Do you know Stuksza?

Become his contact

Who is on Multiply?

Find your friends

Want to learn more?

Take the Tour

Already a Member?

Sign In

Gábor oldalaHome Blog Photos Video Music Links

SVEN HASSEL: Monte CasinoFeb 7, '08 1:32 PMfor everyone

NNCL1367-4FCv1.0

Kedves olvasóm, ha vakációd idején Cassino faluján

vezetne keresztül az utad, állj meg egy percre,

ha a kolostorhoz vezető úthoz érsz! Szállj ki kocsidból,

és hajtsd meg tisztelettel fejedet a férfiak előtt,

akik meghaltak a szent hegyen. Ha figyelmesen

hallgatózol, talán még hallhatod is a bombák robaját és a sebesültek kiáltozását.

SVEN HASSEL

MONTE CASSINO

HHOLNAP KIADÓ

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Sven Hassel: Monte Casino

Corgi Book, 1969 Sven Hassel

FORDÍTOTTA VERES DÁVID

Hungarian translation Veres Dávid, 1993

Holnap Kiadó Kft., Budapest, 1993

Felelős kiadó a Holnap Kiadó Kft. ügyvezető igazgatója

Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8301.66-14-2

Készült Debrecenben, az 1993. évben

Felelős vezető: György Géza

Felelős szerkesztő: Sík Csaba

A címlap Lengyel András grafikájának felhasználásával készült

Műszaki vezető: Szántai Ágnes

Megjelent 15,3 (A/5) ív terjedelemben. HO 135

ISBN 963 346 009 3

A jelenkor, melyben kötelező a katonai

szolgálat, élesen bizonyítja: nem feltétlenül

egyéni érdemek, netán jellem kérdése,

hogy valaki ezt vagy azt az egyenruhát ölti-e

magára, s hogy a hóhér vagy az áldozat

oldalára kerül-e.

Rolf Hochhuth

Azok emlékének ajánlom ezt a könyvet,

akik életüket vesztették

a Monte Cassinó-i kolostorban és erődítményben

I.

Uramisten, hogy szakadt az eső! Egyre csak ömlött és ömlött. Mindenünk átázott. Mocskos esőköpenyeink csicsogtak az esőlétől.

Néhány fa alatt húzódtunk meg, az összegombolt esőköpenyeinkből képzett sátorban. Ezek SS-esőköpenyek voltak, jobbak, mint a sajátjaink, ezért úgy-ahogy szárazak maradtunk. Pici az esernyőjét is kinyitotta.

Végül sikerült meggyújtanunk a közeli épületből szerzett kályhát, és ebédhez készülődtünk. Volt negyven seregélyünk, hosszú botokra tűzdelve megpirítottuk őket, Porta pedig velőgombócokat gyúrt.

Két óránkba telt, mire kikapartuk a velőt két döglött ökör csontjaiból. Friss petrezselymet is találtunk. Gregor értett a paradicsomszósz készítéséhez: kikeveréséhez amerikai acélsisakot vett igénybe. Az acélsisak roppant hasznos jószág, rengeteg célra föl lehet használni, csak egyre nem: arra, amire kitalálták.

Hirtelen elkapott bennünket a röhögés. Pici volt a ludas. Klasszikus benyögést eresztett meg, de nem fogta fel saját szavai értelmét.

Azután Porta magasba emelte sárga cilinderét, és kijelentette: ha ő netán kinyúlik, mi fogjuk örökölni. Ettől meg egyenesen tombolhatnékunk támadt.

Aztán Heide óvatlanul szembe pisált a széllel, és mi fel-alá gurultunk a nevetéstől, még akkor is hahotáztunk, amikor robbanólövedékek záporában

hátrarohantunk a kajánkkal.

Hallottam egyszer, amint a tábori papunk azt mondja az egyik törzstisztnek:

– Hogy tudnak így nevetni?

Ez aznap történt, amikor a hengerseggű Luisa bugyiján szórakoztunk, amit Pici a nyakába kötött, én meg félrenyeltem egy falat krumplit, és kézigránáttal kellett megdöngetni a hátamat. A nevetés olykor súlyos veszélybe sodorhatja az embert.

– Ha nem nevetnének ennyit – válaszolt a törzstiszt –, bedobnák a törölközőt.

Porta igazi művésze volt a velőgombóc-készítésnek. Egyszerre csak tízet gyúrt, különben nyúlóssá váltak; közben befalta a saját adagját is. Kilencen voltunk, és több mint hatszáz gombócot tüntettünk el. Szép kis summa, de ezzel töltöttük az egész éjszakát.

Uramisten, hogy szakadt az eső!

A tengerészek földje

Az ágyúdörgést tőlünk 170 mérföldnyire, Rómában is hallani lehetett. Nem láttuk a hatalmas hadihajókat kinn a tengeren, de valahányszor oldalsortüzet lőttek, olyan volt, mintha vulkánok robbannának föl a látóhatáron. Először vakító tűz lobbant fel, aztán mennydörgő robajlás hallatszott.

Gránátosainkat lesöpörték a föld színéről. Néhány óra leforgása alatt felgöngyölítették gyönge páncélosezredeinket. A tengerpart Palinurótól egészen Torre del Grecóig egyetlen lángoló kohóvá változott, néhány másodperc alatt egész falvak nyomtalanul elenyésztek; Sorrentótól kissé északabbra magasba repült egyik legnagyobb föld alatti erődítményünk, több száz tonnányi lőszerrel és legénységével, a teljes parti üteggel együtt. Aztán délről is, északról is rajokban érkeztek az alacsonyan repülő Jabo bombázók, az összes útról és ösvényről leborotváltak minden élőt. A 19-es műút száz mérföldnyi* szakaszon mindenestül eltűnt, és húsz másodperc alatt földig rombolódott Agripoli városa.

Ördögi ügyességgel álcázott tankjaink készenlétben álltak a sziklák között. A 16-os gránátosok is velünk voltak, és a nagy testű szörnyetegek fedezékében hasaltak. Fontos ütőkártyának számított a tengerentúlról érkezett emberek bevetése.

Ezernyi robbanólövedék szaggatta fel a talajt, és a forró nyári napot sötét éjszakává változtatta.

A domboldalon rohanvást jött felfelé egy lövész a fegyvere nélkül, karjával hadonászva; eszét vesztette a félelemtől – ám a látvány semmilyen hatással

nem volt ránk. Ő is része volt a nagy masszának. Aznap reggel engem is karmai közé kapott a bénító félelem, amitől moccanni se tud az ember. Rád törhet olyankor is, amikor éppen menetelsz, és egyszerűen halottat csinál belőled, bár továbbra is talpon maradsz. Arcodból kifut a vér, hullasápadttá válsz, a szemed kigúvad – és mihelyt a többiek észreveszik, mi történt veled, elkezdenek agyba-főbe püfölni az öklükkel. Ha ez sem elég, a lábukat és a puskatusukat is bevetik, és ha zokogva összeesel, tovább csépelnek. Brutális gyógymód, de szinte mindig eléri a célját. Az arcom rondán felpuffadt attól a kezeléstől, amiben Porta részesített, mégis hálával gondoltam rá. Ha nem végzett volna ilyen alapos munkát, talán már kényszerzubbonyban szállítanának a hátsó vonalak felé.

Átpillantottam az Öregre, amint tankjának hernyótalpai között meglapult. Elmosolyodott, és bátorítóan felém biccentett.

Porta, Pici és Heide azon a zöld posztódarabon kockáztak, amit Porta “szervált” Palid Ida kuplerájában.

A hegyoldalon lefelé haladó gyalogos század egyenesen belerohant a hajóágyúk sortüzébe. Mintha egy óriás kéz egyszerűen lesöpörte volna őket. 175 emberből és hegyi pónilovaikból hírmondó sem maradt. Ahogy ment lefelé a nap, és egyenesen beletűzött a szemünkbe, jöttek a Jabók. Partra futó csónakok tömkelege okádta szárazföldre a gyalogságot: minden hájjal megkent öreg veteránokat, hivatásos katonákat meg berezelt ifjú regrutákat, akiket néhány hónapja soroztak be. Még szerencse, hogy nem láthatja őket az édesanyjuk. Dante pokla vidámpark mindahhoz képest, amint át kellett menniük.

Parti ütegeink harcképtelenné váltak, de minden kő mögött, minden bombatölcsérben gránátosok, hegyi vadászok, ejtőernyősök feküdtek, kezükben automatafegyver, és várakoztak. Könnyű és nehéz géppuskák, aknavetők, páncélöklök, lángszórók, önműködő ágyúk, rohamkarabélyok, rakétakilövők, géppisztolyok, rakéták, kézigránátok, puskagránátok, aknák, Molotov-koktélok, napalmbombák, foszforos gyújtógránátok. Megannyi szó, de micsoda szörnyűségeket rejtegettek a közelgő gyalogosok számára!

Hajóágyúk fedezékében köteleket lőttek fel a sziklákra, majommód felmásztak az imbolygó létrákon, vagy alázuhantak a létra kitüremkedő csúcsáról. Falkaszám rohangáltak körbe-körbe a fehér homokban, és közben elemésztették őket a gyújtógránátjaink. Merő lángtenger volt a tengerpart, a föveny lávaként izzott.

Mi meg szép csöndesen szemlélődtünk. A mi parancsunk így szólt: “Nem tüzelni!”

Az első hullám megsemmisült. Még kétszáz méternyit sem sikerült előrehatolniuk a parton. Komor látvány fogadta az utánuk következő második hullámot. Ők is felmorzsolódtak. De egyre frissebb hadak özönlöttek partra. A harmadik hullám. Magasan fejük fölé emelt fegyverrel rohantak át a dübörgő

hullámverésen, levetették magukat a homokba, és szünet nélkül kelepeltették automata fegyvereiket. Előrehaladni azonban egy tapodtat sem bírtak.

Ekkor Jabók érkeztek foszforos gyújtógránátokkal és könnyűbenzinnel. Sárgásfehér lángok csaptak fel egészen az égig. Lement a nap, megjelentek az égen a csillagok, és a Földközi-tenger lustán nyaldosta az elszenesedett testeket; gyöngéden ringatóztak a víz szélén. Partra szállt a gyalogság negyedik hulláma. Világítórakéták emelkedtek az ég felé. Ezek a férfiak is odavesztek.

Napkelte után nem sokkal egész hadosztálynyi támadóerő ömlött a szárazföldre. Ezek voltak a profik, a tengerészek, nekik kell majd megvetniük a lábukat, ha a többiek utat nyitottak előttük. Most aztán mind a két feladat rájuk hárult: az is, hogy utat nyissanak meg az is, hogy megvessék a lábukat. Főképp a 18-as utat kellett megtisztítaniuk az ellenségtől. Páncélkocsijaik, megannyi lángoló fáklya, a vízparton maradtak, de a veteránok szívósak voltak és irgalmatlanok, és utat törtek maguknak. A Csendes-óceántól érkezett férfiak megsemmisítettek mindent, ami csak az útjukba került, még a holttestekre is rálőttek. Rövid, fényes szurony volt a rohamkarabélyukra tűzve, és sokuk combját szamurájkard verdeste.

– Amcsi tengerészek! – dörmögte Heide. – Gránátosaink most megkapják a magukét. Ezek a fickók 150 éve nem vesztettek csatát. Minden tengerész fölér egy teljes századdal. Mike őrnagy repesni fog a boldogságtól, hogy viszontláthatja a texasi cimboráit.

Ez volt első találkozásunk a tengerészekkel. Úgy látszott, ravasz fortélyokkal mindig elérik, amit akarnak: egyikük előrerohamozott a parton, menetfelszereléséhez fénylő vörös napernyő volt kötözve, nyomában tagbaszakadt őrmester caplatott, kínai háncslappal a rohamsisakján. Az egyik század élén alacsony tiszt rohant, fején félrecsapott Maurice Chevalier-szalmakalap, világoskék szalagja mellől nagy vidáman rózsaszál kandikált ki. Előretörtek, és fittyet hánytak a gránátosaink automata fegyvereiből áradó halálos tűznek.

Egy német gyalogos katona megpróbált elinalni, de szamurájkard választotta el fejét a testétől. A kardot suhogtató amerikai odaszólt valamit a bajtársainak, meglengette feje fölött a komor fegyvert, majd megcsókolta a véres pengét.

Egy kötelék Heinkel-bombázó csapott le rájuk. Mintha az egész partszakasz fölemelkedett volna a tiszta, napos égbolt felé. A szamurájkardos katona vértócsa közepén feküdt, és vonaglott a füst feketítette homokban.

Odakúszott hozzánk Frick hadnagy.

– Egyesével visszavonulni! Visszamegyünk az Y ponthoz.

A tengerészek elérték állásainkat. Újabb erők szálltak partra, és rohantak

előre a szárazföldön. Kétéltű járművek dübörögtek partra, közben vadul tüzelő bombázók és harci gépek özönlötték el a tiszta égboltot.

Egy gránátososztag megadta magát, de hiába, mert könyörtelenül lekaszabolták őket. Néhány tengerész megállt, hogy a holtakról letépje a kitüntetéseket.

Porta vigyorogva megszólalt:

– Begyűjtik a szajrét, hogy fölvágjanak a csajok előtt.

– Bon! (Jól van!) Most már ismerjük a játékszabályokat. Szerencse, hogy láttuk ezt – mondta a Légiós.

Visszavonultunk néhány kilométert Avelinótól délre, abban a tudatban, hogy a német főparancsnokság az inváziós erők megsemmisítésére készül, mihelyt azok partra szállnak. Újabb ütközetre számítottak, azonban elfelejtették számba venni a szövetségesek óriási anyagi fölényét. Ahol Alexander tábornagy és Clark generális csupán hídfőállásra számított, valóságos frontvonallal találták szembe magukat. Egymás után foglalták el a hadállásainkat, bennünket mégsem vetettek be. Alig volt veszteségünk, mégis visszavonultunk Capuától északi irányba, és Beneventóban pont annyi időre álltunk meg, hogy beseggelhettünk egy borospincében. Casertánál segédkeztünk több száz halott elföldelésében, aztán az ezred beásta magát az elágazásnál, ahol a Via Appia elválik a Via Casilinától. Félig beástuk a Párducainkat is. A sajátunk motorháztetője mögé eldugtunk egy hordó casertai bort; lőtornyunk fölött nyárson sült malac lógott alá egy póznáról. Az elülső fedélzeti csapóajtó tetején hasaltunk, és a Palid Ida-féle zöld posztódarabon kockáztunk.

– Mit szólnátok, ha kinyírnánk a pápa atyuskát, és szétvernénk az egész vatikáni bagázst? – kérdezte Barcelona egy sikeres dobás közben.

– Azt tesszük, amit megparancsolnak – válaszolt kurtán Porta. – De miért kéne lepuffantanunk Őszentségét? Hiszen semmi bajunk vele.

– Dehogy nincs! – mondta Barcelona, mint aki felvág a titkos értesüléseivel. – Amikor a Félszemű tisztiszolgája voltam, láttam a Birodalmi Biztonsági Hivatal, a BBH egyik parancsát az alakulatparancsnokságon, a jóléti tiszt*asztalán, és el is olvastam. A fiúk a Prinz Albrecht Strassén égnek a vágytól, hogy rábírják a pápát: álljon ki nyilvánosan a kampós orrúak védelmében. Van néhány agent provocateurjük a Vatikánban. Mihelyt beleugrasztják a szent apókát az állásfoglalásba, ki fogjuk füstölni az egész bagázst. Kardélre hányunk minden csuhást. Szó szerint is idézhetem a bájos kis dokumentum befejezését: “Ha kiadtuk a »Nyakörv« jelszót, egy különleges páncélalakulat lép akcióba, valamint rombolóegységek és az SS Vadászkommandó páncélgránátosai.”

– De a hétszentségit, nem lőheted le csak úgy a pápát! – kiáltott Heide, és

meglepetésében még arról is elfeledkezett, hogy övé a győztes dobás.

– Dehogyisnem, sőt sokkal többet is – mondta Rudolf Kleber, a tábori kürtösünk, aki korábban az SS-nél szolgált. – Hat hónappal ezelőtt egy barátom a Bibliakutató Osztályról azt mondta nekem, hogy nagy erőket vetnek be a csuhások csőbe húzására. Egyik csapdát a másik után állítják a Szentatya számára. A Prinz Albrecht Strassén őt tekintik Adolf legádázabb ellenségének.

– Basszátok meg – mondta Barcelona –, csakugyan képesek volnátok ledurrantani a Szentatyát, ha erre kapnátok parancsot? – Kutató pillantásokat vetettünk egymásra. Barcelona mindig ilyen ostoba barom volt, a lehető leghülyébb kérdésekkel állt elő.

Pici, a mi 180 centis hamburgi analfabétánk, minden idők legcinikusabb gyilkosa, felemelte a kezét, mint az iskolásgyerek:

– Ide süssetek, ti pallérozott agyúak, közülünk kicsoda katolikus? Senki. Ki hisz közülünk Istenben? Senki.

– Attention, mon ami! (Ide figyelj, barátom!) – A Légiós intőn fölemelte a kezét.

De ha egyszer beindult, Picit nem lehetett leállítani:

– Ide figyelj, te sivatagi vándor, tudom, hogy te mohamedán vagy. Én meg azt mondom, amit Jézus, Saul fia mondott – Piciben kissé összekutyulódtak a bibliai ismeretek –: Adjátok meg nekem, ami az enyém, és néhány érmét a császár markába is csúsztassatok! Én csak azt az egyet szeretném tudni: ez a Pius-pacák ott Rómában, akiről annyit összedumáltok, valami fehérbe öltözött papi főgóré-e, olyan egyházi tábornokféle, vagy netán a mennyei főparancsnok teljhatalmú megbízottja, ahogy a minap mondta egy apáca, amikor megkente a szememet?

Porta vállat vont. Heide elfordította a fejét, és két dobókockával játszadozott. Barcelona elgondolkozva cigarettára gyújtott, én meg biztosítékot cseréltem egy rakétafejben. Az Öreg végigfuttatta ujjait a hosszú ágyú töltényűrjén.

– Szerintem erről van szó – dünnyögtem megfontoltan.

Pici bal kezével megkoccantotta a fogait.

– Látom, egyiktek sem mer tutira menni. Bizonytalan terepre érkeztetek. Wolfgang Ewald Creutzfeldt tizedes se most jött ám le a falvédőről, lószart se számít neki egy halottal több vagy kevesebb. Lepuffantok én akárkit, közlegényt vagy tábornokot, kurvát vagy királynét… de a Szentatyát, azt nem!

– Isten igenis létezik – mondta a Légiós. – Ha kezet emelsz egy mohamedánra, magát Istent sérted meg. A pápa hatalmas, hatalmasabb

bárkinél. De azért várjuk ki, míg megjön a parancs, aztán majd megbeszélhetjük, mi a teendő. Mindig lehetséges valamilyen kiút. Ellenkező irányba is fordíthatjuk a fegyvereinket, és fölfesthetünk néhány kulcsot a lőtoronyra.

– Te bediliztél! – röhögött Porta. – Ránk küldenének egy pár SS-különítményt, és pillantok alatt kifüstölnének bennünket.

– Egyáltalán nem hülyeség, amit a Légiós mond – vetette közbe az Öreg elgondolkozva. – A Vatikánnak saját rádióadója van. Képzeljétek csak el, ha az egész világ azt hallaná: egy német páncélosezred megvédi a Vatikánt a németek támadásától! Akkora szenzáció lenne, hogy igencsak torkán akadna Berlinnek.

– Jaj, de naiv vagy – mondta Heide gúnyosan. – Tudjuk jól, hogy provokatőröket csempésztek a Vatikánba, és ők nem fognak a pincékbe bújni, ha kitör a balhé. Azonnal megrohamozzák a rádióadót, és közlik a világgal, hogy a Szentatya német oltalomért folyamodott. Mihelyt Őszentsége ellátogat egy kicsit a Prinz Albrecht Strasséra, úgy fog táncolni, ahogy az SS Heinije fütyül.

– Ennyit bírsz fölfogni a saját eszeddel – mondta Porta. – De pillanatnyilag az a helyzet, hogy itt ülünk, és egy rakás vonító jenkire várunk. Ha párosat dobsz, hatot dobhatsz utána.

A kockázás elfeledtette velünk a pápát. Hat kis dobókockáról volt most szó, aranykockákról gyémánt pontocskákkal; Porta “kölcsönözte” őket egy franciaországi játékbarlangból. A kölcsönzés estéjén történetesen géppisztoly is volt nála, és az arcát női harisnya takarta el. A tábori csendőrség egy évig kutatta hasztalanul a tettest – pedig sokkal közelebb volt, mint álmodni merték.

Hordaszám zúdult el rejtekhelyünk mellett a gyalogság.

– Piszkosul sietős a dolguk – jegyezte meg Porta. – Csak nem találkoztak szembe egy emberevő óriással?

Újabb horda érkezett futva, mintha maga az ördög kergetné őket. Az Öreg felmászott a tank hátára, és távcsövével terepszemlét tartott déli irányban.

– Úgy látszik, kezd szétesni az egész front. Kijev óta nem láttam ekkora rohanást.

Nagy sietve megérkezett a Félszemű, sarkában Frick hadnaggyal. – Beier! – kiáltotta izgatottan az Öregnek.

– Igenis, Félszemű – válaszolta az Öreg, mert hadműveletek közben Mercedes tábornok ragaszkodott ehhez a megszólításhoz.

– Tartsák az állást! Porta, adjon egy snapszot! – Porta odanyújtotta

bőrborítású vizeskulacsát.

A korpulens tábornok belehúzott, és keze fejével megtörölte a száját. – Slivovica – morogta elismerően. – Ne lepődjenek meg, ha hirtelen japánok tűnnek fel az első vonalban. A századik zászlóaljat honosított amerikai japánokból állították össze. Ne engedjék őket a közelbe! Megölni mind! Szamurájkardjuk van, és olyan fanatikusan küzdenek, akárcsak csendes-óceáni honfitársaik. Aztán lesznek marokkóiak is, de még gurkákra is számíthatnak. Ezek levágják az ember fülét, hogy elhencegjenek vele, ha hazamennek. Pillanatnyilag önök a Déli Hadsereg egyetlen fix pontja. Mindenki más menti az irháját.

– Herr Félszemű! – morogta Pici idegesen, és szokása szerint magasba emelte az ujját. – Ezek az ördögök csakugyan lenyiszálják a fülünket? – Mercedes dandártábornok bólintott. – Akkor jó – jelentette ki Pici elégedetten. – Ettől a pillanattól fogva melegen ajánlom a srácoknak a túloldalon, hogy alaposan dugják el a fülüket, mert én is gyűjteni fogom a koponyalebenyeket.

– Én inkább aranyfogakra utazok – mondta Porta. – A koponyalebenynek nincs kereskedelmi értéke.

– Mindjárt itt az egész bagázs – folytatta a tábornok. – Isten irgalmazzon annak, ami meg akar lépni!

– Ismerjük a dörgést, Félszemű! – kottyant közbe Porta. – Az utolsó emberig, az utolsó töltényig!

A Félszemű helyeslően bólintott.

– Kellemetlen kis meglepetésben lesz részük, ha belerohannak a Párducainkba. Eddig még csak a P 3-asainkkal meg a P 4-eseinkkel találkoztak, de azokon csak nevettek. Egy SS-hadosztály már úton van, ők váltják fel magukat, ha marad egyáltalán hírmondójuk. Őrizkedjenek a Jabóktól! Leborotválják az utakat. Már félmillió embert partra szállítottak. Porta, kérek még egy snapszot!

– Most már egész literrel tartozik, Félszemű – közölte Porta szárazon, ahogy másodszorra is átnyújtotta vizeskulacsát a tábornoknak.

Aztán a hájas testű tábornok eltűnt egy földhányás mögött, a sarkából nem tágító Frick gróffal együtt.

Porta összegöngyölte Palid Ida zöld posztóját, ruhája ujjával megtörölgette sárga cilinderét, és bepréselődött a vezető ülésbe. Én is a helyemen termettem a periszkóp mellett, Pici készenlétbe helyezte a gránátjait, és ellenőriztük az elektromos berendezéseket. Porta beindította a sok lóerős motort. A tankot kissé előre-hátra himbálta, aztán üresbe tette a sebváltót. Gyalogosok újabb tömege zúdult el a közelben, legtöbbüknek hiányzott a fegyvere és a sisakja.

Porta rosszmájúan heherészett.

– Húzzák a belüket, mi? Látszik, hogy torkig vannak a hősi szereppel… én viszont mindig hittem Adolfnak. – Hitler hangját imitálva folytatta. – Német nők, német férfiak! Barbár ellenségeink, az orosz mocsárlakók és az amerikai gengszterek, a szifilitikus francia alfonzok és a homoszexuális angol arisztokraták azt állítják, hogy a német sereg félreáll az útból, pedig ahol a német katona egyszer megveti a lábát, onnan többé nem tágít… – Porta fölnevetett. – Feltéve, hogy nem került szar a szemembe, momentán a német katona legfőbb gondja az olajralépés.

Megállt mellettem egy ziháló gyalogsági őrmester.

– Tűnjetek el innen! – ordította. Aztán kimerülten nekidőlt a tank orrának. – Van egy korty vizetek? Fölmorzsoltak bennünket, ahányan csak voltunk. – Mohón nyelte a vizet Heide kulacsából.

– Nyugi, pajtás – mondta az Öreg vigasztalóan. – Te láttál egyet s mást. Mesélj nekünk: mi történt?

– Meséljek? – Az őrmester fáradtan fölnevetett. – Egyik pillanatról a másikra ott voltak a hátunkban meg előttünk is, százával a tank meg a Jabo. Tíz perc alatt megsemmisült az egységem, széttrancsírozták őket a hernyótalpak a lövészárokban. Hadifoglyot nem ejtenek, a sebesülteket is egyszerűen agyonlövik. Láttam, amikor egy osztagunk megadta magát, utászok a hadosztályunkból. Lángszóróval kinyírták őket.

– Melyik a hadosztályod? – kérdezte az Öreg rezzenetlenül.

– 16-os páncélosok, 46. páncélgránátosok.

– És hol vannak a 46-os gránátosaid?

– A pokolban.

– A Berlin felé menő villamosnak a sarkon van a megállója – mondta Porta kajánul vigyorogva. – Ha sietsz, a leghátsó kocsiban talán még ülőhely is jut. Azt hallottam, maga Adolf vezeti a szerelvényt.

– Nemsokára átkerül a fejed túlfelére a vigyor – mondta dühösen az őrmester. – Három nap se kell, és nem marad Olaszországban egyetlen élő német katona.

– Ugyan, marhaság! – mondta az Öreg.

– Legjobban teszitek, ha beindítjátok ezt a tragacsot, és pucoltok a búsba – javasolta az őrmester.

– Nem tehetjük – mondta Porta bánatos mosollyal.

– Tán nincs benzinetek?

– Van dögivel… de Adolf azt mondta, hogy maradjunk a helyünkön. Márpedig mi jó kisfiúk vagyunk, mindig azt tesszük, amit mondanak nekünk.

– Seggfejek! – hangzott a válasz. – Látnotok kellett volna a mi édesvízi pocsolyaőreinket! Az lett volna a dolguk, hogy tartsák a parti erődítményeinket. A legelső Jabo napalmmal barnára pirította őket. A gránátosaink eldobálták stukkerjukat, és megcsiklandozták az angyalok talpát, de a jenkiknek nem volt érkezésük foglyok ejtésére. Kinyuvasztottak mindenkit.

– Hányszor szartad össze az alsógatyádat azóta, hogy megláttad a legelső Coca-Cola-trinkelőket? – kérdezte Porta gúnyosan.

Frick hadnagy odalépett hozzánk, ábrázatán savanyú mosollyal. Meghallotta, mit kérdezett Porta az izgatott őrmestertől.

– Hány tankot észlelt, őrmester, és milyen típusúakat? – kérdezte csöndesen. Térképet vett elő, és a Párduc elülső csapóajtajára teregette. – Mutassa, hol látta őket utoljára!

Az őrmester a térkép fölé hajolt, és ideges pillantást vetett déli irányba. A vak is láthatta: szeretett volna megugrani, és most átkozta magát, miért is állt meg és eredt szóba velünk. Most aztán nem menekülhet.

– Bellonától északra voltak az állásaink. Ők meg átkeltek a Volturnón, mielőtt észbe kaphattunk volna.

– De hát híd nélkül nem kelhettek át! – tiltakozott Frick hadnagy.

– Herr Leutnant, tudom, hogy nem hisz nekem, de akkor is átkeltek.

Frick elgondolkozva cigarettára gyújtott.

– Látta, amint tankok kelnek át a folyón?

– Láttam, sőt teherautókat is, Herr Leutnant.

– Szabályos katonai teherautókat?

– Igen, Herr Leutnant, nagy teherautókat, pedig a folyó mély, tapasztaltam magam is.

– Partizánok – mondta Frick, hangosan gondolkodva. – Víz alatti hidak. Szép kis vircsaft! – Kutató tekintettel méregette az őrmestert. – És amikor átértek, maga meglépett.

– Olyan gyorsan történt az egész, Herr Leutnant. Kivétel nélkül mindenkit elpusztítottak a lövészárkokban. Foglyokat nem ejtettek.

– Hány tankjuk volt?

– Több száz, Herr Leutnant.

Porta felröhögött. – Összekevered a tankot a gyalogos bakával, te idióta!

– Várj csak, amíg erre jönnek, és lefújják azt a sárga bigyót a kobakodról! Ott voltam Sztálingrádnál, de ilyen háborút, mint ez itt, én még sose láttam.

Frick odanyújtotta neki a cigarettáját, és mosolygott.

– Szívjon bele jó mélyet, és gondolkozzon. Hol volt az a több száz tank?

– Alvignaróban.

Frick megnézte a térképet.

– Mind bent voltak a faluban? – kérdezte Porta gúnyosan. – Kurva nagy falu lehet. Hány tankot látsz most itt? Ezret? Biztos, hogy nem Rómából jössz, csak rossz felé húzod a beledet?

– Pofa be! – vicsorogta dühödten az őrmester. – Annyian voltak, hogy képtelenség volt megszámolni őket.

Jól ismert jelenség ez. A gyalogság mindig kettőzve lát, ha tankok törnek rájuk. Minden valószínűség szerint az őrmester huszonöt tankot láthatott, egy fikarcnyival se többet. Szélesre kerekült szemmel magyarázgatta Frick hadnagynak, hogy ezek a bizonyos tankok ide-oda tekeregtek a falu házai között, és minden élőlényt kinyírtak. Súlyos poklokon mehetett keresztül a szerencsétlen.

– Jöjjön csak, Beier! Előremegyünk, és megnézzük, mi történik. Maga pedig, őrmester, mutatni fogja nekem az utat – parancsolta Frick hadnagy.

– Igenis… de Herr Leutnant, az amerikai gengszterek most is a faluban vannak – mondta az őrmester.

– Megyünk, és megnézzük – mondta Frick hadnagy.

– Herr Leutnant!  Japánok is vannak köztük, szamurájkardokkal.

Frick hadnagy csöndesen fölnevetett, és lefújt egy porszemet a nyakában lógó keresztről. Ő volt hadosztályunk legelegánsabb tisztje. Fekete páncélos-egyenruháját mindig makulátlanul tisztán tartotta, hosszú csizmája ragyogott, az ember megnézhette magát benne. Bal ruhaujja üresen fityegett. Kijevnél veszítette el a karját: rácsapódott a lőtorony ajtaja, amikor lövedék találta el a

tankját. Most felénk fordult.

– Két önkéntes jelentkezőt kérek!

A Légiós meg én előreléptünk. Kénytelenek voltunk, mert rajtunk volt az önkéntes jelentkezés sora. Vállamra lendítettem a könnyű gépfegyvert, és bemásztunk a lövészárokba. Frick hadnagy haladt elöl.

II.

Milánóban vételeztünk felszerelést. Csavarogtunk egyet, míg a többiek elvégezték a melót. Bedugtuk a képünket Biffihez meg a Gran Itáliába, és összerúgtuk a port különböző nemzetiségű tisztekkel. Ki nem állhattak bennünket, mert érezték rajtunk a halál bűzét, és mert közönségesen és harsányan ordibáltunk, viszont összehaverkodtunk Radival, a pincérrel. Összeállította, hogy mit együnk. Ez Biffinél történt, a Scalával szemközt. A karzaton és teraszos kávéházakban fresát ittunk, aminek olyan csodás szamócaíze van.

Heidén és Barcelonán kitört a nagyzási hóbort. Minden este elmentek a Scalába. Úgy gondolták: ezt kell tenniük, mert aki Milánóban számít valamit, az mind odamegy.

Szerelmes lettem. Megesik ez az emberrel, ha fresát iszik valamelyik teraszos vendéglő egyik asztalkájánál. Ő húszéves volt, én is alig több. Az apja kidobta hazulról, amikor ágyban talált bennünket, de amikor meglátta az egyenruhámat, megenyhült a kedve.

Akkortájt Európában a legtöbb ember így viselkedett: legalábbis amíg látó- és hallótávolságban voltunk, roppant kellemes bánásmódban volt részünk

Elhatároztam, hogy dezertálok, sajnos azonban megint berúgtam a csodás szamócaízű fresától, és bevallottam tervemet Portának.

Ezután többé sehova nem engedtek el egyedül. A dezertálás ostobaság – és felettébb kellemetlen következményei lehetnek az ember barátaira.

Focimeccset játszottunk egy olasz gyalogos katonákból verbuválódott csapat ellen. A végeredmény döntetlen lett; nézők is, játékosok ölre mentek egymással.

Amikor kidobtak bennünket Biffitől, fenn a teraszok közti oszlopok mögött paráználkodtunk, aztán a tetőn tökrészegre ittuk magunkat légvédelmi tüzérek társaságában.

Az a hír járta, hogy Milánóban nagy a nyugtalanság, de mi ennek semmi jelét nem észleltük. Talán azért nem, mert chiantit és fresát ittunk a partizánokkal.

Mikor Biffi bezárt, gyakran fölkerestük Radit. Alagsori lakásban lakott, a falakat kiverte a nedvesség, és a székek dohos ülőrészéből kiálltak a rugók.

Radi levette ilyenkor a cipőjét, és a lábát ásványvízzel locsolgatta. Azt mondta, jót tesz neki.

 Páncélosroham

Délkeletről heves ágyútűz hallatszott: tankágyúk ádáz, éles dördülései, a géppuskák szakadatlan ugatásával vegyítve; tűzvillanások törtek fel a fák mögött.

Kétéltű jármű imbolygott végig az úton, és oly erősen fékezett, hogy jócskán félrecsúszott. Még mielőtt megállt volna, a vezérkar vörös sávjait viselő ezredes ugrott le róla, tetőtől talpig sárosan. A barettjébe tűzött havasi gyopár arra vallott, hogy a hegyi vadászokhoz tartozik.

– Mi az ördögöt csinálnak itt? – kérdezte izgatottan. – A 16-osokhoz tartoznak?

– Előre irányuló felderítést végzünk, ezredes úr – válaszolta Frick hadnagy. – Második raj, ötödik század, különleges feladatokra kiképzett páncélosezred.

– Párducok! – kiáltotta örömmel az ezredes. – Épp a legjobbkor. Itt vannak a tragacsaik?

– Az erdőben, Herr Oberst.

– Pompás, hadnagy úr. Ide velük, és söpörjék le a gengsztereket! Uraim, hozzák mozgásba a jó öreg sárcipőket! Eredetileg úgy volt, hogy elvonul a hadosztály, de erről már szó sem lehet.

Frick hadnagy összeütötte a bokáit.

– Mélységesen sajnálom, Herr Oberst, de a helyzet nem ilyen egyszerű. Először ki kell derítenem, mi is folyik most. Aztán jelentenem kell megfigyeléseim eredményeit a századparancsnokomnak. A tank, Herr Oberst, nem támadhat bele csak úgy a vakvilágba. Bocsásson meg, Herr Oberst, nincs szándékomban kioktatni önt a fegyverneméről.

– Remélem is, drága barátom, különben én lennék kénytelen kioktatásban részesíteni önt! – Az ezredesnek dörgött a hangja. Parancsoláshoz szokott hang.

Frick hadnagy a térképébe mélyedt.

– Léteznie kell itt egy hídnak, Herr Oberst, de vajon elbírja-e a mi ötventonnás Párducainkat?

– Persze, hogy el – jelentette ki az ezredes a lehető legnagyobb önbizalommal. – Rohamlövegeink számtalanszor átkeltek már rajta.

– Engedtessék megjegyeznem, Herr Oberst, hogy igen lényeges különbség van rohamlövegek meg Párducok között. Teljesen megterhelt állapotban a mi tankjaink kétszer olyan nehezek, mint egy-egy rohamlöveg, és a hernyótalpaink is háromszor olyan szélesek.

Csendes, fenyegető színezet jelent meg az ezredes hangjában.

– Hadd közöljem önnel, hadnagy úr, ennek ugyan semmi köze a dologhoz, de ha nem vonultatja föl a tankjait, mégpedig igen tempósan, és nem tisztítja meg a falut az amerikaiaktól, akkor megnézheti magát.

– Nagyon sajnálom, Herr Oberst, de azt a parancsot kaptam az ezredparancsnokomtól, hogy derítsem fel, mi történik a faluban, ezért az ön parancsát nem áll módomban teljesíteni.

– Megőrült? – bömbölte az ezredes. – A katonakönyvét!

– Nem adhatom oda önnek a katonakönyvemet, ezredes úr. Nincs rá biztosítékom, hogy ön csakugyan az, akinek mondja magát. Frick hadnagy vagyok, a különleges feladatokra kiképzett páncélosezred ötödik századának csapatparancsnoka, és az ezredünk, Herr Oberst, közvetlenül a déli vezérkari főnök úr irányítása alá tartozik.

– Mostantól fogva én alám tartoznak! Ennek a körzetnek én vagyok a vezérkari főnöke. Megparancsolom, hogy azonnal hozza a századát. A visszautasítása gyávaságnak minősül.

– Herr Oberst, nem teljesíthetem a parancsát.

– Letartóztatni ezt az embert! – üvöltötte bőszen az ezredes. Egyikünk sem moccant. Rámutatott a Légiósra.

– Nem hallotta? Letartóztatni ezt az embert!

A Légós fáradt mozdulattal összecsattantotta a bokáját.

– Je n’ais pas compris, mon commandant (Nem értettem, parancsnokom).

Az ezredes vörös és brutális képén a legteljesebb döbbenet tükröződött.

– Mi az ördög folyik itt? – Felém fordult. – Tartóztassa le ezt a tisztet! – Döbbenete csak fokozódott, amikor dánul válaszoltam neki, és értetlenkedő arckifejezéssel bámultam rá. A dühtől szinte magánkívül volt, és belerúgott egy kőbe. Amikor visszafordult Frick hadnagyhoz, üvöltése metsző visítássá változott, és egymásba botladozva bukdácsoltak elő a szavai: – Ön, hadnagy, parancsolja meg a madárijesztőinek, hogy tartóztassák le! Ördög és pokol,

csináljon valamit! – Szitkozódott, káromkodott és fenyegetőzött.

Frick hadnagynak hirtelen elege lett az egészből. Hóna alatt felfelé lendítette a géppisztolyát, és kiadta a parancsot:

– Felderítő csoport, utánam egyesével sorakozz!

Az ezredes előkapta pisztolytáskájából a fegyverét, és mennydörgő hangon azt bömbölte:

– Állj, vagy lövök! – Ez a mennydörgő hang egy egész menekülő hadosztályt is megállásra bírt volna. Egy pillanatra csakugyan meg is torpantunk tőle. Aztán vissza se nézve tovább meneteltünk.

Pisztolylövések dörrentek.

– Il est fou (Elment az esze) – vicsorogta a Légiós, ahogy elzúgtak fülünk mellett a lövedékek.

Az ezredes veszettül bömbölt mögöttünk. Újabb lövéssorozatot eresztett utánunk.

Vállam fölött hátrapillantottam. Az ezredes fékevesztetten őrjöngött. Rugdosni kezdte a kétéltűt, aztán beleugrott, megpróbálta elindítani, de a motor megtagadta az engedelmességet. Újra kiugrott belőle, kezében a pisztolyt szorongatva.

– Vigyázzatok! – kiáltottam, és hasra vetettem magam a lövészárokba. A következő pillanatban már mellettem feküdt Frick hadnagy és a Légiós is.

Csak az ismeretlen őrmesternek nem volt elég ideje, hogy hasra vágja magát, így az egész sorozat hátba találta. Összecsuklott, szájából vér spriccelt elő, sisakja gazdátlanul átgurult az úton.

– Jamais vu si con (Sose láttam ekkora balfaszt) – mondta szitkozódva a Légiós. – Nyírd ki, Sven! – lehúztam könnyű géppisztolyomat.

– Ne! – morogta Frick hadnagy. – Ez gyilkosság.

– Hunyja le a szemét, Herr Leutnant – javasolta a Légiós –, vagy pedig részesítse vigaszban haldokló bajtársunkat.

Vállamhoz illesztettem a fegyver agyát, megigazítottam a sapkám ellenzőjét, töltöttem, és céloztam. Az ezredes új tárat rakott a géppisztolyába. Záporoztak körülöttünk a lövedékek. Ormótlan alakja kiváló célpontul kínálkozott.

– Pompás célpont – vigyorogtam a Légiósra, de rövidre vettem az irányzékot, a golyók néhány méternyire az ezredes előtt csapódtak be az útba.

Az ezredes felüvöltött, és fedezéket keresve a kocsija mögé ugrott: – Lázadás!

Jajongó sistergés robbantotta szinte szét a dobhártyánkat, ahogy elhussant fölöttünk egy árny. Behempergőztünk a futóárok legmélyére, mert géppuskatűz alá vett bennünket egy Jabo. Dörögve tüzelt az ágyú, néhány rakéta vétette magát nyilvántartásba az ezredes kétéltűjén: berepítette a járművet a fák közé, és ott emésztette el a tűz – és a férfiból, aki nemrég még ezredes volt, nem hagyott hátra egyebet, csupán egy megszenesedett múmiát.

Frick hadnagy talpra ugrott, és elkiáltotta magát.

– Kövessenek!

Leszakítottam a holt őrmester dögcédulájának egyik felét, és elraktam. Egyenesen a faluig kúsztunk. A falu szélén eszeveszetten menekültek a gyalogosaink meg a tüzéreink, őrjöngve kergették őket a diadalittas amerikaiak.

A szó szoros értelmében a karjaink közt kötött ki egy kapitány, és azt zokogta:

– Végünk! Az ezred megsemmisült. Legázolták az összes tankelhárító ágyúnkat. Az utolsó pillanatban sikerült kiugranom a helyiség ablakán, ahol az altisztemmel ültem. Kézigránátok röpködtek a fejünk körül. Egyedül én jutottam ki élve. Megsemmisült az egész századiroda.

– De hát nem küldtek ki őrszemeket? – kérdezte csodálkozva Frick hadnagy.

A kapitány lekapta a fejéről a sapkáját.

– Annyira biztonságban éreztük magunkat! Tegnap este még százmérföldnyire voltak tőlünk. Néhány ezredüket vissza is szorítottuk. Behozták hozzánk a hadifoglyokat a 142. amerikai gyalogezredből, de semmit sem tudtunk kiszedni belőlük. Már készülődtünk a győzelem megünneplésére, és csak a szokott őrszemeket küldtem ki. A tankelhárító ágyúink az épületek mögött foglaltak el hadállásokat, de még az ágyúcsőkapuk is rajtuk volt, a hozzájuk való töltények meg a pótkocsikon álltak glédában.

– És az őrszemek? – kérdezte Frick hadnagy.

– Az amik acélpányvával megfojtották őket. – A kapitány fáradtan leült közénk. Jócskán benne volt már a korban, a haja megfehéredett. Ahhoz a fajtához tartozott, amelyik hitt a német katona legyőzhetetlenségében, egészen addig, amíg az amerikaiak Shermanjai le nem gázolták az ezredét. Tanult fickó, valami doktorféle a freiburgi egyetemen, az az ember, aki a harminc évnél fiatalabbakat gyerekként kezeli. De a húszéves amerikai tankász srácok másféle igazságba verték bele az orrát. Látta, amint húsz perc leforgása alatt a lángok négyezer lövész emésztenek el, most pedig a lövészárokban csücsült, és megint egy húszéves kérdezte ki, egy fekete tankászuniformisba öltözött

taknyos kölyök, nyakában kitüntetés, és most ez mondja meg őneki, hogy mit kellett volna tennie.

– Soha nem szabad biztonságban éreznünk magunkat – mosolygott Frick hadnagy. – Úgy fekszem le, hogy a karom közé szorítom a géppisztolyomat. Oroszországban gyakran éltek át olyasmit, amit most ön. A háború merő csalás és blöff.

A kapitány rápillantott az első világháborúban szerzett vaskeresztjére.

– 14-18-ban másként mentek a dolgok. Az ulánusoknál szolgáltam, Holzendorf gróf alatt. Alig három hónapja, hogy megint behívtak. Gonosz háború ez! – Frick hadnagy rábólintott. – És azt hiszem, el fogjuk veszíteni – suttogta a kapitány.

Frick hadnagy nem válaszolt, inkább egy pillanatig az előttünk lejátszódó gyászos jelenetet figyelte, csak azután engedte le mellére a látcsövét.

– Mi történt ott, kapitány? Ha lehet, tömören mondja el, mert meglehetősen sietős a dolgunk.

A Légiós meggyújtott egy szál cigarettát, és Frick szájába dugta.

A kapitány csak hüledezett.

– Egyszerűen ott teremtek egyik pillanatról a másikra – foglalta össze a történteket.

Frick hadnagy elnevette magát.

– El tudom képzelni! – mondta.

A kapitány rosszallóan nézett a nevető hadnagyra. Botot kapott fel, és rajzolni kezdett a porba.

– Azt hiszem, itt érkezhettek.

Frick hadnagy bólintott.

– Nyilvánvaló. Én is itt törtem volna be. Aztán harcképtelenné tették az ágyúikat… ahogy az iskolában tanítják.

– Valószínűleg így történt. – Arcát kesztyűs kezébe temette. – Felfoghatatlan, hogyan menekültem meg. A másodtisztem az asztalon hevert feltépett háttal. Pedig csupa ígéret volt. Éppen arról beszéltünk, hogy Freiburgba kell jönnie. Kantról egyszerűen mindent tudott.

Frick hadnagy ironikus nevetésre fakadt.

– Jobban jár, ha elmélyed kissé az automatikus ágyúk és az oldalirányú biztonság kérdéskörében is. Most katonákra van szükségünk, nem filozófusokra.

A kapitány föltekintett.

– Más idők fognak következni, fiatalember.

– Persze, biztosan. De minden valószínűség szerint ön már nem fogja megérni az új időket, éppoly kevéssé, mint az ön másodfilozófusa.

– Szándékában áll jelenteni a kötelességmulasztásomat? – kérdezte szorongva a kapitány.

– Eszem ágában sincs – vetette oda Frick hadnagy. – Becslése szerint hány tank tartózkodik a helységben?

– Legalább egy zászlóaljra való.

– Hm! – horkant fel Frick hadnagy. – Elég hihetetlenül hangzik, de hát csak tudja, mit látott. Van fogalma arról, mekkora helyet foglal el egy tankzászlóalj? 800 uszkve 1000 tank, plusz a kiegészítő felszerelések. Akkora forgalmat csapnak, hogy még egy francia rendőrnek is égnek állna tőle minden haja szála.

– A szó szoros értelmében mészárlás folyt – mondta védekezőleg a kapitány. – Saját szememmel láttam, amint a tisztiszolgámat széttaposta egy Sherman. Jogászhallgató volt, nagyon jó bécsi családból. Hány, de hány ígéretes fiatalember volt a zászlóaljunkban, mármint tudományos karrier szempontjából ígéretesek! Egyikük sem maradt életben, mind egy szálig legyilkolták őket. Afféle szeminárium működött nálunk. Az ezredparancsnokunk egyetemi tanár volt. Nagy becsben tartottuk az akadémiai szellemet.

– Ehhez nincs mit hozzátennem – jegyezte meg Frick hadnagy szárazon. – De nekem az a véleményem: jobb lett volna, ha inkább katonai erényekben jeleskednek. Ebben az esetben megmenthették volna a fél zászlóaljukat. – Képzelt porszemet távolított el fénylő nagykeresztjéről. – A filozofikus megközelítésnek aligha lehet hasznát venni egy zászlóalj irányítása közben.

– Ön, hadnagy úr, ízig-vérig katona, a bátorságáért ki is tüntették… mégpedig nagyon fiatalon.

– Igen, én katona vagyok, és az is voltam, mióta csak kihalásztak az iskolapadból. Az ön szemében talán csak gyerek vagyok, most viszont ennek a gyereknek kell kikaparnia a gesztenyét a tűzből az ön intellektuális arisztokratái számára. Mögöttem olyan férfi fekszik, aki legalább harminc éve katona. Töviről hegyire kitanulta a mesterségét a franciáknál. A géppisztolyára tűzött kis zászlócskát ön bizonyára utálja. Az ön szemében ő csupán kültelki

csatornatöltelék. Ő meg az a kis altiszt ott mellette semmit sem tudnak Kantról meg Schopenhauerról, de nagyon is jól ismerik Mars kegyetlen törvényeit.

A kapitány nem tudta levenni a szemét a fiatal hadnagyról. Fáradt mosoly ült ki az arcára.

– Ha a felettese azt parancsolná, megölné a saját anyját is?

– Meg én… és bizony keresztülgázolnék rajta, ha a harckocsim útjába állna.

– Nyomorult egy világ – suttogta az egyenruhába bújtatott akadémikus. Feltápászkodott, pisztolyát és sapkáját a lövészárokba hajította, és egy szál magában elindult az úton.

A Légiós új cigarettára gyújtott a régiről, és nézte, ahogy távolodik az idős kapitány.

– Ezzel a naiv idiótával egész nemzedék tűnik el a föld színéről. C’est fini. (Vége).

Frick hadnagy megigazította érdemrendjét a szalagján – azért kapta, mert megsemmisített egy zászlóaljnyi orosz tankot. – Hisz a saját eszméiben. Tartsa csak meg az illúzióit, míg be nem krepál. Ha visszaérünk, majd írunk róla egy szép kis jelentést: hogy egymaga kiszolgált egy tankelhárító löveget, a zászlóalj utolsó életben maradt tagjaként.

Visszalopóztunk a szűk ösvényen, aztán a kiszáradt folyómederben, és csatlakoztunk a századhoz.

Michael Brown őrnagy, közismert nevén Mike, az új századparancsnokunk, a háború előtt az amerikai tengerészgyalogságnál szolgált. Némán végighallgatta a jelentésünket. Vigyorogva odafordult “Barcelona” Blomhoz, a rádiósunkhoz, és nyers, sörissza hangon elrendelte:

– Hívja föl az ezredet, és kérje meg a jelszót az általános mészárlás megindításához! – Széles sugárban bagólevet sercintett egy szélsebesen arra iparkodó gyík felé, el is találta a farkát.

Barcelona beleszólt a mikrofonjába.

– Rinocérosz hívja Disznót, Rinocérosz hívja Disznót. Vége.

– Itt Disznó. Hallgatlak, Rinocérosz. Vége.

Belógattuk fejünket a csapóajtón át, és füleltünk a beszélgetésre, ami az avatatlan számára tökéletes zagyvalék.

– Itt Rinocérosz, hívja Disznót, Rinocérosz hívja Disznót. 12. pont AZ víz 4/1. Alomnyi kutyakölyök megfulladt. Négy anya. Nem világos, hogy több-e.

Szanaszét vaddisznók. Dárda nincs. Jelszó szükséges. Mike. Befejeztem. Vége.

– Itt Disznó, hívja Rinocéroszt. Csináljátok magatok. A felelősség Mike-é. Ráadásvaddisznó nincs. Sok szerencsét. Vége.

– Micsoda változatosság! – vigyorgott az őrnagy. – A felelősség rám van hárítva. Legalább száz éve stukkerkuli vagyok, de olyasmiről még sose hallottam, hogy a felelősséget ne a századparancsnok viselné. – Felült az 523-as, vagyis a mi tankunk orrára. – Tankparancsnokok, hozzám! – Hatalmas szivart bökött a szája közepébe.

Ügetve megjelentek a tankparancsnokok, a szivárvány összes színében tündöklő nyaksálakkal. Minden tank legénységének megvolt a saját színe. Mike végignézett rajtunk.

– Pakoljátok le a seggeteket a fűbe, és figyeljetek. Nincs időm kétszer is elmondani a dolgokat. Meggyűlik velem a baja annak a faszszopónak, aki nem fogja föl, mit mondok. Megkaptuk a jelszót, így szól: megtisztítani a mocsarat! Régi haverjaim, a jenkik, épp most pörköltek oda egy-két ezredünknek. Jelenleg az a legfontosabb feladatunk, hogy szuronnyal kitetováljuk hőseink seggét. Azt képzelik ezek, hogy pillanatokon belül magasra tűzhetik a győzelmi lobogót, és kezdhetik irkálni haza a diadalukról beszámoló levlapokat. A gyors győzelem mindig elkapatja az embert, nem árt, ha kicsit leszállítjuk őket a magas lóról. – Leugrott a tankról. – Elő a térképekkel! Úgy kell rájuk rontanunk, mint a villám meg a mennydörgés. Van itt egy szoros. – A térképre mutatott. – Ezen fogunk átkelni. Az erdő túlfelén két mérföld áll előttünk, kurva nyílt terepen, de muszáj átvágnunk rajta. Mindenáron. És csak önmagunkra számíthatunk. Segítség nem lesz. Se gyalogsági, se tüzérségi támogatás. A texasi srácok mindenkit kinyírtak. – Kék dohányfüstbe burkolózott. – Kigondoltam, hogy fogjuk megkártyázni a dolgot. – Szivarja átlendült a szája másik sarkába. – Négy Párduc egyenesen beront a faluba. Uzsonnázás közben kapjuk el a texasi trógerokat. – Kikapta szájából a szivart, és intően magasba emelte. – A jenkiknek sejtelmük se lehet a mi létezésünkről, csak ha már megleptük őket, hogy beadjuk nekik a hánytatót. Egyszóval – és Mike felvonta bozontos fekete szemöldökét – fing se hallatsszon. Minden biztosítózár rögzítve legyen. És a jenkiknek nem megengedni, hogy lövöldözni kezdjenek.

– Talán legjobb lenne az egészről képeslapon értesíteni őket – vetette közbe tiszteletlenül Porta valamelyik hátsó sorból.

– Kuss és figyelem! Az első két tank egyenesen begördül a szabad résen át, és úgyszólván becsukja a hátsó ajtót. A térképről is láthatjátok, hogy vészkijárat nincs. Ekkor hátraarc következik, a csőtorkolatok az ellenkező irányba mutatnak. A csoport parancsnoka vörös jelzőrakétát lő ki, ha becsapta az ajtót. Erre odatipeg négy újabb tank. Nyolc Párduccal az egész klozetot kipucolhatjuk. Herbert hadnagy – és odafordult az új hadnagyhoz, aki csupán három napja csatlakozott hozzánk; közben mocskos, kövér ujját végigvitte a térképen – itt marad az erdő szélén a maradék nyolc Párduccal, és jól jegyezze meg: csak akkor követ bennünket, amikor három sárga csillagot lát. –

Megragadta az ifjú hadnagy zubbonyát. – És Isten legyen irgalmas magához, ha hamarabb elmozdul innen, mielőtt meglátná a mennyország ékes tripla csillagát. Ha el mer mozdulni, számíthat rá, hogy a fejébe húzom a seggét, és úgy fog kinézni, mint egy lestrapált szerzetes éjféltájban.

Mike őrnagy köpéssel oltotta el a szivarcsonkját, majd rozsdás bádogdobozt húzott elő a zsebéből, orrán át mély lélegzetet vett, krákogott és köpött, kinyitotta a dóznit, és jó lédús bagótekercset húzott elő belőle. Ajkát felhúzta, leharapott egy darabot, aztán a tekercs maradékát átnyújtotta az Öregnek.

A társaságból csak ők ketten bagóztak. Az őrnagy mindig az alsóajka és a fogai közé helyezte a dohányt, az Öreg viszont inkább arca jobb feléhez sajtolta a magáét, ettől aztán úgy festett, mintha óriási ínytályogja volna.

– Jó anyag! – jegyezte meg az Öreg dicsérőleg.

Herbert hadnagy megrázta a fejét. Tessék, itt egy őrnagy – és porosz tiszt létére megosztja a dohányát egy őrmesterrel, egy közönséges berlini kültelki asztalossal! Az Isten szerelmére, hova fogunk így jutni? Ha ezt elmesélné az apjának, aligha hinné el egyetlen szavát is.

– Ahogy mondtam is már, szélsebesen behatolunk a nyíláson át, és mihelyt a két vezértank fellövi a vörös jelzőfényt, pillanatok alatt likvidáljuk a rohadékokat. Mindent, ami mozog, el kell söpörni a föld színéről. – Fülébe akasztotta és körbetekerte az egyik ujját. – Brandt törzsőrmester, maga a kiszáradt folyófenéken foglal el állást a rádiós tankjával. Tapadjon rá a negyedik Párducra. Azonnal álcázza magát, aztán kidugni a pöcsét! Addig füleljen, míg a dobhártyája be nem lobosodik. A pornóújságját meg dugja el, nehogy elfelejtsen váltott fülekkel dolgozni. Ha csak egyetlen másodperccel is megvárat, velem gyűlik meg a baja, és akkor a hátralevő életéért nem adnék egy kalap szart. Vörös jelzőfény: kezdődhet a tánc. Sárga tripla csillag: általános támadás. Nyolc tank tartalékban hátramarad. Visszavonulási jelre nincs szükség. Vagy mi likvidáljuk a cowboyokat, vagy ők likvidálnak bennünket. Kérdés? – Porta előrelépett; az őrnagy görbe szemmel bámulta. – Joseph Porta, ezennel közlöm magával, ha majmot próbál csinálni belőlem…

Porta úgy tett, mintha zavarban volna, és tenyerét beletörölte az ülepébe.

– Herr Major, akinek gyönge a szíve, az kimaradhat a kiruccanásból?

– Fészkes fenét maradhat ki! Se gyönge szívvel, se béna fasszal. Egyéb kérdés?

Pici a hátsó sorban föltartotta az ujját.

– Mi az már megint? – dörögte Mike. – Magának különben is gőze sincs az egészhez.

– Herr Major, az 1925-ös Katonai Szolgálati Szabályzat szerint, amit Blomberg tábornok szövegezett meg, annak a katonának, aki több mint hét évet leszolgált, nem kell részt vennie bevetéseken. Herr Major, nekem kilencéves szolgálatom van. Kérek engedélyt a hátulmaradásra! – Majd Pici olyan mozdulatot tett, mintha szavainak alátámasztására elő akarná venni a katonakönyvét, Mike őrnagy azonban leintette.

– Ha 109 évet szolgált is, akkor is beparkol a ronda nagy seggével az 523-as lövészülésébe! A fent említett seggét akár ki is törölheti Blomberg tábornok katonai szolgálati szabályzatával. Ha bárkinek még kérdése volna, tegye el karácsonyig, és aggassa föl a karácsonyfára!

– Ámen! – dünnyögte Porta, és ég felé fordította a szemét.

– Beszállás! Motorokat beindítani!

Mikor Pici föllendítette lábát a tartaléktankra, és bepréselődött a jobb oldali lőtorony nyílásán, felkiáltott:

– Porta, már megint háborúba kell menni. Ha belegondolok, hogy ebbe a szarságba önként jelentkeztünk! Aznap heveny agyhúgykőgörcsöm lehetett. – A lőtorony belsejében a lövedékkamra fölé hajolt, fekete páncéloszubbonyát az akkumulátor mögé gyömöszölte, feje fölé húzva levetette az ingét, azt is begyűrte ugyanoda, aztán nyakába csomózta a rózsaszínű kombinét, amit a hengerseggű Luisától szerzett, amikor legutóbb ellátogattunk Palid Ida kupoldájába. Marékra kapott egy köteg tetűt a mellkasa szőrzetén, és szétkente őket az optikai távolságmérőn. – Márpedig, Porta, ez igen veszélyes egy háború. Itt ellőhetik a tökünket-faszunkat. Förtelmesen megcsonkulhatsz, Porta, de olyan gazdaggá is tehet a háború, amiről soha nem is álmodtál. Nálad van a foghúzó csipeszed, Porta?

– Naná, hogy nálam! – vigyorgott Porta, és csizmája szárából előkapta a rettentő szerszámot. Aztán előrehajolt a műszerfal fölé, megnézte a benzin és az olaj szintmutatóját, kipróbálta a tengelykapcsolót, ellenőrizte a fékeket, és lendületesen körbefordította a dögnehéz tankot.

Mike őrnagy bemászott a parancsnoki tankba, és jobb kezét, jeladásul a motorok beindítására, meglengette a feje fölött, majd így szólt az Öreghez:

– Beier, legyen mögöttem, magát pedig a Légiós és Barcelona kövesse. A többiek ék formát vegyenek föl. P-á-n-c-é-l-o-s-o-k, ELŐRE! – Öklét többször is ki-be nyitogatta: ez volt a teljes gőzzel előreindulás jele.

Felbömbölt a sok ezer lóerő. Megremegett a föld. Az egész erdőt megrázta a rettenetes vibrálás, ahogy a tankok egymás után nekilódultak. Recsegve-ropogva alároskadt egy útban álló fa. Az őrnagy bátorítóan integet a 005-ös tornyából. Újabb falásnyit harapott le a dohánytekercsből. A Légiós visszaintegetett a maga lőtornyából, cigarettára gyújtott, és nyakára kötötte kék-piros-fehér sálját. Barcelona átrakta Valenciából származó összeaszott

talizmánnarancsát a jobb zsebéből a balba. Porta előrehajolt, és ráköpött a gázpedálra, majd mutatóujjával keresztet rajzolt a poros műszerfalra. Én meg harisnyakötőt csomóztam a távolságmérőre. Pici gondosan elhelyezte a biztosítéklámpa fölött a hengerseggű Liusa szájrúzsát. Heide, a szuperkatona, ellenőrizte, hogy rendben van-e a lángszóró tápvezetéke, kioldotta az előre irányuló géppuska biztonsági reteszét, és megigazította a hozzá tartozó hosszú töltényszalagot, aztán apró kék posztóelefántot kötött a nyakába.

Ellenőriztük az összes rádiókészüléket. Fontos szerepük volt; tökéletesen kellett működniük, mert sok függött tőlük. Menet közben előmásztak a töltők, hogy eltávolítsák az ágyúk csövéről a védőkupakot. Sorban jelentették a tankok, hogy bevetésre készek.

– Rinocérosz bevetésre kész – hallatszott Mike hangja a rádióból.

Aztán kiértünk az erdőből, ami idáig biztonságos rejtekhelyünkül szolgált. Megpillantottuk az amerikaiakat, amint három tankkal őrzik a falu északi kijáratát.

Ahogy keresztülcsörömpöltünk a leleplezően szabad térségen, olyan gyorsan, ahogy csak bírták a tankjaink, Porta gondtalan nótázásra fakadt:

Egy kis tavaszi utazás teveled,

súgd meg, kicsim, halkan,

mit ér meg neked…

Tövig taposta a gázpedált, és minden pillanatban azt vártuk, hogy a dugattyúk kiugranak a helyükről. Senki sem bírta tartani a tempónkat. A rádióból hallottuk Barcelona szitoközönét:

– Caramba, crucifix, sacramento! Hogy az istenbe bírja így meghajtani?

– Azt csak Allah tudja – válaszolta a kis növésű Légiós, és saját tankvezetőjét elküldte a pokol legmélyebb fenekére.

Most minden a gyorsaságukon múlott. Eleinte a három faluszéli Sherman a füle botját se mozdította. Isten tudja, mi járhatott az eszükben, talán egyszerűen csak zöldfülűek voltak. Egyetlen lövés sem esett.

Először a falu közepét szálltuk meg, szorosan a sarkunkban Mike őrnaggyal. A száz méterrel mögénk szoruló Légiós észrevette, hogy forogni kezd a Shermanok lőtornya. Megállt, villámgyorsan körbefordította az ágyúját, és tíz másodperc alatt elintézte őket. A három Sherman lángokban állt.

A többi is ugyanilyen gyorsan játszódott le. Körbetéptünk a szűk utcákon, és rálőttünk mindenre, amin kokárda vagy fehér csillag látszott, a lőtávot meg

üresre állítottuk, hogy el ne tévesszük.

M-5-ös lángszóróval felszerelt harckocsi fordult be egy utcasarkon, sok-sok méternyire maga elé köpve a lángokat, de belefúródott egy akna, és ezer darabra hasította szét. 42 tonnás T-14-es döcögött elő egy narancsligetből, vadul forgott a lőtornya.

– Tűz! – kiáltotta az Öreg.

Meghúztam a ravaszt, és a következő pillanatban az ellenséges tank lángra lobbant: olajos, fekete füst ömlött elő a nyílásaiból, éles nyelvű vörös lángok világítottak meg mindent. Egy tiszt kétségbeesetten próbált kikecmeregni a lőtoronyból, de az ajtó előrezuhant, és a tiszt előrebillenve ott maradt lógva. A lángok végigfutottak az egyenruháján, belekaptak a hajába. Üvöltött, félig felemelkedett, aztán eszeveszetten próbálta csupasz kézzel eloltani a lángokat. Újabb lángcsóvák hasítottak át a lőtornyon. A tiszt az arca elé emelte a tenyerét. Lassan elszenesedett, és alámerült a tank lángoló gyehennájába.

Megcsapott bennünket az égett hús émelyítő szaga. Valaki felénk akart dobni egy aknát – de mozdulatát sohasem fejezhette be. Szétlapították a hernyótalpak.

Csoportnyi gyalogos próbált meghúzódni egy fal tövében, naivan azt remélve, hogy majd nem vesszük észre őket. Heide gonosz nevetést hallatott. Elülső géppuskája kerepelni kezdett; sorban egymásra zuhantak, átlyuggatott gyomorral.

Tábori szakács futott keresztül a tér szabadon maradt részén, abban a reményben, hogy a négy lángoló Sherman közül az egyik mögé majd elbújhat, de egy rövid kerregés a lőtorony géppuskájából úgy megtorpantotta, mintha falnak szaladt volna. A fejéhez kapott, hangos, átható visítás tört fel belőle, sisakja arrébb gurult a tér porában. Félfordulatot tett maga körül, aztán összeesett, és egyet-kettőt rúgott még. A bokrok közül előtört egy Sherman. Két 8,8-as páncéltörő lövedék fúródott bele, és dobhártyaszaggató detonációval felrobbant. Lőtornya felszállt a magasba, aztán süvöltve aláereszkedett, és mélyen a talajba fúrta ágyújának hosszú csövét.

Újabb Sherman tűnt fel. Telitalálat szakította le a lőtornyát, és berepítette egy házba. Egyenesen beláthattunk a tankba. A parancsok testének csak az alsó része maradt meg, mert a lövedék derékban kettészelte. Az ágyútöltő katona maradványai rákenődtek a töltényűrre és a töltényállványra.

Mike tankjának lőtornyára két súlyos lángszóró volt felszerelve. Most lángokba borított egy osztagnyi gyalogoskatonát. Hiába emelték néhányan magasba a kezüket a megadás jeléül, hernyótalpak végeztek velük, mert tank nem ejthet foglyot. Fegyvernemünkhöz nagyon is illettek a hajtókánkra varrott vigyorgó halálfejek.

És ezzel véget is ért az egész, senki sem menekült meg közülük. Olyan

tökéletesen sikerült meglepnünk őket, ahogy nekik is néhány órával korábban a gyalogságunkat. Tehát bosszút álltunk.

Kiugráltunk a tankokból, feltoltuk homlokunkra a védőszemüvegünket, a tér közepén álló ivókúthoz lépdeltünk, és csak ittunk és ittunk, és próbáltuk letörölni arcunkról az olaj meg a por egy részét. A levegőből áradó csípős füsttől vérbe borult a szemünk a tankok belsejében; torkunk és tüdőnk szúrt, fájt maga a lélegzés is.

Halálra rémült túlélők tűntek fel, és ránk meresztették a szemüket. Egyikük tudott néhány szót németül.

– Nicht schiessen, Kamerad. Wir nicht Juden, nicht Japsen. Wir von Texas. Wir O. K. (Nem lőni, kamerád. Mi nem zsidók, nem japcsik. Mi texasiak. Mi O. K.)

Néhány perccel később már nagyban ment köztünk a terefere, fényképeket mutogattunk egymásnak, emléktárgyakat cseréltünk, és együtt röhincséltünk. Egy embert vesztettünk: a gépfegyverkezelőt Herbert hadnagy tankjában. Az összes csapóajtót szorosan becsukták, és nem vették észre, hogy rövidzárlatos a ventilátor. Szerencsétlent a keletkező gázok fojtották meg. Volt két sebesültünk is: egyikük Schmidt őrmester, az 531-es tank parancsnoka; lehajolt, hogy fölkapja a térképet a lőtorony padlójáról, és az éppen visszaütő gépfegyver péppé zúzta a jobb karját. Tűhegyes csontszilánkok álltak ki a vállából.

Egyik amerikai foglyunk szanitéc volt, ő adott neki transzfúziót az ivókút mellett, mi meg körbeálltuk és néztük. Nem mindennapi látvány volt. Schmidt őrmester áldhatta a szerencséjét; az ő számára véget ért a háború, de ha nincs ez az amerikai a hordozható véradó állomásával, Schmidt bizony beadja a kulcsot.

Másik sebesültünk az egyik ágyútöltő katona volt, őt nemrég vezényelték hozzánk. Pisztolygolyó fúródott a tüdejébe. Tankparancsnoka, Brett főtörzsőrmester, a pisztolyát töltötte éppen: egyszer csak elsült, és eltalálta a katonát.

A Schmidtnek vérátömlesztést adó amerikait – egy lubbocki káplárt – elrejtettük a hadifoglyokat összegyűjtő egység elől. Négy nappal később elvittük tankon az amerikai állásoktól néhány méternyire, és kiugrasztottuk. Előtte behúztunk egyet a szeme alá, kivertük az egyik fogát – mégpedig aranyfogat, de furcsamód se Portának, se Picinek nem kellett ezúttal. Ezenkívül megcsapdostuk a sípcsontját derékszíjcsattal, hogy jól feldagadjon. Félzsidó volt. Ilyen külsővel, közölte velünk, mikor megkért bennünket e kis kozmetikai műtétre, haza fogják küldeni az Államokba, és többé színét se látja a frontnak. Csak agyalágyultak mennek a frontra önként, de persze ilyenekből mindkét oldalon akad egynéhány. Még azt se mondanám, hogy utálkozva néztünk rájuk. Eredetileg majd mindegyikünk önként jelentkezett, és szívünk legmélyén csodálatot éreztünk azok iránt a kemény fickók iránt, akik semmitől sem

riadnak vissza, és vállalják önkéntes berukkolásuk összes következményét.

Sorban lefektettük a sebesülteket az út szélére, és rádión értesítettük a kétéltű járműveket és a csapatszállító harckocsikat, aztán megtöltöttük őket véres, rángatózó testekkel.

Portával ketten fölemeltünk egy embert, és láttuk, hogy a hátán tátongó sebből előtüremkedik tüdejének egy darabja. Pici egy tizedest cipelt, akinek fél koponyáját elvitte a gránát, és most kilátszott az agya. Egy szemétdomb mögött egy tisztre bukkantunk, akinek arcát teljesen leborotválta az aknaszilánk. Két hatalmas kupacba raktuk a halottakat. Sokuk alig volt több elszenesedett múmiánál. Ezerszám röpködtek körülöttük a legyek. Közös sírt ástunk nekik. Nem mélyet, épp csak akkorát, hogy ellepje őket a föld. Gyomorkavaró volt az édeskés hullaszag.

Az egyik hadifogoly – törzsőrmester – Mike őrnagy tankjának orrán üldögélt, és be nem állt a szája. Snapszot adtak neki, és félig már be is rúgott. Mindent kifecsegett, közölte velünk, hogy zöld jelzést küldtek hátra, és ez azt jelentette, hogy a körzet mentes az ellenségtől. Egyik-másik társa utálkozva nézte. Aztán a mi szemünkben is ugyanezt az utálkozást fedezte föl, és rádöbbent, micsoda ocsmányságot követett el. Megkaparintotta Barcelona pisztolyát, szájába nyomta a csövét, és elhúzta a ravaszt. Megakadályozhattuk volna, de egyikünk sem mozdult.

Mike őrnagy utálkozva megbökte a tetemet a csizmája orrával.

– Rohadt dolog a háború – morogta az Öreg.

Az őrnagy üzenetet firkantott a híradós altisztnek, hogy továbbítsa a hátul maradottaknak: “Rinocérosz Disznónak. Főnök! 36 tank likvidálva, 10 teherautó, 17 autó. Leöltek száma ismeretlen. Saját veszteségek: megöltek egy közlegényt, megsebesült egy őrmester és egy altiszt. Várjuk, hogy megütközzünk az ellenséggel. Saját felelősségünkre folytatjuk. A rádiókapcsolatot megszakítjuk. Vége.”

Vigyorogtunk, mert jól tudtuk: Mike őrnagy a saját szakállára akar elbánni az ellenséges ezreddel. Mivel altisztből emelkedett őrnaggyá, mindenkin túl akart tenni, hogy megmutassa a vezérkari tiszteknek: nem ők találták fel a spanyolviaszt. Merész húzás volt a rádiókapcsolat megszakítása is. A következő három-négy órában senki sem tud kapcsolatba kerülni velünk. Nem babra ment a játék, de ha Mike őrnagy nem vall kudarcot, nagy ember lesz belőle. Ha viszont balul üt ki a dolog, és ő élve tér vissza, Torgauban fog kikötni. A seregben ilyen irgalmatlan törvények uralkodtak.

– Beszállás! – adta ki a parancsot Mike. – Tankok: e-l-ő-r-e!

Kikönyököltünk a nyitott csapóajtókon, és közben keresztülcsörtettünk egy fiatal fákból álló erdősávon, aztán meg le a folyómeder felé, melyben bűzlött a sár és a víz, és elhullott marhák felpuffadt tetemei tették még dögletesebbé a

levegőt.

Herbert hadnagynak elakadt a tankja. Csak hányta maga elé a sarat, végül tökéletesen beásta magát.

Mike őrnagy őrjöngve szitkozódott. Lepattant a tankjáról, és keresztülgázolt a térdig érő sáron. Belerúgott egy döglött patkányba, és bősz tekintetet vetve a lőtoronyban álló Herbert hadnagyra, megkérdezte:

– Mit gondol, mi az édesanyja kínját csinál itt, jóember?

Herbert hadnagy olyasmit dünnyögött, hogy véletlen balesetről van szó, ilyesmi akárkivel előfordulhat.

– Az én századomban ki van zárva az ilyesmi! – bömbölte Mike őrnagy. – Most nem a Kurfürstendammon vakarássza a tökeit. Most háborúban van, egy tanknak a parancsnoka, és ez a tank egymillió birodalmi márkát ér. Fütyülök a millióra, de a rohadt tankjára szükségem van. Ki volt az a hülye barom, aki magát hadnaggyá léptette elő? Húzza ki őket, Beier!

Pici és a szerencsétlenül járt tank géppuskása vontatókötelet erősített a tank vonóhorgaihoz.

A vaskos acéldrótköteg megnyikordult. Feszes volt, mint a hegedűhúr. Bármikor elpattanhatott, és akit eltalált, az rögtön szörnyethal. Láttunk már ilyet.

A géppuskást annyira elkapta az idegesség, hogy elengedte a vonóhorgokat, és bemenekült a tank mögé. Kínjában Pici utánavágott egy marék sarat.

– Várj csak, elkaplak még, picsafej! – Aztán felpattant a drótok hátára, és teljes erejéből belekapaszkodott a vonóhorgokba.

– Ha elpattan – dörmögte az Öreg –, agyoncsapja.

– Un bon soldat (jó katona) – mondta a Légiós helyeslő biccentéssel.

– De sötét, mint a tehén segge – mondta Porta vigyorogva.

– Ne vigyétek túlzásba – fenyegetőzött Heide. – Nem vagyok én olyan sötét. Az elmúlt húsz évben aligha volt tiszthelyettes, aki nálam jobb eredménnyel zárta volna a kiképzést. Harcászatban melyik faszkalap tud közületek padlóra küldeni?

– Gyerünk, gyerünk! – üvöltötte Mike őrnagy.

A megfeneklett tank lassan kimozdult a sárból. Pici hasmánt feküdt a drótokon keresztben, és az őrnagy is segített, hogy ki ne akadjanak a

vontatóhorgok, közben szidta, mint a bokrot Herbert hadnagyot, aki távolba vesző tekintettel álldogált a lőtoronyban. Amikor újra szilárd talajra jutott a tank, Herbert hadnagynak el kellett hagynia a lőtornyot, és Lehnert tiszthelyettes vette át a helyét. A szerencsétlen hadnagy senkiben sem ébresztett kárörömet. Láttunk már kapitányt leváltani a parancsnoki posztról úgy, hogy helyét támadás közben egy őrmester vette át.

Hosszan elnyúló gát mögött vettünk fel hadállást, és nyomban nekiláttunk a tankok álcázásához: apró gereblyékkel eltüntettük a széles hernyótalpnyomokat, a tankokra füvet meg gallyakat és falevelet teregettünk. Életbevágóan fontos volt ez, ha repülők jönnének fölénk. Az álcázás művészetét az oroszoktól lestük el. Három vijjogó Jabo tört elő a felhők közül, épp amikor Porta meg én ellenőriztük a feladat előírásszerű teljesítését. Lelapultunk a földre. A következő pillanatban tüzelni kezdtek. Mintha csak láthatatlan fűnyíró söpört volna végig a talajon. Százával törtek magasba az apró kis földgejzírek. Szerencsénk volt, mert páncéltörő, nem pedig robbanó lövedékkel lőttek. Az egyik pilóta azzal mutatta ki vérszomját, hogy szinte függőlegesen felemelkedett, aztán visszaereszkedve lecsapott ránk, és ágyúja ontotta a gyilkos tüzet.

A két másik Jabo csak körözött fölöttünk. Egyikük olyan mélyre ereszkedett, hogy azt hittük, felszakad a gép hasa. Aztán mennydörgő robajlással eltűnt társa nyomában a domb mögött.

Mike őrnagy magához hívatta a tankok legénységé. Leguggoltunk a bokrok mögé, ő meg középre.

– Előttetek – mondta – két mérföldnyi jól belátható út. Ha jönnek a szarfaszúak, először is el kell jutnunk a kanyarig, ahol az utat elnyeli az erdő. Ez lesz a maga tankja, Beier. Maga lesz a bal szárnyon. Frick, maga pedig a jobb szárnyon. Az utolsó tankot abban a pillanatban suvasztja be az oszlopba, amikor felérünk a dombon a kanyarhoz, de figyelmeztetem: addig egyetlen lövés sem eshet, amíg nem adok rá parancsot. Személyesen fogom keresztüllőni azt a gépfegyverkezelőt, aki a kelleténél korábban elsüti a ravaszt. – Izgatottságában majd lenyelte óriási szivarját, aztán lágyabb hangon így folytatta: – Mind a tizenhat ágyú egyszerre kell hogy elfingja magát. Minden lövedéknek találnia kell. Az első sortűz után a körzetet tűzsávokra kell osztani. Minden tank köteles kigyomlálni a maga sávját. – Hosszú, leves köpést eresztett meg egy magot csipegető madár felé, el is találta, ettől szélesen elvigyorodott. Letört egy darabot a dohánytekercséből, és szokása szerint átnyújtotta az Öregnek. – Annak a géppuskásnak pedig, aki egyetlen lövedéket is a levegőbe ereszt, tanácsolom, hogy menjen utána maga is, mielőtt elkapnám. Őrizzétek meg a hidegvéreteket, fiaim. Sétáljanak csak be a bitófa alá. Sejtelmük sincs róla, hogy itt vagyunk. Észre sem igen vehettek. Bizonyíték rá a három Jabo. Csöndesen itt maradunk, és megvárjuk őket.

Mindenki bekászálódott a maga ülésébe. Ellenőriztük a rádiókészülékeket, az elektromos tüzelőszerkezeteket. Heide halk hangon társalgott a többi tank

rádiósával.

Slawek őrmester épp aznap kötött távházasságot, mindnyájan gratuláltunk neki, és töviről hegyire kikérdeztük, mit csinált a mennyasszonyával, bár csupán egyhetes ismeretség állt mögöttük.

Várakozás közben kockázással ütöttük agyon az időt. Pici, alattomos kifejezéssel az arcán, váratlanul megkérdezte:

– Ki az örökösöd, Porta? Úgy értem, ha elpatkolsz. Tudod, hogy te öröklöd mindenemet – tette hozzá sietve. – Az összes arany a nyakamban lógó zöld szütyőben mind a tiéd, ha egy napon engem is kinyuvasztanak.

Porta sanyarúan mosolygott. Feje fölött megrázta a kockákat, és azt mondta:

– Okostóni, te aztán az vagy. Enyém lesz az aranyad? Tudom ám, miben sántikálsz. Egyedül spekuláltad ki az egészet?

– Fogalmad sincs róla, mi jár az eszemben – tiltakozott Pici sértődötten. – Becsületszavamra tiéd az aranyam. Akár papírra is leírom a végakaratomat, mint az a nő abban a könyvben, amit a múltkor olvastunk.

– Pofa be! – vicsorgott Porta. – Te csak ne félts engem. Amikor Romániában jártam, jövendőt mondattam egy belevaló fickóval, aki egy rakás vén gebét terelgetett a pusztán. Éjszakánként betört a jómódúak házaiba. Egy csöndes éjszakán, egy-két pohár szilvapálinka mellett felajánlotta, hogy jövendőt mond nekem kávézaccból. Égnek állt minden hajam szála. Vagy tíz percig bámulta a zaccot, az én eszem közben egy ennivaló kis puncin járt, akit Bukarestben csíptem föl. Hirtelen hatalmas üvöltés tört ki a fickóból:

“Porta, dicsfényt látok ragyogni a zsíros képed körül. Sajnálom, tévedtem: ez neonfény. Fantasztikus. Berlin fölött csak a te neved ragyog. Nagy üzletember lesz belőled. Van érzéked az élet gyönyörűségeihez. Soha nem tudnál átverni egy csóró kurvát. Megadod a járandóságát a zálogkölcsönzőnek meg a kuplerosnőnek is. Úgy fogsz lopni, hogy nem kapnak rajta, mert te nem hagyod. Mocskos háború közeleg. Barát és ellenség egyaránt el akarja kapni a frakkodat, de te egérutat nyersz. Sokukat túl fogod élni, jó néhányuknak a temetésén is ott leszel, de a tiéd annyira a távoli jövőben van, hogy odáig nem látok el a zaccban. Száz évnél is tovább fogsz élni. Halált én nem látok itt, pedig azt általában száz évre előre meg szoktam látni.”

– Szerinted nekem is jósoltatnom kéne magamnak? – kérdezte Pici érdeklődve. Szeretettel megcirógatta a nyakában lógó zöld zacskót, amely tele volt aranyfoggal.

– Ártani nem árt – mondta Porta. – Ha a fickó megpróbál szarságokkal átejteni, jól pofán vágod. Ha meg jókat mond, adsz neki egy kis lóvét, és jól megjegyzed, amit hallasz. Azt viszont melegen ajánlom, Pici, hogy óvakodj a

végrendeletektől. Veszedelmes egy valami az, pláne ha az örökösnek van is sejtelme róla, hogy milyen gazdag vagy.

Pici annyira belemélyedt a gondolataiba, hogy elfelejtette megrázni a kockákat, és végül is a legszerencsétlenebb dobás, csupa egyes jött ki neki. Felpillantott a ventilátornyílásra, belekente hüvelykujját a töltőszerkezet ellenőrzőlámpájába, aztán idegesen megremegett a szeme, és kitört:

– Te mocskos ördögfajzat! Átkozott bunkó! Megölnéd a barátodat egy kis arany kedvéért?

Porta vállat vont.

– Én is csak ember vagyok, és az ördöggel nem könnyű fölvenni a harcot. A legesztelenebb gondolatokat tudja elültetni az emberek kobakjában, de ahogy már mondtam is: végrendelet, testamentum – szar az egész!

Pici dühödten eldobta magától a kockákat, és rúgást intézett egy lövedék felé, majd izgatottan felkiáltott:

– Engem nem vágsz át! Nekem is van szürkeállományom, ha nem tudnád. Az én eszemen nem jársz túl, az egyszer tuti.

Porta nevetett, és biztonságba vonult a vezetőülés mögé. Vigyorogva megszólalt:

– Ha végrendeletet csinálsz, az a legfontosabb, hogy megóvd magad a sötétség embereitől. Azt mondod, én vagyok a kizárólagos örökösöd. Én üzletember vagyok, márpedig hiába fehér a gallérja és fényes a körme, az üzletember mind egy szálig ocsmány ördög. Ha üzletembertől kapsz egy szivart, mérget vehetsz rá, arra számít, hogy viszonzásul egész doboz jut majd neki. Az összes üzletember az ördöggel cimborál. Az üzlet világa sötét dzsungel. Vésd az agyadba, Wolfgang Creutzfeld tizedes, hogy csak a legkeményebbek tudnak a felszínen maradni. Rettentő sokan próbáltak már beszállni a ringbe, de a kiválasztottak száma elenyészően csekély. Akik nem tudják magukat minden oldalról levédeni, azok igen gyorsan a csatorna fenekén kötnek ki. Mindenütt vetélytársak leselkednek, hogy letépjék rólad az utolsó ingedet is, ha viszont ismered a dörgést, ömleni fog zsebedbe a pénz, és még ha mindenkinek okádhatnékja van is tőled, mind versengeni fognak a társaságodért, sőt ha arra kéred őket, hát a seggedet is megcsókolják. Minél hatalmasabb és gyűlöletesebb vagy, annál több hajbókolásban lesz részed. Ellenséged házában ráköphetsz a parkettára, és ő pompás tréfának fogja tartani. Az éjszaka kellős közepén rátelefonálhatsz egy törvényszéki bíróra, és ő nem fog tiltakozni. Bármit megtehetsz, mindent helyeselni fognak. Lobogtass meg egy pénzeszacskót, és mindenki futva jön hozzád, királytól a striciig. Egyáltalán nem kell válogatnod a módszereidben. Legyen néhány gengszter ismerősöd, akik esetenként elintézik az utcai baleseteket. És időnként nagy hasznodra lehet, ha vetélytársad Jaguárján átfűrészelted az első tengelyt.

– De ilyesmire csak gengszterek képesek! – tiltakozott Pici.

– Minden üzletember az. Különben nem maradhatott volna a porondon. Rengeteg picsára van szükséged, hogy spicliskedjenek neked. Dugd be őket a vetélytársad ágyába, és másnap reggel rengeteg érdekes dologról értesülhetsz. A csajok az üzleti világ felderítői.

Picinek felderült az arca.

– Katonai elvek szerint kell felépíteni az egészet?

– Pontosan. Én éppen ezért figyelek mindig nagyon, mikor taktikai kérdésekről kapunk kiképzést. Az üzletvezetőid a te fegyveres alakulatod: a gengsztereid az ejtőernyősök.

– És mi a helyzet a gyalogsággal? – kérdezte a tudásra áhítozó Pici.

– Ők azok a szerencsétlen hülyék, akik bagóért agyondolgozzák magukat. A hivatali tintanyalók meg írógép-kopácsolók. Ha valamelyik csaj nagy szolgálatot tesz neked, azt bugyoláld perzsabundába.

– Olyat én még sose láttam – tiltakozott Pici. – Az milyen?

– Fekete és gyapjas.

– Mint amilyen a Félszeműnek van a kalapján?

– Eszed tokja! – horkant fel Porta megvetően. – ami a Félszeműnek van, az egy molyette uszkárbőrdarab, amit perzsa báránybőrként sózott rá egy zsidó.

 A rádió sípolni kezdett.

– Ellenséges tankok a láthatáron. Bevetésre felkészülni! Rádiókapcsolatot megszakítani!

Bepréselődtem a periszkóp mögé. Porta beindította a generátort, Pici ellenőrizte a biztosítékokat, és páncéltörő gránátot lökött a töltényűrbe. Csattanva becsukódott a súlyos zárólap.

– Töltény behelyezve, biztosítózár kioldva – jelentette gépiesen, és máris újabb páncéltörő volt a karjai közt. Glédában álltak a hosszú lövedékek, csillogtak-villogtak, és megejtően ártatlannak látszottak – pedig néhány percen belül halált és rettegést fognak árasztani, lángoló máglyákat lobbantanak, és az emberek visítani fognak miattuk fájdalmukban és rémületükben. Nyitott csapóajtóinkon át szüntelenül szemmel tartottuk az ellenséges tankokat, ahogy szoros oszlopban vonultak végig a napfényes aszfaltúton.

Enyhén ráléptem a pedálra. Az elektromos motor felzümmögött. Halkan

forgott a lőtorony. Pontosan két fa közé céloztam.

Mike őrnagy kikukucskált a lőtoronyból. Látcsöve ott feküdt előtte, gyeptéglával álcázva. A tüzelésre az lesz a jel, ha lekapja fejéről a barettjét.

Egész század vonult fel előttünk. Minden tankparancsnok ilyen látványról álmodozik.

– Megáll az ember esze – suttogta az Öreg. – Ha nem fedeznek föl bennünket, tíz perc alatt elintézzük őket.

Gyöngyöző éneket árasztott ki magából egy pacsirta a kék égbolton. Az erdő szélén üszőcsorda álldogált, kíváncsian méregették a tankokat. Két béres a trágyás kordéja szélén üldögélt, éppen sziesztáztak egy kicsit, chiantit ittak, és közben sejtelmük sem volt róla, mi lappang a töltés túlfelén. Néhány másodpercen belül belekerülnek a csetepaté legközepébe. Vidáman integettek az amerikaiaknak, azok meg szellemeskedve vissza-visszaszóltak. Akkora volt bennünk az izgalom, hogy megszólalni is alig mertünk. Szemem rátapadt a periszkóp gumiszegélyére.

Csetlő-botló kutya közelgett a kordéhoz. Az egyik béres botot dobott feléje. Méhek zümmögtek az ágyúkat álcázó virágok körül. Gyík iramodott keresztül a lőtornyon. Egy szarka rátámadt egy szép kövér csigára. Az amerikaiak énekeltek.

Ekkor megjelent távmérőmben az első tank. A vezetőt nem számítva az egész legénység kint ücsörgött a tank oldalán.

Mike barettje keresztülhasította a levegőt.

– Tűz! – adta parancsba az Öreg.

Tizenhat nagy kaliberű tank egyszerre dördült el, és a légnyomás vízszintesre hajlította a bokrokat. Minden lövedékünk talált. Testek szálltak a légen át. Mindenütt lángok lobogtak.

Eldördült a második sortűz is, és újabb tankok semmisültek meg.

Lágyan arrébb mozdítottam a lőtornyot. Pici a homloka segítségével oldotta ki a biztonsági zárat. Az izzadság lecsorgott pucér hátán. Egyik lövedék a másik után hagyta el az ágyúcső torkolatát.

Megiramodtak a kordé elé kötött lovak. Az egyik béres belekapaszkodott a gyeplőbe, és a csörömpölő, zötyögő kordé magával ragadta. Az üszők pánikban áttörték a sövényt, és egyenesen belerohantak a tűzmezőbe.

Az úton lángolt az összes tank.

– Nagy feszítőerejű robbanószert nekik! – parancsolta Mike őrnagy.

Ezután lövedékek kezdtek felrobbanni az üvöltöző, halálra vált emberek között. A holtak is újra fellökődtek a levegőbe, és ripityára zúzódtak. Végül S-aknákat eresztettünk rájuk, és az út mindent elemésztő lángtengerré változott.

– Motorokat beindítani! – parancsolta az őrnagy. – Tankok előre!

Most a géppuskáink és a lángszóróink következtek. Elhaladtunk a lángoló pokol szegélyén, pörögtek a lőtornyok, ugattak a géppuskák, golyóink félresöpörtek holtat, sebesültet, mindenkit. A testek kupacából kiemelkedett egy emberi alak, eszelősen kinyújtotta a kezeit, mintha távol akarna tartani bennünket, száját nagyra tátotta, szeme vadul kiguvadt. Belekapott a lángszóró sárga tűznyelve, és az emberi alak pillanatokon belül fekete csomóvá zsugorodott.

Mike jelt adott a tűz beszüntetésére.

– Menetoszlopba rendeződni! Irány: az ezred!

Újra felvettük a rádiókapcsolatot. Egymásra nevettünk. Egyetlen lövést sem adtak le ránk. Még csak a festék sem karcolódott meg a tankunkon, mi viszont megsemmisítettünk egy egész regimentet, hála egy amerikai őrmesternek.

Mike őrnagy felhívta az ezredparancsnokságot. Hangjából kicsendült az elégedettsége és a büszkesége:

– Rinocérosz hívja Disznót. Befejeztem.

– Itt Disznó. Rinocérosz, jelentkezzen. Befejeztem.

– Rinocérosz, parancsnok, ellenséges tankezred likvidálva. Fogoly nincs. Saját veszteség nincs. Anyagfelhasználás 1500 páncéltörő lövedék, 800 nagy feszítőerejű robbanószer, 300 S-akna. Légi adatok: 3-as térkép, 6-os út, A/2-es pont. Befejeztem. Vége.

– Disznó Rinocérosznak. Gratulálok. Jelentkezzen vissza. Parancsnok. Vége.

III.

– A visszavonulást jobban szeretem, mint az előrenyomulást – mondta Barcelona. – Most ihatunk fresát, de ha előrenyomulunk, mocskos vizű pocsolyákba lógathatjuk bele a csőrünket. Ha előretörünk, mindenfélét ránk sóznak. Torkig vagyok Ida kurváival.

– Holnap – mondta Porta, és csillogott a szeme, ahogy nagy ámulatunkra feltartott két velőgombócot – császári ágyban szeretnék aludni, és meg akarom

erőszakolni a királynőt meg az összes hercegkisasszonyt.

– Talán nem is bánnák – mondta Gregor Martin álmatagon. – Talán szívesen vennék, ha hullaszagú mancsok tapiznák végig a testüket.

– Korjelenség vagyunk – mondta az Öreg. – Egy nap mindez elmúlik, és akkor muszáj lesz megmosakodnunk.

– Ha lesz rá időm, amikor Rómába érek – mondta Heide –, és ha nem lesznek állandóan a sarkunkban, először is belevetem magam egy baldachinos ágyba, aminek selyemből vannak a függönyei. Az összes göncöm rajtam lesz. Mindent fel fogok túrni. Aztán rendesen kialszom magam, aztán megyek és kerítek magamnak egy finom hölgyikét, extrafinom alsóneművel, és megdugom egy párszor. Aztán leiszom magam a sárga földig, és folytatom a visszavonulást.

– És ki nem fogyunk a fresából – harsogta Porta –, és egész úton zajlik a móka; megisszuk, amijük csak van, kurválkodunk az összes asszonyukkal, és feltúrjuk az ágyaikat. Róma, Milánó, Innsbruck – és Berlinben fejezzük be, egy világraszóló oltári nagy murival.

Füttyszó zökkentett bennünket vissza a valóságba.

– Fegyverbe, a tankok előtt felsorakozni! – parancsolta Michael Braun őrnagy.

– Kissé elálmosodtam – dörmögte Porta.

Az ötös elé vánszorogtunk; mindnyájan ki voltunk készülve, mert már négy napja nem aludtunk.

– Menet közben fogok elaludni – fenyegetőzött Porta.

Mike szitkokat zúdított rá. Az ő szeme is dagadt volt és vörös a kialvatlanságtól.

Elindultunk.

Két tank lecsúszott az útról, mert legénységük álomba szenderült.

Michael Braun őrnagy

Jaborajok jelentek meg, és tisztára söpörték az utakat. Mihelyt feltűnt egy tank, két-három Jabo is rácsapott.

Teljes második zászlóaljunkat foszlányokra szaggatta a kétórás Jabo-roham; századunk elveszítette valamennyi Párducát és a legénységi állomány felét. Porta kénytelen volt legurulni egy domboldalon, hogy eloltsa égő uniformisát. Most a hegyek közt posztoltunk, és állománykiegészítésre vártunk.

Már megkaptuk az új tankjainkat – különlegesen hatékony 8,8 cm-es ágyúval felszerelt 68 tonnás Tigriseket. Az új legénység nem egyszerre, hanem szokás szerint kisebb adagokban érkezett. Tapasztalt vén róka volt valahány, sokuk még a téli menetfelszerelésében, egyenesen a keleti frontról. Hoffmann főtörzsőrmester vette őket állományba, minden idők legsötétebb főtörzsőrmestere; imádta a saját hangját, ennek megfelelően gyakran ki is eresztette. Néhanapján szarkasztikusan barátságos is tudott lenni, és alárendeltjeit bibliai nevekkel illette, máskor viszont brutális volt, és latrinanyelvezetet használt. Normálisabb kedvében, vagyis amikor középocsmány volt, rejtelmes, félig-meddig állattani kifejezéseket használt, ilyeneket például: patkolt tehén, szemetes disznó, ganajtúró barom, nyúldaru, esernyős patkány.

Bár Hoffmann főtörzsőrmestert, mivel csak tiszthelyettes volt, nem illette meg csicskás, a valóságban kettővel is dicsekedhetett. Egyikük inasi teendőket látott el. Mielőtt balvégzete a főtörzsőrmester karmai közé vetette, maître d’hôtel, vagyis főpincér volt az egyik legjobb berlini szállodában. A másikra mosogatási és pohárnoki feladatok hárultak. Tökéletesen kellett ellátnia szolgálatát, midőn például Hoffmann időnként magányos pompában költötte el étkeit.

Csupán egyetlen személy élvezhette a főtörzsőrmester bizalmát: a Sas, a Hamburg-altonai katonai börtön korábbi törzsőrmestere. Ő lett a századírnok. Mindent megtettünk, hogy Mike őrnagy és Frick hadnagy kirúgjon rá, de hasztalan. A Sas befészkelte magát, mint darázs a lószarba, és csak röhögött meg gúnyolódott rajtunk. Egy éjszaka néhány haver rendesen móresre tanította. Lekapták a tíz körméről, miközben az ágyán heverészett és édes ábrándokat kergetett. Hozzákötözték egy fához, bekötötték a szemét, és mosogatórongyot tömtek a szájába. Végül olasz géppuskát állítottak föl tőle néhány centiméterre, csöve a homlokára szegeződött. Mikor reggel kioldozták, tiszta roncs volt, se élő, se holt.

Hoffmann ezt remek tréfának tartotta, és a csíny elkövetőit jópofa kölyköknek becézte, de amikor kibiztosított kézigránát huppant egyszer az asztalára, a jópofa kölykökből egyből kurva kommunista szabotőrbanda lett, és kihívatta a tábori titkosrendőrséget. Meg is érkezett a sánta bűnügyi főelőadónak álcázott különítmény: három napot azzal töltött, hogy vedelte Hoffmann privát szeszesital-készletét, aztán távozott anélkül, hogy bármit is kiderített volna, viszont nem felejtett el magával vinni négy karton Camel cigarettát meg két füstölt báránycombot. Távoztában lelkére kötötte Hoffmann-nak, hogy hamarosan visszatér, és alaposabban a dolgok mélyére néz majd. Válaszként Hoffmann egész sajátságos neszeket hallatott. Midőn a mi főtörzsőrmesterünk kiöntötte bánatos szívét az ezredparancsnokságon a haverjainak, azzal vigasztalták: hiszen ő hívta ki a csendőrséget! Ekkor megesküdött, hogy a jövőben megfogadja a nála bölcsebbek tanácsát: soha ne keltsd fel álmából a hatóságot, hagyd aludni, mert aztán nehéz újra álomba ringatni.

Kinn várakoztunk a századiroda előtt, és majd megfagytunk. A

főtörzsőrmester örökösen megvárakoztatta az embert: fokozódjon csak benned az idegfeszültség, gondolta. Viseltes, sötétkék kezeslábast húztunk az egyenruhánkra, és biztosra vettük, hogy minket választanak be a karbantartó különítménybe – mert ez volt az egyetlen olyan munka, amit nem felügyeltek és ellenőriztek állandóan. Porta pajszert és négy csavarhúzót szorongatott. Egyik zsebéből gyújtógyertyás doboz kandikált ki. Pici benzinpumpát kapott a hóna alá, és az elmúlt héten mindenhova azzal mászkált, Hoffmann azonban ez idáig nem kapta be a csalit.

A frissen érkezettek a bal oldalunkon sorakoztak fel, és lerakták maguk elé a menetfelszerelésüket meg a nagykabátjukat. Zubbonyban voltak, vállukon vadonatúj gázmaszk lógott. Acélsisakjuk övük kampóiról himbálódzott alá.

Hoffmann kilépett az irodából, a Sas szorosan követte, kezében a napi feladatok táblájával meg hat színes ceruzával. Pontosan háromlépésnyi távolságot tartott a főtörzsőrmestertől, és másodpercnyi pontossággal vele egy időben állt meg és indult el. Azt hihette az ember, hogy közös differenciálmű működteti őket. Hoffmann állóhelyzetbe vágta magát, lábait szétvetette a század előtt, és addig tátotta a száját, hogy végül már csak egy hatalmas vörös gőzölgő lyuk látszott, aztán a mélységből bőszen felbömbölt a parancs: – Század! Jobbra igazodj, előre nézz! – Néhány percig várakozott, hogy lássa, mer-e valaki moccanni is, aztán elégedett vigyorral azt parancsolta: – Pihenj! Ti rózsaszínű zebracsődörök, hát azt képzelitek, hogy megetethetitek velem ezt a karbantartási trükköt, mi? Ez az utolsó eset, ti bűzlő herezacskók. Szerelők: jobbra!

A század kétharmada jobbra lépett, a többiek pedig üres tekintettel belebámultak a levegőbe.

Hoffmann nagy léptekkel odament hozzájuk, sarkában a Sassal.

– Maga ott! – recsegte, és egy tizedesre mutatott. – Honnan szerezte azt a pisztolyt arra az éktelen nagy valagára?

A tizedes kénytelen-kelletlen átadta a pisztolyát.

Hoffmann elégedetten vigyorgott. Szerette az ilyesmit. Tudta, milyen sokat jelent a hétköznapi katonának a pisztolya. Ha megfosztja tőle, az olyan, mintha elorozná a lelkét.

Hoffman háromszor végigkergette őket a mocsárban, azzal az ürüggyel, hogy tiszteletlenek és engedetlenek.

Mikor a csoport újra felsorakozott előtte, most már nyakig sárban és kacsaúsztatólében, kárörvendőn körbetekintett.

– Na, ti tetvek, talán most már kezditek kapisgálni, hogy igazi porosz századba kerültetek, ahol első a fegyelem. Majd meglátjátok, hogy annyit se értek, mint egy kiherélt víziló segge partja. Itt én mondom meg, hogy merre

hány méter, és senki más. Ha kedvem szottyan lerugdalni a rohadt fejeteket, hát lerugdalom, de ha – erre persze az égadta világon semmi esély nincsen – fölfedeznék ebben a mocsári hal bandában egy olyan sivatagi tehenet, akiben pislákol egy csöpp szürkeállomány, akkor tiszthelyettest csinálok belőle.

Mikor oszolj!-t rendelt, és végre eltűnt, a Sas odajött hozzánk, és egy darabig csak álldogált, aztán közölte velünk:

– Az őrnagy úrnak lenne néhány szava hozzátok meg a növedékekhez. Máma nagyon bolond. Már ötször is kikergette az irodistákat az ablakon át.

– Tudod, mit fogok csinálni? – kérdezte Porta alattomos vigyorral. – Egy nap kicipellek a frontvonalra, és átküldelek a gurkákhoz vagy a marokkóiakhoz, és megtömöm a zsebedet lemetszett gyűrűsujjakkal. Come trista la vita! (Milyen szomorú az élet!)

A Sas rohanvást távozott.

Rudolf Kleber, századunk kürtöse, aki korábban az SS-nél szolgált, takarodót fújt.

– Mille diables! (Ezer ördög!) Soha nem nő be a feje lágya! – mondta a Légiós nevetve.

Ahogy voltunk felsorakoztunk, de először megmártogattuk a kezünket fáradt olajban. Hivatalosan mi most karbantartási munkán voltunk, és Hoffmann még a fejébe veheti, hogy kézmustrát tart.

Michael Braun őrnagy már várt bennünket. Falnak vetette a hátát, és a szájában lévő hatalmas szivarral játszadozott. Mike őrnagyról különös szóbeszédek járták. Például azt rebesgették, hogy egyáltalán nem is német, hanem amerikai. A mindig jólértesült Julius Heide szerint az amerikai tengerészetnél volt káplár. Berlinben született, és közvetlenül az első világháború után a nagyszüleivel és hét testvérével Amerikába került. Ott az anyja hozzáment egy amerikai üzletemberhez, akit az üzleten meg a nőkön kívül semmi nem érdekelt. Textillel kereskedett, és fütyült a faji kérdésekre meg a politikára. Az ő szemében az USA jelentette az egész világot, az összes bolygóval egyetemben. Rohadt nigger – mondogatta –, aki más véleményen van!

Amikor Michael Braun a Hawaiiban tett szolgálati útjáról meglehetősen sajátságos nézetekkel tért vissza, leszerelték, és közölték vele, hogy szeplőt ejtett az Egyesült Államok nemzeti becsületén. Felélte a leszerelési pénzét, aztán egy Los Angeles-i színésznőnek lett a kitartottja. Egy nap a Lincoln Road egyik drugstore-jában kissé szabadjára eresztette a nyelvét, és a kelleténél többet kifecsegett a színésznőjéről. Mikor visszatért a hölgy budoárjába, a nő igencsak dilinyós állapotban leledzett már az elfogyasztott kilenc pohár whiskytől, öt gintől meg a telefonon leadott beszámolótól a férfi leleplezéseiről. Mielőtt kitette volna Michael szűrét, szerét ejtették, hogy ripityára zúzzák a

bútorzat legnagyobb részét.

Ezután cipőpucolóként próbált szerencsét a hosszan elnyúló kikötőgát végében. Balszerencséjére még mindig nem ismerte az óvatosságot. Megdugta az egyik őr feleségét, egy fekete hajú nimfát. Az ír származású őr nem tudta kielégíteni az asszony igényeit, inkább két yokohamai japónak fizetett, csak hogy boldoggá tegyék a nagyságát. Egyiküknek mosodája volt a Little Streeten, a másik meg egy sütödében dolgozott, ahol egy bécsi emigráns olyan állítólagos császárzsömlét sütött, hogy született bécsi soha rá nem jön, hogy az császárzsömle.

Michael belecsöppent egy szexorgiába, ami hatalmas csetepatévá fajult. Rejtett kamerákról beszélt a fáma, és nagy botrány kerekedett. Az őrt előléptették őrmesterré, a két japó saját mosodát nyitott, ma is megtalálható a Little Streeten. Dől hozzájuk a pénz. Különösen ódon ingekkel bánnak mesterien.

Michaelnak balul ütöttek ki a dolgai. Lesittelték, mert nyakába varrták a fotografálás-ügyet. De a maga módján mégis szerencséje volt. Kaphatott volna akár tíz évet is, de mert a bíró aznap jóízűt reggelizett és pompás kedvében volt, szabadlábra helyezték. Meg aztán tetszettek is a bírónak a vádirathoz csatolt fényképek. Számos kópia készült belőlük, hogy jusson a bíráknak, az esküdteknek és a rendőrségnek is.

Mikor kijött a börtönből, felugrott egy New Yorkba tartó tehervonatra. Mihelyt szilárd talajt ért a lába Millvall Docknál, egyenesen a hadsereg Washington Road-i toborzóirodájába sietett. Meglehetős nagyképűséggel viselkedett odabent; végül is régi tengerész volt, ráadásul nem is akárhonnan, őt a Shuffield támaszponton képezték ki, ámde egy mocsadék őrmester, akinek három szivárvány virított a mellényzsebén – ott volt a Somme-nál, azóta is erről hencegett – kérte tőle a magaviseleti bizonyítványát. Braun megpróbálta tréfával elütni a Los Angeles-i börtönben lehúzott évét. Azok csak vigyorogtak, behívták egy hálóterembe, és úgy elagyabugyálták, mint még soha senki, és tudomására hozták, hogy ő egy rohadék bűnöző, az ő fajtájával a hadseregnek semmi dolga.

Ekkor visszament Millwall Dockba, fellopózott a HAPAG hajóstársaság Bréma nevű hajójára, és Halifaxtól keleti irányban 375 mérföldnyire jártak, amikor rábukkantak. Ekkor saját mérhetetlen megdöbbenésére megtapasztalta, hány tányért tud elmosogatni az ember egyetlen nap leforgása alatt. Valahányszor elejtett egyet, a főszakács fejbevágta a hagymavágó deszkával. Mikor a hajó Hamburgba ért, őt átadták a biztonsági tisztnek. A három New York-i toborzó őrmestertől elszenvedett hirig csak vicc volt ahhoz képest, amiben a Stadthausbrücke 8. szám alatt részesítették.

Kilenc hónapot húzott le Fulsbüttelben a Marabu, minden magas csizmájú SS-alezredesek leggyűlöletesebbikje alatt. Braun ösztönösen ráérzett, hogy ha élve ki akar onnan kerülni, térdre kell hullania a náci horogkereszt előtt, hogy hűséget esküdjön. Régi motoros volt, a szimata megsúgta, hogy ki a vamzer a

zárkában. Nagy körültekintéssel el-elejtett egy-két szót az amerikai tengerészetről meg a shuffieldi kiképzőközpontról, ecsetelte a rabok munkáját a kőbányában, a tűző napon végzett embertelen meneteléseket, és célzásokat tett az új félautomata M-1-es karabélyra, igyekezve azt a látszatott kelteni, hogy ismeri minden csínját-bínját.

Feltámadt a Marabu kíváncsisága. Mike úgy állt előtte két órán át vigyázzban, ahogy csak egy igazi tengerész tud. A Marabu helyeslően bólintott, és különböző próbáknak vetette alá Mike-ot, aki puszta kézzel rögtön lefegyverzett három kemény SS-legényt.

A Marabunak imponált a dolog. Egy elfüggönyzött ablak mögött állt az első emeleten, és figyelt. Ezután Mike-nak végig kellett mennie a kétmérföldes gyakorlópályán – hat nap koplalás után. Jégverembe zárták; alig élt, amikor kiengedték. Aztán radiátorhoz kötözték, és negyedóránként rázúdítottak egy vödör vizet. Kezdett nosztalgiát érezni a shuffieldi helyőrségi fogda iránt, ahol Ótvaros volt a korlátlan úr, a leggonoszabb törzsőrmester, akit csak a hátán hordott a Föld.

A Marabu szembeköpte Mike-ot, de az ő hátsóagyában már megszólalt a jól ismert shuffieldi trombitaszó. A Marabu elkövette azt a hibát, hogy Mike-kal szemben a politikai foglyok számára meghonosított ódon izzasztási módszert vetette be. Mike haptákban állt, és ködfüggönyön keresztül látta a Marabut. A Marabu négyszer az arcába vágott a lovaglókorbácsával.

Hetvenhárom nappal később Mike-ot átszállították egy Eisenach melletti munkatáborba. Körmönfont módon sikerült kapcsolatokra szert tennie a Pártban. Összebarátkozott egy körzetvezetővel és kisütötték, hogy mindkettejüknek nagy érzékük van az üzlet iránt, főként ha homályos ügyletekről van szó. Így aztán Mike rekordgyorsasággal századparancsnok lett egy általános SS-században. Egy nap valamelyik jóakarója megsúgta neki, hogy rendőrségi vizsgálat készülődik. Valahol fent valaki elkezdett csodálkozni: vajon miért tűnik el Eisenachban olyan sok jegyre adagolandó áru nyomtalanul? Mike úgy érezte, levegőváltozásra van szüksége. Elejtett néhány olyan értelmű megjegyzést, hogy kötelességének tartja a hadi szolgálatot, ha a hadsereg igényt tart a közreműködésére. A körzeti parancsnoka, Nicholas SS-rajparancsnok, bekapta a csalétket, és így esett aztán, hogy egy esős áprilisi napon Mike szolgálatra jelentkezett a 121. Határmenti Gyalogezrednél – a tibori táborban. Azonban az ottani 2. század parancsnoka, Tilger kapitány sehogyan sem szenvedhette Mike sajátságosan kevert németségét, így aztán elvezényelték Tapiauba, a lengyel határra – vagyis olyan messzire, amennyire csak lehetett. Hat hónapot töltött el a 31. géppuskás zászlóaljnál, és nem kis elismerésre tett szert, mert remekül lőtt célba. Zászlóalja számára hadseregbajnokságot nyert. Mikor a parancsnoka megkérdezte, hogy mi volt a rangja az amerikai haditengerészetnél, az egykori tizedes hetykén így válaszolt:

– Első hadnagy, Herr Major!

Jelentés érkezett Berlinbe Michael Braunról, és nyolc nappal később már

Feldwebel, őrmester volt, tartalékos tisztjelölti paszománnyal a váll-lapján. Három hónappal később zászlótartó lett, egy év múlva pedig alhadnagy. Véletlenül hírét vette, hogy a potsdami katonai akadémiára akarják küldeni. Ott nem kellett volna több egy-két óránál, és rögtön kiderül, hogy ő a világ legnagyobb hazugja, ezért kapcsolatba lépett pártbeli cimboráival, és megint odébb állhatott.

Egy ideig a stettini 2. műszaki zászlóaljnál volt, és rengeteg izzadás és káromkodás után megtanult pontonhidat verni. De valahányszor a leghalványabb utalás is történt a katonai akadémiára, mindig szerét ejtette, hogy áthelyezzék. Kevés olyan német helyőrség volt, amelyet ne szerencséltetett volna jelenlétével, mire 1939-ben kitört a háború. A lengyel hadjáratot Lembergben fejezte be hadnagyi rangban, egy század parancsnokaként. Szívesen látott vendég volt a demarkációs vonal túloldalán is, és jó sok pohár vodkát megivott orosz tisztek társaságában.

Összezördült a hadtestparancsnokával, aki váltig állította: legfőbb ideje, hogy Michael Braun katonai akadémiára menjen. Ennek következtében az alábbi ékes szavú jellemzéssel távozott a 79-esektől: “Fegyelmezetlen, függelemsértésre hajlamos, veszekedős természetű. Önálló parancsnoki feladatok ellátására alkalmatlan.”

Ilyen belépővel persze kezdetben nem volt könnyű dolga az új egységénél. Hat hónapon át egy szolgáltató század szállítóegységét irányította, járta Németországot, és egy szép napon begördült Eisenachba: a szállítmány felét elnyelték körzetvezető barátjának öblös raktárai.

Ezzel Michael Braun hadnagy szolgálati ideje véget is ért a szállító egységnél. Rekordidő alatt kapitány lett belőle, öt hónappal később pedig őrnaggyá léptették elő, és mindezt a körzetvezetőnek köszönhette. Legmeglepőbb az volt a dologban, hogy Michael Braun őrnagy soha száz mérföldnél közelebbről semmilyen tisztképző iskolát meg nem környékezett. Mindig ő kapta a mocskos munkát és a megoldhatatlan feladatokat, és hogy, hogy nem, mindig el is végezte őket – ám a dicsőséget mások aratták le. Utolsó parancsnoka újabb előnytelen megjegyzéssel gyarapította jellemzését a katonakönyvében, és a Különleges Szolgálat egyik ezredéhez vezényelték – mindössze azért, mert részegen Hitler arcképe felé lendítette a söröskriglijét, és azt mondta, hogy “Prosit!”

Most azonban már nem volt körzetvezető jó barát, aki segíthetett volna rajta, mert az említett cimbora ez idő tájt éppen követ fejtett egy új autóút számára, és az is veszéllyel járt, ha valaki egyáltalán ismerte őt. Mike igyekezett a lehető leggyorsabban megfeledkezni róla.

Így esett aztán, hogy Michael Braun őrnagy egyszer csak azon kapta magát, hogy a századunk előtt áll, és bemutatkozik az újonnan érkezetteknek. Másfél óráig tudott káromkodni egyhuzamban, és egyetlenegyszer sem bocsátkozott ismétlésbe.

– Ide figyeljenek, seggfejek – bömbölte –, én vagyok a parancsnokuk. Nem tűrök el semmilyen lazaságot. Ha bármelyiküknek az az őrült ötlete támadna, hogy hátulról kinyírjon, mielőtt megpróbálná, írja meg a végrendeletét. A tarkómon is van szemem! – Picire bökött, és azt mondta: – Creutzfeld, ki a legkeményebb századparancsnok, akit valaha is ismert?

– Mike őrnagy.

Az őrnagy szélesen vigyorgott. Azután rámutatott a Légiósra.

– Jobb szélen láthatják Kalb tisztest. Hallgassanak a szavára, és akkor lesz esélyük, hogy hosszú életűek legyenek a földön. Ő a marokkóiaknál szolgált, és ismer minden mocskos trükköt, ami csak létezik. Bal oldalon az első szakaszban az a colos melák, azzal a sárga nyaksállal a tábornagy ejtőernyőse volt, de túlságosan jól mozgott a kezében a kés, ezért kirakták a szűrét. Tőle megtanulhatjátok a közelharc minden csínját-bínját. Julius Heide tiszthelyettestől rendet és fegyelmet tanulhatnak. Willie Beier őrmestertől, az Öregtől emberismeretet és humanizmust, bár az utóbbinak nem fogják sok hasznát látni. Porta tizedestől megtanulhatnak lopni, ha pedig lelki vigaszra van szükségük, keressék fel tábori papunkat, Emanuel atyát. Ne tápláljanak illúziókat vele kapcsolatban! A balegyenesével egy bikát is leterít. – Sárga tokjából előhúzta súlyos 38-as pisztolyát. – Ahogy bizonyára észlelték már, rendes szolgálati pisztolyom van, nem csak afféle seggcsiklandozó, amilyennel buzigyerekek szoktak szaladgálni. Az a mocskos disznó, akiben a gyávaság jelét fölfedezem, amikor megjelennek a koponyatörők, számíthat rá, hogy golyót küldök a tökfejébe. Ne higgyék, hogy vitézségi vaskereszteket gyűjtögetni jöttek ide. Az SS-nél kétszer kell fölterjeszteni a katonát, hogy egyszer megkapja, minálunk hatszor. Maguk az emberiség söpredéke, de a világ legjobb katonái lesznek. – Mélyet lélegzett, és visszadugta a pisztolyát sárga tokjába. – Tanuljanak azoktól a férfiaktól, akiket a figyelmükbe ajánlottam. – Ekkor Hoffmann főtörzsőrmesterhez fordult. – Kétórás különleges kiképzés a folyón. Aki megöli valamelyik bajtársát, három hét eltávozást kap. Minden tizedik töltény és huszadik gránát éles. Legalább egy eltört kart akarok látni. Mert különben négyórás extrakiképzés következik.

És megkezdődött Mike egyik szokásos dresszúrája. Gyűlöltük őt miattuk, de ezek a gyakorlatok keménnyé és embertelenné faragtak bennünket. Ha jó katona akarsz lenni, meg kell tanulnod gyűlölni. Meg kell tanulnod, hogy úgy ölj meg egy embert, akár egy tetvet. Nagyon sok kiképző altiszttel volt dolgunk, de a német-amerikai Michael Braun őrnagy, aki soha színét nem látta tiszti iskolának, mindenki másnál eredményesebben képzett ki bennünket. Lehet, hogy tizenegykor lehordott és leköpött, tizenkettőkor a halálba hajszolt, és egykor már whiskyzett és kockázott veled.

Utcagyerekekből szuperkatonákat faragott. Meghonosította a mocsári díszmenetet: fejünk búbjáig ellepett bennünket a trutymó, és közben harsogott a muzsika – tíz trombitás, tíz fuvolás és tíz dobos. Még arra is engedélyt kapott, hogy zenészeinek medvebőr boríthassa a sisakját.

Jó néhány tölténynek reszelték le a hegyét azzal a szándékkal, hogy beleeresztik a tarkójába, ennek ellenére Porta meg a Légiós kétszer is a hátán cipelte vissza a senki földjéről, és ő még csak meg sem köszönte nekik. Ha akadt valami igazán rázós feladat – felgöngyölíteni az ellenséges vonalakat, felrobbantani egy különleges katonai objektumot, aknát szedni, víz alatt úszni a műszakiakkal, foglyul ejteni egy ellenséges generálist – Mike mindig részt vett a vállalkozásban, közlegénynek öltözve. Egyszer három sebesülttel tért vissza, másnap reggel elment a negyedikért is, aki kinn feküdt a harcmezőn.

Egyszer a tüzérségünk rövid lövéseket adott le, és Mike kikúszott a legkülső megfigyelőállásig, letartóztatta a megfigyelőt kötelességmulasztásért, és a következő két órában úgy irányította ágyúink tüzét, hogy karcolást sem szenvedve be tudtuk venni az ellenséges állásokat. Máskor meg tíz perccel tovább várakozott, mint ahogy a vezérkar előírta a támadás kezdetét, ennek következtében támadásunk sikere minden várakozást felülmúlt – és ezt kizárólag Mike őrnagynak köszönhettük.

Képes volt nyakig jeges vízbe állítani bennünket az éjszaka kellős közepén, hogy gyakoroltassa velünk a puskafogást, de arról is gondoskodott, hogy mindig jusson száraz szalma a derekunk alá, amikor visszatérünk a harcvonalból. És aztán jaj volt annak a szakácsnak, aki nem vitte ki a kajáját egészen az arcvonalig, még ha légelhárító ágyúkból aknazárat lőttek is két mérfölddel a frontvonal mögé. Öreg harcosok nagyon tudják méltányolni az ilyesmit.

Mike disznó alak volt, de rendes disznó. Soha semmit nem csinált rosszindulatból. Amit tett, az mindig szükséges volt – és soha nem kímélte önmagát. Amennyire tudom, Mike volt az egyedüli őrnagy, aki nem tartott tisztiszolgát. Betonkeménnyé száradt csizmáját úgy kipucolta rekordidő alatt, hogy felpuhult, akár a vaj. Értett hozzá, hogyan kell kifüstölni néhány kézigránáttal egy lövészárkot, valamint ahhoz is, hogyan kell úgy leadni rövid lövéseket, hogy a lángszórók igazán hatékonyak lehessenek. Ha Mike vezette a támadást, az nekünk már fél biztonságot jelentett. Mike, akárcsak legtöbbünk, maga is utcakölyök volt: jobb kilátások híján kötött ki a hadseregben, olyan ezrednél, ahol nem számíthatott hadi érdemekre. Legnagyobb gyönyörűséget az szerzett neki, ha névsorolvasásnál kipécézhette valamelyikünket, és megkérdezte:

– Kik a világ legjobb katonái?

Jól tudtuk, milyen választ vár: – Az Egyesült Államok tengerészgyalogosai –, de nagy élvezettel adtunk neki másféle válaszokat. A Légiós például így felelt:

– La Légion Etrangère (az Idegenlégió).

Erre Mike mindig ugyanúgy replikázott:

– Európa csatornáinak mocska! – A Légiós mindig elfehéredett a dühtől.

Ha “Barcelona” Blomhoz intézte a kérdést, ezt a választ kapta:

– Ingeniero del ejército español (a spanyol hadsereg mérnökei), a legbátrabbak között is a legbátrabbak.

Mike gúnyosan nevetett, és azt mondta:

– Hallottam, hogy narancsfákról szokott álmodni. Hogy keveredett maga a polgárháborúba?

– Tagja voltam egy óriási hajó legénységének, amilyeneken a gazdagok kurvái szoktak napernyő alatt dögleni, és próbálják elfelejteni az impotens gazdájukat.

– Azért csak akadt egy-két numera, őrmester?

– Előfordult, Herr Major. Éppen Barcelonában voltam, amikor délen felbukkant a Tábornok. Először mindenki kinevette, azt hitték, vicc az egész, de aztán komolyra fordult a dolog.

Az őrnagy megértően bólogatott.

– De hogy került maga a spanyol hadseregbe, őrmester?

– Barcelonába kísértem az egyik fejest, és mielőtt megtudhattam volna, mi újság, máris egy teherautó platóján csücsültem a többiek között. Madridba küldtek bennünket, de előtte még bevágtunk egy csomó tudnivalót Marxról és Engelsről, bár a lövészárokban ennek soha nem vettem igazán hasznát. Egy nap aztán az egyik cimborámmal bemondtuk az unalmast. Ez az egyetemi negyedi csatározások idején történt.

– Ott volt az Ebrónál, őrmester? Elég lett volna maguknak egyetlen zászlóalj a mi tengerészgyalogosainkból. Ők megfingattak volna mindenkit.

Barcelonát nem lehetett kihozni a sodrából. A hasonszőrű fanatikusnak hiába is magyarázod, milyen borzalmas a polgárháború.

– Hány halottja volt a spanyol polgárháborúnak?

– Egymillió, őrnagy úr.

Mike őrnagynak nem volt több kérdése. Egymillió halott bizony rengeteg, még ha nagy országról is van szó. Szélesre tárt lábakkal állt a század előtt.

– A maguk regimentjeit nem lehet egy napon említeni az Egyesült Államok haditengerészetével – dicsekedett, és büszkén megdöngette izmos mellkasát. – Én, a maguk parancsnoka, büszke vagyok rá, hogy az amerikai

tengerészgyalogságnál szolgáltam!

Mikor hátramentünk és a tankjainkkal bíbelődtünk, az Öreg dühösen kifakadt:

– Veszélyes fickó ez a Mike!

Kényelmesen elhelyezkedtünk. Porta meglepetéssel szolgált: vajashordónyi babfőzelékkel. Kihúzkodtuk csizmánk szárából az összecsukható kanalakat és villákat. Olyan helyre állítottuk a hordót, hogy mindnyájan elérhessük az ülőhelyünkről. A bab kihűlt már, de ez most nem sokat számított.

Barcelona cigarettát varázsolt elő valahonnan, és három darabra törte. Körbejártak a darabok.

Porta kiosztotta a lapokat.

– Hát van kellemesebb dolog a világon – mondta az Öreg mosolyogva –, mint egy dombon üldögélni egy jó kis mocsár fölött, hordónyi babbal az orrod előtt, benne lenni egy jó kis kártyapartiban, miközben tudod, hogy nagyjából biztonságban vagy mindenféle lövedék elől?

Legteljesebb egyetértésünket fejeztük ki. Ha zavartalanul elüldögélhetnénk a mi kis privát mocsarunk tetején, felőlünk a háború akár száz évig is eltarthat. Legtöbbünk még a huszonötödiket sem töltötte be. Réges-rég elfelejtettük, milyen is a civil élet. Legnagyobb luxusnak a valamirevaló latrina számított – egy bucka tetején, Isten szabad ege alatt.

IV.

Két századnyi tank állt készenlétben a Via di Porta Labicanán. Nyers ordítás hallatszott a sötétségből: Sbrigatevi, per Bacco! (Mozogjatok a szentségit!), és rémült emberek ugráltak le a letakart teherautókról.

A téren hemzsegtek a Különleges Szolgálat emberei és fasiszta csatlósaik. Felbőszült kutyák ugattak. Gyerekek sírtak. Egy kislány elejtette a babáját. Egy öregasszony megbotlott. Szeggel kivert csizmák rúgásokat osztogattak jobbra-balra. Súlyos ajtókat löktek be és zártak le láncokkal. Egy mozdony leeresztette a gőzét.

– A mocskos disznók! – kiáltott fel a kürtösünk. – Annyian vannak a tehervagonokban, hogy le se bírnak ülni!

– Nem kéne odapörkölni egy-két kézigránáttal a különleges szolgálatosoknak? – kérdezte reménykedve Pici.

– Nem használna se nekünk, se másnak – dünnyögte az Öreg bosszúsan.

– Mikor elszállították a varsói zsidókat, az sokkal rosszabb volt – vetette

közbe Porta. – Itt nem használnak korbácsot, legföljebb rúgnak.

– Miért nem próbálnak kitörni? – kérdezte Barcelona csodálkozva. Egyre újabb tehervagonok gördültek be és teltek meg hallgatag emberekkel.

– Mindenkit meg fognak ölni? – kérdezte a kürtös, aki korábban az SS-nél szolgált.

– Mérget vehetsz rá! – mondta Heide goromba röhögéssel. – Elgázosítják őket Lengyelországban.

– De hát ember nem bánhat így egy másik emberrel – morogta naivan az Öreg.

– Hát nem tudtad – kérdezte Porta gúnyosan –, hogy a teremtés dicső koronája éppen ez a disznó: az ember?

Ezen az éjszakán deportálták a római zsidókat. A német hadsereg két harckocsi százada biztosította a bevagonírozásukat a római Termini pályaudvaron.

Fényes nappal terelték össze a zsidókat a Vatikán ablakaitól alig néhány lépésnyire. Rövid, de heves összetűzés tört ki a Viala del Campanilén, amikor letartóztattak két zsidó asszonyt meg egy öregembert. Végül az egyik a lábánál fogva vonszolták a Via della Conciliazionén parkoló teherautóhoz.

A razziát személyesen megszemlélte Róma Gestapo-főnöke, Kappler SS-főrohamvezető is. A németek mindent elkövettek, hogy kiprovokálják a pápából a nyilvános tiltakozást; Hitler, Himmler és Heydrich számára ez lett volna ugyanis a szükséges jel a Szentszék likvidálására, amiről álmodoztak, amióta csak hatalomra kerültek.

Ha a Vatikán ekkor tiltakozást nyilvánít, az egyenlő lett volna saját sorsa megpecsételésével. A Birodalmi Biztonsági Főhivatal emberei a telefon-készülékük mellett ültek, és arra vártak, hogy kiadhassák a titkos jelszót: “Nyakörv”.

Porta játékbarlangja

Néhány csöndes nap következett: semmi dolgunk nem volt, legföljebb néha lövészárkot ástunk és éjszakánként aknákat raktunk le. Persze időnként elvesztettünk egy-két embert, de azért szép napok voltak ezek, mert az árokásást kutyába se vettük. Csak egyszer akadt nehéz éjszakánk. Váratlanul heves tüzérségi tüzet zúdítottak ránk: rossz irányba indultunk el, és a hadállásainkkal párhuzamosan haladtunk laposkúszásban. Ez negyvenhárom halottunkba került meg kétszer annyi sebesültbe, de mi, öreg rókák mindannyian ép bőrrel visszatértünk. Sőt igen jól elszórakoztunk Heidén. Aknaszilánk skalpolta meg a fejét, és fényes fekete haja, amire olyan büszke volt, mindenestül eltűnt fél kobakjáról. Két csomag kötszert használtunk el a

hatalmas seb bekötözésére. Annyira begorombult, hogy fél mérföldnyire is hallani lehetett a káromkodását. Kis híja, hogy agyon nem lőtte Picit, mikor az egyszer csak előimbolygott egy gigantikus tükörrel, amit egy közeli épületből kerített, hogy Heide elgyönyörködhessen saját magában. Heide azonban nem merte széttörni a tükröt, mert az hét évre szóló balszerencsét hozna ránk. Sokszor elátkoztuk ezt a tükröt. Púp lett a hátunkon. Próbáltunk megszabadulni tőle, például elajándékozással, de a kutyának se kellett. Végül elvittük Palid Ida kupijába, és nem csekély nehézségek árán felszereltük az egyik klozet mennyezetére. Mihelyt sikerült felberhelni, úgy éreztük, súlyos átok esett le rólunk.

Porta talált egy házat: egymagában állt, fenyőfák gyűrűjében, kíváncsi tekintetektől jól elrejtve. Itt nyitotta meg a játékbarlangját. Sztálin, a macska, vörös selyempárnán ült egy papagájkalitkában, Porta feje fölött. A párna eredetileg Ida valamelyik csajának a segge alatt teljesített szolgálatot, de egy este Pici eltávolította a helyéről, amikor összetűzésbe keveredtünk a hetes számú olasz hegyi vadászok néhány lövészével – ezt az ezredet, bár az okát egyikünk se tudta, mindnyájan szívből utáltuk.

Porta “újított” magának egy spéci asztalt. Pici egy másik asztal tetején foglalt el hadállást egy felfordított vödrön, innen ugyanis kiváló áttekintése nyílt a játékosokra, ha netán gubanc lenne, márpedig gubanc gyakran keletkezett. A játék ugyanis nem folyt tisztességesen – de azért rendesen, megbízhatóan csaltunk. Mindenkinek joga volt megvizsgálni a kockákat, ha éppen úgy tartotta kedve, erre azonban ritkán került sor – elég volt belepillantani Pici arcába, amint ott ül, az ölében géppisztoly, a csuklójáról amerikai rendőrségi gumibot himbálózik hanyagul.

Wolf törzsőrmester jó passzban volt, és egyre nőtt előtte a pénzhalom. Jókedvében és önelégültségében a Három liliomot dudorászta.

– A törzsőrmester úrnak mázlija van – vigyorgott alattomosan Porta.

– Megütöm a bankot – mosolygott Wolf. Nem hallotta meg, hogy Pici bizalmasan odasúgja Portának: – Utánamenjek a tetűházinak, ha kimegy, hogy szétverjem a pofáját?

Porta a fejét rázta. Pici egyáltalán nem értette a dörgést. Az ő eszejárása szerint mi sem egyszerűbb: hogyha Wolf kimegy, gumibotjával lesújt a fejére, aztán megdurrantja az összes nyereséget – Portának azonban megvolt a helyzethez szabott stratégiája.

Wolf felállt, összegereblyézte a nyereségét, és degeszre tömte a zsebeit. Aztán csizmája szárából kikapta a pisztolyát, és szélkerék módjára körbepörgette az ujján.

– Banditák, láthatjátok, hogy ez Colt II, és szeretném felhívni a tisztes figyelmeteket, hogy tudok vele bánni! Aki a távozásom után öt percen belül ki meri nyitni az ajtót, annak kilyuggatom a fejét és a valagát, ez főleg terád

vonatkozik, Creutzfeld! – Aztán szélesen vigyorogva kihátrált az ajtón, és maga elé tartotta kibiztosított Coltját. Kívül szabadon eresztette fához kötözött két irdatlan vérebét. A vérengző fenevadak mindenütt ott voltak, amerre Wolf csak járt. Egyszer majdnem megölték Picit, amikor megpróbálta meglovasítani azt a dzsipet, amit Wolf óhajtott volna elpasszolni. Miközben eltűnt a fenyőfák közti ösvényen, hallatszott a köhögése és a kutyák ugatása.

Pici leugrott az asztal tetejéről, és az ajtó felé iramodott. Szélesre tárta – és Wong sárga képével találta szemközt magát. Wong volt a két Vlaszovgárdista közül az egyik: Wolf testőrnek alkalmazta őket.

– Te nem jön ki ajtó. Wolf mond nem. Nyet. Nyet.

Pici visszavonult a ruszki géppisztoly csőtorkolata elől, ami egyenesen a rekeszizmának irányult. Kissé távolabb Thung alakját vette észre a fák közt, ő volt a másik gorilla.

Pici becsapta maga mögött az ajtót, és visszakuporodott a vödrére.

– Ez a Wolf nem frankó – mondta sértődötten. – Gyilkost állítani békés polgárokra! Ráférne néhány perc a front első vonalában!

– Nem fog ő soha odamenni – mondta Porta teljes meggyőződéssel –, még akkor se, ha maga Adolf csalogatná.

Újra elfoglaltuk helyünket a játékasztal körül.

– Visszajön ez – jósolta Porta magabiztosan. – Tegyétek meg tétjeiteket! – Megrázott egy kis ezüstcsengőt. Pici pedig a gumibotjával megkongatta a plafonról madzagon lelógó lópatkót. Porta az asztalra pörgette a kockákat. Elég speciális kockák voltak. Ha bizonyos helyen megnyomta őket az ember, belül arrébb mozdult a nehezék, következésképp a bankos kedve szerint perdült a kocka.

– Beszállhatok? – kérdezte a Sas, aki leverten ücsörgött az egyik sarokban.

Pici felpattant a vödréről, és egyetlen gumibotütéssel leütötte a Sast.

– Ürítsd ki a zsebeit – mondta Porta. – Részt vett a játékban, és mindenét elvesztette. Ettől majd észbe kap.

– A börtönpatkánynak, nini, aranyfogai is vannak – közölte Pici, miután átkutatta az eszméletlen exkapitány, jelenleg törzsőrmester zsebeit.

– Nem addig van az! – mondta Porta. – Ide velük!

Pici határozottan kiráncigálta őket.

– Minek az ilyen alaknak tartalékfog? – kérdezte Porta. A két aranyfog eltűnt

vitorlavászon táskájában.

– Hány fogad van? – kérdezte Heide kíváncsian.

– Mi a nyavalyát érdekel az téged? Nem fogsz kapni belőle. – Ráköpött a Sasra, mert már kezdett mocorogni. – Nézzétek ezt a zsíros börtönpatkányt. Három hónappal ezelőtt még ő volt a jani. A seggembe rugdosott, és mindenfélével fenyegetőzött.

– Küldjük át az amcsikhoz, lenyiszált gyűrűsujjal a zsebében – ajánlotta Marlow.

A Sas nagy nehezen föltápászkodott.

– Te leütöttél! – mondta panaszosan Picinek.

– Le… na és? – Pici kihívóan vigyorgott. – Miért, mire számítottál? Lopni próbáltál a bankostól, pedig tisztességes játékban veszítettél!

– Veszítettem? – suttogta fojtott hangon a Sas, eszelős arckifejezéssel, és lassan kotorászni kezdett üres zsebeiben. – Kiraboltatok! Tudom, hogy nem játszottam. Mindenem odavan. Az órám! – Kiabálása szívet tépő visítássá vékonyult. – És a sasos ezüstgyűrűm, amit Lemcke körzetvezető úrtól kaptam! – Kitátotta a száját. Vastag, lepedékes nyelvét kutatóan végigfuttatta a felső fogsorán.

– Ez nem lehet igaz – morogta, és nem akart hinni a saját nyelvének. Idegesen bebökte mocskos mutatóujját a szájába. Lassacskán felderengett benne: többé nincs helyén büszkesége, a két arany szemfog.

– Hol a pokolban vannak az aranyfogaim? – üvöltötte vadul, és kétségbeesetten körbenézett, de mindenfelől csak vigyorgó arcokba ütközött; mindenki élvezte a helyzetet.

– Meg vagy te buggyanva – mondta Porta jegesen. – Miféle fogakról karattyolsz te itten?

– Nagyon jól tudod, milyen fogakról – nyüszítette elvékonyodó hangon a Sas. – Két aranyfogam volt itt. – Kétségbeesetten odafordult Marlow-hoz és Barcelonához: – Ti ketten őrmesterek vagytok. Muszáj, hogy támogassatok ezekkel a tolvajokkal szemben. Bíróság elé viszem az ügyet.

– Caramba! – nevetett Barcelona jókedvűen. – Senki nem fog hinni neked, ha azt állítod, hogy megdurrantották az aranyfogaidat.

Marlow kétrét görnyedt, annyira hahotázott.

– Pici! Kísérd ki az urat! – adta ki az utasítást Porta.

Pici lefektette a gumibotját és a géppisztolyát, lemászott az asztalról, és ment, hogy szélesre tárja az ajtót. Aztán a Sast a küszöbre állította, nekifutott, és olyat rúgott bele, hogy válogatott futballcsatárnak is becsületére vált volna. A Sas kizúgott a fák közé.

Újra játékba merültünk

Negyedórával később Hoffmann főtörzsőrmester jelent meg, furcsa csillogással a szemében.

Mivel úgy tűnt, a jelenlevők közül senki sem fog vigyázzt vezényelni, ezt ő maga volt kénytelen megejteni, azonban, határtalan megdöbbenésére, senki sem mozdult. Még nem töltött el elég időt a századunkban, nem tudhatta, hogy Portával nem érdemes ujjat húzni.

– Nem hallotta a parancsot? – bökött rá Portára. – És vegye le a fejéről azt a sárga kalapot!

– Lehetetlen, Herr Hauptfeldwebel. Csak két kezem van ugyebár, és az egyikben dobókockák vannak, a másikban meg a krupiégereblyém. Ha bármelyiket elejtem, az mindennek a végét jelentené.

Hoffmann elbődült:

– Lázadás! Függelemsértés! – Átkozott bennünket, az állatvilágban ismeretlen lények neveit aggatta ránk, és ezzel fejezte be: – Megtiltom, hogy hazárdjátékot játszanak!

Porta keményborítású noteszt húzott elő az egyik belsőzsebéből, megnyalta az ujját, és elgondolkozva pörgetni kezdte a lapokat. Komikus mozdulattal a szemére helyezte kicsorbult monokliját.

– No, hadd lássam. Vérfertőzés. – Lapozott néhányat. – Katonai javak eltulajdonítása. Okirathamisítás, ez egy főtörzs… nem, főhadnagy… Erőszakos nemi közösülés, kiskorú megrontása.

Hoffmann többször is kitátotta és összecsukta a száját. Semmit sem értett.

Porta tűnődve folytatta:

– Csalás, hamis tanúskodás, apasági kereset… ez Meissner vezérkari hadbiztosra vonatkozik. Micsoda disznó! Torgauban fogja végezni. – Türelmetlenül továbblapozott. Aztán rezignáltan Hoffmann képébe bámult: – Tisztelettel jelentem, hogy a kémeim tudatták velem: Engel ezredes úr, aki idejének java részét a Hadosztályi Vezérkar nemzetközi hírszerzőjeként tölti, egy héttel ezelőtt 10 000 márkát nyert a főhadiszálláson, százmárkás bankjegyek sorszámának kitalálásával. Ugyanebben az időben tervezték meg azt a támadást, amelynek kezdetére pillanatnyilag ide beásva várakozunk. Bizalmas természetű, amit mondok, főtörzsőrmester úr. Szigorúan titkos

támadási tervről van szó. Bekötözték az ezred kabalájának, a nősténykecskének a szemét, ugyanis ő is jelen volt a tárgyalásokon, és vattával dugaszolták be a fülét, nehogy kikotyogja a dolgokat, ha összetalálkozik egy bakkecskével. Engel ezredesnek disznó szerencséje van a sorszámok kitalálásában. Mindig ráhibáz. – Porta rántott egyet az egyik fülcimpáján, és Hoffman törzsőrmesternek csipetnyi burnótot kínált ezüst burnótos szelencéjéből.

Hoffmann ingerülten elhárította a kínálást, és arca bíborba borult.

– Ugye, hihetetlen, amit hall? – folytatta Porta nyájasan. – Ma reggel azt hallottam, hogy a mi tiszteletre méltó Különleges Szolgálati Századunk egy bizonyos főtörzsőrmestere ejtőernyőselymet küldött haza a feleségének.

Hoffmann-nak úgy kocogott a foga, mint egy hideglelős öszvéré. Arcszíne sárgából kékre váltott, meg vissza. Elvesztette minden önuralmát.

– Por… Por… Porta tizedes – dadogta –, valaminek történnie kell. Isten az atyám, történnie kell. Ez így nem mehet tovább. – Sarkon fordult, és imbolyogva cikcakk vonalat húzva kirohant. Utoljára még megütötte a fülét, hogy Porta így szólt a Légióshoz:

– Hamarosan új főtörzsőrmesterünk lesz.

– Ezt hogy kutyultad össze? – kérdezte hüledezve az Öreg.

– Összekutyultam? – csattant fel Porta. – A tényeket nem szokás összekutyulni, ezt jegyezze meg, Beier őrmester úr. Csak nyitva tartom a szemem, ennyi az egész. Ha az ember életben akar maradni egy civilizált országban, legjobb, ha mindenkiről tud valami terhelőt, akkor aztán számíthat a jóindulatukra. Ha császár, ha nímand, de mindenkinek van valamilyen homályos dolog a múltjában. Vegyük például magát, Öreg. Maga szerint Adolf mindig helyesen cselekszik? Maga egyszerűen csak faszkalapnak tartja őt, nem igaz?

– Mi másnak? – felelte az Öreg.

Porta vigyorgott, előhalászta zsebéből a fekete noteszt, és gondosan bejegyzett valamit.

– Ezzel most igen rossz pontot szerzett. Magát csak Németország totális veresége tudja tisztára mosni. A maga helyében én megkeresném a tábori papunkat és megkérném: imádkozzon az amerikai tengerészgyalogság mielőbbi Berlinbe érkezésért.

Ezután előkapta a fuvoláját, és mindannyian rázendítettünk:

Pokolba Hitlert és minden náci hóhért!

Horogkeresztes zászlóval töröljük a seggünk,

aki áruló, keblünkre egy csókért!

– Te megőrültél! – nevetett Marlow. – Hoffman megtorolja a rajta esett sérelmet.

Porta kolbászdarabot adott a papagájkalitkában ülő macskának.

– Ha visszajön, csakis azért, hogy beszálljon a játékba. Mától kezdve, ha akarom, végignyalja a csizmámat. Láttad már azt a zöld párnáját a szarvakkal, amiért annyira odavan? Holnap nekem fogja ajándékozni.

– Nem csodálom, ha soha nem léptettek elő őrmesterré – morogta Marlow csodálattal.

– Hülye! Tizedesi minőségemben én vagyok a sereg gerincoszlopa. Én döntöm el, hogy a közvetlen felettesemnek fogfájása, lumbágója vagy másmilyen nyavalyája legyen-e. Amikor Ukrajnában voltunk, nyakunkra küldtek egy Meyer nevű századost, egy senkiházi falusi tanítót. Bekrepált.

– Mi történt vele? – kérdezte kíváncsian Gregor Martin.

– Véletlenségből robbanóaknára találta ráereszteni a nagy büdös valagát – mondta Porta nyájasan. – Nyomás, tegyétek fel a pénzeteket! Egy zöldhasú dollárt ezer Hitler-maki ellenében!

– Churchill-pénzt is elfogadsz? – kérdezte Gregor Martin.

– El én, feltéve, ha a Bank of Englandben kezdte a földi pályafutását. Felőlem felrakhattok jent, rubelt, zlotyt vagy koronát is. Az árfolyamot én meg New York szabjuk meg. De a márkától óvakodjatok, óráról órára zuhan az értéke. Gyöngyöt, aranyat, hasonlókat dollárban számolok el. Tulajdonosi okirat nem szükséges. Mire a végére érünk, úgyis minden énnálam köt ki.

Pörgött a kocka, múltak az órák. A nap lement. Moszkitók zümmögtek, csipdesték karunkat és nyakunkat, de észre se vettük őket, annyira belemerültünk a kockázásba. A szobában vágni lehetett a füstöt; az asztali lámpa pislákolva égett, mert nem jutott elegendő oxigénhez; gyöngyök, gyűrűk, festmények, dollár, font, dán és svéd korona, lengyel zloty, japán jen, indiai rúpia, kedvenc pisztolyok és közelharcfegyverek cseréltek gazdát a düledező olasz hegyi kunyhóban.

Marlow őrmester virradat előtt nem sokkal kiment egy időre, és három vég selyemmel tért vissza. Egy olasz lövészhadnagy, a királyi családból származó gróf, okiratköteget dobott Porta elé az asztalra, valami Velence közeli kastélynak a papírjait.

– 20 000 dollár – dünnyögte.

Porta továbbadta az iratokat a Légiósnak: az gondosan átvizsgálta őket, aztán odasúgott valamit Portának. Porta felpillantott a grófra.

– Mivel olasz, megadom önnek a 17,5-et. Ha porosz volna, vaskeresztekkel és érdemérmekkel a nyakában, 10-nél többet nem adnék.

– 18 – mondta a gróf, és igyekezett fesztelennek látszani.

– 17 – mondta Porta mosolyogva.

– Az előbb még 17,5-et mondott! – tiltakozott a gróf.

– Késő, drága grófom. A világtörténelem percről percre változik. Lehet, hogy tengerentúli farmergyerekek holnap elrekvirálják a kastélyát, és ki a fene tud eladni egy elrekvirált kastélyt? Erre még egy zsidó se képes, még ha tíz görög meg öt örmény segít is be a keze alá.

Nagyot nyelt a gróf.

Ebben a pillanatban egy hegyi vadász a maximumot dobta. Mohó pislogással hatalmas zöld bankóköteget kotort maga elé.

A gróf meredten bámult, mintha hipnotizálta volna Porta sárga cilindere, aztán feljebb vándorolt a tekintete, a papagájkalitkában ülő macskáig. A hegyi vadász megint nyert. A gróf nem is sejtette, hogy előre meg van beszélve az egész, Porta lélektani hadviselésének a részeként. Hirtelen eldöntötte magában, hogy az ő kastélya ódon romhalmaz, semmi több, és éles hangon elfogadta Porta ajánlatát. Tollal díszített kalpagja összegyűrődött a markában. Perdült a hat kocka – és a gróf búcsút vehetett Velence-környéki kastélyától. Még kipréselt magából néhány trágárságot, mielőtt Pici kituszkolta.

– Az Olasz Királyi Hadsereg hadnagya vagyok! – üvöltötte bele a pirkadatba.

– Attól ugyan nem fogsz meghízni – hangzott Pici zárónyögete, mielőtt becsapta az ajtót.

A mély kétségbeesésbe zuhant gróf tovavánszorgott az ösvényen. Még mielőtt az ösvény kiért volna a műútra a három göcsörtös paratölgynél, a gróf belefutott az egyesített katonai csendőrjárőrbe, amit egy olasz meg egy német főhadnagy vezetett. Mivel a gróf Porta kunyhójában hagyta az iratait tartalmazó levéltárcát, a járőr a helyszínen halára ítélte. Az egész országban épp ekkor hirdették ki a rögtönítélő katonai bíráskodást, mert rengeteg volt a dezertőr.

– Badoglio disznaja! – kiáltotta a kapitány gyűlölködve, mikor a grófot térdre kényszerítették. Odábbrúgták tollal díszített kalpagját, letépték a váll-lapjait és a karpaszományát. Mielőtt agyonlőtték, holmi “illegális játékbarlangról” meg

“rablásról” ordítozott valamit.

– Micsoda disznó! – horkant fel a fasiszta kapitány, és ráköpött a holttestre. – Benito Itáliáját játékbarlangnak nevezni!

Hajnali háromkor egy vezérkari tisztiorvos jelent meg a színen. Elveszítette egész tábori kórházát, de Portától nagylelkűen visszakapta kölcsönbe a háború befejezéséig.

Mielőtt újra nyugovóra tért volna a nap, Porta háromórás szünetet hirdetett ki. A jelenlevők vad átkozódásba fogtak, de Pici a gumibotja segítségével mindenkit jobb belátásra térített. Porta nem kis elégedettséggel állapította meg, hogy a banknak nem voltak veszteségei, éppen ellenkezőleg! Úgy éreztük, ünnepelni kéne valamit, ezért közöltük Sztálinnal, a macskánkkal, hogy ma van a születésnapja. Rekordgyorsasággal sikerült beszereznünk minden muri két fő kellékét: sört és nőket.

Pici és Porta egy dagadtra hízott disznót “találtak”. Nyomban előléptettük főhadnaggyá, és a Párt tiszteletbeli tagjává. Ketten elkísértük az őrmestert a raktárhoz, és egy üveg konyakért meg hadbírósággal, Gestapóval és a katonai csendőrséggel való fenyegetőzések árán sikerült hozzájutnunk a létező legnagyobb méretű egyenzubbonyhoz. Majdnem jó is volt a mi disznónkra, attól eltekintve, hogy nem bírtuk begombolni a gallérját. A jószág hangosan tiltakozott ellene, hogy neki német uniformist kelljen viselnie. Hozzákötöztük egy székhez, a széket a falhoz szögeztük, és ott ült a disznó, egy rossz emésztésű, túltáplált német helyőrségi tiszt pontos mása. Az Öreg annyira nevetett, hogy kificamodott az állkapcsa, megint Picinek kellett helyreraknia egy ökölcsapással. Hiába is próbáltunk a disznóra csizmát húzni, de a nadrágot valahogy ráerőltettük meg egy rohamsisakot is a fejére. Marlow cédulát tűzött a disznó mellére: “Én Hízó őrnagy vagyok, a német hadsereg egyetlen illemtudó disznaja.”

– Pokolba az egésszel! – kiáltotta Heide. – Én erről semmit sem tudok, ezt jól jegyezzétek meg.

– Akkor kotródj a picsába – javasolta Porta fölényesen. – Senki se marasztal.

– Kotródj te! – felelte Heide ingerülten. – Tudod, hogy nélkületek nem mehetek sehova.

– Pofán vágjam? – kérdezte Pici vérszomjasan, és meglengette hosszú gumibotját.

Heide kézigránátot rántott elő a csizmájából.

– Üss meg, ha mersz, rusnya szarfazék!

Pici őrjöngve kezdte lóbálni a karját. A szó, hogy “mersz”, mindig kihozta a

sodrából.

A tisztiorvos és Wolf törzsőrmester begurított egy hektós söröshordót, Krabbe géhás őrmester segítségével. Nemrégiben, miután elolvasott egy könyvet XII. Károly katonáiról, Krabbe kinevezte magát kvártélymesterré. Veszedelmes vetélytársa volt Portának. Krabbénél minden kapható volt, akár tengeri cirkáló is, ha az embernek éppen arra támadt gusztusa. Portával gyűlölték egymást, de mindig pallérozottan érintkeztek.

– Itt süllyedjek el – kiáltott fel Porta, mikor meglátta a beguruló hordót –, Krabbe, csak nem dézsmálta meg a kincstárt?

Krabbe kihúzta magát teljes testmagasságában – márpedig nem lehetett rámondani, hogy átlagos méretű volna.

– Súlyos vád ez egy kvártélymester ellen, Porta tizedes! Ez a sör ellátmány-megtakarításból származik. Mikor hírét vettem, hogy ünnepség készül, gondoltam, elérkezett az alkalom a megivására.

– Krabbe, ma este legyen a vendégünk, de először hozza ide nekem a Sast. Ordonáncra van szükségem!

– Mindjárt megkapod – vágott közbe Pici. – Elkaptam lenn az ezred-parancsnokság tájékán, ott ólálkodott, hosszú jelentéssel a kezében. Kikötöztem a szemétdombon, és kénytelen voltam mocskos alsógatyával betömni a pofáját, mikor közöltem vele, hogy holnap hajnalban örömtüzet fogunk rakni alája.

– Ide vele! – parancsolta Porta.

Behozták a Sast. Labdaként gurult oda Porta lábához, Pici csizmájának ösztönzésére.

– Állj vigyázzba, te mocsok! – parancsolta Porta. – És ne pislogj olyan hülyén a lesőddel. Ma éjszakára személyi csicskásomként téged utaltak ki nekem. Először tisztelegj a hadtestparancsnok úrnak ott a székben, és ülj mellé.

A Sas kénytelen volt tisztelegni az egyenruhás disznónak; először ötször jobbra nézve, ahogy elmenetelt előtte, aztán szemből is. Valahányszor a disznó elröffentette magát, meg kellett kérdeznie: – Mit kíván a főhadnagy úr?

A disznó kapott egy vödör pálinkával kevert sört, és a Sasnak kellett gondoskodnia arról, hogy Hízó főhadnagy úr minden negyedórában megkapja a jókora korty italkeverékét. Ha a disznó eleget ivott, a Sas is belehúzhatott a vödörbe.

– Ami jó az egyik disznónak, az jó a másiknak is – mondta Porta, és kéjesen kuncogott. – Két ital közt rakd le a seggedet egy székre, négyszemközt a

főhadnagy úrral, és szalutálj neki!

A Sas tiltakozott, de Pici hamarosan jobb belátásra bírta.

– Arra a Pistolenstrassei plébánosra emlékeztet engem, aki panaszt akart tenni Nidermeyer püspök úr ellen. Három álló napig írta…

– Ugyan, fogd már be a szád, Porta! – kiáltott az Öreg. – Nincs most kedvünk még egyszer hallani.

Porta megértően bólintott, és rámutatott a Sasra.

– Ebből is láthatod, te molyrágta börtönfing, milyen csekély jelentőséget tulajdonítanak az emberek a panaszoknak. Soha semmilyen panasznak nem volt foganatja, mióta világ a világ. Ha tele van a tököd velünk, fogd fel az egészet szükséges rossznak. Viseld magad illedelmesen, és az életed mindjárt elviselhetőbb lesz. Különben átadlak Pici igazságszolgáltatásának. Úgy szétrobbant, mint egy petárdát szilveszterkor, éjfél előtt öt perccel.

A Sas munkához látott, sápadtan, de eltökélten.

A harmadik korsó sör után Porta megkérdezte az egyik csajtól, hogy miért van rajta bugyi.

A hetedik pohár sör után Krabbe gyors vetkőzős pókerpartit javasolt. A sör önmagában most már kevés volt nekünk. Hatását túlságosan lassan fejtette ki. A hordó félig kiürült mostanra. Feltöltöttük whiskyvel, chiantival, vodkával és holland ginnel, és hogy legyen egy kis pikáns jellege is, az egészet egy üveg Worcester-szósszal koronáztuk meg. – Előkelőéknél így szokás koktélt készíteni – mondta Porta.

A Sasnak kétszer föl és le kellett hengergetnie a hordót a domboldalon, hogy kellően összekeveredjenek az alkotórészek. Sírt, mire befejezte.

Pici föltápászkodott, feljebb rántotta a nadrágját, fölkapott a padlóról egy kötéldarabot, és a Sas felé imbolygott, közben siklóhurkot formált a kötélből.

– Egyszer minden véget ér – mondta nyájasan, és a Sas nyakába vetette a hurkot. – Itt egy finom kis kötéldarab. Eredj szépen, keress magadnak egy jó erős fát, végy búcsút a világtól, és lógasd fel magad!

A Sas kizúdult az ajtón, a sarkában Picivel. A Sas hangos rikácsolást hallatott, miközben egy jól irányzott rúgástól lebukdácsolt a lejtőn. A kötél vége mögötte csapkodott.

– Ha leérsz az aljára, mindjárt balra találsz egy éppen neked való fát.

– Szemvidító látvány volt! – mondta Porta nevetve. – Piciben megvan az a

harci morál, ami a többiekből hiányzik.

Fiatal katonaorvosunk ijesztően berúgott, s most a kvártélymesternek tette a szépet – abban a hiszemben, hogy ő Greta Garbo.

– Igen durva anyagból van a kegyed bugyija, Miss Garbo – mondta hangos csuklással.

Krabbe ráhúzott az ujjaira a szuronyával:

– Vigye innen a pracliját, dögészkém!

A doki sírva fakadt. Aztán hirtelen felragyogott a képe, mint egy temetés végén, és a padlóra köpött.

– Halotti bizonyítványt fogok kiállítani magának – mondta, és az egyik lány bugyijára a következőket írta: “Stahlschmidt extörzsőrmester elhalálozott. Öngyilkosság.” – Majd ráripakodott Marlow-ra, aki a hátán fekve piált: – Ön hulla! – kiáltotta, és nem is járt messze az igazságtól. – Nem tűröm, hogy piáló hullák heverjenek a közelemben. Gyep alá magával! Különben hívom a katonai csendőrséget.

– És nem fogjuk megengedni Emanuel atyának, hogy megáldja a Sast. És utolsó kenetet se kaphat! – rikoltotta Heide.

– Isten legyen hozzá irgalmas, ha van pofája még egyszer föléledni – mondta Porta fenyegetően. – Most pedig koccintsunk egymás egészségére!

Heide talpra ugrott, és verte a taktust, mi pedig egymás vállát átkarolva dalra fakadtunk. Pici érzelmesen zokogott.

Ezután elkezdődtek a koccintásra való felszólítások; a rangidős arra buzdította az alatta állót, vagy ha azonos rangúakról volt szó, a kevesebbszer kitüntetettet, hogy igyon az egészségére. Porta kezdte a sort. Korsóját a katonaorvos felé lendítette.

– A hátsó ajtón át belopakodtál a szakszervezetünkbe az egyetemi hülyítő intézetedből. A mi egyenruhánkat viseled, de még annyit se tudsz, mi a különbség géppuska és katapult között. Sejtelmed sincs, hogyan sorakoztass ebédre egy raj kiéhezett faszt. Köszöntelek!

A katonaorvos feltápászkodott, ingatagon megállt a lábán, fölemelte a korsóját, és előírás szerint kiürítette.

Ezután Heide köszöntötte a katonaorvost. Utána Marlow. Mire az Öregre került a sor, az ifjú doktor totálisan kikészült. Összeesett, akár a kidurrantott léggömb. Temetési gyászének kíséretében hordágyra fektettük és kivittük, hogy ráborítsuk a szemétdombra.

Wolf Portával akart volna inni, de gúnyos visszautasításba ütközött. Porta büszkén megdöngette szalagokkal ékesített mellkasát, és így szólt:

– Te rohadt gyújtógyertya, azt hiszed, egyszerű elosztó vagyok, aminek csak úgy megparancsolod, hogy szikrázzon! Eredj, hozzál nekem egy tincset egy amerikai tengerész hajából, akkor talán részesülhetsz abban a kegyben, hogy együtt ihatsz egy frontharcos tizedessel.

– Bocsánatot kérek! – csuklott fel Wolf, és próbált meghajolni, de elvesztette az egyensúlyát, és az uniformisba öltöztetett disznó lábai elé zuhant. Összekeverte a disznót az egyik lánnyal. – Drága ifjú hölgyem, az ön viselkedése kissé illetlen – harsogta. – Nyilvánosság előtt bugyi nélkül közlekedni! – Majd cuppanós csókot nyomott a disznó ormányára, agyalágyultan vigyorgott, és ezt kiáltotta: – Az ön ajka hideg és bevehetetlen! – Ezután durvaságokat mondott, de mondat közben egyszer csak szemébe ötlöttek a rangjelzések a disznó zubbonyán: esetlenül tisztelgett, ujjai tágra nyíltak. – Szolgálatára, főhadnagy úr! Rendelkezzék velem, főhadnagy úr, maga disznó! – És leroskadt a padlóra.

Újabb temetés következett. A tetemet magasan a fejünk fölé emeltük, és kivittük a szemétdombra. A doktor hullája mellé fektettük.

Megjelent Emanuel atya is. Egy pillanatra megállt a küszöbön, és fejét csóválva végigmért bennünket. Marlow udvariasan beljebb invitálta. Pici szívósan a nyomában próbált maradni, de kimerülten rárogyott a szemétdombra. Észrevette a doktor élettelen testét, és túláradó szánakozás öntötte el: az atya bocsánatát kérte társa meggyilkolásáért. Esküdözött, hogy ilyesmi többé sohasem fordul elő. Ezután fölfedezte Wolfot is, és szívettépő zokogásra fakadt.

– Jóságos Isten, tömeggyilkos vagyok! – Aztán eszébe jutott a rengeteg sérelem, amit a múltban elszenvedett Wolftól, ezért inkább köpködni kezdte a hulláját.

Ekkor olyasvalami történt, amitől szinte szörnyet halt: a hulla felült! Pici rémült rikácsolásban tört ki, előkapta a pisztolyát, és az egész tölténytárat ráürítette a kísértetre – de szerencsére mind a nyolc lövés mellément.

– Mi az ördög folyik itt? – kiáltotta Wolf. Csizmája szárából kézigránátot rántott elő, és Pici felé hajította – a gyújtózsinórt azonban elfelejtette kihúzni.

Pici berobbant a kunyhóba.

– Odakint egy hulla kézigránátokat vagdos hozzám! – bömbölte. – Én haza is megyek most már, elegem van a háborúból!

Wolf betámolygott. Vádoló ujját Picire emelte:

– Gyilkos!

Pici fölkapott egy géppisztolyt; elkeseredett küzdelemben tudtuk csak kicsavarni a kezéből. Csak akkor nyugodott meg, amikor Wolf felszólította, hogy igyon vele.

Hirtelen Marlow, az egykori ejtőernyős, talpra ugrott és feszülten fülelni kezdett. Egy lány hevert mellette a padlón, szélesre tárt lábakkal. Pici meg egy másik lányon feküdt, és a maga módján “udvarolni” próbált neki.

– Tankok közelednek! – bömbölte Marlow.

Abban a szempillantásban kijózanodtunk. Felkaptuk a fegyvereinket. Meghallottuk azt a jól ismert csörömpölő hangot, amitől a legbátrabbakban is megfagy a vér.

– Tengerészek! – nevetett Porta, és négy kézigránátot kötözött egy benzines palackhoz.

– Nom de Dieu (az istenfáját), meghallották a mulatozásunkat – nevetett a Légiós.

Bevágódott az ajtó, acélsisakos őrszem dugta be a fejét, és lélegzet után kapkodva azt mondta:

– Riadó! Tanktalpak hangja hallatszik a völgy felől.

Barcelona félrelökte az őrszemet.

– Hess picsába, kisfiam! Majd mi kézbe vesszük a dolgot.

Pici az ágy alatt hasalt, és egy páncélöklöt keresett. Egymás után kitámolyogtunk a szabadba, és jól halhattuk a motorok hangját. Az Öreg haladt elöl, mindkét kezében egy köteg kézigránátot szorongatott. Őt a tányéraknákat cipelő Marlow követte.

– Maybach-motorok – jelentette ki Wolf törzsőrmester.

– És hernyótalpas Tigrisek – vágta rá Porta a profi magabiztosságával.

– Valami nem stimmel – mondta Wolf. – Nekünk nincsenek tankjaink a szerelőműhelyben, és ebben a körzetben mi vagyunk az egyetlen Tigris-zászlóalj.

Kikémleltünk a fák közül a szerpentinútra. Legalább öt-hat tank lehetett. Német káromkodásokat hallottunk.

– Váltson sebességet, maga seggfej!

Fogaskerekek csikorgása hallatszott. Felbőgött egy motor. Porta és Wolf egymásra néztek.

– Pancserek – morogta Wolf.

– Fingjuk sincs, hogyan kell elvezetni egy Tigrist – mondta Porta. – Szerintem ezek cigányok.

– Sötét egy ügy, az már tuti – vetette közbe Barcelona, és Molotov-koktélt lóbált a kezében. – Megtanítom őket kesztyűbe dudálni!

Porta harci állásba helyezkedett az út közepén, lábait szélesre tárta, és határozottan a földhöz szegezte. Kézigránáttal dörgölte meg szőrős mellkasát. Bal kezében egy köcsög rizspálinkát szorongatott.

Egyre süketítőbb volt a tankok dörömbölése. Barcelona egy kidőlt fa mögé állította fel a géppuskáját. Egyedül kellett boldogulnia, segítségre nem számíthatott. Beletaposta az állvány három lábát a talajba, ellenőrizte a lövésmagasságot, beállította az irányzékot, aztán lehelyezett maga mellé három Molotov-koktélt.

Marlow és Wolf 7,5 cm-es gránátot aggatott az egyik fára, különböző drótokat kötöttek hozzá, és néhány másodperc alatt gyilkos “kifingató fát” eszkábáltak. Jaj annak, aki belerohan ezekbe a drótokba!

A Légiós egymásba kapcsolt lángszórópár mögött feküdt a domboldalon. Ha visszavonulni próbálnának, halál fiai, mert lángoló olajfalon kellene áthatolniuk.

Megjelent az első tank a hajtűkanyarban, a lángszórókezelő ült legelöl, az ágyú hosszú csövén. Tigris 2 volt, a legfrissebb modell, amelyiknek oldalt van a lőtornya. Nyitva volt az ajtaja, odabent fekete egyenruhás férfialak látszott.

Nagy hibát követtek el azonban, amikor őket küldték ki kommandó akcióra. A lőtoronyban álló tankparancsnok tiroli kalapot viselt, márpedig ilyet német páncélos katona 1942 eleje óta soha a fejébe nem nyomott; ezt a tökfödőt az ember csak lopva vitte magával, ha szabadságra ment, hogy legyen mivel felvágnia.

Súlyosan, szélesen, ijesztően dübörgött felfelé a szerpentinúton a Tigris, szorosan a nyomában egy másik.

Porta továbbra is az út közepén álldogált. Feltartotta a kezét, hogy megállásra késztesse az előtte tornyosuló acélszörnyetegeket. Belebámult a 8,8 cm-es ágyúcsőbe, és rámosolygott a lőtoronyból kihajló parancsnokra.

– Isten hozta minálunk! – kiáltotta.

A tankparancsnok jellegzetes drezdai akcentussal szólalt meg:

– Grüss Gott! Alig találtuk meg magukat. Gondolom, maguk a 27. Különleges Szolgálati Ezred ötödik százada. Brandt főtörzsőrmester vagyok a második századból. Maguknál kell jelentkeznünk. Az új lángszórós tankokra osztottak be bennünket. Közölték magukkal az érkezésünket?

Porta belekortyolt a rizspálinkájába, és megcsókolta a macska fejét.

– Jól adja a fiú, hát nem, Sztálin? Kurva jól! Cirkuszban is fölléphetne vele.

Pici egy gránát kupakjával kezdett játszadozni.

– Befűtök a segge alá!

Az Öreg félrelökte Portát és Picit. Súlyos léptekkel, lengő karmozdulatokkal odament a hatalmas tankhoz:

– Adjisten, pajtás. A jelszót, ha lehetne… csak a szabály kedvéért.

– Harcsafészek – felelte a másik szélesen vigyorogva.

Marlow oldalba bökte Heidét.

– Látod? A sápadt szarházinak SS-halálfej van a hajtókáján. Ha ezek Mike tengerészei, én lepetézek.

– C’est le bourdel (Kész kupleráj) – morogta a Légiós. – Most sétálnak bele.

Az első tank orra az úttorlasznak szegeződött, ahol nyolc robbanóakna lógott. Fölkapaszkodtunk a tankra.

A lőtoronyban álló pasit elkapta az idegesség, amikor észrevette Molotov-koktéljainkat.

– Parancsol egy szivart? – kérdezte Porta, és előrenyújtott egy nyeles gránátot: porcelángyűrűje veszedelmesen himbálózott.

A következő tank Tigris 1 volt: dübörögve jött az úton, és közvetlenül az első mögött állt meg. Veszedelmes taktikai hibát követett el ezzel. Nem hittünk a szemünknek, amikor a többi is ugyanígy járt el.

– Vannak itt picsák? – kérdezte az első tank parancsnoka.

– Itt fegyverek vannak – mosolygott Porta.

– Rómából jöttök? – kérdezte Marlow, és kézigránátot dobott fel a levegőbe, akár az égő karikát dobáló zsonglőr.

– Miért vagytok többféle tankkal? – kíváncsiskodott szokása szerint Porta.

– Ha egyszer ilyeneket kapunk! Mi kiképző ezred vagyunk. Jól ismerjük a Tigris 1-eseket. Három hónapja szabadultunk meg tőlük.

– Hol voltál újonc?

– A 2. számú páncélosoknál, Eisenachban.

Az Öreg engem lökött előre.

– Akkor itt egy bajtársad.

Mosolyogtam.

– Nem emlékszem rád. Melyik században voltál?

– A negyedikben.

– Aha, emlékszem. Krajewski kapitány volt a főnököd. Ki volt a századparancsnok?

– Von Strachwitz őrnagy.

Értesülésekkel jól el volt látva. Csakugyan a páncélos gróf volt az egység parancsnoka.

Az Öreg oldalba bökött, de nem értettem pontosan, mit is akar.

– Emlékszel a szárnysegédje nevére? – kérdeztem. – Soha nem akar eszembe jutni.

– Von Kleist alezredes – vigyorgott a drezdai akcentussal beszélő főtörzsőrmester.

– Mikor távoztál az ezredtől? – kérdeztem.

– Közvetlenül Ratibor után.

– Tudod-e, hol van most Hyazinth von Strachwitz gróf?

A férfi alig tudta leplezni idegességét.

– Mi az ördög ez a kihallgatósdi? – kiáltotta ingerülten. – Vigyétek innen az úttorlaszt, és engedjetek át bennünket. Le kell jelentkeznünk. – Hivatalos papírokat mutogatott meg egy pecsétet. – Láthatjátok, egyenesen a hadsereg parancsnokságról jövünk. Föl azzal a sorompóval!

– Lassan a testtel! – vigyorgott Porta. – Nem szar ez, hogy elkapkodjuk. Az

ember soha ne menjen vékony jégre. Ugráljatok ki a tankjaitakból, majd mi átvezetjük őket. Mike őrnagy úr szereti, ha ismerős arcokat láthat a lőtornyokban.

– Ő az az őrnagy, aki az amerikai tengerészetnél szolgált?

– Igen, testvér, ő az. Shuffieldi kiképzőközpont. Hawaii.

A másik nagyot nyelt.

Pici körbevizslatta az ágyú csövét. Berakott egy kézigránátot a csőtorkolatba, és hanyagul játszadozott a porcelángyűrűvel.

– Mi a fenét akartok? – harsogta a főtörzsőrmester. Mondott valamit a tankban ülő legénységnek, amit nem értettünk, de láttuk, hogy megmozdul a lángszóró gonosz szeme.

A Légiós a hátsó csapóajtón kapaszkodott fel, és kíváncsian bebámészkodott a lőtoronyba.

– On lui coupe les couilles! (Levágjuk a tökét!) – Hüvelykujját lefelé fordította, és máris eldördült a pisztolya.

A lövésektől lyuggatott férfi előrezuhant a lőtoronyba. Molotov-koktélok röppentek be a nyitott csapóajtókon keresztül. Wolf hátralendítette a karját, és mesteri dobással robbanóaknát küldött a harmadik Tigris toronygyűrűjére.

Fülszaggató robbanás következett, és tizenöt tonnányi acél röpült a magasba. Egy 8,8 cm-es hosszú csövű ágyú bevitorlázott a fenyőfák közé. Testfoszlányok röpködtek mindenfelé. Égő benzin spriccelt körülöttünk a magasba, robbanás robbanást követett, akárcsak vulkánkitöréskor.

A lángpokol közepén ott állt az ifjú doktor, kezében elsősegélyes táskájával. Kiáltott valamit, de nem értettük, hogy mit. Arcát vér lepte el, a fél orra hiányzott.

A hőség úgy sújtott le ránk, mint az összeszorított ököl. Lángoló olaj, benzin és égett hús émelyítő szaga.

Égett mind a hat tank.

– Árulók! – morogta a doktor, és levetette magát Porta mellé.

– Német-amerikaiak – helyesbített Porta. – Ennek a háborúnak nincsenek szabályai. Minden csalás és mocskos trükk meg van engedve. Ha ezek a pancserok olyan századdal próbálkoznak, amelyik tényleg javíttatja a tankjait, nem pedig a Különleges Szolgálati Ezreddel, valószínűleg nem buknak le.

– Legalább annyi fáradságot vehettek volna maguknak, hogy szabályszerű

halálfejeket varrjanak a hajtókájukra – morogta Pici. – Mindenki tudja, hogy errefelé nincsenek SS-páncélosok.

Porta talpra ugrott, és közönyösen végignézett a lángoló tankokon.

– Most pedig baszni akarok egy jóízűt! – közölte velünk.

42 nyírfa keresztet állítottunk fel a fenyőerdőben, az amerikai tankászok nevével. Azt kapták, amit megérdemeltek.

V.

Monte Cassino: mi az? Egy név, egy kolostor, egy félig elfeledett hely Rómától délre? Nem, egyik sem – hanem olyan leírhatatlan pokol, hogy szörnyűségeit a legerősebb képzelet sem ecsetelheti. Olyan hely volt Monte Cassino, ahol a holtak ötször egymás után haltak meg. Éhezés és szomjúság helye.

Húsz-harminc közötti fiatal férfiak temetője.

A lövészárkokból magasra emelkedtek a testek osztagjai. Olyan rengetegen voltak, hogy abba hagytuk az eltakarításukat. Rájuk tapostunk, és az iszonyattól megmeredve visszahőköltünk, mikor feltört belőlük az “I-i-i-í!”, aztán az “I-i-í!” Bocs, haver, azt hittem, meghaltál már.

Meg is haltak ők rendesen. Kitátott szájukból azért tört elő ilyen rikoltó hang, mert ráléptünk gázzal telített hasukra.

Mi volt a legrosszabb? A pergőtűz? Az éhezés? A szomjúság? A villogó szuronyok? A lángszórók égő olaja? Vagy a macska nagyságú csupasz patkányok? Nem tudom. Egyvalami volt, amit se én, se bármelyik katonatársam soha nem fogunk elfeledni: mégpedig a bűz. A hullák klórral keveredő édeskés bűze. Beleívódott a kórházban fekvő sebesültekbe hónapokra, és hányingert keltett orvosban-ápolóban. Az egyenruhájukat elégették, de a bűz a csontjukig átjárta őket: Monte Cassino bűze.

Tíz hadtáposzlopból kilencet a halál torka nyelt el – fölismerhetetlen véres göröngyök lettek belőlük. Ehet az ember fakérget, leveleket, még földet is, hogy csillapítsa az éhét – ámde a szomjúság! Egy-egy pocsolya fölött vadállatokként küzdöttünk egymással. Találtunk egy vízzel telt bombatölcsért a senki földjén. Mohó patkánybanda szürcsölt belőle. Kézigránátot vágtunk közéjük, és mit sem törődve a szanaszét robbanó szilánkokkal, levetettük magunkat a földre, és csak ittunk és ittunk.

Délutánra az állandó aknatűztől kiüresedett a tölcsér. A fenekén felpuffadt hullák tűntek elő. Jó ideje ott lehettek már. Kiokádtuk a belünket is. De másnap – mikor újabb bombatölcsért találtunk – megint ittunk belőlük.

Ez volt Monte Cassino, a szent hegyorom.

Titkos küldetés

A gerinccsúcs sűrű, kék ködfátyolba burkolózott. Alacsonyan szállongó ködfoltokban meneteltünk. Boldog varjúcsapat szállt le egy elfeledett hullára. Nagytestű ezüstsirály kergette el őket.

Rosszkedvűek és fáradtak voltunk az éjszakai árokásás után; tizenkét emberünkbe került.

Becsapódtak az első aknák. A gonosz 10,5-es fajtából. Olyan volt a hangjuk, mint amikor becsapnak egy hatalmas ajtót. Szerencsére nem voltak ellátva kapcsolóbiztosítékokkal, mert különben egyszer és mindenkorra ellátták volna a bajunkat.

Porta meg én éppen egy köteg szögesdrótot tekercseltünk le, amikor elkezdődött a támadás. A következő két órában ott lapultunk a senki földjén. Aztán megindultak. Ömlött a gyalogság. Ásás közben csupán könnyű fegyverek voltak nálunk, ezért szögesdrót meg vasoszlopok lettek kényszerű fegyvereink. Egy hegyes végű vasrúd kiválóan megfelelt szuronyként. Legtöbb veszteségünket akkor szenvedtük el, amikor támadás után visszavonultunk, mert saját gyalogságunk mélylövéseket adott le ránk, abban a hiszemben, hogy angolok vagyunk. Mikor elértük az állásaikat, Mike egy ökölcsapással a futóárok mélyére küldte a századparancsnokot, Ludwig hadnagy pedig a saját parancsnoka lábai előtt esett össze, belei félig kilógtak a hasán tátongó lyukból. Ludwig nemrég töltötte be a tizennyolcat, és ez volt az első bevetése. A parancsnoka elhányta magát.

Az árokásás és a szögesdrót-lefektetés gyerekjátéknak számított; az őrszolgálattal egyenértékűnek. Különösebben senki se rajongott érte, de hát el kellett végezni. Sebesülések folyton történtek. Az ilyen munkát mindig a pihenőállásba vonult egységek kapták.

Északról heves ágyútüzet hallottunk. Ebből arra lehetett következtetni, hogy valami készülődik Fortinál. De rá se hederítettünk. Nem hozott ki bennünket a sodrunkból, ha egész hadosztályok megsemmisüléséről hallottunk. Olyan embereket érintett, akiket nem ismertünk. Mi ízig-vérig egoisták voltunk. A háború közönyösé tett bennünket mások fájdalma iránt.

Mikor kiértünk az útra, ahol teherautóknak kellett volna várakozniuk ránk, egyetlenegyet sem találtunk. Mérgünkben földhöz vagdostuk a sisakunkat, és újra meg újra a pokolba kívántuk a hadtápalakulatokat. Rühelltük őket, és parazitáknak tekintettük, akárcsak a konyhásokat.

Frick hadnagy tűnt elő a ködből, két idegen luftwaffés tiszt társaságában. Lassan ellépdelt a század előtt, és kiválasztottak néhány embert, majd felsorakoztatták őket az út bal oldalán.

Az Öreg bólintott:

– Újabb mocskos munka a partközelben. Speciális küldetésszaga van a

dolognak.

Szinte az egész második raj a kiválasztottak közé került. Összesen tizenheten.

– La merde aux yeux (A kurva életbe)! – káromkodott a Légiós, és megremegett a hidegtől. – Lőttek a reggeli kávénknak.

Frick hadnagy magához intette az Öreget. Valamit susmutoltak, aztán előszólították Gregor Martint és Marlow-t, és odaküldték közénk.

– Szóval nélkülünk nem boldogultok! – vigyorgott Martin, mikor letelepedett a Légiós mellé.

A luftwaffés tisztek alaposan végigmértek bennünket. Odazötyögött néhány teherautó.

– Ötödik század, autóra! A kiszemeltek lépjenek balra! – parancsolta Mike.

A boldog szerencsések felkapaszkodtak a teherautókra, és integettek nekünk. Köpéseket eregettünk. Picinek ez nem volt elég. Jókora követ dobott feléjük.

– Fegyverbe! Egyesével sorakozó! Utánam! – parancsolta Frick hadnagy.

Luftwaffés teherautókon jutottunk el Teanóig. Egész nap az állomás mögött dekkoltunk és vártunk. A katona életének fele várakozással telik el.

Huszonegyeztünk. Mikor elérkezett az ebéd ideje, betörtünk egy mellékvágányon álló tartálykocsiba. Két láda konyaktól kissé fényesebbnek kezdtük látni az életet. Porta négy szopós malacot talált; nyársra tűzve megsütöttük őket.

– Ez fosztogatás – morogta az Öreg. – Ezért fel is akaszthatnak benneteket!

Porta azt válaszolta:

– Legalább teli hassal purcanok ki.

Éjfélkor felébresztettek bennünket. Sűrű erdőbe kellett bemenetelnünk, ahol tizenöt SS-teherautó várakozott. Eléggé meglepődtünk. Az összes teherautó a 20. SS-gránátosoké volt; ez a hadosztály legnagyobbrészt a határállamokból származó katonákból verbuválódott. Egyszer már találkoztunk velük – Fehéroroszországban. A teherautók platóján SS-nagykabátok és -sisakok sorakoztak.

– Mi az ördög ez? – morogta az Öreg csodálkozva. – Csak nem akarnak bepasszírozni bennünket az SS-be?

Barcelona és Pici már nagy élvezettel próbálgatták magukra a nagykabátokat. Pici magára öltött egy SS-tizedesi egyenkabátot, és peckesen fel-alá páváskodott benne. Megvetően rámutatott a szájtátva bámuló Öregre:

– Szedje össze a rozoga csontjait, öreg cápa, ha SS-tizedes halad el a közelében! Vagy le akar húzni egy műszakot valamelyik koncentrációs táborban, hogy megtanulja a jó modort? Nem vagyok ám akárki! Egyszer megcsókoltam a Führer valagát. Ezt ne feledje!

Frick hadnagy előlépett az egyik teherautó mögül.

– Vesse le azt a nagykabátot, Creutzfeldt, és fogja be a száját!

– Igenis, rohamvezető űr, Creutzfeldt SS-tizedes tisztelettel kér engedélyt a távozásra! – Belökte a nagykabátot és a sisakot a teherautó mélyére, ismét odalépdelt Frick hadnagyhoz, összeütötte a bokáját, és ezt mondta: – Hadnagy úr, Creutzfeldt tizedes jelentkezik!

Frick hadnagy ingerült kézmozdulattal elhessegette.

– Szálljon fel a teherautó platójára, és tegye meg nekem azt a szívességet, hogy ott is alszik.

Nem sokkal pirkadat előtt egy szabad térségen találtuk magunkat a Monte Cassino-i kolostor előtt. Már ott álldogált néhány óriási luftwaffés teherautó. A Hermann Göring páncélos hadosztály néhány fiatal tisztje nagy fontoskodva sürgött-forgott. Megparancsolták, hogy álcázzuk a teherautóinkat, és vonuljunk fedezékbe. Néhányan máris azzal foglalatoskodtak, hogy eltüntessék teherautóink nyomait.

Pici nem fért a bőrébe. Megint magára vett egy SS-nagykabátot meg sisakot. Egy luftwaffés őrnagy a sárga földig lehordta, és mindenféle katasztrófákat helyezett kilátásba, ha még egyszer ebben az egyenruhában merészel mutatkozni.

Egész reggel csak vártunk, de semmi sem történt. Szövetséges bombázók röpködtek a fejünk fölött, és kondenzcsíkokat húztak az égbolton. Gondos előrelátással készleteket gyűjtöttünk ki a tartálykocsiból; Porta nagykabátja zsebében ott lapult az egyik sült malac negyedrésze.

– Fel kell robbantanunk az egész ocsmány klozetot – közölte velünk Pici sugárzó képpel.

– Fene a pofájukat! – kiáltotta Porta dühösen. – Rábízhatnánk ezt műszakisokra is. Ma gálaest lesz Palid Idánál. Tucatnyi finom lotyó jött hozzá Rómából, mind rózsavíztől illatosak.

Pici szabadjára engedte buja képzeletét, még a nyála is kicsordult.

– Itt ebben a szent épületben apácák is vannak.

Heidének összeszűkült a szeme.

– Bírnád a szabad rablást, mi?

Pici nyelt egyet, aztán megnyalta a szája szélét.

– Ne is beszélj róla! Majd kirobbanok a gatyámból.

Porta jó nagy falatot harapott a szopós malacból. Zsírtól fénylett az arca.

– Meséltem már nektek, amikor kertész voltam egy apácazárdában?

Mindnyájan nevettünk, és közelebb bújtunk egymáshoz a teherautó alatt. Kényelmesen a nyakunkba eresztettük a gázmaszkunkat.

– Ez a Rubovila folyó mentén történt? – kérdezte az Öreg.

– Nem, dehogy! Hanem akkor, amikor kölcsönadtak a második páncélosezrednek.

– Erre igazán nem emlékszem – nevetett az Öreg, és oldalpillantást vetett felénk.

– Sose dicsekedhettél a jó memóriáddal! – vágott vissza Porta. – Szóval mi, vagyis a második ezred meg én, valahol a Fekete-tenger melléki parasztok között táboroztunk. Én a saját szakállamra valami nagyon fontosat kerestem éppen.

– Pinát? – kérdezte hirtelen támadt érdeklődéssel Pici.

– A te kemény fejedbe semmi más nem fér bele – mondta Porta. – A vereségünket kerestem.

– És úgy gondoltad, hogy ott találod meg a Fekete-tenger környékén? – kérdezte csodálkozva az Öreg.

– Épp aznap reggel hallottam az amcsik rádiójában, hogy küszöbön áll a vereségünk. A Struma-völgyi csatának döntő jelentősége volt. Én hát nagyítólencsével kukkoltam minden kő mögé. Egyszerre csak női visítást hallok. Aha, gondoltam, egyesek már megtalálták a vereséget! De a hangokból arra következtettem, hogy ezúttal nem a zászlót, csak a bugyit engedték le. A visítozás egy apácazárda felől jött. Felugrottam a falra, hogy bedugjam a kuksimat. Képzeljétek, mit látok odabent! Hűséges szövetségeseink nagy buzgalommal próbálták megsegíteni az apácákat. Már nem emlékszem, mit mondtam nekik, de meglehetős gyorsasággal visszavonultak. Tulipánágyásban értem földet, és igen kellemes fogadtatásban részesültem.

Porta nagyívű történetét itt félbeszakította Frick hadnagy sorakozásra szólító parancsa.

Szemügyre vett bennünket a Hermann Göring páncélos hadosztály fehér parolit viselő alezredese.

Megfigyelőgép körözött a kolostor felett.

– Tüzérségi megfigyelő – mondta Heide. – Ha észrevesz bennünket…

Szerzetesek forró teát hoztak nekünk. A felét kiöntöttük, és feltöltöttük a csészét rummal. Még mindig nem tudtuk, miért is vagyunk itt. Kalapácsolás és fűrészelés hangjai szűrődtek ki a kolostorból, és a távolban nem akart szűnni az ágyútűz.

– Nagyon erőlködnek ott a dombok mögött – mondta elgondolkozva az Öreg. – Valami készülődik. Érzem a csontjaimban.

Ha az Öreg ezt mondta, mindig igaza lett. Öreg harcos volt már, mérföldekről megérezte, ha bűzlik valami.

– Mit keresünk mi itt? – kérdezte Heide. Szavait nem intézte egyikünkhöz sem. Megrázta magát.

– Sejtelmem sincs – dünnyögte az Öreg, és rántott egyet az orrán. – Nem tetszenek nekem ezek a fehér parolis alakok meg az SS-egyenruhák a teherautókon. Gyanús bűze van az egésznek. Már százszor is megfenyegettek bennünket Isten tudja, micsodával, ha csak a kolostor közelébe merészkedünk, és most tessék, itt vagyunk, állig felfegyverkezve. Csak nem kezdődött el a katolikusok elleni hajtóvadászat?

– Isten legyen hozzánk irgalmas, ha elkezdődött – mondta Barcelona. – Akkor a fejünk búbjáig ellep majd bennünket a vér.

Az Öreg lassan pipára gyújtott.

Mikor leszállt az éj és beborította a hegyeket, teherautóinkkal hátrafaroltunk a kolostor kapujához. Szigorúan tilos volt bármiféle fényt gyújtani. Egy idősebb luftwaffés hadnagy megparancsolta, hogy fegyvereinket rakjuk be a vezetőfülkébe. Fegyveresen senki sem léphetett be a kolostorba. Kelletlenül ugyan, de bedobáltuk automata pisztolyainkat a fülkébe. Fegyver nélkül pucérnak éreztük magunkat.

Pici megpróbált bezúdulni a nadrágzsebéből kidagadó P 38-assal. A hadnagy ellentmondást nem tűrően rákiáltott.

– Tegye le a felszerelését és a fegyverét! – parancsolta az idegen hadnagy indulatosan.

– Stukker nélkül őrültség a háború – szaladt ki Pici száján.

– Fogja be a száját, tizedes! – mondta a hadnagy dühösen.

A Légiós puhán odalépdelt; cigaretta fityegett a szája szélén. Nyíltan ránevetett a hadnagyra. Súlyos orosz pisztolya kihívóan lógott a mellkasán.

– Hadbíróság, hadnagy úr? Merde alors! (Lópikulát!) Maga viccel!

– Micsoda viselkedés ez, ember! – kiáltott a hadnagy felháborodottan.

– Én is ezt akarom kérdezni magától, hadnagy úr. Nagyon szeretném tudni, mit szólna a hadbíróság mindahhoz, ami itt történik. – Mintegy mellékesen újabb cigarettára gyújtott, és a füstöt belefújta a hadnagy képébe. – Nem vagyunk hajlandók leadni a fegyverünket, hadnagy úr, és nem engedelmeskedünk semmilyen szabotálásra felszólító parancsnak. Önnek és a kollégáinak sokkal több okuk van a hadbíróságtól való félelemre, mint nekünk.

– Megőrült? – kiáltotta a hadnagy idegességtől remegő hangon. – Mi ez az őrültség? Hogy merészel…?

A Légiós pimaszul vigyorgott. Odafordult felénk; élénk érdeklődéssel figyeltünk.

– Il nous casse les couilles! (Összetöri a tökünket!)

– Értek franciául, maga fajankó! – A hadnagy most már szinte magánkívül volt a dühtől.

– Je m’emmerde! (Beszarok!) – nevetett a Légiós.

Egy pillanatig azt hittük: a hadnagy ráveti magát a Légiósra, de ő továbbra is hanyagul vizsgálgatta súlyos pisztolyának tölténytárát.

Tátva maradt a szánk a csodálkozástól. Egyszerűen nem fért a fejünkbe. A Légiós százszázalékos katona volt. Soha nem merészkedett túl messzire. Több pimaszságra vetemedhetett, mint bármelyikünk, de kockázatot sohasem vállalt. Nem akármiben törhette most a fejét. Nem tudtuk, hányadán állunk, de azért újra megkaparintottuk a fegyverünket, és szorosan felsorakoztunk a Légiós mögé.

A hadnagy sarkon fordult, és felviharzott a lépcsőn.

– Most aztán kidurran a lufi – suttogta Rudolph Kleber. – Olyan ez, mint a Geyer Flórián-féle parasztfelkelés.

– Semmi sem fog történni – mondta a Légiós nyugodt magabiztossággal. – Ha elkezdenek szemtelenkedni, rakásra lőjük őket. Még kitüntetést is kapunk

érte.

– Mi történik itt? – kérdezte Heide. – Legalább beavatnál bennünket! Összehugyozom magam az izgalomtól. – Mohón meglóbálta automata pisztolyát – egy olasz Berettát.

Porta a hátára emelte lángszóróját, és meghúzta a tok tartószíjait.

– Pörköljük le a tökük szőrét! – mondta, és közeli célra állította a lángszórót.

– Hamdoulla (Csak lassan) – mondta a Légiós. – Ha ledurrantjuk ezt a bande de fumistes-t (szélhámos bandát), én lövök először.

– A Krisztus szerelmére, magyarázd már meg, miről van szó! – mondta Marlow ingerülten.

– C’est le bourdel (Kész kupleráj)! Ezek magának Adolfnak és Kaltenbrunnernak a különleges parancsát szabotálják!

Több tiszt sietett le a lépcsőn. A mi Frick hadnagyunk is mögöttük lépdelt, és mosolygott. Ő ismert bennünket. Tudta, hogy velünk nem lehet kibabrálni.

A kis luftwaffés hadnagy úgy kotkodált, akár egy elaggott tyúk. Egy széles vállú őrnagy elhallgattatta. Egyiküknél sem volt fegyver. Még a derékszíj is hiányzott róluk.

Néhányan fedezékbe húzódtunk a kolostor oszlopai mögé. A Légiós kihívóan a központi udvar kútjának kávájára telepedett. Egyik ujját a ravaszon tartotta. Legalább olyan magabiztosan viselkedett, mint egy orosz komisszár, aki mögött ott áll Joszif Sztálin.

A széles vállú őrnagy harci állásba helyezkedett a Légiós előtt. Kétszer magasabb volt nála. Nyitva volt a nagykabátja. Jól látszott, hogy fegyvertelen.

Csendben méregették egymást.

Porta elmélázva játszott a lángszórójával.

– Bon, mon commandant? (Nos, parancsnokom?) És most mi lesz? Haditörvényszék? Netán rögtönítélő bíróság?

– Szeretnék néhány szót négyszemközt váltani magával.

A Légiós sejtelmesen mosolygott.

– Non, mon commandant. (Nem, parancsnokom.) Nem vágyom rá, hogy valami sötét pince mélyéből golyó röpüljön a tarkómba. Hallottam már a különleges tiszti bíróságról. Én nem vagyok tiszt. Én csupán caporal-chef (szakaszvezető) vagyok, név és becsület nélküli ismeretlen a francia

Idegenlégióból.

Néhány lépéssel előrébb jött egy kapitány, de az őrnagy visszatartotta.

– Becsületszavamat adom magának, szakaszvezető, hogy semmi bántódása nem esik!

– A tetves közkatonának adott tiszti becsületszó? – A Légiós vállat vont.

Az őrnagy mélyet lélegzett. Elkomorult az arca.

Pici szólásra nyitotta a száját, hogy egyetértését nyilvánítsa, de Porta figyelmeztetően sípcsonton rúgta.

A Légiós lazán újabb cigarettára gyújtott.

– Mit óhajt, szakaszvezető? Azt hiszi, le kell rombolnunk egy ezeréves kultúrát, csak azért, mert egy őrült azt parancsolta?

– Őrült? Ez a megjegyzés a fejébe kerülhet, mon commandant!

Az őrnagy előrelépett, és bizalmasan a Légiós vállára akarta helyezni a kezét. De a Légiós elfordította felső testét, és pisztolyának csövével hátralökte az őrnagyot.

– Az alárendelt mindig három lépés távolságban kell hogy álljon az elöljárójától, mon commandant.

A kapitány megint be akart avatkozni.

– Mondtam már, hogy maradjon nyugton! – mondta dühösen az őrnagy, majd a Légióshoz fordult, és így szólt: – Szakaszvezető, tudja egyáltalán, mi az a Monte Cassino? Tudja, hogy ez Európa legrégibb kulturális központja? Ez a Benedek-rendiek ősi kolostora, itt őrzik a kereszténység legszentebb ereklyéit! Lángra akar gyújtani egy 70 000 pótolhatatlan kötetből álló könyvtárat? Azt a könyvtárat, amit a Benedek-rendi szerzetesek évszázadok alatt gyűjtöttek össze? Nem is szólva híres mesterek festményeiről, több évszázados feszületekről, történelmi értékű fametszetekről, csodálatos aranyműves munkákról! Mindezt egy őrült parancs miatt tiszta lelkiismerettel hagyná megsemmisülni? Maga jó katona, kemény katona, azt látom, szakaszvezető. Büszke rá, hogy a bátor férfiak híres testületében szolgált a francia zászló alatt, de ne feledje: ugyanez a francia hadsereg évszázadokon át védelmezte a keresztény hitet! Ön – egy francia katona, mert ön az – meg akarja akadályozni, hogy megmentsük mindazt, ami itt van? Ön és a bajtársai mindnyájunkat megölhetnek itt a kolostorban. Kezdheti is mindjárt velem, és befejezheti Diamaré főapáttal. Ha így cselekszik, semmi baja nem lesz. Még kitüntetést is kaphat érte; de biztosíthatom, hogy a francia hadsereg többé hallani sem akar magáról. Meg fogják fosztani a vörös szalagtól, amit most a mellzsebe fölött visel. Nem félek a haláltól, szakaszvezető! És a tisztjeim se félnek. Tudjuk,

hogy az életünket kockáztatjuk ezért az ügyért, de úgy döntöttünk, hogy nem engedjük megsemmisíteni mindazt, ami itt van. Mi csak emberek vagyunk. Lehet bennünket pótolni, de idebent egyetlen szöget, egyetlen írást sem lehet soha többé pótolni. A Benedek-rendnek ez az otthona 529 óta. Hamarosan Monte Cassino kétségbeesett harcok középpontja lesz. A falai, a szobrai, a bazilika, ezek a csodálatos épületek mind – kétségbeesett mozdulattal fölemelte a kezét, közben a szél cibálta a nagykabátját és összekuszálta őszülő haját –, nem tudjuk megakadályozni, hogy meg ne semmisüljenek. Földig lerombolják őket, és ezerszámra fognak meghalni és megsebesülni fiatal emberek. De a szent kolostorban lévő összes páratlan és pótolhatatlan kincset két vagy három éjszakán biztonságban Rómába lehet szállítani.

– És ha elkapnak bennünket, mon commandant? – kérdezte mosolyogva a Légiós. – Szívesen segítenénk, ha ez magának ilyen fontos, de nem hagyhatjuk, hogy fenyegessenek és csőbe húzzanak a tisztjei. Nagyon jól mondta: mi katonák vagyunk. Hosszú ideje katonák. Semmi máshoz nem értünk. A mi munkánk a felgyújtás, a harácsolás, a gyilkolás. A hadsereg szemétdombján születtünk, és ott is fogunk bekrepálni, de tudjuk, milyen ítéletet fog hozni a hadbíróság a Führer parancsainak szabotálásáért. Nem ejtettek bennünket a fejünk lágyára, SS-nagykabátokba kell bújnunk, hogy elvégezzünk egy illegális szállítást, ami több ezer értékes liter benzinbe kerül. Benzinbe, mon commandant, amire nagy teljesítményű Tigriseinknek fene nagy szükségük van. Néhány liter elpazarlása is az ember fejébe kerülhet. Nem szeretnénk, ha a Gestapo kerékbe törne bennünket a Via Tassón. Hallottam már egyet s mást Kappler rohamvezetőről, aki az egykori kulturális osztályt vezeti. Eszünk ágában sincs lemészároltatni magunkat a huszonharmadik órában bármilyen szent szar kedvéért. Ha menetparancs formájában szabad utat kapunk, rendelkezhet velünk.

– Úgy bizony! – mondta Porta a háttérből.

– Ha minden jól megy – mondta Pici álmodozva –, még szobrot is emelnek nekünk. Nem is bánnám: itt állnék, és kitekintenék a Liri völgyére.

– Te lehetnél a szélkakas a templomtorony tetején! – mondta Porta.

– Pofa be! – vicsorogta a Légiós dühösen.

– Ha óhajtja, adok magának írott parancsot. Szabályosan csatlakoznak az egységemhez. Senki sem vonhatja magát és a bajtársait felelősségre, ha a dolog balul üt ki.

– Reméljük – suttogta a Légiós. – Bár én nem vagyok ebben olyan biztos. Hát jó, megcsináljuk.

A tisztek eltűntek a bazilika lépcsőin.

A Légiós meglengette géppisztolyát. Elállt a lélegzetünk, mert azt hittük,

hogy lekaszálja őket. Rosszízűen felnevetett.

– Tisztára elment az eszünk! Ha szitává lőjük őket és jelentjük az egészet, mindnyájunkat előléptetnek, és talán a frontról is elkerülünk. Kezdettől nincs ínyemre az egész – mondta. – Egyszer belebotlottam egy kámzsás fickóba – az SS egyik emberébe. Ő is annak a bandának a tagja, akiket Heydrich különféle egyházi rendekbe léptetett be, hogy belülről fejtsenek ki aknamunkát. Ő beszélt nekem arról a különleges parancsról, ami a legeslegszigorúbban titkosak közé tartozik.

– Hogy tudtad szóra bírni? – kérdezte az Öreg.

A Légiós ravaszul nevetett, és magasba emelet egy párttagkönyvet. Bólintottunk, ráismertünk. Az volt, amit elvettünk az SS-pasitól; a gyávaságunkat kivizsgálni küldték a nyakunkra, mi meg lehajítottuk szépen egy szikla tetejéről.

– Még nem töltött itt sok időt. Néhány menekülttel együtt érkezett, de tud mindenről, ami a kulisszák mögött folyik. A különleges parancs értelmében semmit sem szabad elvinni a kolostorból. Mindennek fel kell robbannia a kolostorral együtt – hogy megsemmisüljön. Mégpedig nem a mi kezünktől, hanem a túloldalétól.

Porta elismerően füttyentett.

– Nem is hülyeség! A döntő csatát itt fogják megvívni, a szent hegy ormain. Nekünk kell védenünk a kolostort, az ellenség meg ripityára lövi. És Goebbelsnek máris készen áll a szép hosszú története a tengerentúli barbárok kegyetlenségéről, akik lerombolják Európa legrégibb és legfinomabb kulturális objektumait. Mi megpróbáltuk volna a kincsek elszállítását, de brutális tüzérségük megakadályozott bennünket. És minden naiv lélek bekapja a mesét. Goebbelsnek csak annyit kell mondania: talán a mi lövedékeink semmisítették meg a kolostort? Nem, uraim, az ellenfél lövedékei. Nem lepődnék meg, ha Monte Cassino után a Vatikánt vennék sorra. Szerintem ez csak próba. Ha sikerrel jár, a pápának befellegzett.

A Légiós megdörzsölte az állát, aztán folytatta:

– Átkozottul veszélyes vállalkozásról van szó. Ezeknek a tiszteknek szerintem sejtelmük sincs, mennyire veszélyesről. Azt hiszik, a legrosszabb, ami velük történhet, hogy hadbíróság elé kerülnek, és főbe lövik őket. Hej, nagyon másképpen játszódna le a dolog! Üvöltve rimánkodnánk a halálért. Könyörögnénk, hogy lőjenek agyon bennünket. Az ember hihetetlenül sokáig bírja a megfelelő szakértők kezében. Ez az egész kolostorötlet Kaltenbrunnertól származik. Ő még Heydrichnél is jobban gyűlöli a katolikusokat. A Via Tassón székelő fiúk kerékbe fognak törni minket.

– Láttam egyszer, hogy egy hadnagynak szétrobbant a gyomra a vallatás közben belepumpált levegőtől. Vizet is használnak ilyen célra – vetette közbe

Pici.

– Erről majd máskor, Pici! – mondta az Öreg, hogy elhallgattassa.

– Nekem az a javaslatom – folytatta a Légiós –, hogy Pici meg én tegyük hidegre ezt a különleges hadosztályos palit. Megígértem, hogy riasztom a Különleges Hadosztályt Rómában. Nemsokára találkozóm lesz vele odakint, a régi kereszt tövében. Pici hátulról meglepheti, és hurkot vethet a nyakába. Aztán teherautó alá fektetjük, és végighajtunk rajta, hogy senkiben se ébredhessen gyanú, és a lehető leggyorsabban elhúzzuk innen a csíkot. Ebből a kurva rázós buliból semmi haszon nem néz ki. Senkitől nem számíthatunk köszönetre. A tiszteket a menyekbe menesztik majd, miránk meg tojni fognak.

– Ugyanakkor viszont – mondta Porta sunyi vigyorgással – szerintem hülyeség hagyni, hogy ilyen értékes holmi megsemmisüljön. Rengetegen buknak a régi cuccra. Mi lenne, ha a szajré egy része eltűnne valahol Monte Cassino és Róma között? Pedzitek már?

– Ha egyszer véget ér a háború, rettentő nagy bajba kerülhetnénk – jegyezte meg fanyarul az Öreg. – Nem gondoljátok, hogy ez a háború akkor fog véget érni, amikor néhány tábornok aláír a kipontozott vonal fölött. Akkor kezdődik majd a haddelhadd! Mindenkinek piszkosul sürgős lesz, hogy tisztázza magát. És mi, kulik fogjuk meginni mindennek a levét.

– Tu a raison, mon sergent (Igazad van, őrmesterem) – mondta a Légiós egyetértő biccentéssel.

– Beszari faszkalapok vagytok – mondta Gregor Martin. – A tábornokom meg én mindig gyönyörű cuccokkal távoztunk minden múzeumból, ahol csak megfordultunk.

– Na de ilyet! – kiáltotta Marlow és Porta egyszerre.

A Légiós biccentett Pici felé.

Picinek gyilkos fény villant meg a szemében, és meglengette az acélpányváját. Aztán ők ketten kisétáltak a kapun, és eltűntek a keskeny, sötét ösvényen.

VI.

A csupasz földön üldögéltünk. Tankjainkat beástuk, így aztán rejtve voltunk az ellenség szeme elől. Hébe-hóba közénk vágódott egy-két lövedék. Ha odafent az úton teherautó haladt el, porfelhőt kevert fel, ami rátelepedett fekete egyenruhánkra, és mindent fehérre festett.

A folyó ide-oda kanyargott a hegy lábánál, vize sötétkék volt, akár az égbolt, átlátszottak a fenekén fekvő kövek, fehéren, mint a gyémánt. Csajkáink tele spagettivel. A hozzáértők ügyesen föltekerték a villájukra. Heide is közéjük

tartozott: ő mindent tökéletesen csinált. Porta magasba emelte a villáját, a spagetti szabadon fityegő végeit beszívta a szájába, kéjes hangok kíséretében.

Picinek nem akadt más evőeszköze, csak az ujjai

Valahányszor becsapódott a közelünkben egy-egy lövedék, hasra vágódtunk, közben fogtuk a csajkánkat, aztán teli torokból nevettünk, mikor kiderült, hogy nem esett bajunk.

Porta lemutatott a folyóra. Néhány bomladozó hulla úszott el a vízen. Orrunkig csapott a bűzük.

Barcelona nevetett.

– Nem számít, kinek a társaságában étkezel, fő, hogy jó legyen a kaja!

Porta leszopogatta egy darab disznóhúsról a paradicsomszószt és az olajat, aztán zsebre vágta a húst, ínségesebb időkre számítva. Porta mindig gondolt a szűkös napokra

Minket kutyába se vett senki, így aztán gyűlöltük a háborút. Különben teljesen kiment a fejünkből, hogy is folyt az élet a háború előtt. Porta volt az egyetlen, aki úgy tett, mintha emlékezne a dolgokra, de hát őt az Isten is hazugnak teremtette.

Volt egy borral teli ballonunk, kissé ugyan savas ízű, de ez nem számított. Ha ivás közben befogta az ember az orrát, észre se vette.

Lövedéksorozat csapódott be a folyóba. A felverődő víz szinte bennünket is elért.

Pici tisztára nyalta a csajkákat, így aztán nem kellett bajlódnunk a mosogatással. A kondérokat is mindig tisztára nyalta a géhás autónál. Soha nem lakott jól. De hát igencsak nagyra nőtt.

Ott üldögéltünk egész délelőtt, sőt a délután nagy részében is. Egész tűrhető hely volt. Órák óta kereshettek már bennünket. Rá se rántottunk. Nem mi fogjuk megnyerni a háborút – mi nem számítottunk.

Julius Heide SS-hadnagy

Pici és Porta az első teherautón foglaltak helyet. Pici ősrégi feszületet szorongatott. Kertelés nélkül éppen azt tárgyalták, efféle műkincsért mennyit lehetne kidalolni egy gazdag gyűjtőből. Egy apáca ült közöttük, de nem értette a nyelvüket, ezért amikor sikamlós tréfákat eresztettek meg, ő is velük nevetett.

Amikor beértünk a voltaképpeni Cassinóba, megállított bennünket a katonai rendőrség. Rúdlámpáik fénykévéjében felragyogtak egyenruháink SS-jelvényei.

– Mit szórakoztok? – nevetett Porta az acélsisak alatti brutális arcba.

– Különleges egység? – morogta a rendőr.

– Pontosan! – vágta rá Porta gondtalanul. – Különleges megbízatásunk van egyenesen az SS birodalmi vezetőjétől.

Heide végiglépdelt az oszlop mellett, SS-hadnagyi nagykabátjának szárnyai ide-oda csapódtak, a mellkasán géppisztoly himbálózott.

– Ki az isten nyavalyája mer megállítani bennünket? – bömbölte nagyképűen.

A katonai rendőrség őrmesterét elkapta az idegesség. Összecsapta bokáit, és darálva jelentette: – Rohamvezető-helyettes úrnak tisztelettel jelentem, minden járművet át kell kutatnunk. A hadsereg-parancsnokság rendeletére.

– Szarok az összes hadseregparancsnokra! – üvöltötte Heide. – Nekem egyetlen parancsnokom van: az SS birodalmi vezetője! – Meglóbálta a pisztolyát. – Tegye szabaddá az utat a menetoszlopom előtt, ha nem akar kötelet a nyakába, őrmester! És ne feledje, hogy ez a szállítmány szigorúan titkos.

– Igenis, rohamvezető-helyettes úr! – dadogta idegesen a katonai rendőr.

– Azt az “urat” bedughatja a seggébe! Az SS-ben már régen elhagytuk. – Heide arrogánsan felemelte a karját, és “Heil Hitler”-t üvöltött a sötétségbe.

Felemelkedett a sorompó. A menetoszlop továbbgördült.

San Angelo erődítményében lepakoltuk a szállítmányt, pontosabban mondva mások lepakolták helyettünk, miközben mi lehevertünk az árnyékba, és piáltunk. Porta egész vödörnyi kaját szerzett. Néhány hadtápalakulatos a bizalmunkba próbált férkőzni, de brutális kikosarazásban részesültek, egy őrmester fölényeskedni kezdett, ezt két elülső foga bánta.

Mikor leszállt a nap, visszahajtottunk Cassinóba. A Hermann Göring páncélos hadosztály egyik századosától megkaptuk a menetparancsunkat.

Következő utunkon egészen Valamontéig nem állítottak meg bennünket; Róma már csak húsz kilométerre volt. Heide ezúttal is SS-módra járt el, de most nem volt olyan könnyű a dolga, mert rendőr hadnaggyal hozott össze bennünket a sors, valóságos emberheggyel, akinek kézigránátok voltak az övébe dugdosva.

– Menetparancsot! – követelőzött, és a szemében bitófa kötelei himbálóztak.

Heide fittyet hányt a veszélynek, mert megrészegült saját SS-uniformisától.

– Maguk kihűlt seggű faszszopók, mi a fenét képzelnek, mire valók? Már másodízben tartják fel a szigorúan titkos szállítmányomat. Kíváncsi vagyok, mit fog mondani a birodalmi vezető, ha tudomást szerez erről.

De a hegyméretű hadnagyot nem lehetett egyetlen üvöltéssel megfélemlíteni.

– A parancsa, rohamvezető-helyettes? Az SS birodalmi vezetője nem helyeselné, ha igazoltatás nélkül átengedném magukat.

– Ha valamire kíváncsi hadnagy – és Heide hangja visszhangzott az elsötétített valmontei házak fölött –, forduljon a Via Tassón székelő fiúkhoz. Ők majd megtanítják magát, hogyan kell szabotálni a birodalmi vezér parancsát. Tíz másodpercet adok magának, hogy elmozdítsa azt a szarládát, amivel eltorlaszolta az utat. Különben golyók és testek fognak röpködni a levegőben.

Mintha valamivel kisebbre zsugorodott volna a hadnagy. Ideges kézmozdulatot tett, amit bizonyára szalutálásnak szánt, aztán odafordult a törzsőrmesteréhez, aki hanyagul nekitámaszkodott a teherautónknak:

– Vigye el az útból azt az izét, ember! Ne tátsa itt a száját! Szabotálni akarja a birodalmi vezető parancsát? A keleti front hólepte mezőire kívánkozik?

A törzsőrmester tüstént dologhoz látott. Acsarkodva pocskondiázta a fülkében ülő gépkocsivezetőt.

Heide tüntetően meghúzta a flaskáját, de a hadnagyot nem kínálta meg. Széttárt lábakkal állt, SS-sapkája hátratolva a fején, ujja a pisztolya ravaszán, és közben figyelte, ahogy a megrakott teherautók elhaladnak a rendőr hadnagy és buzgó emberei előtt. Lezserül fütyörészni kezdett, és gúnyos pillantásokat vetett a hadnagyra.

A hadnagy oldalvást pislantott a Heide karján díszelgő szalagra; ez Heide saját ötlete volt. Ez állt rajta: “Birodalmi Biztonsági Hivatal”.

Heide a hadnagy orra alá nyomta a karját:

– Talán nem tetszik a karszalagom, hadnagy?

– Ha rögtön mondja, hogy a BBH-tól van, szó nélkül átmehetett volna, de hát mindenféle szemét alak csatangol mostanában a legképtelenebb papírosokkal, amiket valami tetves generális írt alá. Egészen más a helyzet magukkal, Heinrich embereivel.

Lassan elgördült egy tíztonnás Krupp. Az SS-sisakot viselő Frick hadnagy kinézett a vezetőfülke ablakán. Zavarában tisztelgett, ami fatális melléfogás lehetett volna, ha Heide nem reagál azon nyomban.

– Mi az ördögöt csinál maga? Azt hiszi, hogy még mindig a hadsereg

főhadnagya? Még mindig nem véste be a fejébe, hogy a mi köreinkben a német szalutálás dívik, nem pedig a junkergesztusok! – Szélesen vigyorogva odafordult a rendőrfőhadnagyhoz: – A luftwaffétól kaptuk örökségbe. Mit csináljon az ember az efféle alja népséggel? Harkovnál tízezret vettünk állományba. Köszönhetjük mindezt Hausser tábornoknak! Soha nem lett volna szabad a parancsnokunkká kinevezni. Inkább Eike papát vagy Sepp-Dietrichet – az igen!

– Tulajdonképpen milyen egységhez tartoznak? – kérdezte a hadnagy.

– Első lett SS-gránátos hadosztály.

A hadnagy hosszasan füttyentett.

– Akkor valami csakugyan készülődik. Maguk voltak, fiúk, akik lebonyolították a zsidók transzportálását. Egy szállítmányt Auschwitzba kísértem, és az első lett hadosztályos fiúk adták az őrséget. Kellett hozzá gyomor, nem mondom, pedig én láttam egyet-mást. Ott voltam a nagy kijevi lövöldözésnél, amikor néhány óra alatt több ezret kifektettünk.

– Szeret bennünket a birodalmi vezető – mondta Heide büszkén. – Megtesszük, amit mondanak nekünk, nincs pöcsölés.

A hadnagy bizalmaskodva közelebb hajolt:

– Rohamvezető-helyettes, Pius kijön-e a bokorból? Elérkezett az idő? Azt mondják, az itteni zsidók elleni akciónak az a célja, hogy előcsalogassa a vén rókát meg a rohadt kardinálisait.

Heide hangosan felnevetett, s ezt lehetett így is, úgy is érteni. A hadnagy bólintott, és a pisztolyához kapott.

– Azt ígérték nekünk a titkos pártgyűléseken 34-ben, hogy gyökerestül ki fogjuk tépni a kereszténység döglesztő gyomját.

– Tudom. Nincs hely ebben a világban a csuhásoknak meg nekünk is – vicsorogta Heide. – És nem fogunk meghátrálni!

– Ezt szeretem hallani – vigyorgott a hadnagy, és kéjesen összedörzsölte irdatlan kezeit.

– Remélem is – sziszegte Heide –, különben még magammal vinném.

A hadnagy meglehetősen erőltetett nevetést préselt ki magából.

– Ne értsen félre, rohamvezető-helyettes. Tudom, hogy a szállítmánya szigorúan titkos… de Róma az úti céljuk?

Heide kihúzta magát.

– Természetesen Rómába megyünk.

A hadnagy zavartan megvakarta szögletes állát, és azt mondta:

– Tudja-e, hogy még két úttorlaszon kell áthaladnia? Húsz perccel ezelőtt állítottuk fel őket. A Via Tasso parancsára.

Heide az alsó ajkába harapott, és szorosabbra húzta az állszíját.

– Miféle ocsmány disznóság ez? Szét lesz lapítva ezeknek a fickóknak a valaga, ha még egyszer feltartóztatnak. A birodalmi vezér hozzám intézett utolsó szavai ezek voltak: “Habozás nélkül lőjön, rohamvezető-helyettes, ha akadályokba ütközik!” De talán jobb lenne, ha megadná nekem a jelszót.

– Nem is tudom… Ez igen kockázatos, rohamvezető-helyettes. – A hústorony szemmel láthatóan ideges volt. – A Via Tassóból jött parancson az is rajta állt, hogy szigorúan titkos.

Heide leeresztette pisztolya csövét, míg végül pont a hadnagy derékszíjcsatjára irányult.

– Az volt a birodalmi vezető parancsa, hogy lőjek, ha feltartóztatnak.

– Waterloo – suttogta a hadnagy, és szinte hipnotizáltan meredt a pisztoly csövére.

Heide arca elégedetten felragyogott.

– És a válasz?

– Blücher.

Heide leengedte a pisztoly csövét.

– Köszönöm, bajtárs. Utálnék golyót ereszteni egy tiszttársamba, ha nem muszáj.

A hadnagy hirtelen tüsténkedni kezdett. Az út széli fabódékhoz rohant.

– Micsoda kibaszott tökfejek gyűjteménye ez itt! – Félrependerített egy altisztet, hogy gyorsabban megkaparinthassa a telefont. Eszeveszetten megtekerte a kurblit, sorozatnyi jelszót sziszegett a szájkagylóba, aztán káromkodni kezdett: – Főtörzs! – üvöltötte a vonal másik végén levő férfinak. – Ha az úton haladó trén nem jut át rakétasebességgel a torlaszokon, elbúcsúzhat a rohadt fejétől! A birodalmi vezető parancsa!

Heide kis kétéltűje lekapcsolt lámpákkal az út szélén álldogált.

– Kövessen! – recsegte a hadnagy, és bepattant hatalmas Kübeljébe, ami néhány fa fedezékében várakozott. Nagy teljesítményű motorja impozánsan felbőgött, majd elszáguldott Róma irányában.

Heide beugrott a kétéltűjébe, és bátorítóan rávigyorgott Gregor Martinra.

– Utána, Gregor! Mutasd meg, mit tud egy teherautó-sofőr! Nem léphet meg előlünk. Ha egyszer gondolkozni kezd, végünk.

Öt perccel később Gregor káromkodott, vadul fékezett, és kis híján belerohant egy megállított teherautóba. A könnyű kétéltű a teherautósor mellé csúszott, kétszer körbefordult, és a szántóföldön kötött ki.

Heide és Gregor vadul szitkozódva, de sértetlenül kecmergett elő a kocsi roncsaiból. A hegy méretű hadnagy két hadirendőr társaságában odarohant hozzájuk. Szolgálatkészen elkezdte leporolni Heide ruháját, de Heide ingerülten félrelökte.

– Mi a fészkes fene történik itt, hadnagy? Már megint leállította a járműveimet? Kapcsolja nekem a Különleges Hadosztályt, mert szeretnék néhány szót váltani Müller rajparancsnokkal Berlinben. Legfőbb ideje, hogy rakétát kapjanak a seggükbe, ahányan csak vannak!

– Minden rendben van, rohamvezető-helyettes. Az oszlop máris továbbindulhat. Azonnal beszélek a szolgálatos főtörzzsel!

A hadi rendőrség egyik főtörzsőrmestere ott álldogált a felpaprikázódott hadnagy mögött, és magyarázatot próbált dadogni.

– Szíveskedjék befogni a száját, főtörzs! – kiáltotta a hadnagy hisztérikusan. – Maga mocskos szabotőr! Hamarosan Oroszországban fogja a pocsétákat kerülgetni! Majd meglátja! Most pedig tűnjön el! Nem akarom látni!

A főtörzsőrmester morgott valamit, mi azonban nem hallottuk, mit.

A hadnagy előkapta pisztolyát sárga bőrtokjából.

– Pofa be, maga erzaccbaka, vagy lelövöm parancsmegtagadásért!

Heide szélesen vigyorgott. Ott állt az út közepén, szétvetett lábbal, géppisztollyal a mellén. Maga Himmler is szívesen legeltette volna rajta a szemét. Heide gyönyörűen játszotta a szerepét, mintha csak erre született volna – és tulajdonképpen erre is született.

– Miért nem máris, hadnagy? A mi soraink közt nincs helye félkatonáknak! Ennek az embernek az arcában csinos kis kötéldarabot látok lengeni egy

faágról.

A főtörzsőrmester rohanvást eltűnt a sötétségben, és gondolatban a pokol legmélyebb fenekére kívánt minden SS-tisztet. A német rendszer iránt táplált csodálata néhány másodperc alatt gyűlöletté változott.

– Rémes alak! – suttogta az egyik alárendeltje.

– Gatyába lesz ő rázva, ha jönnek majd az amerikaiak, a szarházija! – morogta a főtörzsőrmester. – Önként be fogok lépni az új katonai rendőrségbe, amit mostani ellenségeink szerveznek majd a győzelem utáni Harmadik Birodalomban, és egész hátralevő életemet SS-tisztek összefogdosásának fogom szentelni!

A kétéltű vidáman lángolt. A hadnagy nagylelkűen felajánlotta saját hatalmas kocsiját, Heide pedig kegyesen elfogadta az ajánlatot, és megígérte, hogy visszaúton az ellenőrzőponton fogja hagyni.

Frick hadnagy remegett az idegességtől. Egyszerre dicsérte és átkozta Heidét. Ha a rendőrhadnagyban netán felderengene, hogy lóvá tették, annak kiszámíthatatlan következményei lennének.

Porta hebehurgyán nevetgélt.

– A tetteseket az 1. lett hadosztályban keresnék!

– És ha kiderítik, hogy azok nincsenek is Itáliában? – kérdezte Frick hadnagy a fejét csóválva.

– Akkor a hegyi partizánokra fognak gyanakodni, hadnagy úr – felelte Porta, és a vállára emelt egy súlyos ládát. – Soha nem jutna eszükbe, hogy a 27. Különleges Szolgálatot nézzék meg. Ne feledje, hogy a Déli Hadsereg-főparancsnokságon nagyon kevesen tudnak rólunk!

– Hogy mi Olaszországban vagyunk, az olyan kurvára titkos – üvöltötte Pici San Angelo egyik pincéjéből, ahol egy nehéz ládával próbált éppen megbirkózni –, hogy mi magunk is alig tudjuk, hogy itt vagyunk!

Ekkor Barcelona megbotlott, elejtett egy ládányi oltárereklyét, s az lecsúszott a lépcsőn, és szétmorzsolta Pici két ujját. Pici bősz üvöltésre fakadt, kirántotta a kezét, de két ujja ott maradt a súlyos láda éles széle alatt. Hatalmas szökkenésekkel a lépcső tetején termett, és nekirontott Barcelonának, közben szanaszét spriccelt a kezéből a vér.

– Te faszszopó spanyol, ezt direkt csináltad! – Kikapott Porta kezéből egy ódon feszületet, és gyilkos szándékkal a feje fölé emelve megindult Barcelona felé, az meg kimenekült az udvarról.

Emanuel atya, aki két szerzetessel állt a kapuban, szempillantás alatt

felfogta, mi történt. Mármost hogy Barcelonát vagy a feszületet akarta-e megmenteni, azt sohasem fogjuk megtudni – mindenesetre kitartott lábával elgáncsolta Picit, és Pici jó néhány métert hason csúszott előre. A szerzetesek gyorsan kikapták kezéből a feszületet.

Pici feltápászkodott, dúlt-fúlt és káromkodott. Ekkor megpillantotta Heidét, amint nagy peckesen járkál, kezét SS-uniformisa mögé kulcsolva. Bizony, nem ugrott el időben Pici útjából.

– Te gáncsoltál el, te disznó! – kiáltotta Pici, és szélvész módjára Heide után eredt.

Heide menekülni próbált, de Pici elkapta a Ponte San Angelo-híd kellős közepén, és beröpítette, akárcsak egy aknát, a folyóba. Heide kallózva partra úszott, gyorsan, akár egy versenycsónak, cikcakkban felmászott a parton, félresöpörte útjából Frick hadnagyot, aki megpróbálta visszatartani, és Pici felé rohant.

Pici felkapott egy jó vastag gerendát, és cséphadaró módjára forgatta. Ujjongtunk a gyönyörűségtől. Éppen erre voltunk kiéhezve: egy rendes nyílt színi összecsapásra!

Frick hadnagy hadbírósággal fenyegetett meg bennünket, ha nem folytatjuk a lepakolást, de senki rá se hederített. Eszünk ágában sem volt elmulasztani a Pici és Heide közti küzdelmet.

– Pici! – kiáltotta Gregor kihívóan. – Julius azt mondja, hogy ő az erősebb!

Pici vadul vicsorgott, sérült kezével törölte meg az arcát, és ettől csupa vér lett.

– Erősen vérzik – jegyezte meg Emanuel atya.

– Semmiség! – vigyorgott Porta. – Van neki belőle elég. Juliusnak ellátja a baját, mielőtt elfolyna az utolsó csöpp vére.

Heide Picit kerülgetve körözött, karjait szélesre tárta. Pici lesújtásra készen magasra emelte a hatalmas gerendát.

– Zsidóbasztató, most megöllek!

– Ütött az utolsó órád, te gennyláda! – sziszegte Heide. Fölkapott egy lécdarabot, és Pici felé dobta.

Pici rohamra indult. Maga elé emelte a gerendát, akár az öklelni készülő kos. Heidét átröpítette a kapun, de Piciben túlságosan nagy volt a lendület, és nem bírt megállni. Deszkarecsegés, üvegcsörömpölés hallatszott, mert Pici öklelő gerendája behatolt egy ablaktáblán és a mögötte levő üvegen. Pici elbotlott, de egy pillanat múlva újra talpon volt, és hatalmas buzogányként feje fölé emelte a

gerendát.

Azt hittük, elérkezett Heide végórája, de mielőtt lecsapott volna rá a gerenda, Heide oldalra gurult, és a csizmája szárából előkapta a rohamkését. Picinek éppen annyi ideje maradt, hogy beessen egy ajtón, és a tőr elsüvített mellette. Megragadta Heide bokáját, és körbecsóválta a levegőben. Ha nincs acélsisak a fején, feje szétfreccsen a kőfalon.

Pici két lábbal ugrált Heide gyomrán, és a dühtől őrjöngve próbálta fejbe rúgni. Néhány másodpercig teljesen magánkívül volt, de Heidének sikerült arrébb hemperednie, és biztonságba mászott az egyik teherautó alá. Megragadta a kézi tűzoltó készüléket, gombját hozzápüfölte a földhöz, és a habáradatot Picire irányította. Piciből pillanatokon belül vadul csápoló hóember lett. Elvakítva, fulladozva, visítva rohangált körbe-körbe, és tévedésből Gregor Martint kapta el.

– Eressz el, Pici! Én Gregor vagyok.

A következő pillanatban mindkettőjüket földre terítette Heide a kiürült tűzoltókészülékkel.

VII.

Halál! Mi a halál? Úgy csap le rád, akár a villám. Mindig számítottunk rá, mindennapi társunkká vált, szinte megszokássá. Egyikünk sem volt vallásos. Sohase volt ilyesmire időnk. Néha egy-egy gránáttölcsér fenekén eldiskuráltunk egymás közt a halálról, de azt egyikünk se tudta, hogy van-e másvilág. Honnan is tudhattuk volna?

Legjobb a halált úgy felfogni, mint végtelen álomtalan alvást. Annyiszor fenyegettek bennünket hadbírósággal és kivégzéssel, hogy már semmilyen hatást se tett ránk. Ha az emberre az a sors vár, hogy megöljék, keveset számít, hogy ki hajtja végre. És az se érdekelt bennünket, hol és hogyan földelnek el. a futóárokban, egy rozsdás rohamsisak alatt vagy pompás sírboltban, amelyen örökmécses lángol – édesmindegy.

Egyvalamit tartottunk fontosnak: a halál gyors és fájdalommentes legyen. A kivégzőosztag sok szempontból előnyösebb, mint a lassú halál egy égő tankban.

A régiek nagy része már itthagyott bennünket. Még Monte Cassino előtt, 1943 karácsonyának tájékán már csak 33-an maradtunk abból az ötezerből, akikkel együtt vonultunk hadba 1939-ben. Legtöbbjük lángok közt lelte halálát, tankásznak ez a klasszikus halálneme. Néhányan valahogy elcsetlettek-botlottak karok és lábak nélkül. Néhányan megvakultak. Néhányukat meglátogattuk a kórházban, ha éppen az utunkba esett: például Schrödert, a megtestesült őrmestert. Kétségbeesésében, amiért elvesztette mindkét szemét, homokot tömött a szájába. Kifogott egy aknát, ami kétszer robbant egymás

után.

Aki csak meglátogatta, soha nem fogja elfelejteni a látványt. Az elegáns, jól vasalt Schröder őrmester nem óhajtotta, hogy meglássuk. Gyógyszeres üvegeket hajigált felénk.

Leültünk a kórház külső lépcsőire, megettük a csokoládét és megittuk a vörös bort, amit neki hoztunk. Elkergettek bennünket. Mi még nem voltunk nyomorékok.

Ugyanazon az éjszakán Pici hasba öklelt hatalmas fejével egy vezérkari orvostisztet. Ettől valamivel jobban éreztük magunkat

 Szállítmány a Vatikánba

Az amfiteátrumon kívül ücsörögtünk a kőmellvéden. Felettünk tornyosult a kolostor, Cassino pedig a lábunk alatt terült el, emberek jártak-keltek benne boldog tudatlanságban, nem is sejtve, hogy falujuk hamarosan földig rombolódik. A Hotel Excelsior előtt német és olasz tisztek üldögéltek, és chiantit poharazva társalogtak.

– Porta, láttam egy csuda finom cuccot – mondta Gregor Martin, és elgondolkodva lóbálta a lábát. – A következő rakományt a Vatikánba visszük, és ez a mi nagy esélyünk. Ugye tudod, hogy a Hermann Göring hadosztály műhelykompániájára bízzák a legtöbb szállítást, őnekik viszont sejtelmük is alig van a mi létezésünkről. Ahogy Pici is mondja, szigorúan titkosak vagyunk, mi magunk is alig-alig tudhatunk róla, hogy itt vagyunk. – Ráköpött egy gyíkra, amely buzgón iszkolt át az úton. – Merítsünk egy kis hasznot ebből a háborúból! A szajrét elrejthetjük Palid Idánál, míg minden újra el nem csendesül. Nagyon helyén van az esze a csajnak!

Odajött Barcelona és Pici.

– Miben fő a fejetek? – kérdezte Pici akkora hangerővel, hogy szerte a hegyekben hallani lehetett. – Fölfedeztétek, hogyan lehetne meglovasítani a szajrét?

– Ne üvölts, te hülye! – mondta Gregor.

Lassan felsétáltunk a kolostorhoz. Dél felől tüzérségi moraj hallatszott. Bemasírozott a kolostor udvarára a Hermann Göring páncélos hadosztály egyik kiválóan fegyelmezett egysége. Gyorsan megraktak néhány teherautót. Csöndben figyeltük őket. Látszott rajtuk: olyan emberek, akik szóról szóra teljesítik a kapott parancsokat. Gallérjukon messzire világított a fehér paroli. Konok némasággal dolgoztak, minden egyes munkacsoportban pont annyian voltak, ahányan kellettek az emeléshez és cipekedéshez. Mennyire különböztek mitőlünk!

Magabiztos léptekkel odajött hozzánk egy hideg, halszemű szakaszvezető,

hihetetlenül tiszta egyenruhában.

– Úgy viselkednek, mint valami nyamvadt turisták! – bömbölte. – Nyomuljanak beljebb. Magukra is szükség van. Csipkedjék magukat, különben az ülepük bánja!

Megjelent a Légiós is. Tábori rádió volt a kezében.

– Pofa be, pajtás, és hallgasd te is, mit bömbölnek bele ma az éterbe túloldali barátaink! – Felhangosította a készüléket, amennyire csak lehetett.

“Itt a szövetségesek Dél-Itáliának szóló adója. Megismételjük a hazaszerető olaszokhoz szóló korábbi üzenetünket: szegüljetek szembe közösen a templomaitokat és sírboltjaitokat meggyalázó banditákkal! Ebben a pillanatban fosztja ki a Hermann Göring páncélos hadosztály Monte Cassino kolostorának kincseit! Harcoljatok ellenük, állítsátok meg őket! Ismételjük: a Hermann Göring páncélos hadosztály egy törzstiszt vezényletével éppen most rabolja ki a Monte Cassinó-i kolostort. Egy szállítmány már sikeresen eltávozott, felbecsülhetetlen értékű kinccsel. Olasz patrióták, védelmezzétek meg a saját tulajdonotokat! Ne engedjétek, hogy a banditák kiraboljanak!”

A Légiós kikapcsolta a rádiót.

– Most már megesett a baj, kiszivárgott a dolog, mes amis (barátaim)! Én bizony nem viselnék fehér parolit az elkövetkező néhány napban, ha életben akarnék maradni.

– Mi csak parancsot teljesítünk itt – tiltakozott a szakaszvezető, de hájfejű arroganciája mindenestül elpárolgott.

– Parancsot? – nevetett Porta. – Adolfét?

– Ezret teszek egy ellenében – mondta Gregor Martin –, hogy legalább egy századra való hadicsendőr nyargal felénk ebben a pillanatban.

– A hadtestparancsnokunk majd foglalkozik velük – mondta a szakaszvezető kétségbeesetten. – Maguk egy rakás beszari, a farkukat biztos beszorították a lábuk közé!

Kézigránát hussant el az arcától néhány milliméterre, és legalább tíz pisztoly csöve meredt rá.

– Te kibaszott Hermann-fosadék, mondd ezt még egyszer, és kinyuvasztalak! – sziszegte Porta. – Több vaskeresztünk és kitüntetésünk van minekünk, mint amennyi szar van a ti seggetekben! Ha valaki beszari, akkor ti vagytok azok, fehér parolis aranyeresek!

– Nyírd már ki! – mondta Pici. – És majd közöljük a hadicsendőrséggel, ha kijönnek: történetesen éppen erre jártunk, az alkalomnak megfelelő öltözékben,

és megmentettük a kincseket.

A szakaszvezető sarkon fordult, és eltávozott. Emberei idegesen ide-oda jártatták a szemüket. Nemigen tudták, hogy most mi a teendő.

Egy műszakis tizedes óvatosan megkérdezte:

– Miről van itt szó, cimborák? Minden olyan titkos.

– De még mennyire titkos! – nevetett Porta. – Olyan kurvára titkos, hogy még maga Adolf se tud róla. De a Nápoly túloldalán táborozó kollégáinknak legfőbb dolguk, hogy közöljék vele. Hermann büszke páncéloshadosztálya útonállók bandájává züllött. Pfuj! Holnap már azzal fognak megvádolni benneteket, hogy megerőszakoltátok az apácákat. Én bizony levenném a fehér parolitokat. Épp van nálam egy pár rózsaszínű, el is adnám nektek. A felszabadító hadjárat után fel fognak kötni benneteket!

Csikorgó fékekkel egy Kübel állt meg a kolostor előtt. Öt teherautó jött szorosan a nyomában. Két osztag hadirendőr zúdult be a kapun keresztül egy főhadnagy parancsnoksága alatt, ragyogó félholdas jelvényekkel. Durva parancsok visszhangzottak az ősi falak között.

A fejvadászok kéjesen vigyorogtak. Ez a móka nagyon az ínyükre való volt.

– Fosztogattok, fosztogattok, szarháziak? A fejetekkel fogtok megfizetni! Nagy a gyakorlatunk rögtönzött haditörvényszékek felállításában. Nem fogjátok megérni a holnapi napot!

Fedezékbe húzódtunk a rózsabokrok mögé.

– Észnél legyél ám, te hülye – sziszegte Porta, mikor sietve benyomtam a töltényszalagot könnyű géppisztolyom töltényűrjébe. – Hacsak valami csoda nem történik, a következő órában kinyírnak bennünket!

Töltöttem, előrelöktem a biztonsági zárat, a fegyver agyát a vállamhoz illesztettem, és oldalt pillantottam az Öregre, aki egy szikla mögött hasalt kiskaliberű géppisztolyával.

– Lőj már, baszd meg! – suttogta Porta, és lecsavarta egy kézigránát kupakját. – Ha ki kell nyiffannunk, mindnyájan magunkkal viszünk egyet a vérebek közül. Söpörj végig az udvaron, balról jobbra!

– Addig nem lövök, amíg az Öreg nem ad rá parancsot – mondtam.

– Te barom állat! – mondta Porta, és oldalba rúgott. Elpenderültem a géppisztolyomtól. Ő felkapta, és a vállához szorította. Lélegezni is alig mertem. Ilyen közelről mindnyájukat megölhette volna, a fehér parolis katonákat is.

A Légiós egy fa mögött térdelt, és páncélöklöt szorongatott. A nagy erejű

robbanószerrel töltött rakétafej gonoszul kandikált ki a páncélököl kályhacsőtorkolatából. Nyilván arra készült, hogy a sátáni lövedéket a hadi rendőrök közé eressze.

A kolostorablakokban apácák és szerzetesek arca tűnt fel: aggódva figyelték az eseményeket.

Megjelent egy luftwaffés őrnagy.

– Mi folyik itt? – kérdezte a hadi rendőrök tisztjét. – A maguk handabandázása idegesíti az embereimet. Parancsba adtam nekik, hogy legyenek résen a partizánok esetleges támadásával szemben.

– Őrnagy úr! – A rendőr főhadnagy arca lelkesülten ragyogott. – A Déli Hadsereg-főparancsnokságtól kapott közvetlen parancsra jöttem ide. A szövetségesek rádiója azt jelenti, hogy német csapatok fosztják ki a kolostort, kötelességem tehát vizsgálatot folytatni. Arra kell kérnem az őrnagy urat, hogy szíveskedjék velem jönni a főparancsnokságra. Amit itt látok, abból arra kell következtetnem, hogy a szövetségesek igazat mondtak.

– Pillanatnyilag nincs időm sehova se menni – mondta az őrnagy mosolyogva. – Diamaré főapát is biztosítani fogja önt, hogy itt nem folyik semmiféle fosztogatás. Ha bármelyik katona csak egyetlen szálkát is zsebre vág, azonnal főbe lőjük.

Pici megbökte Portát.

– Főhadnagy úr – folytatta az őrnagy –, közölheti a parancsnoksággal, hogy én magam biztosítom a kolostor sérthetetlenségét. Néhány órán belül személyesen fogok erről részletes jelentést tenni. Most pedig szíveskedjenek távozni innen, mielőtt a mozgásuk magára vonná az ellenséges repülők figyelmét!

A főhadnagy visszavonult az embereivel.

A következő néhány órában alaposan megizzasztott bennünket a súlyos ládák felpakolása. Az első oszlop még sötétedés előtt megindult San Girolamo felé, a Vulgata kolostorba. Nem sokkal sötétedés után a második menetoszlop is elindult – Sao Paola irányában.

Ekkor a békés hangulatot a levegőből érkező vijjogás és bömbölés törte meg, ahogy elkotortak az első Jabók a kolostor felett. Záporoztak ránk a bombák.

Porta teherautó alatt ült, és egy palack rizspálinka benyakalásával töltötte az időt. Hirtelen azon kapta magát, hogy feje fölül eltűnik a fedezék: a súlyos jármű úgy felszállt a levegőbe, akár egy teniszlabda, s aztán legörgött a hegyoldalon. A vezetőülésen alvó ejtőernyős kivágódott a fülke tetején át,

rázuhant egy puskagúlára, és felnyársalódott.

Aztán mennydörögve jött a következő hullám; a gépek szélesre tátották torkukat, és nyomjelző lövedékeket frecsegtek szét az orrukból.

Egy ejtőernyős törzsőrmester kettéfűrészelődött, ahogy átfutott a kolostor előtti térségen. Testének alsó fele néhány lépést még tovább futott a felső rész nélkül.

Porta a térség közepén üldögélt, és üres palackját lóbálta.

– Jó öreg Charlie-kám, hát visszajöttetek megint? – kiáltotta a támadó gépek felé. – Már nagyon hiányoztatok. Azt hittük, belefulladtatok a spagettibe!

Egy Jabo néhány méternyivel Porta feje fölött süvített el. A légnyomás fölkapta a levegőbe. Leporolta magát, majd térdre esett, és öklét rázta a Jabók felé. Körülötte robbantak a Jabók ágyúiból kilőtt aknák, de ő sértetlen maradt.

Csak üldögélt ott egymagában, miközben a lángok nappallá tették az éjt.

– Megőrült! – mondta az egyik szerzetes Frick hadnagynak. – Húzzák el onnan.

Porta feltápászkodott, hóna alatt a géppisztolyával. Sietve betöltötte a töltényszalagot, gondosan lehelyezte cilinderjét maga mellé a földre, és csorba monokliját a szeméhez illesztette.

– Válassz magadnak célpontot – parancsolta önmagának –, és tűz! – A géppisztoly erőteljes rúgásától megtántorodott; köpködte az izzó acélt a támadó Jabókra. Káromkodva és szitkozódva, amiért forró és megégeti az ujjait, tárat cserélt. Szeme tele volt nevetéssel. Őrült volt vagy részeg – vagy talán mindkettő? Újabb töltényszalagot helyezett be, és nekitámaszkodott a széttrancsírozott vezetőfülke-maradványnak. Egy Halifaxból kidobott világítóbomba ragyogó fehér fénnyel árasztott el mindent, olyan volt, mintha glória övezné a hegyet.

Fröcsögött a szabad térségre a lövedék és az akna az alábukó Jabókból és Mustangokból.

– Porta! – kiáltotta az Öreg kétségbeesetten. – Megölnek!

– Hozzák el onnan – parancsolta egy luftwaffés tiszt. – Három nap szabadságot kap, aki elhozza onnan! Teljesen becsavarodott.

Újabb világítóbomba robbant ki a sötét égből. Északon kigyulladt a “karácsonyfa”.

Porta meghúzta a kulacsát, és cigarettára gyújtott. Aztán kipattantotta a

géppisztoly lábait, beállította az irányzékot, és spiccesen fölnevetett.

– Gyere, Charlie, most betömöm a valagadat!

Azt hihette az ember, hogy Porta meg az ellenséges pilóták közvetlen kapcsolatban állnak egymással, mert abban a pillanatban, hogy elbődült, az első gép máris behussant a kivilágított területre. Bomba robbant mennydörgő robajjal. A gép imbolyogni kezdett, majd tovaszállt. Hosszú lángok csaptak ki a bal oldali szárnya alól.

Egymás után két gép is érkezett mennydörögve. Bombák csaptak alá. Lángtenger rejtette el előlünk Portát, de ő sértetlenül tűnt elő a füstből, kétrét görnyedt a nevetéstől, a géppisztolya ott volt a hóna alatt.

Hirtelen megfordult. Néhány másodperc múlva a cső a támadó Mustangra szegeződött. Porta pergőtüzet zúdított a gép lángokádó kipufogócsövére. Óriási robbanás hallatszott. Roncsdarabok zúdultak alá. Porta bizonyára eltalálta a gép alá felszerelt bombát, ami milliónyi apró szilánkra robbant szét, és a szó szoros értelmében porrá vált.

– Jó éjt, Charlie! – kiáltotta Porta. – Küldök majd anyádnak egy levlapot!

– Hát ez fantasztikus! – kiáltotta egy ejtőernyős tiszt. – Ki ez az ember? Valami fantom?

Gigászi emberalak jelent meg a fenyőfák közt, reflektort vonszolva maga mögött; ezt a munkát rendszerint daru szokta végezni. Az árnyékban két ember a huzalokkal dolgozott. Pici jött segíteni. Fittyet hányva a körülöttük robbanó lövedékeknek, kinyújtott kézzel szalutált egymásnak a két férfi, és megemelték a fejfedőjüket.

– Egyedül nem tudják kezelni azt a reflektort! – kiáltotta Heide. – Mennem kell, segítek nekik. József! Mária! Szentséges Jézus, tartsd fölém a kezed! – Kétrét görnyedve, cikkcakkban átfutott a fényesen kivilágított térségen. Befeküdt a reflektor alá, hogy eleven fordítókorongja legyen. A fénysugár fölcsapott az égboltra, mégpedig olyan erős fénnyel, amely ki tudja égetni a pilóták szemét.

– Elkaptam az ördögfajzatot! – mondta Pici ujjongva. – Belebámul a tüzembe. Most megkapod a magadét, Charlie!

Az első harci gép spriccelő benzinlángok tengerében múlt ki. A reflektor kialudt. Pici ujjongva verte öklével a földet.

– Én kaptam el! Elkaptam! – Hirtelen tüzet fogott a haja. Heide a nagykabátjával oltotta el.

A reflektor fénye ismét beledöfött a sötétségbe. Milliónyi gyertyafény ereje

szegeződött az alacsonyan szálló felhőkre.

Zuhanórepülésbe fogott egy Mustang; cápafogak voltak rápingálva.

– Elkaplak! Kiégetem a kukkolódat az ocsmány pofádból!

A repülő cápa dugóhúzóba ment, úgy próbált kikeveredni a halálos fénysugár hatóköréből.

Pici kikapcsolta a reflektort, és hallgatta a motor robajlását. Véletlen volt-e, vagy egy olyan elmének az ördögi kalkulációja, amely sohasem tanult matematikát, hogy épp a kellő pillanatban kapcsolta be újra, telibe találva az esztelenül alábukó gépet, és élete hátralevő részére megvakítva pilótáját? Heide négykézláb állt a reflektor alatt, és vállát egyik oldalról a másikra lökte, ahogy a gép kétségbeesetten menekülni próbált a fénysugártól; aztán 400 kilométeres óránkénti sebességgel becsapódott a talajba.

Két Halifax és négy Mustang csapott le a nyílt térségre. Egész füzérnyi bomba nyomán csaptak fel lángok a kolostorban. Mintha mindenütt foszforos gyújtóbombák bugyborékoltak és fröcsköltek volna.

A repülőgépmotorok mennydörgése elhalt az éjszakában. A kaliforniai gyilkosok ledobták terhüket. Összes lőszerüket elhasználták. Épp annyi benzinjük maradt, hogy vissza tudjanak térni a támaszpontjukra.

* * *

Mielőtt az oszlop elindult, csákány és lapát hangjait lehetett hallani a kolostor alatti síkságról, ahol néhány hónappal később Anders tábornok Lengyel Hadosztálya leli majd meg végső nyugvóhelyét. Porta, Pici meg Heide sírt ástak a kiégett Charlie-k maradványainak.

Mikor elkészült a sír, sorban egymás mellé fektették őket, és mindegyik amerikai sapkát kapott a kézcsontjai közé. Ekkor megérkezett a 2. század többi tagja és Emanuel atya is.

Az Öreg dobta rájuk az első lapát földet; kissé bután hangzott a fülünknek, amit mondott:

– Édesanyátokért és Istenért!

Frick hadnagy következett. Lelki atyánk, Emanuel volt az utolsó, Istenről beszélt. Csupa olyasmit, amit nem értettünk.  Elénekeltünk egy Ave Mariát. A sírok gyorsan megteltek, és öt perccel később útnak indultunk.

Ez volt a legrohadtabb út, amit valaha is megtettünk. Minden vezetőfülke tetején ketten feküdtünk, légvédelmi állványra helyezett géppuskával. Jaborajok érkeztek hátulról, és nagy erővel elzúgtak fölöttünk. Néha az egész

Via Appiát fény árasztotta el.

Ellenkező irányból végtelen áradatban jöttek velünk szemben a teherautók: tüzérség, utászok, tankok, hidászok, lőszerszállítók és mozgó kórházak.

A lőszerszállító kocsikat bombatalálat érte: fölrepültek a levegőbe, és minden irányban szerteszórták rakományukat.

Egy hatalmas Mercedes, tábornoki zászló lengett az orrán, és hadi rendőrök kísérték motorkerékpáron, ide-oda cikázott a nagy testű járművek között.

– Jobbra tarts! Jobbra tarts! – üvöltötte egy katonai rendőr őrnagy. Ahhoz a fajtához tartozott, amelyik nekiront bárkinek, aki útjában áll.

Ebben a pillanatban négy Jabo támadt ránk. Pici vette őket észre, mikor megjelentek a felhők között, és elindultak felénk. Leugrottam a motorháztetőre, hogy jobban meg bírjak kapaszkodni. Pici pedig belém csimpaszkodott, hogy a fegyver visszaütése le ne sodorjon.

Először Heide nyitott tüzet. Ő a közvetlenül mögöttünk jövő teherautó géppuskáját kezelte.

– Eridj arrébb, az istenfádat! Nem látok semmit! – kiáltott ki Porta a vezetőülésből.

Visítás, csattanás és zökkenés hallatszott, és a rendőr őrnagy meg a motorkerékpárja kivasalódott hatalmas duplakerekű járművünk alatt.

– Ördög vigye őt a pokolba! – vigyorgott Pici. – Majd küldünk Charlie-nak egy köszönő képeslapot.

Lángokban állt a tábornok autója. Prémkabátba burkolt emberi alak mozdult meg odabent, próbált kiszállni, aztán visszazuhant a lángtengerbe. A kocsi megcsúszott, felbukfencezett és felrobbant. Egy sebesültszállító autó egyenesen belerohant egy ágyúlövedékbe. Hátsó ajtaja lecsapódott, és nyolc hordágy vágódott az útra.

Egy sebesült őrmester megpróbált elhemperedni az irdatlan teherautók megsemmisítő kerekei elől. Sáros zubbony volt rajta; kötés övezte a derekát. Egyik lábát amputálták. Lánctalpas traktor lapította szét a fejét.

Előugrott egy hadi rendőr, és megpróbálta feltartóztatni az oszlopot, de összeroskadt, mikor a lebukó Jabo sortüze telibe találta.

Az egész Via Appia ragyogó fényben fürdött. Két “karácsonyfa” jelzőrakéta izzott a trén közepe fölött. Egy Halifax lángot okádott.

– Kapaszkodjatok! – kiáltotta Porta. – Letérek az útról a mezőre! – A súlyos teherautó belehuppant az árokba, és egy kis kétéltűt alaktalan vasgombóccá

gyűrt.

Mind a négy teherautó követte Portát. Mindegyiken ült két-két szerzetes; most letérdepeltek a padlóra, úgy imádkoztak. Utat törtünk magunknak egy temető falán keresztül, sírköveket döntögettünk, hatalmas kerekeink új sírokat szaggattak. Egy kis kápolna porig omlott. Úgy hajtottunk tovább, hogy feszület fityegett alá az ütközőnkről.

Ekkor leállt Barcelona motorja. Az első vontató drótkötél úgy elpattant, mintha elvágták volna. A következő kibírta néhány percig. Egy fáradt motorú húsztonnás teherautót nem könnyű kivonszolni egy sír puha földjéből. Porta káromkodva kiugrott a vezetőfülkéből, Marlow felé vágta a rohamsisakját, és acélkábelt követelt.

Letekeredett Barcelona teherautójának csörlője, Gregor pedig belekapaszkodott a vaskos drótkötegbe. Porta teljesen megvadult, mikor földezte, hogy Gregor védőkesztyűt visel.

– Ki a fenének képzeled magad? Azonnal vesd le azt a kurva izét!

Gregor visszapofázott, és Porta felé vágott egy darab szakadt dróttal. A következő pillanatban mindnyájan vad csatába gabalyodtunk a sírok tetején. Jelzőrakéta világította meg a színteret. Mennydörgő vadászgép érkezett a felhők közül. Az egyik teherautó hátáról ejtőernyős zuhant alá, vér spriccelt a mellkasán ütött seregnyi lyukból. Egy szerzetes kétrét görnyedt, akár a bicska. Teherautónk ponyvája lángra gyulladt. Tűzoltó készülékkel próbálta eloltani az egyik szerzetes.

Frick hadnagy belefújt a sípjába, és mindenféle katasztrófákkal fenyegetett meg bennünket: haditörvényszékkel, Torgauval, kivégzéssel.

Kiköptem két fogamat: Heide ölében kötöttek ki. Véres bőrcafat fityegett Porta bal szeme fölött. Heidének hosszú seb tátongott a tomporán, Picinek fölszakadt a szája az egyik füléig. Mocskos munkát végeztünk. Másfél órájába került a szanitécünknek meg Emanuel atyának, hogy összevarrjanak bennünket.

Az acélkábelt a lerobbant teherautó köré vetettük. Gregor meg Porta megigazították egymás kötését, és megosztoztak egy kulacs pián.

– Most pedig elindulok – rikoltotta Porta a vezetőfülkéből. – El a drótkötéltől! Ha szétpattan, levágja a fejeteket!

Lassan, hihetetlenül lassan mozogni kezdett a hatalmas jószág. A világítórakéták kialudtak. Öt megcsonkított hullát hagytunk magunk mögött. A teherautónkon kiütött tüzet sikerült eloltanunk, értékes rakományunkat nem érte kár.

A Via Appián elszabadult a pokol. Legalább hetven mérföldön keresztül

lángban állt.

Legelöl az Öreg és Frick hadnagy haladtak a Kübellel. Tüzetesen tanulmányozták a térképet, hogy akadna-e valamerre toronyiránti letérő út. San Cesareánál megütköztünk egy partizáncsoporttal. Három embert veszítettünk, köztük Freyt, a szanitécünket. Kézigránát szakította le mind a két lábát, és pillanatok alatt elvérzett.

Épp felkelni készült a nap, mikor beértünk Rómába. Egy magányosan álló ház vidáman lángolt.

Két hosszú kabátos férfi lövésre emelt géppisztollyal lépett elő egy megállított autó mögül.

A Légiós dúdolni kezdett: “Jöjj hát, halál, jöjj már!”

Orosz géppisztolyának csövét az ajtó tetejére illesztette. Lángnyelv csapott ki a sötétségbe. A gonosz ra-ta-ta-ta visszhangzott a házak között. A két férfi összegörnyedt. Egyikük acélsisakja csörömpölve belegurult a vizesárokba. Körülöttük vértócsa képződött, és összekeveredett a szakadó esővel.

– Mi volt ez? – kérdezte egyik szerzetesünk hátulról.

– Néhány bandita szóba akart elegyedni velünk.

A szerzetes keresztet vetett.

Ahogy haladtunk a Tiberis mentén, összetalálkoztunk egy SS-gránátosokból álló menetoszloppal. A Muzulmán Hadosztályhoz tartoztak, ezüst halálfejes piros fezt viseltek.

A Piazza di Román Porta rossz irányba fordult, és a Piazza Ragusán kötöttünk ki. Egy közönséges őrszem állított le bennünket. Cigarettát és pálinkát cseréltünk. Egy gyalogsági őrmester, az őrség parancsnoka, figyelmeztetett bennünket, hogy egyes partizánok német uniformisban járnak. Sőt azt mondják, hogy a katonai rendőrség egyenruháiban.

– Legkisebb gyanú esetén lőjetek! – tanácsolta. – Ha netán melléfogtok, és egy-két rendőrkopót lőtök agyon, annál jobb.

– Azonnal lövünk, mihelyt meglátunk egy félholdas jelvényt – mondta Porta vigyorogva. – Alig várom már, hogy kinyiffantsak közülük néhányat!

– Ügyeljetek a macskazabálókra is! – figyelmeztetett bennünket az őrmester. – Egyre több borsot törnek az orrunk alá. Akivel csak találkoztok, lőjetek rá. Mostanában nagyon elszemtelenedtek. A minap egész falut kellett likvidálnunk északra. Ünnepelni kezdték a szövetségesek győzelmét!

Továbbhaladtunk, követve a vasút nyomvonalát. Porta megint rossz irányba

kanyarodott, és az egész oszlop őt követte. Körben haladtunk, és képtelenek voltunk rátalálni a helyes útra. Néhány lotyó segítségét vettük igénybe; a Via La Spezia és a Via Taranto sarkán ácsorogtak. Beszálltak mellénk a vezetőfülkébe. A rendőrség lekapcsolta őket a Via Nazionalén.

Egyszer csak ott voltunk a Szent Péter téren. Pici nagyra tátotta a száját.

– Hű, ez aztán nem semmi! Itt van a pápa barlangja?

Senki sem válaszolt.

– Nem tetszik ez nekem – folytatta elgondolkozva. – Hátha ő is mindent lát, mint az Isten!

– De hiszen te nem hiszel Istenben – mondta mosolyogva a Légiós.

– Erről addig nem nyitok vitát, amíg ezen a környéken vagyunk.

Visszafordultunk, végighaladtunk a Borgo Vitterión a Via di Porta Angelicáig.

Széles kapu tárult fel előttünk. Szemmel láthatóan vártak bennünket. Keskeny utcán hajtottunk végig, aztán át egy újabb kapun. Svájci testőrök mutatták az utat. Nyugtalankodni kezdtünk. Ez valami egészen új volt. Még Portában is elhalt a szófolyam. Egyetlen szitkot vagy káromkodást sem lehetett hallani, pedig normális körülmények között három egymás utáni szót nem tudtunk nélkülük kimondani. Ez is része volt a háborúnak.

Hátrahajtottuk a tetőponyvákat. Halk szavú parancsok nyomán hozzáláttunk a kirakodáshoz: gyorsan és szakszerűen.

A svájci testőrök kaszárnyájában reggeliztünk meg. Porta és Pici igencsak tátották a szájukat, amikor szemük láttára besétált egy alabárdos testőr.

– Ez a pápa tankelhárító fegyvere? – nevetett föl Pici.

Egy tiszt csendre intette, de őt nem lehetett visszafogni.

– Ti igazi katonák vagytok? – kérdezte Porta.

Pici repesett a boldogságtól, mikor megengedték, hogy fejébe nyomjon egy vörös tollas sisakot, és kezébe vegyen egy alabárdot. Röhejesen festett. Nemigen passzoltak modern álcázó egyenruhájához. Felkínálta géppisztolyát és acélsisakját a svájci sisakért cserébe, de az üzlet nem jött létre.

Porta magasba emelt egy alabárdot.

– Kiesne a tengerészek szeme, ha ezzel aprítanám meg a fejüket!

Visszafelé Porta és Pici újabb kísérletet tett sisak és alabárd vásárlására, de a svájciak csak a fejüket rázták.

Ekkor Porta elővette a nagyágyút: maroknyi ópiumos cigarettát tartott maga elé. De a testőrök jelleme ettől sem ingott meg. Pici három aranyfoggal és egy doboz kokóval toldotta meg. Normális emberi lény ennek már nem tud ellenállni, de a pápa katonái mégsem álltak rá az üzletre. Porta meg Pici nem győztek hüledezni. Ekkora summáért egymást is eladták volna. Ekkor Pici rámutatott a csizmájára. Amerikai pilótacsizma. A legfinomabb puha bőrből. A svájci nem mutatott érdeklődést.

Mikor véget ért a teherautók kirakodása, letelepedtek a zárókövekre.

A pápai gárda egyik tisztje Emanuel atyáért és Frick hadnagyért jött. Negyedórával később hívatták az Öreget. Majd egy óra telt el így.

– Csak le ne pisáljanak bennünket! – morogta Porta. – Talán bajuk esett hármójuknak. Ha legkésőbb egy órán belül nem jönnek vissza, értük megyünk. Az összes stukkerunk benn van az ötösben. Meg kell rohamoznunk a testőrséget!

– Te bolondgombába haraptál! – tiltakozott Marlow. – Tegyük föl, hogy Isten csakugyan létezik. Soha nem bocsátaná meg!

– Átveszem a parancsnokságot – döntötte el Porta. – Te kimaradhatsz belőle, és ártalmatlannak vallhatod magad Isten hadbírósága előtt.

Marlow megrázta a fejét.

– Ha van Isten, ő tudja, hogy én őrmester vagyok, és azt is tudja, hogy nincs olyan épeszű őrmester, aki hagyná, hogy egy nyamvadt tizedes parancsolgasson neki.

– Akkor tégy úgy, mintha nem volnál őrmester – javasolta Pici szellemeskedve.

– Isten nem megy lépre ilyesminek – mondta Marlow a fejét rázva. – Ha meglátja a rengeteg kitüntetésemet, gyorsan elintéz. “Ez minálunk nem járja, Marlow”, fogja majd mondani, és leröpülök az ördög ölébe. Azt meg nagyon nem szeretném. Tehát diplomatikusan kell eljárnunk. Küldjük be Picit, beszéljen a fejükkel!

– A világ minden kincséért se! – tiltakozott Pici, és arrébb húzódott. – Fölgöngyölítem bármelyik amerikai lövészárkot, amelyiket csak akarod, de ezek itt nagyon veszélyesek.

Két óra is eltelt; már nagyon idegesek és ingerültek voltunk. Kihoztuk pisztolyainkat az ötösből, és a csizmánk szárába dugdostuk. Porta egy

tojásgránáttal játszadozva üldögélt.

– Pattanjunk meg! – javasolta Heide, és hunyorogva fölnézett a hatalmas könyvtárépületre.

– Kuss, náci gengszter! Azt hiszed, itt hagynánk az Öreget?

– Nem is szólva az atyáról – vetette közbe Barcelona. Rettentő nagy tiszteletet tanúsított minden iránt, ami római katolikus; ez még abból az időből származott, amikor a spanyol idegenlégióban szolgált a polgárháború idején. Soha nem tudtunk rájönni az okára. Kérdéseinket mindig elhárította, mégpedig így: – Ilyesmiről nem beszél az ember! Különben sem értenétek meg!

– Emanuel atya tud magáról gondoskodni – mondta Porta. – Közvetlen kapcsolatban van a mennyei főparancsnoksággal. De az Öreg és Frick hadnagy számára már nem ilyen jók a kilátások.

– Tu as raison, camarade (Igazad van, pajtás) – mondta a Légiós, és helybenhagyólag biccentett. – Egyedül kell Isten haditörvényszékének színe elé állnod, és nem lesz senki védelmeződ. Ott fekszenek nyitva az aktáid. Allah mindennek a tudója, ő ismeri az ember átkozott csínytevésének okait is. Csak a kemény és tiszta igazság számít. Ott nem könnyű felmentő ítéletet kapni.

– Szarság az egész – jutott dűlőre Pici. – Én soha nem kapok felmentő ítéletet.

– Sose tudhatod – felelte a Légiós meggyőzően. – Allahnál a legfurcsább dolgok is előnyödre válhatnak. Csakugyan akkora nagy bandita volnál?

Pici megcsóválta hatalmas fejét, és sapkáját hátralökte a tarkójára.

– Hát nem is tudom. De egyszer-kétszer kaptam már a pofámba. Nem mondhatnám, hogy a legjobbak közé tartozom. Legtöbben, akik itt ülünk, szabad akaratunkból vagyunk itt. Itt rendesen gondunkat viselték. De aki azt mondja, hogy bárkit is agyonlőttem úgy, hogy nem volt rá parancsom, az átkozott hazudozó. Kicsi a szürkeállományom. Azért vannak a tisztek, hogy gondolkozzanak helyettünk. Van-e a porosz hadseregben olyan tizedes, akinek több plecsnije van, mint nekem? – Megdöngette a mellét. – Ki mentette meg az egész ezredet Sztalinónál? Ki szerelte ki a biztosítékokat Kijevnél? Szerénységem! Emlékszel, amikor számoltátok a másodperceket ott Kertzben, én meg keresztülmásztam a lyukon? Hogy éljeneztek, mikor fölrobbantottam az egész traktorgyárat!

Barcelona gúnyosan fölnevetett.

– Beszari alakok vagytok! Három napja sincs, hogy egy útszéli keresztet céltáblának használtatok. Most meg remeg a szátok széle, mert Őszentsége városában vagytok!

Visszajött az Öreg. Különös nyugalom ült arcán.

– Találkoztam a pápával.

– Láttad a pápát? – suttogta lenyűgözve Pici. Az Öreg bólintott, és pipára gyújtott.

– Meg is érintetted? – kérdezte Barcelona, és új tisztelettel nézett az Öregre.

– Meg nem érintettem, de olyan közel voltam hozzá, hogy megérinthettem volna.

– Milyen egyenruha volt rajta? – kérdezte Porta, aki nem volt hajlandó kapitulálni. – Volt rajta lovagkereszt?

– Magasztos volt – morogta az Öreg, még mindig a megrendezett élmény hatása alatt.

– És mit mondott? – kérdezte Heide.

– Hogy adjam át nektek az üdvözletét. Megáldott.

– Csakugyan, a kutyafáját? – kiáltott fel Heide. – Megáldott, téged?

– Láttál igazi kardinálist is? – kérdezte Rudolph Kleber. – Piros kalapban?

Záporoztak a kérdések az Öregre.

– Rólam beszéltek-e neki? – kérdezte Pici.

– Személy szerint rólad nem és egyikünkről se, de beszámoltak neki az egész második századról. Kaptam tőle egy gyűrűt. – Az Öreg fölemelte a kezét, hogy megszemlélhessük.

– A gyűrű a századnak szól? – kérdezte Barcelona.

– Annak. Úgy kaptam, ahogy a tábornok kap lovagkeresztet. Az egész század nevében viselem.

– Fölpróbálhatom? – kérdezte Heide. Furcsa fény villant meg a szemében, ettől gyanút foghatott volna az Öreg, de még most se tért vissza egészen a mi brutális valóságunkba. Bizalommal odaadta a gyűrűt Heidének.

Heide orrunk elé tartotta az ujját, hogy megcsodálhassuk a gyűrűt. Mikor Pici hozzá próbált érni, Heide keményen rásózott a kezére a szuronyával.

Az Öreg kinyújtotta a kezét:

– Kérem vissza!

– Hogy adjam vissza – neked? – Heide ravaszul mosolygott. – Minek ez neked?

Az Öreg annyira elképedt, hogy csak kinyitotta meg becsukta a száját.

– Ez az én gyűrűm. Én kaptam. Nekem adta a pápa.

– Neked adta? A századnak adta! A gyűrű a második század tulajdona, akárcsak az amerikai csizma, amit jelenleg Pici visel. Nem te vagy a század, mint ahogy Pici se az. Én, Sven, Porta, a pisztolyaink, a 8,8-asaink, az ötös meg az összes többi, ez a század.

Heide hozzádörzsölte a gyűrűt a zubbonya ujjához, rálehelt, újra megdörzsölte, szeme elé emelte, és büszkén megcsodálta.

– Most, hogy láthatom Őszentségének, Tizenkettedik Piusnak ezt az ajándékát, már nem vagyok benne olyan biztos, hogy nem hiszek Istenben.

– Add ide azt a gyűrűt! – mondta az Öreg, és a felháborodástól remegett a hangja. Közelebb lépett Heidéhez.

– Vidd innen a mancsodat – reccsent rá Heide –, különben betöröm a fejedet! Én fogom viselni a század nevében. De ha beadom a kulcsot, helyettem lehetsz te a gyűrű viselője. Ezt hivatalosan is írásba foglalhatjuk, akárcsak Pici csizmaviselését.

– Szó se lehet róla! – kiáltott fel Porta. – Ha fűbe harapsz, akkor én leszek a gyűrű következő viselője. Az Öreg látta a pápát. Ez őneki éppen elég, többhöz nincs joga.

Barcelona előhúzta csizmája szárából a rohamkését, és azzal kezdte tisztogatni a körmeit. Nem mintha aggasztotta volna körmeinek mocskos állapota, csak nyomatékot akart adni a szavainak:

– Hát csak vigyázz, Julius, nehogy ifjan érjen a halál!

Heide összeráncolta a homlokát, és zsebre vágta a gyűrűs kezét.

– Mit képzelsz magadról, te műspanyol?

Az Öreg arcát sötétbíborra festette a düh. Próbálta fenyegetéssel rávenni Heidét a gyűrű visszaadására, de Heide rá se hederített. Nem volt hajlandó visszaadni.

Bement a svájci testőrökhöz, és eldicsekedett nekik is a gyűrűvel. Ekkor érte az első támadás. Alig néhány centivel zúgott el feje mellett egy alabárd.

Senki se látta, honnan dobták, de Pici volt az első számú gyanúsított.

Heide a teherautóhoz iramodott, és két kibiztosított pisztolyt dugott az övébe. Rossz vért szült köztünk a szent gyűrű. Veszélyt hozott arra, aki viselte, mégis mindenki hordani akarta.

Húsz perccel később jött a második támadás. Heide az udvar közepén heverészett, és két ejtőernyőssel csodáltatta a gyűrűt. Nem tudni, mitől, de oldalra fordította a fejét, és a következő pillanatban egy húsztonnás teherautó gördült át pontosan azon a helyen, ahol ő meg a két ejtőernyős feküdtek, és tompa puffanással elakadt egy fában. Fojtott nevetés hallatszott a Via Pio és a Via de Belvedere sarkáról, ahol a század többi része üldögélt és kockázott.

– Fura, hogy egy teherautó magától meg tudjon így indulni – mondta Porta elgondolkozva.

Heide letörölte a homlokát, sapkáját a tarkójára lökte. Mindkét kezét mélyen a zsebébe süllyesztve odabaktatott hozzánk.

– Gyilkos banda! – mondta. – De a gyűrűt nem fogjátok megkaparintani. Engem nem olyan könnyű eltenni láb alól.

– Majd meglátjuk – mondta Barcelona. Elmosolyodott, és kivetette a kockákat.

* * *

Visszaúton a Via Appián három teherautót és hét embert veszítettünk. Marlow súlyosan megsérült, mentőautóba tettük, amely éppen hazafelé tartott Rómába. Bőre annyira kiszáradt már, mint a pergamen; ajka elkékült, és kilátszottak a fogai. Suttogva tiltakozott, mikor Barcelona lehúzta az övéről a Naganját és a pisztolytáskáját.

– Az az enyém! Hagyjátok békén!

– Ha visszajöttél, megkapod – ígérte az Öreg.

– Adjátok ide a Naganomat. Tudok rá vigyázni, nem fogják ellopni tőlem.

De mi ezt jobban tudtuk. Mi már tudtuk, mit jelent az elsárgult bőr. Tudtuk, mikor pecsétel meg a kaszás valakit és azt is, hogy valamelyik ápoló ellopná a Nagant, jóval azelőtt, hogy Marlow meghalna. Miért legyen egy ápolóé, hiszen mi sokkal több hasznát vehetjük!

Marlow, a kemény vagány sírt. Aztán Pici nagy otrombaságra vetemedett. Mielőtt elindult a mentőkocsi, magához vette Marlow nagykabátját; összehajtva ott hevert mellette. Jófajta vízhatlan kabát volt, ejtőernyősöknek jár ilyen. Igen keresett cikknek számított köztünk, és Pici meg Marlow nagyjából azonos méretűek voltak. Marlow megpróbált kikászálódni a mentőkocsiból. Szitkokat

vágott utánunk, mikor a mentősök visszataszigálták, és káromkodva rácsapták az ajtót. Álltunk az út szélén, figyeltük, amint elhajt a mentő, és hallottuk Marlow kiabálását:

– Veletek akarok maradni! Nem akarok meghalni! Adjátok vissza a Naganomat!

– Meghal, mielőtt a kórházba érnének – mondta az Öreg csöndesen.

Bólintottunk, mert tudtuk, hogy igazat beszél. És ezt Marlowe is tudta. Alig húsz perce még velünk nevetett Picin meg a sisakján.

Porta gyorsított, és szinte csak magának dünnyögte:

– Még szerencse, hogy ő nyert az utolsó dobásokban.

A Légiós szemügyre vette a Nagant, mert mostanra elcsente Barcelonától. Aztán helyére lökte a tölténytárat, és a súlyos pisztolyt behelyezte pompás sárga bőrtokjába – ez volt Marlow legdédelgetettebb kincse. Felágaskodott a vezetőfülkében, megveregette a pisztolytáskát, és így szólt:

– Igazán passzentos!

Lerítt róla, mennyire élvezi újonnan szerzett kincsét. Biztonságérzetet fog adni neki, akárcsak Marlow-nak.

A frontkatonának nagyon fontos a pisztolya. Olyannak kell lennie, mint egy oltalmazó baráti kéznek, és a Nagan mindig megadta ezt az érzést. Sokat járt az eszünk a Naganokon. Ahány csak volt, mind az oroszoktól szereztük, életünk kockáztatása árán. A második századnak öt Naganja volt, vigyáztunk is rájuk, mint a szemünk fényére. A haldoklótól mindig elvettük a pisztolyát. Mihelyt meghal, összes vagyontárgya másokra száll; de amíg él, mindene a második századé. Csupán az volt kínos, hogy a haldokló szinte mindig tudta: mi vesszük el tőle. Pisztolya volt az életbiztosítása, és mihelyt odalett a pisztoly, az élet lángja rohamosan ellobbant. De ha Naganról volt szó, nem engedhettünk meg magunknak se érzelgést, se trehányságot.

Másnap reggel eltávoztunk a kolostorból. Mielőtt elindultunk volna, mindnyájunkat betereltek a bazilikába. Megjelent Diamaré főapát. Fölemelte a kezét, és ezt énekelte: “Gloria Deo in excelsis!”*

A következő tíz percben olyan szívszorító misét celebrált, hogy még bennünket, frontvonalon küzdő pogányokat is lenyűgözött. Aztán a szerzetesek, apácák és a gyerekotthon lakói elénekeltek egy korált. Fennkölten szárnyalt a tiszteletre méltó falak között.

Némán, kissé megilletődve masíroztunk ki és hajtottunk el.

Barcelona meg én egymásra néztünk. Volt egy közös titkunk, amit másokkal

nem tudtunk megosztani. A többiek kinevettek volna bennünket. Egyszer együtt voltunk őrségben. Nem sokkal napkelte előtt végigmentünk a kocsisoron. Felhők vágtattak az égbolton, a hold csak nagy ritkán fénylett ki közülük. Nekitámaszkodtunk a falnak, géppisztolyunkat bedugtuk a nagykabátunk alá, nehogy megártson neki a köd. Csendesen lenéztünk a hegyoldalon, és élveztük azt a biztonságos jóérzést, amiben az igazán jó pajtások részesítik egymást. Már nem is tudom, melyikünk vette észre először. Lentebb, a fák közt megjelent egy hatalmas köpenybe burkolózott figura – inkább csak árnynak látszott. Görnyedt, sietős árnyalak.

– Valamelyik szerzetes? – kérdezte Barcelona.

Hirtelen a jelenés megállt a térség közepén, ott, ahol később eltemették a Lengyel Hadosztályt. Öklét rázta a kolostor felé. Aztán jó másodpercre kibújt a hold egy kis lyukon a száguldó felhők közül, és tisztán kibontakozott előttünk az árnyalak. Megállt a szívverésünk is, ahogy belekapott a szél a köpenyébe, és előre-hátra lebegtette. Az árnyalak maga a Halál volt, vállán a kaszájával!

Ereinkben megfagyott a vér. Aztán meghallottuk hosszú, diadalmas nevetését. És az árnyalakot elnyelte egy ködfuvalom.

Egymás lábába botolva rohantunk az őrház felé. Odabent aludt az Öreg, Porta meg a többiek. Vacogott a fogunk; még kint elejtettem a pisztolyomat.

– Eredj, és keresd meg! – mondta Barcelona. Nem voltam hajlandó kimenni. Inkább loptam egyet az egyik alvó ejtőernyőstől. Mikor kivilágosodott, Barcelona meg én kimentünk, hogy megkeressük az enyémet, de nem találtuk meg.

Látták a többiek is, hogy történt valami, de nem mertük elmesélni nekik. Már-már azt fontolgattuk, hogy fölkeressük a papunkat, de aztán abban maradtunk: legjobb, ha lakatot teszünk a szánkra. Barcelona nagyon találóan kijelentette: – Nem kell mindent elmesélni, amit lát az ember!

Végül már egymás előtt is úgy tettünk, mintha megfeledkeztünk volna az egészről. Ám a Halál meglátogatta a szent hegyormot, hogy megszemlélje közelgő aratásának szérűjét, és merő véletlenségből Barcelona meg én megláttuk őt, és meghallottuk diadalmas nevetését.

VIII.

Joseph Grapa zsidó volt. Akkor találkoztunk vele, amikor egy este meglátogattunk néhány dezertőrt a Termini pályaudvar mögötti egyik ház padlásán. Álcázott csapóajtón át juthatott föl az ember hozzájuk. Ott volt Ida egyik lánya is, akinek illegalitásba kellett vonulnia.

Heide pokolian meglepődött, mikor szemtől szembe találta magát Grapával.

– Nem túl forró a talaj a mancsaid alatt, jakhec? – kérdezte kihívóan. –

Csinos kis vérdíjat kaphatnék érted. Mit szólnál egy kis kocsikázáshoz a Via Tassóra?

Porta előkapta a rohamkését, és azzal kezdte pucolgatni a körmeit, Pici pedig az acélhurokját zörgette meg. Ez kissé észre térítette Heidét, ettől kezdve ő meg a zsidó csak különféle vádakat vagdostak egymás fejéhez.

– Az egész családomat, az összes barátomat elhurcolták Lengyelországba – mondta Grapa csöndesen.

– Ne nyafogj, jakhec! – vigyorgott Heide. – Majd azok a zsidók, akik életben maradnak közületek, bosszút állnak értetek. Szent tehenek lesztek, és védettnek nyilvánítanak benneteket. Nem lepődnék meg, ha betiltanák, hogy egyáltalán zsidónak nevezzék a fajtátokat. Igazán hálásak lehettek Adolfnak! Bosszút álltok majd a katolikusokon is, hiszen legalább annyira gyűlölitek őket, mint Heydrich vagy Himmler. Előre látom, hogy megvádoljátok majd a pápát a zsidók elgázosításával!

– Becsületes zsidó ilyet nem tesz – tiltakozott Grapa.

– Becsületes zsidó nincs – mondta Heide, és fölnevetett. Vádlóan Grapára mutatott. – Rengeteg olyan dokumentum van, amit föl lehet használni a pápa ellen. A Vatikán: két mutatóujj közé szorított tetű. Ne érts félre! Nem vagyok oda a pápa csuhásaiért. Végezzetek velük holnap – örömmel besegítek! – Már a gondolattól összedörzsölte a tenyerét.

– Miért nem tiltakozik a Vatikán? – kiáltott fel Grapa. – Ha tiltakozna, abbamaradnának a deportálások. Nem mernék tovább csinálni!

Heide fölnyerített.

– Nem mernék? Te kökényszemű ártatlanság! Azt hiszed, beijedünk néhány mocskos szenttől? Bárcsak tiltakoznának a csuhások! Talán egymásra találna Hitler és Sztálin. Tudod kinek kellett volna tiltakoznia? Az Amerikai Egyesült Államok elnökének, az angol uralkodónak, és mindazoknak, akiknek hadsereg áll a hátuk mögött. De annyit se tettek, hogy elszellentsék magukat, mikor meghallották, hogy elkezdtük a lemészárlásotokat. Az egész világ tudta, mit csináltunk 35-ben, nem is szólva 38-ról. De egyszerűen vattát dugtak a fülükbe.

– És ez megakadályozhatta volna a gyilkosságokat?

– Egyetlen tiltakozás nem – mondta Heide. – De ha gazdasági bojkottot vezetnek be legkésőbb 38-ban, az megakadályozhatta volna. Adolf persze nem ijed meg semmilyen pápától meg esernyővel futkosó miniszterelnöktől. Különben meg ki mondta, hogy ellenfeleinknek nem tetszik a ti elgázosításotok? Annyit se tennének meg értetek, hogy elszállítsanak benneteket néhány teherautón! Sztálinnak biztos, hogy nem hiányoztok Moszkvában. Nem tudom, mi ezzel kapcsolatban a pápa véleménye, de szerintem ő az egyedüli, aki kiállhatna mellettetek, ha elég erős hadsereg állna

a háta mögött. De az ő mostani tiltakozásának annyi haszna volna, mintha egy fehér galamb odaállna a Dózse-palota elé, és elkezdene lármázni. Ti zsidók elbaszott egy népség vagytok, és azok is maradtok. Rövid időre fölviheti az Isten a dolgotokat, de mindig akad köztetek egy hülye, aki túlságosan fölényeskedni kezd, és aztán megint ejtenek benneteket. Saját állam kéne nektek, az volna a legjobb!

Porta utálkozva a padlóra köpött.

– Az ember a legostobább állat.

A nyakörv hadművelet

A Monte Cassinóban történtek híre Berlinbe is elért. Valójában folyamatosan áradtak a jelentések a Prinz Albrecht Strasse 8.-ba, és ennek az lett az eredménye, hogy egy napsütéses reggelen Heinkel bombázó szállt le Rómán kívül, az Aeroporto dell’Ube repülőtéren. A gépből maga Wilhelm Burgdorf tábornok lépett ki, a hadsereg személyzeti ügyekkel foglalkozó szekciójának főnöke, és vékony fekete aktatáskát vitt a hóna alatt. Néhány képzeletbeli porszemet kefélt le vérvörös tábornoki parolijáról, és szokásos nyájas mosolyára húzta a száját. Olyan ember volt a tábornok, aki az egész világot gigantikus tréfának tekintette, és ugyanazzal a mosollyal léptetett elő egy ezredest tábornokká, ahogy egy tábornagynak átnyújtotta a ciános pirulát. Nyájasan biccentett a repülőtér teli szájjal beszélő parancsnoka felé, udvariasan érdeklődött az egészsége iránt, s ennek az lett az azonnali eredménye, hogy a szóban forgó őrnagy halálosan elsápadt. Burgdorf tábornok szélesen vigyorgott.

– Kerítsen nekem autót, őrnagy úr és olyan sofőrt is hozzá, aki csakugyan tud vezetni. Sürgősen el kell jutnom a Déli Hadsereg-főparancsnokhoz!

Az őrnagyot majd szétvetette az izgalom. Burgdorf hirtelen megjelenései mindig számos öngyilkosságot vontak maguk után.

– Tábornok úr – és az őrnagy kétszer összeütötte a bokáját –, van egy Különleges Szolgálatos Tankegységünk a Via de Castro Pretorión levő kaszárnyában. Onnan szerzünk egy első osztályú sofőrt!

Kettesben mentek be a repülőtér-parancsnok privát irodájába. Az összes többi tisztet mintha a föld nyelte volna el. Többen is mondták, és nem egészen jogtalanul, hogy Burgdorf volt a hadsereg legnagyobb hatalmú embere. Egyetlen szavába került, és a tábornok többé nem volt tábornok, vagy az ifjú hadnagy rekordgyorsasággal arany paszományra cserélhette ezüst váll-lapjait. Egy dolog bizonyos volt: Burgdorf tábornok jóváhagyása nélkül senki sem léphetett fentebbre a ranglétrán.

A repülőtér-parancsnok nyomban mozgósította a tintanyalókat. Mintha forgószél söpört volna végig az épületen. Egyszerre tíz telefonkészülék kezdett el csöngeni a Via de Castro Pretorión levő laktanyában. Tíz ember jegyezte föl

ugyanazt a parancsot.

Az emberek rémülten suttogták Burgdorf tábornok nevét, egy főhadnagy meg egy őrnagy meg sem várva a további részleteket, haladéktalanul beteget jelentett. A megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel mindenkiből, mikor kiderült, hogy a tábornoknak mindössze autóra meg sofőrre van szüksége.

Hoffmann főtörzsőrmester kis híján félrenyelt egy falat sósheringet, midőn – a maga arrogáns stílusában belevonítva valami pimaszságot a telefonkagylóba – rájött, hogy személyesen az ezredparancsnokkal beszél. Pimasz ugatása nyámnyila nyekegéssé változott. Úgy hallgatta a különös parancsot, hogy közben a legrosszabbtól félt; aztán gondosan helyére rakta a kagylót, és egy pillanatig csöndesen rámeredt a fekete szerkentyűre. Aztán hirtelen megelevenedett:

– Maga hugyos faszkalap – förmedt rá az írnokra –, nem ért még el a tudatáig, hogy Wilhelm Burgdorf tábornok úr van itt, és szállítóeszközre van szüksége? Szedje össze magát, és azonnal teljesítse a parancsot, különben pillanatok alatt úton lesz a keleti frontra!

Ekkor belépett Mike őrnagy és Frick hadnagy. Hoffman elüvöltötte a jelentését.

– Burgdorf? Püff neki! – kiáltott fel Mike. – Kocsit akar, igazán? Kap kocsit is, sofőrt is. Sőt még ennél is többet kap tőlünk a nagyképű szaralakja, mert veszélyes zónán fog keresztülhaladni, ahol a kis spagettizabáló srácoknak az a kurva zseniális ötlete támadhat, hogy a levegőbe röpítik. – Sátáni mosollyal odafordult Frick hadnagyhoz: – Mit szól hozzá, Frick, odaadjuk neki a Kübelemet?

Frick hadnagy kajánul nevetett:

– Ragyogó ötlet, Mike! És Porta fogja vezetni!

Mike őrnagy lelkes egyetértéssel bólintott:

– És Pici lesz a kísérője!

Hoffman főtörzs elsápadt. Kétszer is rossz számot kért. Egyszerűen nem akart engedelmeskedni a nyelve. Mike őrnagy és Frick hadnagy ránehezedett az asztalra, és látható élvezettel figyelték. Végül sikerült megkapnia a garázst. Tíz perccel később pihenni tért, mert kegyetlenül sajgott a feje, és színes karikák táncoltak a szeme előtt. De mielőtt visszavonult volna, lelkére kötötte az írnok őrmesternek, hogy őneki erről a parancsról nincs tudomása. Mike őrnagy és Frick hadnagy pedig jobbnak látta, ha leisszák magukat és illegalitásba vonulnak, míg a veszély el nem múlik.

Ötven ember kereste égen-földön Portát és Picit. Mindkettőjüknek a garázsban kellett volna lenniük, hogy karbantartsák a járművüket, de úgy

látszik, rejtelmes utakon-módokon egyéb kötelességek teljesítése szippantotta fel őket. Portát a fegyvertárban fedezték föl: tombola-kártyajátékot játszott a kvártélymesterrel és Emanuel atyával, és éppen besöpörte a főnyereményt. Picinek egy kantin mögötti hátsó szobában bukkantak a nyomára, ott piált a kantinos altiszt és két konyhás lány társaságában. Épp a nadrágját gombolta, amikor rátaláltak. Lassú ügetésben indult meg a garázs felé, töltényes kosárral a vállán. Mikor messziről észrevette Portát, rákiáltott:

– Meg kell kocsikáztatnunk egy tábornokot. Elvisszük egy tábornagyhoz!

Küllemük alapján aligha jelenhettek volna meg díszszemlén, ahogy elporzottak, hogy elhozzák a tábornokot. A repülőtér parancsnoka súlyos megrázkódtatást élt át, mikor jelentkeztek nála. De Burgdorf tábornoknak tetszettek. Kedvelte a fajtájukat. Mindkettejüknek maroknyi szivart nyomott a kezébe, és még csak rá se pillantott az őrnagyra.

Vagy százhússzal repesztettek át Rómán. Burgdorf adjutánsa, egy kapitány, lehunyt szemmel ült, és legszívesebben kiszállt volna, de a tábornok élvezte a száguldást. Rögtön látta, hogy Porta érti a dolgát, de még így is elsápadt kissé, mikor meghallotta, hogy Porta közli Picivel: az első tengely még mindig eléggé rozoga, vagyis nagyon kell vigyázni a gödrökkel. Centiméternyi szabad hely se maradt, ahogy átfurakodtak két villamos között, a vezetők és az utasok bősz szitkai és káromkodásai közben. Sárral telefröcsköltek egy rendőrt, az kénytelen volt elugrani útjukból, hogy mentse az irháját; így sikerült rábírniuk, hogy még aznap este fölcsapjon partizánnak.

A tábornok érdeklődéssel figyelte Porta és Pici társalgását, és magában elismerte, hogy náluk csibészebb sofőrökkel még nem akadt dolga. Nemigen mondhatta: a legcsekélyebb mértékben is imponálna nekik, hogy egy tábornokot fuvarozhatnak. Amennyire ki tudta venni, egy disznó tervezett ellopását tárgyalták meg, mégpedig nyilvánvalóan a főhadiszállásról. A tábornokot az ilyesmi nem érdekelte. Nem azért jött Olaszországba, hogy apró vétségekkel foglalkozzon.

Porta részletesen ecsetelte Picinek, hogyan szereti elkészíteni a véres hurkát. Egy ízben mindkét kezét levette a kormányról, hogy jobban érzékeltesse mondókáját.

Csikorgó fékekkel álltak meg a hadsereg-főparancsnokság előtt, Frascatában. Egy luftwaffés hadnagy majd lezuhant a lépcsőről, akkora volt benne a buzgóság. Feltépte az ajtót, és kisegítette a tábornokot és szárnysegédjét. A tábornok Portára és Picire pillantott, akik tovább ültek a helyükön – micsoda fegyelmezetlenség! –, de aztán vállat vont, és megindult fölfelé a lépcsőn. Apróvadak ezek őneki! A hadnagy nem láthatta, min nevetgél a tábornok, miközben belépett az épületbe.

Burgdorf érkezésekor a hadsereg-főparancsnok értekezleten volt éppen. Három tiszt és két őrmester ugrott talpra és rohant oda hozzá, hogy lesegítsék

poros nagykabátját, de Burgdorf elhessegette őket.

– Óhajtja, hogy panaszt tegyek a kocsijában ülő két tizedes fegyelmezetlen viselkedéséről? – kérdezte a hadnagy alázatosan.

Veszedelmes mosoly jelent meg Burgdorf tábornok arcán.

– Hadnagy, ha mindenáron kritizálni akarnék, magával kezdeném. A jobb oldali mellényzsebe nincs begombolva. Azonkívül mióta van megengedve, hadnagy, hogy a gyalogsági hadnagyok sarkantyút viseljenek? Én, a gyalogsági tábornok, talán viselek sarkantyút? Szíveskedjék a szárnysegédemnek jelentést tenni szabálytalan öltözékéről, mielőtt eltávozom. Régóta van a vezérkarnál?

A hadnagy érthetetlen szavakat dadogott. A háború előtt iskolamester volt valami rettenetes Egeri-hegységbeli falucskában. Ő volt a tizenkét évesek réme. Burgdorf gúnyos mosolygással nézett rá.

– Van önnek pisztolya? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

– Igenis, van, Herr General! – üvöltötte a hadnagy, és összeütötte szabálytalanul megsarkantyúzott bokáit.

– Pompás – mosolygott Burgdorf. – Bizonyára tudja, mire kell használnia. Viszontlátásra, hadnagy úr.

A jelenlevők arca egy árnyalatnyival sápadtabbra változott. Burgdorf megkopogtatta sétapálcájával egy lovaskapitány vállát.

– Szíveskedjék közölni a hadsereg-főparancsnokkal, hogy négyszemközt óhajtok beszélni vele!

– Tábornok úr, sajnos ez nem lehetséges. A tábornagy úr értekezleten van, és senki sem zavarhatja. Most tervezzük meg a következő támadást és a Gustav-vonal védelmét – tette hozzá a lovaskapitány.

Wilhelm Burgdorf tábornok jóízűen fölnevetett, majd megjegyezte, hogy a lovaskapitány nyilván nem fogja föl; a Német Hadsereg legnagyobb hatalmú emberével van dolga. Aztán odafordult egy főtörzshöz:

– Hozza be a kocsimból a két emberemet!

– Igenis, tábornok úr! – bömbölte a főtörzs.

– És – tette hozzá Burgdorf elgondolkodva – mondja meg nekik, hogy hozzák a géppisztolyukat is.

Három perccel később nem kevés izgalommal beviharzott a szobába Porta s

a nyomában Pici.

Burgdorf erőltetetten mosolygott.

– További utasításig maguk, brigantik lesznek a személyes testőreim. Ha leejtem a kesztyűmet, mindent és mindenkit lelőnek!

– Ó, ezt már ismerjük, tábornok úr – mondta Pici. – Egyszer együtt utaztunk egy vezérezredessel, és ő is ugyanezt a parancsot adta. Csak őnála sapkaledobás volt a jel.

Burgdorf jobbnak látta, ha nem vesz tudomást Pici megjegyzéséről. Odafordult a kapitányhoz:

– Lovaskapitány úr, sietős a dolgom. Felteszem, nem kerülte el a figyelmét, hogy hadban állunk. Az olaszországi hadsereg csupán parányi része a háborúnak. Menjen be a hadsereg-főparancsnokhoz, és jelentse a megérkezésemet!

A lovaskapitány sürgősen távozott. Burgdorf nagy léptekkel járkált fel-alá, kezét a háta mögé kulcsolva; hosszú bőrkabátja a lába szárát verdeste. Többé nem mosolygott. Porta meg Pici szoborként álltak a dupla ajtó egy-egy oldalán. Hónuk alá fogták a géppisztolyukat; tölténytáskájuk nyitva volt.

Egy pillanattal később zajosan feltárult a dupla ajtó mindkét szárnya, és a küszöbön ott állt Kesselring tábornagy, magasan, széles vállakkal, szürke luftwaffés egyenruhában.

– Drága Burgdorfom, ez aztán a meglepetés! Rendelkezzék velem!

Burgdorf tábornok elmosolyodott, és kitartóan cigarettája izzó végét bámulta.

– Tábornagy úr, örömmel hallom, amit mond. Így gyorsan a dolog végére járhatunk. Küldje el az embereit!

A jelenlevő tisztek kiviharzottak. De Porta és Pici bennmaradt.

– Tábornagy úr, a legeszelősebb pletykák járják Berlinben az itt folyó turpisságokról. Ön tárgyalásban áll az amerikaiakkal? Mondjuk a Rómában levő német csapatok visszavonásáról? Úgy értem, ön a fejébe vette, hogy Rómából nyílt várost csinál? Tudjuk, hogy egy amerikai tábornok Rómában tartózkodik.

– Lehetetlen, Herr Burgdorf. Ha így lenne, tudnék róla.

– Egyáltalán nem lehetetlen, tábornagy. De a kérdés így szólt: ön tud-e róla, és találkozott-e ezzel a tábornokkal?

– Becsületszavamat adom önnek, Herr Burgdorf, hogy nem találkoztam.

– Hiszek önnek. De mi a helyzet a közvetítőkkel?

Kesselring vezértábornagy megrázta a fejét. Arca elvesztette egészséges pirospozsgás színét.

– Igaz, hogy elszállították a szent ereklyéket Monte Cassinóból? Önnek tudnia kell, mit csinál Conrad tábornok. A nevetséges rádióadók néhány nappal ezelőtt azt bömbölték a háztetőkről, hogy a Hermann Göring páncéloshadosztály buzgón fosztogatja a kolostort. Erről a fosztogatásról a birodalmi marsallnak bizonyosan nincs tudomása, de talán az ön felderítőtisztjei elbambultak. Ebben az esetben rögtönítélő haditörvényszék felállítását javaslom fél órán belül. Berlinben tudomásunkra jutott, hogy Schlegel főhadnagy a páncéloshadosztály főhadiszállásáról összeszűrte a levet Conraddal, és Conrad szabad utat adott a Führer parancsának szabotálására. A Führernek az a kívánsága, hogy a kolostorban levő összes holmit amerikai bombázás pusztítsa el. Az új-zélandi Freyberg tábornok a kolostor megsemmisítését követeli, de túloldali kollégáink nem lelkesednek túlzottan az ötletért. Új-zélandi barátunk viszont makacs vadállat, és a végén biztosan eléri, hogy a kedvéért levegőbe röpítsék azt a kis sziklácskát. Közben a maga átkozott tábornoka meg egy agyalágyult főhadnagy tönkretették az egész játékunkat. Hát nem érti, hogy mi a célunk, ember? Képzelje csak el a szennylapok főcímeit szerte a nagyvilágon: angol-amerikai gengszterek lerombolják a Nyugat legértékesebb katolikus ereklyéit! Kommandós osztagaink készenlétben várják, hogy megsemmisítsék a vén hülye Diamarét. Megparancsolhatnánk nekik, hogy likvidálják a kolostort, de a mi szempontunkból az a legfontosabb, hogy ezzel egy időben a műkincsek is füstté váljanak. Freyberg meg van győződve, hogy az ügynökeink igazat mondanak, és a kolostort áthatolhatatlan erődítménnyé építjük át, tehát mielőtt földig rombolnák, mindenáron nyilatkozatot kell kicsikarnunk az ottani csuhás bandától, hogy soha egyetlen német katona nem tette be a lábát a kolostorukba. Propagandánk szempontjából ennek óriási jelentősége lesz. Schlegel szállítmányának az az egyetlen haszna, hogy a szövetséges felderítőgépek lefényképezték, és ez is Freyberg malmára hajtja a vizet. Mármost gondoskodnunk kell róla, hogy minden egyes ereklye épségben meglegyen. A Führer őrjöng. Müller SS tábornok már Rómába érkezett. Fél lábbal már ön is a hadbíróság előtt áll, tábornagy úr. Úgy kell csűr-csavarni az egész ügyet, hogy ön mindvégig tudott erről az átkozott szállításról – különben az egész világ azzal fog vádolni bennünket, hogy fosztogatunk. Pillanatnyilag nem vállalhatunk ilyen rizikót.

A tábornagy halálosan elsápadt.

– Nem értem önt, Herr Burgdorf.

Burgdorf megeresztett egy veszedelmes mosolyt.

– Azt hittem, sikerült világosan kifejeznem magamat. Becsületbíróság elé

akar kerülni hazaárulás vádjával, vagy inkább megpróbálja kikaparni a gesztenyét a tűzből? Müller tábornok a Via Tassón van. Semmi kifogása az ellen, ha tábornagy akad a hálójába.

– Rágalmakról van szó, tábornok úr, a legaljasabb rágalmakról! – kiáltott fel Kesselring indulatosan.

– Azt hiszem, önnek kissé zavarosak az új korszakkal kapcsolatos eszméi tábornagy. Németország többé nem a birodalmi Németország. Nemzetiszocialista állam vagyunk. Semmitől se riadunk vissza, ha arról van szó, hogy elérjük céljainkat. A Führer megoldást kíván erre az átkozott zsidókérdésre. Személy szerint én nem szimpatizálok az ő összes politikai eszméjével, de katona vagyok, ugyanúgy hűségesküt tettem, ahogy ön is. – Öklével megdöngette a velencei mozaikberakásos asztallapot. – Ha parancsot kapok, betű szerint teljesítem. Szeretem a gyerekeket, különösen a csecsemőket, de ha holnap olyan parancsot kapnék, hogy meg kell ölni Európa összes két évnél fiatalabb gyerekét, meg fogom öletni őket, tekintet nélkül a saját személyes érzelmeimre, és bármely alárendeltem, aki nem teljesíti a parancsaimat maradéktalanul, hadbíróság elé kerül. Jól ismerjük az ön vallásos meggyőződését.

– Burgdorf tábornok úr, ön nem hisz Istenben?

– Hogy miben hiszek, az nem tartozik önre. Katona vagyok. Tizenhat éves korom óta mindig az voltam. A katona dolga a hadviselés, és a háború gyilkolást jelent. Az a gyanúm, hogy ön ennek nincs teljesen tudatában. Figyelmeztetem önt: jelenleg 36 tábornok van Torgauban. Holnap hajnalban kettejüket agyonlőjük. Ahogy láthatta, két tizedes van velem. Másfél órája vezényelték őket mellém az ön hadseregének Különleges Szolgálata páncélosszázadából. Ezek olyan emberek, akik Krisztust másodszor is keresztre feszítenék, ha erre kapnának parancsot, és ha sikerülne őt nyakon csípniük. – Burgdorf egészen közel lépett Kesselringhez, és fenyegetően megrázta katonasapkáját a tábornagy sápadt arca előtt. – Habozás nélkül kivonszolnának egy tábornagyot is a szeméttartályok közé, és agyonlőnék.

– Herr Burgdorf, tudomására kell hoznom, hogy panaszt kívánok emelni a birodalmi marsallnál az ön minősíthetetlen viselkedése ellen.

Burgdorf felnevetett, behajlította a térdét, és áradt belőle a magabiztosság.

– Csak nem gondolja, hogy saját jószántamból vagyok itt? A Führer közvetlen parancsára érkeztem, mégpedig nem egyedül. Ami a birodalmi marsallt illeti, abból az irányból nem számítanék segítségre. Nemrég esett ki a pikszisből. Magunk között szólva, a Führer ki nem állhatja. Mostanában a Lutwaffe mindenestül háttérbe szorult. A Führer élhetetlen bandának tartja őket.

– Ejtőernyőseim úgy harcolnak itt Itáliában, mint a megszállottak. Ha így

folytatják, írmagjuk sem marad.

– A Führer egyetlen könnycseppet sem fog hullatni értük – jegyezte meg Burgdorf szárazon. – Önt magammal vihetem Berlinbe és bedughatom Torgauba, s ott aztán egy hajnalon szép csöndesen átsiklik az örökkévalóságba, amiért nem akadályozta meg ezt a Monte Cassinó-i disznóságot. Holnap délelőtt 11-kor fontos értekezleten veszek részt két hadosztályparancsnokkal és néhány ezredparancsnokkal. A Nyakörv Hadműveletről fogunk tanácskozni, és jaj önnek, tábornagy úr, ha erről egyetlen szó is kiszivárog a Vatikánba! Müller már riadóztatta a biztonsági szolgálatot. Vannak ügynökeink a Vatikánban, és mindent jelentenek nekünk. Ki akarjuk provokálni Piusból, hogy tiltakozzon a zsidóüldözés ellen. Mérget vehet rá, hogy kinyittatjuk vele azt a nagy száját!

– Le akarják tartóztatni a pápát? Az őrültség lenne! Ön tréfál, tábornok úr!

– Halálosan komoly, amit mondok. Azt hiszi, van időm tréfálkozásra?

– Ezt nem tehetik meg! – suttogta rekedten a tábornagy, és idegesen megtapogatta a lovagkeresztjét.

– Sokkal többet is megtehetünk – mondta Burgdorf gúnyosan. – Nem először fordulna elő a történelem folyamán, hogy foglyul ejtik a pápát.

– Mit remélnek elérni ezzel?

– Ugyanazt, amit a zsinagógák és a zsidók likvidálásával. Önnek az a feladata, hogy gondoskodjék a Berlinben kiadott parancsok végrehajtásáról. – Burgdorf a velencei asztalra helyezte ökölbe szorított kezét. – És tarkón fogja lőni a pápát, ha erre kap parancsot.

– De hát ez irtózatos! – suttogta a tábornagy.

– Közöljem a Führerrel az ön véleményét, amikor jelentést teszek? Hát nem tudja, hogy a Führert nem illetheti bírálat? Rengeteg emberünk van, aki az ön helyére léphet. Tábornagy úr, a kulcskérdés ez: a hűségesküje értelmében óhajt-e eljárni, vagy pedig nem? Ön hívő. A Bibliára esküdött?

– Tábornok úr, nem szegem meg az eskümet.

– Nem is vártuk, hogy megszegje, tábornagy úr. Berlinnek megvannak az eszközei ahhoz, hogy ténylegesen igazolja a pápa bármilyen formában történő likvidálását. A mi utunkon a katolicizmus a legveszedelmesebb akadály.

– Úgy beszél, tábornok úr, mint aki egyenesen Sztálintól érkezett!

Burgdorf megcsapkodta fénylő csizmáját hosszú sétapálcájával. Nadrágjának vörös sávjai úgy izzottak, akár a vér.

– A mi háborúnk nem nemzeti háború. Ha veszítünk, a nagy nemzetként ránk rótt szerep, sőt talán maga a létezésünk is végveszélybe kerül. Ezért kell ezt a háborút olyan keménységgel és brutalitással megvívnunk, amit még nem látott a világ. Nem rettenünk vissza semmitől. Ha soraink közt olyan tisztek akadnának, akik nem teljesítik maradéktalanul Berlin parancsait, őket is és a családjukat is likvidáljuk. Ha Berlin kiadja a “Nyakörv” jelszót, önnek mint itteni főparancsnoknak az a kötelessége, hogy sikerre vigye a hadműveletet. – Burgdorf elgondolkozva kinézett az ablakon. – A “Nyakörv” sötétségbe burkolózik. Papíron nem is létezik. – Elmosolyodott, és erőteljesen ráhúzott a csizmájára. – Egy dologban közös a Kreml és a Prinz Albrecht Strasse: mindketten számítanak a burzsoá képzeletszegénységre. Valami olyan óriási is lehet, hogy teljesen hihetetlennek tűnik. Nem érdekes, ha néhány éles eszű hírszerző elhiszi, ha a hatalmas és ostoba burzsoázia képtelen felfogni. Ha pedig kiszivárog az igazság, azonnal hazugságnak bélyegezzük, és a tettesek az üldözött ártatlanság dicsfényében fognak tündökölni.

A tábornagy olyan arckifejezéssel meredt Burgdofra, mintha hibbant agyúnak, netán a Sátán szárnysegédjének vélné.

– Ha elveszítjük a háborút – mondta elcsukló hangon –, a történelmi igazságszolgáltatás a maga teljes kegyetlenségében fog elítélni bennünket.

Burgdorf megrázta a fejét.

– Berlin mindent olyan tökéletesen fog végrehajtani, ami felülmúlja az ön legvadabb elképzeléseit is. Először a világ meg fog döbbenni. Aztán majd kétségek ébrednek, és tíz évnek se kell eltelnie: a burzsoázia nem lesz hajlandó elfogadni a tényeket. A pápa fél Sztálintól és Hitlertől is, és erre minden oka megvan. Berlinbe fogjuk szállítani – hivatalosan azért, hogy megvédelmezzük.

– Miután a Vatikánt német csapatok elfoglalták? – kérdezte a tábornagy elgondolkozva. – Senki nem fog hinni maguknak!

– Azt hiszi, hogy mi ott Berlinben ilyen balfácánok vagyunk? – nevetett Burgdorf gúnyosan. – Német csapatok csak akkor foglalják el a Vatikánt, ha már megtámadta egy zsidó-kommunista vezetés alatt álló partizánbanda. Mit gondol, miért hoztuk Rómába a Dirlewanger-féle Különleges Szolgálatosokat?

– Nem fog véletlenül eljárni a szájuk? – kérdezte elmélázva a tábornagy.

– Egy se marad életben, hogy megtehetné. Erről a Különleges Szolgálatos páncélosezred fog gondoskodni.

– Német németre fog lőni?

– A páncélosezred nem németekre fog lőni, hanem olasz egyenruhába bújt banditákra!

– A világ soha nem fogadja el a katolicizmus kiirtását – mondta konokul a

tábornagy. – Viharos felháborodás lesz mindenfelé.

– A likvidálás máris elkezdődött – kezdte Burgdorf. – Dachauban ezerkétszáz papot végeztünk ki. Számosan csücsülnek Plötzenseeben, a felakasztásukra várva. Hallott bárhonnan is tiltakozást? Én nem hallottam.

– És a Konkordátum? Az nem vonatkozik erre?

– Semmi jelentősége! – mondta Burgdorf. – Annyit ér, mint a zsidóknak tett ígéreteink. Ha az ember el akarja kerülni, hogy a lemészárolandó szarvasmarha pánikba essen, először meg kell nyugtatni őket. 1933. június 12-én a Führer kijelentette. – “Egyáltalán nem érdekel a Konkordátum, de módot ad rá, hogy nyugodtan folytathassuk zsidók elleni küzdelmünket, utána pedig lehetővé teszi, hogy továbblépjünk, és egyéb dolgokat is végrehajtsunk.”

– Fel nem foghatom, hogyan köthette meg a Vatikán a Birodalommal ezt a konkordátumot. Állandóan benne volt az a kockázat, hogy ellenük fordítják majd!

– Ezt a kockázatot a Vatikán kénytelen volt vállalni – vágta rá Burgdorf ingerülten. – Ha el kívánta kerülni, hogy sokkal rosszabb dolgok következzenek be, mint néhány millió zsidó halála.

– Németországban harmincmillió katolikus van – vetette közbe a tábornagy. – És gondoljon a másutt élőkre!

– Ez bagatell a birodalmi vezető szemében. Van tízmillió fanatikus nem hívőnk, ők örömmel metszik el a torkát minden egyes katolikusnak, aki csak a kezük közé kerül, ha az SS birodalmi vezetője holnap ezt parancsolná.

– Még mindig nem értem, Herr Burgdorf, miért próbálja Berlin mindenáron rávenni a pápát a zsidóüldözés elleni tiltakozásra?

Burgdorf leereszkedően mosolygott.

– Azt hittem, eléggé nyilvánvaló. Sőt attól tartok, a Vatikánban már kezdenek is gyanút fogni. Ha a pápa tiltakozik a zsidóüldözés ellen – most, hogy elfoglaltuk Olaszországot, és rendkívüli állapotot hirdettünk ki –, összeütközésbe kerül a biztonsági előírásokkal, és meglennének a nagyon is határozott okaink, hogy garantáljuk a személyi biztonságát, mivel ebben az esetben ellenünk irányuló ellenséges érzületnek adna nyilvánvaló kifejezést. Ha egyszer már kimozdítottuk Rómából, a többi már gyerekjáték lesz!

– Ez 400 millió hívő katolikus elleni háborút jelentene. Képtelen és lehetetlen vállalkozás.

– Semmi sem lehetetlen, csak el kell vetni a hamis humanizmust. Jelenleg még csak a kísérleti fázisnál tartunk a nemkívánatos elemek kiirtásában; ez pedig olyan akció, ami Sztálin legteljesebb szimpátiájával találkozna. Ki tudja –

talán Berlin és Moszkva éppen ebben az akcióban talál rá egymásra. Berlin és Moszkva egyaránt nagyon jól tudja, hogy céljainkat addig nem érhetjük el, míg gyökeresen ki nem irtjuk a kereszténységet.

– Az egész világ fel fog kelni tiltakozásul – kiáltotta a tábornagy kétségbeesetten –, ha ez kiderül.

Burgdorf megrázta a fejét.

– Túl nagy számok ezek ahhoz, hogy bárki is megdöbbenjen rajtuk. Az átlagember képtelen felfogni az ilyesmit. Kijevben két nap alatt lőttünk agyon 34 000 zsidót és cigányt. Sok városnak ennél kevesebb a lakosa. Lengyelországban naponta négy- uszkve hatezer embert végzünk ki. Auschwitzban már majdnem 800 000 embert likvidáltunk. 1940 óta kétmillió zsidót öltünk meg. Ha lett volna rá elég időnk, hat-, tíz- vagy húszmilliót öltünk volna meg. A világ régóta hallja már ezeket az ijesztő számokat. Az átlagember szemében azok az újságírók, akik írnak erről, egyszerűen hazudnak. De ha ehelyett 800 gyereket végeztünk volna ki, nem pedig 135 ezret, ez általános felzúdulást keltett volna, mert a 800 olyan szám, amit az emberek fel tudnak fogni. – Burgdorf a hóna alá kapta botját, begombolta kesztyűjét, sapkáját hetykén félrecsapta. – Tábornagy úr – folytatta –, ha a lelkiismerete megtiltja önnek, hogy megtartsa a hűségesküjét, küldjön erről egy rövid értesítést, és azon nyomban mentesítjük a parancsnoki teendők ellátása alól! – Egyenesen a tábornagy arcába nézett. – De biztos vagyok benne: nem kell ecsetelnem önnek az ezzel járó következményeket. A katonának sohasem szabad latra vetnie az általa kapott parancsok okait és miértjeit – egyszerűen teljesítenie kell őket. Egyes dolgok, amiket megtesz, persze hogy bűzlenek! A mi szempontunkból az a fontos, amit a Führer parancsol. Az ő akarata a mi akaratunk. Az ő győzelembe vetett hite a mi győzelembe vetett hitünk. – Burgdorf rövid szalutálásként megemelte a botját, és távozott a szobából.

A tábornagy magába roskadtan állt a szoba közepén, és az elegáns férfialak után bámult.

IX.

Porta kifeszítette az íjat. A hosszú nyíl útjára röpült, belefúródott a nyakba, és a másik oldalon bukkant elő. A magas, szikár amerikai kapitány megtántorodott, előrebukott, a nyíl pedig eltört.

Porta nagyon meg volt elégedve önmagával.

– Tiszteletbeli törzsfőnökké fognak ütni. Ha ez így tovább, fölveszem a “Vörös Láng” nevet.

A következő két órában nyolc hasonló találata volt. Az amerikaiak átkiabáltak hozzánk, mert tudni szerették volna, ki az íjászunk. Dezertált egy jól lövő négerük, és azt hitték, ő az, Isten tudja, mit nem kínáltak, ha átadjuk nekik.

– Nálunk nincsenek niggerek – kiabálta Heide. – Se rohadt jakhecek!

Ekkor meglengettünk egy szuronyvégre kötözött fehér kendőt, és Porta kimászott a mellvédre.

– Tartsátok távol a tisztjeiteket – kiáltotta Heide. – Vörös Láng csak tisztekre vadászik.

Porta a feje fölé hajította sárga kalapját. Vörös haja lángolt a napfényben.

– Üdvözlet, sápadt arcúak! – kiáltotta.

Az amerikaiak levegőbe hajigálták a sisakjukat, és hurráztak. Egy bő tábori öltözetű óriási őrmester fölkapaszkodott az amerikaiak mellvédjére.

– Itt Szürke Medve Alaszkából! Hány éve szolgálsz már, Vörös Láng?

– Nyolc.

– Akkor te még gyerek vagy. Én huszonnégy. Még Verdunnál lőttem agyon a tetves apádat.

– Hazudsz, mocskos jenki! – bömbölte Porta. – Az én faterom a harmadik évét nyomja le a Moabit fegyház 840-es zárkájában. Többszörös visszaeső, igen kemény zsivány.

Az amerikai a sisakjára helyezte gyakorlósapkáját.

– Nyomorult fritz, te csak bitorlod az indián nevedet! Én itt a törzsemet képviselem. Lődd le a sapkát a sisakomról, akkor meghajlunk előtted. Hárman vagyunk itt indiánok. Ha mellé lősz, ma éjjel érted megyünk, és levágjuk a faszodat.

Porta kihúzott egy nyilat a hátán levő tegezből, kifeszítve az íjat, és gondosan célzott.

– Ne próbálkozz vele – tanácsolta az Öreg. – Ha megölöd, megbosszulják.

– A Szent Szűz vezérelje a kezedet – suttogta Emanuel atya, és keresztet vetett.

Több száz tábori látcső szegeződött az amerikai sapkára. Halálos csönd lett. Aztán vijjogva elszállt a nyíl, keresztüldöfte a sapkát, és lesöpörte. Mindkét oldalról lelkes, dübörgő tapsorkán hallatszott. Sisakok és puskák repültek a magasba. Diadalmenetben hordoztuk körbe Portát a mellvéd mentén. Az amerikai őrmester a győztes előtti tisztelete jeléül fölemelte a kezét. Ebben a pillanatban megjelent a Félszemű.

– Mi a kurva isten folyik itt? Mindenki bolondgombát evett?

Megérdemelnétek, hogy hadbíróság elé kerüljetek!

Folytatódott a háború.

Mike őrnagy magánháborúja

Az ólmos eső az arcunkba vert, sisakunkról belefolyt a nyakunkba, beleivódott borostás állunkba, és ajkunk szélén fájdalmasan megállapodott, akár az ereszen.

– És még ezt hívják napfényes Itáliának! – hallatszott Porta hangja valahonnét hátulról.

Kettes sorban meneteltünk a hegyoldalon felfelé. A kolostor magasan a fejünk fölött gubbasztott. Mi most nem oda mentünk, hanem átvágtunk a Monte Caira-hegyen a túloldalra. A műszakisoktól azt hallottuk, hogy ezt az övezetet japánok tartják megszállva.

– Felzárkózni! – parancsolta Mike őrnagy. – És ne járjon állandóan a szátok!

Sötétség burkolt be bennünket. Délkeleten ágyúk morajlottak. Világítólövedékek szálltak a magasba. A nyomukban haladó gyújtólövedékek pávafarkakat rajzoltak az égboltra. Igazán gyönyörű látvány volt, szinte élvezte volna is az ember, ha nem olyan átkozottul veszélyesek.

Különleges feladatra jelöltek ki bennünket. Nekünk ez már nem volt újdonság. Mielőtt elhagytuk pihenőkörletünket, megástunk három nagy közös sírt. Egyikünk se hitte, hogy nekünk szólnak, ezért elérzékenyülés nélkül végeztük el a munkát. Porta viszont ásott egy különlegesen szép sírt, mégpedig – ahogy mondta – a Sasnak, akit Hoffmann főtörzs kihajított a századirodából. Mike nagy vigyorgással üdvözölte a legénységi állományban.

– Túlságosan kövér vagy, Stahlschmidt. Le kell fogynod! Legjobb, ha te leszel a küldöncöm. – A században ez volt a legrohadtabb meló.

Porta és Pici nyomban elkezdték kiképezni a Sast új feladataira.

– Használjad ám a lúdtalpadat – mondta Porta –, cikkcakkban fussál a felrobbanó lövedékek között, és véletlenül se dugd a dagadt képedet orvlövészek puskája elé!

A Sas még éppen láthatta a küldöncöt, akinek a helyét átvette. Fél koponyáját elvitte a gránát. Még életben volt, de meghalt, mielőtt továbbindultunk. A Sas átvette az irattáskáját.

Akna robbant a közelünkben. A század pillanatok alatt szétszóródott. Hallottuk is a közeledését. Mike szinte lenyelte hatalmas szivarját.

– Hombre (Ember)! – kiáltott fel Barcelona Blom. – Ezek a rohadt aknák

mindig ilyen hirtelen érkeznek!

Tovább meneteltünk. Senki sem sérült meg. Porta és Pici a Sas mellett haladtak, és bepasszírozták a 3. szakaszba.

– Ronda egy világra ébredtél, mi, Stahlschmidt? Aknák, gyújtóbombák, recés élű szuronyok, rusnya szamurájkardok! Mindenki arra utazik, hogy letépje a töködet. A lángszórók egy pillanat alatt leborotválnak. Pfuj! Ugye, hogy jobb volt az altonai futkosón, nem igaz? De hát a háború olyan, mint a mozi, a legjobb ülések hátul vannak, és az első sorban semmit se látni. De ne csüggedj, puha kis ágyikót csináltunk neked a közös sírban!

– Fogd be a szád! – vicsorogta a Sas. – Lehet, hogy a végén rajtad nevetünk.

– Mi a leghosszabb idő, amit századküldönc megért? – nyerített fel Pici rosszindulatúan.

– A műszakiaknál egy hét – mondta Heide sátáni kajánsággal. – A gyalogságnál öt-tíz nap, de nálunk soha nem több két napnál.

Pici a kereszt jelét rajzolta a Sas arca elé.

– Katolikus vagy? – kérdezte.

– Mi közöd hozzá? – recsegte a Sas.

– Szerintem meg kéne keresned az atyát, és föladatnod a pofádra az utolsó kenetet, mielőtt elérjük az állásainkat. – Pici élvezkedve nyihogott, és minden idők legelmésebb emberének hitte magát. Jó tizenöt percig elröhincsélt.

– Micsoda kegyetlenség, hogy ilyen ígéretes tisztutánpótlási anyag élete virágjában meg kell hogy haljon! – jegyezte meg Barcelona.

– Ez a háború irgalmatlan törvénye – mondta Porta, és kutató pillantást vetett a Sasra. – Félsz összeszorítani a seggedet, Stalschmidt?

Pici látványosan megtapogatta a Sas nadrágjának ülepét.

– Még nincs tele – jelentette ki. – De nem sok híja.

A Sas dühösen felé vágott az irattáskájával.

– Sokkal régebb óta vagyok katona, mint te, szarházi!

– Kartonkatona – gúnyolódott Pici. – Ha Walt Disney ismert volna téged, rólad mintázza meg a gazfickót a Donald kacsában! – Összeesett a nevetéstől, és ide-oda hempergett a földön. Azok közé a szerencsések közé tartozott, akik

órákon át el tudtak szórakozni egyetlen poénon.

Találtunk valahol egy öreg filmvetítőgépet, irdatlan nagy szörnyeteg volt, de mindenhová magunkkal cipeltük. Csak egyetlen film tartozott hozzá, pontosabban egy filmnek, mégpedig Popeye-filmnek a fele. Minden lehetséges alkalommal levetítettük, akár egymás után többször is, és mindannyiszor ugyanolyan mulatságosnak találtuk, mint első ízben. Picinek már négyszer kiugrott az állkapcsa az egyik jelenettől, ahol Popeye egy öreg Forddal keresztülhajt egy szalagfűrészen.

Erdőhöz érkeztünk. Az összes fát aknák kopasztották meg és aprították miszlikbe. Amíg nem kerül a szemed elé hasonló látvány, el se hinnéd, hogy létezhet ilyen. Mindenütt halott fák, amint vádlón az égre mutatnak. Miközben átmasíroztunk az erdőn, megint csak a Sas rovására szórakoztunk.

Nem messze mögöttünk aknák csapódtak be.

– Nem tetszik ez nekem – dünnyögte az Öreg.

Közeledtünk a halálszurdokhoz, az egész cassinói frontszakasz legfélelmetesebb övezetéhez, és a levegő tele volt füttyel, vijjogással és üvöltéssel. Ez a keskeny övezet ellenséges megfigyelők hatókörébe esett. Százával hevertek itt emberek és lovak felpuffadt tetemei. Itt hadtáp-oszlopainknak csak az öt százaléka tudott átjutni.

– Távolságot tarts! – adtuk tovább egymásnak a parancsot. – Dohányozni tilos!

Újabb sorozat akna hullott alá. Futásnak eredtünk. El-elakadt a lélegzetünk, ahogy utat törtünk magunknak. Valaki kiengedte a kezéből az aknavetőt. Mégpedig Shirker-Brandt. Mindig mindenből megpróbálta kihúzni magát. Az Öreg megfenyegette, hogy agyonlövi, ha nem veszi fel újra. 75 milliméteres lövedék csapódott be süvítve a talajba. Brandt térdre esett, szökőkútként spriccelt a vér onnan, ahol az imént még a feje volt. Aztán rábukott az aknavetőre. Az Öreg meg én félrelöktük a testét, és magunkkal vonszoltuk az aknavetőt. Brandt többé nem létezett számunkra.

Aknák csaptak le közénk. Az emberek sikoltoztak. Mindenki csak magára gondolt. Lábaink gépiesen vittek bennünket. Egyetlen gondolat csak bennünk: kijutni innen, valamilyen fedezékbe. Észre se vettük, hogy golyószóróink hozzáverődtek a sisakunkhoz, vagy hogy a szíjak belevájnak a vállunkba. Tovább, tovább! Most nem volt szükségünk sürgetésre.

A mellettem futó őrmesternek mind a két lábát ellőtték.

Schrank szakaszvezető az I. rajból hirtelen megtorpant, és csodálkozva bámulta, hogy ott fekszik előtte a földön a géppisztolya meg a leszakított karja. Lazio őrvezető az ösvény közepén ült, és próbálta visszatömködni beleit a

felszakított hasába.

Aztán átértünk. Létszámunk egynegyedét a holtak között hagytuk. Nem a Sas volt az egyedüli, aki e tízperces rohanás alatt telepakolta a nadrágját.

Kifújtuk magunkat. Egészen másképp festett az arcunk most, hogy átértünk. A kaszás megkopogtatta kezével a vállunkat, és többé nem voltunk ugyanazok az emberek. Mostanra halálosan veszedelmes gyilkosok lettünk. Egy akna elől fedezékbe ugorhatsz, de nehéz elrejtőzni a halálra rettent katona elől, aki ádázul gyilkolni akar.

A fákon orvlövészek ültek távcsöves puskákkal. Az ilyenek mindig a két szem közé küldik golyójukat. Attól biztosan meghalsz. Lemegy a függöny. Az eltévedt lövedék vagy aknaszilánk átszakíthatja a sisakodat. Legjobb esetben csupán megskalpolódsz, de ha a tarkód lágy részében köt ki, akkor, pajtás, hordágyon fognak elcipelni. Van némi esélyed – de nem túl nagy. Ha a tábori kórházban nincs nagyon sok dolguk, rögtön kioperálják belőled, de utána hónapokon át kórházban kell heverned. És mindent újra meg kell tanulnod: beszélni, járni, fogni. Többé nem fogod érezni a szagokat. És mindent el fogsz felejteni. Lehet, hogy megőrülsz, mielőtt mindent újra megtanulhatnál.

Zeng a zene, úgy vágtatnak

át a kapun a kék dragonyosok…

Van olyan német katona, aki nem énekelte ezt a dalt a helyőrségen? Milyen jókedvű, vidám nóta az orvvadászról, aki lóvá teszi a porkolábot! De aligha énekelnéd olyankor, amikor azon kapod magad, hogy egy sáros rókalyukban csücsülsz, az ujjaddal próbálod leszorítani a nyílt ütőeret a combodon, és a szó szoros értelmében a saját kezedben van az életed. Kétségbeesetten kiáltozol majd a sebesültszállítókért, a frontharcosok vöröskeresztes karszalaggal övezett jó barátjáért – ő azonban nem fog jönni. Egyéb teendői vannak. Azokon próbál segíteni, akiknek még meg lehet menteni az életét. Neked már befellegzett, csak még nem jöttél rá. A sebed egyáltalán nem néz ki veszélyesnek, csakhogy nem tudod érlekötő fonállal elszorítani. Magad is meglepődve látod, ahogy ujjaid közül elszivárog a vér. Fél órán belül véged van. Szép csendesen el fogsz vérezni.

Szőke szeretőm mellett

milyen jó aludni…*

A fronton nincsenek fuvolák meg dobok. Felváltva könyörögsz Isten és a Sátán segítségéért. De ők nem segítenek. A háborúban mind a kettő nagyon el van foglalva. Isten miért engedi, hogy ilyesmi megtörténjen? – kérdezed. Szeretnéd megfedni érte. De nem Isten engedte meg a háborút. Szabad akarattal ruházta fel az embert – szabadságában áll akár háborút is viselni. A tolvaj vagy a gyilkos nem róhatja a rendőrség szemére, amiért ő tolvaj vagy

gyilkos. Te sem feddheted meg Istent azért, mert háború van.

Az ejtőernyősöket váltottuk fel. Ők teljesen kikészültek. Még csak el se köszöntek tőlünk, amikor elmasíroztak. Egyetlen gondolat járt a fejükben: elkerülni onnan. Egy órával később kaptuk az első támadást. Jöttek a japók. Pillanatokon belül mindnyájan vad, gomolygó kézitusába keveredtünk.

A Légiós meg én felállítottunk egy golyószórót, és végigsöpörtünk az egész hadállás hosszán. Ennek mindkét oldalon lettek áldozatai, de hát mi mást tehettünk volna? Ki kellett onnan kergetnünk a sárgákat, és ezt sikerült is elérnünk. Pontosabban a Légiósnak. Lerántotta a golyószórót az állványról, csípőjéhez szorította, elüvöltötte harci kiáltását: Allah el akbar! Vive la légion! Avant, avant! (Allah hatalmas! Éljen a légió! Előre, előre!), és mi követtük őt, ahogyan korábban oly sokszor Oroszországban. Még Mike is csatlakozott hozzánk.

Pici kifent gyalogsági ásóval hadakozott. Bokán ragadott egy japót, és szétcsapta a fejét egy kövön. Néhány perc alatt pánikszerűen visszavonultak.

Barcelonára egy bunkerban találtunk rá: kést döftek a hasába. A tettes a bunker egyik sarkában hevert bezúzott fejjel. Visszaküldtük Barcelonát a sebkötöző állomásra. Hat szivarunkba, egy karórába, három ópiumrúdba és tizenkét francia fotónkba került, hogy odajuttassuk. Borsos ár volt, de Barcelonát mindenki kedvelte.

A doktor nagy adag morfiumot nyomott bele.

Eggyel megfogyatkozott a rajunk. Mielőtt elszállították, átadta az Öregnek azt az összeaszott narancsot, amit még Spanyolországból hozott. Az volt a rögeszméje, hogy amíg a narancs az 5. századnál van, ővele semmi rossz nem történhet. Az Öregnek meg kellett esküdnie az Emanuel atyától kölcsönkért feszületre, hogy egészen addig a jobb nadrágzsebében fogja hordani, amíg Barcelona vissza nem jön. Aztán integetett a rögtönzött hordágyról (nagykabát két puska között). Néztük, míg el nem tűnnek vele a halálszurdokban.

Ezen az éjszakán ejtettük foglyul a srácot. Éppen a folyón kelt volna át, amikor beleszaladt egyik őrszemünk karjába. Egyetlen szót sem bírtunk kiszedni belőle. Mikor átkutattuk, csupán különböző magvakat találtunk a zsebeiben, semmi mást. Mikor a nevét kérdezték, olyat mondott be, ami több tízezer hasonló korú olasz fiúnak a neve.

Megjelent a hadosztály felderítőtisztje is, de ő se tudott kiszedni belőle semmit. Egy őrszemmel visszaküldtük, és még aznap este híre jött, hogy agyonlőtték. Rájöttek a magok jelentésére: a fehérek tankokat jelentenek, a kukorica ágyút, a napraforgómag gépágyút, az almamag ezredet. Nem volt több tízévesnél, de máris ragyogóan kémkedett. Egy római mellékutcán a szeme láttára lőtték agyon apját-anyját, és ettől annyira meggyűlölt bennünket, hogy elmetszette egy katonai rendőr torkát.

Két nappal később az amerikaiak érdeklődni kezdtek felőle. Közöltük velük, amit tudtunk. Elátkoztak bennünket, és megtorlásként ötöt agyonlőttek a mieink közül.

Volt egy fa egy halálszurdokban: egy parasztlány lógott az egyik ágán. Rajtakapták, amint aknákat fektetett le. A tóparton meg két kommandós katona ült a földön, szögesdróttal összekötözve. Az állásaink közelében csípték őket nyakon. A fejvadászok odavitték, és tarkólövéssel elintézték őket, tetemüket pedig közszemlére állították az amerikaiak orra elé, rettentő figyelmeztetésül. Már bomlani kezdett a tetemük, de szigorú büntetés terhe alatt tilos volt elmozdítani őket. Így aztán többé nem vettünk róluk tudomást. Részeivé váltak a tájnak, mint az a két fűzfa, amely folyton azt fontolgatta, hogy beleugrik a folyóba.

Ösztönünk, a frontharcos biztos ösztöne azt súgta, hogy baj lesz, ezért parancs nélkül is mindenki egyszemélyes rókalyukat kezdett ásni; a gyalogos katonának ez a legjobb védelme tankok ellen.

A 134-es gránátosok kinevettek bennünket.

– Nincs itt tank se égen, se földön. A magatokfajta páncélos mindenütt tankot látnak.

– Va te faire cuire un oeuf (Az eszed tokja)! – mondta a Légiós. – Mindjárt jönnek. Majd meglátjátok.

Jöttek is. Abban a napszakban, amikor a legkevésbé számítottunk rájuk: közvetlenül éjfél után.

Visszarohantunk hadállásainkból a rókalyukakba, onnan aprítottuk a tankok után előrenyomuló gyalogságot, és egyik tankot a másik után semmisítettük meg. Harminchat bűzlő máglyát gyújtottunk. Mindössze tíz tankjuk érkezett vissza.

Porta meg Pici aranyfogakra vadásztak, még mielőtt véget ért volna a támadás. Úgy értesültek, hogy a japánok általában jól fel vannak szerelve aranyfogakkal. Lármás kifejezést adtak csalódottságuknak, mikor lázas kutatómunkájuk mindössze kilenc fogat termett. Elhatározták, hogy nappali világosságnál újra megvizsgálják a hullákat. Néhányat biztosan figyelmen kívül hagytak a sötétben. Mike őrnagy legalább tizenkettedszerre fenyegette meg őket hadbírósággal, őket azonban nem hatotta meg. Mohó aranyvágyukat semmi sem tudta megfékezni. Pici büszkén előmutatott egy pompás szemfogat.

Új hadállásba vonultunk, az 593-as magaslatra, amelynek túloldalán táborozott a 34. Texasi Hadosztály. Egészen Rocca Januláig el lehetett látni: záporoztak rá az aknák. Mike órákon át kutatott ismerős arcok után a szeméhez szorított távcső segítségével, mert a 133. amerikai gyalogezred tőlünk

oldalirányban helyezkedett el. Mike ott szolgált újoncként.

Láttuk, töri a fejét: hogyan tudná valami mocskos trükkel csőbe húzni őket. Neheztelt rájuk. Hirtelen felismerte néhányukat. Félrelökte a tüzérségi megfigyelőt, felragadta a tábori telefont, és követelte, hogy kapcsolják neki az egységvezető őrnagyot. Frick hadnagy próbálta visszafogni:

– Ne tegye, Mike! Ripityára lőnek bennünket!

Mike gonoszul vigyorgott, és hatalmas szivart bökött a szájába.

– Menjen a picsába! Ez az én magánháborúm. Sok-sok éve vártam erre a napra. – Magához hívta Portát, aki két és fél méteres íjjal járt-kelt, egy halott amerikai mellett találta. Mike megmutatta neki a célpontot. – Látod azt a három bokrot, közvetlenül az ötszögletű szikla mellett?

Porta bólintott.

– Kissé jobbra, három ujjnyival ellenkező irányban van egy tisztás – folytatta Mike. – Látod?

Porta belebámult a látcsőbe, aztán hosszan füttyentett.

– Aha, látom már. Megfigyelőhely.

Mike vigyorgott, és a szivarját rágta.

– Nem, nem! Az a parancsnoki állásuk. Van ott egy szarházi, akivel együtt voltam a kiképző században. Át tudsz lőni egy nyílhegyre tűzött cédulát?

– Át én – mondta Porta.

Mike őrnagy kitépett egy lapot a noteszéből, és gyorsan ráfirkantotta:

“Joe Dunnawan, emlékszel-e még Michael Braunra? Együtt voltunk a Shuffield támaszponton. Beköptél, Dunnawan. Miattad tették ki a szűrömet. Most őrnagy vagyok.

Átmegyünk hozzátok, hogy belenyomjuk a pofátokat a seggetekbe. Nagyon sok törlesztenivaló van a kontódon, Joe, és Joe, akkor is elkaplak, ha Clarke tábornok főhadiszállásán bújsz el!

Pontosan három perc múlva küldök neked egy csokor gránátot. Vonulj fedezékbe, Joe, különben lerepül a fejed, pedig azt bánnám kissé. Élve akarlak elkapni. Jesszusom, Joe, üvölteni fogsz kínodban, ahogy mi, a helyőrségi börtön páriái üvöltöttünk, amikor a Féllábú őrnagy eltángált bennünket!

Viszlát, Joe!

Mike Braun

századparancsnok őrnagy”

Porta hosszú nyíl hegyére kötözte a cédulát, megfeszítette az íjat, gondosan célzott, és surranó hanggal elszállt az üzenet.

Mike elindította a stopperóráját, a tábori telefonhoz rohant, feljegyezte a megfigyelő számadatait, majd arcán sátáni mosollyal parancsokkal látta el a nehézüteg-kezelőket. Aztán a rakétaüteget kérte.

Pontosan három perccel azután, hogy Porta kilőtte a nyilát, akkora mennydörgés támadt, mintha száz elszabadult expressz-mozdony száguldana el a fejünk fölött. Akaratlanul is térdre estünk. Tűzfal emelkedett a magasba, megmozdult föld és kő az ellenség állásaiban. Ezek voltak a nehézütegek. Tíz sortüzet lőttek. Öt másodperccel később csatlakoztak a rakétaütegek is. A tábori ágyúk is elég mocskos munkát tudtak végezni, de hatásuk eltörpült a 30 cm-es rakétákhoz képest, amelyek hosszú tűzfarkat húzva zúdultak az első lövedékek után. Sokszor megtapasztaltuk már őket, de mindannyiszor a futóárok mélyére húzódtunk félelmünkben. Tudtuk, hogy a rakétaütegnek három kilövője van, és mindegyik kilövőnek tíz csöve. Ez harminc iszonyú odapörkölést jelentett, mindez pusztán azért, mert Mike őrnagy megneheztelt valakire. Ő meg ott ült a lövészárok fenekén, szélesre tárt lábakkal, és gonoszul mosolygott.

A lövedékek zápora után hátborzongató csend lett.

– Vigyázat! – mondta Frick hadnagy. – Válaszolni fognak.

Csakugyan válaszoltak. Negyedórán át minden ágyút és puskát elsütöttek, amijük csak volt. Aztán visszatért a béke.

Mike a bunkerban csücsült, és újabb gazságon törte a fejét. Nem sokkal a sötétség leszállta után önkénteseket toborzott – ahogy ő mondta: egy rohamosztagba. De mindenki tudott már Mike őrnagy magánháborújáról, ezért senki se jelentkezett. Mike gúnyolódott rajtunk, anyámasszony katonáinak nevezett bennünket, de rá se rántottunk. – Magam vezetem az akciót – mondta Mike, mintha ez jelentett volna bármit is. Nem volt bizodalmunk Mike mint éjszakai rohamosztag-vezető iránt. Parancsba adni pedig nem merte, hogy menjünk. Ha balul üt ki a dolog, nagyon csúnya következményekkel kellett volna szembenéznie. A túloldalon nem amatőrök csücsültek. Így aztán aznap éjjel elmaradt a rohamosztag rajtaütése. Mike Portának és Picinek 60 ópiumos rudat és szabad aranyfograblást is ígért, ha össze tudnak verbuválni egy osztagot. Mindent megtettek, amit csak tudtak, fenyegetőztek és fűt-fát ígértek, de bennünket nem lehetett lépre vinni.

Másnap reggel az amerikaiak elkezdték cukkolni Mike-ot. Áthajítottak hozzánk egy lestrapált gyalogsági bakancsot, és benne egy döglött patkányt.

Az üzenet félreérthetetlen volt. Aztán megafonon átkiabálták:

– Nem felejtettünk el, Braun! Te vagy a legocsmányabb renegát, aki valaha is amerikai uniformist viselt. Ott a helyed a fritzek között. Itt várok rád; de ne várass túl soká. Nem szeretném, ha miattad elmacskásodna a seggem, Mike Braun erzaccőrnagy. 20 000 dollárt ígérünk és annyi cigarettát, amennyit csak két ember el bír vinni, ha a századod levágja a fejedet, és áthajítja hozzánk. De ha nem nyiszálják le a diódat, mindnyájukat lemészároljuk, amikor érted megyünk!

Orvlövészeik egész nap szaporán dolgoztak, és tizenegyet terítettek le a mieink közül. Nem sokkal éjfél után megölték az őrszemeinket, és csupán a Légiósnak köszönhetjük, hogy nem füstöltek ki mindnyájunkat a lövészárokból. Kimászott a rókalyukából, hogy pisáljon, és észrevette, hogy futva közelednek. Azonnal tüzet nyitott a golyószórójából, és jó tíz perces kemény harccal tudtuk csak visszaszorítani őket. Ez újabb tizenkét emberünkbe került. De most aztán betelt a pohár. Túlságosan messzire merészkedtek.

Mike kéjesen megdörzsölte a markát, amikor odament hozzá a Légiós, és közölte, hogy a rohamosztag bevetésre kész. Az volt a feladatunk, hogy kúszva hatoljunk át az ellenséges vonalakon, és hozzuk magunkkal Mike haverját – este 7 után, amikor mindnyájukat a vacsoraosztás fogja lekötni. Mindenki a fejét fogja tömni majd, mert nagyjából nálunk is akkor volt a kajaosztás. Legvadabb álmaikban sem képzelnék, hogy pont ekkor merészkednénk át hozzájuk. Az ötlet a Légióstól származott, és nem csekély ellenállásba ütközött a Porta-féle haspókok részéről. Mike se volt oda az ötletért, de végül a Légiós győzött. Pici és Heide utat vágtak a drótkerítésen, és villámsebességgel átmásztunk. Bombatölcsérekben gyűltünk össze az ellenséges hadállások előtt. Lecsavartuk gránátjaink kupakját, kioldottuk a biztonsági zárat pisztolyunkon. Annyira közel voltunk hozzájuk, hogy hallottuk, amint viccelődnek a csajkájuk tartalmán. Egyikük azt mondta, hogy a ragu, ami a csajkájukban van, halott német telefonkezelő lányokból készült. Két katona egy üveg whiskyn civakodott.

Mike az infravörös távcsöve segítségével kijelölte, merre menjünk. Odasúgta Picinek, hogy tartson vele, és segítsen elhurcolni Joe Dunnawant. Úgy látszott, az amerikaiak semmi másra nem figyelnek, csak a vacsorájukra. Mike leengedte a kezét – ez volt a jel a támadásra.

Előrerontottunk. Egy csajka a magasba szállt, mert kézigránát kötött ki benne. Aknákat és kézigránátokat hajigáltunk a bunkerjaikba, és golyószóróval verettük végig a futóárkukat.

Óriási zavar támadt. Néhány perc múlva már jöttünk is vissza. Indulás előtt épp annyi időnk volt, hogy megsemmisítsük az aknavetőiket és a nehézgéppuskáikat. Teljesen kifulladva estünk be saját futóárkainkba.

Mike szólni is alig tudott mérgében. Pici túlságosan kemény kézzel bánt

Dunnawannel, és megfojtotta, így Mike nem tehetett többet: belerúgott a tetemébe. Az pedig még inkább dühítette, hogy még csak meg sem büntetheti Picit a kétbalkezességért, hiszen vállalkozásunk teljesen szabálytalan volt.

A következő két napban azzal szórakoztunk, hogy nyíllal meg fúvócsővel lövöldöztünk.

Megeredt az eső. Majd megfagytunk álcázó öltözékünkben. Túlnan olyan volt a kolostor, mint egy fenyegetően összeszorított ököl. Egyik hajnalon mintha az egész délnyugati látóhatár lángba borult volna. Megnyíltak az egek, és rettentő méretű izzó kohók sora tárult a szemünk elé. Megremegtek a hegyek. Az egész Liri-völgy félelemtől reszketett, mert nyolcezer tonna acél hullott ránk mennydörögve. Megkezdődött a történelem legnagyobb tüzérségi csatája. Egyetlen napon annyi lövedék hullott az állásainkra, mint a verduni csata egész idején. Múltak az órák, és engesztelhetetlenül folytatódott a lövöldözés, a bombázás, az aknatűz.

Egyre-másra bedőltek bunkerjaink, és kézzel-lábbal, foggal-körömmel kellett kiásnunk magunkat. Vakondokká váltunk mindannyian. Próbáltunk hozzálapulni a futóárok falához, vagyis ahhoz, ami megmaradt belőle. A legiszonyúbb gránátpokol volt ez, amit valaha is átéltünk. Láttuk, amint egy 38 tonnás harckocsi zúgva fölemelkedik a levegőbe. Alighogy földet ér, lánctalpaival a levegőben, lőtornyán egyensúlyozva, a légnyomás máris visszaveti oda, ahonnan elindult.

Néhány másodperc alatt egész század temetődött el élve, miközben haladtak előre a futóárokban. Nem maradt belőlük több, csak egy itt-ott kinyúló puskacső.

Azon az éjszakán az emberek kezdtek beleőrülni az aknatűzbe. Kénytelen voltunk ökölcsapással leteríteni és elagyabugyálni őket, hogy megjöjjön a józan eszük. De nem mindig sikerült időben megakadályozni, hogy kirohanjanak az aknazáporba, mert ott aztán senki se húzta sokáig. Ebben a pokolban mindenütt izzó acéllövedékek röpködtek.

Sorg hadnagynak robbanás vitte el mind a két lábát, és elvérzett. Odalett a két szanitécünk is. Egyiküket gerenda csapta agyon, a másikat kettészelte az orra előtt felrobbanó akna, mikor épp Sorg hadnagyért indult volna. Szilánk vágta le Pici orrát; a Légiós meg Heide fogták le, amíg Porta vissza nem varrta – holttesthalmok fedezékében. Így ment egész éjjel, és utána is egész másnap. Tábori ütegeinket réges-rég elnémították, tankjaink álló helyükben kiégtek.

Hirtelen megemelkedett a zárótűz vonala, és mögénk került. És kráterekből és gödrökből előszökkenve megindultak. Úgy üvöltöttek és visítottak, akár az ördögök. Győzelemittasan előrerohamoztak, azzal az elszánással, hogy senkit se hagynak életben közülünk. Mi pedig gránáttölcsérekben és sziklák mögött lelapultunk géppuskáink és lángszóróink mögé. Az elsők elrohantak mellettünk, mert halottnak tettettük magunkat. Egyre újabbak jöttek. Egyikük belerúgott a sisakomba, kis híja, hogy meg nem süketültem. Várj csak, te

mocskos, gondoltam. Nem fogsz élve visszajutni! A szempillámon át is láttam a rohanó lábakat, a hosszú amerikai fűzős cipőket, a fehér francia bokavédőket, az angol lábszárvédőket. Özönlött mindenféle náció. Még négerek is, félelemtől elszürkült arccal.

Érdes parancsszó harsant:

– E-lő-re! E-lő-re!

Ugatni kezdett egy géppuska. Hasra fordultam, fölemeltem a géppuskát, és föltápászkodtam a sárból. Pici belökött egy töltényhevedert. Töltöttem és tüzeltem. Nyomjelző gránát repült sziszegve a khaki öltözetű katonák mögé, és lekaszálta őket. Megadták volna magukat, de bizony betakarította őket a Halál.

Szuronyokkal és ásókkal estünk nekik. Testeken tapostunk, tobzódtunk és csúszkáltunk a kitaposott belekben, csupasz kézzel megfojtottuk embertársainkat.

Gyilkolj, katona, gyilkolj a hazádért meg a szabadságért, amiben soha nem lesz részed!

Előresújtott az ásóm, és lehasítottam egy amerikai néger őrmester fél arcát. Rám fröcskölt a vére. Méternyi rókalyukba ugrottam fedezékért. Megmozdult valami az iszapban. Egy arc jelent meg, belapítódott sisak alatt. Félelmemben felkiáltottam, ásómat marokra kaptam, ráürítettem a pisztolyomat, de nem találtam el. Föltápászkodott, és csöpögött róla a sár. Keményen hasba rúgtam. Szuronnyal esett nekem. Felálltam, kirúgtam a kezéből a szuronyt, és újra meg újra az arcába sújtottam borotvaéles ásómmal.

Pro Patria (A hazáért)! Előre, hősöm, sújtson le szuronyod és az ásód!

X.

Carl ötlete volt, hogy torlaszoljuk el a Via del Capocit, és egy közlekedési rendőr segített nekünk eltorlaszolni az utca mindkét végét. Mario golyókat hozott, és golyózni kezdtünk. Volt, aki hűhót csapott, de a rendőr gyorsan rendet teremtett. Az egész utca beszállt a játékba. Csuda móka volt, leszámítva néhány szitkozódó autós társaságot, akik nem értették, miért van az utca lezárva.

A csöndet csak az egymásnak ütődő golyók lágy koccanásai törték meg. Letérdelve céloztunk, távokat mértünk, vitatkoztunk. Egész nap játszottunk, csak akkor hagytuk abba, amikor megeredt az eső.

A sorompókat akkor sem távolítottuk el, mikor továbbálltunk. Hátha holnap is szükségünk lesz erre az utcára!

Aztán elindultunk a Mario de’Fiorin levő bordélyházak felé, de mielőtt odaértünk volna, csetepatéba keveredtünk néhány olasz hegyivadász rajjal. Ez

a Via del Corso nagy cukrászdájának tájékán történt. Kirakatüvegestül rontottunk be az egyik helyre. Mire kijöttek a carabinierik, már csak olaszokat tudtak fülön csípni. Mi addigra egy bordélyházban foglaltuk el harci állásokat.

– Milyen szép itt Rómában! – mondta Carl.

Portyázás Rómában

Többször is úgy rémlett, hogy felborul a teherautó, mikor átzötyögött a megszámlálhatatlanul sok gránáttölcséren. Szabadságoslevelem ott zizegett merev álcázó zubbonyom mellényzsebében, és kéthetes hamburgi feledést ígért. A szárnysegéd arról a lehetőségről is sutyorgott valamit, hogy esetleg szerezhetek olyan pecsétet, amivel átruccanhatnék Dániába. A század erre nincs fölhatalmazva, de ha Hamburgban el tudom intézni, továbbmehetek Koppenhágába. De hát mit csináljak én ott? Pattanjak át Svédországba, hogy a svédek visszaadjanak? Náluk ez rutinszerűen megy. Három nappal korábban mi szolgáltattuk a kivégzőosztagot néhány pilóta kivégzéséhez, akik dezertáltak Rómából, és egészen Stockholmig jutottak el. Bilincsbe verve szállítódtak vissza. A svéd rendőrség elkísérte őket Hälsingborgig, és átadta a katonai rendőrségnek. Mi meg végül agyonlőttük a szerencsétleneket. Egyikük a svédeket átkozva halt meg.

– Hova-hova? – kérdezte egy korosodó tizedes, váll-lapján a gránátosok vörös paszományával.

Némán rábámultam. Nem tudtam mit mondani.

– Azt kérdeztem, hova megy? – ismételte paraszti makacssággal.

– Mi a kurva istent érdekel az téged, ostoba barom? Kérdeztem én tőled, hogy hova mész?

– Úgy látszik, azt akarod, hogy bemossak a pofádba, taknyos faszkalap. Az apád lehetnék!

– Hát csak gyere! Én kész vagyok! – Lecsatoltam a derékszíjamat, és hirigre készen az öklöm köré tekertem.

Nem tudta, mit csináljon, mert nem értette, mitől vagyok ilyen indulatos. De valakin ki kellett töltenem a haragomat, és az öreg csatár erre a célra prímán megfelelt. Ha történetesen megüt, megölöm. Nem érdekelt, mi lesz utána. Úgy éreztem, el kell követnem valami kétségbeejtőt a bűzös tanktoronyban töltött 62 őrjítő óra után.

Úgy látszott, mindenfelől hadtápalakulatosok vesznek körül, de a hátsó sorokban megpillantottam két gyűrött és olajfoltos egyenruhájú tengerészt. Zubbonyuk gombjait zöld rozsda borította. Egyikük elvesztette a szalagot a sapkájáról, és a világ legnagyobb jóakaratával se lehetett volna elolvasni, mi van ráírva a másikuk szalagjára. A karjukon levő jelvényről tudtam meg, hogy

tengeralattjárón szolgálnak. Valahogy kedvem szottyant eltársalogni egy kicsit velük, és úgy képzeltem, ők is szívesen eltársalognának velem. De talán ők is úgy voltak ezzel, mint én, vagyis nem merték megtenni a kezdő lépést. Talán egy árva szót se váltottunk a százmérföldes út alatt, amit azon a zötyögő teherautón kellett megtennünk.

Rómába még időben értünk ahhoz, hogy elérjem az északra induló expresszvonatot, előtte azonban be kellett mennem a 12. számú hadikórházba, hogy kézbesítsem a Félszemű küldeményét – egy doktornőnek szóló csomagot. Bármennyire hihetetlen, de a mi Félszemű tábornokunk szerelmes lett. Alig vártam már, hogy lássam a csajt. Ha küllemben méltó párja a Félszeműnek, akkor nemigen leszek oda érte. Ám kiderült, hogy észbontóan csinos lányról van szó, tüstént le is feküdtem vele, a Félszemű meghatalmazott nagyköveteként.

Összes zsebem levelekkel volt megtömve: azért bízták rám, hogy megkerüljék a tábori cenzort. Pompás gyűjtemény volt – hazaáruló irományokból. Vitathatatlanul Portáé volt a legsúlyosabb. Egyik barátjának szólt, annak a dezertőrnek, aki már ötödik éve bujkált, és egy rendőr segítségével valamiféle “illegális csoportot” szervezett, hogy segítséget nyújtson olyanoknak, akik meg bírják fizetni az árát. De aztán jaj annak, aki nem tudott fizetni, és a karmaik közé került! Portának valamilyen üzleti megállapodása volt velük, meglehetősen rejtélyes természetű, de úgy látszott, nagyszabású dologról lehet szó. A háború után Porta barátjából egy közismert német város rendőrfőnöke lett. Nem nevezem meg pontosabban a várost, nehogy az illető férfiú becsületsértési pert akasszon a nyakamba.

Teherautónk bezötyögött Rómába. Rühes kutyák futottak utánunk. Ugattak, és jó sokáig a sarkunkban loholtak. Egy kaszárnya előtt álltunk meg, ocsmány, bűzös helyen; hámlottak a falak. Látszott, hogy nem a törvényes tulajdonosai lakják. Azok ugyanis messze-messze, az afrikai homokban voltak eltemetve, vagy líbiai hadifogoly-táborokban rohadoztak.

Üvöltözni kezdett velünk egy törzsőrmester.

– Baszódj meg! – kiáltotta az egyik tengerész, és leugrott a teherautóról. Szorosan egymás mellett, vállukra vetett oldalzsákkal, a két tengerész kihajózott a kaszárnyakapun. Utánuk rohantam, rá se hederítve a főtörzsőrmester ordibálására. Olaj és sós víz szaga áradt róluk. Ők is mentek, én is mentem. Mikor a Spanyol lépcsőhöz értünk, megálltunk egy kis pihenőre. Aztán elértünk a Via Mario de’Fiorira, és bebuktunk egy bárba. Szűk és keskeny hely volt, jó hosszú bárpulttal. Nagy hangon jártatta a száját egy közlekedési rendőr. Motorszemüveg lógott a nyakából, cigaretta a szája sarkából. Csupa mocsok volt az egyenruhája. Mikor meglátott bennünket, elhallgatott.

Néhány kurva lézengett a bárban, lerítt róluk, hogy réges-rég letöltötték már a tanoncidejüket.

A csapos böhöm nagy, rengő hájú óriás volt: rövid ujjú pulóvert viselt,

nyakába vette az izzadságtörlő kendőjét, és lomhán poharakat törülgetett. A rendőr lármás suttogással így szólt:

– Attenzione! (Vigyázz!) Rohadt németek!

A két tengerész közül az alacsonyabbik egyenesen odament hozzá, közben egyik keze a szuronyán pihent.

– Pajtás! – kezdte. – Te római vagy. Mi meg németek vagyunk, rendes fickók, a légynek se ártunk, ha nem kötnek belénk. Szerintem a bárpult mögötti barátunk is így van ezzel. Mindig csak annyit kér, amennyi megilleti. Ez a két hölgy is finom úri hölgy, feltéve, hogy megkapják, ami megilleti őket. – Rövid időre elhallgatott, előhúzta a szuronyát, megpiszkálta hegyével a fogát, aztán egészen közel hajolt a rendőrhöz, s ahogy előrenyúlt a nyaka, szabaddá vált vörös és sebhelyes bőre, olyanokon láthat ilyet az ember, akik az utolsó pillanatban szerencsésen kimenekültek valami forró gőzzel telített szobából. – De, és ezt ne feledje, biztos úr, egyikünk se rohadt! Te ismered az utcáidat és a tereidet, én meg ismerem a tengeremet. A víz alatt hasaltam lesben, és vártam a nagy hajórajokat, miközben te bebújtál egy kő mögé, úgy vártad, hogy arra menjen egy beseggelt szeszkazán. – Elengedte a szuronyát, és tenyerével rácsapott a bárpultra. – Hoci egy kis sört! Három rész sör, egy rész szilvapálinka. Utána jöhet a szegény ember pezsgője! – (Aminek a fele sör, fele pezsgő.)

A csapos megértően elvigyorodott. Végighúzta hasán az izzadságtörlő kendőt.

– Nem tűr halasztást, hogy berúgjatok, mi? – Megvakarta a fenekét, és fogával kikapta a dugót egy pezsgőspalackból.

Szemügyre vettük a képeket a csapos mögötti falon. Pucér lányok légyszaros fotói, legföljebb új vendég vet rájuk futó pillantást.

Mi hárman még egyetlen szót se szóltunk egymáshoz. Addig nem is szólhattunk, míg le nem hajtottuk az első pohárral; olyan rituálé ez, ami mindenkire kötelező. Addig nem is volt közünk egymáshoz, amíg meg nem ittunk együtt egy pohár szilvapálinkás sört. A csapos igen nagy figyelmet szentelt sörünk kitöltésének. Jó negyedórát erre fordított.

– Kértek hozzá pálcikát? – kérdezte.

Hallgatásunkat beleegyezésnek vette.

Mindegyikünk elé odataszított egy literes korsót, és félig tiszta pálcikát rakott bele, hogy a mocskos fekete vége legyen felül. Egy hatalmas cserépköcsögből kimarkolt néhány borókabogyót, és mindegyikünk korsójába belehullajtott egy-két szemet. Aztán odanyomott elénk egy tál olajbogyót meg ajókát. Nem volt bennük pálcika, ahogy elegánsabb helyeken szokás.

Kénytelen voltunk az ujjainkat használni.

Összekoccintottuk a korsókat, és nagy, szomjas kortyokban ittunk. A magasabbik tengerész, hosszú, sovány langaléta, cigarettával kínált bennünket. Camel. Megvakarta a lába közét, és a két kurvát méregette vizsla tekintettel.

– Épp kórházba készülünk – magyarázta. – Carlban megrepedt valami, mikor ráesett egy torpedó. Nekem meg a szifkóm szarakodik, és mind a kettőnknek égési sebeink vannak, amiket meg kéne kenegetni. – Kiegészítő magyarázatként szétnyitotta a gallérját, hogy láthassam a vörös és égett húst. – Ciprus közelében kaptunk egy támadást, ez annak a nyoma. 48 órán át lenn dekkoltunk a víz mélyén, de akkor a kapitány elvesztette a türelmét. Nem hallgatott a másodtisztünkre, hanem fölemelkedett periszkópszintig. Fiatal volt és tapasztalatlan. Nem több huszonegy évesnél. A másodtisztünk betöltötte a 47-et, és rengeteg volt a tapasztalata. Teherhajón szolgált, mielőtt tengeralattjáróra került. Amikor kivonszoltuk a parancsnoki fülkéből, már leégett a hús a csontjairól. Olajjal volt leforrázva. A parancsnokot többé nem találtuk meg. Egyszerűen nyoma veszett. Lovagkeresztet akart szerezni, állandóan az járt a fejében. Velük együtt odaveszett a legénység harminchét tagja. De azért dokkba vittük az öreg bárkát, hála az első mérnökünknek!

– Na, ezt majd mondd el neki is! – mondta az alacsonyabbik, akinek Carl volt a neve. – Porzik a vesém, igyunk!

Mindegyikünk rendelt egy rundót. Aztán a csapos is. A rendőrt kegyeinkbe fogadtuk, ő is rendelt egyet. A maradékot mindig a lányok mellkivágásába löttyintettük.

Bejött egy újabb lány.

– Hűha! – dörmögte Carl, és mutatóujját hosszú tengerészcimborája bordái közé bökte. – Én ezt akarom megbaszni. Kíváncsi vagyok, mennyi a tarifája? Megadok ötszázat egy éjszakáért. – Megvitatta a lánnyal a tarifát, és végül megegyeztek 500 márkában meg 10 csomag Lucky Strike-ban. A bár fölött volt a lány szobája, a második emeleten. Otto meg én is fölmentünk velük. Mielőtt távoztunk, a csapos néhány palackot a hónunk alá dugott.

– Félórán belül fölnézek én is, csak előbb bezárok! – bömbölte.

Meredek lépcsőkön caplattunk fel. A csaj halad elöl, jól be lehetett látni a lábai közé. Fekete csipkés vörös bugyit viselt. Hosszú, izgató harisnya volt rajta, sötét felsőrésszel.

Carl felkuncogott a mohó vágytól, és megfogta a lány combját:

– Csuda klassz futóműved van!

Hosszú, szurokfekete folyosón haladtunk végig a lány nyomában, és

állandóan megbotlottunk. Hülyén nevetgéltünk, és felváltva gyújtogattunk gyufát. Időnként megálltunk, hogy magunkba eresszünk egy pofa sört.

Női nyöszörgés hallatszott valamelyik ajtó mögül. Egy másik szobában buján felnevetett egy férfi. Tiltakozva nyikorgott egy ágy. Lezuhant valami. Palack lehetett, mert továbbgurult a padlón.

Otto lehajolt, hogy bekukucskáljon a kulcslyukon.

– Sbrigatevi! (Mozgás!) – suttogta a lány türelmetlenül. – Mi az ördögöt vacakolsz itt?

– Csak nyugi! – mondta Otto. – Mindjárt dokkba állunk. Semmi ok a sietségre!

– Ha nem jössz, szerzek magamnak másik manust. Az éjszaka rövid, nem érek rá. – Hátravetette a fejét, hosszú kékesfekete haja végigömlött a hátán. – Na, mi az? Akarsz baszni, vagy nem akarsz?

– Megyünk már! – morogta Otto. – Csak iszunk egy kis sört. Gondolkoztál már azon, Carl, hogy a kurváknak miért mindig olyan sürgős? Ők a világ legszorgalmasabb üzletemberei. Emlékszel arra a magas vékonyra Szalonikiben, aki egyszerre két kuncsafttal dolgozott? Annyira belemerült az iparűzésbe, hogy nem tudott odafigyelni Grant hajómesterre. Az meg megléptette négy éjszakányi bevételét, és mikor utánaszaladt, a csaj beleesett a vízbe, és jól beleverte a fejét a kikötőbakba.

– Ne nevezz engem kurvának! – tiltakozott a lány, mert értett egy keveset németül. – Neked, tengerész, én lány vagyok, csaj, buksza, bige, amit csak akarsz, de nem kurva!

– Rendben van – mondta Otto engesztelően. – Menjünk be, és állítsuk be a tájolót. Egyébként hogy szólítottak, mikor még az anyukád ölében ültél?

– Lolitának.

– Lolita – ízlelgette Otto a nevet –, Lolita. Feküdtél már le Lolita nevű csajjal, Carl?

– Ilyen nevűre nem emlélkszem. Gyerünk, Lolita, mutasd meg a körletedet.

Ottónak kicsúszott a hóna alól egy üveg sör, végiggurult a folyosón, aztán le a lépcsőn. Otto utánakapott, és közben elejtette a többi üveget is, sőt elveszítette az egyensúlyát, és rémületes zenebonát csapva lezuhant a lépcsőn.

Carl meg én a segítségére próbáltunk sietni, és utána dübörögtünk. Ajtók tárultak ki. Férfiak-nők úgy szidtak bennünket, mint a bokrot, ahogy csak olaszok képesek. Egy nagy debella csaj mellett egy kis mitugrász pali állt, és

azzal fenyegetőzött, hogy laposra veri a kobakunkat, de amikor észrevette Ottót, sietve visszavonult, és elbarikádozta az ajtót a komóddal meg a bidével.

A lépcső alján megjelent a csapos; teste izzadságban úszott kezében jókora fütykös.

– Per Bacco! Accidenti! (A fene enné meg!) Ha valaki kekeckedik veletek, velem gyűlik meg a baja!

– Csak elejtettem egy sört – magyarázkodott Otto.

– Csak nem tört el? – kérdezte aggódva a nagytestű csapos.

– Nem, hála istennek! De milyen szörnyű lépcsők vannak nálatok! Engem Nagaszakira emlékeztetnek. Ott is így estem seggre. Azon az éjszakán szereztem be a szifkómat, egy japán csajtól, akinek a jobb lábán csak három ujj volt.

– Szifkó! – kiáltott fel Lolita. – Akkor énhozzám nem fogsz érni! – Végigszáguldott a folyosón, és becsapta maga mögött az ajtót.

Carl morogni kezdett.

– Te nyavalyás hülye! Muszáj neked jártatni a lepcses pofádat a szifiliszedről? Értsd meg, Otto, az ilyesmi szigorúan titkos. Hallottad te tőlem, hogy a kankómról dumálnék, amit a pireusi dekkolások idején spájzoltam be? És azt is a te hibádból, Otto. Te akartál mindenáron bemenni abba a rohadt kávéházba. Ha a telefonközpontos csajokhoz megyünk, ahogy én ajánlottam, megúszhattam volna.

– A telefonkezelő csajok mióta makulátlanok? – vágott vissza Otto védekezésként. – Ha rád jön a kangörcs, muszáj, hogy nőt keríts, még ha a királyi palotába kell is belopakodnod, hogy ágyba döntsél egy hercegnőt!

Leültünk a lépcsőre, és kinyitottunk néhány üveg sört; aztán lassan visszabotorkáltunk, és minden lépcsőfordulónál megálltunk egy kortyra.

– Már a sör se a régi! – mondta Otto panaszosan. – Sörszaga van, sörnek hívják, sörként is árulják, de az íze moslék, tisztára, mint a víz. Amikor a sör is kezd elszaródni, ideje abbahagyni a háborút. Rendes sör nélkül lófaszt se ér a háború.

– Ti bezupáltatok? – kérdeztem.

– Naná hogy bezupáltunk! – mondta Carl ingerülten. Ráköpött a falra. – Otto meg én együtt jártunk iskolába. Egyszerre lett tele a tökünk az egésszel, és 24-ben együtt léptünk be a tengerészethez. Akkoriban ez volt az egyetlen állandó munkalehetőség. Azonnal aláírtunk tizenkét évet. Mi értelme, ha elaprózza az

ember az életét? És azóta is ott vagyunk.

– És még most is csak tiszthelyettesek vagytok? – kérdeztem csodálkozva.

– Már rég törzsőrmesterek lehetnénk – vigyorgott Otto. – De már vagy ötször lefokoztak bennünket. A sok pina meg a sör. Meg a rengeteg hülye tiszt. De azért klassz volt minden, míg el nem kezdődött ez a mocskos háború. Most már csak mi ketten maradtunk meg abból a 375-ből, akikkel együtt kezdtük a tengeralattjáró-sulit Kielben.

– Mit fogtok csinálni, ha elveszítjük a háborút, és fölszámolják a haditengerészetet?

– Úgy beszélsz, mintha tudnád, mi lesz – rázta meg helytelenítően a fejét Carl. – A tengerészetet nem lehet csak úgy megszüntetni. Benneteket elküldenek majd a francba. Lehet, hogy egy időre kiveszik alólunk a fűrészt, de aztán megint csak hadibárkára fogunk kerülni.

Otto most már Lolita ajtajához ért, és azzal fenyegetőzött, hogy szétlövi a zárat, ha a lány nem engedi be. Megzörgette fegyverét, hogy Lolita hallja, mennyire nem tréfál.

– Eredj az ajtó közeléből, mert lövök! – bömbölte.

Az ajtó túlfelén két reteszt is a helyére csattantottak, és szitkok meg káromkodások özöne szűrődött ki a folyosóra. Lolita azzal fenyegetőzött, hogy Ottóra uszítja Mussolinit, Badogliót, Churchillt és a pápát, ha nem takarodik el.

Kinyílt egy ajtó a folyosó végén, és egy vendégszerető lány behívott bennünket. Otto megfeledkezett Lolitáról; vállára kapta oldalzsákját meg a karabélyát.

Kezet ráztunk és bemutatkoztunk. A lánynak Izabella volt a neve. Egész hordó sör állt a mosdókagylója mellett, és korsók lógtak a plafonra erősített madzagokon.

Otto rögtön ledobálta magáról a ruháit. Hatalmas lyukak éktelenkedtek a zokniján és pecsétek a nadrágján. Rábökött a csizmájára.

– Nem bírom megszárítani ezeket a kurva bőgőtokokat – mondta. – Az utolsó szakaszon át kellett gázolnunk a vízen. A vámhajó nem tudott bejönni a kikötőig. Kutyaélet a tengerészé!

Izabella kilépett a szoknyájából. Rövid fekete pendelyét gondosan megcsodáltuk. Carl meg én letelepedtünk az ágy szélére, kezünkben egy-egy korsó sörrel. Otto és Izabella szeretetreméltóan azon civódtak, hogy milyen pózban csinálják. Végül a lány nem ellenkezett tovább, és rátérdelt az ágyra. Carl meg én kissé útban voltunk, arrébb kellett tessékelni bennünket. Arrébb mentünk. Akkor meg a koton volt hibás, újat kellett kihalásznom a fiókos

szekrény legalsó fiókjából. Izabella gondoskodott róla, hogy előírásszerűen a helyére kerüljön.

– Most már oké – mondta a lány.

– Príma! – morogta Otto. – Akkor essünk neki!

Carl részletesen beszámolt annak a raktár-anyahajónak az életéről, amelyre elszállították az általuk ejtett hadifoglyokat.

– Az egyik ilyen hajón esett életem legjobb baszása –mesélte. – Fekete csaj volt, és vad, mint az ördög. A megtestesült afrikai dzsungel. Úgy mozgott az alváza, mint a lendkerék a gőzheren.

Otto roppant elégedett arckifejezéssel felült. Most Carl volt soron. Tovább folytatta az afrikai lányról szóló történetét, és közben levetette a nadrágját.

Izabella Carl combjai közé lendítette a lábát.

– És miközben rajta feküdtem – folytatta Carl –, kaviárt kanalaztam egy konzervdobozból. Megtoldom egy százassal, ha franciázol – mondta Izabellának.

– Ahogy parancsolod. Hoci a dohányt!

– Próbáltam fölcsempészni a fűrészünkre, de a nagyfőnök észrevette. Épp le akartunk menni a hátsó fedélzetre. Tizenkét napot kaptam, de ő tízszer annyit is megért. Klassz a segged! – mondta felsóhajtva, és megcsipkedte Izabella széles fenekét.

Otto kivágta az ablakon a használt kotonját, és csizmáját a radiátor mellé rakta száradni.

– Te, Sven, nincs kedved betársulni hozzánk néhány napra? A kórház várhat még. Szerintem így hármasban megnézhetnénk ezt a szarfészket, amire olyan kíváncsi az úri népség. Róma ismerete hozzátartozik az általános műveltséghez.

Egyetértésemet nyilvánítottam, bár így fel kellett áldoznom néhány értékes napomat.

– Az első tisztünk ajánlott nekem egy príma vendégfogadót. Nálam van a cím. Mindent elmesélt róla, mikor Biscayában együtt voltunk egy mentőcsónakban.

– Megtorpedóztak benneteket?

– Nem, egy kurva repülő volt. Fölmerültünk, hogy megtöltsük az akkumulátorokat. Egyenesen a napból csapott le, és gépágyúval támadt ránk.

A kapitányt és a főmérnököt, ők elöl ültek és dohányoztak, megölte az első robbanás. A következő sortűz elsöpörte egész tüzérosztagunkat. Persze azonnal alámerültünk. Az első tiszt meg én épp a taton voltunk. Hiába rángattuk a csapóajtót, már bezárták belülről. Az első tiszt eloldott valahogy egy életmentő övet, és sutty! Csizmástul, pisztolyostul, mindenestül bele a vízbe! Muszáj volt eltávolodni a rohadéktól, hogy le ne szívjon bennünket. A kurva állatjai körbefordultak és majdnem péppé zúztak a parancsnoki toronnyal. Két nappal később vett föl bennünket egy mentőcsónak. Látnod kellett volna Carl arcát, amikor Bordeaux-ban egymásba futottunk a 3. flottilla kantinjában!

Carl a könyökére emelkedve elrugaszkodott Izabella melléről, és szünetet tartott, hogy folytathassa:

– Isten a tanúm: soha életemben nem ijedtem meg annyira! Mikor az a repülő szarfazék elment, fölmerültünk a felszínre, hogy megkeressünk benneteket. Egész éjjel kutattunk. Még a reflektort is használtuk, pedig az tilos. Másnap összeszedtük az összes cuccotokat, és nagy temetést csaptunk. Amikor megláttalak Bordeaux-ban, naná, hogy majd összepisáltam magam, úgy megijedtem!

Izabella meg Carl folytatták az aktust.

Az ajtót vadul megzörgették.

– Ki az már megint? – kiáltotta Izabella ingerülten. – Via di qua! (Ki innen!)

– Ne kiabálj, csak én vagyok az, Mario! – hallatszott a csapos sörízű hangja.

Otto kinyitotta az ajtót, és Mario betámolygott, vállán egy láda sörrel.

– Hoztam nektek néhány üveggel, hátha megszomjaztatok – magyarázta, és lehuppantotta a ládát a szoba közepére. Megcirógatta Izabella felmagasló hátát. – Látom, el vagy foglalva – mondta, és fölnevetett. Aztán fejét hátrahajtva egyetlen slukkra megivott egy üveg sört.

Carl befejezte. Otto közölte, hogy szeretne még egy fordulót, és elhelyezkedett Izabella jó erős combjai közé.

– Ettől frissül ám fel a megfáradt hős! – mondta Otto, és a nyakába vonta a lány lábfejét. – A tengeren ritkán jutunk ilyesmihez.

– Koton nélkül szó se lehet róla! – mondta Izabella, és kiszabadította magát. Megint bele kellett túrnom a legalsó fiókba.

– Remélem, a papírjaitok mind rendben vannak – jegyezte meg Mario. – Egy órán belül itt lesznek a katonai rendőrök.

– Nincs mitől tartanom – mondtam, és elégedetten fölnevettem.

– A szabadságosleveled Rómába szól?

– Nem, Hamburgba.

– Akkor elkapnak téged is. Ne találjanak itt! De, szarják össze magukat, bőven van még időd. Lakik itt egy vak öreglány az alagsorban. Olyan füle van, mint a menyétnek, és mihelyt meghall valamit, az udvaron hozzáver egy üveget a falhoz.

Otto kitikkadt, Izabella meg lovaglóülésben ült a bidén. A látvány fölpiszkálta Marióban a vágyat. Még azzal se vesződtek, hogy ágyba bújjanak, hanem a padlón csinálták, mint a kutyák. Mario a keze ügyében tartotta a sörét, és még ivás közben is döngetett. Egyikünk se vette rossz néven a dolgot. Miért is vettük volna? Izabella az iparát űzte, mi pedig a kuncsaftjai voltunk. Éppolyan volt ez, mint ha valaki bevásárolni megy, és a bolt hátsó részén bekap egy üveg sört.

Mario megizzadt.

– Innye, az anyját! – dünnyögte. – Kijöttem a gyakorlatból. Tényleg gyakrabban kell csinálnom!

– Itt olyan gyakran csinálhatod, ahányszor csak akarod – mondta Izabella –, feltéve, hogy fizetsz. Különben lehúzzuk a rolót!

– Van-e palid? – kérdezte Otto.

– Most nincs. Egy hete vitték el. Kísérőnek ment a zsidókkal.

– Kíváncsi vagyok, mit csinálnak azzal a sok zsidrákkal – mondta Carl.

– Kicsinálják őket – mondta Otto. – Azt hallottam, hogy kémiai fegyvereket próbálnak ki rajtuk.

– Azt is mondják, hogy nagy táborokban gázosítják el őket Lengyelországban – vetette közbe Mario.

– Te nem akarsz dugni egyet? – kérdezte Izabella, és rám mutatott. – Mert ha igen, akkor rajta, addig csináljuk, amíg formában vagyok!

Próbáltam szabadkozni meg kibújni, de a többiek azt hitték, hogy gátlásos vagyok, és készségesen segítettek. Miért írjam le? Különben is, a közepén megszakított bennünket Carl, mert hirtelen azt mondta:

– Hadd lássam a hónod alját! Neked nincs is vércsoportjelölésed, mi?

Annyira meglepődtem, hogy gondolkodás nélkül fölemeltem a felsőkaromat.

Aztán elborult az agyam.

– Ti molyrágta, sóshering-zabáló tengerészek, milyen jogon játsszátok itt az eszeteket? – Fölkaptam a félig telt bilit, és Carl felé vágtam. Ő villámgyorsan félrehajolt, és Mariót találtam telibe, aki épp egy üveg sört töltött magába.

Letörölte arcáról a bűzös levet, és közben pusztító átoközön zúdult ki a száján. A következő pillanatban elrántotta mellőlem Izabellát.

– Te tetves, germán benzines bunkó! – üvöltötte. – Kiskereskedelmi áron kapsz olasz pinát, és húggyal öntöd le a tisztességes polgárokat? – Próbált ráugrani a hasamra, de időben félrehemperedtem.

Carl és Otto rávetették magukat, és sikerült leszorítaniuk. A langaléta Otto lovaglóülésben a mellkasára telepedett, Izabella viszont sör és snapsz formájában nyújtott elsősegélyt: hatalmas mennyiségeket töltött Marióba, hogy lecsöndesítse. Lassan vissza is tért a jókedve, de előtte még kicsikart Izabellától egy baráti baszásra szóló ígéretet, és miközben ezt behajtotta, mi kórusban elénekeltük az “Oh, Tannenbaum!”-ot.

– Tudtam, hogy közénk való vagy! – kezdte Carl komoly arccal.

Odakint, a légakna alján üveg zúzódott szét az esőcsatornán. Sietős léptektől visszhangzott a keskeny lépcső. Megvasalt csizmák, amint halkan próbálnak lépkedni. A katonai rendőrség, az istenverte fejvadászok.

Mario kiugrott Izabella karjai közül.

– Pokolba, fiúk, itt vannak! A vak asszony meghallotta őket. Ki a tetőre! Sbrigatevi!

Be akartam mászni az ágy alá, de lábamnál fogva kiráncigáltak.

– Elment az eszed? – kérdezte Izabella. – Legelőször oda néznek be!

Mario kilökdösött bennünk az ablakon.

– Kifelé, faszikáim! És kussoljatok! Ha itt találnak benneteket, bezárják a bárt, és lőttek az üzletnek. Az ördög vigyen el benneteket, ti németek! Felőlem annyit lövöldöztök egymásra, amennyit csak akartok, de minket, rómaiakat hagyjatok ki belőle!

Fogaim közé kaptam a pisztolyomat, és két kézigránát lógott a nyakamban. Kóválygott a fejem, ahogy lenéztem.

Carl közvetlenül mellém nyomakodott. Benn felejtette a nadrágját, és most szégyenlősen vigyorgott. A két tengerészzsákot meg az én málhámat kilökték a légaknába. A tengerészkarabélyokkal volt a legtöbb baj. Bedugták őket a kéménybe, és reménykedtek, hogy nem robbannak fel a töltények. Ebben a

házban nemcsak mi jártunk ilyen cipőben. Úgy tapadtunk a falra, mint a folyondár. Lábujjaim egy kiszögellő téglán ágaskodtak, ujjaimat az ereszbe mélyesztettem.

– Nehogy lenézzetek! – figyelmeztetett bennünket Izabella.

Jézusom, de féltem! Hát muszáj, hogy a saját fajtánk vadásszon ránk? Mit követtünk el? Egy éjszakányi szabadság, erről volt szó csupán. Katonák voltunk, és ránk fért egy kis kikapcsolódás. Verjen meg az Isten minden rendőrt!

– A pisztolytáskám meg a sapkám odabent maradt – suttogtam izgatottan.

– Idióta! – súgta vissza Carl, és megrugdosta az ablakot. Mario kinézett.

– Per Bacco! (Az istenfáját!) Ti, németek vagytok a világ legnagyobb hülyéi! – mondta, és kiadogatta a dolgaimat.

Néhány perccel később hallottuk, hogy kivágódik az ajtó. Izabellával úgy bántak, mint egy utolsó cafattal, rávágtak Marióra, és gúnyolódtak Olasz-országon. Nagy lendülettel kitárták az ablakot. Hozzálapultunk a falhoz, néma téglarakássá alakultunk át. Ha fölfedeznek bennünket, az maga a halál. Semmilyen magyarázkodással nem menthettük volna meg az irhánkat.

Előretoltam 0,8-asom biztonsági reteszét. Carl egy kézigránát zsinórját szorította a fogai közé. Az ablakból kiszűrődő fényben acélsisakos, kőkemény ábrázat tűnt fel. Zseblámpafény hatolt a légakna mélyébe. Jézusom, segíts meg bennünket! Csak most az egyszer! Küldd el őket, és holnap elmegyünk a nagymisére! Az ellen nem lehet kifogásod, hogy egyszer kirúgunk egy kicsit a hámból!

Hallatszott a hadirendőrök ordibálása, meg amint megreped valamilyen fa. Valaki felvisított. Gumibot csapott le egy emberi testre. Majd pisztolylövés. Üvegcsörömpölés. Káromkodások.

– Kapjátok el a disznót! – parancsolta egy sörös hang.

Megvasalt csizmák csattogtak le a lépcsőkön. Vajon elkapják-e? Csak végső kétségbeesésében lőhetett. Minden egyes csontját külön eltörik. Hadizsarura nem lehet büntetlenül rálőni. A csöndes utcán beindult egy nagy teljesítményű motor. Néhány BMW motorkerékpár is hozzájárult a zajhoz.

Most mennek el. Viszik az éjszakai zsákmányt.

Centiméterről centiméterre óvakodtunk előre a keskeny oromkövön. Már majdnem bemásztunk az ablakon, amikor megszólalt Otto:

– Vigyázzatok! Hátha megint elsütik azt az ócska trükköt, hogy úgy tesznek,

mintha elmennének, ezzel próbálnak előcsalogatni bennünket.

Mélyet lélegeztem. Mintha lemeztelenítették volna az agyam. Leszakadt az egyik körmöm, egyetlen szálon fityegett, és fájt, mint az istennyila, ha egy picit is megmozdítottam az ujjamat.

Kicsapódott egy ablak, és kinézett egy acélsisak. Katonai rendőr bámult le az aknába; zseblámpafény járta be a szemközti falat; sietve leengedtek egy ablakredőnyt.

Hallatszott, hogy valaki mászkál a tetőn. Egy tetőablak árulkodva becsapódott. Visszatartottuk a lélegzetünket.

Végre kinyílt az ablak, és Mario meg Izabella kidugták a fejüket.

– Átkozott németjei, a halált hozzátok rám!* – mondta Mario. – Hajszálon múlt, hogy megúsztátok. – Mocskos pulóverjét átnedvesítette a félelem izzadsága. – Ha egyszer a kezem közé kerül valamelyikük, biztos, hogy megfojtom! Holnap elmegyek a nagymisére. Nem mintha hinnék Istenben, de akkor is! – Homlokán végighúzta az izzadságtörlő kendőt. – Rita, a szerencsétlen bolond, elbújtatta a paliját a szekrénybe. Egy luftwaffés dezertőrt. Három hónapja szökésben volt. Egyszer már kitettem a szűrét. Ráadásul olasz papírjai voltak. Simán megúszhatta volna, ha nem a szekrényben találnak rá. Még egy fejőstehén is gyanakodna arra, aki bebújik a szekrénybe.

– Megtalálták az olasz dezertőrt meg az angolt is – vetette közbe Izabella. – Azt, aki megszökött a hadifoglyok 304-es koncentrációs táborából.

A szoba megtelt emberekkel, és az általuk beszélt nyelvekből színes koktél keveredett ki. Egymás hegyén-hátán ültünk a széles ágyon. Legtöbben nevettek a megkönnyebbüléstől, csak a szoba egyik sarkában ült egy merev arcú csinos fiatal lány. Az angol az ő barátja volt.

– A lábánál fogva vonszolták le a lépcsőn – suttogta. – Minden lépcsőfokhoz hozzáverődött a feje, mintha így búcsúzna.

A közlekedési rendőr, akivel az est korábbi részében már ismeretséget kötöttünk, odanyújtott neki egy üveg pálinkát, de a lány ellökte, és mormolt valamit, de nem értettem, mit.

– Elfogták őket? A rohadt életbe! – mondta Mario. – Holnap indultak volna a hegyekbe, várják őket a partizánok.

– Papírok nélkül ostobaság Rómában tartózkodni – mondta a közlekedési rendőr a hivatásbeli magabiztosságával. – Itt sehol se lehet elrejtőzni!

– Hol találták meg Heinzet? – kérdezte a hegyes orrú férfi, aki egy közeli

vendéglőben szokott fellépni.

– A klotyóban, a mosdókagyló alatt – válaszolta egy sírástól felpuffadt arcú lány. – Már éppen mentek volna kifelé, de az egyik visszafordult, és bevilágított a mosdókagyló alá. Még csak nem is pribék volt, csak sima őrvezető. Nem is volt dühös. Csak nevetett, és azt mondta Heinznek: “Gyere csak ki onnan, kispajtás! Unalmas lehet ott ücsörögni.” Heinznek elborulhatott az agya. Előrántotta a pisztolyát, és rálőtt az őrvezetőre. Csak a karját találta el. Erre berohantak a többiek is, és puskatussal agyba-főbe verték. Úgy rugdosták le a lépcsőn, mint egy futball-labdát. A lépcsőfordulókon fekve maradt, de utánamentek, és továbbrugdalták.

– Biztos vagy benne, hogy Heinz meghalt? – kérdezte Mario két korty sör között.

A feldagadt arcú lány bólintott.

– Mennyire gyűlölöm a katonai rendőrséget! – kiáltotta Otto bőszülten. – Közönséges hóhérok! – Kigombolta a nagykabátját, kioldotta overallja patentgombjait, és úgy látszott, hosszadalmas előadásra készül, de Carl beléfojtotta a szót.

– Pofa be! Szarunk a katonai rendőrségre! Élvezzük a háborút! A béke hosszú lesz és borzalmas. Hát nincs itt annyi pia meg pina, amennyit csak akarsz? Nem haverok között vagy? A pribékek már elhúzták a csíkot. Akkor meg mi a fenének balhézol? Mit akarsz még? Hát nem jóságos hozzánk az Isten?

Izabella föltett egy lemezt a gramofonra, és mindegyikünk a saját kedvenc táncát lejtette, a zenétől függetlenül. Egyik lány kapott egyet a szeme alá. Mario eltört egy üveget a közlekedési rendőr fején. Az ablakon át végeztük a dolgunkat. A lányoknak ez nem ment könnyen. Meg kellett fognunk őket, nehogy elveszítsék az egyensúlyukat. Egyikük sem volt hajlandó kimenni a szobából, nehogy a távollétében történjen valami érdekes.

Mario és egy olasz tengerész tangóharmonikát hoztak, mi meg előkapartunk valahonnan egy kintornás pasit. Csak úgy rázkódott az egész ház az irtózatos lármától. Izabella szobája és a szomszédos helyiség közt bedőlt a közfal.

A közlekedési rendőr meg az egyik lány arra a gyászos elhatározásra jutottak, hogy közösen itthagyják az árnyékvilágot. Öngyilkosságra készülődtek. Segítettünk nekik teletölteni a fürdőkádat, de amikor egy darabig lenyomtuk őket a víz alá, egyszer csak meggondolták magukat. Carl megdühödött, egymáshoz verte a fejüket, és szidta őket: micsoda jellemtelen idióták, azt se tudják, mit akarnak!

Közösülő párok hevertek szerte a folyosón és a lépcsőkön. Mario ráhelyezte mocskos lábait az én serény munkában lévő hátamra, a vesém tájékára. Ezt nem azért tette, mintha engem meg Annát le akart volna állítani, hanem mert

máshova nem tudta rakni, ha hátratámasztotta a fejét Luise buja mellei közé. Teljes hosszúságban kihúzta a harmonikát, virágvázába köpött egy adag felöklendezett sört, a vázában lévő sárga virágok tiltakozásul megrázták a fejüket.

Buknak rád az asszonyok, bel ami,

nem vagy elegáns, nem vagy charmant…

Éneklésnek ezt aligha nevezhetnénk. Vad, fanatikus bőgés volt. Mario minden sor után megállt, hogy lélegzetet vegyen. A szvetterje félig fel volt gyűrve a mellkasára, és felfedte hatalmas, szőrös hasát.

Otto meg a lány előkászálódott az ágy alól; meglehetősen hosszú időt benn töltöttek. Aztán tisztának egyáltalán nem nevezhető lábával Carl visszalökte a lányt az ágy alá. A lány Varsóból érkezett, és a háború ide-oda hányódó számkivetettjeivel együtt kötött ki Rómában. Fáradhatatlanul tudott mesélni nemesi apja uradalmairól.

– Fogd már be, Zosia! – rivallt rá Otto. – Elegem van a történeteidből a rohadt gebéitekről meg hintóitokról. Engem biztos, hogy soha nem fognak fehér lovak húzni! – Hátát az ágy felé fordította, egyik lány a válla fölé lendítette pucér lábát. Carl megragadta a lány bokáját, és dalra fakadt:

Körbevettük Madagaszkárt,

és pusztított köztünk a döghalál…

A szardíniahalász nehéz sorsáról énekelt: egész éjszakáját kinn tölti a viharos tengeren, aztán sajgó izmokkal bevonja a hálóját, és hiába számolja, csak egyetlen hal van benne, azzal kell megetetni otthon a gyerekhadat.

Csatlakozott hozzánk néhány felsőosztálybeli lány a kicsapongni vágyó barátjával. Belefáradtak az antik bútorokba, a finom kristályedényekbe, és mocskos körmöket akartak látni, trágár káromkodásokat hallani, savanyú sört szagolgatni. Egyikük közölte velünk, hogy az anyja meg a szeretője együtt mérgezték meg magukat.

– Az anyám kurva volt. Szarok rá! Nem akarsz megbaszni? – mondta a lány Carlnak, és karjait a nyaka köré vetette. A folyosón egymásnak estek.

Otto is előtámolygott valahonnan, két pucér lány társaságában.

– Ne bízzatok az arisztokratákban! – kiáltotta, és vádló ujjal az egyik fiúra mutatott. – Hazudik mind. Egyszer a rohadt életükben megjátsszák, hogy kommunisták, és megdumálnak minket, becsületes kulikat, hogy emeljük magasba a vörös zászlót!

Egy másik felsőosztálybeli lány fölnevetett, és a nyakamba csimpaszkodott.

Otto megpróbált segíteni neki a cipzárja lehúzásában, ennek az lett az eredménye, hogy szegélyig szakadt a lány szoknyája.

– Fekete bugyi és alsószoknya! – kiáltott Otto, majd karon ragadta a lányt, és rálökte az ágyra. – Szét kéne rugdalni a valagukat ezeknek a rohadék szalonproliknak. Nem vagy te is kommunista, husi? – rivallt rá a lány kísérőjére.

Carl énekelt:

Az afrikai néger mind azt kiáltja:

Mikor megyünk haza Németországba?

– Kommunista vagy? – kérdezte Otto vérszomjasan.

Az ifjonc bólintott. Ökölbe szorította a kezét, és valami “Vörös Front”-ról károgott.

– Szamárság! – recsegte Otto. Aztán előkapott a nagykabátjából egy 0,38-ast, és odalökte a srácnak. – Eredj ki az utcára, keress egy gestapóst vagy fejvadászt, és golyót beléjük! Csak persze nincs hozzá merszed. Te mocskos kis szalonkaki! Ismerem én az ilyen jó házból való okádékokat. Zászlós urak, kadétok, pezsgős hadnagyok, pfuj! Egyiktekben sincs annyi kurázsi, amennyi egy kivénhedt római kandúrban!

A tangóharmonikák elhallgattak. Hirtelen mindenkiben felparázslott az érdeklődés. Otto tovább pörölt. Vérbeli tengerész volt, gyűlölt mindent, aminek csak köze van a felsőbb osztályokhoz, és szemében az a szó, hogy értelmiségi, olyan volt, mint bikának a vörös rongy.

Egy szemüveges, egyetemista külsejű lány közbe próbált kottyanni. Otto bőszülten rámeredt, és a lány a következő pillanatban a folyosó túlsó végén találta magát, a kövön csücsülve.

A hajvágásra szoruló fiatalember zsebre vágta a pisztolyt, és eltűnt az ajtó mögött. Néhányan vissza akarták tartani.

Visszajött hozzám az előbbi lány. – Vesd le az egyenruhádat, és gyere velem! – javasolta. – A háború nemsokára véget ér.

Kezemet végigfuttattam a combján. Gerincre vágta magát az ágyon, lábai lelógtak, aztán rávetettem magam.

Otto még mindig dörgött:

– Kommunisták! A jó anyátokba! Azonnal megadnák magukat, ha meglátnának egy tartalékos rendőrt, akinek horogkereszt van a seggére

tetoválva!

Egy kollégája társaságában ismét megjelent a közlekedési rendőr.

– Az isten verje meg, micsoda pechünk volt! – kiáltotta dühösen. – Két defekt is, mind a kettő az első keréken. Bruno meg én csajokat üldöztünk, sportkocsival voltak. Szögeket hajigáltak maguk mögé! Ilyesmit csak gengszterpalántáktól várna el az ember. Bruno vezetett, és egyenesen egy fának hajtottunk. De ismerem az egyik csajt: a faterja tejelni fog! – Magába döntött egy üveg sört. – Ott voltam Cyrenaicánál – közölte Ottóval. – Szereztem a lábamba egy rohadt golyót, így tudtam visszakerülni az utcára.

– Mi közöm nekem ehhez? – kérdezte Otto háborogva. – Én a tengerészetnél szolgálok. Mi, tengerészek visszük el a balhét ebben a kurva háborúban.

– Nem is tudtam! – mondta a koszos ruhájú közlekedési rendőr kedélyesen, és megkínálta Ottót egy üveg sörrel. – Az én családomban nemzedékek óta mindenki a rendőrségen dolgozik. Apámat Nápolyban lőtték agyon. Egy szemét strici kicsinálta. A nagyapámat is hidegre tették. Ő meg a carabinieriknél volt őrmester. Vizesárokba lökték a holttestét.

– Nem érdekel a nyomorod – mondta Otto. – Mindig rühelltem a rendőröket. Egyformák minden országban.

– Én senkinek se ártok – tiltakozott a közlekedési rendőr. – De az a csaj, aki kihajigálta a szögeket – megnézheti magát! Holnap!

– Ha úri fajzat – csuklott fel Carl –, akkor levágni a fejét! Én meg a két cimborám szívesen segítünk.

Mindent átitatott a sör. Az egyik lány rókázott. Világoskék bugyi volt rajta. Mario sárga virágot biggyesztett a segge lyukába, de a lány annyira rosszul volt, hogy észre se vette.

Aztán Mario és a két rendőr letámolyogtak a lépcsőn, és mindegyikük mást énekelt. Ki kellett nyitni a bárt. Mikor leértek az első emeletre, vita robbant ki köztük: azzal vádolták egymást, hogy ellopták a másik sörét; majd Marióban győzött a jobbik énje, és zokogni kezdett. A rendőr pisztolytáskájába akarta beletörölni az orrát. Utána meg nem bírták kinyitni a bár ajtaját, és elhatározták, hogy a zárat a rendőr pisztolyával lövik szét. Mikor ez is megtörtént, Mario megtalálta a kulcsot. Ez új, roppant heves szópárbajnak lett a forrása: Mario kártérítést követelt a szétlőtt zárért, és egyre azt hajtogatta, hogy a rendőr szabotálja a kötelességét. Azzal fenyegetőzött, hogy kártérítési pert indít. Aztán hirtelen megint jó barátok lettek.

Elisabettával feküdtem az ágy alatt. Majd széthasadt a fejem, azt kívántam, bárcsak meghalnék. Otto a vécékagyló mellett térdepelt, nyakában a hámként odavetett ülőkével. Carl és Rita a ruhásszekrényben ültek, és arról vitatkoztak, milyen magasan lehet a mennyezet; Carl szerint túlságosan alacsonyan volt,

nem felelt meg az előírásoknak.

– Gyerünk, részeg disznók! – rivallt rájuk Mario türelmetlenül. – Kapjátok magatokra a gatyátokat! Mindjárt kezdődik a nagymise. A többiek már elindultak.

A Szent András-templomban kellemesen hűvös volt. Bepréselődtünk két padsorba, és próbáltunk komoly arcot ölteni.

Rita olyan volt, mint a Szűz Mária. Legalábbis ahogy mi elképzeltük Szűz Máriát.

Egyesével az oltár elé járultunk. Ott odanyújtotta Carlnak a laposüvegjét. A miselátogatás nem mindennapi vállalkozás volt az ő életükben, csak egymás kölcsönös segítségével boldogulhattak.

Felsőbb osztályokból szalajtott kis nőm mellettem térdepelt.

Ott furcsán, esetlenül összekulcsolta a kezét. Fölnéztem a kereszten függő emberalakra, és egyszer csak azt találtam motyogni:

– Köszönöm, Krisztus, hogy segítettél nekünk az éjjel, mikor jöttek a vérebek! Segíts azokon is, akiket elkaptak!

Ebben a pillanatban a napfény az arcára pásztázott. Milyen fáradtnak látszott! Éreztem, hogy valaki a karomba markol. Mario volt az, még most is a szvetterében, izzadságtörlő kendőjével a nyaka körül. Bűzlött belőle a sör.

– Gyere, Sven! Elaludtál?

– Menj a francba! – reccsentem rá.

A szorítás erősebb lett, szinte brutális. Otto is odajött. Tenyerének élével ráhúzott egyet a tarkómra.

– Ne nagyképűsködj, faszikám, fiatal vagy te még ahhoz. Templomban nem lehet szarakodni. Ne játszd meg magad, mintha te személyesen ismernéd a Jóistent!

Kivonszoltak. Menet közben Carl meg akart durrantani egy ezüsttálcát, de Otto meg Mario lebeszélték róla.

– Ha odakint botlunk bele egy papba, és épp a hóna alatt cipeli, az egészen más. Odakensz egyet a tarkójára, és megugrasz a tálcával; de benn a templomban csak semmi bugázás! Mindennek van határa!

Carl beadta a derekát, de olyannyira csalódott és ingerült lett, hogy hatalmas ütést mért egy kintornás fejére, szerencsétlen el is ejtette a

kintornáját, és ráüvöltött:

– Hogy mersz ilyen ringyónótákat nyekeregtetni egy templom közelében, te Istentől elrugaszkodott macskazabáló!

Néhány órával később búcsút intettünk Mariónak meg a lányoknak, és elhatároztuk, hogy városnézésre megyünk. Meglátogattunk számos bárt és kocsmát, vállunkra vetett oldalzsákkal és málhával.

Kis idő múlva ismét megálltunk, hogy bekapjunk egy üveg sört és meglátogattunk egy bordélyházat. Később képkiállításra keveredtünk, merő félreértésből. Carlnak megtetszett egy meztelen lányról készült festmény, de amikor meghallotta az árát, sürgősen el akarta látni a kiállítás-rendezők baját. Azzal fenyegetőztek, hogy kihívják a rendőrséget. Ez a népség mindig azzal fenyegetőzik. Ha megkínáltak volna bennünket egy pohár sörrel, nem kellett volna újra üvegeztetniük négy hatalmas portálablakukat.

Bementünk egy elegáns étterembe a Via Cavouron, és azt tapasztaltuk, hogy a főpincérnek meg négy további pincérnek nem tetszik a pofánk. Azzal kezdődött az egész, hogy a ruhatárosnő nem volt hajlandó átvenni az oldalzsákunkat, és a málhánkat, azzal folytatódott, hogy Otto úgy döntött: neki zoknit kell cserélnie az előcsarnokban, de a kiskaput az tette be, amikor nem voltak hajlandók kiszolgálni bennünket. Carl csúnyán begerjedt, elmondta őket mindennek, aztán kiviharzott a konyhába, fölkapott egy hatalmas tál ravioilit, és fergetegesen kirohant, úgy söpörte félre a személyzetet, ahogy a dühöngő tájfun szokta a fiatal fákat.

Két idősebb rendőrnek sikerült kicsalogatnia és egy mellékutcai kocsmába terelnie bennünket, ahol már szívesebb volt a fogadtatás. Carl egy pillanatra sem hagyta abba a felsőbb osztályok szapulását, míg csak oda nem értünk. Még mindig ott volt a hóna alatt a raviolis tál, az elegáns étterem ajándéka; bizonyára potom árnak tartották annak fejében, hogy megszabadultak tőlünk.

Mikor odaértünk a kocsmához, Carl fenyegetően a két rendőr orra alá tartotta a merőkanalat.

– Tetves járdaadmirálisok, remélem, sejtitek, hogy önként jöttünk veletek!

Egy-egy sör elfogyasztása közben a két rendőr biztosított bennünket, hogy számukra a dolog teljesen világos.

Az est egy későbbi időpontjában egy szökőkútban találtuk magunkat. Carl körbeúszkált a medencében, és azt próbálta szemléltetni nekem, hogyan kell mentőövet felvenni, ha rusnya az idő; Otto meg én produkáltuk a hullámverést. Aztán kinyílt egy ablak, és egy otromba, álmos hang mindenféle fenyegetésekkel és szidalmakkal illette kissé zajos életmentési bemutatónkat.

– Te mocskos, szarrágó spagetti! – üvöltötte ki Carl a vízből. – Hogy mered

megzavarni a Német Haditengerészetet életmentő gyakorlat közben?

Otto felkapott egy követ, és pontosan képen találta vele az ordibáló rómait, aki a dühtől szinte eszét vesztve ki akart ugrani az ablakon, ámde kétségbeesetten belecsimpaszkodott a felesége, már csak azért is, mert a második emeleten laktak. Otto megint odavágott egy követ, de ezúttal a szomszéd ablakot találta el. Ekkor elszabadult a pokol. Felébredt az egész utca, és óriási hajcihő kerekedett, szinte kisebbfajta forradalom; de amikor a tetőpontjára hágott, és az emberek elfelejtették, ki is kezdte az egészet, mi szépen visszavonultunk.

Másnap reggel elhatároztuk, hogy mindnyájan elmegyünk a kórházba, de a végzet másként akarta. Balszerencsénkre egy olasz tengerész társaságába csöppentünk valahogy, aki úton volt a flottabázisa, Genoa felé. Egy hegyivadász káplár is vele volt, épp frissen jött ki a salernói kórházból, ahol műlábat kapott. Sehogy se tetszett neki az új lába, főleg mert nyomta, így aztán a hóna alatt cipelte, és inkább mankón bicegett. Eredetileg két mankója volt, de az egyiket eladta egy birkapásztornak. Nem mintha ennek a birkapásztornak mankóra lett volna szüksége – csak hát olyan ember volt, aki mindig gondol a jövőre.

– Soha nem lehet tudni, mi sül ki egy ilyen háborúból – mondta a birkapásztor. – Nekem azt súgja valami, hogy előbb-utóbb nagy hiány lesz mankóban.

Ők ketten akkor jöttek oda hozzánk, amikor a Via Torino lépcsőin ültünk, és nyárson sült szardíniát eszegettünk. Ülőhellyel és ennivalóval kínáltuk őket, és végül ötösben költöttük el, amink csak volt. Majd keskeny sikátoron mentünk végig, egy kis téren tüzet raktunk, és krumplis lepényt sütöttünk serpenyőben. Aztán hirtelen mindnyájunkban heves vágy ébredt a tisztálkodásra, tehát fölkerestük a nyilvános fürdőt. Sajnálatos módon némi ribillió támadt, amikor átszakítottuk a női részlegbe nyíló ajtót, és szednünk kellett a lábunkat, hogy el ne csípjenek. Anyaszült meztelenül, hónunk alá szorítva összes holminkat, kerítések és fészertetők már-már végtelen során átugrálva sikerült egérutat nyernünk.

Az Umberto-hídnál váltunk el egymástól. A két olasz úgy érezte, tovább nem halogathatják az indulást. Már egy hónapja úton voltak. A papírjaik le voltak ugyan pecsételve, de ezek a pecsétek nem látszottak igazán hitelesnek. Integettünk nekik, amíg csak láttuk egymást, utána már csak kiabáltunk.

– Fiúk, találkozunk a háború után! A békekötés utáni első november harmadikán! – kiáltotta az olasz tengerész egy mellékutcából.

– Az nem lesz jó, tengerész! – ordította vissza Carl. – Mi van, ha november negyedikén ér véget a háború? Akkor egy egész évet várjunk a találkozóig? Inkább pontosan három hónappal a háború után! Találkozzunk itt!

– Ott, ahol ti vagytok, vagy ott, ahol mi vagyunk? – üvöltötte a tengerész.

Most már annyira eltávolodtunk egymástól, hogy alig értettük őket. Az emberek megálltak, és értetlenkedve bámultak bennünket. Carl hangtölcsérszerűen a szája köré hajlította a tenyerét.

– Találkozzunk az Umberto-híd közepén, és mindenki hozzon egy láda sört!

– Oké! Nektek mikor lenne legjobb? – bömbölte az olasz.

– Negyed tizenkettőkor! – üvöltötte Carl.

– Vonattal jöttök vagy hajón? – bőgte a tengerész.

– Ne kérdezz hülyeségeket! Csak akkor száll vonatra az ember, ha nagyon muszáj!

– Anzióból óránként jön busz Rómába! – mondta a tengerész hangja a messzeségből.

Még néhányszor elüvöltöttük magunkat, ahogy a torkunkon kifért, de annyira eltávolodtunk tőlük, hogy válaszaik már csak bágyadt visszhangként értek el hozzánk.

Másnap kora reggel értünk oda a kórházhoz a Via di San Stefanón. Konflison érkeztünk, a kocsis az utasülésen ült, mi hárman pedig a bakon, és felváltva hajtottunk. Beletelt némi időbe, mire megdolgoztuk a konfliskocsist feltételeink elfogadására, de végül beadta a derekát.

– Most pedig szépen beevezel a csatornába! – mondta Carl, ahogy befordultunk a kapun.

– Erősen balra tartok, nem lesz semmi baj – mondta a kormánykereket kezelő Otto.

A kapus rémülten bámult bennünket. Ilyen megérkezést még sohasem látott. Otto elegánsan körbefordult, és megállt a lépcső alján.

– Horgonyt leereszteni! – adta ki a parancsot Carl.

Néhány üveg sör elfogyasztása közben elbúcsúztunk az öreg bérkocsistól meg a lovától.

– Hova mennek? – kérdezte a kapus durcásan.

– Kérdeztük mi tőled, hogy hova mész? – vágott vissza Carl. – Mi a lószart izgat az téged?

– Mindenkitől meg kell kérdeznem – mondta a kapus.

– No, akkor meg van kérdezve, és most már fogd be a szád! – mondta Carl.

A kapus vállat vont, és visszament a kapujához. Nyíl mutatta az irodához vivő utat.

– Azt előre megmondom nektek, hogy nem csípem ezt a jódkenegető bandát – mondta Carl. – Ha finomak hozzám és udvariasak, van rá halvány esélyük, hogy én is finom leszek hozzájuk. Mert ha nem… gyászos egy nap lesz az életükben az, amelyik összehozza őket Carl Friedrich Weberrel!

Figyelmen kívül hagyva a “Tessék kopogtatni és várni” feliratot, berontottunk az irodába.

Jól szabott egyenruhájú egészségügyi tiszthelyettes ücsörgött egy hintaszékben, mindkét lábát fölrakta az asztalra, és elmélyülten brillantinnal kenegette a haját, aztán takaros hullámokba rendezgette. Mögötte a falon hatalmas Hitler-portré lógott.

– Adj isten! – mondta Carl, és nagy csattanással a padlóra ejtette a puskáját meg az oldalzsákját.

Az illatáradatba burkolódzó tiszthelyettes nem méltóztatott ránk nézni.

Carl újabb kísérletet tett, hogy felhívja a figyelmét az ottlétükre.

– Szia, hólyagkovács! Páciensek!

A kórház hőse megpiszkálta a fogát egy gégetükörrel, és kibámult az ablakon.

– Maguk eltévesztették a házszámot.

– Lópikulát tévesztettük el! Ez a lepratelep itt kórház, vagy micsoda!

– Valóban. Az Ospedale Militare katonai kórházban vannak, és a főadminisztrátorral beszélnek. Itt ugyebár az emberek előírásszerű testtartásba szokták rendezni a tagjaikat, és elböfögnek egy jelentést, hogy mi szél hozta ide őket.

– Szopj le! – mondta Otto.

– Mit mondtam nektek? – fröcsögte Carl. – Hadd kapjam el a torkát! Még ilyen fostos felcsert!

– Ide figyelj, haver, legyen eszed! – mondta Otto a tőle telhető legnagyobb nyájassággal. – Nekünk itt dokkba kell állnunk.

– Akkor mégiscsak eltévesztették a házszámot. Ez itt történetesen kórház, nem hajójavító műhely.

– Nem érdemes ezzel szóba állni – mondta Carl. – Kenjük pofán, és kopjunk le!

Otto újabb kísérletet tett.

– Én nem tudom, hogy mondjátok ti az orvosi tolvajnyelveteken. Nekünk itt kell dekkolnunk. Tatarozás céljából. Generáljavítás.

Az egészségügyi tiszthelyettes elmerülten tanulmányozta fénylő hajzatát a túlsó falon lógó tükörben. Arcát kölnivízzel kente meg.

– Ez azt jelentené, hogy felvételre jelentkeznek? Ebben az esetben felteszem, hogy megvannak a szükséges papírjaik az egészségügyi tisztjüktől. Megsebesültek?

– Meg – bólintott Carl. – De az már kurva régen történt. Most nem azért vagyunk itt.

– Beleállt a faszomba a kórság – mondta Carl magyarázatképpen.

– Akkor rossz címre jöttek. Ez a sebészeti osztály. – A fickó leereszkedően mosolygott.

– Semmi értelme vitatkozni ezzel a balfasszal – mondta Carl. – Rúgjuk tökön, hajítsuk ki a kajütablakon, és tűnés!

Az egészségügyi tiszthelyettes rendre figyelmen kívül hagyta jóindulatú figyelmeztetéseinket.

– A Bőr- és Nemibeteg-gondozó Osztályon kell jelentkezniük, ami a belgyógyászaton található. A Polgármesteri Hivatalban megtudhatják, hol a belgyógyászat; a menetirányító tiszt a vasútállomáson megmondja, hogy hol a Polgármesteri Hivatal, és bármely rendőr eligazítja magukat a vasútállomás felé.

– Te nem tudod megmondani, hogy hol van az a kurva faszkórház? – kérdezte Otto ingerülten.

– Természetesen tudom. Kötelességem tudni.

– Akkor nyögd ki! – ordította Otto most már nagyon dühösen.

– Tengerész, én egy sebészeti kórház irodavezetője vagyok, nem pedig információs iroda.

– Mi a foglalkozásod, amikor nem vagy katona? – kérdezte Otto.

– Nem hinném, hogy ez magára tartozik – felelte a tiszthelyettes édeskésen –, mert mi ketten a civil életben aligha fogunk egy tálból cseresznyézni. De ha már így megkérdezte, ez egyszer eltérek a szokásomtól, és megmondom magának. A második fizetési osztályba tartozó irodavezető vagyok Berlinben, a városi közigazgatásban.

– Na, nekem ebből elegem van! – kiáltotta Carl, és megrántotta nadrágja korcát. – A városi közigazgatás irodavezetője, még mit nem! Hivatalnok! Tetves tintanyaló! A legalantasabb dolog a világon! – Fölkapta a tintásüveget, és a fickó mögötti falhoz vágta. Ezt könyvek követték. Észrevehetetlenül rövid idő alatt kiürült a széles könyvespolc.

Carl meg én fölugrottunk az íróasztalra, és a hajánál fogva belevertük az irodavezető képét az asztallapba. Otto kinyitott egy szamócadzsemes konzervet, és a tartalmát gondosan beledolgozta az irodavezető brillantinos hajába, eközben Carl brillantinnal és kölnivel locsolta be a jól szabott uniformist. Szétszaggattunk egy-két párnát, és kiráztuk belőlük a tollat. Aztán néhány narancsízes üveget ürítettünk ki, rákentük az irodavezető arcára, beletunkoltuk a tollakba, végül úgy festett, mint egy nagybeteg kotlóstyúk. Egyszer bekukkantott egy ápolónő, de egy pillanat alatt eltűnt, amikor orvosi lexikon zúgott el a feje mellett.

Mielőtt távoztunk, Carl legyömöszölt egy köteg papírt az üvöltöző tiszthelyettes torkán. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, magunk mögött hagytuk a romba döntött irodát. A kapus minden hercehurca nélkül tovább engedett bennünket.

– Meggyógyulunk, mire megtaláljuk a kórházat! – bömbölte Otto. – Már három hete úton vagyunk.

Jó darabot megtettünk már a Via Claudiából, amikor lefékezett mellettünk egy Kübel, és két acélsisakos véreb ugrott ki belőle.

– Le vannak tartóztatva! – mondta egyikük.

– Erről még nem hallottam – vigyorgott Carl.

Carl derékszíjcsatja erélyes pusztítást végzett a hadi zsaru fizimiskáján. A pasas földre zuhant, és nyöszörögve, elvakítottan négykézláb mászkált ide-oda. Másodpercek alatt kiürült az utca. Egy konflis, amely két női utast szállított, vágtában elporzott.

A második katonai rendőr a pisztolytáskájához kapott. Ráugrottam a hátára, és belemélyesztettem fogaimat a fülébe. Carl hasba rúgta, és zajos csattanással az ordítozó rendőr arcába zúdította az öklét. Aztán belevertük mindkettőjük arcát a cementbe.

Beugrottam a Kübelbe, elindítottam a motort, második sebességbe tettem, és kiugrottam az ajtaján. A Via Marco Aurelio sarkán az autó nagy csikorgással összetört egy épület falán.

Továbbsétáltunk. A Colosseumnál Carlnak támadt egy ötlete. Kotorászott egy darabig az oldalzsákjában, majd előhalászott egy üveg rumot, és visszasétált a szerencsétlen rendőrkopókhoz.

– Öblítsétek ezt le, gyerekek! – mondta Carl, és fél pohárral mindegyiknek a szájába töltött. Alaposan meghintettük az egyenruhájukat, végül már egy mérföldre is elbűzlött belőlük a rum, aztán az üres üveget behajítottuk a szétroncsolódott autó első ülésére.

– A dugó! – jegyezte meg Carl elmésen.

Otto hatalmas nyerítést hallatott, igazi gyomormélyről jövő hahotát, aztán visszament a két rendőrhöz, és egyikük nadrágzsebébe gyömöszölte a dugót.

– Most pedig kerítsünk telefont! – mondta Carl elégedett vigyorgással.

Mind a hárman bepréselődtünk a telefonfülkébe. Hosszas szóváltás után kikerestük a polgármester számát. Ottóra bíztuk a telefonálást, mert neki volt a legmeggyőzőbb hangja.

– Tábornok úr, ó, bocsánat, akkor főhadnagy úr, nekem teljesen mindegy, hogy ki maga. Kicsoda ne szemtelenkedjen? Hogy magának mi köze ehhez? Mit gondol, nem láttam már máskor is ezeket a kardnyelőket? Tudni akarja, hogy kivel beszél? Azt hiszi, elment az eszem? Hogy miért telefonálok? Hogy mi a fészkes fenéért magát hívom? Halló, halló! Lerakta a telefont! – Ottónak tátva maradt a szája a csodálkozástól.

– Ezeknek nincs a pofájukon bőr! – morogta Carl. – Add ide azt a telefont! Nálad van a szám? Elszúrtad az egészet. Majd én megmutatom, hogyan kell ezt csinálni. – Elkérte a számot. – Az ügyeletes tisztet kérem! – vicsorogta. – Itt Brandt professzor beszél. Egészen a közelmúltig abban a hitben éltem, hogy a katonai rendőrség a rend fenntartására hivatott, és tessék, most mit tapasztalok? Az önök átkozott rendőrei részeg civilekkel dulakodnak, és a szolgálati kocsijukon fuvarozzák őket. Egyszerűen botrány, százados úr, hogy ön ilyesmit megenged! Az emberei pillanatnyilag holtrészegen fekszenek a Via Marco Aurelio és a Via Clauida sarkán, és összetörték az autójukat. – Carl egész képét betöltötte a vigyor, ahogy lecsapta a kagylót.

Ellenálltunk a kísértésnek, hogy ott maradjunk, és kilessük a következményeket.

Még egy napot és éjszakát együtt töltöttünk, aztán elbúcsúztam tőlük a katonai kórház nemibeteg-gondozó klinikájánál. Ahogy távolodtam, egy első emeleti ablakból utánam kiabálták:

– Ne felejtsd ám el a randevúnkat az Umberto-hídon, ha véget ér a háború!

– Persze hogy nem felejtem el! – üvöltöttem vissza.

Visszamentem egész a sarokig, hogy még egyszer láthassam őket. Integettem, ők meg a tengerészsapkájukat lengették.

– Mariónál megünnepeljük a békét! – bömbölte Otto.

Elindultam, de még az utca felénél se jártam, amikor vissza kellett fordulnom, hogy elrohanjak a sarokig. Olyan kár, hogy el kell válnom tőlük! Még ott álltak az ablakban. Mikor észrevettek, meglengették a sapkájukat, és elénekelték a tengerészbúcsúzót. Aztán amilyen gyorsan csak tudtam, végigszaladtam a keskeny utcán. Muszáj volt otthagyni őket, különben nem tudom, mi történik.

Mentem hát, egy parkban leültem, és tele voltam sóvárgással. Délről fújt a szél, és hallani lehetett a Monte Cassinó-i ágyúzást, nem szűnő, fenyegető mennydörgésként. Kimentem a vasútállomásra, hogy átírassam szabadságos levelemet a menetirányítónál, mert azt terveztem, hogy kilépek a repülőtérre, és megnézem, fölférnék-e egy szállítógépre.

A törzsőrmester kutató pillantással végigmért:

– Nem tudja, mi történt tegnap? – Csak állt, és végigbogarászta a szabadságos papírjaimat. Aztán lassan kettétépte őket:

– Általános támadás. Minden szabadságolást fel kel függeszteni a Déli Hadseregtest egész területén!

XI.

Palid Ida bordélyháza nem volt közönséges kupleráj. Hivatalosan nem is volt bordélyház, bár Szicíliától a Brenner-hágóig minden katona jól ismerte.

Idánál nem egy olyan hölgy volt állományban, aki a Gestapo elől bujkált, néhányukra meg partizánok fenték a fogukat. Ida mindnyájuknak szerzett sárga útlevelet. A lányait megjelenésük és kulturáltságuk foka szerint osztályozta. Négy kategória volt Idánál: közlegények, altisztek, tisztek és törzstisztek. Az utóbbiak szükségleteit csak a leggondosabban kiválasztott lányok elégíthették ki: akik legalább két idegen nyelven beszéltek, és játszva idéztek Schillertől vagy Shakespeare-től. Idának Schiller volt a gyöngéje, és a költő iránti lelkesedésében a kuncsaftokat fogadó szoba falára ezt pingáltatta föl:

Ha nem az élted itt a tét,

Soha nem lesz tiéd a lét!

Egy éjjel Porta és Pici megváltoztatott két szót, hogy az idézet jobban

passzoljon a környezethez.

Ida Amerikában született. Közvetlenül a háború előtt érkezett Párizsba a klasszikus európai túrán. A németek közeledése túlságosan gyors volt, és nem sikerült időben elmenekülnie. Azt mondta magában: ez a háború hosszú lesz; ehhez szabta tennivalóit. Egy főhadnagy volt az ugródeszkája a német parancsnok ágyába, és ezután a legteljesebb biztonságot élvezte.

1942 elején áttette székhelyét Párizsból Rómába, és magával vitt hat francia lányt is. Kezdetnek igazán nem rossz!

Gyilkos őrjárat

Dőlt belőlünk a trágár tréfálkozás, és nagyképűsködtünk a gránátosok meg az ejtőernyősök előtt. Speciális küldetésbe mentünk az ellenséges vonalak mögé. Félelemmel vegyes tisztelettel néztek ránk. Mindenki hallott már ezekről a különleges feladatokról.

– Ti mind önként mentek? – kérdezte egy törzsőrmester, aki lovagkeresztet viselt a nyakában.

– A klotyóra, oda igen! – nevetett Porta.

Segítettek, hogy rá bírjuk húzni fekete páncélos egyenruhánkra a szoros új tábori öltözetet. Pici egy kivénhedt köszörűkövön megfente a rohamkését.

– Most már elég éles. Ha levágnám vele egy ezredes tökét, észre se venné – jelentette ki.

Csapkodtunk a karunkkal és emelgettük a lábunkat, hogy fellazítsuk tábori öltözetünk merevségét. Álcázó sapkánk oldalát le is hajthattuk, és összegombolhattuk az állunk alatt. Az ellenzőt is le lehetett húzni, hogy eltakarja az arcunkat. Kivágás volt rajtuk a szemnek.

Két teljes napot töltöttünk el Palid Idánál. Jó buli volt. Mindegyikünk három lánnyal hancúrozott, egy-két tiszti csaj is akadt köztük. A nagy finálé az volt, amikor helybenhagytunk néhány légvédelmist.

Porta meg egy olasz evőversenyre hívták ki egymást. Porta nyert két és fél betermelt libával, ez fél libával szárnyalta túl az olasz teljesítményét. Az olasz rosszul lett, és gyomormosásban kellett részesíteni. Portának is sápadozott a képe, de sikerült magában tartania, amit megevett. Aki a viadal alatt vagy közvetlenül utána rosszul lesz, azt vesztesnek nyilvánítják vagy diszkvalifikálják. Porta ismerte a dolog forszát: egy órán keresztül szorosan becsukni a száját, és mozdulatlanul ülni. Fel nem foghattuk, hol fér el benne az a rengeteg abrak. Hosszú volt és sovány. Egyszerűen leült az asztalhoz, és addig evett, míg az utolsó morzsa is el nem fogyott. Olyan felpuffadt hassal kelt fel az asztaltól, akár egy várandós poloska, de néhány óra múlva felszívódott, csak az Isten a megmondhatója, hová, és megint olyan egyszálbél volt, mint

annak előtte. Porta verhetetlen volt az evésben, és rendkívüli képességeinek nagy híre-becse kelt a front mindkét oldalán. Háromszor hívták ki az amerikaiak evőversenyre. Kétszer visszautasította, de harmadszorra elfogadta a kihívást, és ő meg egy böhöm nagy néger káplár a senki földjén találkoztak, hogy megejtsék a versenyt egy bombatölcsérben. Mind a két fél a lehető legtüzesebben ellenőrzött minden körülményt.

Porta győzött, a néger meghalt.

Mike bunkerjében hasaltunk, és a földre terített térképet tanulmányoztuk. A Félszemű köztem meg az Öreg között feküdt.

– És mi a helyzet a tüzérség parancsnokával? – kérdezte Heide. – Remélem, helyén van az esze!

– Aggodalomra semmi ok – mondta a Félszemű. – Jól ismerem. A tüzérségi lőtéren szolgált Leningrádban. Érti a dolgát. Tíz perc alatt rájuk ereszt 800 lövedéket. A jenkiket ez meg fogja nyugtatni, azt hiszik, hogy majd az indiaiak fölfogják a támadást.

Porta az álcázó sapkája tetejére húzta sárga cilinderét. A Félszemű elkeskenyedő tekintettel nézte. Ettől a látványtól mindig rángatózni kezdtek az arcizmai, de már réges-rég lemondott arról, hogy szembe próbáljon szegülni vele. De most, látva, hogy Pici is világosszürke keménykalapot nyom a saját fejébe, nem tudta tovább türtőztetni magát, bár csak ennyi robbant ki belőle:

– Mind a kettejüknek elment az esze!

Pici a drótvágó ollóval próbálta levágni a körmeit, röpködtek a darabok a térkép fölött.

– Ha már annyira szereti azt a drótvágót – morogta a Félszemű –, maga másszon át elsőnek a drótkerítésen az átkozott keménykalapjában. A legalsó két drótot vágja át!

– Sajnos, nem tudok számolni – mondta Pici sugárzó képpel.

A Félszemű eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

– Porta, maga következik Pici után – folytatta a Félszemű. – Pontosan hárompercenként kövessék egymást. Öt előtt nem sokkal kivilágosodik. Fél órával később felkel a nap. A tüzérségi parancsnokunk személyesen ide fog jönni. A szokásos reggeli üdvözletben kell részesítenünk őket, mert különben gyanút fognak. Addigra a helyükön kell hogy legyenek, a géppuskások térképén is be van jelölve, hogy hol. Csak a 10,5-esekkel fognak lőni. Az ágyúk már be vannak célozva. Fél héttől délután kettőig lesz maguknak a legnehezebb. Most még egyszer elismétlem. És maga is figyeljen ide, Pici, mert többször nem mondom el! Elég egyetlen tévedés, és lemészárolják magukat. 5 óra 32 perckor félrevezető gránáttűz 10,5-es lövedékekkel, ami 5.48-kor

abbamarad. 12.45-kor aknavetőtűz, egyenesen az amerikaiak orra alá. 12.57-kor harminc másodperces fedezőtűz automata gépfegyverekből. Akkor lépnek maguk a pástra: kirántják az ujjaikat a seggükből, és előre! Sven, maga elintézi az előretolt géppuskafészket. Itt csak egyetlen ember van, 13 órakor váltják le. Öt méterrel hátrébb van egy lövészárok hat emberrel. Mihelyt elvágta a géppuskás torkát, kézigránáttal azonnal likvidálja a lövészárokban ülőket. Heide, maga foglalkozik a két hátsó géppuskával. Mind a kettő állványra van téve, de az összekötő árok fenekén állnak, és ponyvafedél van fölöttük. A legénységük közös bunkerban dekkol, innen jobb kéz felé három méterre. Három álfedezéket is ástak maguknak. Az igaziba a bal oldali falon levő lyukon keresztül másznak be, nem lehet eltéveszteni. A bejárat előtt van egy rakás üres konzervdoboz, lusták voltak eltakarítani, két kézigránát elég lesz nekik. Egyet az árok túlsó végére, egyet meg a közepére. Mihelyt Sven és Heide elérték a célpontjukat, megindulnak a többiek is. Rövid útról van szó, 2 és ½ másodperc alatt kell megtenniük, nem lehet se több, se kevesebb. Kifüstölik az egész futóárkot, de ne kapcsolódjanak össze egymással. Mindig tudják, hol vannak a többiek, nehogy egymást nyírják ki. Mindenre lőjenek, ami nem a maguk álcázó zubbonyát viseli, zöld és fekete karikákkal. Ezt az egész világon csak maguk huszonketten viselik. Ha német tábornagyi uniformist látnak, belelőni! Az amerikaiak állásában minden embert meg kell ölni. Senki se menekülhet meg, hogy elmondja a többieknek, mi történt. Az a feladatuk, hogy rajtuk üssenek és megijesszék őket. Azt kell hinniük, hogy szellemek vagy fantomok kerültek a hátukba. Az ilyesmitől a színes bőrű katonáiknak inukba száll a bátorságuk. Barcelona, maga nem mozdul az üregéből. A helyére tapad, akár a pióca. A maga munkája a megfigyelés, míg a többiek kifüstölik a futóárkokat. Mihelyt zöld jelzőfényt látnak, futásnak erednek, mintha az ördög kergetné magukat.

– Ó, mi mindig úgy futunk – mondta Porta pimaszul.

– Pofa be, és tessék figyelni – mondta a tábornokunk. – Két másodperccel a jelzőfény után a tüzérségünk lőni kezd. Maga, Barcelona, gyorsasági világrekordot állít fel, és utoléri a többieket. A szomszéd övezetekben levőknek sejtelmük se lesz, hogy mi történik. Ha minden úgy megy, ahogy elterveztük, jókora fejetlenség támad. Öt másodperük van rá, hogy elhagyják a magaslatot. Ágyúink zárótüzet lőnek közvetlenül a maguk sarka mögé. Egészen a folyóig fedezzük magukat, ott partizánok segítségével átkelnek. Onnan 145 kilométerre van a célpontjuk. Hogy hogyan juthatnak oda, az a maguk dolga. De oda kell jutniuk! – Rámutatott egy pontra a térképen. – Pontosan itt páncélöklöket és robbantószert dobunk le maguknak. Ha bárki megsebesül, csak magára számíthat. A legszigorúbban tilos sebesülteket magukkal cipelniük. Rejtsék el valahova, és ha visszafelé jönnek, nézzék meg, él-e még. Még valami: a feladatot akkor is végre kell hajtaniuk, ha csak egyikük tud átjutni. A hadműveleti barakk ebben az erdőben található és itt, ennél az elágazásnál állnak az álcázott tankok. Legföljebb tizenöt műszakis tartozik hozzájuk. Sátrakban laknak.

– Nincs semmi védelmük? – kérdezte meglepetten az Öreg.

– Nincs. Teljes biztonságban érzik magukat. Eszükbe se jut, hogy veszély fenyegetné őket. Mihelyt megsemmisítették a tankokat, ketten megrohamozzák a parancsnoki barakkot, a többiek pedig dél felől veszik tűz alá. Foglyul ejtik a legelső törzstisztet, akit meglátnak, és élve, minden körülmények között élve magukkal hozzák. A többieket öljék meg. Senki se jöhet rá, hogy mi történt, különben az egész akció értelmetlen. Ezután visszamennek a hídhoz. De, és ezt az imént elfelejtettem mondani, két embert hátrahagynak a hídnál, ők helyezik el a robbantószert, míg a többiek elintézik a tankokat meg a parancsnoki barakkot. Ők ketten nyomban felrobbantják a hidat, mihelyt mindegyikük visszajött rajta. Ha olyan szorosan a sarkukba férkőzne az ellenség, hogy nem bírnak átkelni, fel kell állítaniuk egy géppuskás üteget, hogy biztosítsák a törzstiszt áthozását. Észak felé menjenek, míg el nem érik a folyót. Utána kelet felé haladjanak a folyóval párhuzamosan. – Kövér mutatóujjával rábökött a térkép egyik pontjára. – Ez az angol hadosztály főhadiszállása. Likvidálni! – Eléjük hajított néhány színes fényképet a szövetségesek uniformisairól. – Ezeken láthatják a vezérkari parolikat és rangjelzéseket.

– Reméljük, nem hálóingben lesznek – vigyorgott Heide –, vagy netán a seggükön is van rangjelzés?

– Ezt magának kell kiderítenie – mondta a Félszemű kurtán.

Összeigazítottuk az óránkat, és még egyszer utoljára ellenőriztük a fegyvereinket. Mindent erőteljesen megszorítottunk, semmi sem zörgött.

– Ne feledkezzenek meg azoknak a katonakönyvéről és a dögcédulájáról, akiket megölnek – emlékeztetett bennünket a Félszemű. – Mert különben valami nagyeszű Különleges Hadosztályos dezertálási előkészülettel gyanúsít meg bennünket. És még valami. Ez különösen Portára és Picire vonatkozik. Ne fosztogassák a halottakat! Ha elkapják magukat, és ha aranyfogakat találnak a zsebükben, kötélen végzik. Kevés együttérzést tanúsítanak az aranygyűjtők iránt.

– De hát ők is ezt csinálják – mondta Porta védekezőn.

– Persze, de erről hivatalosan senki se tud. – A Félszemű galléron ragadta Portát. – És nálunk sem tud erről senki. Elég világosan fejeztem ki magam, Porta?

– Jawohl, Herr General!

– Ma nem vagyok magának tábornok. Félszeműnek hívjon! Három nap, amiért elfelejtette. Amikor visszajött, jelentkezik a kóterban, és letölti.

– Rendben – suttogta az Öreg.

Egy perccel később Pici eltűnt a mellvéd túloldalán. Északon számos ágyú morajlott. Ránéztem karórám világító mutatóira. 90 másodperc. Végigtapogattam a felszerelésemet. 60 másodperc. Remegett a lábam. 45

másodperc. Heves reszketés jött rám. Nem bírtam nyugodtan tartani a kezem. 30 másodperc. Ránéztem a többiekre, akikkel annyi időt töltöttem együtt. Azt kívántam: bárcsak velünk lenne finn oktatónk, vagyis a lapp, az a Fehér-tenger környéki őrmester, aki megtanított bennünket a finnek harcmodorára.

A Légiós szokás szerint most is fogai közé szorította mór kését. Rám kacsintott. Tudta, hogy félek.

Már csak öt másodperc volt hátra. Milyen lassan vánszorog a mutató. Három másodperc. Kettő. Vállamra nehezedett egy kéz, és előrevetődtem. Megtaláltam a drótvágó ollót, ott, ahova Porta meg Pici lerakta, és elvágtam a szögesdrótot. A visszapattanó drótszögek cafatokra tépték a bőrömet. Háton kúsztam át a gyilkos sövény alatt. Aztán visszahajítottam az ollót.

Egy pillanatra mozdulatlanul maradtam, hogy visszanyerjem lélegzetemet a rettentő erőfeszítés után. Édes Istenem, hadd sebesüljek meg most, mert a lövészárokban levőknek most még van idejük, hogy visszavigyenek! Néhány órán belül kórházba kerülnék, puha, tiszta ágyikóba. Babusgatnának a nővérkék. Kórházról olyankor álmodozott az ember, amikor kinn feküdt a senki földjén. De nem sebesültem meg. Kénytelen voltam továbbmenni, Porta után. Az ember sose akkor sebesül meg, amikor szeretne. Pillanatokon belül elindul a Légiós is. Az órámra pillantottam. Már két perc eltelt. Most ugrásra készen lelapul. Embernek álcázott párduc. Milyen jó, hogy ő is velünk van. Biztonságérzetet ad.

Átfordultam a hasamra, és kúszni kezdtem az amerikai állások felé. Aztán odaértem a bokorba, ahol délutánig rejtekben kell maradnom. Kezem valami nyálkáshoz ért, és émelyítően rossz szag töltötte meg az orrlyukaimat. Rákúsztam egy fölfúvódott hullára. Okádtam. Leraktam magam elé a tábori távcsövemet, és falevelekkel meg fűvel álcáztam. Amíg sötét van, a távcső nem hozhat bajt az emberre, de ha kivilágosodik, elég, ha egyetlen pillanatra megcsillan rajta egy napsugár, és elárulhatja az ottlétemet, és akkor be is fellegzett. Az ellenség rögtön rájönne, hogy valami készülődik a senki földjén – hogy van ott valami, aminek nem kéne ott lennie.

De nem tudtam meglenni a távcsövem nélkül. Szemügyre akartam venni azt az embert, akit meg fogok ölni. Az esztendők furcsa változásokat hoztak létre bennünk. Semmi jelentőséget nem tulajdonítottunk már embertársaink megölésének. Még közelharcban sem. Pici meg a Légiós már azt se tudták számon tartani, hányat öltek meg puszta kézzel. Szinte szokásunkká vált, hogy kést döfjünk valakinek a rekeszizmai közé. Soha nem fogom elfelejteni, amikor először láttam meghalni embert. Még csak nem is az én kezemtől. Egy gyalogsági őrmester volt; a csapatszállító szekér hátsó saroglyáján ült. Egy eltévedt lengyel lövedék fejen találta, és épp annyi időm maradt, hogy hirtelen lefékezzem a tankot; Krupp-Sportról van szó, arról a bizonyos kétszemélyes tankról. Társammal kiugrottunk, hogy elvonszoljuk a holttestet az útból, és egy hadnagy leszidott bennünket, amiért feltartjuk a menetoszlopot.

Ő volt az első, akit a szemünk láttára öltek meg, és hirtelen belénk hasított,

mennyire nem játék a háború. Egyáltalán nem olyan elragadó, ahogy leírták nekünk.

Valaki a közelemben kúszott el. Előhúztam a késemet meg a pisztolyomat.

– Hu! – hallatszott a hátam mögül, és kis híján felkiáltottam ijedtemben. Aztán a hold fényénél észrevettem egy világosszürke keménykalapot meg egy jó erős lófogat, amint egy széles vigyorgás szabaddá teszi őket. Pici volt az, a hülyéje.

– Összeszartad a gatyádat? – kérdezte suttogva. – Mérföldekről látni lehet, te kókadt fasz! – Aztán eltűnt egy földhányás mögött, és elnyelte a sötétség.

Hozzáláttam, hogy rövid nyelű gyalogsági ásómmal beássam magamat. Vakondokmunka. Nem mertem túl nagy zajt csapni.

Északon abbamaradt az ágyúzás, és az éjszaka fenyegető csöndjét csupán egy-egy alkalmi puskalövés törte meg vagy géppuskák rövid ugatása. Távcsövem segítségével próbáltam felderíteni a környezetemet, de nem láttam mást, csak sötétséget. Örültem, hogy sima gyalogsággal lesz dolgunk. A gyalogságnak könnyű túljárni az eszén. Nem ismerik azokat a sátáni trükköket, amelyeknek a tengerészek a nagymesterei, és persze mi Mike révén szinte úgy éreztük, hogy szoros rokonságban állunk a tengerészekkel.

Sziszegve felszállt egy világítólövedék az égre, és lassan aláereszkedett, vakító fénylobogással. Gonoszul felugatott egy gépágyú. A távolban nyomjelző gránátok tűntek fel: a fekete éjszakai égen olyanok voltak, mint egy gyöngysor. Kis híján három óra volt. Nemsokára őrségváltás.

Ott vannak! Fémzörrenés. Valaki felnevetett. Halvány fényvillanás. Istenverte hülyéi! Dohányozni – előretolt állásban! Viszketni kezdett a tenyerem, hogy elkapjam őket, és tudtam, hogy a többiek is ugyanezt éreznék. Az ilyen esztelenségnek csak a halál lehet méltó büntetése. Ezek nem lehetnek harcedzett csapatok. Azok nem csinálnának ilyesmit. Most vannak először a fronton. Újoncok! Gyerekjáték lesz elbánni velük.

Az orrom előtt tücskök ciripeltek. Aztán egyikük ráugrott a hátamra. Egyre újabbak követték. Biztosan azt hiszik, hogy holttetem vagyok; jogosan hihették, annyira mozdulatlanul feküdtem. Talán az ilyen vállalkozásoknak ez a legrosszabb oldaluk – hogy halottnak kell tettetni magunkat. Talán ugyanebben a pillanatban valaki a távcsövén keresztül engem fürkész.

Soha nem felejtem el életem első hosszú távú őrjáratát. Finnországban voltam akkor. Egy finn zászlós vezette az őrjáratot – nem is finn, hanem lapp. Guvinak hívták, de hogy ez a vezeték- vagy a keresztneve volt-e, azt senki se tudta. Minden második szava az volt, hogy “ördög és pokol”. Úgy mondták, hogy hatalmas rénszarvascsordája van, és köztük él, amikor nem katona. Mielőtt elindultunk volna fölrobbantani egy vasútvonalat mélyen az orosz vonalak mögött, Guvi odajött hozzám, és hosszú finn tőrjével az orrom alatt

hadonászva így szólt:

– Ördög és pokol, te rohadt német, figyelj rám! Most látogatod meg első ízben a szomszédunkat. Ördög és pokol, hogy pont téged küldtek a nyakamra! Jobban tennétek ti, németek, ha otthon maradnátok a feneteken, és az ilyen munkát miránk, finnekre bíznátok. Ti csak ágyúval meg tankkal tudtok harcolni. Ördög és pokol, az igazi küzdelem egészen más. Csak mi, finnek tudunk igazán küzdeni. Én tudom, hogy el kell elbánni a szomszédunkkal. Huszonnégy emberért vagyok felelős. Ördög és pokol, utálom, hogy magammal kell, hogy cipeljelek, rusnya német! Ha valaki kiborul, mikor átérünk a szomszédunk területére, tudom, hogy nem az én fajtámbeli lesz az. Ha elveszted a fejed, kénytelen leszünk megölni. Ha megsebesülsz, ne a pisztolyoddal vess véget az életednek, de ne hagyd, hogy az ellenség kezére juss. Használd a késed! Döfd magadba a bal válladtól másfél tenyérnyire, úgy, hogy felfelé álljon a hegye, és akkor rögtön keresztülhasítod azt a német vénasszony szívedet. Ördög és pokol, ez parancs! Senki se kerülhet az ellenség kezére, hogy aztán eljárjon a szája!

De ezen a kiránduláson nem engem kellett megölnie, hanem a saját fajtájabeli káplárt. Egy ostoba atlétát, aki mindenféle díjakat nyert. Láttam Guvit, hogy csinálta. Az atlétának fölmondták az idegei a szolgálatot, miközben a fák közt fekve vártuk a menetoszlopot, melyet meg akartunk semmisíteni. Hirtelen az atléta föltérdelt, és lövésre emelte a géppisztolyát. A jeges, néma sarki éjszakában a biztonsági retesz kioldása akkorát szólt, mint egy pisztolylövés. Guvi mellette termett, akár a villám, és a kulcscsontja alatt belemártotta a kését. Egyik társa ráült a káplár fejére, hogy hörgését elfojtsa a hó.

Ugyanez történne mindenkivel, aki elveszti az idegei fölötti uralmát itt kinn a senki földjén. Azonnal megölnénk. Nem tehetnénk mást. Ugyan mi történt a finn zászlóssal, a lapp Guvival? Netán fagyott holttetemként fekszik valahol a murmanszki vasútvonal mellett? Vagy életben maradt, és előléptették kapitánnyá, amiről annyit ábrándozott? Az volt az álma, hogy egyszer majd ezüstsávokat viselhet a nadrágján, nem pedig zöldet. Hát a rénszarvasai? Viszontlátta-e őket valaha? Hogy tudott inni ez a lapp! És több mérföldes körzetben nem volt olyan Lotta, akivel ne feküdt volna le. Mikor nyírfaágakat lóbálva kijött a szaunából, és meghempergőzött a hóban, mindig azt mondta az odabent megdugott lányról:

– Igazi rénszarvas picsája volt!

És amikor egy élemedett Fordban útra keltünk, hogy részeg ricsajunkkal felverjük a legközelebbi kisvárost az orosz vonalak mögé vezető őrjáratok közti rövid pihenők idején, Guvinak mindig sikerült belekötnie valakibe. Én voltam a tolmácsa, ha netán németekkel kapott hajba. Értett németül, de mindig csak svédült beszélt. Drága öreg Guvi! Aki csak ismert, soha nem fog elfeledni téged! Igazi finn katona voltál – féltünk tőled, mint az ördögtől, és szerettünk, mint az Istent.

Keleten pirkadni kezdett az égbolt alja – és percről percre változtatta színét. A világ segglyuka, ez a mocskos Cassino-hegy, szinte szeretetre méltónak látszott így hajnaltájt. A nap hatalmas, izzó, gömbölyű golyóként függeszkedett a kolostor felett. Isten reggele ránk köszöntött.

A folyóról felszállt a hajnali köd, és egy időre elrejtett bennünket, míg fel nem támadt a szél, és el nem fújta mindenestül.

Nyolc óra lett volna néhány perc múlva. Mindjárt megint őrségváltás lesz. Sisakok villogtak. Szememhez préseltem a látcsövet, és beállítottam. Ott vannak. Aki most jön, azt kell megölnöm. Tízkor leváltják, délben visszajön. Két rendjelszalagot láttam a mellén. Olyan különös kék volt a szeme színe, mint a huszáregyenruháé. Piszkálni kezdte a fogát a rohamkésével. Az, akit leváltott, mutatott neki valamit. Nevettek. Pornó-levelezőlapok voltak náluk. Úgy hallottam, Robertnek hívják – vagyis Bobnak, mint engem. Különös véletlen: itt fekszik egy Bob, és várja, hogy meggyilkoljon egy másik Bobot.

Lazán rákönyökölt a géppuskájára. Kék dohányfüst szállt a feje fölé. Hátralökte fején a sisakját, az állszíja hozzácsapódott az arcához.

De mi ez? Ereimben megfagyott a vér, mikor láttam, hogy melléről fölveszi a távcsövét, és felém irányozza. Nem mertem lélegezni. Leszállt egy légy a szemhéjamra. Hagytam, hadd üljön ott. Akinek légy ül a szemhéján, az csak halott lehet.

Közvetlenül előttem leszállt egy madár. Vörös volt a szárnya hegye. A senki földjének kellős közepén. Hát nem tudod, madárka, hogy a senki földjén az élet halált jelent? Körbeugrándozott, még a géppisztolyom csövére is fölugrott. Veszélyes ág az egy madárnak!

Tarkómat égette a nap, és majd megőrjítettek a bogarak. Most váltják le újra. Ha csak a szakaszparancsnoka ki nem talált neki valami különleges feladatot a következő két órára, vissza fog jönni az utolsó őrszolgálatra. Ugyan van-e barátnője otthon az Államokban? Mi lehet az apja? Milyen helyen lakhat? Teraszos házban, ahol az újságosfiú minden reggel átdobja a kerítés fölött az újságot? Vagy valami sötét udvari épületben, ahol az alagsorban tizenévesek kefélnek? Egyenesen a főiskoláról vonult be, és puskára cserélte a tankönyveket? Vagy kültelki vagány, aki alkalomadtán kirabol egy homokost és hidegre tesz egy-két rendőrt?

Bárcsak ők indítanának támadást, akkor az egész őrjáratunk befuccsolna. Miért pont nekünk kell ezt elvégezni? Miért nekünk kell leszállítani azt a törzstisztet? Szinte magamon kívül voltam. Hamarosan meg kell mozdulnom. Tíz órája feküdtem már mozdulatlanul. Lefogadom, hogy nem sok fakír tudná utánam csinálni.

Sisakokat látok. Az utolsó őrségváltás. De mi ez? Miért vannak ilyen sokan? Bob is köztük van. Rögtön felismerem. Miért ez a nagy felhajtás? Aztán megértem. Rajparancsnoki szemle. Nem tetszik neki a géppuska csöve,

üvöltözik, lehordja a szakaszvezetőt. Gyakorlótéri oroszlán. Ismerem a fajtáját. Le nem állítanák magukat még a fronton sem.

Várj csak, te mocsadék, gondoltam. Kapsz a pofádba, ne félj! Pontosan egy órád és ötvenhét perced van még hátra. Pici meg Heide ki fognak füstölni a bunkeredből. Ők személyes jó barátjai a kaszásnak. Előlük nem menekülhetsz.

Most meg, Isten látja a lelkemet, leteremti az embereit, pedig csak néhány perc van hátra az életükből. Persze, ő nem tudhat erről. De akkor is – az ő fajtájának az a legnagyobb becsvágya, hogy Első Őrmester lehessen. Hat sávot meg egy csillagot akar kapni, ha beledöglenek is az emberei.

Bob vigyázzban állt, és hagyta, hogy a mocsadék legorombítsa. Bögöly röpködött a fejem körül. Aztán rászállt a kezemre. Kíváncsi voltam, kibírom-e moccanatlanul, ha megcsíp? Mindig féltem a böglyöktől és darazsaktól. Megcsípett. Figyeltem, ahogy belenyomja a fullánkját a kezembe. Perzselő fájdalom futott végig a karomon.

Távcsövemen át figyeltem az emberemet. Első osztályú amerikai közlegény. Épp most gyújtott rá az utolsó Cameljére. Élvezd azt a cigarettát, haver! Már csak két perced maradt. Remélem, anyádnak küldenek majd egy kongresszusi érdemérmet! Megérdemli. Elküldte a fiát Itáliába, hogy lemészárolják. Húszévesen. Épp amikor elkezdődne az élet. Így befejezni! Ez a közkatona sorsa.

Közkatona! Hallottam már elégszer. Általában kissé becsmérlően mondják. De mindig nekünk kell föláldozni az életünket a gyáraitokért, a vállalataitokért. A mi holttestünk fölött kötitek meg az új és még előnyösebb szerződéseiteket. És amikor vége az egésznek, és ti az elegáns irodáitokban ücsörögtök, szerződéseket köttök és utasításokat Kruppnak, Armstrongnak meg Schneidernek – mi egyszerű közkatonák vasútállomásokon koldulhatunk, vagy megrohadhatunk egy hadifogolytáborban. A tavalyi hó gyorsan feledésbe merül.

Lágyan énekelni kezdett.

Megint felém irányozta a távcsövét.

Istenem, ne hagyd, az utolsó két percben fölfedezzen! Leengedte a távcsövét, és újra énekelni kezdett.

Hátam mögül hatalmas moraj hallatszott. Megnyílt az ég, és tüzet okádott. A rakétakilövők. Röppentyűik az amerikai állások előtt csapódtak be. Olyan élmény, hogy Lisztet biztosan újabb rapszódia komponálására ihletné. Megmozgattam lábizmaimat a csizmámban. Lassan megindult a vérkeringés. Katasztrofális lenne, ha elzsibbadna a lábam. Magam alá húztam a bal lábamat. Elegendő erőt éreztem benne az elrugaszkodáshoz. Öt másodperc múlva abbamarad a rakétatámadás.

Az amerikai Bob nem ismerte a játékszabályokat. Összehúzódzkodott a bunkerja mélyén, félt a süvítő lövedékektől.

Oldalra pislantottam. Porta volt ott, a hórihorgas hülyéje. Sárga cilindere úgy fénylett, akár egy boglárka a zöld réten. Előhúztam késemet, azt a kést, amit egy szibériai gárdistától vettem el valamikor réges-rég.

Rajta! Előreugrottam. Körülöttem lövedékek duruzsoltak, akár a felbőszült darazsak, de nem féltem tőlük. Ez a gyalogságunk fedező tüze volt. A mellvéd fölött megjelent az amerikai Bob sisakja és arca. Ugrásom lendülete ledöntötte a lábáról. Veszettül üvöltött, és próbált tökön rúgni. Két pisztolygolyó süvített el a fejem mellett. Tövig a nyakába nyomtam késemet. Görcsösen összerándult, és habosan dőlt szájából a vér. Fölrúgtam a géppuskát, és egy pillantást vetettem az amerikai Bobra. Ujjait belevájta a lövészárok falába.

Hátraesett a feje, és kitágult szemmel rám meredt. Szerettem volna mellétérdelni, de ehhez nem volt se időm, se jogom. Én csak egyszerű közkatona voltam. Belerúgtam a sisakjába.

Két emberi alak bújt ki az egyik bunkerból. Fölkaptam az automata pisztolyomat, és csípőből lőttem. Láttam, amint Porta karja hátralendül, és két gránát zúg át a levegőn. Robbanás öblös hangja hallatszott a bunkerből. Porta sárga cilindere a mellvéd fölé magaslott, kihívta maga ellen a sorsot. Rohanva közeledett két amerikai. Mostanra feleszméltek. Mindenfelé robbanások.

Heide termett mellettem. Köpködő géppuskáink golyóiba rohant egy őrmester meg három közlegény. Átgázoltunk a testükön. Ez volt az a bunker, amelyikre a Félszemű fölhívta a figyelmünket. Kékessárga lángok csaptak elő a nyílásából; faágakkal volt álcázva. Ösztönösen hátrafordultam, és láttam, hogy vadul rám vetődik egy árny. Lehajoltam, és összegömbölyödtem, mint a labda. Súlyos test zuhant mellém. Fektemben két sorozatot is belelőttem a pisztolyommal.

De ez nem volt neki elég. Felpattant, akár az acélrugó. Kétszer is az arcába rúgtam. Elejtettem a géppisztolyomat, mert az ujjai egyre szorosabbra zárultak a torkomon. Fölrántottam térdemet az ágyékába. Egy pillanatra lazult a szorítása, de nekem ennyi idő éppen elég volt arra, hogy a sliccemen benyúlva előkapjam a pisztolyom, és beleürítsem az egész tárat. Majd megvesztem a félelemtől. Kétszer akkora volt, mint én. De aztán megint nekem esett. Csupa vér lettem. Kés hegye sebezte föl a bőrt a bordáim között. Körbefordultam, megmarkoltam késem markolatát a csizmám szárában, és újra meg újra beledöftem a remegő testbe. A torkomon alábbhagyott a marok szorítása. Levegő után kapkodtam, hasba rúgtam támadómat, beletapostam az arcába.

Ketten száguldottak el mellettünk. Olle Karlsson lángszórója végigsistergett az egész futóárok hosszán. Láttam, hogy Pici mellen ragad egy embert, földhöz teremti, és agyba-főbe tapossa. Fölkaptam a géppisztolyom, újratöltöttem, és beküldtem egy sorozatot a bunkerba. Valaki felkiáltott. Fogammal letéptem a porcelángyűrűt egy kézigránátról, négyig számoltam, és bezúdítottam a

gomolygó sötétségbe.

Zöld fénygolyó röpült fel az égre. Barcelona jeladása! Most a gyalogságunk következik, az ő fedezőtüzük alatt előrenyomulhatunk. Rakéták lőtték ripityára az ellenséges állásokat tőlünk jobbra és balra. Láttam, amint egy-két társam kiugrik a futóárokból, Porta sárga cilindere is feltűnt, aztán megjelent Pici szürke keménykalapja. Utánuk vágtattam, amilyen gyorsan csak tudtam. Versenyfutás volt ez a halállal. Ragyogóan dolgoztak az ágyúkezelőink, pont mögöttünk értek földet a lövedékek. Utolértem az Öreget. Túljutott az emelkedőn, és lihegve tört előre. A korához képest csodálatraméltóan bírta az iramot.

Már látni lehetett a folyót. Két szegényparasztnak öltözött olasz kommandós várt ránk.

– Avanti, avanti! (Előre, előre!) – harsogta egyikük, és géppisztoly rántott elő a nádból.

Maratoni futók módjára rohantak előttünk, és minden erőnkre szükségünk volt, hogy lépést tarthassunk velük. A lövedékek közelebb jöttek. Aztán az olaszok megálltak, és rámutattak a folyóra.

– Itt keltek át! Már várnak benneteket a túlparton, a törött kőkeresztnél.

A Légiós belenézett a sáros vízbe. Odafordult az olaszokhoz:

– Biztosak vagytok ti ebben? Nem látok semmit.

Elkáromkodta magát az egyik olasz, és belegázolt a folyóba. Csak a derekáig ért a víz.

– Mi segítettük megépíteni a ti víz alatti hidatokat. Azt hiszitek, nem tudjuk, hol van?

Egyre közelebb jöttek a lövedékek, akár a sorozatban robbanó dinamit. Libasorban átgázoltunk a víz alatti hídon. Gránátszilánkok csapódtak a vízbe. Elrejtőztünk a túloldali nádasban, közben Heide bekötözte az Öreg karján ütött hosszú sebet.

– Idáig minden úgy ment, mint a karikacsapás – jegyezte meg Porta fölnevetve.

– Azt hiszed? – morogta az Öreg. – Ami engem illet, én bizony soha nem bírom megszeretni a gyilkolást.

– Kartonkatona! – gúnyolódott Pici.

Az Öreg kioldotta a géppisztolya biztonsági reteszét.

– Még egy szót, te pszichopata gyilkos, és lelőlek, mint egy kutyát!

– Most mért kell annyira felizgulni? – mondta a Légiós békítően. – Vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg. C’est la guerre! (Ilyen a háború!)

– Megöltem egy idősebb tiszthelyettest, egy családapát – mondta az Öreg rekedtesen. – Elhoztam a noteszát – tette hozzá, és viseltes öreg holmit vett elő. Fellapozta, és elénk tárta egy őrmesteri egyenruhás férfi sokszor fogdosott fényképét. Három rangjelző sáv volt a zubbonya ujján. Mellette egy asszony állt, előttük három kislány ült meg egy boldog képű tíz-tizenkét éves fiúcska. A fényképre az volt írva angolul, átlósan: “Good luck, daddy!”, Sok szerencsét, apu!

Az Öreg egészen kivetkőzött magából. Szidott bennünket és az egész világot. Hagytuk, hadd vezesse le rajtunk az indulatát. Megesik időnként, hogy akit megöltél, élő személlyé változik számodra, ilyenkor csúnyán megtréfálhatnak az idegeid. Mást nem lehetett tenni, csak rajta tartani szemünket az Öregen, és vigyázni, nehogy valami ostobaságot kövessen el, például dezertáljon vagy öngyilkos legyen, mert ezek mindegyike nagyon kellemetlen következményekkel járhat az ember családjára nézve.

Huszonnégy órával később elértük a hidat. Két gyalogos katona őrizte. Kanadaiak voltak. Pici és Barcelona végzett velük. Gyorsan történt, akár a villámcsapás. Két emberünket hátrahagytuk a hídnál. A JU 52-es, amelynek le kellett dobnia a muníciót, másodpercnyi pontossággal meg is érkezett, de alig dobta le a konténerjét, szinte a semmiből máris megjelent két Mustang, és a JU-gép lángba borulva alábukott. Kizuhant belőle egy emberi test. Nem nyílt ki az ejtőernyője.

– Ámen – suttogta Heide.

Megmásztunk néhány emelkedőt, aztán fedezékbe húzódtunk, míg el nem masírozott mellettünk egy zászlóalj skót katona. Éppen gyakorlatoztak, a géppuskakezelést és az egyéni rohamozást gyakorolták; közben Pici nagyon megutált egy hatalmas, rozmárbajszú őrmestert, mert szerinte rosszul bánt az embereivel. Bejelentette, hogy ki fogja nyírni a pasast. Alig bírtuk lecsillapítani.

Másnap megtaláltuk a tankokat. Úgy döntöttünk, hogy megpihenünk, mielőtt akcióba lépnénk. Behúzódtunk a fenyőfák sűrűjébe. Vad vita tört ki köztünk a konzervadagok elosztásáról. Heide akkorát kapott a fejére egy kézgránáttal, hogy elvesztette az eszméletét. Barcelona hosszú vágást szerzett arca egyik felére. Aztán az Öreg rájött, hogy Porta és Pici aranyfogakat gyűjtött a Félszemű tilalma ellenére. Ha elkapnak, ezért mindnyájunkat kivégeznek. Ez a fölfedezés hatalmas összecsapássá terebélyesedett. A Légiós bemutatta híres bukfencét, és mindkét csizmájával Pici arcába lépett.

Aztán leültünk inni. Kiürítettük a csajkáinkat. Megint kitört a perpatvar, amikor a Légiós azt mondta, hogy mi csak játékkatonák vagyunk, a porosz

szemétdomb selejtjei.

– Te szifilitikus francia légósivadék! – üvöltötte Porta, ahogy csak a torkán kifért, megfeledkezve róla, hogy hol vagyunk. – Azt mesélted, hogy kiheréltek. Hiszi a piszi, te töketlen bagoly. A török zene mállasztotta szét a faszodat.

– Tu me fais chier! (Le vagy szarva!) – kiáltotta a Légiós, és kését Porta felé dobta. Átdöfte Porta cilinderének tetejét. Porta őrjöngött. – Verje meg az Isten szifilisszel az összes francia pinát! – bömbölte, fölkapta géppisztolyát, és az egész tárat a Légiós lába elé ürítette. Menedékbe rohantunk a visszapattanó lövedékek elől, és két őrszemünk, az ijedtségtől halálra váltan rohant oda hozzánk. Porta rájuk lőtt, és vadul szidalmazta őket. Majdnem megölte Olle Karlssont.

Nemsokára újra visszatért a béke, és “sávozni” kezdtünk a rohamkéseinkkel. Ez az egyedüli olyan játék, amiben nem lehet csalni, ezért gyorsan ráuntunk, és inkább áttértünk a kockázásra. Újabb veszekedés robbant ki. Pici meg akarta fojtani Heidét az acélhorgával, és jó negyedóránkba tellett, mire Heidébe életet vertünk. Ezután Barcelona belerúgott Olle Karlssonba.

Eme kis közjáték után huszonegyezni kezdtünk, de most már egyre jobban elfáradtunk. Ágakat és leveleket húztunk magunkra, és megpróbáltunk elaludni. Már nagyon ránk fért volna egy kis alvás, de a Colás csokoládétól sehogyan se ment.

A távolban hosszú teherautósor tűnt fel.

– Pillanatok alatt elintézzük őket – mondta Porta. – Sima hadtápos banda. Nemezpapucsos katonák ezek, és csipkés alsóneműbe bújtatják a seggüket. Nyírjuk ki őket, aztán hess a picsába. Ezeken a szekereken rengeteg a lőpor. Akkorát fognak szólni, hogy Rómáig elhallatszik, még az öreg pápának is megrezeg tőle a füle.

De az Öreg hallani se akart erről. Ő mindig komoly, kevés képzelőerővel megáldott iparosként viselkedett, és ellenzett mindenféle merész húzást. Kapott egy parancsot, és azt maradéktalanul teljesítenünk kellett. Akik a hozzá hasonlókból őrmester csinálnak, nagyon is értik a dolgukat. Bennünket nem érdekeltek annyira a részletek. Többször is előfordult, hogy milliós számokat tartalmazó hamis jelentéseket adtunk le, közben meg egy bombatölcsérben ültünk és röhögtünk.

Újabb perlekedés támadt:

– Te vagy a legbeszaribb alak, akit csak ismerek – üvöltött Porta az Öregre. – A legkiéhezettebb homokos majom se fanyalodna rád. Tartsd szerencsédnek, hogy véletlenségből kedvelünk, de figyelmeztetlek, hogy a mi türelmünk is véget ér egyszer. Egy napon lábbal kifelé fognak kicipelni magunk közül.

A hadtáposzlop elvonult mellettünk. Jó nagyot lehetett volna kaszálni. Csak meregettük a szemünket sóvárogva. De most is, mint mindig, az Öregé volt az utolsó szó. Jól tették, hogy őrmestert és rajparancsnokot csináltak belőle. Köztünk senki más nem maradt volna életben. Az Öreg fel se fogta, hogy meggyújtott dinamittöltet van a zsebében.

Napnyugta után újra elindultunk. Körülöttünk moszkitók zümmögtek. Égő cigarettánkat a parázsló végével befelé dugtuk a szánkba. Közelünkben elmasírozott egy század. Álltunk a fák közt, és éreztük Cameljük illatát.

– Kinyírhatnánk ezeket a lúdtalpasokat, mind egy szálig – morogta Porta.

– Mennyi, de mennyi aranyfog! – mondta Pici álmodozva.

– Öreg – mondták neki hízelkedve –, hadd vágjuk őket haza! Ha visszaértünk, megesküszünk majd, hogy az egészet a saját szakállunkra csináltuk. Lovagkeresztet fogsz kapni érte, az hétszentség! Gondolj a feleségedre, Öreg, élete végéig nyugdíjat kapna. Nem szalaszthatsz el ekkora alkalmat!

De az Öreg konokul ellenállt. Még csak nem is válaszolt. Gyászos tekintettel bámultunk a tovatűnő menetoszlop után.

– Itt annyi arany volt, hogy elég lenne egy kupleráj megnyitásához! – mondta Pici, és ég felé fordította a szemét.

Porta meg én haladtunk elöl, és majdnem belerohantunk a sátrakba. Néhány fenyőfa mögé bújtunk fedezékbe, és megállítottuk a többieket is. Három sátor volt. Kihallatszott a horkolásuk.

Amikor Barcelona jelt adott, fölrángattuk a sátort rögzítő szögeket, és foglyul ejtettük a bennlevőket, mintha csak zsákban lennének. Szúrtunk és vágtunk, ahol értük. Néhány perc múlva minden elcsöndesült. Csupán néhány elfojtott kiáltás mutatta, hogy volt némi ellenállás. Meghaltak, mielőtt igazából felébredhettek volna. Kúszva megközelítettük a tankokat. Hurokkal megfojtottuk az őröket, testüket a bokrok közé dobtuk. Nagy érdeklődéssel vettük szemügyre a harckocsikat. M 4-esek és M 36-osok voltak meg Jacksonok, olyan nevetséges hengeres futóművel, mint a vasúti vagonok. Mindenfelé álcázott robbanólövedékeket helyeztünk el. Némelyik attól robban majd fel, ha elindítják a tank motorját, némelyik meg attól, ha felnyitják a csapóajtót. A Légiós dolgozott a legtöbb képzelőerővel: látszólag véletlenszerűen az elülső ajtóra helyezett egy töltényes ládát. Ha lelökik vagy félretolják, robbanógyutacsot hoz működésbe. Robbanóaknákat ástunk a földbe, a tank alá helyezett töltetekhez voltak hozzákötve.

Miközben Pici aranyfogú holttestek után kutatott, véletlenül rábukkant a benzinraktárukra. Be volt ásva a földbe; gallyakkal álcázták, olyan tökéletesen, hogy felébredt Pici gyanúja. Fölszereltünk egy fára két páncélöklöt, és a zsinórokat olyan leleményesen rendeztük el, hogy ha valaki megmozdítja

bármelyik hordót, működésbe hozza a páncélöklöket, és belerobbannak a benzinbe. Három másik páncélöklöt is elhelyeztünk a keresztutaknál.

Porta egyre csak kesergett:

– Átkozottul nem demokratikus, hogy az a sok arany csak heverjen itt, és senki ne lássa hasznát! Mit szólsz hozzá, Öreg, ha Pici meg én hátramaradunk, és végzünk egy kis gyűjtőmunkát? Arról, ami itt történt, a valóságnak megfelelő jelentést adhatsz le. Időben utolérünk benneteket, bizony isten!

– Kuss! – vicsorgott az Öreg.

Bedobtunk a bokrok közé egy francia rohamsisakot, és szembeszökő helyen elhelyeztünk egy doboz spagettit meg egy olasz katona leveleit. Törhetik majd az agyukat, ha megtalálják, gondoltuk. Reméltük, hogy olasz partizánoknak és dezertőröknek tulajdonítják az egészet, és a tettesek után délen kutatnak majd a hegyek között, mi meg nyugodtan teljesíthetjük megbízásunk hátralevő részét.

Késő délután értünk a hídhoz. Nincs nagyobb gyönyörűség, mint felrobbantani egy hidat, alig vártuk már, hogy megtehessük. Összevesztünk a gyújtószerkezeten, mert mindegyikünk maga szerette volna lenyomni az elsütőkart. Az Öreg nem győzött szidni bennünket. Barcelona kiverte a rikácsot, esküdözött, hogy ehhez csak ő ért igazán, robbanószer-szakértő volt Spanyolországban a műszakiaknál. Végül elhatároztuk, hogy kockadobással döntjük el a vitát.

Nagy méretű teherautó tűnt fel a hídhoz vezető úton, és mögötte dzsipet pillantottunk meg.

– Hagyjátok abba ezt az esztelenséget, és menjünk tovább! – mondta dühösen az Öreg. Magához akarta venni a detonátort, de Pici ráhúzott az ujjaira a pisztolyával. – Vidd innen a mancsodat, te mocskos asztalos! A rohadt hidad ott marad, ahol van, míg a kocka ki nem veti, hogy ki robbantsa fel.

Julius Heide jegyezte a pontokat. Én voltam az első, de csak hetet sikerült dobnom. Porta szerencsésebb volt: ő tizennyolcat. Picivel nem lehetett bírni, amikor 28-at dobott. Az Öregre rá se hederített senki, csak 14-e lett, Rudolph Klebernek 19-e. Ekkor Heide is 28-at dobott, és azt hittük, hogy Pici nyomban megöli.

– Csaltál, te ocsmány zsidószívató! Azt kívánom, hogy legyél egy zsidó cselédje. Már kétszer is próbáltalak beköpni, te utolsó link!

– Igen…? – mondta Heide elkomorodva. – Szóval te uszítottad rám a Biztonsági Rendőrséget, mi?

– Én hát! – üvöltötte Pici. – És addig nem nyugszok, míg henteskampón nem fogsz lógni Torgauban. Azon a napon, amikor téged vérpadra ítélnek,

fölcsapok hóhérnak. Számíthatsz rá, hogy legalább háromszor mellésuvasztok. Először a seggedet fogom széthasítani!

Ügyet se vetettünk rájuk. Mindenki a saját kockadobásával volt elfoglalva. De senki se dobta túl Heide meg Pici 28-át, így aztán kettejüknek újra kellett dobni. A teherautó meredek emelkedőhöz ért, és panaszos bőgés közepette visszakapcsolt egyes sebességbe. Pici magasan a feje fölött rázta meg a poharat. Nem érdekelte most a teherautó. Háromszor is peckesen körbejárta a detonátort, és hozzádörgölte az orrát egy kilométerkőhöz, mert azt hitte, hogy majd szerencsét hoz neki; aztán még egyet rázott a poháron, akárcsak egy hivatásos bárpincér a keverőpalackon, és szakavatott söprő mozdulattal Porta zöld posztódarabjára dobta a kockákat. Hat hatos! Hihetetlen! Annyi, a vak is láthatta, Pici hatalmasat ugrott örömében.

– Ennyit biztosan nem dobsz, zsidófaló zsivány!

– Mért ne dobnék? – mondta Heide mosolyogva, és összeszedte a kockákat.

– Hagyjátok abba! – mondta az Öreg. – A teherautó mindjárt fölér a hídra.

Ügyet se vetettünk rá. Heide ráköpött a kockákra. Négyszer balra, kétszer jobbra rázta őket. A poharat feje fölé emelte, és behajlított térdekkel körbeszökdécselte Porta posztóját. Aztán finom csúszómozdulatot tett, és szájjal lefelé lecsapta a poharat a posztóra. A kockák ott feküdtek a pohár alá rejtve. Heide megemelte a kopott bőrbevonatú pohár egyik oldalát, fejét pedig a földre fektette, és megpróbált fél szemmel bekukucskálni.

– Ha csak egy milliméterrel is arrébb mozdítod a poharat, a dobás érvénytelen! – figyelmeztette Pici.

– Tudom! – sziszegte Heide. – De ahhoz jogom van, hogy ujjheggyel megkocogtassam a pohár tetejét!

Pici bólintott.

A teherautó meg a dzsip már egészen közel volt a hídhoz. Igen lassan közeledtek, épp egy hajtűkanyarba fordultak be. Magunkon kívül voltunk az izgalomtól.

– Emeld már fel, a pofád mindenségit! – kiáltotta Porta.

Fogadásokat kötöttünk egymás között Heide dobására. Úgy látszott, neki rengeteg ideje van. Négyszer is megkocogtatta a pohár fenekét az ujja hegyével, aztán lassan fölemelte a poharat. Ott vigyorogtak a kockák: hat egyes. A létező legkisebb dobás. Ököllel verte a földet, és ha Porta fel nem kapja a kockákat, biztos, hogy levegőbe repülnek Heide kezéből.

Pici föl-alá hempergőzött a gyönyörűségtől:

– Én nyertem! Én nyertem! – kiáltozta. – Hajtsátok le a fejeteket, fiúk, mert most egy igazi fasza robbanást fogtok hallani. – Kezét cirógatóan ráhelyezte a detonátorra. A teherautó ráhajtott a hídra, a terepjáró szorosan követte. Pici szája széles vigyorra húzódott, kioldotta a reteszt, felhúzta a fogantyút, és megveregette a drótszálakat:

– Aranyom, most akkorát fogsz fingani, hogy egész Olaszország attól visszhangzik!

Négykézláb ereszkedve gyorsan elmásztunk onnan, és a sziklák mögött kerestünk menedéket. Pici meg fütyörészni kezdett, mint akinek az égadta világon semmi gondja: “Mindig megjön a villamos!”

Már majdnem átért a hídon a teherautó.

– A barom állatja! Mért nem robbantja már föl? – morgolódott Barcelona. – Ez nem tűzijáték, hanem komoly katonai feladat!

– A terepjárót is el akarja kapni – mondta Rudolph.

– Ez megőrült! – morogta az Öreg.

– Te jó Isten? Láttátok? Piros zászló van a teherautón! Állítsátok meg Picit! – kiáltotta félelemtől reszkető hangon Heide.

Megpróbáltuk magunkra vonni Pici figyelmét, de már teljesen eszét vesztette. Visszaintegetett, és sugárzott a képe. Iszonyat! Egy lőszerrel megrakott 15 tonnás teherautó!

Pici intett a teherautónak meg a terepjárónak.

– Hahó, jenkik! Most megmutatom nektek, Mózes hogyan fakasztott sört!

Ketten felálltak a terepjáróban, és arrafelé bámultak, ahol mi voltunk. A vezetőfülke ablakán kinézett egy néger.

– Adjátok át üdvözletemet az ördögnek! – bömbölte Pici, és lenyomta a fogantyút.

Hozzálapultunk a földhöz. Akkora robbanás volt, hogy több száz mérföldre is elhallatszott talán. A terepjáró labdaként szállt föl a levegőbe. Lángoszlop csapott a magasba. A teherautó eltűnt, porrá vált.

A légnyomás messzire elhajította Picit. Izzó acéldarabok záporoztak körülöttünk. A hídtól hatalmas kerék görgött felfelé a lejtőn, rettentő sebességgel. Közvetlenül Barcelona mellett száguldott el. Meg is ölhette volna. Föntebb beleütközött egy hatalmas sziklába, fölszállt a levegőbe, mint a luftballon, aztán aláhullott, és lefelé kezdett gurulni, egyenesen Pici felé, aki épp ekkor ült fel, hogy letörölje arcáról a vért. Mikor megpillantotta a kereket,

nemhogy félreugrott volna, hanem elkezdett lefelé rohanni a lejtőn, a kerék meg egyre csak a nyomában. Lábai úgy jártak, mint a dobverők, nem hittünk a szemünknek, hogy ilyen gyorsan is lehet futni. Aztán megbotlott, hasra esett, és labdaként gurult a felrobbantott híd felé. A kerék nem tágított a nyomából. Porfelhő takarta el a szemünk elől, aztán óriási loccsanás hallatszott, ahogy ő meg a kerék becsapódtak a vízbe. Kisvártatva megjelent az iszapos vízparton, és dőlt belőle a káromkodás.

– Rohadt gyilkosok! – ordította. – Át akartatok verni! Csapdát állítottatok! Direkt hagytátok, hogy nyerjek! Szarházi svindlerek! – Hihetetlen gyorsasággal fölkapaszkodott a domboldalon, hosszú rohamkése a kezében fénylett. Barcelona felé tartott.

– Te hamisított spanyol narancs, szándékosan vesztettél! Ennek hadbíróság lesz a vége. Gyilkossági kísérlet, baszd meg az anyádat!

Barcelona kénytelen volt menteni az irháját, közben azt kiáltozta kétségbeesetten:

– Hadd magyarázzam meg! Hadd magyarázzam meg!

– Annyit magyarázol, amennyit csak akarsz, ha elkaptalak és széthasítottam a valagadat! – Tombolva Barcelona felé vágta a kését.

Mi többiek próbáltuk megfékezni Picit, mielőtt megölné Barcelonát, mert azt üvöltözte, hogy kinyírja. Szegény Öreg csak leengedte a pisztolyát, és fejét a keze közé temette.

– Megőrülök! Ez nem katonai egység, hanem őrültekháza!

– Amilyen a gazda, olyan a cselédje! – nevetett Porta.

Végül a Légiós mentette meg Barcelonát. Egy cselgáncsfogással földre küldte Picit, és acélos ujjaival átszorította a torkát. De Picit nem lehetett ilyen könnyen megfékezni. Csak akkor adta fel, amikor már hatan is rajta ültünk. Barcelona az arcába akart rúgni, de az Öreg nem engedte.

A Légiós próbálta meggyőzni Picit, hogy félreértésnek esett áldozatul.

– Csak nem akarod azt mondani, hogy lőszerszállító teherautó volt? – mondta Pici hüledezve. – A disznók! Nem volt rajta zászló!

– Volt azon, de kicsi – mosolygott a Légiós.

Pici mélységesen föl volt háborodva, mikor végre fölfogta, hogy lőszerszállító kocsi haladt át a hídon, és csak egy kisebb jelzőzászló volt rajta.

– Életemben nem láttam ekkora pofátlanságot! – kiáltotta. – Így furikázni lőporral meg mindenféle veszedelmes anyaggal, jól látható zászló nélkül!

Basszák meg! Meg is halhattam volna. Bármely tisztességes hadbíróság ezt gyilkossági kísérletnek nevezné. Nem ezeken a barmokon múlt, hogy nem fingatott ki az a kurva kerék. – Aztán a hídtól elindulva lelépte azt a távolságot, ameddig a légnyomás elröpítette. 221 lépés. – Hát ehhez mit szóltok? – Felháborodottan lesújtott az öklével egy vakondtúrásra. – Kedvem volna levelet írni Mark Clark tábornoknak, hogy panaszt tegyek erről a zászlóról.

– Ilyesmiről érdemes panaszt tenni – mondta Porta sunyi mosollyal.

– Picinek igaza van – helyeselt Gregor Martin. – Írjuk csak meg azt a panaszlevelet! Heide tud angolul.

Az ötlet mindnyájunkat magunkkal ragadott. Pici egy pillanatig sem akarta halogatni, és parancsoló ujjal Heidére mutatott:

– Julius Heide tiszthelyettes, ezennel kijelölöm Wolfgang Creutzfeldt tizedes főírnokává, és – ezt jól vésse a fejébe – azt írja, amit diktálnak magának! Csak semmi úri fellengzősködés. A szarfaszú amerikai generális úgyis tudja, kitől kapja ezt a levelet. – Pillanatig a fejét törte, miközben Heide kellően lapos kőre teregetett egy papírlapot. – Lássuk csak! Kezdjük azzal: “Rohadt Seggfej tábornok!...”

– Ez így nem lesz jó – mondta Heide. – Olyan levelet, ami így kezdődik, nem olvasnak el. Nem értesz te a lélektanhoz! Így kell kezdeni: “Tisztelt Uram!”

– Tartsd meg magadnak a buzi kifejezéseidet! Először is ez a levél nem lélektani nyelven, hanem angolul lesz írva. Elvárnád tőlem, hogy udvarias legyek azok után, hogy majdnem agyoncsapott az egyik mocskos teherautójuk? Kapja csak direktben a tábornok úr, ami jár neki. Kíváncsi volnék, ki volt az a hülye, aki hadsereget bízott rá?

Heide vállat vont.

– Na jó, akkor diktáld. De válaszra ne számíts!

Pici a háta mögé kulcsolt kézzel a szikla körül kezdett cirkálni. Hallomásból úgy tudta, hogy a fontos üzletemberek is így szoktak csinálni, amikor levelet diktálnak a titkárjuknak.

– Hagyjátok abba a hülyéskedést – mondta az Öreg. – Tovább kell mennünk!

– Hát akkor egyedül – mondta Pici. – Először meg kell hogy fogalmazzam ezt a levelet.

– Mi a folytatás? – kérdezte Heide türelmetlenül. – Azt már leírtam, hogy “Seggfej tábornok!”

Pici a szájába vette mocskos mutatóujját.

– A játékkatonái a jövőben gondoskodjanak róla, hogy a szemetes-kocsijaikon rajta legyen az előírásszerű piros zászló, amikor lőporral furikáznak összevissza. Ma fölrobbantottam egy hidat, és majdnem kipurcantam, mert az egyik ganés kordéja jól látható piros zászló nélkül arra csellengett. Ha ez még egyszer előfordul, számíthat a látogatásomra meg arra is, hogy megabriktolom a pofáját. Tessék rendesen vezetni ezt a kurva háborút! Ezt soha ne felejtse el, maga majom, különben egy szép napon azt veszi észre, hogy a feje bele van gyömöszölve a valagába. Nehogy azt higgye, hogy félünk magától, maga lúdtalpas amerikai! Maradok tisztelettel: Wolfgang Creutzfeldt tizedes, a barátaimnak Pici, de ez magára nem vonatkozik, mert magának én Herr Creutzfeldt vagyok.

A levelet feltűztük a híd egyik megmaradt oszlopára. Az Öreg már nagyon dühös volt, és hadonászott felénk a pisztolyával.

– Kapkodjátok fel a holmitokat! Egyesével sorakozó! Utánam! Úgy, mintha élnétek!

Szitkozódva utána indultunk. Felmásztunk a hegyoldalon. Valahányszor megmásztunk egy emelkedőt, azt hittük, ez volt az utolsó, de aztán rájöttünk, hogy újabbak tornyosulnak előttünk. Mikor végre-valahára, dühösen és csuromvizesen fölkaptattunk a tizedik vagy tizenkettedik emelkedőre, már nem is emlékszem pontosan, érzéketlenek voltunk az elénk táruló gyönyörű kilátás iránt. Hajba kaptunk mindenféle apróságon, ahogy máskor is, és gyilkossággal fenyegettük egymást. Mikor Gregornak átfutott egy gyík a csizmáján, annyira felbőszült, hogy a fürge kis állatka után futott, megfogta, apró darabokra szeletelte, és őrjöngve rátaposott a darabokra.

Egyik percről a másikra Heide és Barcelona vad dulakodásban összekapaszkodva gurultak a földön, csupán mert Barcelona azzal gyanúsította meg Heidét, hogy zsidó vér csorog az ereiben. A többiek mind Barcelona pártjára álltak. Számos utalást, sőt bizonyítékot találtunk rá, hogy Heide zsidó.

– Isten a tanúm, hát persze hogy az! – kiáltotta Porta hevesen. – Mindig a rokon kritizál legjobban. Hát ezért gyűlöli annyira a zsidókat a füstös képével meg a kampós orrával! Ezentúl nem Juliusnak, hanem Izsáknak fogunk szólítani. Heide Izsák, gyere ide apucihoz!

– Születésnapi ajándékba megkapod tőlünk a Talmudot – mondta Rudolph diadalmasan.

– És Dávid-csillagot tetoválunk a valagára – mondta Pici –, és cipzárat varrunk a nadrágja ülepére, hogy kimutathassa igazi fajtáját a rusnya jakhec!

Heide Picire rontott, krist lóbálva a feje fölött. Akkor találta ezt a kést, amikor megleptük a tankokat.

– Nagyobbakat lépjél, kicsi Izsák – mondta Pici a nevetéstől fulladozva –,

különben elkopik a talpad és a papa megharagszik!

Heide követ vágott Pici felé, de Gregort találta el, s az félig öntudatlanul, fájdalomtól tajtékozva a földre zuhant. Aztán feltápászkodott, fölkapott egy kézigránátot, kicibálta a biztosítózsinórját, és a sistergő szerkentyűt Heidéhez vágta. Mellbe találta, onnan közénk esett, és tovább sziszegett. Szerencsére Gregort annyira elvakította a düh, hogy elfelejtett számolni, mielőtt eldobta. Szétszóródtunk minden irányban, mint a pelyva a forgószélben, és fedezékbe vetődtünk. Tompa puffanással robbant fel a gránát. Csodálatos módon senki sem sérült meg.

– Lelőni! – kiáltotta Pici.

Húsz géppisztoly biztonsági reteszét oldottuk ki. Gregor is fölkapta a magáét, és megtöltötte; masszívan szétvetett lábakkal, enyhén meghajlított térdekkel megállt, lövésre készen, és szidott bennünket. Heide a háta mögé került, és a következő pillanatban a földön hemperegtek, tépték, marták, harapták egymást.

Gregor legurult a hegyoldalon. Egyre jobban felgyorsult. Ha nekiütközik egy kőnek, halálra zúzza magát.

– Meg is érdemli – vigyorgott Barcelona kajánul. – A nagyképű tetve!

– Nem árt neki, ha egy kicsit összetöri a csontjait a mélyben – mondta Porta. – Lesz ideje végiggondolni élete összes tévedését. Reggel aztán fölkel a nap, és megsüti elevenen.

De Gregor valahogy lefékezte saját vad száguldását. Megint fölfelé mászott már, és arcából dőlt a vér. Gyilkos indulatok feszíthették, ahogy megállt és figyelte Heide minden mozdulatát. Szeretett volna Heide háta mögé kerülni, de Heide készenlétben állt, hogy a képébe rúgjon. Két rúgást is bevitt neki, de Gregor konokul újra csak föltápászkodott. Merő véres pép volt az egész arca.

Hasunkon fekve nagy érdeklődéssel figyeltük őket, és jótanácsokat osztogattunk.

– Öld meg, Julius! – üvöltötte Pici.

Heide felhorkant. Minden vágya ez volt.

Gregor már negyedszerre kúszott vissza a magaslatra.

– Add fel! – mondta Heide gúnyosan. Biztos volt saját győzelmében. – Hajítsd el a dögcéduládat, zuhanj le a mélybe, és halj meg!

– Eszemben sincs, te stukkeres gané! – üvöltötte Gregor.

Ekkor Gregor taktikát változtatott. Ravaszsággal próbálkozott. Már majdnem

talpra állt, amikor kést hajított Heide felé, és a trükk be is vált. Heide a kés útját kísérte figyelemmel, emiatt a rúgását túl későn indította, így aztán Gregor el bírta kapni a bokáját. Pattogott a kavics, özönlött a kő, ahogy egymásba kapaszkodva legurultak a hegyoldalon. Aztán elengedték egymást, föltápászkodtak, dühödten csépelték egymást, és nyögdécselve megint földre zuhantak. Kést rántottak; kitartott karokkal és szinte derékszögben előrehajló testtel körözni kezdtek egymás körül; figyeltek és vártak. Először Heide sújtott előre. Gregor egy testcsavarral kivédte a csapást, és megpróbálta kését Heide hasába döfni. Nagy nyögések közben csapkodtak és vagdalkoztak egymás felé. Heide erőteljesen Gregor ágyékába rúgott. Gregor kettégörnyedt a fájdalomtól; Heide fölemelte a kését, hogy végezzen vele – azonban rosszul számított. Gregor eltanulta a Légiós trükkjét: egy bukfenc hátra, egy előre, és mindkét csizmájának talpa telibe találta Heide arcát. Úgy visított, mint a disznó, mikor levágják. Gregor elkapta a fülénél fogva, és hozzáverte a tarkóját egy sziklához. Heide elvesztette az eszméletét. Egy pillanatra Gregor imbolyogva megállt, aztán ő is összeesett.

Pici összedörzsölte a tenyerét, annyira el volt ragadtatva.

– Most lemászok, és végzek velük! Két rohadt proletár! – A fogorvosi csipeszével játszadozott. – Heide egész állkapcsa tele van aranyfogakkal, és Gregornak is van kettő. Régóta rajta vannak a várakozási listámon! – Kapaszkodva elindult lefelé, de félúton se járt, amikor mindketten visszanyerték az eszméletüket.

Gregor vette észre először Picit és kezében a csipeszt, és ettől a pillanattól fogva ő meg Heide szövetségesek voltak. Pici úgy érezte: becsapták.

– Ti már le vagytok írva. Hoci az agyaraitokat! – kiáltotta, és Heide felé kapott, mert ő állt hozzá közelebb.

Új küzdelem kezdődött. Bár Heide és Gregor jóval fürgébben mozgott, mint Pici, de erővel kevésbé bírták. Pici fölkapta Heidét, megcsóválta a feje fölött, és hozzávágta egy sziklához. Gregor ráugrott a hátára, és megpróbálta leharapni a fülét, de Pici úgy lerázta, mint a tehén a fülén pimaszkodó legyet. Magasan a feje fölé emelte, és belevágta a földbe. Miután ezt négyszer is megcsinálta, Gregor hajlandó volt beismerni vereségét, de addig nem szabadulhatott, míg át nem adott mindent Picinek, ami a zsebében volt.

Heide megpróbált eliszkolni. Olyan fürgén felfutott a lejtőn, akár egy mókus, de Pici pillanatok alatt utolérte, megragadta és méterekre elhajította. Ezt ordította:

– Kellenek az agyaraid. Nem fogtad még fel?

Heide megadta magát. Megtarthatta az aranyfogait, de át kellett adnia 275 dollárt, a pápai gyűrűt és az orosz géppisztolyát. Ez volt a legsúlyosabb csapás. Ebből a pompás fegyverből mindössze két példányunk volt. Egyik a Légiósé, a másik pedig most már Picié. Egy Kalasnyikov megszerzéséért

bármilyen bűncselekményre képesek voltunk. Sokan megkíséreltek ilyesmit, és rajta is vesztettek. Akinek Kalasnyikovja volt, az vele aludt: hozzákötötte a karjához – de néhányat még így is elloptak. Volt négy PPS-ünk is, 41-es modell, egy másik orosz géppisztolyfajta. Egyetlen ilyen géppisztolyért egész ütegrevalót adtak nagy kaliberű tábori ágyúkból, de ahogy Porta is mondta az ágyúkezelőnek, aki a fenti üzleti ajánlatot tette:

– Hogy a hétszentségbe hurcolásszak én magammal négy dögnehéz tábori ágyút?

Az ágyúkezelő felajánlotta Portának az üteg huszonnégy lovát is, de mert akkoriban épp egy élelmiszerraktárban állomásoztunk, Porta nem mutatott érdeklődést.

Heide ötször próbálta visszalopni a Kalasnyikovját meg a gyűrűt; az utolsó kísérlet majdnem szerencsével járt. Ez azon az éjszakán történt, mikor elvonultunk Cassinóból, egy nappal azelőtt, hogy újra tankokat kaptunk. Pici majdnem megölte érte. Igazából csak a Félszemű megjelenése mentette meg az életét; épp akkor jelent meg a színen, amikor Pici hozzákötözte Heidét egy tankelhárító ágyú csövéhez. Heide háromszor is misére ment, hogy Istentől támogatást szerezzen Picivel vívott küzdelméhez, de Isten nyilván nem óhajtott belekeveredni a dologba.

Nem egykönnyen találtuk meg azt a barakkot, amelyből el kellett hoznunk a brit törzstisztünket. Az őrök félig elaludtak posztjukon, így aztán még csak nem is pisszentek, mikor elvágtuk a torkukat. Körbevettük a barakkot. Mivel már összes kábítószeres csokoládénkat megettük, most indiai hasist rágtunk, hogy megnyugtassuk az idegeinket. Már hatodik napja úton voltunk. Halvány fény szűrődött ki egy sötétítőfüggöny mögül.

– Úgy bezárkóztak, mint a tehén segge légyrajzáskor – morogta Porta. – Összeszarják magukat, ha meglátnak bennünket.

– Mit gondoltok, van-e ginjük? – kérdezte Heide álmatagon. – Kedvenc italom.

– Hozzá egy kis sózott marhahús – mondta Porta. – Néhány konzerv marhahús, krumplipürével körítve, és még a halott is megnyalja a szája szélét.

– Kopogtassunk be udvariasan – javasolta Pici; kidőlt fa mögött heverve bámulta a barakk ajtaját. – Mihelyt kinyitják egy résnyire, bagólesőjükbe nyomom a jó kommunista Kalasnyikovomat. Ettől mindjárt mozgásba jönnek a dolgok. Az ilyen törzstisztek mindig összeszarják magukat, ha egy géppisztoly csövébe néznek.

– Most ezredest kapjunk el – mondta Porta. – Olyanunk még nem volt.

– És én akarom vezetni! – követelte Pici. – Kötelet vetek a nyakába, és úgy

fogom vezetni, mint egy fejőskecskét.

Az Öreg csendet kért.

– Az egészet villámgyorsan kell elintézni – suttogta.

– Mi mindent gyorsan intézünk – mondta Porta.

Pici a barakkra mutatott.

– Láttátok a függönyön az árnyékokat? Palack volt a kezükben!

Elnémultunk, és néztük nagy csodálkozva, ahogy egy egyenruhás nő megy át szaporán a barakk előtti tisztáson.

– Uramisten, ezeknek még picsa is jut! – lihegte Porta eksztázisban.

– N. S. Sz.-es.

Pici értetlenkedve meredt rá.

– Milyen eszes?

– Női segédszolgálatos, te hülye! – sziszegte Heide.

A nő kinyitotta az ajtót. A kiáradó fényben látszott, hogy nagyon csinos. Csinos lány – ronda uniformisban.

Barcelona megtalálta a telefonvezetéket, és jelentette, hogy elvágta a “dumamadzagot”. Az Öreg elégedetten bólintott.

– Hárman itt maradtok, hogy fedezzetek bennünket, mi pedig meglátogatjuk őket.

– Össze fogják hugyozni magukat – gagyogta Porta.

– A ribi először megmosdik, csak utána basszuk meg – mondta Pici.

– Claro (Világos)! – bőgte Barcelona. – A markotányosnők nem árt, ha tisztálkodnak, mielőtt látogatót fogadnának.

– Ha kifektettük őket, ne feledkezzünk meg a sózott marhahúsról! – emlékeztetett bennünket Porta.

Kinyílt a barakk egyik ablaka, és kinézett egy férfi. Vörös parolija volt, arany hímzéssel a hajtókáján.

– Ő a mi emberünk – suttogta Heide. – Alig várja, hogy magunkkal vigyük.

A sötétségből kivált egy emberi alak, és mindnyájunk megrökönyödésére egyenesen felénk tartott. A Légiós ugrásra készen összegörnyedt. Letette a géppisztolyát, és a kését kapta elő. Egy hatalmas angol közelgett.

És ekkor meghallottuk a jól ismert kuncogást.

– Pici! – kiáltott föl Barcelona.

– Személyesen – vigyorgott Pici. Angol nagykabát és sisak volt rajta. – A ház háta mögött belefutottam egy őrszembe. Hurokkal elnémítottam. – Két aranyfogat mutatott.

Az Öreg szidalmazni kezdte:

– Ezek miatt az aranyfogak miatt előbb-utóbb te meg Porta lógni fogtok!

– Néger volt – folytatta Pici magyarázatképpen, és gondosan levágott fület emelt a magasba. – Itt az egyik vitorlája. Elárulta a jelszavukat. Tíz perc múlva jön a váltótársa. Én csak annyit súgok a fülébe, hogy “Wellington”, aztán megfojtom, és ha ő is fekete, begyűjtöm a fülét.

– Te meg vagy őrülve – mondta az Öreg. – Rosszul vagyok ezektől a fülektől.

– Na de miért? – kérdezte Porta értetlenül. – Ezek a barna ördögök is levágják a mi fülünket, számítsanak rá ők is, hogy nem kapnak mást. Ez ellen senkinek se lehet kifogása.

– Ez már mindennek a teteje. – mondta az Öreg.

– Nincs valamelyiteknél fényképezőgép? – kérdezte Pici. – Szeretném, ha lekapnátok ebben a Churchill-szerelésben. Fura gondolatai támadnak az embernek, ha egyedül sétafikál a sötétben. A barakk tövében az jutott eszembe, mekkora dobás lenne, ha mindnyájatokat kinyújtóztatnálak, aztán riadóztatnám a tomikat. Mikor egymás mellé fektetnének benneteket a közös sírotokba, már senki se tudna megcáfolni, ha azt mondanám, hogy kényszerűségből csatlakoztam hozzátok. Ki tudja, mire vihetném? Egy egész Churchill-stáb megmentése olyan húzás, hogy azt megemlegetnék. Itt a nagy lehetőség, hogy egyszer majd szobrom legyen.

– Tényleg elég fura gondolat – mondta Porta. – Legjobb lesz, Pici, ha abbahagyod a gondolkodást, különben szomorú véged lesz!

– Mit gondolsz, miért kell nekik a törzstiszt? – kérdezte Heide.

– Átadják a propagandistáknak, mint valami begerjedt állatkerti csimpánzot – mondta a mindentudó Porta. – Nem tudom, mit szólnának, ha csicsás ezredes helyett topis káplárral térnénk vissza!

– Visszaküldenének, hogy kerítsünk egyet – mondta az Öreg szárazon.

– Itt az ideje, hogy odatipegjek, és elhozzam a másik fület is – mondta Pici széles vigyorgással. Hetykén átvágott a tisztáson a barakkhoz, angol sisakját a tarkójára lökte; karabélya a hátát verdeste. Kalasnyikovját bedugta a kabátja alá.

– J’ai peur (Félek) – dünnyögte a Légiós. – Utánamegyek. Biztos, hogy kiment a fejéből a jelszó.

Jó, hogy a Légiós ilyen előrelátó volt, mert Pici elvesztette a fejét, mikor a váltótárs szidalmazni kezdte. Mindenről megfeledkezve németül üvöltözött rá.

– Pofa be, te csíkos disznó! Ha hozzám akarsz szólni, németül beszélj!

Az angol rémülten hátraugrott – és nyomban halálát lelte a Légiós ujjainak acélszorításában

Most már másodpercnyi vesztegetni való időnk sem maradt. Mindnyájan előrerohantunk, berúgtuk az ajtót, betörtük az ablakot. Automata pisztolyaink köpködték magukból a halált. Porta és Heide megragadott egy törzstisztet, kilökték az ajtón kívülre, és pisztolyaggyal leütötték. Mindenki mást, aki benn volt a barakkban, megöltünk.

Lóhalálában elfüstöltünk.

Két emberi alak tűnt fel előttem. Csípőből tüzeltem. Összegörnyedtek, és holtan zuhantak az ösvényre.

Pici rohanva utolért bennünket, még mindig a brit nagykabátját és sisakot viselte.

– Vedd le azt a brit moslékot! – rivallt rá a Légiós.

– Tizennégy aranyfogat szereztem! – kiáltotta Pici nagy gyönyörűséggel.

Automata fegyverek kelepeltek a hátunk mögött. A Légiós lerántott az ösvény melletti gödörbe. Porta és Heide is megjelent, magukkal vonszolták az eszméletlen az eszméletlen tisztet. Olle Karlsson valami érthetetlent kiabált, és a torkolattűz felé fordult, amit mi is láttunk a sötétségben. Sorozatlövő pisztolya dühösen ugatott. Aztán átható kiáltás tört fel belőle, kétrét görnyedt, és többször is átfordult az ösvényen.

– Milles diables (Ezer ördög)! – sziszegte a Légiós.

Még hárman érkeztek futva, és eltűntek a sötétben. Aztán Rudolph Kleber jött rohanva. Letérdelt, és rövid sorozatokat küldött az éjszakába. Hirtelen elejtette automata pisztolyát, kezével a fejéhez kapott, és előrebukott.

Odajött a másik három és megpróbálták magukkal vonszolni. Lőni akartam, de a Légiós megrázta a fejét, és figyelmeztetően ajkára helyezte az ujját.

A három közül az egyik felbukfencezett, szinte kettészelte a géppuskatűz. A másik kettő rohanni kezdett, de egyikük hirtelen felüvöltött, és kezét a szeméhez kapta: – Nem látok! M-e-g-v-a-k-u-l-t-a-m!

Láthatóvá vált egy angol, csupasz fővel, ingujjban. Könnyű géppuskát szorított a hóna alá. Hét vagy nyolc társa követte. Egyiküknél olyan IT márkájú dzsungelpuskát láttunk, amire mindannyiunk sóvárgott. A Légiós rámutatott, és bólintott. A szeme világát vesztett férfi a térdén mászott körbe- körbe. Az ingujjas angol a tarkójához nyomta a puskája csövét, és belelőtt egy sorozatot. Aztán elvigyorodott és azt mondta: – Átkozott fritz!

PPS-em agyát a vállamhoz szorítottam. Csapatnyi férfi ugrott ki egy bokorból. Lihegtek, káromkodtak, és állandóan azt a szót lehetett hallani tőlük, hogy “fritzek”. Vérszomjasan rugdalták az ösvényen fekvő holtakat. Rudolph felnyögött, erre egy káplár felemelte Sten-márkájú puskáját, és beleürítette a tárat a remegő testbe. Elöntött a düh. Megmutatjuk nekik! A Légiós énekelni kezdett: – Jöjj hát, halál, gyere, halál!

Az ösvényen haladó angolok megtorpantak. Aztán a Légiós torka mélyéről feltört a marokkói csatakiáltás: “Allah-el-akbar!”, és Kalasnyikovjával máris tüzet nyitott. Eldőltek, akár a kuglibábuk.

Felálltunk, és rálőttünk mindenkire, aki még mozgott. A Légiós metsző hangon nevetett. Vértócsába mártotta az ujját, és minden halott homlokára keresztet rajzolt. Magasba emelte a dzsungelpuskát. Kihúzta a hullarakásból annak a káplárnak a tetemét, aki Rudolphot meggyilkolta, és megvasalt sarkával beletaposott a halott arcába.

Utolértük a többieket. A tiszt – alezredes – visszanyerte eszméletét. Pányvát kötöttünk a nyakába, és értésére adtuk: ha ugrálni mer, azonnal megfojtjuk.

– Ki itt a parancsnok? – kérdezte arrogánsan.

– Mi közöd hozzá? – förmedt rá Heide. – Vigyázz, nehogy kihúzd tőlünk a gyufát!

– Kuss! – mordult fel az Öreg, és ingerülten félrelökte Heidét. – Alezredes úr, Willie Beier őrmester! Én vagyok ennek a különítménynek a parancsnoka.

A tiszt bólintott.

– Akkor tanítsa meg az embereit, hogyan kell egy tisztet megszólítani!

– Szarok a pofádba – ordította Porta. – Tetves hadifogoly alezredes. Húzzatok be neki egyet! Ők is ezt csinálják velünk, ha elkapnak. Micsoda

faszkalap! Alezredes!

Az angol még arra sem méltatta Portát, hogy ránézzen.

– Tartson fegyelmet, őrmester, különben panaszt teszek a parancsnokánál!

Porta széles ívet írt le cilinderével a levegőben, egy tizenhetedik századi arisztokratának is becsületére vált volna; kicsorbult monokliját piperkőc mozdulattal a szeméhez emelte, majd burnótos szelencét vett elő, és csippentett belőle. Rákacsintott a brit tisztre.

– Alezredes úr, engedje meg, hogy bemutatkozzak! – Ismét csippentett a burnótból, és tovább beszélt az orrán keresztül. – Én vagyok a híres őrvezető Isten kegyelméből nemes wedingi Joseph Porta. Felkínálom önnek a szolgálataimat, például azzal, hogy jól seggbe rúgom. – Porta megkerülte az angolt, és csorba monokliján át tüzetesen szemügyre vette. – Beier őrmester, honnan a pokolból szerezte ezt a szardíniát? Komikus egy alak, mondhatom!

A brit tiszt haragosan az Öreghez fordult:

– Nem vagyok hajlandó ezt eltűrni!

– Attól tartok, bassza meg, hogy nincs más választása – vigyorgott Barcelona.

Porta megint odalépett a szitkozódó brit tiszthez, és hangosan számolni kezdett:

– Egy, kettő, három.

A tiszt értetlenkedve nézte.

– Hány aranyfoga van az úrnak? Én hármat számoltam.

Az alezredes hangja elvékonyodott a dühtől, és fenyegetésekkel halmozta el az Öreget.

– Hagyjátok békén! Csak kellemetlenségeink lesznek miatta, ha visszaértünk! – mondta az Öreg ingerülten.

Pici heves tiltakozása ellenére levettük a pányvát foglyunk nyakából. A Légiós szorosan a tiszt mellé lépett.

– Alezredesem, egyetlen nyikkanás, és felhasítom a belét! – és mosolyogva előkapta mór kését.

A front felől ágyúzás hallatszott. Ahogy kivilágosodott, megindult az élet, hosszú szállító oszlopok és gyalogsági csapatok vonultak az úton. Egy ideig egy marokkói zászlóaljjal párhuzamosan haladtunk. Álcázó öltözetünkben

feltehetőleg valamilyen különleges egységnek néztek bennünket. Egyetlen ugrás, és a brit tiszt biztonságban van, de a Légiós késének hegye a véknyába nyomódott, hátában pedig ott érezte Barcelona ismétlő fegyverének csövét. Előtte ott magasodott Pici széles háta. Ha megkísérli a szökést, menthetetlenül halál fia.

Fedezéket kerestünk az amerikai vonalak mögött, és ott vártuk ki az éjszakát. A front felszakadozott. Mindenfelé nyomvonalak látszottak.

Nem sokkal éjfél után áttörtünk, egyik aknatölcsérből a másikba ugrálva. Két utunkba akadt indiait lekaszáltunk, és három embert elvesztettünk, saját gyalogságunk tüzében.

Kimerülten beestünk a zászlóaljparancsnok bunkerébe. Odajött hozzánk a Félszemű, megveregette a vállunkat. Mike hatalmas szivarokkal kínált bennünket. Emánuel atya kezet rázott velünk. Más körletekből is jöttek át emberek, és gratuláltak. Embereink felét elvesztettük, köztük Rudolphot és Olle Karlssont is.

Kaptunk öt nap szabadságot. Miközben hátramentünk, elhúzott mellettünk egy hatalmas csukaszürke Mercedes. Hátsó ülésén ott ült brit hadifoglyunk egy német tábornok mellett. Telefröcsköltek bennünket sárral.

Utána köptünk a hatalmas luxuskocsinak. Aztán azt kezdtük ecsetelni, hogy mit csinálunk majd, ha megérkezünk Palid Ida kupoldájába, és a lányok gondolatára minden mást elfelejtettünk.

XII.

Remegett a hegy, akár egy haldokló állat. Vastag sárga füst- és porfelhő lebegett a kolostor fölött, a felcsapó lángnyelvek lassan vörösre színezték. Tudtuk, hogy van még odafönt néhány szerzetes; azt viszont nem tudtuk, hogy ezekben a percekben misét celebrálnak odalenn, a bazilika alatt.

– Biztosan szörnyethaltak – suttogta Barcelona, és elborzadna bámulta a füstölgő romokat.

Mike őrnagy emelkedett ki egy hatalmas pocsolyából. Vele volt Emanuel atya is.

– Önkénteseket kérek a kolostorba!

Gúlába raktuk puskáinkat. Az ágyúk némán álltak. Fölrohantunk a domboldalon; kiguvadt szemmel figyeltek bennünket az amerikaiak, az angolok meg a franciák. Átbotorkáltunk a falmaradványokon. Emanuel atya haladt elöl, mögötte az egészségügyi tiszt. Gázmaszkot vettünk fel, mielőtt bementünk a rendházba, és összegyűjtöttük, akit ott találtunk, a néhai központi udvarra.

Némán jöttek elő a rendházból. A hosszú sor élén fakeresztet vittek.

Egészen a kanyarig kísértük őket. Ott rázendítettek egy zsoltárra. Kibújt a nap. Mintha Isten egy pillanatra alátekintett volna a mennyekből.

Az amerikaiak kiálltak lőállásaik mellvédjére, úgy nézték a különös menetet. A mi oldalunkon az ejtőernyősök meg a tanktüzérek jöttek elő a lövészárokból. Egyszer csak parancs harsant: – Sisakot le! – Angolul vagy németül hangzott? Mindannyian lekaptuk a sisakunkat, és alázatosan meghajtott fővel álltunk. Utoljára a kereszt tűnt el, fenn ragyogva a magasban.

Aztán visszarohantunk állásainkba, és géppuskáink csöve megint előre mutatott.

Hirtelen összeesett mellettem Schenk tizedes. Nem messze tőlünk a halál martaléka lett egy amerikai lángszórós alakulat. Egy ámokfutó francia hadnagy lerohant a szerpentinúton. Elborult az elméje.

Néhány röpke percre emberi lényekké váltunk. Aztán ez is feledésbe merült.

A kolostor pusztulása

A kolostor romokban hevert. Szünet nélkül ágyúzták. Mindenütt tűz lángolt.

Egyesével átfutottunk a kapu előtti térségen, és hanyatt-homlok lerohantunk a pincébe. Néhány ejtőernyős, aki éppen beásta magát, élcelődött rajtunk.

– Tán eladtátok a tankjaitokat? – kérdezték gúnyosan.

A lángok megvilágították a kapu fölé vésett PAX (BÉKE) szót. A központi udvar, ahol Szent Benedek és Szent Skolasztika szobra állt, tele volt falomladékkal. Beástuk magunkat.

Aznap éjjel 200 nehézbombázó támadta a kolostort. Néhány óra alatt 2500 tonna bombát hajítottak ránk. Rókalyukaink egy szintre kerültek a talajjal.

Porta meg én egymás mellett feküdtünk. Láttuk, amint egy hatalmas faldarab a levegőbe emelkedik. Figyeltük az útját.

– Futás! – kiáltotta Porta.

Feltápászkodtunk, és futásnak eredtünk. A faldarab mennydörgő csattanással pont ott ért földet, ahol feküdtünk. A század harmada betemetődött. Reménytelen lett volna megkísérelni, hogy kiássuk őket.

Mikor megvirradt, kiráncigáltuk géppuskánkat a földből és sárból, eligazgattuk a háromlábú állványt, töltöttünk, ellenőriztük a hevedert. Minden rendben volt.

– Mindjárt itt lesznek – jósolta Porta.

Mike odakúszott hozzánk. Elvesztette a rohamsisakját. Egyik szemére libegő bőrcafat lógott.

– Na, hogy s mint? – kérdezte, és beleszívott dagadt szivarjába.

– Pokolian.

– A java még hátravan.

Mike-nak lett igaza: a java még csakugyan hátravolt. A szent hegy reszketett, mint a haldokló bika az arénában. Óriási kődarabok röpködtek mindenfelé. Több száz éves tetőcserepek ripityára zúzódtak. Ádázul pusztított a tűz.

Állásunkat elhagyva az altemplomba vonultunk vissza. Odakint senki sem maradhatott életben. Az oltár mögött találtunk magunknak helyet, és leheveredtünk. A méternyi vastag mennyezet mozogni kezdett. Úgy hullámzott, mint a vihar fújta tenger. Néhány ejtőernyős alá akarta dúcolni. Hiába volt az igyekezetük, mert a mennyezet nagy robajlással beszakadt, és maga alá temette őket.

Új trombitásunkat, Brans őrvezetőt elkapta a harctéri idegsokk. Fölkapta a trombitáját, és dzsesszmuzsikát kezdett fújni. Aztán meg azt vette a fejébe, hogy mindnyájunkat felrobbant. Picinek sikerült kicsavarnia kezéből a tányéraknát: kihajította az udvarra, de a robbanás hangja beleveszett a becsapódó aknák mennydörgésébe.

A kövezet közepén egy ejtőernyős feküdt vértócsában, mindkét lábát összezúzta a leomló fal.

– Lőjetek le, lőjetek le! Istenem, hadd haljak meg!

Az örökösen készenlétben levő Heide már rántotta is elő 0,38-asát, de az Öreg kirúgta a kezéből. Gläser szanitéc a jajgató ember fölé hajolt, ruhán keresztül beledöfte az injekciós tűt, és a fájdalomtól rángatózó testbe egy adag morfiumot nyomott.

– Többet nem tehetek érted, pajtás. Ha ló lennél, agyonlőnénk. Isten irgalmas! – Gläser rosszindulatúan ráköpött egy feszületre.

Emanuel atya nagy nehézségek árán utat tört magának a törmelékhalmok között. Csupa fehér volt a portól. A sebesült ejtőernyős fölé hajolt, szájához tartotta a feszületet, megfogta a kezét, és imádkozott. Arcát felhasította egy gránátszilánk. Gläser be akarta kötözni, de az atya bosszúsan félrelökte, és odament egy súlyos állapotban levő SS-főrohamvezetőhöz, akinek gyújtólövedék szakította föl a hasát.

– Menjen a picsába, atyám! – sziszegte a haldokló tiszt. – Istenestül, mindenestül! – A legválogatottabb szitkokat szórta mindenkire.

Emanuel atyának arcizma se rezzent. Őt nem lehetett megfélemlíteni. A káromkodó SS-százados fölé tartotta a szent keresztet. A föltépett hasból kibuggyantak a belek.

Gläser odarohant, és vissza próbálta gyömöszölni a véres masszát. A sebesült üvöltött. Porta tűnődően a pisztolyával játszadozott. Pici fölkapott egy botot. Ha nem hal meg hamarosan, kinyírjuk. Üvöltései a csontjainkig átjártak bennünket.

Gläsernek nem maradt több morfiumja.

– Hallgattassátok el azt a barmot! – kiáltotta Porta kétségbeesetten.

Emanuel atya továbblépett a többi haldoklóhoz. Sokan voltak. Aki meghalt, annak rögtön kilöktük a testét. Nem volt valami vidító látvány, ahogy megrohanták őket a patkányok.

Tíztonnás bomba találta el az altemplomot; dőlt ránk a gerenda meg a fal. Foglyul estünk a kolostorfalba beépített oltár mögött.

Egyre újabb bombák robbantak. Majd megfulladtunk a portól. És ez így ment órákon át. Elvesztettük az időérzékünket, sejtelmünk se volt, hogy nappal van-e vagy éjjel.

Emanuel atya a kövezet közepén ült, cafatokban lógott a reverendája, arca véres volt és kormos. Körülnézett. Fogást keresett egy hatalmas födémgerendán. Erős volt, mint a bivaly.

Gúnyos tekintettel figyeltük, ahogy viaskodik a gerendával. Legalábbis traktor kellett volna az elmozdításához.

– Hogy töri magát Isten szolgája, hogy kiszabadulhasson a Főnök házából! – mondta Heide vigyorogva. – Üljön csak le, atyám, és patkoljon el szépen velünk együtt. Isten mennyországa csodás hely! Vagy nem hisz a saját sóderjében? – Heidének ez volt a kedvenc témája. Ugyanúgy gyűlölte Istent, ahogy a zsidókat.

Emanuel atya odafordult Heide felé. Arcán széles vigyor látszott, de a szeme veszedelmesen megvillant. Lassan elindult Heide felé, az meg idegesen nekihátrált az oltárnak, és előrántotta a kését.

Emanuel atya kirúgta a kezéből, a kés széles ívben elrepült. Zubbonyon ragadta Heidét, elhúzta az oltártól, és hozzádöntötte a nagy feszület melletti falhoz.

– Julius, ha még egyszer gúnyolódni mersz Istenen, szétkenem a fejedet a

falon! Nem te leszel az első, akinek behorpasztom a fejét. Ne érts félre! Igaz, hogy pap vagyok, de ha van valakinek félnivalója Istentől, az te vagy Julius!

Egy hatalmas bomba léglökése egy kupacba röpített bennünket. Emanuel atya megrázta a fejét, és vért köpött. Az Öreg odanyújtotta neki a kulacsát. Az atya hálásan mosolygott.

Hatalmas kő süvített el a feje mellett. Heide újabb követ szorongatott a kezében, dobásra készen.

Emanuel atya kihúzta magát. Feszületét zsebre dugta, letépte papi gallérját, és megindult Heide felé a gyakorlott birkózó éber és óvatos mozdulataival.

Heide feléje sújtott a kővel, villámgyorsan oldalra ugrott, és durván a papba rúgott. De az atyát kemény fából faragták. Torkon ragadta Juliust, és földhöz vágta. Mindez néhány másodperc alatt játszódott le. Heidének most már elege volt.

Az atya, mintha mi se történt volna, visszatért a gerendához. Pici megköpdöste a markát, és odament segíteni. Nekifeszítették a lábukat – ők ketten, a pap és a gyilkos, mindegyikük erős, akár a ló. És megtörtént a hihetetlen: a gerenda elmozdult helyéről. Büszkén egymásra vigyorogtak. Erre senki más nem lett volna képes. Sikerült kis alagutat ásnunk, és kijutottunk az elülső terembe.

A bazilika is bedőlt. Ott feküdt egy ezredes, kinyújtott karral, tágra nyílt szemmel.

– Mi az ördögöt bámul, ezredes? – kiáltotta Porta. – Ha halott vagy, haver, csukd be a lesődet!

Patkánycsődület futott végig a kövön. Dühödten közéjük vágtam a sisakomat. Az egyik patkány elejtett valami, amit magával cipelt. Egy emberi kezet. Az egyik ujjon horogkeresztes gyűrű volt. Brans őrvezető, a kürtösünk arrébb rúgta a kezet.

Emanuel atya az eszelősen kimeredt szemű ezredes fölé hajolt. A légnyomás ölte meg. Olyan volt az arca, mint a hártyatojás. A bőre alatt minden szétzúzódott. Gyakran láttunk már ilyet, mikor óriásaknák csaptak közénk.

– Vigyétek a fal mellé! – parancsolta az Öreg.

Pici karon ragadta a holttestet, és vonszolni kezdte. Hirtelen kezében maradt a halott karja. Egy pillanatig nem tudta mit tegyen. Aztán megrázta a kezet:

– Sok szerencsét, öreg! Igazán nem akartam letépni a mancsodat! – A visító patkányok közé dobta a kart; próbáltak felkapaszkodni a falra.

Porta mohó tekintetet vetett a hulla hosszú szárú fekete tiszti cipőjére.

– Én bizony elrekvirálom ezt a bocskort!

Egy ejtőernyős hadnagy elfordította a fejét, és a holttestek fosztogatásáról dünnyögött valamit. Porta lehúzta az ezredes cipőjét. Úgy állt rajta, mintha a lábára öntötték volna. Észrevette az egyik sarokban a Sast, és kényszeríteni akarta, hogy tisztelegjen a cipő előtt. Mint közlegénnyé lefokozott törzsőrmesternek, kutya kötelessége tisztelegni az ezredesi cipő előtt – így Porta.

A Sas szokás szerint most is ellenkezni próbált, de miután Porta néhányat ráhúzott a fejére, mégiscsak szalutált a cipő előtt.

– Félcédulás vagy, és mindig is az leszel, Stahlschmidt! Legközelebb ha fölágaskodsz a hátsó lábaidra, ezredesi cipővel lesz szétrúgva a valagad!

Szünet nélkül folyt a bombázás. Az egész kolostor mozgásban volt. Ki itt, ki ott ücsörgött, mindenki a fegyverét szorongatta. Többé nem létezett idő. Porta elkezdett egy történetet, de senki se hederített rá. Egy brémai emberről szólt, aki kutyákkal kereskedett. Bizonyos Schultze úrról.

Lutz főtörzsőrmester megtébolyodott, és fejjel nekirohant a falnak, akár a bakkecske.

A bazilikában hordaszám rohangáltak a patkányok. Több százan voltak, és eszüket vesztették a félelemtől. Visítva felkapaszkodtak a lábunkon. Egyetlen gondolat járt a fejünkben: el ebből a lángpokolból! Gyalogsági ásókkal estünk nekik. Mihelyt megérezték a friss vér szagát, egymásra rontottak: karmoló, acsargó, vérző állatok valóságos gyehennája.

Emanuel atya a falnak vetette hátát, és vadul osztogatta a csapásokat egy gyalogsági ásóval. A vállán is patkány ült, szőre félig lepörkölődve, és sziszegve kapdosott a rátámadó többiekre. Az atya elejtette a feszületét, és egy patkány őrjöngve beleharapott. Pici széttaposta a patkány fejét a sarkával. Hálásnak kellett volna lennünk a patkányoknak, mert megóvtak bennünket az őrülettől.

Pillanatnyi szünet ált be a bombázásban, de aztán megújuló tombolással folytatódott. Később megtudtuk, hogy kétezer repülőerődöt vetettek be a bombázásunkra. Egyetlen nap és éjjel több bombát dobtak le erre a kis körzetre, mint amennyi Berlinre valaha is rázúdult.

E pillanatban Emanuel atya felénk tartotta a feszületét, és megáldott bennünket. Új oltárt készítettünk ládákból és gerendadarabokból. Ki kellett osztania néhány nyaklevest meg ökölcsapást, mire megjött hozzá a hajlandóságunk; de ha az atya a fejébe vette, hogy misét mond, az ellen nem lehetett apelláta.

Köréje gyülekeztünk. Odaföntről vetette ránk pillantásait.

– Le a sisakokkal! – parancsolta. – Imádkozáshoz letérdepelni! – Pici kissé lassan ereszkedett térdre, ezért bátorítás gyanánt jókora lengőütést kapott a füle tövére.

Ezután az atya imádkozott. Ezt az imát biztosan nem a szemináriumban tanulta – de olyan ima volt, ami lelket vert belénk. Majd prédikálni kezdett. Mennydörgő hangja még az aknarobbanások moraját is elnyomta.

– Nehogy azt képzeld, hogy Isten fél tőled! – mondta az atya, és intőn Picire mutatott. – Isten parancsára kaptad a füled tövére azt az ütést. A halál gondolatára nyöszörögsz a félelemtől, de lelkifurdalás nélkül ölsz meg másokat. Ebből a századból 86-an vesztették életüket három nap alatt, vagyis nagyon sokan. De még többen lesznek. Addig forduljatok általam az Istenhez, amíg van rá módotok!

Még negyedóráig beszélt, és rögtönzött pulpitusáról szigorúan megfeddett bennünket.

– Tábornok kellett volna hogy legyen – suttogta Porta. – Micsoda parancsnok lett volna belőle!

Újabb bombazápor zúdult a kolostorra.

Az atyát kivetette szószékéből a légnyomás. Mély vágásból patakzott arcára a vér, de visszamászott a szószékre. Géppisztolyt emelt a feje fölé, majd fenyegetően felénk nyújtotta.

– Ne áltassátok magatokat azzal, hogy ez az egyetlen hatalom a világon! Ne csukjátok rá az ajtót Isten orcájára! Az életet csak kölcsönbe kapjuk. Mikor Istenről van szó, a géppisztolyoknak nincs mondanivalójuk. Ismerlek benneteket. Tudom, mi jár a fejetekben. Ne vigyorogj, Porta! Istennél még a mocskos berlini észjárásoddal se fogod kivágni magadat. Ne higgyetek a nadrágszíjatok csatjának: Isten nincs veletek. Ahogy a többiekkel sincs. A háború az emberi ostobaság csimborasszója. Az ördög műve. Néhányan keresztes hadjáratnak nevezték ezt a háborút! Ez istenkáromlás! Rablóháború ez is. A világ legnagyobb szándékos emberölési kísérlete.

Őrült csattanás tett pontot a prédikáció végére. Összedőlt a bazilika. Kialudtak a lobogó Hindenburg-gyertyák. Eszeveszetten próbáltunk kijutni a füsttel telített helyiségből, hason kúsztunk a kőhalmok között. Most más hangja volt a bombázásnak. Már nem a bombák idegtépő vijjogása volt túlsúlyban, hanem az aknák szűkölése. Tüzérség. Sokkal koncentráltabb. Egészen más. Szabályos. Sokkal egyneműbb.

Beástuk magunkat. A kolostor eltűnt. Nem értettük, hogyan engedhette meg ezt Isten. Egyezségre léptünk az ördöggel, és ugyanakkor Istenhez imádkoztunk. A nap lement. A nap felkelt. Múlt az idő, a kolostor romjai újra

meg újra levegőbe repültek.

Mindenki a maga üregében feküdt, és rettegve pislogtunk ki a lángoló, bombák szaggatta földre. Meddig tart még?

Egy ember rohant felénk az ösvényen. Hosszú ugrás, és a bunkerunkban kötött ki.

A Sas volt az, a zászlóalj küldönce. Kapkodta a levegőt. Mike hátba veregette.

– Mi újság?

– A zászlóaljat likvidálták, őrnagy úr! – mondta két zihálós lélegzet között. – A 3. század élve betemetődött.

– Képtelenség! – vágta rá Mike. Intett Portának: – Te meg Sven derítsétek ki, mi történt!

Fölkaptuk géppisztolyunkat, bedugtunk néhány kézigránátot a csizmánk szárába, és megveregettük a Sas vállát.

– Vezess, öreg börtönfing!

– Nem megy! – nyöszörögte, és félelmében a bunkerünk fenekére lapult.

Porta belerúgott.

– Tápászkodj föl, kövér disznó! Lehet, hogy nem megy, de akkor is mégy!

A Sas szinte eszét vesztette a félelemtől. Helybenhagytuk a fegyverünk agyával. Mindhiába. Beledörzsöltük arcát a porba, megmarkolásztuk testének legérzékenyebb részeit, megtettünk minden elképzelhetőt, mégsem mozdult. De ami a mi brutalitásunknak nem sikerült, azt elérte Mike parancsszava:

– Stahlschmidt! – mennydörögte. – Kapd föl a puskádat, és indulás! Ez parancs!

A Sas talpra ugrott, vigyázzba vágta magát az aknatűz kellős közepén, és elbődült:

– Jawohl, Herr Major! – És elviharzott, olyan sebesen, hogy Porta meg én alig bírtunk lépést tartani vele. – Kövessetek! – üvöltötte. Aztán azt hitte, amerikai katonát lát, belelőtt egy egész tárat, de csak egy hulla volt.

Átrohantunk a rettentő romhalmazon, és bombatölcsérekbe húzódtunk ideiglenes oltalomért. Izzó fémdarabok közt cikáztunk át. Egy aknalövedék holttestet dobott fel a levegőbe: egy angol maradványait. Leszakadt a fél lába,

és a tarkómhoz vágódott.

A figyelmeztető vijjogást hallva futásnak eredtünk. Belepett bennünket a latyak. Csak szemünk mozgott a vastag sármaszkban, ami belepte most az arcunkat. A 3. század egykori hadállásaiból holdbeli táj lett: egy álcázó ruhaujjas kar úgy nyúlt ki belőle, mint egy magányos virágszál.

– Telibe találták – magyarázta a Sas. – Épp akkor jöttem ki a század-parancsnokságról, amikor becsapódott. Nagy lövedék lehetett.

– A vak is látja, hogy nem puskagránát volt – mordult rá Porta. Pillantása ekkor egy gödör fenekén fekvő hatalmas fel nem robbant bombára esett. – Látjátok azt a rézhegyet? Micsoda dohány rejtőzik benne! Segítenétek, hogy óvatosan kiszereljem? Ebből legalább három éjszakát átmulathatunk Palid Idánál.

Elszorult a torkom, összeugrott a rekeszizmom a gondolattól. Egy sliccgomb nem sok, de annyi sem marad belőlünk, ha felrobban a bomba. Mégse mertem visszautasítani Portát. Egyesült erővel álló helyzetbe húztuk a bomba orrát. Porta ráköpött, keresztet vetett rá, háromszor le is térdelt. A Sas halálosan sápadt volt, nyilván én is.

– Fogjátok meg jó erősen, különben most szartatok be utoljára! – utasított bennünket Porta. Szerszámokat vett elő az oldalzsákjából, és egyesével sorba rakta őket a bomba mellé.

6 pennyért vették a réz kilóját, és ezen a szörnyetegen legalább mázsányi volt belőle. Porta meg Pici mohón gyűjtötték. Egész rakományra való gyűlt nekik össze múltkoriban. Nemegyszer kimásztak a senki földjére, és közvetlenül az amerikai állások előtt szerelték ki a bombák gyűrűit. De a túloldalnak is megvoltak a maga gyűjtői, és többször előfordult, hogy rivalizáló bandák egymásnak estek néhány bomba fölött.

Porta elgondolkodva mérlegelte a tenyerén fekvő papagájcsőrű csípőfogót. Épp amikor meg akarta ragadni vele a bomba hegyét, fejünk fölött zúgást hallottunk; nyomban hasra vágtuk magunkat a bombatölcsér fenekén. Föld, kő, acél záporozott ránk. Óvatosan kikukucskáltunk a gödör szélén, hogy elmúlt-e már a vész.

Porta kiköpött, és megparancsolta a Sasnak, hogy lovaglóülésben nehezedjen rá a bombára. A Sasra rátört a zokogás, és könyörögni kezdett az életéért.

– Ez gyilkosság! – nyüszítette kétségbeesetten.

– Az lesz, ha nem csinálod, amit mondok! – mondta Porta szárazon, és húzni kezdte a bombahegyre szorított csípőfogót.

Egy másik fogó segítségével én meg az ellenkező irányba próbáltam húzni.

Porta megfeszítette minden erejét, a Sas pedig kétségbeesetten igyekezett megakadályozni, hogy a bomba elmozduljon a helyéről.

Porta sóhajtozott, arcáról csöpögött az izzadság, de nem a félelemé, hanem az erőfeszítésé.

– Ha sisteregni kezd, fussatok, mint a veszett fene, különben a Holdról fogunk lekukucskálni! – Elengedte a fogót, a markába köpött, és újabb fogást keresett. – Szeretnék találkozni azzal a fickóval, aki ezt rácsavarta. Elküldeném melegebb égtájakra! – Tarkójára lökte sárga cilinderét, és oldalt pillantott a Sasra, aki fehér volt, mint a fal. – Jól vagy, Stahlschmidt?

A Sas felzokogott.

– Átkozott legyen a nap, amelyen bekerültem ebbe a kurva századba!

– Megmozdult! – kiáltotta Porta diadalittasan, és körbeforgatta a fogót. Leemelte a kupakot, letérdelt és bekukucskált. Aztán bedugta a kezét.

Minden pillanatban azt vártam, hogy fölrobban a rohadék. Normális ember nem vállalkozna rá, hogy bombát így szereljen szét, csak ha megunta az életét. A Sas annyira beleharapott a szája szélébe, hogy kiserkent a vére.

– Hol a pokolban van a biztosíték? – dühöngött Porta, mert már egész karja benn volt a bombában. – Fingom nincs, hogy működik ez a szar. Tele van mindenféle csavarral meg fogaskerékkel. Most meg elkezdett ketyegni. Hallgassátok csak!

– Időzített bomba! – bőgte a Sas kétségbeesetten.

Porta meggyújtotta az öngyújtóját, hogy jobban lásson.

Egész testem libabőrözött.

– Bassza meg! – kiáltott fel meglepetten. – Mindenféle szar van itt belül, és mozog az egész izé. Olyan, mint egy ébresztőóra belseje.

A Sas érdes rikácsolásban tört ki, leugrott a bombáról, és eliszkolt. Portát annyira lekötötték bombájának rejtelmei, hogy észre se vette. A mélyből azbesztlemezt halászott elő, utána meg egy üvegcsőszerű valamit. Egyszer csak sípolni kezdett a bomba, akár a vízforraló kanna.

Pánikba estem. Ledobtam a fogót, és elrohantam. Jó húsz méterrel távolabb, egy aknatölcsérben kötöttem ki. Fél szemmel visszanéztem a nagy bomba felé. Azt láttam, hogy Porta kalapja föl-alá jár, mint egy pumpa fogantyúja.

Eltelt öt perc. Porta integetni kezdett:

– Gyere és segíts, te beszari! Kiszedtem belőle az óraszerkezetet.

Kissé bátortalanul visszakúsztam. A Sasnak nyoma veszett. Egész halom csavar és kerék gyűlt össze Porta mellett.

Jókedvűen folytattuk a bomba szétszerelését.

– Fura egy jószág – mondta Porta csodálkozva. – Nem találok benne biztosítékot. Pedig valahol biztosan van.

– Mit gondolsz, fölrobbanhat még? – kérdeztem némiképp szorongva.

– Nagyon úgy néz ki – felelte Porta. – Reméljük, addig nyugton marad, amíg ki nem szedjük belőle az összes rezet.

Szép kis rakás púpozódott össze kettőnk közt, mire Porta azt mondta, hogy elég. Utoljára még lehasalt a bomba tövébe, és rátapasztotta a fülét.

– Már megint ketyeg. Nem kéne teljesen szétszerelni? Legalább lesz valamilyen fogalmunk, hogyan működik. Legközelebb ráfázhatunk, ha nem ismerjük a szifilisztikáját!

– Gyere már, az Isten áldjon meg! – ordítottam félelemtől reszketve, és nyakamba szedtem a lábam.

Hamarosan Porta is utánam ügetett, görnyedezve a rengeteg réztől. Alighogy utolért, a föld mintha fölemelkedett volna az égig. Lekaszált lábamról a légnyomás. Mégiscsak felrobbant a rohadék!

Porta négykézláb kereste a cilinderét. Megperzselődött bokrok mögött lelte meg. Áthasította egy szilánk, és letépte róla a tölgyfalevelet meg a díszszalagot.

A Sas mély kráter fenekén lapult, és sírt. Teljesen kiborult. Megvadult, mihelyt észrevett bennünket. Kénytelenek voltunk fejbe vágni egy ásóval.

A 2. századból csak negyvenen maradtak, és az egyetlen életben levő tiszthelyettes volt a parancsnokuk. A 3. század mindenestül megsemmisült. A 4. század jelenleg hét emberből állt, ezek közül négy súlyosan megsebesült. A századparancsnok, tizennyolc éves hadnagy, a lövészárok egyik sarkában ült; hatalmas véres kötés övezte a derekát.

– Hogy vagyunk, hadnagykám? – kérdezte Porta a maga lezser modorában.

A hadnagy megpróbált elmosolyodni. Megcirógatta maga mellett a géppuskát, és azt mondta:

– Készen állunk a fogadásukra, ha jönnek a szarháziak. Megemlegetik a

találkozást!

Ott, ahol az 1. század hadállásainak kellett volna lenniük, nem találtunk mást, csak a talajból fölmeredő tucatnyi géppuskacsövet meg halomnyi véres masszát. Csupán ennyi maradt a századból.

A 700 fős zászlóaljból csak 117-en maradtunk. Aztán megérkezett az utánpótlásunk, ők is vesszőt futottak a halálszurdokban. A bombák továbbra sem kímélték a kolostort. A szerpentinúton közelgő lőszerszállító trén közvetlen találatot kapott; testfoszlányok, teherautó-darabok, föld, kő és vas záporozott ránk mindenfelől. Egész zászlóaljak és ezredek tűntek el a föld felszínéről. Újak léptek a helyükre. Nem akadt köztünk senki, akit ne ért volna sebesülés. De csak a haldoklókat szállították el, Knuth őrvezető elment a tábori kötözőhelyre, mert egyik kezéről ellőttek három ujjat, de a doktor páros lábbal kirúgta. “Könnyű” sérülésekre nem volt ideje. Legalább a karodnak hiányoznia kellett, hogy foglakozzon veled.

Napkelte után nem sokkal abbamaradt a bombázás. A szent hegyorom sárga, mérgező füstködbe burkolózott. Hegyeztük a fülünket: egy korábban nem ismert fuvolaszerű hangot hallottunk. Valami újabb aknatípus?

Egy ejtőernyős hadnagy a feje fölé emelte a gázmaszkját.

– G-á-z, g-á-z!!! – Embertől emberig haladt a figyelmeztető kiáltás. Furcsa pukkanással robbantak fel az aknák, és zöldessárga gőz áradt ki belőlük.

Köhögnünk kellett. Marta a tüdőnket. Fájt a torkunk. Úgy éreztük, megfulladunk. Égett a szemünk. Néhányan megtébolyodtak, és kirohant a szabadba.

– G-á-z, g-á-z! – futott végig a riadó bombatölcsértől bombatölcsérig.

Fejünkről letéptük a rohamsisakot, és arcunkra ráncigáltuk a gázmaszkot. Nem láttunk, mert bepárásodott az üvege. Izzadtunk, éreztük, amint a félelem vasmarka a torkunkat szorongatja. Szuronyok villogtak puskáink végén. A végső elkeseredés harcra tüzelt bennünket.

A nappal éjszakába fordult. Rémesen néztünk ki az arcunkra húzott fekete álarcokkal.

Nem gáz volt, hanem füstbomba. Az se sétagalopp. Sokan megfulladtak az “ártalmatlan” füstködben.

Aztán megindultak, a biztos győzelem tudatában. Legelőször a hernyótalpak halált ígérő csörömpölése ütötte meg a fülünket. Sűrű tömegben bukkantak elő a füstből a tankok. Irdatlan orruk bombatölcsérekbe bukott alá, aztán fölküzdötték magukat a szinte függőleges oldalfalakon. A dübörgő acéltalpak agyontapostak mindenkit, eleveneket és holtakat. Nyitva álltak a csapóajtók, a lőtornyokban parancsnokok álltak. Áldozatokat kerestek a zöldessárga,

mérgező füstben, és vigyorogtak, mint aki biztos a győzelmében.

– Pokolba veletek, fritzek, megjöttünk a Shermanokkal!

Oldalsortüzet lőttek, olyan volt, akár a hurrikán, és géppuskával szántottak végig a terepen. Lángszóróik tűzbe borítottak egy gránátos századot, amely halálra váltan próbált hozzálapulni a sziklafalhoz.

De kihagytak a számításból minket, kényszerűségből gyalogos katonává lett tankászokat. Minket nem hoztak zavarba a csörömpölő hernyótalpaik. Tudtuk a módját, hogyan kell elbánni az ilyen tetűládákkal. Heide megfelelő állásba lökte alsókarjával a géppuskáját, és beállította a nézőkét. Kézigránátjainkról lecsavartuk a védőkupakot, övünkbe gyömöszöltük őket, nyéllel fölfelé. Gyűrűjüket foggal cibáltuk ki.

Egyre közelebb értek a robajló acélszörnyetegek. Eszelős gyűlölet vett erőt rajtunk. Most bosszút állunk azért a sok ezer bombáért, amit a fejünkre potyogtattak!

Pici úgy rohant, hogy egy-egy kézigránátot szorongatott a hóna alatt, a kezében pedig tányéraknát. Néhány méterre a Sherman elejétől megállt, térdét megrogyasztotta, és eldobta az aknát. Súrolta a lőtoronyban álló fiatal parancsnok arcát. Iszonyú robbanás. A parancsnok kiröpült helyéről, föl a levegőbe. Felbukfencezett az óriási tank, és úgy is maradt – hernyótalpai vadul forogtak a levegőben.

Pici már a következőt vette kezelésbe. Porta egy harmadik ágyúján csimpaszkodott. Két kibiztosított gránátot dobott be a csövébe, aztán aláhempergőzött. Átment fölötte a tank, de ő tudta, mit kell tennie: lelapult a földre, és a tank még csak hozzá sem ért. A következő pillanatban már fönn volt egy másik harckocsi hátsó platóján.

Heide egy kiégett tank görgői közt helyezkedett el, és golyószóróval fedezett bennünket.

Az amerikaiak megtorpantak. Nem értették, mi történik, miért lesz a tankjaikból sorra halotti máglya.

– Allah-el-akbar! – Újra felhangzott a Légiós csatakiáltása. – Vive la Légion! (Éljen a Légió!) – Kiráncigált egy parancsnokot a lőtornyából, és helyére belökte a kézigránátját.

Fölragadtam egy tányéraknát, és a legközelebbi Shermanhoz vágtam. Fönnakadt a lánctalpon, ott lengett. A robbanástól hátrarepültem egy lángoló tank alá, két megszenesedett holttest mellé. Fel! Tovább! Újabb aknát nekik!

A következő pillanatban már puszta kézzel hadakoztunk. Engesztelhetetlen, vad, gyilkos kézitusában.

Leszakított lőtorony csapódott be közénk. A tankparancsnok alsó fele benne maradt az ajtónyílásban. Az ágyú körbeforgott, mint a motolla. Véres húskötegek.

Mike rohamra indult, egyik kezében pisztollyal, a másikban szamurájkarddal.

– Hozzám és utánam! – bömbölte.

Ejtőernyősök, gyalogosok, gránátosok, lövészek, sebesültszállítók, tankelhárítóágyú-kezelők meg egy pap követték az üvöltő, szamurájkardos őrnagyot.

A Légiós, a Porta meg én utolértük. Ott volt köztünk a Sas is, hajadonfőtt, mert elvesztette a sisakját. Lábai jártak, akár a dobverő. Olyan volt, mint aki megháborodott, de oroszlánként harcolt. Új angol puskájának szuronyát beledöfte mindenbe, ami csak az útjába akadt.

Néhány indiai a levegőbe emelte a kezét. Turbánt viseltek. A következő pillanatban már eleven fáklyaként pörögtek maguk körül.

Heide veszettül ordibált. Fölkapta egy halott SS-katona lángszóróját.

Vad fejetlenség uralkodott a hadosztály-parancsnokságon. A vérrel telefröcskölt napos tiszt a Félszemű meg a vezérkari főnöke előtt állt vigyázzban, és friss harci jelentést tett.

– A századok legnagyobb részét megsemmisítették, vezérőrnagy úr. Minden hadállásunkat földig rombolták. Minden ütegünket elnémították. Minden kapcsolatunk, megszakadt, de mindenütt harcban állunk.

– Minden le van rombolva, mégis harcolunk? Ki az ördög harcol? – kiáltotta a Félszemű hisztérikusan. – Hogy vezessek egy olyan hadosztályt, ami nem is létezik?

Megszólalt a telefon. Az előretolt tüzérségi megfigyelő jelentkezett a kolostorból.

– Tábornok úr, nagy létszámú tankegységek támadnak északkelet és dél felől. Nem rendelkezünk tankelhárító ágyúval. Az isten szerelmére, küldjön erősítést! – Hisztérikus zokogás vetett véget a jelentésnek. A szerencsétlen tüzér idegei felmondták a szolgálatot.

A Félszemű odaszökkent a hatalmas falitérképhez, és ráköpött. De nem sok hasznát látta. Teljes volt a fejetlenség. Ráüvöltött egy szárnysegédre, aki mindkét kezében egy-egy telefonkagylót tartott:

– Mi a fenét tátja itt a száját, Müller? Kapja elő az ujját a valagából, és lármázza föl a hátsó vonalakban levő szarháziakat! Elő a tartalékokkal!

Erősítésre van szükségem. Minden szakácsra és szanitécre. Kiüríteni a kötözőállomásokat! Elvenni a mankójukat, és puskát nyomni a kezükbe! Most nem alkalmas az idő, hogy a töküket vakarászva heverjenek a kórházban.

Az asztalról lesöprődtek a szituációs térképek, és sáros csizmák tapostak rájuk. Többé nem volt értelmük a térképeknek. Elkezdődött a nagy haláltánc.

A napos tisztek parancsra útra keltek. A Félszemű hadbírósággal fenyegette meg őket, ha nem érik el célpontjukat.

– Megtiltom maguknak, hogy meghaljanak! – üvöltötte.

Bebotorkált egy súlyosan sérült hadnagy, és összeesett a földön. Mielőtt kilehelte lelkét, még sikerült eldadognia: – Tábornok úr, a 4. század megsemmisült. A harc folytatódik. A Shermanokat megállásra kényszerítettük az állásaink előtt!

A Félszemű nagyot húzott az asztalra a sétapálcájával, és galléron ragadta a holt hadnagyot:

– Ember, válaszoljon, mielőtt meghal! Miféle állások? Ki harcol?

De a hadnagy feje élettelenül hátrahanyatlott, és vér csurgott belőle a Félszemű kezére. A tábornok félrelökte a halott tizennyolc évest.

– Büntetni kéne, ha valaki így hal meg! – fröcsögte. Pisztolyt rántott egy századosra, és ráüvöltött: – Ne tátsa itt a száját! Helyzetjelentést kérek az egyes századokról. Tudni akarom, kik azok az istenverte kísértetek, akik még harcolnak.

Hasonló őrült fejetlenség uralkodott a túloldali főhadiszálláson is. Az amerikaiak és az új-zélandiak a nyakas Freyberg tábornok vezényletével támadtak. Az ő parancsára rombolták földig a kolostort. A saját Verdunjére áhítozott, és meg is kapta. Mikor meghallotta, hogy harckocsijai és csapatai ellenállásba ütköznek, földhöz vágta a sisakját.

– Lehetetlen! – bömbölte. – Ott már senki nem maradhatott életben. Maguk képzelődnek! Szellemeket látnak!

Mindenesetre ezek a szellemek géppuskával és lángszóróval voltak felfegyverkezve. Friss egységeket dobtak be, hogy aztán irgalmatlanul elvérezzenek a valaha oly gyönyörű kolostor romjai előtt.

Hatalmas robajjal brit tankok közeledtek a szerpentinúton. Skót gyalogosok lógtak a lőtornyokból, akár a szőlőfürtök. Vad géppuskatűz borotválta le őket. Véres öltözetű katonák aknákat dobáltak a tankok érzékeny gyomra alá.

Freyberg tábornok megesküdött a Bibliájára, hogy bármibe kerül is, beveszi

a kolostort.

Új egységeket vetettek be: skótokat, walesieket, texasi srácokat, alabamai gyapotszedőket, ausztrálokat, új-zélandiakat, a marokkói hegyekből érkező harcosokat, turbános indiaiakat, mélabús feketéket a kongói partokról, vérszomjas japánokat. És mindnyájuk élére a bosszút áhítozó Lengyel Hadosztályt.

Sírtak. Üvöltöttek. Káromkodtak. Fölbuktak és elestek a pokoli géppuskatűzben. Hiába erőlködtek. Nem volt hadállás, nem volt ellenség, és mégis szembeszállt velük.

A tankok elakadtak. A levegőből fotózott térképeknek nem lehetett hasznát venni. Épp az ő tüzérségük túrt fel mindent a felismerhetetlenségig. Ahol három nappal korábban még közút vagy gyalogösvény volt, most áthatolhatatlan sziklahalmaz állt. Porta, Pici, a Légiós meg én bunkerben hasaltunk. Két amerikai közlegény fölemelte a kezét. Porta kézigránátot dobott közéjük

– Ég a piros lámpa, srácok. Minden jegy elkelt!

Az acélzápor közepén összeesett a két közlegény. MG-42-esem lábait jó erősen beletapostam a felkavart sárba. A következő pillanatban elakadt a masina. Kinyitottam a závárzatot. Heide szuronyheggyel piszkálta ki a vétkes töltényt. Felkészültem a töltésre. Új töltényszalag.

A golyószóró vicsorogva köpte szájából az acélt. Mikor túlságosan felforrósodott a csöve, rápisáltunk, hogy lehűljön. Gregor Martin három új golyószórót hozott.

Mellém huppant a Sas, munícióval fölszerelkezve. Isten tudja, honnan szerezte. Szépen megskalpolta egy aknaszilánk, és egyik fülének hiányzott a fele. Heidét leváltva ő lett a segítőm.

Vállamhoz szorítottam a fegyver agyát, és lábamat nekivetettem egy kőnek. A golyószóró halált és rombolást okádott. Tőlünk néhány lépésnyire khaki egyenruhás gyalogosok a hasukhoz kaptak, és összecsuklottak. Újabb elakadás.

A Sas szuronyt adott: fel a zárósapkát, ki az elakadt töltényt! A zárósapka szorosra kattan. Újabb töltőművelet. A 42-es csak néhány másodpercig sztrájkolt, de ezalatt máris közelebb jöttek.

Heide is szerzett egy golyószórót. Letérdepelt, oldalához szorította a hatalmas fegyvert, úgy lőtt. A veséi meg a csontjai kirázódhattak a helyükről, de tudtuk, mekkora a kockázat. Mihelyt ideérnek, abban a pillanatban megölnek bennünket. Egyik oldalon sem ejtettünk foglyot.

Egyre magasodó halmokban hevertek a holttestek. Porta és Pici

kézigránátokat hajigáltak. Gregor Martin húzta ki a zsinórjukat, adta kezükbe a gránátokat, és ő is számolt. A kézigránát kezelésére oktató kiképzőtisztnek minden haja szála égnek állt volna ettől; de valamennyi gránát pontosan derékmagasságban robbant fel az ellenséges katonák előtt.

Aztán egy aknavető árasztani kezdte a lövedéket. Mike kezelte meg az Öreg. Mike adogatta a lövedékeket az Öregnek.

Egy Sherman a lerombolt kolostorfal fölé dugta az ormányát. Bámultunk előttünk tornyosuló hasára; pillanatokon belül alábillen, és agyonzúz bennünket.

Porta felugrott, és tányéraknát dobott a tankra. Tűzoszlop csapott fel. A tank tomboló infernóvá vált. Pánikba esett ember visítozása hallatszott. A tankparancsnok volt, beszorult a lőtoronyba. Felsőteste görcsösen kicsavarodott. Karjai csápoltak, mint a szélmalom vitorlái. Testének alsó fele égett.

Egy amerikai gyalogos megadta neki a kegyelemdöfést. Helyzetet változtattunk. Csatlakozott hozzánk néhány ejtőernyős egy nagy köteg páncélököllel.

A Légiós letérdelt, kezében minden irányban tüzet okádó lángszóróval.

– Allah-el-Akbar! Vive la France! (Éljen Franciaország!) – kiabálta eszelősen, mintha nem tudnánk, hogy egy francia tábornok az ellenfelünk.

Az amerikaiak és a minden halállal dacoló új-zélandiak kezdtek meginogni.

Aztán hirtelen köztünk termett a Félszemű is, egyik kezében Nagan, a másikban görcsös sétapálcája.

– Hozzám! – parancsolta. – Utánam! – Elvesztette valahol fekete szemkendőjét, az üres szemgödör vörösen izzott. A lángszóró száguldó lángjainak fényében felragyogott váll-lapján a tábornoki rangjelzés. Gőzhengerként gördült alá a lejtőn, vaskosan és szélesen; minden létező fegyvernem katonáival szorosan a nyomában.

Jobbján Mike rohamozott, elegánsan a szája közepébe illesztett szivarral. Balján Porta loholt, sárga cilinderét a tarkójára lökve. Egy püffedt tábornok meg a testőrei.

Veszett fanatizmussal hömpölyögtünk lefelé a szent hegy meredek lejtőin. Őrült kézitusákat vívtunk ripityára zúzott falak törmelékhalmain. Haraptunk, téptünk, rúgtunk és döftünk.

Egy amerikai kapitány, egyetlen szál szuronnyal felfegyverkezve, rárontott egy páncélos hadnagyra. Az amerikairól rongyokban lógott az egyenruha, és patakzott a vér. Rápörköltem a géppisztolyommal. Sebezhetetlen volt. Megölte

a hadnagyot. Kettétört a szuronya. Dühtől tajtékozva hozzám vágta a nyelét. Fölkapott egy követ, és nekiesett egy ejtőernyősnek, aki egy szikla mögött alakított ki harci állást magának meg a golyószórójának. A dühöngő kapitány bezúzta a fejét a kővel, magához ragadta a golyószórót, és félkörben legyezőt terített szét lövedékekből.

Egy páncélököl szaggatta miszlikbe.

Egy amerikai tengerészkáplár meg egy német ejtőernyős egymásba gabalyodva feküdt halálos ölelésben. Az amerikai fogsora a német torkába mélyedt.

Egy kövön francia őrnagy ült, és próbálta visszadugdosni a beleit föltépett hasába. Egy amerikai néger őrmesternek mind a két lábát szétlapította egy kiégett tank, de ő, foglyul ejtett lábával a földön fekve, golyóorkánokat eregetett felizzott géppisztolyából. Egyre nőtt mellette az üres töltényhüvelyek halma. Szekerce szakította be a koponyáját.

Mikor elfogytak a gránátjaink, befulladt lövedékeket hajigáltunk feléjük. Tele volt a levegő vijjogással és sziszegéssel. A felhők meghasadtak, lángok csaptak alá az égből. A föld szilánkokra hasadt. Zárótűz. Az amerikai és német bombák megkülönböztetés nélkül öltek meg barátot és ellenséget. Hátul a vezérkar pánikba esett, és elindított egy gigantikus malmot, hogy mindent porrá őröljön.

Fedezékbe ugrottam, és iménti ellenfelemmel egyszerre értem földet. Dühösen öklünket ráztuk a láthatatlan géppuskásokra.

Egy amerikai közlegény mellett találtam magam a bombatölcsér fenekén. Megszólalni se mertünk, annyira megijedtünk. Csak néztük egymást. Ki fog először lőni? Aztán káromkodott egyet, félrelökte a géppisztolyát, és egy csomag Camelt húzott elő. Megkönnyebbülésemben fölnevettem, és Grifával kínáltam. Mosolygott. Majd megszakadtunk a nevetéstől, és átkaroltuk egymás nyakát. Elkezdtünk locsogni, hatalmas nevetésekkel kísért magyarázatokkal traktáltuk egymást, de egyikünk se értett egy szót se abból, amit a másik mond. Kulacsot cseréltünk. Az övében gin volt, az enyémben törkölypálinka.

Fejjel lefelé ketten is bebuktak az üregünkbe. Porta meg Pici. Ki akartak hátrálni, mikor meglátták az amerikait. Pici kioldotta Kalasnyikovjának biztonsági reteszét. Kirúgtam a kezéből. Intettem az amerikainak: nem kell félnie. Mélyebbre másztunk a gödörben. Körbejártak a kulacsaink. Gombokat és rendjeleket cseréltünk. Az amerikai se látott, se hallott, mikor megmutattam neki pénztárcámon a vörös komisszárcsillagot.

Kockáztunk, Grifát meg Camelt szívtunk, és kiittuk az utolsó cseppet is a kulacsainkból. Az amerikai megmutatta a mellére tetovált Donald kacsát. Ha bizonyos izmait megmozgatta, a kacsa kitátotta a csőrét. Majd belehaltunk a nevetésbe.

Aztán abbamaradt a lövöldözés. Óvatosan kilestünk a bombatölcsér pereme fölött – három német meg egy amerikai.

– Most már hazamegyek – mondta az amerikai.

Visszakúsztunk a gödör fenekére, és érzékeny búcsút vettünk egymástól. Kicseréltük az otthoni címünket, a tábori postaszámunkat, és megígértük, hogy írunk egymásnak, mihelyt lesz egy kis szabadidőnk. Golyószóróval fedeztük, nehogy lecsapjon rá a gonosz halál, miközben kétrét görnyedve átrohan a bombák dúlta terepen.

– Saját kezemmel fojtom meg, ha valaki rá mer lőni! – mondta Pici.

Még láttuk, amint beugrik egy bunkerba, aztán integet a géppisztolyával.

Mellettünk ugatni kezdett egy géppuska. Csukaszürke emberi alakok ugrottak át a gödrünk felett. A támadás tovább folytatódott.

Khakibe öltözött katonák tűntek fel. Rövid sortűz Gregor Martin géppisztolyából. Összecsuklottak. Néhányuk meglapult egy hatalmas szikla mögött. Kézigránát süvített át a levegőn. A meglapulókból nem maradt más, csak egy rakás véres húsmassza. Tovább! Tovább! Egy angol ugrásra készen összegörnyedt. A következő pillanatban már kés remegett a hátában.

Még több akna. Özönlött a gyalogság, mintha a földből bújtak volna elő. Nyöszörögtünk, izzadtunk, levegőért kapkodtunk, belevetődtünk valamibe, ami korábban lövészárok volt, és felállítottuk a golyószóróinkat. Csíkokra hasogattuk az ingünket, hogy letöröljük a mocskos fegyvereinkről. Mi késztetett bennünket ilyen konok küzdelemre? A kolostor, a szent hegy, hazánk? Nem. A tyúkszaros életünkért harcoltunk. Mert másunk se maradt már. Szegények voltunk, mint a templom egere. Nem volt egyetlen szál tiszta ingünk vagy olyan pár cipőnk, amelyiken nem folyik be az esőlé. Már rég elfelejtettük, milyen is a szappan. Többé nem voltunk emberi lények, csupán gépek, ámokfutó masinák, és legyilkoltunk mindent, ami él és mozog.

A Félszemű ugrott be mellénk a bunkerba. Üres szemgödre tele volt sárral. Cigarettára gyújtott egy lángszóró felforrósodott csövén. Vadul villogó egyetlen szem Portára szegeződött.

– Fel fogom terjeszteni kitüntetésre. Ha valaki megérdemli, akkor maga!

Porta pimaszul vigyorgott.

– Jobban örülnék egy láda sörnek meg egy helyes kis pinának.

A további társalgást lehetetlenné tette egy olyan irdatlan ágyúzás, amelyhez hasonlót még soha nem éltünk át. A szent hegy remegett és rázkódott. Gigászi méretű földrengés. Szorosan a földhöz lapultunk, ujjainkat belevájtuk a sárba, és igyekeztünk a lehető legkisebbre összehúzódni. Rovarokká váltunk,

amelyek sziklahasadékokban és kövek alatt keresnek menedéket. Égett a völgy, és égett a hegy. Minden millimétert nagy kaliberű lövedékek borítottak be. Cassino falut elnyelte a föld.

Egy megháborodott ejtőernyős kúszni kezdett fölfelé. Úgy mászta meg a sziklafalakat, mint egy majom; ez a bravúr normális körülmények között hírlapi szenzáció lett volna. Itt ügyet se vetettek rá. Idegeink már nem bírtak többet elviselni. Arccal a latyakban feküdtünk. Füstbombák. Föl a gázmaszkot! Zárótűz. És megindultak. Elöl a lengyelek – a Kárpát Brigád.

– Varsóért! – ordították.

Visszavonultunk a kolostorba. Beástuk magunkat. Feltűntek az első khaki öltözetű katonák, és lekaszáltuk őket. Testek, testek, testek halomszám. Az emberek elégtek. Az emberek szétzúzódtak. Az emberek porrá mállottak.

Előre rohamozott több ezer marokkói, fanatikus francia tisztek vezetésével – szorosan a Lengyel Hadosztály mögött, amely szétesett a koncentrált géppuskatűzben.

Előugrott egy gödörből egy lengyel alezredes, megszámlálhatatlan sebből vérezve, és azt kiáltotta az ezredéből megmaradt húsz embernek:

– Előre, emberek, éljen Lengyelország! – Lengyel zászló volt a nyakába kötözve.

– Szívem szerinti ember vagy te – mondta a Légiós, mikor letérdelt, és gondosan célzott. – Allah jobbján fogsz ülni, bátor lengyelem! – Aztán az egész tárat beleeresztette a lengyel tiszt hasába. – Bölcs az Isten – suttogta. – Nem a magunkfajta emberi féreg dolga a miérteket kutatni. – Fölkapott egypár kézigránátot, és egy amerikai géppuskafészekbe repítette őket.

Ekkor megindultak a gurkák. Széles karimájú kalapjuk fel volt tűrve az egyik oldalán.

Géppuskáink végeztek velük.

A kolostor romjai közt harcoltunk. A marokkóiak mindenkinek, akit megöltek, levágták a fülét, hogy otthon majd eldicsekedhessenek áldozataik számával. Mélyen a szemükbe húzott barna kalapot viseltek.

A Légiós gyilkos örömujjongásban tört ki, mikor meglátta őket. Felharsant vad marokkói csatakiáltása.

– Itt vannak a barna fiúk! – kiáltotta, és fejét őrült nevetéssel vetette hátra. – Öljük meg őket! Avant, avant, vive la Légion! (Előre, előre, éljen a Légió!)

Követtük, mint már oly sokszor korábban is. A Félszemű megpróbált feltartóztatni bennünket. De hiába erősködött. Dühében utánunk vágta a

sétabotját. Csípőből tüzeltünk, és futás közben

A marokkóiak csodálkoztak, és megtorpantak. Egy szikláról közibük ugrott egy ejtőernyős, körbeforgott, akár a ringlispíl, és géppisztolya okádta a lövedéket.

Ásóval és puskaaggyal csépeltük, és puszta kézzel megfojtottuk őket. Pici legalább egy tucatot lehajított közülük a sziklameredélyről.

Porta meg én egy holttestrakás mögé húzódtunk harci állásba, és köpködtük magunk köré a halált.

A marokkóiak és a gurkák most már beásták magukat.

Mikor leszállt a sötétség, a Légiós vezetésével előlopakodtunk, hang nélkül elkúsztunk az állásaikig, és elvágtuk a torkukat.

Heide visszatért kedvenc időtöltéséhez: a lesipuskázáshoz. Volt egypár éjszakai teleszkópos távcsővel felszerelt új puskája. Valahányszor talált, hangosan felkuncogott.

Frick hadnagyban egyre fokozódott az ingerültség.

– Beletaláltam a füle közepébe! – kiáltotta Heide kéjesen. – A nyomorult, buta faszkalapnak két sáv volt a sisakján. – Heide robbanógolyót használt.

– Átkozott idióta! – ordította Frick hadnagy, és ráhúzott egyet Heide puskájára.

Heide gúnyosan végigmérte, visszahelyezte a puskát a vállához, és újabb lövés dördült.

A távolban homályos körvonalú emberi alak ugrott fel a levegőbe. Azt hittük, a hadnagy Heidére veti magát.

– Még egy lövés, és jelentést teszek maga ellen fegyelemsértésért! – ordította őrjöngve.

– Igenis, hadnagy úr – mondta Heide gúnyosan. – Ha szabad tudnom, továbbítanom kell a parancsát a túloldalra is, és netán rendez majd egy futballmérkőzést a cassinói piactéren? Ürítsük ki a fegyvereinket, és dobáljuk el a gránátjainkat, hadnagy úr?

Összeszűkült Frick hadnagy szeme.

– Heide tiszthelyettes, tudom jól, hogy maga tökéletes és mintaszerű katona, a német hadsereg legjobbja. Azt is tudom, hogy vannak bizonyos kapcsolatai a Pártban. Viszont maga a legundorítóbb gyilkos, akivel valaha is találkoztam. Maga és az undorító egyenruhája csodálatosan illenek

egymáshoz. Díszes tagja a Führer elitgárdájának.

– Majrézunk? – röhögött Heide.

Frick hadnagy hirtelen lehajolt, fölkapta a teli csajka spagettit, amit Porta spirituszforralón melegített, és az egészet Heide képébe borította. Heide hátratántorodott, és meglepetésében elbődült. Frick egyetlen arcizomrándulás nélkül visszatette az üres csajkát Porta mellé. Aztán zubbonyon ragadta Heidét.

– Ide figyeljen, Heide tiszthelyettes, most már jelentést tehet, hogy a felettese kezet emelt magára, hazaáruló nézeteket hangoztatott, kigúnyolta a német egyenruhát, és sértegette a Führert. Azt hiszem, ez elegendő ok arra, hogy ötször vagy hatszor is felakasszanak. – Ekkor a hadnagy sarkon fordult, és átrohant Mike őrnagyhoz, aki a szomszédos bunkerban üldögélt, és tetveket nyomkodott szét a körmei között.

– Ti vagytok a tanúim! – ordította Heide hisztérikusan, és letörölte arcáról a spagettit.

– Tanúid? Mire? – kérdezte Porta kihívóan.

– Ne játsszátok meg a hülyét! – üvöltötte Heide. – Hallottátok, amikor kijelentette, hogy elveszítjük a háborút, és alá fogom íratni veletek a följelentésemet, majd meglátjátok. Gondoskodom róla, hogy ez a tetves bitang kötélen végezze!

– Tulajdonképpen miről karattyolsz te itt? – kérdezte Barcelona. – Hírét se láttam a hadnagynak, pedig én itt voltam egész idő alatt. Láttál te bármilyen hadnagyot, Pici?

Pici kivett a szájából egy darab kolbászt.

– Hadnagyot? Láttam, valamikor régen.

– Mondd csak – mondta Porta, és fölemelkedett ültéből –, hogy képzeled te ezt a pofátlanságot, hogy elveszed a spagettimet, és ráöntöd a saját fejedre? Ezt nem úszod meg szárazon! Disznóhúsdarabok meg paradicsomszósz is volt benne. Ezért fizetni fogsz! Ide a Grifádat meg az ópiumos rúdjaidat!

– Szarok én a te spagettidre – dühöngött Heide. – Én magam fogom eltörni ennek a tisztnek a faszát. – Körbepillantott, készségesebb tanúk után kutatva. Rámutatott Emanuel atyára, aki a Sas mellett ült egy sarokban. – Atyám, megesküszik Jézus Krisztus szent keresztjére, hogy nem hallotta a Führer sértegetését? Figyelmeztetem, hogy az ügy hadbíróság elé fog kerülni. Ne hazudjon, atyám. Ön a papi rend tagja.

Az atya szélesen vigyorgott, oldalra billentette a fejét, és úgy tett, mint aki tökéletesen meg van hibbanva.

– Ha jól értettem, Heide, maga ellopta Porta spagettijét, és ráöntötte a saját fejére!

Heide megtöltötte a géppisztolyát.

– Atyám, láthatta, hogy az a senkiházi hadnagy öntötte rám!

– Megőrült, Heide tiszthelyettes? – kérdezte Emanuel atya remekült színlelt rémüldözéssel. – Egy hadnagy soha nem vág spagettit az alárendeltje fejéhez!

Heide gyorsan a Sashoz fordult.

– Stahlschmidt páncéllövész, talpra! Húzd ki magad, ha tiszthelyettes szól hozzád, és ne merj hazudni nekem, a felettesednek és rajparancsnokodnak! Ha hazudsz, hadbíróság vár rád. Hallottad, hogy mit mondott a hadnagy?

A Sas egész teste remegett. Vizescsajkája tele volt pálinkával, de most kiesett a kezéből.

– Hallottad egyáltalán, hogy mit kérdeztem, te gennyes smasszer? – bömbölte Heide bőszülten.

A Sas már éppen válaszolni készült, amikor Porta megveregette a nyakszirtjét az üres csajkával.

– Hallottad, mit mondott Heide a Führerről, igaz, Stahlschmidt? Eljött a pillanat, amikor eldöntöd, hogy kinek az oldalán állsz, Stahlschmidt páncéllövész!

A Sas halálsápadt volt. Nagyokat nyelt, és nyelve hegyével megnyalta kicserepesedett ajkait.

Heide türelmetlenül a torkát köszörülte, és térdet rogyasztott. A Sas már-már dűlőre jutott magában, amikor pillantása Portára esett, aki félreérthetetlen módon babrálni kezdett egy lángszórót.

– Hallottam, amikor Heide tiszthelyettes kijelentette, hogy a Führer egy óriási seggfej!

Heide magánkívül volt.

– Te nagy büdös elhízott tetves áruló! Ne félj, egyszer még megkapod tőlem a magadét. Addig is a börtönön járjon az eszed, mert oda fogsz jutni, arról biztosíthatlak! – Feléje bökött a szuronyával. – Stahlschmidt, személyesen foglak bilincsbe verni és Torgauba szállítani.

– Ne prédikálj már annyit, zsidóbaszó zsiráf! – vágott közbe Porta, és gyomorszájon bökte Heidét a lángszóróval. – Ide azokat az ópiumos rudakat! Ebből talán megtanulod, hogy ne lopd el jóravaló, békés emberek spagettijét.

Ebben az országban a spagetti szent étel, még a pápa is azt eszi.

– Ezt neked, nem kapsz semmit! – vágta rá Heide magabiztosan, és belerúgott a lángszóróba.

– Nem-e? – nevetett Porta, és lángcsóvát spriccelt Heide feje fölé, annyira közelről, hogy éreztük: megpörkölődik a haja.

– Hagyjátok abba a hülyéskedést! – kiáltott Mike őrnagy, egy pillanatra felpillantva a tetűvadászatból.

Heide fedezékbe ugrott egy szikla mögé.

Újabb lángkéve.

Heide előbújt a szikla mögül, kormosan, szemében riadalommal.

– Hagyd abba, különben felgyújtasz!

– Csak most jöttél rá? – mondta Porta sátáni mosollyal, és újabb lángnyelvet akart rábocsátani. – Ide a szajrét, különben egy marék hamut csinálok belőled!

Egy köteg kábítószeres cigaretta repült át a levegőn. Porta felkapta, megszagolgatta, és elégedetten bólintott.

– Most pedig szerezz nekem egy csajka spagettit kockára vágott disznóhússal és paradicsomszósszal. És nem bánnám, ha lenne benne egy kis pirított hagyma is!

Heide kapitulált, de azért megesküdött Emanuel atya imakönyvére, hogy elégtételt fog venni a német hadsereg összes hadnagyán. Ekkor Mike magához hívta, és küldöncként elszalajtotta a hadosztály-parancsnokságra. A küldetés célja: szivarszerzés Mike őrnagy számára.

Heide részletesebb instrukciókat kért.

– Nem az én dolgom, honnan a lófaszból szerzi – mennydörögte Mike. – Felőlem Kesselring valagából is előhuzigálhatja, de ne merjen visszajönni egy doboz szivar nélkül! Ha hat órán belül nem tér vissza, dezertőrnek nyilvánítom, és magára uszítom a katonai rendőrséget.

Heide bősz káromkodások közepette indult teljesíteni megbízatását, Porta meg jó tanácsokat kiabált utána.

– Szentséges Atyaúristen, odanézzetek! – és Emanuel atya felmutatott az égre.

Felnéztünk, és egyszerűen nem hittünk a szemünknek. Megszámlálhatatlan

kondenzcsík ragyogott a felhőtlen égbolton. Szédületesen nagy méhraj. Csakhogy ezek a méhek óriásbombázók voltak.

Veszekedtünk, hogy ki kaparinthassa meg a tábori látcsöveket.

– Jézusom! – morogta Barcelona. – Legalább ezren vannak! Ezek az amerikai repülőerődök. Nem szeretnék ott lenni, ahol kipakolnak.

– B-17-esek – suttogta Frick hadnagy rémülten, és ösztönösen mélyebbre mászott a bunkerban.

Mike eleresztett egy tetvet, miközben felnézett az égre:

– Honnan a pokolból jönnek? A kibaszott északról!

Akkor még nem tudtuk, hogy a hatalmas gépraj aznap reggel angliai repülőtereken szállt fel. Harci gépek kísérték át őket Franciaországon. Kíméletlenül megsértették Svájc semlegességét; a középkori sisakos légvédelmi tüzérek rájuk lőttek ugyan, de még a festékjüket se karcolták meg. A mi Focke-Wulffjaink is rájuk támadtak, de ők feltartóztathatatlanul szálltak előre a maguk útján. Nem véletlenül hívtuk őket disznófejűeknek. A navigátorok induláskor megkapták az úti céljukat, és oda is repültek, még ha maga a sátán jelent is meg előttük személyesen. A huszonnégy éves pilóták rágógumit csócsálva ültek az ülésükben. Arcukat oxigénmaszk borította. Néhány zöldfülű bombairányító szabályosan becsavarodott. Egyikük kiugrott a bombanyíláson, káromkodás szállt utána.

Egyik óra múlt a másik után, és a hatalmas gépek csak jöttek nagy bömböléssel. Átvágtak egy viharzónán, utána a légvédelmi zárótűzön is. A pilóták letépték oxigénmaszkjukat. A második pilóta termoszt nyújtott a főpilóta kezébe. A navigátor öt Camelt vett a szájába, meggyújtotta és körbeadta őket. Maguk elé fújták a füstöt, úgy nézték a vörös feliratot: DOHÁNYOZNI TILOS. Figyelték a 8,8-asok torkolattüzét. A 22 éves Boye-Smith kapitány B-17-esére lecsapott egy Focke-Wulff, amelynek támadó cápa volt az orrára pingálva.

– Kapjátok el ezt a mocskos fritzet! – kiáltotta a kapitány a farokágyúzónak.

A farokágyúzó pompás lövész volt-e, vagy csak hihetetlenül szerencsés – mindenesetre első lövéssorozata eltalálta a vijjogó Focke-Wulffot, ami úgy zúgott el a bombázó alatt, hogy vastag füstkígyó gomolygott elő belőle, aztán egy robbanólövedék előtt felágaskodott, mint a ló, és nagy nyolcast írt le a levegőben, mielőtt alázuhant a földre. Firenzétől nyugatra, Pantoni faluban csapódott be, két gyereket ölt meg és egy fiatal háziasszonyt, aki ruhát mosott. A pilótát, Barn von Nierndorfot, már a legelső lángkitörés megölte, még odafenn.

Az ötven B-17-est vezérlő nyílhegy éppen Monte Cassino fölé ért. Felbőgött

a levegőég, mikor elszabadult az acélhurrikán.

– Mi a fene! – kiáltotta Mike, miközben magasba tartott egy tetvet, hogy közelebbről megvizsgálja.

Hasra fordultunk, bemásztunk egy kiszögellő szikla alá, és vártuk a halált.

Az amerikaiak ugyanúgy meglepődtek saját állásaikban. A katonák mindenütt óvóhelyet ástak. – A rohadt életbe, bennünket bombáznak!

Az első bombazuhatag leborotválta a hegyet. Egy házsor lenn a völgyben nyom nélkül eltűnt. Egyetlen másodperc alatt megsemmisült a nehéz légvédelmi üteg, amely a cassinói mozdonyszín mögött próbált meghúzódni.

Már jött is a következő hullám. Még több bomba zuhant a kolostorra. Mindent sárga köd takart el. a szent hegyen lángfröcskölő hurrikán szántott végig. A B-17-esek után brit Mitchellek következtek, az úgynevezett pontbombázók, amelyek egyenesen a célpontjuk fölé szállnak.

Hullám hullámot követett. Aznap éjjel megjelent köztünk a Félszemű meg szárnysegéde, Hartwig főhadnagy, aki egy évvel korábban Harkovnál vesztette el a jobb karját, mikor egy fogorvos lakásában ölre mentünk egymással.

 A Félszemű összehívta a századparancsnokokat.

– Ma éjjel visszavonulunk – mondta. – De a túloldalon semmit sem vehetnek észre. Először az ejtőernyősök vonulnak el. Utána az 1. zászlóalj. Az 5. század lesz az utolsó. De függetlenül attól, hogy ki van és ki nincs itt, 2.05-re itthagyják ezt a szarfészket. Egy osztag hátramarad. Két üteg zavarótüzet lő a magaslatra.

– És a hátramaradó osztagot – szólalt meg Porta a háttérből – persze megint a második raj adja. Nincs még elegetek, hőseim? Örvendezzetek, mert a gyerekek tanulni fognak rólunk az iskolában. A cilinderem és a foghúzó csipeszem múzeumba fog kerülni.

A Félszemű elgondolkozva Portára bámult.

– Legyen úgy, ahogy maga javasolta Porta. Tehát a második raj.

– Soha nem tanulsz meg parancsolni a rusnya nyelvednek? – fakadt ki Barcelona.

Porta odadobott egy kézigránátot a Sasnak, aki az egyik sarokban gubbasztott.

– Ne legyél olyan elfásult, pihenő hősöm!

Az egyes századok az előírt időben leléceltek; egyetlen hang nélkül

elszivárogtak a harcállásokból.

– Sok szerencsét! – suttogta Frick hadnagy, mielőtt eltávozott volna.

Mike őrnagy megveregette az Öreg vállát.

– Viszlát, Beier! – Aztán őt is elnyelte a sötétség.

Kissé idegesen bújtunk össze géppuskáink mögött.

– Ha a leghalványabb gyanújuk támad, hogy a mieink elvonultak – suttogta Porta –, egykettőre a nyakunkon lesznek.

– Összeszarom a félelemtől a gatyámat – suttogta Barcelona.

– Ha jönnek, rájuk eresztek egy töltényszalagot, de aztán többé ne számítsatok rám – mondta Porta félhangosan. – Elhúzom a csíkot, és futok, ahogy még soha. Nincs kedvem Texasba menni legyőzött fritzként, hogy követ törjek!

Az Öreg az órájára nézett.

– Öt perc múlva kezd a tüzérség – suttogta. – Csomagoljátok el a géppisztolyotokat, és legyetek készenlétben. Pici, te hozd az aknavetőt!

– Nem ettem meszet! – tiltakozott Pici. – Ha szükséged van arra a vén kályhacsőre, cipeld magad! A Légiós már kijelölte a feladatomat. Én viselem gondját a demizsonnak.

– Itt én vagyok a parancsnok, és az aknavetőt te hozod – mondta az Öreg haragosan. – A kotyvalékod nem érdekel. Meg vagyok értve?

– Nem vagyok süket! – morogta Pici.

– Akkor ismételd el a parancsot!

– Milyen parancsot? – Pici próbálta megjátszani a hülyét; jól ismert trükkje volt ez, ha ki akarta húzni magát valamiből.

Az Öreg veszettül káromkodni kezdett.

– Ne játszd meg a hülyét, te mocsok, és figyelj rám, ha hozzád beszélek! Ha nem lesz nálad az aknavető, amikor a Via Appiára érünk, panaszt teszek ellened!

– Menj már, Öreg, legyen benned egy kis megértés! – könyörgött Pici. – Nem hurcolászhatom az aknavetőt is meg a piát is!

– Az aknavetőt viszed – fojtotta bele a szót az Öreg.

Dörögni kezdtek az ágyúk. Porta megragadta a gépfegyvert, és a vállára lendítette. Összecsuktam a háromlábú állványt. Barcelona segítségével a hátamra emeltem. Elosztottuk magunk közt a töltényszalagokat. Porta csókot dobott az amerikaiak felé.

– Viszlát, Samukám, majd még találkozunk! Ne sírjatok, ha üresen találjátok a bunkerünket!

– Mi aztán szeretjük egymást – vigyorgott Barcelona nyájasan. – Nem ismerek senkit, aki ennyire határozottan zörgetne az ajtón.

– Ez a szeretet lesz a halálunk – mondta Heide.

Nesztelenül ereszkedni kezdtünk lefelé. Óriási csattogás hallatszott, ijedtünkben majd megőrültünk. Hozzáfagytunk a hegyoldalhoz.

– Mi az ördög volt ez? – kérdezte az Öreg ijedten. – Máris a nyakunkon vannak?

Pici önelégült hangja szólalt meg a sötétségből:

– Ezer bocs, rettentően sajnálom, Öreg! Az a kurva aknavető kiugrott a kezemből, és legurult a lejtőn. Te vagy az oka az egésznek, te ragaszkodtál annyira, hogy cipeljem magammal ezt is meg a piát is!

– Csak nem döntötted ki? – kérdezte Porta aggódva.

– Az ágyú védőszentjére, Szent Barbarára esküszöm, hogy egyetlen csöpp se veszett kárba. Ha nagy értékről van szó, igen lelkiismeretes vagyok.

– Te felfuvalkodott hülye! – morgott az Öreg. – Keríteni fogsz egy másik aknavetőt, és nem érdekel, hogy honnan szerzed

– Majd Samutól kölcsönbe veszek – mondta Pici boldogan. – Neki van belőle dögivel.

Izzadságosan tovább haladtunk, egyik kiugró kőről a másikra lépdelve. Kivérzett a tenyerünk.

– Nem bírom tovább – mondtam, és felnyögtem. – Eldobom az állványt.

– Nem kell eldobnod – mondta Barcelona vigasztalóan. – Majd én viszem.

Egy helyen lófej nagyságú sziklakiugrás volt, azon állva emeltem le a vállamról és adtam át az állványt Barcelonának, és inkább átvettem a lángszóróját. Ugyanolyan nehéz volt, de könnyebb fogású.

Légtornász módra mentünk végig egy keskeny sziklapadon. Meredélyen kellett felkapaszkodnunk. Pici kissé föntebb hasra feküdt, lábait hozzá kötözve egy fához, lenyújtotta a kezét, és gyors rántással magasba húzott. Barcelona következett. Aztán Porta. Sorban egymás után.

– Lekvár vagyok, mi? – kérdezte Pici dicsekedve. – Nélkülem a valagatokon csúszkálnátok. – Ledobott egy követ a szakadékba. Hallottuk, amint gurul, majd puffanva megáll a sötétben. – Kurvára mély – suttogta Porta.

Világítólövedék szárnyalt a magasba. Fedezékbe vetődtünk, próbáltunk felszívódni a talajba. A legcsekélyebb mozgás a halálunkat jelentette volna.

Lassan elhalt a vakító fény. Keleten ágyúk morajlottak. Castellona, a 771-es magaslat. Nem tudtuk, hogy ekkor kezdődött meg az amerikaiak áttörése. A 168. amerikai gyalogezred lerohanta a mi 139. gyalogezredünket. Ugyanebben az időben az amerikai 142-esek megsemmisítették 200 páncélgránátosunkat.

Körben mindenfelé dörgött és villámlott a látóhatáron. Több száz ágyú okádta a tüzet. Patakokban folyt a vér.

– Vegyétek föl a fegyvereteket! – parancsolta az Öreg. – Libasorban utánam!

A század néhány ház közé ásta be magát. Pici óvatosan letette a földre a demizsont.

– Megnyissam az italmérést? – kérdezte a Légióstól.

A Légiós bólintott. Leszakítottunk pántjairól egy ajtót, és két vashordóra fektettük. Szépen elrendeztük a bögréket. Porta letelepedett egy bombára, közepes nagyságú kasszagépet vett elő, meg oltárcsengettyűt. Pici mögötte helyezkedett el, lángszóróval a kezében. Új kürtösünk a szájához emelte trombitáját, és gyülekezőt fújt.

Kíváncsi fejek bukkantak elő számos bombatölcsérből.

Mike nagy léptekkel odajött, szájában hatalmas szivarral, mert Heide teljesítette parancsban előírt kötelességét.

– Mi az ördögöt csináltok ti itt? Hagyjátok abba azt a trombitálást! Az amerikaiak is rögtön rájönnek, hogy gyülekezőt fújunk. A nyakunkra hozzátok őket!

– Semmi kifogásom amerikai vendégek ellen – mondta Porta. – A dollár kemény valuta.

– Ne nagyképűsködj! – mondta Mike. – Az életben nem láttál még zöldhasút!

Porta szó nélkül benyúlt a csizmaszárába, és két vastag köteg dollárbankót

húzott elő.

Mike-nak leesett az álla. Egy pillanatra elnémult a döbbenettől.

– Honnan a pokolból szerezted ezt a sok dolcsit? – harsogta.

– Ryder generális és Walker generális katonáitól. Összefutottunk a kolostor mögött, és meggyőztem őket, hogy erre a dohányra már nem lesz szükségük.

– Nagyon jól tudod, hogy a külföldi valutát be kell szolgáltatnod a századparancsnokodnak vagy a nemzetiszocialista jóléti tisztnek, nem igaz?

Porta visszadugta a pénzt a csizmájába, és ravaszul mosolygott.

– Igen, őrnagy úr, tudom. Én meg a jóléti tiszt nagy haverok vagyunk. – Köhintett egyet, aztán kémeknek való miniatűr fotómasinát mutatott nekünk. – És ez a kis doboz pecsételte meg a barátságunkat. Imádom a fényképezést, csak mindig elfelejtem, hogy hova rakom a filmeket. Néhány napja épp akkor találtam lekapni jóléti tisztünket, amikor egy fiatal olasz kölyköt elcsábított. Utána elbeszélgettünk kissé a filmről, és kölcsönösen megállapítottuk, hogy nem volna igazán szerencsés dolog, ha eljutna a Prinz Albrecht Strasséra.

Mike füttyentett, és kitartóan Porta csizmáját bámulta.

– És ha jelentést tennék a kölyökről meg a filmről? – kérdezte mézesmázos hangon.

Porta nyugodtan vigyorgott.

– Ahogy a kötelessége előírja, őrnagy úr! De hadd emlékeztessem rá, hogy minden jelentés átmegy a hadosztályparancsnokon, Mercedes vezérőrnagyon, és nem szeretnék ott lenni, amikor egy BBH-nak szóló jelentés kiköt a Félszemű asztalán. Ha ők továbbítják, ahhoz a fickóhoz kerül, akit ugyan nem ismerek, de sokat hallottam róla. Ő se kedveli a Prinz Albrecht Strasse-i csúnya fiúkat, de talán ön ismeri is személyesen! Mármint Kesselring tábornagy urat. Lehet, hogy ő s csak afféle névváltoztató, mint a híres von Manstein úr, akiről azt hallottam, hogy eredetileg Lichtenstein volt a neve.

Heide kiköpött.

– Véletlenül nem Nathan volt az utóneve?

Porta vállat vont.

– Ha netán az volt, ez bőven ok rá, hogy megváltoztassa. Ez a név manapság nem különösebben népszerű.

Mike előrelépett. Legszívesebben nyakon ragadta volna Portát. Szivarja

szája egyik sarkából a másikba lendül át.

– Egy napon fel fognak akasztani, Porta – jósolta nyájasan, és lelki szemei előtt megjelent Porta teste, amint egy paratölgyről lóg alá a Via Appián.

Mike őrnagy fáradtnak látszott. Nehézkesen leült a futóárok földjére, a Sas sisakját használva ülőkéül, amit a Sas udvariasan az őrnagy széles hátsófele alá nyomott.

– Egy italt, őrnagy úr? – kérdezte Porta semleges mosollyal.

Az őrnagy egyetlen húzásra kiürítette a bögrét. 88%-os rizspálinka volt benne. Felállt, magasan és szélesen, és lassan friss szivart dugott a szájába. A Sas szolgálatkészen meggyújtotta.

Az őrnagy még csak rá se pillantott. Megtapogatta a mellkasán lógó géppisztolyt, és egy mosolyt erőszakolt ki magából.

– Porta, belőled kiváló vezérkari főnök lehetett volna. Te marsallokat is a zsebedben tudnál tartani.

– Ugyan, őrnagy úr! Ugyanolyan vagyok én is, mint az egyszeri texasi tengerész, a sima közkatona, aki megtanulta, hogyan fedezze le magát minden irányban. Nekem ez a jelszavam: tarts mindenkit az ördög cimborájának, míg be nem bizonyosodik az ellenkezője – ez pedig ritkán fordul elő!

Mike őrnagy mélyet lélegzett, és szinte lenyelte a szivarját.

– Csak annyit mondok, Porta, hogy jól néznél ki a kötél végén!

Porta vállat vont.

– Ön is tudja, őrnagy úr, hogy egyetlen dísz nem csinál karácsonyfát a fenyőfából.

Az őrnagy eltűnt, és érthetetlen szavakat motyogott, csak azt az egyet értettük, hogy “lófasz”.

Porta vadul megrázta az oltárcsengőt, és elbődült:

– Megnyílt az italmérés! Megnyílt az italmérés!

Dőltek az emberek. Hosszú sor képződött.

– Bögrét a jobb kézbe, pénzt a balba! Először fizess, aztán töltünk!

Az ár különbözött, de nem a kitöltött ital mennyisége. Az SS-törzsőrmestertől többet kértek, mint a páncélos törzsőrmestertől. Viszont a

zászlóaljírnok kétszer annyit kellett hogy fizessen, mint az SS-törzsőrmester

Picinek kétszer is közbe kellett lépnie, hogy megakadályozza az indulatok elszabadulását. Egy suhintás lángszóróval a fejre, és rögtön helyreállt a béke. Észre se vettük, és egyszer csak ránk törtek. A barna burnuszos marokkóiak elvágták előőrseink torkát. Leugráltak a sziklákról, és három oldalról is tűz alá vettek bennünket.

A következő pillanatban már gyilkos kézitusába keveredtünk mindnyájan. Pici fölkapta a demizsont, és biztonságba helyezte az egyik házban. Aztán kirohant, és lángszórója máris okádta a tüzet. A Légiós nekivetette hátát a falnak, és vadul kaszabolt a szekercéjével.

Ekkor Jabók jöttek, és végigsöpörték a terepet gépágyúikkal. A barna bőrű férfiak túlságosan előreszaladtak, és otthagyták a fogukat az amerikai harci gépek pokoli sortüzében.

A házak lángra lobbantak. Egy öreg paraszt kétségbeesetten próbálta eloltani a sajátját – serpenyő segítségével. Aztán kirepült kezéből a serpenyő, szanaszét fröccsent a víz, spriccelni kezdett a föld, és egy harci bombázó szele elsöpörte az öreget.

Tüzérségi tűz. Özönlő gyalogosok. Visszavonultunk. Mármint közülünk az a néhány ember, aki még életben volt, és arrébb bírta vonszolni magát. Felsorakoztunk az út szélén. A betegszállító autók a fák közt álltak fedezékben. Egyikbe befektettük az Öreget, bár valamennyi Grifánkra és Porta összes dollárjára szükségünk volt, hogy helyet szerezhessünk neki. Ha lélegzetet vett, kilátszott a fél tüdeje. Megszorítottuk a kezét; aztán a mentőkocsi hajmeresztő sebességgel elhajtott Róma felé.

Mike katonai teherautóra került négy másik súlyos sérülttel. Szétroncsolódott a jobb karja. Melléje raktuk a szivarosdobozát, hálásan bólogatott.

A Sast az út mellé temettük el. Kézigránát tépte le mind a két lábát. Nem ástunk mélyre, és nem helyeztünk fölé se keresztet, se sisakot. Éppen csak letapostuk a földet.

– Lassan égj a pokolban, mocskos smasszer! – mondta Barcelona.

Odajött hozzánk Frick hadnagy. Kötés volt a fején, csak egyik szeme meg a szája látszott ki.

– Kapják föl a fegyverüket. Újabb előretörés. Visszavonultak a gránátosok, és az állást mindenáron tartani kell. A saját életemmel felelek érte.

Vállunkra lendítettük a géppuskákat. Vijjogó gránátok csaptak közénk.

Barcelona összerogyott. Két ejtőernyős vitte hátra. Gránátszilánkok

fúródtak a hasába. Heide megpördült maga körül, és kezéből kihullott a géppuska. Tarkója, válla egyetlen tátongó, vérző seb. Néhány gránátosra bíztuk: vigyék hátra.

Frick hadnagynak ellőtték a fejét. Szökőkútként tört elő rángó nyakából a vér.

Latyakkal teli bombatölcsérben helyezkedtünk harci állásba – Porta, Pici, Gregor Martin meg én. Az 5. század maradéka. A többiek valamennyien kórházban voltak vagy a föld alatt. Hirtelen azon kaptam magam, hogy századparancsnokká lépek elő – hogy vezessek egy négyfős századot. Más kis csoportok is csatlakoztak hozzánk, különböző századok és zászlóaljak maradványai. Öt újabb napon és éjszakán át tartottuk magunkat. Akkor teherautók jöttek értünk, és elszállítottak. Ejtőernyősök adták a fedezőtüzet.

Véget ért az utolsó Monte Cassinó-i csata.

* 1 mérföld = 1600 m

* Nemzetiszocialista jóléti (tulajdonképpen politikai) tiszt

* Dicsőség a magasságban Istennek! (latin)

* francia népdal

* Amikor a háború után meglátogattam Mariót, elmesélte, hogy ugyanez volt a baja az amerikaiakkal is.

Prev: SVEN HASSEL: LánctalpakNext: SVEN HASSEL: Ogpu-börtönreply share

audio reply video replyAdd a Comment