PATRICK NESS

HÁBORÚ A

BÉKÉÉRT MAGYAR SZÖVEG: NAGY BOLDIZSÁR

VIVANDRA KÖNYVEK

Who’s in the bunker? Who’s in the bunker?

Women and children first And the children first

And the children

I laugh until my head comes off

I swallow ’til I burst

Radiohead: „Idioteque

7

[TODD]

– HÁBORÚ! – mondja felcsillanó szemmel a Mesterpolgár. – Végre! – Fogja be! – mordulok rá. – Semmi végre. Csak maga akar itt

háborút, senki más. – Az nem számít. Kezdődik – fordul felém vigyorogva. Nyomban

arra gondolok, hogy életem legnagyobb hibája volt, amikor eloldoztam, csak hogy vezesse a katonákat a harcokban-

De mégsem- Nem, mer' Viola csak így maradhat biztonságban. Ezt kellett

tennem, hogy biztonságban tudjam őt. Kényszeríteni fogom a Mesterpolgárt, hogy megvédelmezze

Violát, még akkor is, ha ahhoz meg kell ölnöm. Miközben a nap megy le az égen, a Mesterpolgár és én ott állunk

a katedrális romjain, és látjuk a város főterén túl, ahogy a szpakkerek serege utat tör magának a kanyargós hegyről lefelé, és úgy fújják a harci kürtjeiket, hogy attól a hangtól simán kettérepednél-

Ahogy Coyle nővér serege, a Válasz katonái a hátunk mögött bemasíroznak a városba, és út közben mindent felrobbantgatnak Bumm! Bumm! BUMM!-

Ahogy a Mesterpolgár katonái, élükön Hammar századossal, dél felől sorban ideérnek, és felénk tartanak új parancsokra várva-

Ahogy ÚjPrentissváros lakói az életükért rohannak összevissza, minden irányba-

Ahogy az érkező telepesek felderítő űrhajója földet ér valahol Coyle nővér közelében, a lehető legrosszabb helyen számukra-

És Davy Prentiss itt fekszik alattunk, holtan a romok között, mer lelőtte a saját apja, akit én épp most engedtem szabadon-

És Viola-

8

Az én Violám- Belenyargal ennek az egésznek a közepébe, törött bokával, még rá

sem tud állni- Igen, gondolom. Kezdődik. A vége mindennek. A vége ennek az egésznek. – Úgy van, Todd – mondja a Mesterpolgár, és a kezeit dörzsölgeti.

– Nagyon jól mondod. Majd újra kimondja azt a szót, és esküszöm! úgy mondja, mintha

élete legnagyobb vágya teljesülne be. – Háború.

9

KEZDŐDIK

10

KÉT CSATA

[TODD]

– SZEMBŐL TÁMADJUK A SZPAKKEREKET! – ordítja a Mesterpolgár a katonáknak, a Zaját egyenesen a fejük kellős közepébe célozza.

Az enyémbe is. – Az út alján gyülekeznek majd – mondja. – De ennél tovább

nagyon nem jutnak el! Az egyik kezemmel megérintem alattam Angharrad oldalát. A

Mesterpolgár elérte, hogy alig két pillanat alatt lóháton ülünk, miután Morpeth és Angharrad vágtázva jöttek elő a katedrális romjai mögül. Ahogy felugrunk-fel rájuk, és átlépdelünk a még mindig önmaga-tudatlan férfiak teste fölött, akik nekem próbáltak segíteni korábban, hogy megbuktassuk a Mesterpolgárt, már ott is van előttünk a hadsereg, zavaros formába rendeződve.

Igaz, nem az egész sereg, talán csak a fele, mer’ a többiek még mindig a déli útszakaszon nyomulnak felfelé a hegyen (amelyiknek a tetején a szurdok van), arra számítottunk, hogy ott lesz az összecsapás.

Fiúcsikó, gondolja Angharrad, én pedig érzem, hogy az idegek tüskeként meredeznek a testében. Félig halott a rémülettől.

Pont, mint én. – Zászlóalj, készenlétbe! – kiáltja a Mesterpolgár, mire Hammar

és a későn érkező Tate, O’Hare és Morgan azonnal tisztelgésbe

11

vágják magukat, a katonák megfelelő alakzatba sorakoznak fel, de előbb összevissza kerülgetik egymást, majd olyan gyorsan rendeződnek a helyükre, hogy a szemem szinte megfájdul, ahogy nézem őket.

– Tudom – mondja a Mesterpolgár. – Fenséges látvány, nem igaz? Rászegezem-rá a puskámat, azt a puskát, amit Davytől vettem el.

– Nehogy megfeledkezzen az egyezségünkről! – figyelmeztetem. – Gondoskodik Viola biztonságáról, és meg sem próbál a Zajával irányítani engem! Ha így tesz, életben marad. Ez az egyetlen oka annak, amiért szabadon engedtem magát.

Megvillan a szeme. – Ugye tudod, hogy ez mit jelent? Folyton szemmel kell tartanod. Követned kell a harcokba is. Készen állsz erre, Todd?

– Készen állok – válaszolom neki, pedig jócskán nem úgy érzem, de próbálok nem gondolni rá.

– Biztos vagyok benne, hogy nagyszerűen helytállsz! – Fogja be! Egyszer már legyőztem, és újra megteszem! Vigyorog. – Abban nem kételkedem. – AZ EMBEREK KÉSZEN ÁLLNAK, URAM! – ordítja

Hammar a lova hátáról, közben ádázul tiszteleg. A Mesterpolgár még mindig engem néz. – Az emberek készen

állnak, Todd – szól ingerlő hangon. – És te? – Gyerünk, mire vár! Az arcán a vigyor még szélesebbre húzódik. Az embereihez

fordul. – Két szakasz a nyugati úthoz, ott lesz az első ütközeti – A szavai keresztülkígyóznak a fejeken, nem tudod kizárni a hangját a gondolataidból. – Hammar százados szakasza előre! Morgan százados az utóvédeket támadja! Tate és OHare százados bevárják a többieket és a fegyverzetet, aztán együtt, teljes erőbedobással csatlakoznak a többiekhez!

Fegyverzet? tűnődöm. – Ha ugyan addigra nem ér véget a csata, amikor ők

csatlakoznának- A férfiak erre nevetésbe kezdenek, hangos, ideges, agresszív

nevetésbe.

12

– Akkor pedig egyesült hadként visszatereljük a szpakkereket a hegyre, és gondoskodunk arról, hogy megbánják még azt a napot is, amikor megszülettek.

Az emberek ujjongó rivalgásban törnek ki. – Uram! – kiáltja Hammar. – Mi lesz a Válasz hadseregével,

uram? – Először elintézzük a szpakkereket, azután a Válasz már

gyerekjáték lesz. Körbenéz a férfiakból álló seregen, majd vissza a hegy felé, ahol a

szpakkersereg még mindig vonul lefelé. Aztán fölemeli-föl az öklét, és irtóra hangos Zajkiáltást ereszt ki magából, olyan erőset, hogy aki csak hallja, annak egyenesen a legmélyebb bensőjéig szűrődik.

– TÁMADÁS! – TÁMADÁS! – üvölti válaszul a sereg, és vadul nekiindul-neki a

tér irányába, nagy robajjal rohannak a zegzugos hegy felé- A Mesterpolgár még utoljára vet rám egy pillantást, látszik, jól

szórakozik, alig tudja visszatartani a nevetését. Aztán szó nélkül, keményen megsarkantyúzza Morpeth oldalát, és a térre nyargal a távolodó sereg után.

A háborúba indult sereg nyomában. Követ? kérdezi Angharrad, árad belőle a rettegés. – Igaza van – mondom. – Nem veszíthetjük szem elől! Tartania

kell a szavát! Meg kell nyernie ezt a háborút! Meg kell védenie Violát!

Miatta, gondolja Angharrad. Miatta, gondolom én is, és abban a kis szóban benne van minden

érzésem. És a nevére gondolok- Viola. Angharrad megiramodik, és visz az ütközet irányába.

13

{VIOLA}

Todd, gondolom, miközben Acornnal elvágtatunk az úton tolongó emberek mellett. Mind menekülnek, az egyik irányból hallható iszonyatos kürtölés, és Coyle nővér másik irányból fenyegető bombái elől.

BUMM! érkezik egy újabb, és olyan a látványa, mintha tűz- labdát köhögtek volna az égre. A sikoltozás körülöttünk szinte elviselhetetlen. Emberek rohannak felfelé az úton, egymásba ütköznek a lefelé menekülőkkel. Acornnal nem tudunk haladni.

Nem tudunk haladni, pedig el kell jutnunk a felderítő űrhajóhoz. A kürt ismét felharsan, és még hangosabb ordítozás-sikoltozás

követi. – Igyekeznünk kell, Acorn – mondom közelről a fülébe. – Bármi is ez a hang, az űrhajón biztosan tudnak- Egy kéz ragadja meg a karomat, kis híján leránt a nyeregből. – Ide a lovat! – mordul rám egy férfi, és nagyot lök rajtam. – Add már ide! Acorn megfordul, menekülőre fogná, de túl sok ember vesz

minket körül az úton- – Engedjen el! – ordítok vissza a férfira. – Add ide! – csak ezt kiabálja. – Jönnek a szpakkerek! Úgy meglepődöm, hogy majdnem sikerül lelöknie a nyeregből. –

A micsodák? Nem is figyel rám, én pedig még a halványuló fénynél is látom,

hogy világít a szeme fehérje a rettegéstől- Kapaszkodik! kiáltja Acorn Zaja, mire én még erősebben

markolom Acorn sörényét, ő felágaskodik, odébbrúgja a férfit, és belerohanunk a sötét éjszakába. Az emberek sikítozva próbálnak menekülni az utunkból, de néhányat így is fellökünk. Acorn szabályosan felszántja az utat maga előtt, és én kapaszkodom, hogy mentsem az életemet.

Egy tisztásra érünk, ahol Acorn még gyorsabb vágtába kezd. – A szpakkerek? – mondom. – Ezt hogy értette? Biztosan nem- Szpakker, gondolja Acorn. Szpakkersereg. Szpakkerháború..

14

Hátrafordulok a száguldás közben, és azt látom, hogy a messzi, zegzugos hegyoldalon fénylő pöttyök mozognak lefelé.

Egy szpakker hadsereg. Tehát van egy szpakker hadsereg is. Todd? gondolom, miközben tudom, hogy minden egyes

patadobbanással egyre távolabb kerülök tőle és a megkötözött Mesterpolgártól.

A legnagyobb reményem az űrhajó. Ők majd segítenek. Valahogy biztosan tudnak segíteni nekem és Toddnak.

Egy háborút már megállítottunk. Képesek vagyunk egy újabbat is megakadályozni.

Aztán újra a nevére gondolok, Todd, és erőt küldök neki. Közben Acornnal a Válasz és az űrhajó felé nyargalunk az úton, és én a kilátástalan helyzet dacára is bízom abban, hogy minden rendben lesz-

[TODD]

Angharrad Morpeth után vágtat, miközben a hadsereg csak úgy zúdul előre előttünk, kegyedenül áttaposnak az úton tébláboló újPrentissvárosi lakosokon. Két zászlóalj vonul, az egyik élén a nyergében ordítozó Hammar, a másikat a mögötte haladó és kevésbé ordibáló Morgan vezeti. Összesen talán négyszáz felfegyverkezett férfi, arcuk eltorzul a kiabálástól és sikoltozástól.

És a Zajuk- A Zajuk valami irdatlan, eggyé hangolódott és összegabalyodott

üvöltés, mintha csak egyetlen hang lenne, egy hangos és dühös óriás hangja, aki őrjöngve süvölt végig az úton. A szívem majd’ kiugrik a helyéről ettől a Zajtól.

– Todd, maradj a közelemben! – kiáltja felém a Mesterpolgár, miközben mellém rángatja Morpethet, és most egymás mellett nyargalnak a lovaink.

– Emiatt ne aggódjon! – válaszolom, és erősen megmarkolom a puskámat.

15

– Úgy értem, azért, hogy biztonságban légy – mondja, és rám néz. – És ne felejtsd el az alkunk téged érintő részét sem. Gyűlölném, ha egy baráti puskalövés szerencsétlenséget okozna.

És rám kacsint. Viola, gondolom egészen neki célozva, egy ökölcsapással felérő

Zajjal együtt. Meghátrál. Már nem vigyorog annyira. A sereg után tartunk, át a város nyugati felén, a főúton lefelé.

Hátunk mögött hagyunk egy romos házat, a régi börtön lehet az, amit a Válasz az eddigi legnagyobb támadása során felgyújtott. Korábban csak egyszer jártam itt, de akkor a másik irányból rohantam lefelé a kanyargós úton, karjaimban a haldokló Violával. Idejöttem, mert azt hittem, hogy ez egy biztonságos hely, de nem találtam mást, csak azt az embert, aki megölt vagy ezer szpakkert, hogy megkezdődjön ez a háború. Azt az embert, aki olyan információkért kínozta Violát, amire nem is volt szüksége, mer’ már rég tudott róluk. Azt, aki megölte a saját fiát-

– És ugyan milyen hadvezérre volna szükség, ha nem ilyenre? – kérdezi, miközben a Zajomat olvassa. – Szerinted milyen ember való a háborúba?

Egy szörnyeteg, gondolom, mer’ az jut eszembe, amit egyszer Ben mondott nekem: „A háború szörnyeteget csinál az emberekből”

– Nem igaz – mondja a Mesterpolgár. – A háború férfivá tesz bennünket. Amíg a háborút nem éltük meg, addig csak gyerekek vagyunk.

Egy újabb kürtszó-roham áramlik végig rajtunk, olyan hangos, hogy majd’ letépi a fejünket, és egy vagy két pillanatra meg is akasztja a sereg nyomulását.

Felnézünk az útra, fel a hegy lábáig. Gyülekező szpakkerek fáklyái villognak ott, csak ránk várnak.

– Készen állsz arra, hogy felnőtt légy, Todd? – kérdezi a Mesterpolgár.

16

{VIOLA}

BUMM! Egy újabb robbanás, épp a fejünk fölött, törmelékfüst száll a

nyomában, magasan fel a fák lombja fölé. Úgy megijedek, hogy a bokámról is megfeledkezem, és próbálom Acornt megsarkantyúzni, pontosan úgy, ahogy régen az űrhajón, a videókon láttam. Előregörnyedek a fájdalomtól. A kötéssel, amit még Lee tekert a lábamra (Lee, aki még mindig ott van kint valahol, és rossz helyen keresi a Választ, ó, csak ne legyen semmi baja, bárcsak nem esne semmi baja!), a kötéssel minden rendben, de a csontom még mindig törött, és egy pillanatra végignyilall a fájdalom az egész testemen, fel az alkaromba, amelyen lüktetve ég a seb a fémpánt alatt. Felhúzom a ruhám ujját, megnézem. A pánt körül a bőröm forró és vörös, és a pánt még mindig ugyanaz, vékony acél, ami megmozdíthatatlan, levághatatlan, megjelöl a halálom napjáig, én vagyok az 1391-es.

Ezt az árat kell fizetnem. Annak az árát, hogy megtaláljam őt. – Most gondoskodnunk kell arról, hogy ennek az áldozatnak

értelme is legyen – mondom Acornnak, akinek a Zaja válaszul annyit mond Lánycsikó, jelzi, hogy egyetért velem.

A levegő sűrű a füsttől, és látom, hogy tüzek gyúlnak ki a távolban. Emberek rohannak el mellettünk még mindig, minden létező irányba, bár egyre kevesebben, mert a város kezd kiürülni.

Ha Coyle nővér és a Válasz a Kérdés Központtól indultak, és keleti irányból tartanak a város főtere felé, akkor valószínűleg elhaladtak már a hegy mellett, ahol korábban az adótorony állt. Vagyis pont azon a helyen, ahol az űrhajó leszáll hatott.

Coyle nővér nyilván azonnal irányt változtatott, fogta a leggyorsabb szekeret, hogy elsőként ő beszélhessen velük. De vajon kit nevezett ki helyettesének?

Acorn tovább menetel előre, most befordul egy kanyarnál- Aztán BUMM! Egy újabb szálláshelyet robbantottak fel, a lángok egy pillanatra

az egész utat fénybe borítják-

17

Meglátom őket- A Választ. Férfiak és nők körvonalai, a ruhájuk elején kék A betű,

néhányuknak még az arcára is azt festették. Mindegyikük kezében puska- Fegyverekkel megrakott szekerek előtt- Bár néhányukat felismerem (Lawson nővért, Magnust, Nadari

nővért), mégis, mintha nem ismerném őket, olyan vadnak, eltökéltnek és ijedtnek is tűnnek, hogy ettől egy pillanatra visszarántom Acorn kantárát, nem merek feléjük lovagolni.

A robbanás fénye kialszik, és ők újra elmerülnek a sötétben. Előre? kérdezi Acorn. Nagy levegőt veszek, és az jár az eszemben, vajon hogyan

reagálnak, ha meglátnak, aztán meg arra gondolok, vajon észrevesznek-e, vagy csak simán kiütnek a lovam hátáról a nagy zűrzavarban.

– Nincs más választásunk – válaszolom végül. Éppen akkor, amikor ráveszi magát, hogy megmozduljon- – Viola? – hallom a sötétből.

[TODD]

A városból kivezető út egy széles tisztásra vezet, jobbról a folyó öleli körül, szemben velünk a vízesés zuhanása és a hegyről levezető kanyargós út látszik. Hammar vezetésével a sereg kirobog a tisztásra. Korábban én még csak egyszer voltam erre, de arra emlékszem, hogy fák voltak itt, fák és kisebb házak is, úgyhogy a Mesterpolgár biztos letaroltatta az egészet az embereivel, hogy megfelelő harctere lehessen-

Mintha készült volna rá- De nem tudok ezen agyalni tovább, mer' Hammar azt kiáltja, hogy

„PIHENŐ!” és a katonák rendezett sorokban megállnak, majd átnéznek a tisztáson túlra-

Mert ott vannak- A szpakkersereg első csapatai-

18

Szétszóródnak a nyílt terepen, egy tucat, két tucat, tíz tucat, úgy áradnak lefelé a hegyről, mint egy fehérvérű folyó, magasra tartott fáklyákkal, íjakkal és nyilakkal, és furcsa, hosszú, fehér rúdszerű valamivel a kezükben. Vannak köztük gyalogos szpakker katonák, meg olyanok, akik azokon a hatalmas, fehér teremtlényeken ülnek, akik akkorára nőttek, mint az ökrök, csak még magasabbra és még szélesebbre, az orruk végéből meg egy vaskos nagy szarv áll kifelé. A teremtlényeket vastag páncél borítja, talán agyagból lehet, és azt látom, hogy sok szpakker is ilyet hord, agyag takarja a fehér bőrüket-

Aztán újra megszólal a kürt, irdatlanul hangos, esküszöm, bevérzik tőle a szemem, és most már látni is lehet azt a kürtöt fenn a hegytetőn, két hosszúszarvú teremtlényre szíjazták, és az a nagydarab szpakker fújja-

És ó, Istenem- Édes, jó Istenem- A Zajuk - Robogva süvít lefelé a hegyről, mintha már önmagában egy

veszélyes fegyver lenne, és mint egy megvadult folyó tajtékos habja, elárasztja az egész nyílt terepet, és értünk jön. A Zajuk tele képekkel, lekaszabolnak rajtuk bennünket, a katonáink cafatokban hullanak, undormányok és félelmek képei, el sem lehet mondani, milyen-

Aztán képek, a mi katonáink küldik vissza feléjük, az előttem masírozó emberek fejéből erednek kifelé. Képek a testekről levágott fejekről, és a fegyvergolyókról, amik ripityára tépik szét a szpakkereket, képek az ádáz gyilkolásról és végeden végetlen-

– Koncentrálj, Todd – figyelmeztet a Mesterpolgár –, különben itt ér véget az életed. Pedig roppant kíváncsi vagyok rá, milyen férfi lesz belőled ezek után.

– SOROKBA RENDEZŐDNI! – halljuk Hammar parancsát, és a mögötte haladó katonák egy pillanat alatt egyenletesen szétoszlanak. – Első osztag felkészülni! – kiáltja, az emberek erre nyomban megállnak, felemelik-fel a puskáikat, egyenesbe teszik, készek a rohamra, várják a következő parancsot, miközben a második osztag is felsorakozik mögöttük.

Megálltak a szpakkerek is, és ugyanilyen hosszú sorba rendeződnek a hegy lábánál. Egy szpakker áll középen egy

19

hosszúszarvú teremdény hátán, egy U alakú fehér valami előtt, talán csontból készült és kábé másfélszer szélesebb egy embernél, és amit a teremdény páncélzatához erősített emelvényre helyeztek.

– Ez meg micsoda? – kérdezem a Mesterpolgártól. Vigyorog, mint aki jól szórakozik. – Nyilván hamarosan kiderül. – Emberek, készenlétbe! – kiáltja Hammar. – Todd, maradj hátul velem! – szól a Mesterpolgár. – Tartsd távol

magad a harcoktól, amennyire csak tudod. – Persze, tudom – dünnyögöm kavargó érzésekkel a Zajomban. –

Nem akarja bemocskolni a kezét. Elkapja a tekintetem. – Sok-sok mocskos nap áll még előttünk, ne

aggódj. És aztán TÁMADÁS! kiáltja Hammar a tüdeje mélyéből- A

háború megkezdődik.

{VIOLA}

– Wilf! – kiáltom, és odanyargalok hozzá. Egy ökrös szekeret vezet az út mellett, a ködös homályban még mindig lefelé tartó Válasz élén.

– Hát élel! – örül nekem Wilf, majd leugrik a szekérről és már rohan is felém. – Coyle nővír aszt mondta, meghaltal.

Coyle nővér említésekor elönt a harag. Eszembe jut a Mesterpolgárnak szánt bomba, hogy Coyle nővért nem izgatta, hogy én is odaveszhetek. – Ő elég sok mindenben téved, Wilf.

Rám emeli a szemét, és a holdak fényénél rémületet látok a Zajában. Rémületet a leghiggadtabb emberen ezen a bolygón, aki nem egyszer a saját életét kockáztatta értem és Toddért. Rémületet az egyetlenen az itt lévők közül, aki még soha ezelőtt nem érzett félelmet. – Jönnik a szpakkerok, Viola – mondja. – El kell neked innén menned!

– Wilf, megyek és hozok segítséget- Egy újabb BUMM! és az út túlsó oldalán egy épület darabjaira

hullik szét. A robbanástól egy kisebb széllökés keletkezik, Wilf Acorn kantárjába kapaszkodik, hogy állva tudjon maradni.

20

– Mi a jó eget csinálnak? – kiáltom. – A nővír parancsalta – mondja Wilf. – Hagy megmentsid a

testedet, ahhaz néha levágjik a lábadat. Köhögnöm kell a füsttől. – Ez pont úgy hangzott, mint a többi

baromság, amiket folyton összehord. Hol van? – Elugratt egy kicsiny időre, amikor leszállt az a hajó. Gyorsin

odament, ahol az leszállt. A szívem majd' kiugrik a helyéről. – Hol szállt le, Wilf? Pontosan

hol? Elindul vissza az út irányába. – Amaz hegyin ott, ahal a torony állt

régebbin. – Tudtam. Ismét egy távoli kürtszó. Minden egyes alkalommal, amikor

megszólal, a városlakók újra sikoltozni kezdenek, és fejvesztve rohangálnak. Még a Válasz seregéből is kiabálásokat hallok.

– Viola, el kell neked menned innén – mondja újra Wilf, és megérinti a karom. – A szpakkersereg nem jó dallog. Menjél már! Menjél már végrel

Elönt az aggodalom Todd iránt, de elnyomom magamban. – Te is menekülj, Wilf! Coyle nővér trükkje nem jött be. A

Mesterpolgár hadserege már vissza is tért a városba. Wilf a fogai között szívja be a levegőt. – Elkaptuk a Mesterpolgárt – folytatom és Todd igyekszik a

sereget feltartani, de ha lecsaptak rájuk, ők simán lemészárolnak benneteket.

Visszanéz a Válaszra, továbbra is jönnek lefelé az úton, még mindig merev arccal, bár néhányuk már észrevett engem és Wilfet, látják, hogy lóháton ülök, és ébredezni kezd közöttük a csodálkozás. Többször is hallom a nevemet.

– Coyle nővír aszt mondta, vanuljunk csak egyre tavább – mondja Wilf. – Bombázzink tavább, akármitis hallunk.

– Kit nevezett ki maga helyett? Lawson nővért? – kérdezem. Nem válaszol. Visszanézek. – Téged, igaz?

Lassan bólint. – Aszt mondti, én vagyok a legjabbik a szabályzati követésiben.

– Hát ebben is alaposan tévedett Wilf, vissza kell őket fordítanod!

21

Wilf a még mindig masírozó, még mindig közeledő Válaszra néz. – Másik nővírik nem hallgatik rám – mondja, de hallom, hogy elgondolkodik. – Ez igaz – folytatja, egyetértve a saját gondolataival –, de rajtik kívül mások mind hallgatnik rám!-

Újra rám emeli a szemét. – Visszafardítom őket! – El kell jutnom az űrhajóig – mondom neki. – Ott majd találok

segítséget. Wilf bólint, és a hüvelykujjával a válla mögé mutat: – Másadik

nagy útelágazás amarra! Coyle nővírnek van húsz perce, mielőtt odaérszel.

– Köszönöm, Wilf. Újra bólint, majd a Válasz felé fordul. – Visszafelevonolás!

Visszafelevonolás! – kiáltja. Megsürgetem Acornt, és már el is vágtázunk Wilf és a döbbent

arcú Lawson és Nadari nővérek mellett, el egyenesen az első sor orra előtt. – Kinek a parancsára? – csattan fel Nadari nővér.

– Az enyimíre! – hallom Wilf hangját, olyan határozott, mint még sosem.

Már magam mögött hagytam a Választ, és olyan gyorsan haladunk Acornnal, ahogyan csak képes szedni a patáit, így már nem látom Wilfet, mikor azt mondja: – Meg az övire!

Tudom, hogy közben rám mutat.

[TODD]

A seregünk első sora úgy rohan végig a tisztáson, mintha egy fal borulna le a hegyről-

A férfiak V-alakban futnak, Hammar lóháton a közepén- A következő sor néhány másodperccel később indul el, szóval

most egyszerre két sor iramodik nyaktörő sebességgel a szpakkerek felé, élesre töltött puskával, de-

– Mér’ nem lőnek? – kérdezem a Mesterpolgárt. Nagy levegőt vesz. – Talán a túlzott önbizalom az oka. – Micsoda?

22

– Mindig is közelharcban küzdöttünk meg a szpakkerekkel, az volt a legeredményesebb. De-

A tekintete végigfut a szpakkerek harcvonalán- Ami meg sem mozdul- – Azt hiszem, Todd, egy kicsit hátrébb kell vonulnunk – folytatja,

és már fordul is Morpeth-tel ki az útra, mielőtt válaszolhatnék. Az előrerohanó katonákat nézem- Meg a szpakkerek sorát, ami

mozdulatlan- A katonák közelebb érnek- – De miért? – Todd! – kiált rám a Mesterpolgár, jó húsz méterről mögöttem - Egy Zajvillanás hullámzik át a szpakkerek tömegén- Mint egy jel- Az első sorban az összes szpakker felemeli az íját meg a nyilát- Meg a fehér rudat- A hosszúszarvú teremtlényen ülő szpakker égő fáklyát vesz

mindkét kezébe- – KÉSZENLÉTBE! – kiált hátra Hammar a katonáknak majd

elindul egyenesen a hosszúszarvú teremtlény felé- A katonák fölemelik a puskáikat- – Én a helyedben tényleg hátrébb jönnék – szól felém a

Mesterpolgár- Egy kicsit megrántom Angharrad kantárszárát- De a szemem nem tudom levenni a katonákról, akik előttem

megindulnak-meg, át a tisztáson, és a mögöttük állók mind készek arra, hogy ők is támadjanak, és az őmögöttük állók is-

A Mesterpolgár és én a csapat legvégén, hátul várakozunk- – CÉLOZZ! – kiáltja Hammar egyszerre a hangjával és a Zajával

is- Megfordulok, és Angharraddal hátraügetek a Mesterpolgárhoz. – Mér nem tüzelnek már? – kérdezem, ahogy a közelébe érek. – Kik? – kérdez vissza, még mindig a szpakkereket figyeli. – A katonáink vagy az ellenség? Hátranézek-hátra. Hammar alig tizenöt méterre van a hosszúszarvú teremtlénytől- Tíz-

23

– Mindkettő – felelek. Öt- – Na ez izgalmasnak ígérkezik – mondja a Mesterpolgár. A hosszúszarvú teremtlényen álló szpakker felemeli-fel a kezében

lévő két fáklyát, összeérinti őket az U alakú valami mögött és- VUMMM! Robbanás, rombolás, zuhanás, aztán háborgó tűzfolyam árasztja el

a világot, mintha a szpakkerek háta mögött lévő folyó hussss! kiszakadt volna az U alakú valamiből, olyan erővel, amire nem is számíthatsz, kirobban és egyre csak növekszik és bekebelezi az egész világot, mint egy rémálom-

Hammar felé röpül- Aki erőteljesen jobbra rántja a lovát- Hogy kitérjen az útból- De túl késő- A tűz lecsap rá- Úgy zúdul rá Hammarra meg a lovára, mint egy burkolat- És csak lángolnak lángolnak lángolnak, miközben menekülni

próbálnak- A folyó felé- De Hammarnak ez most nem sikerül- Lezuhan a lángoló lova lángoló nyergéből- Ahogy földet ér, lángcsóvák röppennek szerteszét- Ott fekszik, és a lova eltűnik a folyóban- Ordít és ordít- Visszafordulok-vissza a sereg felé- Látom, hogy a harcvonalban lévő katonáknak nem van lova, és

nem tudnak elmenekülni- És a tűz- Jócskán vastagabb, mint egy szokásos tűz- Vastagabb és erősebb- Úgy szeli ketté az embereket, mint a kőbalta- Az első tíz embert már azzal felfalja, hogy hozzájuk ér- Olyan gyorsan égeti el őket, hogy azt se hallod, amikor ordítanak- És még ők a szerencsések- Mert a tűz terjed- Belekap az egyenruhákba, a katonák hajába-

24

És a bőrük- Istenem, a harcvonalban álló katonákról egy pillanat alatt lefoszlik

a bőr- A földre esnek- Ég mindenük- Úgy üvöltenek, mint Hammar lova- Egyre csak üvöltenek- A Zajuk kilő a magasba, és túlharsog minden más Zajt- Amikor a tűzroham végre szétoszlik-szét és Morgan azt kiáltja a

harcvonalban álló katonáknak hogy VISSZA! és a katonák már fordulnak is meg és rohannak, de közben a puskáikkal lövöldöznek, akkor kiröppennek az első szpakkernyilak és a többi szpakker felemeli a fénylő végű fehér rudat és a nyilak belefúródnak-bele az emberek hátába és hasába és arcába és kezdenek fogyatkozni, és közben a fénylő végű fehér rudak is belefúródnak- bele másik katonákba és leszakad a karjuk meg a válluk meg a fejük és a földre hullanak, már halottak halottak halottak-

Úgy megrántom Angharrad sörényét, hogy a szőre a kezemben marad-

Annyira rémült, hogy nem is panaszkodik- Csak azt hallom, hogy a Mesterpolgár odajön mellém- Azt mondja: – Végre, Todd- Hozzám fordul, és azt mondja- – Méltó ellenség.

{VIOLA}

Acornnal alig egy percre vagyunk csak a Válasz hadseregétől, amikor elhagyjuk az első keresztutcát, és rájövök, merre járunk.

Ez az út vezet a gyógyítás házába, ahol a legelső heteimet töltöttem ÚjPrentissvárosban, a gyógyítás háza, ahonnan Maddy és én akkor éjszaka kiszöktünk.

A gyógyítás háza, ahová bevittük Maddy testét, hogy előkészítsük a hamvasztásra, miután Hammar őrmester minden különösebb indok nélkül lelőtte.

25

– Menjünk tovább, Acorn – mondom neki, és arra húzom, amerre én akarok menni. – A torony felé vezető út biztos itt lesz a közelben-

A homályos ég hirtelen kivilágosodik mögöttem. Megfordulok, ahogy Acorn is, és bár a város távol van tőlünk, messze a fák mögött egy óriási fényvillanást látunk, aminek a távolság miatt nincs hangja, semmi dörgés vagy robbanás, csak az a ragyogó, ragyogó villanás, ami még nagyobbra, egyre nagyobbra nő. Mielőtt teljesen kihunyna, megvilágítja azt a néhány embert, akik ilyen messzire eljöttek a városból, és azon tűnődöm, vajon mi történhetett odalenn, amit ekkora fény kísér.

Az jár az eszemben, vajon Todd ott van-e.

[TODD]

A következő tűzrobbanás még azelőtt jön, hogy bárki felkészült volna rá-

VUMMM! Keresztüllő a hatalmas téren, és elkapja-el a menekülő katonákat,

kicsavarja a kezükből a fegyvert, széttépi-szét a testüket és lehajítja őket a földre egy rendezetlen kupacba-

– El kell tűnnünk innen! – kiáltom a Mesterpolgárnak, aki úgy bámulja a csatát, mint akit hipnotizáltak, a teste mozdulatlan, de a szeme mozog minden irányba, látni akar mindent.

– Azok a fehér rudak – szólal meg csöndesen. – Nyilvánvalóan valamilyen ballisztikus dolog, de figyeled, milyen rombolásra képes?

Tágra nyílt szemmel meredek rá. – TEGYEN MÁR VALAMIT! – ordítom. – Kinyírják az összes katonáját!

Felvonja a szemöldökét. – Mit gondolsz Todd, mégis miről szól a háború?

– De a szpakkerek fegyverei jobbak! Nem tudjuk őket megállítani!

– Valóban? – kérdez vissza, és a harctér felé biccenti a fejét. Én is arra nézek. A hosszúszarvú teremtlényen álló szpakker már készíti a fáklyákat az újabb robbantáshoz, de a Mesterpolgár egyik katonája,

26

aki eddig a földön feküdt, most feltápászkodik, a teste nagy része megégett, de felemeli a puskáját és tüzel-

A szpakker kiejti az egyik kezéből a fáklyát, a nyakához kap, ahol a találat érte, majd leesik-le a teremtlény hátáról, le a földre-

A Mesterpolgár emberei üdvrivalgásban törnek ki- – Minden fegyvernek megvan a gyenge pontja – mondja a

Mesterpolgár. Aztán a katonák hihetetlen gyorsan újra formába rendeződnek, és

Morgan nyomában előreindulnak. Most már követi az összes katona, még több puska záporozza a golyókat, és a szpakkerek még több nyilat és fehér rudat eresztenek a levegőbe, még több katona és még több szpakker hullik, az agyagpáncélok megrepednek-meg és felrobbannak a lövésektől és darabokban esnek le a földre. A többi szpakker kíméletlenül átmasírozik rajtuk-

Egyre jönnek jönnek jönnek- – Túlerőben vannak – jegyzem meg a Mesterpolgárnak. – Úgy tíz jut egy katonára – feleli. A hegyre mutatok. – És a tüzes valamiből is bőven van nekik. – De még nincsenek bekészítve, Todd – mondja, és jól mondja: a

teremtlények a szpakkerek mögött sorakoznak a kacskaringós úton, és biztosan nem akarják rohamra küldeni őket, hacsak nem akarják elveszíteni a saját seregük felét.

De a szpakkerek jócskán zúzzák a katonák sorát, és észreveszem, hogy a Mesterpolgár ujjai mozognak, mintha valamit számolna magában, és hátra is les a hátunk mögötti üres út felé.

– Nos, Todd – szól, és megragadja Morpeth kantárját. – Azt hiszem, most minden egyes emberre szükségünk van.

Felém fordul. – Ideje, hogy mi is harcba szálljunk. Késdöfésként ér a szívemben a felismerés, hogy ha a

Mesterpolgár maga is harcolni akar- Akkor tényleg nagy bajban vagyunk.

27

{VIOLA}

– Arra! – kiáltom, és az útra mutatok, aminek a torony felé kell vezetnie. Acorn lassan üget fölfelé az emelkedőn, a vállán és a nyakán izzadtság csorog végig.

– Tudom jól, fáradt vagy – hajolok egészen közel a füléhez. – Mindjárt odaérünk. Lánycsíkó, gondolja, és egy pillanatra azt érzem, mintha

kinevetne, mert ennyire együttérző vagyok. Vagy csak próbál megnyugtatni. Ahogy a hegy háta mögé kanyarodik az út, mindent sötétség borít. Egy pillanatra elvágva érzem magam a város összes hangjától, a fénytől, a Zajtól, mindentől, ami árulkodhatna arról, hogy mi történik. Mintha Acorn és én átnyargalnánk az egész feketeségen, vagy mintha egy csöndes kis űrhajóként lebegnénk a hatalmas űrben, ahol a fényed a mindent körbeölelő sötétséghez képest olyan gyönge, mintha egyáltalán nem is lenne-

A hegy tetejéről egy hangot hallok- Felismerem- Gőz száll fölfelé egy nyíláson át- – Hűtőberendezés! – úgy kiáltom Acornnak, mintha a világon ez

lenne a legszebb szó. A gőz hangja egyre erősebb, ahogy a hegy csúcsa felé

közeledünk, és a fejemben egy kép bukkan elő: két nagy ventilátor a felderítő űrhajó hátsó részében, rögtön a motorok mellett. Azokat hűtik, amióta beléptek a légtérbe-

Ugyanazok a ventilátorok, amelyek kudarcot vallottak a mi űrhajónkon, amikor kigyulladtak a motorok.

Ugyanolyan ventilátorok, amelyek miatt lezuhantunk, és meghalt az anyám és az apám.

Acornnal felérünk a hegy tetejére, és egy pillanatra nem látok mást, csak a nagy kietlen semmit, ahol azelőtt az irányító torony állt, amit Coyle nővér azért robbantott fel, hogy a Mesterpolgár ne tudja használni, és nehogy ő legyen az első, aki az űrhajóinkkal kapcsolatba tud lépni. A fémtörmelék nagy részét már eltakarították, de óriási hulladékhalmok állnak itt-ott elszórtan. Amikor Acorn

28

keresztül lépked rajtuk, először csak a kupacokat látom meg a holdak fényében, három nagy rakást, mindegyiket belepte a por és a homály a robbanás óta eltelt hosszú hónapok során-

Három nagy rakás fém- Mögöttük a negyedik- Mint egy szárnyait kiterjesztő, hatalmas sas- – Ott! Acorn erőt vesz magán, és a felderítő űrhajó felé nyargal, gőz és

hő áramlik ki a ventilátorokból, föl az ég felé. Közelebb érünk, és balról egy fénynyalábot veszek észre, az csak a fülkebejárat lehet az űrhajó szárnya alatt, az ajtaja nyitva van.

– Igen – mondom magamnak. – Itt vannak hát- Mert tényleg itt vannak. Már majdnem elhittem, hogy sosem

érnek ide, de most szinte könnyednek érzem magam, és a légzésem is felgyorsul, mert itt vannak, végre tényleg itt vannak-

A fülke bejáratánál három alakot látok, a fénytől csak a körvonalukat, de most az árnyékuk felém fordul, meghallották Acorn dobogását.

Oldalt a sötétben egy szekér áll, az elé befogott ökrök a füvet rágcsálják.

Közelebb érünk- Még közelebb- Amint elérjük Acornnal a fénynyalábot, az alakok arca

homályosan láthatóvá válik. Csúszkálva megállunk- Ők vannak itt, pontosan ők, akikre számítottam, és kihagy a

szívverésem a boldogságtól és a honvágytól, és érzem, hogy a szemem nedves lesz, a torkom elszorul-

Mert ott áll Bradley Tench a Bétáról, és Simone Watkin a Gammáról, és tudom, hogy miattam jöttek, engem keresnek, és csak azért utaztak ilyen iszonyú messzire, hogy megtudják, hogy vagyunk, anya, apa és én-

Hátralépnek, mert megijednek, hogy valaki hirtelen előbukkant a semmiből, aztán még egyet lépnek hátra, hogy átlássanak a mindenemet beborító mocskon, a hosszú, bozontos hajamon.

Sokat nőttem- Magasabb lettem-

29

És majdnem felnőtt- A szemük tágra nyílik, mikor rádöbbennek, ki vagyok- Simone szája nyílik- De nem ő szólal meg- A harmadik alak szeme még tágabbra nyílik (most látom hogy

végre ránéztem), aztán még annál is tágabbra, és döbbenten mondja ki a nevemet, és ettől bizony jóleső érzés tölt el.

– Viola! – szólal meg Coyle nővér. – Így van – nézek a szemébe. – Viola vagyok.

[TODD]

Nem sokat gondolkodom, amikor a Mesterpolgár és Morpeth a katonák után erednek, a csata kellős közepébe. Csak megsarkantyúzom Angharradot, bízik bennem, és szépen elindul utánuk-

Nem akarok itt lenni- Nem akarok harcolni- De ha ez tartja őt biztonságban-

{VIOLA}

Aztán pedig mocskosul jól küzdök- Elügetünk a gyalogosok mellett, még mindig próbálnak

előrenyomulni, és a hegy lábánál a harctér tele katonákkal és szpakkerekkel, én nem is nézek más irányba, csak a kanyargós útra, ahonnan egyre több és több szpakker árad lefelé, és apró hangyának érzem magam, aki egy hangyabolyba lovagol bele, és már nem is látszik a terep a vonagló testektől-

– Erre! – kiáltja a Mesterpolgár, és balra kanyarodik, a folyóval ellentétes irányba. A katonák visszaszorították a szpakkereket egészen a folyóig és a hegy lábáig, és ott is tartják őket-

– MÁR NEM SOKÁIG, mondja a Mesterpolgár, bele a fejembe. – Ezt ne csinálja! – üvöltöm, és rászegezem-rá a puskámat.

30

– Szükségem van a figyelmedre is, meg egy jó katonára is! – ordítja vissza. – Ha erre nem vagy képes, akkor nem vagy háborúba való, és nem adsz elég okot rá, hogy segítsek neked.

Én meg arra gondolok, vajon hogy jutottunk el odáig, hogy ő úgy dönt, segít nekem, miközben én kaptam el őt, én kegyelmeztem meg neki, én vagyok az, aki legyőzte őt-

De most erre nem van idő, mert látom, hová tart- A sereg bal szárnyának a széléhez, távol a folyótól, ahol a

leggyengébb a haderőnk, mert kevesen vannak, és ez már a szpakkereknek is feltűnt, és egy szakaszuknak sikerült is ott előretörni-

– KÖVESSETEK! – kiáltja a Mesterpolgár a Zajában, és a közelünkben lévő katonák megfordulnak, és már követik is-

Követik nyomban, egy pillanatig sem gondolkodnak- Követnek bennünket a balszárny széléhez, villámgyorsan kelünk

át a terepen, és nem tudom felfogni, hogy lehet körülöttem minden ilyen hangos, a férfiak ordítoznak, a fegyverek ropognak, testek puffannak a földre, és ott van még az a rohadtt szpakkerkürt is, amelyik két másodpercenként megszólal, és a Zaj a Zaj a Zaj-

Belelovagolok-bele egy rémálomba. Egy suhanást érzek a levegőben pont a fiilem mellett, gyorsan

hátralesek és látom, hogy a mögöttem lévő katonát az arcán egy nyíl találta el, majdnem az én fejembe fúródott-

Ordít, aztán összeesik- De már ott is hagytuk- SZEDD ÖSSZE MAGAD, TODD! teszi bele a Mesterpolgár a

fejembe. NEM AKARSZ RÖGTÖN AZ ELSŐ ÜTKÖZETBEN ODAVESZNI, UGYE?

Bémeg, hagyja ezt abba! – ordítom, és felépördülök- ÉN A HELYEDBEN FELEMELNÉM A PUSKÁT, folytatja. Aztán elfordulok-el- És meglátom- A szpakkerek egyenesen felénk tartanak-

31

{VIOLA}

– Hát élsz! – szólal meg Coyle nővér, és látom, ahogy az arcán a meglepett arckifejezés egy másik, hazug meglepett arckifejezésbe vált át. – Hál' Istennek!

– Ne merészelje! – kiáltom neki. – Ne merészelje! – Viola – kezdi, de nem figyelek rá, leszállok Acorn hátáról.

Feljajdulok, ahogy a bokámra lépek, de azért is megállok a lábamon, majd Simone-hoz és Bradleyhez fordulok. – Egy szavát se higgyétek el!

– Viola? – lép közelebb Simone. – Te vagy az, valóban? – Ő éppen annyira felelős a háborúért, akárcsak a Mesterpolgár.

Ne tegyetek semmit, amit ő- De aztán elhallgatok, mert Bradley olyan szorosan ölel magához,

hogy alig kapok levegőt. – Hála Istennek, Viola! Semmit nem hallottunk az űrhajótokról.

Azt hittük, hogy- – Mi történt, Viola? – vág a szavába Simone. – A szüleid? Meg sem bírok szólalni a meghatottságtól, hogy láthatom őket.

Kicsit eltolom magamtól Bradleyt, a fény megvilágítja az arcát. Látom őt, végre tényleg láthatom őt, a kedves barna szemét, a bőrét, ami olyan sötét árnyalatú, mint Corinne-é volt, és a rövid, göndör haját, ami a halántékánál már szürkül. Hát itt van Bradley, aki a konvojon mindig is a kedvencem volt, művészeti tárgyakat meg a matekot tanította nekem. Aztán Simone-ra nézek, Simone jól ismert szeplős arcára, lófarokba kötött vörös hajára, és az álián az icipici hegre, és arra gondolok, hogy ők teljesen eltűntek az agyam leghátsó részében. Ezen az átkozott mocsok világon túl kellett élnem minden egyes napot, és ezért teljesen megfeledkeztem arról, hogy én egy olyan helyről jöttem, ahol szerettek engem, ahol olyan emberek éltek, akik törődtek velem és egymással is, és ahol egy olyan gyönyörű és okos nő, mint Simone, és egy olyan gyöngéd és vicces ember, mint Bradley élnek, akik képesek értem idáig eljönni, és azt akarják tudni, hogy mi a legjobb nekem.

32

A szemem megtelik könnyel. Túlságosan fájdalmas lett volna emlékezni. Mintha az a régebbi élet valaki másé lett volna.

– Meghaltak – bököm ki végre. – Lezuhantunk, és ők meghaltak. – Ó, Viola – mondja halkan Bradley. – Aztán egy fiú rám talált – folytatom, és már összeszedtem

magam. – Egy bátor és nagyszerű fiú, aki újra meg újra megmentette az életemet, és most ott van lenn, és próbál véget vetni annak a háborúnak, amit ő kezdett!

– Ez nem így történt, lányom – mondja Coyle nővér, és már nem tűnik hazugnak a meglepetés az arcán.

– Ne merjen így nevezni! – Az az ember ott lenn egy zsarnok, aki több száz, ha nem több

ezer embert gyilkolt meg. Börtönbe zárta, aztán megbélyegezte a nőket-

– Fogja be! – mondom halkan, fenyegetően. – Maga meg akart engem ölni, úgyhogy mondhat nekem bármit.

– Mit csinált?! – hallom Bradley szavait. – És rávette Wilfet, azt a kedves, békés Wilfet, hogy vonuljon le a

városba, és épületeket robbantgasson fel- Coyle nővér folytatni akarja: – Viola- – Azt mondtam, fogja be! És végre befogja, – Tudja maga, mi folyik most éppen odalenn? Tudja maga

egyáltalán, hová küldte a Választ? Vesz egy nagy levegőt, de nem szólal meg. – A Mesterpolgár rájött, hogy miben mesterkedik. Egy teljes

hadsereg várta volna magát, mire a város közepéhez érnek. Az utolsó szálig megsemmisítették volna a Választ.

Coyle nővér csak ennyit mond: – Ne becsüld le a Válasz küzdőszellemét.

– Mi az a Válasz? – kérdezi Bradley. – Egy terrorista szervezet – válaszolok nyomban, csak hogy

lássam Coyle nővér arcát. Megérte. – Veszélyes kifejezéseket használsz, Viola Eade – mondja, és

közelebb lép hozzám.

33

– És ugyan mit akar tenni? Újra felrobbant? – Nana! – áll közénk Simone. – Bárhogy is legyen – fordul Coyle

nővérhez –, maga egész biztosan nem a teljes történetet mondta el nekünk.

Coyle nővér ingerülten sóhajt egyet. – Arról nem hazudtam, hogy az az ember mi mindent követett el. – Aztán felém fordul.

– Így van, Viola? Kerülöm a tekintetét, de az igaz, a Mesterpolgár borzalmas

dolgokat művelt. – Egyébként is, mi már legyőztük őt – válaszolom. – Todd

odalenn van a megkötözött Mesterpolgárral, de szüksége van a segítségünkre, mert-

– Később majd rendezzük a nézeteltéréseinket – szól Coyle nővér a fejem fölött Bradleyhez és Simone-hoz. – Ezt akartam én is elmondani, hogy odalenn van egy hadsereg, amit meg kell állítani-

– Kettő hadsereg – mondom. Coyle nővér ingerülten rám néz. – A Válasz seregét nem kell

megállítani- – Nem is arról beszélek. Hanem egy szpakkerseregről, amelyik a

vízeséstől masírozik lefelé a hegyről. – Milyen sereg?- kérdezi Simone. De én még mindig Coyle nővért nézem. Mert a szája tátva maradt. És látom, hogy az arcán félelem suhan át.

[TODD]

Itt jönnek- A hegynek ez a része csupa szikla és meredek, a szpakkerek nem

tudnak olyan könnyen lefelé haladni, de azért mégis özönlenek, át a tisztáson, a katonák leggyengébb sora felé, és csak jönnek jönnek-

Már itt jönnek- Fölemelem a puskám-

34

Körülöttem katonák, néhányan előrenyomulnak, mások hátrafelé igyekeznek, és lökdösik Angharradot, akinek a Zajában folyamatosan az ismétlődik, hogy Fiúcsikó, Fiúcsikó!-

– Semmi baj, kislány – hazudom neki. Mert már itt jönnek- Puskalövések ropognak mindenhol, mintha egy sereg madár

röppenne ki egyszerre a fészkéből- Nyílvesszők suhognak keresztül az égen- A szpakkerek elhajítják kezükből a fehér rudakat- Mielőtt bármi az eszembe jutna, egy katona előttem

megtántorodik-meg, és furcsa sistergő hangot hallok- A torkát érte egy rúd- Nem tudom levenni róla a szemem, a térdére csuklik- Mindenhol csak vér, az egész testén, igazi vér, az ő vére, olyan

sok, hogy érzem a vaspenge erős szagát- Csak néz rám- A Zaja pedig- Istenem, a Zaja- Aztán egyszer csak benne vagyok, benne a gondolataiban, képeket

látok a családjáról, a feleségéről és a kisbabájáról, próbálja megölelni őket, de a Zaja darabokra törik, és a rémülete mint egy fényes vörös fény szétárad, próbálja megérinteni a feleségét és az édes kisfiát-

Aztán egy szpakker nyílvesszője a bordái közé fúródik- A Zaja elnémul- Visszarángatom magam a harctérre- Vissza a pokolba- SZEDD ÖSSZE MAGAD! küldi a Mesterpolgár bele a fejembe. De én még mindig a halott katonát bámulom- A halott szemeivel még mindig engem néz- – Az ’stenit, Todd! – ordít rám a Mesterpolgár, aztán- ÉN VAGYOK A KÖR ÉS A KÖR ÉN VAGYOK. Úgy zuhan bele a fejembe, mint egy elhajított tégla- ÉN VAGYOK A KÖR ÉS A KÖR ÉN VAGYOK. Az ő hangján hallom, és hallom az enyémen is- Egymásba gabalyodva- A fejem közepében-

35

– Bémeg! – próbálom kiáltani- De a hangom furcsán halk- És aztán- Aztán felnézek- Sokkal nyugodtabbnak érzem magam- A világ érthetőbb és nyugodtabb- Egy szpakker két katona között áttör a soron- Rám emeli a fehér rúdját- Most meg kell tennem- (gyilkos-) (igen, egy gyilkos-) Most szépen lepuffantom, mielőtt ő nyír ki engem- Felemelem a puskám- Davy puskáját, amit elvettem tőle- És arra gondolok: Ó, kérlek, miközben az ujjam a ravaszra

teszem- Kérlek kérlek kérlek- Aztán- Katt- Rémülten nézek le- A puskám nem van megtöltve.

{VIOLA}

– Hazudsz! – csap le rám Coyle nővér, de már fordul is, hogy szétnézzen, mintha képes lenne a fákon átlátni a városig. De csak az erdő árnyait látja, amelyek eltakarják a távoli fényeket. A ventilátorok nyílásaiból olyan erővel áramlik a gőz, hogy a zúgástól alig halljuk egymás szavát, a városból pedig végképp semmit. Ha a nővér már abban a pillanatban elindult az űrhajó felé, ahogy észrevette, hogy az leszálláshoz készül, akkor semmit nem hallhatott a kürt hangjából.

– Az lehetetlen! – hadarja. – Megegyeztünk velük, aláírták a fegyverszünetet!

Szpakkerek! mondja mögöttem Acorn. – Mit mondtál? – kérdezi tőlem Simone.

36

– Lenne szíves valaki elmagyarázni végre, mi a jó ég folyik itt? – kérdezi Bradley is.

– A szpakkerek az itt élő őslakos faj – magyarázom. – Intelligensek, okosak-

– A háborúban pedig könyörtelenek – szól közbe Coyle nővér. – Az az egy, akivel én találkoztam, az barátságos és szelíd volt, és

sokkal jobban félt az emberektől, mint ahogy az emberek itt tőlük- – Te még nem harcoltál velük- – Nem is tettem rabszolgává őket- – Nem fogok ezen egy gyerekkel vitatkozni- – Nem ok nélkül jönnek, az biztos – fordulok vissza Bradleyhez. –

Azért támadnak, mert a Mesterpolgár kiirtotta a szpakker rabszolgákat. Ha legalább beszélni tudnánk velük, ha elmondhatnánk nekik, hogy mi nem olyanok vagyunk, mint a Mesterpolgár-

– Megölik a drágalátos barátodat – mondja Coyle nővér. – Ne is gondolj erre még egyszer!

A lélegzetem eláll attól, amit mond, elönt a rémület, de aztán eszembe jut, hogy éppen azt szeretné, hogy pánikba essek.

Ha félek, akkor könnyebben tud irányítani engem. Úgyhogy eszemben sincs félni, mert az a dolgunk, hogy

megállítsuk ezt az egészet. És meg is tesszük. Todd és én. – Legyőztük a Mesterpolgárt – mondom neki –, és ha a

szpakkerek majd megtudják- – A legnagyobb elismerésem mindezért-fordul Coyle nővér

Simone-hoz –, de Viola elképesztően kevés tudással rendelkezik ennek a világnak a történelméről. Ha a szpakkerek támadnak, akkor egy dolgot tehetünk: harcolunk ellenük!

– Harcolunk? – kérdez vissza Bradley a szemöldökét ráncolva. – Mit gondol, kik vagyunk mi?

– Toddnak szüksége van a segítségünkre – folytatom, amit elkezdtem. – Odamehetünk az űrhajóval, hogy véget vessünk ennek az egésznek, mielőtt túl késő lenne.

– Már most túl késő van – szól közbe Coyle nővér. – Ha beengednek abba az űrhajóba, megmutatom maguknak-

37

Simone a fejét rázza. – A légkör sokkal vastagabb odafenn, mint amire számítottunk. Maximumra kellett állítanunk a hűtésrendszert, hogy le tudjunk szállni-

– Az nem lehet! – mondom, pedig tényleg azt kellett tenniük. Két ventilátor is nyitva van-

– Mit jelentsen ez? – kérdezi Coyle nővér. – Azt, hogy legalább nyolc órát kell várnunk a felszállással, amíg

a hajtóművek lehűlnek és újratölthetjük az üzemanyagtartályokat- magyarázza Simone.

– Nyolc órát? – hitetlenkedik Coyle nővér. Ökölbe rándul a keze, és mérgében a levegőbe bokszol vele.

Most az egyszer tudom, mit érezhet. – De segítenünk kell Toddnak! Nem tud egyszerre egy hadsereget

vezetni, és ugyanakkor egy másikat feltartóztatni- – Úgyis elengedi az Elnököt – mondja Coyle nővér. – Nem! – vágom rá gyorsan. – Nem, azt nem tenné meg! Vagy

mégis? Nem. Azok után, amin keresztülmentünk, biztosan nem. – A háború gusztustalan dolgokra kényszeríti az embert – mondja

Coyle nővér. – És bármilyen jó ember a barátod, ő most egyedül áll ezrekkel szemben.

Újra leküzdöm magamban az ébredő rettegést, és Bradleyhez fordulok: – Tennünk kell valamit!

Szigorúan néz Simone-ra, és jól tudom, arra gondolnak, hogy egy katasztrófaövezet kellős közepébe érkeztek ide.

Aztán Bradley felemeli az ujját, mintha eszébe jutott volna valami.

– Várjatok csak! – mondja, és visszaszalad a felderítő űrhajóhoz.

[TODD]

Újra meghúzom a ravaszt- Megint egy újabb katt hallatszik- Felnézek- A szpakker felemeli-fel a fehér rudat-

38

(miaffranc ez?) (mi ez, ami ennyi kárt tud okozni?) És meghalok- Meghalok- Meg- DURR! Egy pisztoly sül el a fejem mellett- A szpakker, kezében a fehér rúddal az oldalára esik, a nyakából

vérözön spriccel kifelé a páncélja vonala fölött- A Mesterpolgár- A Mesterpolgár lőtte le- Rámeredek, tudomást sem veszek a körülöttünk dúló harcról- – Elküldte a fiát a háborúba egy ÜRES PUSKÁVAL? – kiáltom

reszketve a dühtől, meg attól is, hogy épp most majdnem meghaltam- – Most nincs idő erre, Todd- Aztán újra megtántorodom, ahogy egy nyílvessző repül el a fejem

mögött, és megragadom a kantárt és próbálom megfordítani Angharradot, hogy elhúzzunk innen a pokolba és akkor meglátok egy katonát, aki odabotladozik-oda Morpethhez, vér ömlik ki egy rémálomszerű lyukból a hasán, végig az egyenruhájára, és véres kezét a Mesterpolgár felé nyújtja segítségért-

A Mesterpolgár elráncigálja a katona puskáját, és felém dobja- Ösztönösen elkapom, a kezem nedves lesz a véres fegyvertől- KÉNYESKEDÉSRE SINCS MOST IDŐ, rakja a fejembe a Mesterpolgár. FORDULJ MEG! TÜZELJ!

Megfordulok- És tüzelek-

{VIOLA}

– Felderítő szonda! – mondja Bradley, ahogy jön lefelé a rámpán, a kezében fog valamit, ami leginkább egy túlméretezett bogárra hasonlít, talán fél méter hosszú, vékony fém testéből fényes, nyitott fémszárnyak merednek ki. Simone felé nyújtja, mintha kérné valamire. Simone bólint, és felfogom, hogy ő a Missziós Parancsnok.

39

– Miféle szonda ez? – kérdezi Coyle nővér. – Teljesen átfésüli a terepet – mondja Simone. – Maguknak nem

volt ilyen, amikor itt földet értek? Coyle nővér felszisszen. – A mi űrhajóink huszonhárom évvel

ezelőtt hagyták el a RégVilágot. A magukéhoz képest mintha gőzgépekkel repültünk volna ide.

– A tiétekkel mi történt? – fordul felém Bradley, miközben beállítja a szondát.

– Az ütközéskor tönkrement. Nagyjából mindennel együtt, ami rajta volt. Ennivaló is alig maradt.

– Hé! Dehát megcsináltad! Életben vagy – mondja Simone, gyengédnek és megnyugtatónak szánja a szavait, és megmozdul, hogy átkaroljon.

– Csak óvatosan, mindkét bokám eltörött. Rémülten néz rám. – Viola- – Élek, de ezt csak Toddnak köszönhetem. Simone, hát érted? Ha

ő ott lenn bajba került, akkor muszáj segítenünk neki- – Mindig csak arra a fiúra gondol – morogja Coyle nővér. –

Fontosabb neki a saját dolga, mint a világ sorsa. – Ezt csak azért mondja, mert magának senki és semmi nem

számít, csak az, hogy darabokra robbantsa az egész világot! Darabokra, gondolja Acorn, idegesen mozgolódva alattam. Simone ránéz, a homlokát ráncolja közben. – Várjunk csak- – Kész! – szól Bradley, és a kezében egy kis távirányító

készülékkel hátralép a szondától. – Ez a valami honnan tudja, merre kell mennie? – kérdezi Coyle

nővér. Úgy állítottam be, hogy a legerősebb fényforrás felé repüljön.

Ezek csak felszíni szondák, korlátozott magasságig tudnak emelkedni, de elegek ahhoz, hogy néhány hegyet átfésüljenek.

– Úgy is be tudod állítani, hogy egyvalakit megtaláljon? – kérdezem.

De aztán elhallgatok, mert az éjszakai égbolt ismét úgy ragyog fel, mint amikor idefelé lovagoltam. Mindannyian a város felé nézünk.

– Engedd fel a szondát! Engedd fel, most! – kiáltom.

40

[TODD]

Mielőtt eldönteném, hogy akarom-e, már lövök is- DURR! Arra nem készültem fel, hogy a puska visszarúg, úgyhogy jól

beleverem-bele a kulcscsontomat, és meg kell ragadnom Angharrad kantárszíját, és körbefordulunk egy teljes kört, aztán egyszer csak meglátom-

Egy szpakker- Előttem fekszik a földön- (egy kés mered ki a-) Puskalövéstől sebesült meg, a mellkasából ömlik a vér- – Szép lövés – mondja a Mesterpolgár. – Maga volt – fordulok felé. – Mondtam bémeg, hogy tartsa

magát távol a gondolataimtól! – Még akkor is, Todd, ha életveszélyben vagy? – kérdezi,

miközben újra lő, és újabb szpakker esik el. Megfordulok, felemelem-fel a puskám- Még mindig jönnek- Célba veszek egy szpakkert, aki a nyilát egy katonára irányítja- Lövök- De az utolsó pillanatban szándékosan oldalra rántom, mellélövök

(pofa be!)- A szpakker arrébb ugrik, úgyhogy bevált- – Így nem nyerhetsz háborút, Todd – kiáltja a Mesterpolgár, aztán

rálő a szpakkerre, akit az előbb kihagytam, az álián találja el, amitől az terpeszbe esik-

– Választanod kell – folytatja, és körbeszegezi mindegyik irányba a puskáját, azt keresi, kit lőjön le. – Azt mondtad, ölnél is Violáért. Nem gondoltad komolyan?

Nemsokára egy újabb suhanást hallok- Majd az elképzelhető legrémesebb nyüszítést Angharrad szájából-

Hátrafordulok-hátra a nyeregben- Egy nyilat kapott a hátsó jobb lábába- Fiúcsikó! kiáltja. Fiúcsikó!

41

Azonnal hátranyúlok, hogy kirántsam a nyilat és próbálok nem leesni közben a hátsó feléről és a nyílvessző kettétörik-ketté a kezemben és bennehagyom a törött darabot a lábában és Fiúcsikó! Fiúcsikó! Todd! és próbálom megnyugtatni, így nem dob le magáról a nagy halom katona-kupacba, ami körülvesz bennünket- És akkor újra megtörténik-

BAMM! Egy irdatlan nagy fényrobbanás, és megfordulok, hogy lássam- A

szpakkereknek van egy másik tűzfegyverük is a hegy lábánál. A lángok a hosszúszarvú teremtlények csúcsából lövellnek ki, és

keresztülvágák magukat oda, ahol a katonák vannak, és azok üvöltenek és lángolnak és üvöltenek és lángolnak, aztán megfordulnak-meg és rohanni kezdenek, és a sor megtörik, és Angharrad botladozik és vérzik és nyüszít, és a visszakozó katonák hulláma lökdös bennünket, és ő újra botladozik és- Elejtem a puskám-

A lángok szétterjednek- A katonák menekülnek- Füst száll mindenfelé- Egyszer csak Angharrad előtt szabad lesz az út, és valahogy olyan

helyre kerülünk, ahol nem vannak katonák, ahol a sereg a hátunk mögé került, és előttünk meg a szpakkerek jönnek, és nekem nem van puskám, és nem tudom, merre jár a Mesterpolgár-

És akkor meglát bennünket az a szpakker, aki azon a hosszúszarvú teremtlényen ül, amelyiknek lángokat kilövellő valamije van-

Elindul felénk-

{VIOLA}

Bradley megnyomja a távvezérlő kijelzőjét. A szonda lassan felemelkedik a földről, szinte némán, csak egy halk ciripet hallunk. Egy pillanatig még lebeg, kiterjeszti a szárnyait, aztán olyan iramban húz el a város irányába, hogy azt se látod, merre indult.

42

– Ezt nevezem! – suttogja Coyle nővér, és Bradleyre néz. – Látjuk majd, hogy mi történik? – Még halljuk is. Persze nem tökéletesen. Majd újra megnyomja a távvezérlőt, és addig nyomkodja a

kijelzőt, míg egy fénycsóva meg nem jelenik a készülék végén, és egy háromdimenziós képet vetít ki, ami ott lóg előttünk a levegőben, fényes zöld színben az éjszaka miatt. Fák rohannak és tűnnek el, majd felbukkan az út, és apró szaladgáló emberek elmosódó nyomai-

– Milyen messze van innen a város? – kérdezi Bradley. – Úgy tíz kilométerre. – Akkor már csaknem ott kell lennie- És a szonda ott is van a

város szélén, átsuhan a Válasz által felgyújtott, lángoló épületek, aztán a katedrális romjai fölött tovább a városlakók tömegén, akik pánikszerűen rohannak el a térről-

– Istenem! – suttogja Simone, és felém fordul. – Viola- – Még mindig megy – mondja Coyle nővér, le sem veszi a szemét

a képről- Bizony megy, elhagyja a város terét is, aztán tovább lefelé a

főúton. – A legerősebb fényforrás – kezd bele egy mondatba Bradley- Aztán meglátjuk, mi számít a legerősebb fényforrásnak.

[TODD]

Férfiak égnek el- Mindenhol- Meg a kiabálás- És az égett hús irtóztató bűze- Elszorul a torkom- A szpakker meg egyenesen felém tart- Egy hosszúszarvú teremtlény hátán áll, a lábfeje és a lába szára

egy csizmaszerű dologban a nyereg mindkét oldalához odaszorítva, így egyensúlyozgatás nélkül fel tud állni-

Mindkét kezében lángoló fáklyát tart, előtte pedig az az U alakú, tűzcsináló micsoda-

43

Látom a Zaját- Látom magamat a Zajában- Látom magamat és Angharradot, egyedül a semmiség legbelső

közepében- Ahogy Angharrad nyüszít és forgolódik, a ketté-darabba törött

nyílvesszővel a lágyékában- Ahogy bámulok vissza a szpakkerra- Fegyver nélkül- Hátam mögött a szakasz leggyengébb sora- Látom, ahogy a szpakker tüzet nyit a Zajában, és elintéz engem,

és a hátam mögött a katonákat is- Utat nyit a többi szpakkernek, özönlenek be a városba- A háborújukat már akkor megnyerték, mielőtt az elkezdődött

volna. Megragadom Angharrad kantárját, próbálom őt megmozdítani, de

látom a fájdalmat és a félelmet, ami keresztülhasítja a Zaját, miközben egyre csak szólongat Fiúcsikó! Todd! és a szívem is kettéhasad-ketté és csak szólongat és körbefordulok, keresem a Mesterpolgárt, próbálok találni valakit, aki lelövi-le azt a szpakkert a hosszúszarvú teremtlényen-

De a Mesterpolgár sehol, nem látom őt sehol- Eltűnt a füst mögött, és a kétségbeesett férfiak mögött- Senki nem emeli a puskáját- És a szpakker felemeli-fel a két fáklyát, hogy meggyújtsa a

fegyvert- Csak arra gondolok, Ne- Arra gondolok, Nem érhet így véget- Arra gondolok, Viola- Aztán arra gondolok, 'Viola'? Vajon egy szpakkere is hat? Felülök a nyeregben olyan magasra, ahogy csak tudok- Arra gondolok, ahogy Davy lován elrobogott tőlem- A törött bokáira gondolok- Arra gondolok, hogy azt mondtuk, sosem válunk el egymástól- Az ujjaira gondolok, ahogy az enyémre simultak-

44

(Arra gondolni sem bírok, hogy mit szól, ha megtudja, hogy elengedtem a Mesterpolgárt)

Csak arra gondolok, Viola- Arra gondolok, Viola- Egyenesen a hosszúszarvú teremtlényen álló szpakker felé

gondolom- Arra gondolok- VIOLA! És a szpakker feje hátrarándul-hátra, elejti mind a két fáklyát, és

leesik a hosszúszarvú teremtlény mögé a földre, a lába kicsúszott a csizmából, a teremtlény pedig a hirtelen súlyváltozástól elfordul, és botladozva visszaindul-vissza a támadó szpakkerek sorfala felé, összevissza rugdossa őket- Éljenzést hallok a hátam mögül-

Megfordulok, és egy sor erőre kapott katonát látok, özönlenek előre körös-körül.

Hirtelen megjelenik a Mesterpolgár is, mellém lovagol, és azt mondja: – Kitűnő munka, Todd! Tudtam, hogy képes vagy rá. Angharrad egyre fáradtabb alattam, de még mindig szólongat-

Fiúcsikó? Fiúcsikó, Todd? – Nincs idő pihenésre – mondja a Mesterpolgár- Felnézek a hegy felé, és látom, hogy egy újabb hatalmas

szpakkerfal vonul lefelé a hegyről, jönnek, hogy elevenen felfaljanak bennünket-

{VIOLA}

– Istenem! – szólal meg Bradley. – Azok ott-? – kérdezi döbbenten Simone, és közelebb lép a

kivetített képhez. – Azok ott a tűzben égnek? Bradley megnyom valamit a kijelzőn, és a kép még közelibb lesz

és- Tényleg lángokban- Az óriási füstfelhőn keresztül csak káoszt látunk, az emberek

összevissza rohangálnak, néhányuk előrenyomul, néhányuk fut visszafelé-

45

Néhányan a tűzben égnek- Égnek, égnek és égnek, és rohannak a folyó felé, vagy éppen a

földre esnek, és ott is maradnak. Én csak arra gondolok, Todd. – Nem azt mondta, hogy fegyverszünetet kötöttek? – kérdezi

Simone Coyle nővértől. – De igen, egy véres háború után, amiben a mieink közül százak

pusztultak el, közülük pedig több ezren. Bradley ismét nyomogat valamit a készülékén. A kamera most az

utat teljes hosszában mutatja, és a hegy alját is, ahol irtóra sok szpakker hemzseg, vörösesbarna páncélban, a kezükben rúdféleséget fognak és valamin ülnek-

– Az meg micsoda? – mutatok egy tömzsi, tankhoz hasonló állatra, ami lefelé trappol a hegyről, az orra végéből egy nagy, vastag szarv áll ki.

– Gyilkocérosz – mondja Coyle nővér. – Mi legalábbis így neveztük őket. A szpakkereknek nincs beszélt nyelvük, képekben kommunikálnak, de ez most nem lényeges. Ha ezek lerohanják a Mesterpolgár seregét, nincs megállás, jönnek tovább, és mindannyiunkat megölnek.

– És ha legyőzi őket? – kérdezi Bradley. – Ha legyőzi őket, az azt jelenti, hogy attól kezdve teljhatalma

lesz ezen a bolygón. Higgye el nekem, nem szívesen élne akkor itt. – És ha maguk szereznék meg a hatalmat? – kérdezi Bradley

szokatlanul indulatosan. – Akkor milyen hely lenne ez? Coyle nővér döbbenten pislog. – Bradley – szól Simone – De már nem figyelek rájuk- A kivetített képet nézem- Mert a kamera elindult lefelé a hegyről, és délnek tartott van ő- Az egésznek a kellős közepén- Körülötte katonák- És a legyőzött szpakkerek- – Todd – sóhajtom- Mellette megjelenik egy férfi lóháton- A gyomrom a torkomig ugrik-

46

Mellette lovagol a Mesterpolgár. Kötelek nélkül, szabadon, épp ahogy Coyle nővér mondta-

Todd elengedte őt. Talán a Mesterpolgár kényszerítette rá. Todd ott van a csata kellős közepén.

Hirtelen sűrű füst emelkedik fel, és már nem látom. – Közelíts jobban rá! – kérem Bradleyt. – Ott van Todd! Coyle

nővér rám néz, miközben Bradley ismét a készüléket állítgatja, és a kivetítőn a kép a csata helyszínén kutat, mindenütt testeket látunk, élőket és holtakat, embereket és szpakkereket vegyesen, meg sem tudod mondani, kivel harcolsz, nem tudhatod biztosan, hogy kire lősz, bármilyen fegyvered van, nem kerülheted el, hogy megölj valakit a saját fajtádból.

– Ki kell hoznunk onnan! Meg kell mentenünk! – Még nyolc óra – mondja Simone a fejét rázva. – Nem tudjuk- – Az nem lehet! – kiáltom, és Acornhoz bicegek. – Oda kell

jutnom hozzá- Ekkor Coyle nővér megkérdezi Simone-tól: – Ugye tartanak

fegyvert ezen az űrhajón? Megpördülök. – Biztosan nem fegyvertelenül érkeztek ide – folytatja Coyle

nővér. Bradley arca olyan szigorú, mint még soha. – Ez nem tartozik

magára- De Simone már válaszol is: – Van tizenkét levegő-föld rakétánk- – Nem! Szó sem lehet róla! – vág közbe Bradley. – Ezt mi nem

akarjuk! Azért jöttünk, hogy békében telepedjünk le ezen a bolygón- – Hagyományos kiszerelésű fürtbombáink is vannak – fejezi be a

mondandóját Simone. – Fürtbomba? – kérdezi Coyle nővér. – Kisméretű bombák, fürtökben kell ledobni őket, de- – Simone! – kiált rá Bradley mérgesen. – Nem azért jöttünk ide,

hogy harcoljunk egy- Coyle nővér ismét közbeszól: – Egy földet ért űrhajóról is ki lehet

lőni őket?

47

[TODD]

Nyomulunk előre- Előre előre előre- Szembe az egy sorban támadó szpakkerekkel – Temérdek sokan vannak- Angharrad nyüszít alattam a fájdalomtól és a félelemtől- Bocsáss megy kislány, bocsáss meg- De nem van idő- Semmi másra nem van idő a háborúban, csak a háborúra- – Fogd! – szól a Mesterpolgár, és egy újabb puskát nyom a

kezembe- Már ott is vagyunk egy kisebb ember-roham élén- Nyargalunk előre egy sokkal nagyobb rakás szpakker irányába- Meghúzom-meg a ravaszt- DURR! A durranástól behunyom a szemem, és nem is látom, merre

lőttem, mer’ máris túl nagy a füst a levegőben és szpakkerek hullanak és férfiak kiáltoznak egymás felé minden irányból és Angharrad üvölt de azért is fut tovább és a szpakkerpáncélok a sorozatos lövésektől hasadnak és repednek és a levegőben még több nyílvessző és fehér rúd repül és én halálosan rémült vagyok, lélegezni sem tudok és csak lövök a puskámmal és lövök a puskámmal, azt sem látom, merre-

A szpakkerek pedig csak jönnek, másznak át a földön heverő katonák testén, és a Zajuk tárva-nyitva, ugyanúgy, mint a katonáké. Mintha ezer háborúban küzdenénk egyszerre, nem csak ebben az egyben, amit látok, hanem egyre több háborút vívunk, újra meg újra a férfiak és a szpakkerek Zajában körülöttem, egészen addig, amíg a levegő és az ég és az agyam és a lelkem mind megtelik-meg háborúval és szivárog kifelé a fülemből és kilélegződik a számból, és olyan, mintha ez lenne az egyetlen dolog, amit valaha is ismertem, az egyetlen, amire emlékszem, az egyetlen, ami valaha is történik majd velem-

48

Egy sistergő hangot hallok, és a következő pillanatban égető érzést érzek a karomban. Ösztönösen oldalra hajlok, és látom, hogy egy szpakker a kezében rám emeli a fehér rudat. Az egyenruhám lángot kap, mocsadékszagú gőze van, és a bőrömet alatta mintha megcsapkodták volna, és egyszerre csak rájövök, hogy ha két centivel odébb vagyok, akkor a karomat már biztos elvesztettem volna és-

DURR! Puskalövés mögöttem. A Mesterpolgár az, lelőtte a szpakkert,

lelőtte-ölte a földig és azt mondja: – Ez már a második, Todd. És beleveti magát újra a csatába.

{VIOLA}

Bradley válaszolni akar Coyle nővérnek, de Simone megelőzi: – Igen, lehet. – Simone! – csattan fel Bradley. – De hova akar célozni? – kérdezi Simone. – Melyik csapatra? – A szpakkerekre! – kiáltja Coyle nővér. – Egy perce még azért kérte a segítségünket, hogy tartóztassuk fel

az Elnök csapatát! – mondja Bradley. – Aztán Viola elmondta, hogy maga megpróbálta megölni őt, csak hogy elérje a célját. Miért kellene megbíznunk magában?

– Egyáltalán nem kell – mondom. – Még akkor sem, ha igazam van, lányom? – kérdezi Coyle nővér,

és a kivetített képre mutat. – A csatát elvesztették! – A katonák sötét vonalán egy törést látunk, és úgy hömpölyög keresztül rajta a szpakkersereg, mint egy medréből kiáradt folyam.

– Küldhetünk egy rakétát a hegy lábához – mondja Simone. Bradley megdöbbenve fordul hozzá. – Gondolj bele! Az legyen itt

az első dolgunk, hogy több százat lemészárolunk a helyi őslakos, intelligens fajból? Akikkel aztán egész hátralévő életünkben együtt kell élnünk, itt ezen a bolygón?

– Igencsak rövid lesz az az élet, ha nem igyekeznek, és nem tesznek végre valamit – Coyle nővér gyakorlatilag üvöltözik.

49

– Talán csak mutassuk meg nekik, hogy milyen erős fegyvereink vannak – mondja Bradleynek Simone. – Érjük el, hogy vonuljanak vissza, aztán kezdjünk egyezkedni velük-

Coyle nővér hangosan felhorkan: – Ezekkel nem lehet egyezkedni!

– Pontosan ezt tette már maga is egyszer – vág vissza Bradley, és visszafordul Simone-hoz: – Simone, beleugrunk egy háború kellős közepébe? Miközben fogalmunk sincs, melyik oldalban bízzunk? Felrobbantunk valamit, aztán reménykedjünk, hogy a következmények nem lesznek túlságosan szörnyűek?

– De emberek pusztulnak el! – kiáltja Coyle nővér. – Emberek! Hisz épp arra kért bennünket, hogy öljük meg őket! –

ordít vissza Bradley. – Ha az Elnök ki akarta irtani az egész szpakker fajt, akkor ők talán csak az Elnököt akarják. Ha mi is támadunk, azzal csak még nagyobb kavarodást okozunk!

– Ebből elég! – csattan fel Simone, tényleg egy igazi Missziós Parancsnok. Bradley és Coyle nővér nyomban elhallgatnak.

Majd Simone megszólal: – Viola? Mindannyian rám néznek. – Te vagy köztünk az egyetlen, aki végig itt volt. Te mit gondolsz,

mit tegyünk?

[TODD]

Veszítünk- Ezen nem van mit szépíteni- Hogy kiütöttem a szpakkert annak a hosszúszarvú teremt- lénynek

a nyergéből, attól csak egy pillanatra lett jobb a helyzet- A katonák nyomulnak előre tovább, és tüzelnek a puskáikkal, és a

szpakkerek hullanak és pusztulnak- De a hegyről közben folyamatosan jönnek még többen lefelé- Annyira sokan vannak, jócskán többen, mint mi- Csak azért vagyunk még életben, mert nem tudtak eddig másikat

szerezni abból a tüzelő valamiből ide a hegy lábához- De egyre többen jönnek-

50

És amikor ideérnek- ÉN VAGYOK A KÖR ÉS A KÖR ÉN VAGYOK. Ütődik bele a fejembe, ahogy a Mesterpolgár a lovával

nekiütközik-neki Angharradnak, aki alig bírja felemelni az orrát, olyan kimerült-

– Szedd össze magad! – kiáltja, miközben a puskával a hátam mögé lövöldöz. – Különben mindennek vége!

– Mindennek vége – kiáltom vissza. – Ezt nem tudjuk megnyerni. – Pirkadat előtt van mindig a legsötétebb, Todd. Zavartan nézek rá. – Nem, ez nem igaz! Micsoda idióta mondás

ez! Pirkadat előtt egyre világosabb van! LE! löki bele a fejembe, és én lehajolok-le, még mielőtt

gondolkodnék, és egy nyílvessző repül át a levegőben ott, ahol az előbb még a fejem volt.

– Ez a harmadik – mondja a Mesterpolgár. Ekkor újra megszólal a szpakkerek kürtje, olyan hangosan, hogy

szinte látod a hangját, meghajlítja a levegőt, tekergeti és a dallama most más-

A győzelem dallama- Villámgyorsan megfordulunk- A katonák sora megtört- Morgan egy hosszúszarvú teremtlény lábai alá esett- Szpakkerek zúdulnak lefelé a hegyről- Zúdulnak le a csatamezőre, minden egyes irányból- Hatalmas hullámként zúdulnak egyenesen felém, és a

Mesterpolgár felé- – Készülj! – kiáltja a Mesterpolgár- – Visszavonulót kell fújni! – kiáltom vissza neki. – Ki kell innen

jutnunk! A kantárjánál fogva próbálom Angharradot visszafordítani- Hátranézek- A szpakkerek a katonáink mögé kerültek- Bekerítettek minket- – Felkészülni! – harsogja bele a körülötte lévő katonák Zajába a

Mesterpolgár- Viola, gondolom.

51

Túl sok van belőlük, gondolom- Segíts, gondolom- – HARC A VÉGSŐKIG! – kiáltja a Mesterpolgár.

{VIOLA}

– Ő?! Hiszen ő csak egy lány – háborodik fel Coyle nővér. – Egy lány, akiben megbízunk, és akit a szüleivel együtt

telepesnek képeztek ki – mondja Simone. Érzem, hogy az arcomat forróság önti el, de csak részben a

zavartól. Attól is, hogy ez igaz. Keményen felkészültem erre az életre, és túl sok mindenen mentem keresztül itt ezen a bolygón, hogy figyelembe vegyék a véleményemet-

Visszanézek a kivetítőre, a csata egyre rosszabbul néz ki, gondolkodni próbálok. Iszonyú, ami odalenn történik, de a szpakkerek nem ok nélkül nem támadnak. A célpontjuk csakis a Mesterpolgár lehet, akit mi már legyőztünk egyszer, de-

– A te Toddod odalenn van. Megölik, ha nem teszel valamit – mondja Coyle nővér.

– Gondolja, hogy én ezt nem tudom? – kiáltom. Hiszen ez a gondolat minden mást kitöröl bennem. Bradleyhez és Simonehoz fordulok. – Meg kell őt mentenünk! Muszáj! Mi ketten, Todd és én már közel voltunk ahhoz, hogy megmentsük ezt az egész bolygót, amíg ők el nem cseszték.

– Mentsük meg azon az áron is, hogy talán valami fontosabbat elveszítünk?- kérdezi Bradley szelíden, de nagyon komolyan, próbál engem megérteni. – Gondolj bele! Amit először teszünk, arra örökké emlékezni fognak. Ezen múlik a jövőnk.

– Viola, én nem szívesen hallgatok erre a nőre – mondja Simone, mire Coyle nővér haragosan néz. – De ez nem jelenti azt, hogy nincs igaza. Viszont, ha azt mondod, hogy az a helyes lépés, akkor közbeavatkozunk.

– Ha azt mondod, Viola, hogy az a helyes lépés – visszhangozza némi éllel Simone szavait Bradley –, akkor hódítókként kezdjük az

52

itteni létünket. Te pedig kirobbantasz egy háborút ami kihat a következő generációkra is.

– Ó, az Isten szerelmére! – kiáltja idegesen Coyle nővér. – Viola! A kezedben a döntés. Most mindent meg tudunk

változtatni! Nem miattam, hanem érted és Toddért! Itt és most, ha akarod, véget vethetünk ennek az egésznek!

– Vagy utat engedsz valami sokkal rosszabbnak – jegyzi meg Bradley.

Mind rám néznek. Visszanézek a kivetítőre. A szpakkerek már átgázoltak az embereken, és egyre többen és többen jönnek.

És Todd is ott van- – Ha nem teszel valamit, a fiú meghal – szól Coyle nővér. Todd, gondolom- Inkább egy újabb háború, csakhogy megmentselek? – Viola? – kérdezi újból Simone. – Mi a helyes lépés?

[TODD]

Célzok a puskámmal, de annyi szpakker és katona van össze- vissza-kavarodva, hogy magasabbra kell emelnem, hogy ne az enyéimet találjam el. De emiatt a szpakkereket sem találom el, és egyszer csak egy közülük idekerül elém és egy fehér rudat Angharrad fejéhez emel, erre megforgatom-meg a puskát és a csövével erősen odavágok a túlságosan magas füle mögé és az a földre esik, és már ott is van egy újabb és megragadja-meg a karom és azt gondolom VIOLA egyenesen bele az arcába és visszahőköl és egy hasadás van a másik ruhaujjamon és épp átrepült rajta egy nyíl, éppen csak elkerülte a gyenge pontom itt a pofám alatt és megrántom Angharrad kantárját, hogy megfordítsam őt. Mert innen máshogy élve ki nem jutunk, az biztos, és rohannunk kell, és egy katonába egy fehér rúd szalad bele és az arcomba vér spriccel és elfordulok-el, azt sem látom, merre tartok és húzom Angharradot magammal és az egyetlen amire gondolni tudok, az egyetlen, amire gondolni tudok ebben a rengeteg Zajban, az egyetlen amire gondolni tudok, miközben hallom, hogy emberek halnak meg és szpakkerek halnak

53

meg és még becsukott szemmel is látom a Zajban őket meghalni, az egyeden, amire gondolni tudok, hogy-

Hát ez a háború? Amiért a férfiak úgy odavannak? Amitől a férfi férfivá válik? Amikor a halál olyan gyorsan jön el üvöltve és sikoltozva érted,

hogy semmit nem tudsz tenni ellene- Aztán meghallom a Mesterpolgár hangját- – HARCOLJ! – ordítja- A hangjával és a Zajával is- – HARCOLJ!- Letörlöm a vért a szememből, és olyan világos lesz minden,

mintha a harcolás lenne az egyetlen dolog, ami történhet velünk egészen a világ végezetéig, és látom a Mesterpolgárt Morpeth hátán, ő is meg a lova is vérrel beborítva, és olyan erővel harcol, hogy rendesen hallom a jéghideg Zaját, de azt mondogatja A VÉGSŐKIG, A VÉGSŐKIG-

És elkapja a tekintetem- És rádöbbenek, hogy ez bizony tényleg a vég- Vesztettünk. Ezek túl sokan vannak- Vesztettünk- Mindkét kezemmel Angharrad sörényébe kapaszkodom, szorítom

erősen, és csak arra gondolok, Viola-

És akkor-

BUMM!

…felrobban a hegy teljes alsó része, ahonnan a szpakkerek özönlenek lefelé, és a levegőben tűz és mocsok és húscafatok kavarognak, aztán beterít minket a kő és földtörmelék és a szpakker maradványok-

54

Angharrad felsikolt és az oldalunkra borulunk, le a földre, és körülöttünk katonák meg szpakkerek üvöltöznek és rohannak egyik és mindegyik irányba. A lábam beszorult Angharrad alá, aki próbál feltápászkodni, és látom, hogy elvágtat mellettünk a Mesterpolgár-

Hallom, ahogy nevet- – Mi a pokol volt ez? – ordítom oda neki. – Egy AJÁNDÉK! – üvölt vissza, és keresztüldobog a sáron és

füstön, és azt harsogja az embereinek: – TÁMADÁS! TÁMADJATOK, MOST!

{VIOLA}

Újra a kivetítőre szegezzük a szemünket. – Mi volt ez? – kérdezem.

Egy hirtelen Bumm!-ot hallunk, de a szonda mindössze egy sűrű füstfalat mutat. Bradley a távirányító kijelzőjét állítgatja, a szonda újra megemelkedik, de csak füst borít mindent.

– Ez rögzíti is a képet? – kérdezi Simone. – Vissza tudod tekerni? Bradley megnyom néhány gombot, és a kép egyszer csak

visszafelé fut, feltűnnek a felhők, aztán a füst iszonyú gyorsan újra összeáll és-

– Ott – Bradley megállítja, és lassítva újra lejátsza. A küzdelem még mindig ugyanolyan őrült és borzalmas, mint

eddig, a férfiak megbénultak a szpakkerseregtől és akkor hirtelen- BUMM! A hegy lábánál egy robbanást látni, egy hirtelen, kegyetlen

kitörést, ami után sár és kő és szpakkerek és gyilkocéroszaik holttestei repülnek a magasba, forognak a sűrű füstben, ami egy pillanat alatt beterít mindent-

Bradley újra visszatekeri, és még egyszer megnézzük: egy apró lángcsóva és aztán a hegynek egy teljes szakasza felemelkedik és szétszóródik a levegőben, és a képernyőn a szemünk előtt szpakkerek halnak meg-

Több tucat- Eszembe jut az a másik, a folyóparton-

55

Eszembe jut a rettegése- – Ez a maga műve? – kérdezi Simone Coyle nővért. – A serege

már elért odáig? – Nekünk nincsenek rakétáink – feleli Coyle nővér, és ie sem

veszi a szemét a kivetítőről. – Ha lennének, nem kértem volna a maguk segítségét.

– Akkor ez honnan jött? – tűnődik Simone. Bradley a távvezérlőt babrálja, és a kép egyre közelibb és tisztább lesz, és a leglassúbb beállításon látszik, hogy valami berepül a hegy legalsó részébe, majd a még lassabb felvételen azt látjuk, hogy a föld megemelkedik és darabokra szakad a szpakkerek teste, nem számít, milyen életük volt, kit szerettek, mi a nevük vagy mi volt a nevük-

Testek repülnek szerteszét- Életek repülnek szerteszét- Mi tettük ezt velük, mi vettük rá őket, hogy támadjanak, mert mi

tettük őket rabszolgává és mi gyilkoltuk le őket, vagyis a Mesterpolgár-

És most újra itt vagyunk, és újra gyilkoljuk őket- Simone és Coyle nővér vitáznak, de én nem igazán hallom őket- Mert én is tudom. Amikor Simone megkérdezte, mit tegyünk- Azt akartam mondani, hogy indítsunk be egy rakétát. Azt akartam- Én is ezt a borzalmat akartam. Azt akartam mondani, hogy igen,

csináljátok, lőjetek- Nyírjátok ki az összes szpakkert, ezeket itt, akiknek pedig jó okuk

van arra, hogy megtámadják az ellenségüket, azt, aki a legjobban megérdemli ezen a világon-

Ha ezzel Toddot megmenthetjük, akkor nem számít. Meg akartam tenni.

Megöltem volna százat, ezret is, hogy megmentsem. Egy sokkal nagyobb háborút is kezdtem volna Toddért. Ez a felismerés olyan döbbenetes, hogy meg kell kapaszkodnom

Acornban, nehogy összerogyjak. Aztán hallom, ahogy Coyle nővér hangja elnyomja Simone

hangját: – Ez csak azt jelentheti, hogy saját tüzérsége van!

56

[TODD]

A füstben és a kiabálás közepén Angharrad visszaerőlteti magát a lábaira, a Zaja most nem mond semmit, amiért jócskán aggódom miatta, de már újra felállt, és én hátranézek-hátra és látom is, látom, honnan jött a robbanás-

A távolabbi harci egységtől. Amit Tate és O’Hare vezetnek, akik visszamentek, hogy összegyűjtsék a maradék katonát és a hadi felszerelést, amiről a Mesterpolgár beszélt.

Felszerelést, amiről nem is tudtam, hogy létezik. – A titkos fegyverek csak akkor működnek, ha titkosak – mondja,

miközben mellém lépked a lovával. Szélesen mosolyog. Mert itt jön egy rakás új katona a városból kivezető útról, több

százan, kipihenten, harcra készen kiabálnak- A szpakkerek már fordulnak is vissza- Visszanéznek a hegyre, keresik, maradt-e járható út arra, ahol a

robbanás volt- És akkor újabb villanás és fütyülő hang a fejünk fölött és-

BUMM! Megrándulok, és Angharrad nyüszít, mert újabb lyuk robbant a

hegy oldalába és még több sár és füst és szpakkertest és hosszúszarvú teremtlény-darab szóródik szanaszét a levegőben.

A Mesterpolgár meg sem torpan, csak boldogan szemléli, ahogy az újabb katonák elözönlik-el körülöttünk a terepet, és ahogy a szpakkersereg összeomlik, megfordul és menekül-

A katonák irtják őket- Nehezen veszem a levegőt- Figyelem, ahogy változik az áradat- És ki kell mondanom- Ki kell mondanom- (fogd be!) Zaklatottan nézem az egészet- (fogd be!)

57

Megkönnyebbülést érzek és örömet, a vérem lüktet, ahogy látom, hogyan hullanak a szpakkerek-

(fogd be fogd be fogd be!) – Todd, nem aggódtál, ugye? – kérdezi a Mesterpolgár.

Visszanézek rá, az arcomra sár és vér száradt, férfiak és szpakkerek teste körbe-körül mindenfelé, miközben a levegőt egy új, tisztán ragyogó Zaj tölti be, még akkor is, ha ennél hangosabb már nem is lehetne-

– Gyere velem! Gyere és nézd meg, milyen érzés a győztes oldalon állni!

És a katonák nyomába ered. Utánalovagolok, puskacsővel fölfelé, de nem lövök, csak figyelek

és érzek- Érzem az izgalmát- Mer’ ez van- Ez a háború mocskos titka- Hogy amikor nyersz- Amikor nyersz, az piszkosul izgalmas- A szpakkerek rohannak vissza a hegyre, másznak át a törmeléken

és rohannak- Menekülnek előlünk- Felemelem-fel a puskám- Célba veszem egy rohanó szpakker hátát- Ujjam a ravaszon- Készen arra, hogy meghúzzam- A szpakker átbukdácsol-át egy másik szpakker testén, de az nem

csak egy test, hanem kettő és három- Aztán kitisztul a levegő, és még többet látok, még több testet,

emberek, szpakkerek és hosszúszarvú teremtlények tetemét- (Ott vagyok megint a kolostorban, ott, ahol a szpakkerek teste

halmokban hevert-) (És már nem érzem olyan izgalmasnak-) – KERGESSÉTEK FEL ŐKET A HEGYRE! – kiáltja a

Mesterpolgár a katonáinak. – BÁNJÁK MEG AZT IS, HOGY A VILÁGRA JÖTTEK!

58

{VIOLA}

– Nemsokára vége – mondom. – Vége a csatának. Bradley újra normál üzemmódba állítja a vetítőt, és mindannyian

látjuk, ahogy a hadsereg többi része megérkezik. Látjuk a második robbanást.

Látjuk, ahogy a szpakkerek megfordulnak, és menekülni próbálnak, rohannak egymáson át, keresztül a hegy romjain, és a teljes zűrzavarban néhányan a folyóba esnek vagy a lenti útra vagy a harcmezőre, ahol nem sokáig maradnak életben.

Ennyi halál láttán rosszul leszek, a bokáim is lüktetnek, és neki kell dőlnöm Acornnak, miközben a többiek vitáznak.

– Ha erre képes – dühöng Coyle nővér-, akkor még annál is sokkal veszélyesebb, ahogy azt mondtam. Tényleg ezt akarják? Hogy ő irányítsa ezt a világot, ahol élni akarnak?

– Nem tudom – mondja Bradley. – A másik lehetőség az maga lenne?

– Bradley – szólal meg Simone. – Van abban valami, amit mond. – Tényleg? – Nem települhetünk át máshová egy háború közepén. Ez az

utolsó megállónk. Nem is szállhatunk le már másik helyen. Meg kell tanulnunk itt a boldogulás módját, és ha veszélyben vagyunk-

– Az űrhajóink máshol is földet érhetnek ezen a bolygón – szól közbe Bradley.

Coyle nővér dühösen egy nagyot sóhajt. – Nem, ez nem igaz. – Nem létezik olyan törvény, ami előírja, hogy össze kell fognunk

a korábbi telepesekkel. Soha nem kaptunk hírt magától, meg sem próbált kapcsolatba kerülni velünk, úgy értünk itt földet. Megtehetjük, hogy a háborújával magára hagyjuk. Mi pedig majd találunk másik helyet, ahol új életet kezdünk.

– Cserbenhagyjuk őket? – kérdezi döbbenten Simone. – Előbb vagy utóbb úgyis szembe kerülnek a szpakkerekkel –

mondja Coyle nővér. – És senki nem lesz, aki segítsen, senki olyan, aki ismeri őket.

59

– Itt viszont meg kell küzdenünk a szpakkerekkel és a férfiakkal is. És valószínűleg magával is a legvégén.

– Bradley – kérleli Simone. – Nem – mondom, jó hangosan, hogy mindenki hallja. Mert én közben még mindig a kivetítőt nézem, férfiak és

szpakkerek pusztulnak el a szemem láttára- Még mindig Toddra gondolok, és arra a sok halottra, amit én is

okozhattam volna érte- Ettől teljesen megszédülök. És nem akarok többé olyan helyzetbe kerülni. – Szó sem lehet fegyverről – folytatom. – Nem bombázunk senkit.

A szpakkerek már vonulnak vissza. Egyszer legyőztük a Mesterpolgárt, és ha kell, akkor majd megtesszük újra. Ugyanez érvényes a szpakkerekkel való békeszerződésre is.

Coyle nővér szemébe nézek, a szavaimtól a tekintete egyre szigorúbb. – Nincs több halál – mondom. – Ha én dönthetek, akkor nem lesz, még akkor sem, ha megérdemlik, akár a szpakkerek, akár az emberek. Találunk majd békés megoldást.

– Jól mondod – helyesel Bradley a jól ismert tekintetével. Tele jóindulattal, szeretettel és büszkeséggel.

De elfordítom a fejem, mert tudom, mennyire közel voltam ahhoz, hogy rávegyem őket a rakéták kilövésére.

– Nos, ha mindannyian biztosak ebben – szólal meg Coyle nővér olyan hidegen, mint a folyó feneke. – Nekem még néhány életet meg kell mentenem.

S mielőtt bárki megállíthatná, már el is tűnik, odarohan a szekérhez és belerobog az éjszakába.

[TODD]

– NE HAGYJÁTOK ŐKET! – ordítja a Mesterpolgár. – NYOMÁS UTÁNUK!

Mindegy is, hogy mit ordibál, üvöltözhetne bármit, a katonák akkor is nyomulnak a hegy lába, a kanyargós út felé, kapaszkodnak

60

fel oda, ahol szanaszét robbant minden, ütik és lövik az előttük menekülő szpakkereket-

O’Hare a harcvonal felé tart az újonnan érkezett katonákkal, vezeti a rohamot, de Tate századost megállítja a Mesterpolgár, és magával hívja a nyílt terepre, ahol mi is várakozunk.

Leszállok Angharrad hátáról, hogy közelebbről megnézze a sebét. Nem néz ki vészesen, de a Zaja még mindig néma, lóhangokat sem hallat, csak a csöndet, amiről fogalmam nem van, mit jelent, de az biztos, hogy nem jót.

– Kislány! – szólítom, és próbálom megnyugtatóan dörzsölgetni az oldalát. – Összevarrunk majd, rendben? Ügy felgyógyítunk, mintha új lennél! Mit szólsz hozzá, kislány?

De ő csak lelógatja-le a fejét a föld felé, hab csorog ki a szájából, és az oldala csupa izzadtság.

– Elnézést a késésért, uram – mondja mögöttem Taté a Mesterpolgárnak. -Jó sok munkánkba telik, míg a felszerelést mobilizálni tudjuk.

Arra nézek, ahol a hadi felszerelés áll: négy óriási, vasszekerekre rakott ágyú, elcsigázott ökrök húzták idáig. Az ágyú fém része fekete és olyan vastag, mintha ketté akarná szakítani a koponyádat. Titkos fegyverek. Valahol a várostól távol annyira elzárkóztak a férfiak, hogy a Zajuk sem hallatszódott el ide. A Válasz ellen készítettek fegyvereket, hogy gond nélkül darabokra robbantsák őket, és most ugyanezt teszik a szpakkerekkel is.

Undorítóan kegyetlen fegyverek, amik csak erősebbé teszik őt. – Százados, maga biztosan megoldja – mondja a Mesterpolgár. – És most azonnal keresse meg O’Hare századost, és adja át a

parancsomat. Vonuljon vissza a hegy lábához. – Vonuljon vissza? – kérdez vissza Taté meglepetten. – A szpakkerek megfutamodtak – feleli a Mesterpolgár a

kanyargós út felé bólintgatva, ahol már nyoma sincs a szpakkereknek, eltűntek a hegy túloldalán, a fenti völgyben. – De ki tudja, hány ezren várakoznak még az úton túl. Újra egyesülnek majd, újraterveznek, nekünk pedig ugyanezt kell tennünk itt. Felkészülünk.

– Igenis, uram! – engedelmeskedik Tate, és leszáll a lováról.

61

Angharradra borulok, az oldalához szorítom az arcom, becsukom a szemem, de még így is látok mindent a Zajomban, a férfiakat, a szpakkereket, a harcot, a tüzet, a halált a halált a halált-

– Jól csináltad, Todd – mondja a Mesterpolgár, szorosan mögém lovagolva. – Nagyon, nagyon jól.

– Olyan volt – kezdem a mondatot, aztán befogom a szám. Mer milyen is volt? – Büszke vagyok rád – folytatja. Odafordulok hozzá, az arcom kifejezéstelen. Nevet rajtam. – Tényleg az vagyok. Nem veszítetted el a fejed.

Tartottad a lovad, pedig az megsérült. És ami a legfontosabb, Todd, tartottad a szavad.

A szemébe nézek, olyan fekete, mint a folyóban a sziklák. – Egy férfi tettei, Todd, tényleg azok. És a hangja őszintének tűnik, a szavai őszintének hangoznak. De végül is mindig annak tűnnek, nem? – Semmit nem érzek. Semmit. Csak azt, hogy gyűlölöm magát. Ő csak mosolyog rám. – Todd, most lehet, hogy másként látod. De egyszer majd úgy

gondolsz vissza erre a napra, mint amikor végre férfivá váltál. – A szeme megvillan. – A napra, amikor megváltoztál.

{VIOLA}

– Úgy tűnik, vége – mondja Bradley, a kivetítőt nézi. Látjuk a kanyargós úton, hogy a Mesterpolgár emberei

visszavonulnak, a szpakkerek pedig hátrálnak, egy üres hegyet hagynak maguk után. Látjuk a Mesterpolgár teljes hadseregét és a nagy ágyúkat, ki tudja, honnan szerezte őket. Látjuk a katonákat, akik valamilyen rend szerint gyülekeznek a hegy lábánál újraegyesülve, biztosan az újabb ütközetre készülnek.

Aztán meglátom Toddot. Hangosan kimondom a nevét, és Bradley már nagyítja is ki azt a

részt, amire mutatok. A szívem lüktet, miközben azt nézem, ahogy ráhasal Angharradra, és életben van, él él él-

62

– Ő a barátod? – kérdezi Simone. – Igen. Az Todd. Ő az- Elhallgatok, mert mellette a Mesterpolgár tűnik fel lóháton. Odalovagol Toddhoz, hogy beszélgessenek, mintha csak egy

átlagos nap lenne. – Az ott mellette nem az a zsarnok, akiről beszéltünk? – kérdezi

Simone. Sóhajtok. – Ez bonyolult. – Vagy úgy – mondja Bradley. – Nekem is úgy tűnik. – Félreérted. Ha bármiben is kételkedtek, ha nem tudjátok, hogy

mit gondoljatok vagy kiben bízzatok, akkor is bízzatok Toddban, rendben? Ezt ne felejtsétek el!

– Rendben, nem felejtjük el – mondja Bradley, és rám mosolyog. – Engem egy másik kérdés jobban foglalkoztat – szólal meg

Simone. – Mihez kezdjünk most? – Elhagyatott településre számítottunk, és abban bíztunk, hogy

mindennek a közepén életben találunk téged és a szüleid – mondja Bradley. – Ehelyett itt van nekünk egy diktátor, egy forradalmár, és egy őslakosokból álló, zavargó sereg.

– Mekkora a szpakkerek serege? – kérdezem Bradleytől a kivetítő felé fordulva. – Feljebb tudod emelni a szondát?

– Sokkal magasabbra nem – feleli, de azért tovább nyomogatja a gombokat, és a szonda felszáll a zegzugos hegyre, egészen a legtetejéig mászik és-

– Édes Istenem – mondom és hallom, hogy Simone nagy- nagy levegőt fúj ki.

A két hold és a tábortüzek fényében visszatükröződve égnek a fáklyáik-

Ott az egész szpakker nép, a táboruk végighúzódik a folyó menti úton, a vízesésen túlra, egészen a felső völgyig. Sokkal többen vannak, mint a Mesterpolgár összes katonája. Bőven elegendően ahhoz, hogy megsemmisítsék őket a megfelelő pillanatban, elegendően ahhoz, hogy soha, de soha ne szenvedjenek vereséget.

Több ezren vannak. Több tízezren.

63

– Nagyobb létszám az erősebb tűzerővel szemben. A végtelen öldöklés receptje.

– Coyle nővér azt mondta, hogy egyszer már békét kötöttek. És ha már egyszer megtörtént, máskor is lehetséges.

– És mi a helyzet az ellenséges seregekkel? – kérdezi Simone. – Talán inkább a két ellenséges hadvezérrel. Ha őket elintézzük,

akkor már könnyű dolgunk lesz. – Talán kezdhetnénk azzal – szól hozzám Bradley –, hogy

találkozunk a barátoddal, Toddal. Újra állítgat valamit a távvezérlőn, egészen addig, míg a kép újra

rá nem közelít a lovasokra és Toddra, Angharrad mellett. Todd felnéz, egyenesen a szondára, a kivetítőre- Egyenesen rám- Látjuk, hogy a Mesterpolgár is észleli, ő is felnéz. – Eszükbe jutott, hogy itt vagyunk – mondja Simone, és elindul,

föl a rámpán, vissza a felderítő űrhajóba. – Szerzek va lamit a bokádra, Viola, aztán felveszem a kapcsolatot a konvoj, jal. Bár azt sem tudom, hogyan kezdjem el magyarázni nekik

Eltűnik az űrhajóban, Bradley pedig újra odajön hozzám. A váltamhoz ér, és gyengéden megszorítja. – Viola, nagyon sajnálom, ami a szüléiddé! történt. El sem tudom mondani, mennyire.

Hunyorogva elfordulok, friss nedvesség a szemeimen, és nem csak azért, mert anya és apa meghaltak a balesetben, hanem Bradley kedvessége miatt is-

Aztán eszembe jut, és ettől nehezebben veszem a levegőt, hogy Bradleytől kaptam azt az ajándékot, ami olyan hasznosnak bizonyult. A tűzcsináló dobozt, ami fényt hozott a sötétségbe, amivel felrobbantottunk egy egész hidat, és így tudtunk megmenekülni Todd-dal.

– Reszket – mondom. – Hogy mondod? – kérdezi, és felnéz. – Még a konvojon azt kérted tőlem, mondjam el, hogyan néz ki a

tűz fényénél az éjszakai égbolt, mert én leszek az első, aki azt láthatja. Reszket.

Bradley mosolyog, ő is emlékszik rá. Nagy, mély levegőt vesz. – Szóval ilyen az a bizonyos friss levegő – mondja, hiszen ez az első

64

alkalom, hogy azt belélegzi. Ő is űrhajón töltötte az egész életét. – Különösebb annál, mint amit vártam. – Visszanéz rám. – Erősebb.

– Sok minden más, mint amire számítunk. Újra megszorítja a vállamat. – Itt vagyunk, Viola. Nem vagy

többé egyedül. Nagyot nyelek, és újra a kivetítőre nézek. – Nem voltam egyedül. Bradley újra sóhajt, és ő is odanéz. Reszket, mondja. – Rakni kellene egy tüzet, és akkor te magad is láthatnád –

mondom. – Mit láthatnék? – Azt, hogy reszket. Rám néz, egy pillanatig teljesen tanácstalanul. – Mit mondtál az

előbb? – Hát csak, az előbb azt mondtad- Miről beszél? kérdezi. Pedig nem is mondja. És a gyomrom egyetlen ponttá zsugorodik. Nem. Jaj, ne! – Tényleg hallottad? – kérdezi, és még tanácstalanabbnak tűnik,

miközben körülnéz. – Úgy hangzott, mint az én hangom- De ez hogy lehet az én hangom-? gondolja, aztán abbahagyja. Visszanéz rám. Aztán azt mondja, Viola? A Zajával mondja. A vadonatúj Zajával mondja.

[TODD]

A kötést Angharrad combjára, a sebesült részre szorítom, és hagyom, hogy a gyógyszer a vérkeringésébe felszívódjon. Még mindig nem szólal meg, de a kezem a combján tartom, és továbbra is a nevén szólítgatom.

A lovakat nem szabad egyedül hagyni, mondogatnom kell neki, hogy én is a ménjéhez tartozom.

– Gyere vissza hozzám, Angharrad! – suttogom bele a fülébe.

65

– Gyerünk, kislány! Átnézek a Mesterpolgárra, az embereivel beszélget és azon

agyalok, hogy’ a pokolba jutottunk el idáig. Egyszer már elkaptuk, megkötöztük és legyőztük. Most meg- Most úgy jár-kel itt, mintha az egész mindenség az övé volna,

mintha megint ő uralná az egész rohadtt világot, mintha az, amit tettem vele, az, hogy legyőztem, az nem is számítana.

Pedig legyőztem. És megteszem újra. Szabadon engedtem egy szörnyeteget, hogy Violát megmentsem. De valahogy pórázon kell tartanom őt. – Az a szem az égen, még mindig ott van – mondja, miközben

odajön hozzám, és azt a fényes pontot lesi, ami szerinte biztosan valamilyen szonda. Egy órával ezelőtt láttuk meg először, amikor a Mesterpolgár parancsokat osztogatott az embereinek, hogy építsenek ide a hegy lábához egy tábort, meg hogy küldjenek ki kémeket, hogy lássuk, mivel állunk szemben, és küldjenek csapatokat, hogy kiderítsék, mi történt a Válasz seregével.

De még senkit nem küldött a felderítő űrhajóhoz. – Ok már látnak bennünket – mondja a Mesterpolgár, még mindig

felfelé nézegetve. – Ha találkozni akarnak velem, akkor majd szépen eljönnek hozzám, nem igaz?

Lassan körülnéz, körbenéz a férfiakon, akik már készülnek az éjszaka hátralévő részére, és csapatokba rendezik magukat.

– Csak figyelj a hangokra – mondja furcsán suttogva. A levegő zúg a férfiak Zajától, de a Mesterpolgáron azt látom,

hogy nem erre a hangra gondol. – Milyen hangokra? – kérdezem. Pislog, mintha meglepődne azon, hogy még mindig itt vagyok. Elmosolyodik újra, aztán a kezével Angharrad sörénye felé nyúl. – Hozzá ne érjen!- mondom, és addig meredek a képébe, míg el

nem veszi onnan a kezét. – Todd, tudom, mit érzel – szól gyengéden. – Nem, nem tudja. – De igen – erősködik. – Emlékszem az első összecsapásra a

legelső Szpakker Háborúban. Most azt hiszed, hogy biztosan

66

meghalsz. Most azt hiszed, ez a legrosszabb dolog, amit valaha láttál, és el sem tudod képzelni, hogyan élsz azután, hogy mindezt láttad. Hogyan élhet bárki is azok után, hogy látta ezt?

– Szálljon kifelé a fejemből! – kiáltok rá. – Todd, én csak beszélgetek. Semmi mást nem teszek. Nem válaszolok, csak továbbra is Angharradhoz suttogok. – Itt vagyok, kislány. – De majd jobban leszel – nem hagyja abba a Mesterpolgár. – És a

lovad is. Mindketten erősebbek lesztek. Jobbak lesztek ettől. Ránézek. – Hogy lehetne ezek után bárki is jobb? Hogy lehetne

ettől bárki jobban férfi? Lehajol, tisztára közel hozzám. – Miért? Talán nem volt izgalmas

odakinn, a csatában? Erre nem mondok semmit. (mer az volt-) (az volt egy pillanatig ott) De aztán eszembe jut a haldokló katona, amelyik a Zajában a

kisfiát hívogatta, akit soha többet nem lát- – Érezted az izgatottságot, amikor kergettük őket fel a hegyre –

folytatja a Mesterpolgár. – Láttam. Úgy borította be a Zajod, mint a lángoló tűz. Todd, mindenki ugyanezt érezte a seregben. Sosem leszel annál elevenebb, mint amilyen a háborúban vagy.

– Meg nem leszek halottabb sem – dünnyögöm. – Nahát, filozófia. Nem is tudtam, hogy ehhez is van érzéked –

mosolyog. Elfordulok tőle, vissza Angharradhoz. Aztán meghallom. ÉN VAGYOK A KÖR ÉS A KÖR ÉN VAGYOK. Visszanézek-vissza rá, és odavágok neki azzal, hogy VIOLA. Megtántorodik, de nem tűnik el a vigyorgása. – Remek, Todd!

Ahogy mondtam korábban. Urald a Zajod és uralni tudod önmagad. Urald önmagad-

– És uralni tudod a világot – fejezem be. – Igen, hallottam magát az első alkalommal is. De én csak önmagamat akarom uralni, köszönöm szépen. Nem érdekel a világ.

67

– Mindenki ezt mondja. Egészen addig, amíg meg nem ízlelik a hatalmat – újra felnéz a szondára. – Kíváncsi vagyok, vajon Viola barátai meg tudják-e mondani, hogy valójában mekkora sereggel állunk szemben.

– Túl naggyal. Valószínűleg ott van odaát a világ összes szpakkere. Mindet nem ölheti meg.

– Ágyúk a nyilak ellen, fiam – mondja visszanézve rám. – Hiába vannak azok az erős, új tűzfegyvereik meg a fehér rudak, bármik is legyenek azok, de ágyújuk az nincs. És nincsen nekik – a keleti horizont felé biccent, amerre a felderítő űrhajó földet ért –, repülő hajójuk sem. Nekünk viszont hamarosan lesz.

– Ez épp elég ok arra, hogy vége legyen most. – Ez épp elég ok arra, hogy folytassuk. Csak egyetlen oldalnak jut

lehetőség, hogy uralkodjon ezen a bolygón. – Nem, ha mi- – Nem – mondja keményebben. – Egy dolog miatt engedtél

engem szabadon. Hogy biztonságossá tegyem ezt a bolygót a te Violád számára.

Erre nem mondok semmit. – Én elfogadtam a feltételedet. Te pedig most hagyod szépen,

hogy megtegyem azt, amit meg kell tenni. Hagyod, hogy biztonságossá tegyem ezt a bolygót Viola és mindannyiunk számára, és hogy megtegyem ezt helyetted, mert egyedül nem vagy rá képes.

És eszembe jut, ahogy a katonák engedelmeskedtek minden parancsának, és belevetették-bele magukat a csatába, és odavesztek, csak mer ő ezt mondta nekik.

Igaza van, nem tudom, hogy én valaha is meg tudnám-e ezt tenni. Szükségem van rá. Utálom, hogy ez így van, de ez van. Újra elfordulok tőle. Becsukom a szemem, és a homlokom

Angharradhoz nyomom. Én vagyok a kör és a kör én vagyok, gondolom. Ha uralni tudom a Zajomat, magamat is uralni tudom- És ha irányítani tudom magamat- Talán őt is irányítani tudom. – Talán igen – mondja. – Mindig is mondtam, hogy van erőd. Ránézek.

68

Még mindig mosolyog. – Most pedig szerszámozd le a lovadat éjszakára, és pihenj egyet. Beszív egy kis levegőt, kezd már olyan hideg lenni, hogy nem

gondolunk minden percben a halálra, és felnéz-fel a hegyre, ahol a szpakkerek tábortüzei lobognak, a fényük elér a hegy tetejéig.

– Az első csetepatét megnyertük, Todd. De a háború még csak most kezdődött el.

A harmadik

A FÖLD VÁRAKOZIK. ÉN VELÜK VÁROK. Ideges vagyok a várakozástól. Mert megvertük az ellenséget. A saját hegyük lábánál, a saját

városuk peremén körbevettük a férfiak seregét, és sarokba szorítottuk őket. Meggyötörtek és zavarodottak lettek, készen arra, hogy legyőzzük őket-

A csatát majdnem mi nyertük. Megvertük őket- De aztán felrobbant a talaj a lábunk alatt, és a testünk az égbe repült.

Visszavonultunk. Visszahúzódtunk, hogy felverekedjük magunkat a hegycsúcsra a koomladékokon és a romos úton keresztül, hogy odafenn bekötözzük a sebeinket, és meggyászoljuk a halottainkat.

Pedig olyan közel voltunk a győzelemhez. Olyan közel, hogy szinte már éreztem az ízét.

Még mindig érzem, ha lenézek a völgybe, ahol a Tisztogató emberei letáboroztak, és a sebeiket kötözik, és a halottaikat égetik, miközben a mieinket ott hagyják érintetlenül, nagy halmokban.

Eszembe jut másik, több nagy halom tetem, egy másik helyen. Az emléktől újra forrong a vérem. Aztán a hegycsúcs széléről, ahol ülök, meglátok valamit alattam,

ahol a folyó belezuhan a völgybe. Valami fényt látok, az éjszakai égen száll.

Figyel bennünket. Figyeli a Földet. Feltápászkodom és elindulok, hogy megkeressem az Eget. Lesétálok a folyó menti úton a táborunk mélyébe, az éjszaka

sötétje elbújik a tábortüzek fénye mögé. A sebesen zúgó folyó

69

nedves gőze köddé válik, és a tüzek fénye mindent halvány ragyogással borít be. A Föld néz engem, ahogy elhaladok közöttük, és bár a harctól elfáradtak, az arcuk mégis barátságos, a hangjuk kérdő.

Az Ég? mutatom a hangommal, miközben megyek. Merre van az ég?

Válaszul megmutatják nekem az utat a tábortüzek és titkos sátrak között, a gyilkocéroszok legelői felé-

Gyilkocérosz, hallom a suttogást a látóhatáron túlról, megdöbbenve és undorodva suttogják, nem a Föld nyelven, hanem az ellenség, a Tisztogató nyelvén mondják így, hát hangosabbra veszem a hangom, hogy elfedjem, és azt mutatom Az ég?

A Föld pedig tovább mutatja nekem az utat. De a segítőkészségük mögött mintha a kételkedésüket is hallanám. Mintha azt kérdeznék: ki vagyok én igazán? Hős vagyok? Megmentő vagyok? Vagy inkább vesztes? Veszélyt jelentek a számukra? A kezdet vagyok vagy a vég? És tényleg a Földhöz tartozom? Ha őszinte akarok lenni, magam sem tudom a válaszokat. És ahogy megyek közöttük, mutatják nekem az utat az Ég fele, az

úton fölfele, én pedig úgy érzem, mintha egy falevél lennék, ami a folyó felszínén úszik.

A folyón, de nem vele. Aztán elkezdenek egymásnak üzenni, hogy érkezem. A Visszatérő közeledik, mutatják, egyik a másiknak. A Visszatérő

közeledik. Így szólítanak engem. A Visszatérő. De van egy másik nevem is.

Meg kellett tanulnom, hogy a Föld hogyan nevezi a dolgokat: ki kellett szednem a szavakat a szótlan nyelvükből, a Föld hatalmas, egységes hangjából, hogy megértsem őket. Ők magukat csak Földnek nevezik, mindig is így nevezték magukat: és miért is ne

70

hívnák így magukat, hiszen ők ennek a világnak az igazi Földje. Az Ég pedig felettük vigyáz rájuk.

Az emberek nem Földnek nevezik őket. Kitaláltak rájuk egy nevet, ami az egyik első félresikerült kapcsolatfelvétel során született, de sosem voltak elég bátrak ahhoz, hogy változtassanak rajta. Talán ekkor kezdődtek a gondok.

A Föld pedig Tisztogatónak nevezi az embereket, mert olyanok, mint az élősködők: megjelentek a semmiből és úgy döntöttek, hogy ez az ő saját senki-földjük lesz. Sokat megöltek a Föld lakosságából, egészen addig, míg békét nem kötöttek, és azóta teljesen elkülönülten élnek egymástól a Föld és a Tisztogató.

Kivéve a Földnek azt a részét, akiket hátrahagytak, akiket a békeszerződés részeként a Tisztogató rabszolgaságba vetett. A Földet ezután már nem nevezték Földnek, a Föld ezután már nem volt a Föld, sőt, arra kényszerítették, hogy a Tisztogató nyelvét használja. A hátrahagyott Föld nagy szégyent jelentett a Föld számára, és úgy kezdték nevezni őket, hogy a Teher.

Egészen addig, amikor egyetlen gyilkos délutánon a Tisztogató megsemmisítette a Terhet.

És itt vagyok én, a Visszatérő. Nem csak azért hívnak így, mert én vagyok az egyetlen túlélő, aki visszatért a Teherből, hanem mert az én visszatérésem miatt jött vissza a Föld ide a hegycsúcsra, a Tisztogató feje fölé, több éves béke után, jobb fegyverekkel, nagy túlerővel, és erősebb Éggel.

És mindezt a Visszatérő érte el. Én. És most nincs több támadás. A Visszatérő közeledik, mutatja az Ég, amikor háttal nekem,

rátalálok. Az Ösvénynek címzi, félkörben ülnek előtte. Üzeneteket mutat nekik, hogy vigyék körbe a Földön, az üzenetek pedig olyan gyorsan terjednek, hogy csak nehezen tudom őket olvasni.

A Visszatérő újratanulja majd a Föld nyelvét, mutatja az Ég, aki végzett az Ösvénnyel, és most hozzám fordul. Eljön majd az ideje.

Értik a szavaimat, mutatom vissza, és a Földre nézek, aki figyeli, hogyan beszélgetek az Éggel. Ugyanazokat használják, amikor rólam beszélnek.

71

A Tisztogató szavait a Föld az emlékezetében őrzi, mutatja az Ég, majd kézen fog és velem sétál. A Föld soha nem felejt.

Te viszont elfelejtettél bennünket, mutatom neki, olyan hévvel a hangomban, amit nem tudok elfojtani. Vártunk rád. A halálunkig vártunk rád.

A Föld most itt van, mutatja A Föld visszavonult, mutatom még nagyobb hévvel. A Föld egy

hegycsúcson ül, amikor el is pusztíthatná a Tisztogatót, akár most, ma éjszaka is. Többen vagyunk, mint ők. Meg az új fegyvereikkel sem-

Fiatal vagy még, mutatja nekem. Sokat láttál már, túl sokat is, de akkor sem nőttél még fel teljesen. Sosem éltél a Föld között. A Föld szíve könnyezik amiatt, hogy nem volt lehetőségünk megmenteni a Terhet-

Közbevágok, méghozzá olyan durván, amilyet még nem hallott azelőtt a Föld, Fogalmad sincs róla-

De a Föld örvendezik amiatt, hogy a Visszatérő megmenekült, folytatja, mintha én nem is mutattam volna neki semmit. A Föld örvendezik amiatt, hogy megbosszulhatja a Teher emlékét.

Senki nem bosszul meg semmit! És az emlékeim elöntik a hangomat, most először, mert már

akkorára nőtt bennem a fájdalom, hogy nem tudom a Teher nyelvét használni, és most először a Föld igazi nyelvén beszélek, szavak nélkül, érzésekkel, amelyek egyszerre ömlenek ki belőlem. Nem tudom őket megállítani, csak mutatom a fájdalmam, hogy úgy bánt velünk a Tisztogató, mint az állatokkal, hogy az állatok és a mi hangunkat csak szitkozódásnak tartották, amit gyógyítani kell, és nem tudom eltakarni a Föld elől azokat az emlékeimet sem, amelyekben a Teher a Tisztogató keze által hal meg, a puskagolyókat és a pengéket és a néma sikolyokat, és azt a helyet, ahol magas halmokban hevernek a tetemek-

És az én egyetlenem elvesztését. Az Ég vigaszt mutat nekem a hangyában, és a Föld is körülöttünk,

míg azt veszem észre, hogy úszom a hangok folyójában, amelyek az én hangom felé nyúlnak és megérintik azt, hogy megnyugtassák és megvigasztalják, és sosem éreztem még magam ennyire a Föld

72

részének, sosem éreztem még magam ennyire ott hon, ilyen biztonságban, ennyire egynek a Föld összefonódott egységes hangjával-

Aztán megrándul a szemem sarka, mert rájövök, hogy ez mindig olyankor történik velem, amikor annyi fájdalmat érzek hogy megfeledkezem önmagámról.

De ez majd elmúlik; mutatja nekem az Ég. Felépülsz majd és begyógyulnak a sebek. Könnyebb lesz majd a Föld között lenned-

Könnyebb lesz, mutatom, ha a Tisztogató elmegy innen örökre. Te beszéled a Teher nyelvét, mutatja. Ami a Tisztogató nyelve is,

az embereké, akikkel szemben harcolunk, és bár testvérünkként fogadunk vissza magunk közé a Földbe, az első dolog, amit meg kell tanulnod (még ha ezt azon a nyelven is mondom neked, amit megértesz), hogy nem létezik én és nem létezik tő. Csak a Föld létezik.

Nem mutatok neki semmi választ. Az Eget kerested? kérdezi végül. Felnézek újra a szemébe, túl kicsi a Földhöz képest (bár semmi

nincs olyan kicsi, mint a Tisztogató förtelmesen apró és gonosz szeme, ami mindig csak takar, takar és takar), de az Ég szemei még így is elég nagyok ahhoz, hogy visszatükrözzék a holdakat, a tűz fényét és engem, amint belenézek.

Tudom, hogy vár rám. Mert az egész életemet a Tisztogató között töltöttem, és sokat

tanultam tőlük. Azt is, hogyan rejtsem el a gondolataimat más gondolatok mögé,

hogyan rejtsem el, amit érzek és gondolok, és hogyan állítsam be úgy a hangomat, hogy nehéz legyen olvasni.

A Föld között egyedül én nem csatlakoztam teljesen a Föld egységes, összefonódott hangjához..

Még nem. Várakoztatom még egy percig, aztán megnyitom a hangom, hogy

megmutassam neki, milyen fényt láttam lebegni, és hogy szerintem mi lehet az. Azonnal megérti.

Ez olyan, mint ami akkor repült a Föld fölé, amikor betelepültek, csak annál valamivel kisebb, mutatja.

73

Igen, mutatom és visszagondolok rá. Fényfoltok voltak az égen, az egyik gépük leszállt az út mentén és a magasban nem maradt a nyomában semmi, csak egy hangfoszlány.

Akkor itt az ideje, hogy a Föld előálljon egy válasszal, mutatja, és újra megfogja a karom, hogy visszavezessen a hegycsúcsra.

Miközben az Ég a lebegő fényt figyeli a hegycsúcsról, én azt nézem, ahogy odalenn a Tisztogató az éjszakára készülődik. Nézem a túl-kicsi, a beteges, rózsaszínű meg homokszínű, zömök és rövid testükön ülő arcukat.

Az Ég tudja, hogy mit keresek. Őt keresed, mutatja. A Kést keresed. Láttam őt a csatában. De túl messzire voltam tőle. A Visszatérő biztonságának érdekében, mutatja az Ég. Ő az enyém- Aztán elhallgatok. Mert meglátom őt. A tábor kellős közepén, a felbatyuzott állatához tart, a lovához,

ahogy ők mondják, láthatóan sok érzéssel beszél hozzá, nagyon aggódik miatta.

Nem kétséges, hogy rengeteg törődés, érzés és kedvesség van abban, ahogy beszél.

A Visszatérő épp ezért gyűlöli annyira a Kést, mutatja az Ég. Rosszabb, mint a többiek, mutatom. Ő a legrosszabb közöttük. Mert- Mert ő tudta, hogy rosszat tesz. Érezte a fájdalmat- De nem próbálta jóvátenni, mutatja az Ég. A többi épp annyit ér, mint a bátyus állataik; mutatom, de az a

legrosszabb, aki tudna jobbat tenni, de nem tesz semmit. A Visszatérőt a Kés engedte szabadon, próbálkozik az Ég. Meg kellett volna ölnie. Egyet már megölt korábban a Föld közül

a hangjában lévő késsel, amit képtelen letenni. De még ahhoz is gyáva volt, hogy megtegye ezt a szívességet a Visszatérőnek.

Ha megölt volna, ahogy kérted, mondja az Ég úgy, hogy le kell vennem róla a szememet, akkor a Föld most nem lenne itt.

Na igen, mutatom, itt, ahol nem csinálunk semmit. Ahol csak várunk és lesünk, ahelyett, hogy harcolnánk.

74

A várakozás és a megfigyelés a harc része. A fegyverszünet idején a Tisztogató megerősödött. Az emberei keményebbek lettek, csakúgy, mint a fegyvereik.

A Föld is kemény lett, mutatom. Vagy nem? Az Ég egy hosszú pillanatra a szemembe néz, majd elfordul, és a

Föld nyelvén kezd el beszélni: elindul egy üzenet, ami egyiktől a másikig terjed, amíg el nem ér a Föld egyik tagjához, aki, most látom, hogy előkészített egy nyilat, lángoló nyílheggyel. Megfogja az íjat, és kiröpíti a nyilat az éjszakába, ami csak úgy siklik, távol a hegycsúcstól.

Az egész Föld figyeli, ahogy repül, vannak, akik a saját szemükkel, mások pedig a többiek hangján keresztül. A nyíl végül eléri a lebegő fényt, ami megcsavarodik maga körül, forog, aztán belezuhan a folyóba.

Ma csata volt, mutatja nekem az Ég, miközben azt halljuk, hogy a Tisztogató táborát kisebb lárma veri fel. De a háború sok-sok csatából áll.

Aztán felém nyúl és megfogja a karom, azt, amelyikre olyan keményen, fájdalmasan ránőtt a fémpánt, és ami már soha nem fog meggyógyulni. Elhúzódom tőle, de ő újra felém nyúl, és most megengedem, hogy a hosszú fehér ujjaival felemelje a karom a csuklómnál fogva, és felhúzza a ruhám ujját.

És nem felejtjük el, miért vagyunk itt, mutatja az Ég. A szavai elterjednek a Teher nyelvén, azon a nyelven, amitől a

szégyene miatt a Föld fél, és csak terjed közöttük, aztán mindegyiküket hallom, mindegyiküket érzem.

Érzem, hogy az egész Föld azt mondja, Nem felejtjük el. És közben az Ég szemén keresztül mind látják a karomat. Látják a fémpántot, amire a Tisztogató nyelvén ráírtak valamit. Látják rajtam a letörölhetetlen jelet, az igazi nevemet, ami örökké

elválaszt tőlük. 1017.

75

MÁSODIK ESÉLY

{VIOLA}

BRADLEY ZAJÁNAK nyugtalansága rémes.

– Nem haldokolsz – mondom az ágyból, ahol Simone csonterősítőt injekcióz a bokámba.

– Bradley- – Ne – mondja, és felemeli a kezét, hogy elhallgattasson. – Úgy

érzem magam, mintha... – Meztelen meztelen Meztelen – El sem tudom mondani, mennyire meztelennek érzem magam ettől.

A felderítő űrhajó hálóhelyiségét Simone átmeneti kórházzá változtatta. Én vagyok az egyik ágyon, a másikon Bradley fekszik tágra nyílt szemmel, a kezét többnyire a füléhez tapasztja mert a Zaja egyre hangosabb és hangosabb-

76

– Biztos vagy benne, hogy jobban lesz? – súgja oda nekem Simone, és miután végzett az injekciókkal, nekilát bekötözni a bokám. Hallom a hangján, hogy feszült.

– Annyit tudok – suttogom vissza –, hogy a férfiak itt már hozzászoktak és-

– Volt rá gyógyszer – szól közbe –, amiből minden egyes darabot elégetett ez a Mesterpolgár.

– Igen, de hát ez azt is jelenti, hogy van esély a gyógyulásra. Ne sugdolózzatok a hátam mögött, mondja Bradley Zaja. – Bocs – mondom. – Miért kérsz bocsánatot? – kérdezi rám bámulva, aztán rájön. –

Magamra hagynátok egy időre, ha lehet? Kérlek! A Zaja pedig, Az 'stenit, a jó kú életbe, húzzatok már innen és

hagyjatok békén! – Csak hadd fejezzem be Viola lábát – szabadkozik Simone még

mindig feldúlt hangon, de kerüli Bradley tekintetét. Megerősíti a bal bokámon az utolsó kötést is.

– Hoznál magaddal még egyet? – kérdezem tőle halkan. – Minek? – Majd odakint elmondom. Nem akarom Bradleyt kikészíteni. Simone egy hosszú pillanatig gyanakvóan néz rám, de aztán

magához vesz még egy kötszert a fiókból, és elindulunk az ajtó felé, magunk mögött hagyjuk Bradley Zaját, ami faltól falig betölti a szobát.

– Még mindig nem értem – mondja Simone, miközben kifelé megyünk. – Nem csak a fülemmel hallom, hanem belül a fejemben is. Visszanéz Bradleyre, úgy folytatja tágra nyílt szemekkel: Szavakat, és képeket is.

Bradley felől képek érkeznek, lehetnének akár a fejedben is, vagy lóghatnának előtted csak úgy, a levegőben-

Képek rólunk, ahogy ott állunk és nézzük őt, képek, ahogy fekszik az ágyon-

Aztán képek arról, amit a szonda kivetítőjén láttunk, és ahogy egy lángoló szpakkernyíl eltalálta a szondát és megszűnt minden jel-

Aztán képek a felderítő űrhajóról, ami elhagyja az űrpályát, és távoli képek erről a bolygóról, mintha repülés közben látnánk, a

77

képen most egy hatalmas, kékes-zöld óceán, és mellette mér- földnyi erdők, nem gondolná senki, hogy éppen egy szpakkerhad özönlik a folyópartra, majd képek felülnézetből Prentissvárosról-

Aztán újabb képek- Simone-ról- Képek Simone-ról és Bradleyről- – Bradley! – kiáltja Simone és döbbenten lép hátra. – Kérlek! – szinte üvölt Bradley. – Hagyjatok magamra! Ez

elviselhetetlen! Én is sokkot kapok, mert nagyon élesek a képek Bradleyről és

Simone-ról, és Bradley minél jobban igyekszik eltakarni őket, annál tisztábban kivehetők, így hát megfogom Simone könyökét és a kijárat felé tolom, majd megnyomok egy gombot, hogy becsukódjon mögöttünk az ajtó. De az épp csak annyira zárja el tőlünk Bradley Zaját, amennyire egy ajtó egy erőteljes hangot képes kizárni.

Elindulunk kifelé. Lánycsikó? szól felém Acorn Zaja, és otthagyja a helyet, ahol eddig a füvet rágcsálta.

– Az állatok is?! – kérdezi Simone, én pedig Acorn orrát dörzsölgetem. – Miféle hely ez?

– Ilyen az információ – mondom, és eszembe jut Ben, ahogy azt magyarázta, milyen volt az ÚjVilág az első betelepülők számára, eszembe jut, miket mesélt azon az éjszakán a temetőben nekem és Toddnak, és olyan hihetetlenül réginek tűnik ez az emlék. – Információ egyfolytában, megállás nélkül, akár akarod, akár nem.

– Olyan riadtnak tűnik – mondja, és a hangja elakad. – És amiket gondolt-

Elfordul, én pedig túlságosan zavarban vagyok ahhoz, hogy rákérdezzek, Bradley képei vajon emlékek vagy vágyak.

– Ő még mindig ugyanaz a Bradley. Ezt nem szabad elfelejtened. Mi lenne, ha mindenki hallaná azokat a dolgokat, amiket te nem akarsz hangosan kimondani?

Simone felsóhajt, és felnéz a messzi égen úszó két holdra. – Viola, a konvojon több mint kétezer férfi van. Kétezer. Mi lesz

itt, ha felébresztjük őket? – Hozzászoknak majd. A férfiak hozzászoknak. Simone halkan felhorkant. – És a nők?

78

– Nos, ez egy elég bonyolult ügy errefelé. Újra nemtetszően rázza a fejét, aztán észreveszi, hogy még mindig

a kezében fogja a kötszert. – Ez mire kell neked? Egy pillanatra az ajkamba harapok. – Most nagyon kérlek, ne

borulj ki! Lassan felhúzom a pulóverem ujját, és megmutatom neki a

fémpántot a karomon. A bőröm vörösebb, mint eddig, és a holdfényben jól kivehetően fénylik a szám. 1379.

– Istenem, Viola – suttogja Simone. – Azok a férfiak tették ezt veled?

– Velem nem. De a többi nővel igen. – Köhögnem kell egyet. – Ezt én tettem magammal. – Magaddal? – Jó okom volt rá. Figyelj, majd később elmagyarázom, de most

nagyon jó lenne rátenni ezt a kötést. Vár egy percig, aztán elkezdi gyengéden rátekerni a karomra a

kötszert, miközben végig a szemembe néz. A gyógyszer hűsítő hatásától máris valamivel jobban érzem magam.

– Kicsim – mondja indulattal teli gondoskodással a hangjában, rá sem tudok nézni. – Tényleg jól vagy?

Megpróbálkozom egy majdnem-mosollyal, hogy megszabadítsam őt az aggodalma egy részétől. – Sok mindent kell mesélnem neked.

– Szerintem is – mondja, és megszorítja a kötést. – Már kezdheted is!

Megrázom a fejem. – Most nem lehet. Toddhoz kell mennem. A homlokát ráncolja. – Micsoda? Úgy érted, most? – Jobban

kihúzza magát. – Nem sétálhatsz csak úgy bele egy háború kellős közepébe!

– Már nem vészes, az előbb láttuk. – Nem. Mi azt láttuk, hogy két óriási sereg tábort vert a

frontvonalnál, majd azt, hogy kilőtték a szondánkat! Nem létezik, hogy te most odamenj.

– De ott van Todd! Oda kell mennem! – Nem, nem kell. Mint Missziós Parancsnok megtiltom, és ezzel

lezártuk ezt a kérdést. Pislogok. – Megtiltod?

79

Érzem, hogy különös düh kezd növekedni a hasamban. Simone észreveszi az arckifejezésem, és finomít a vonásain. –

Viola, mindaz, amit az elmúlt öt hónapban túléltél, az elképesztő, de mi már itt vagyunk. Túlságosan szeretlek ahhoz hogy megengedjem, hogy ilyen veszélyeknek tedd ki magad. Nem mehetsz. Szó sem lehet róla.

– Ha békét akarunk, nem hagyhatjuk, hogy a háború fokozódjon. – És mégis hogyan képzeled, hogy te és egy fiú megállítja ezt az

egészet? Ekkor a düh már elönti az egész bensőm, és emlékeztetnem kell

magam arra, hogy ő nem tudja. Nem tudja, hogy mi mindenen mentem keresztül, hogy mi mindenen mentünk keresztül Todd-dal. Nem tudja, hogy én már millió mérföldnyire vagyok attól, hogy nekem bárki bármit megtiltson.

Megfogom Acorn sörényét, letérdel elém. – Viola, ne – kérlel Simone, és felém indul- Engedelmes! kiáltja Acorn riadtan. Simone ijedten hátralép. Átlendítem a fájó, de már gyógyuló

lábam Acorn hátán. – Senki nem parancsolhat már nekem, Simone – mondom halkan,

próbálok nyugodt maradni, és meglepődöm, hogy milyen erősnek érzem magam. – Ha a szüleim élnének, talán másképp lenne. De nem élnek.

Mintha hozzám akarna lépni, de most már komolyan tart Acorntól. – Viola, a szüleid már nem lehetnek itt, de vannak, akik törődnek veled, akik képesek törődni veled.

– Kérlek! – mondom. – Bíznod kell bennem. Szomorúan, aggodalommal telve néz rám. – Korai még, hogy

felnőtt légy, Viola. – Lehet. Csak akad olyan helyzet, amikor nincs más választásod. Acorn feláll, indulásra készen. – Visszajövök, amint lehet. Acorn feláll, indulásra készen. – Visszajövök, amint lehet. – Viola!- – Toddhoz kell mennem! Csak ennyiről van szó. És most, hogy a

harc csillapodott, meg kell keresnem Coyle nővért is, mielőtt újra robbantgatni kezd.

80

– Legalább ne menj egyedül! Veled tartok- – Bradleynek nagyobb szüksége van rád! Bármi is legyen az,

amiről tudni sem akarsz, de neki szüksége van rád. – Viola- – Nem arról van szó, hogy le akarok nyargalni a háborús zónába –

mondom egy kicsit lágyabban, próbálok mentegetőzni most, hogy észrevettem, mennyire megijedt. Ránézek a felderítő űrhajóra. – Talán küldhetnél utánam egy másik szondát.

Simone egy pillanatra elgondolkozik, aztán azt mondja: – Jobb ötletem van.

[TODD]

– Kerítettünk pokrócokat a környékbeli házakból – mondja O’Hare a Mesterpolgárnak. – Meg élelmet is. Hozunk magának, amint lehet.

– Köszönöm, százados! Hozzon belőle Toddnak is, rendben? O’Hare szeme felvillan. – Elég szűkösen állunk mindenből, uram-

– Élelmet Toddnak! – szól a Mesterpolgár élesebben. – És takarót is! Kezd a levegő lehűlni.

O’Hare nagy levegőt vesz, nem látszik túl boldognak. – Igenis, uram.

– A lovamnak is – szólok utána. A homlokát ráncolja, amikor visszanéz-vissza rám. – Százados, a lovának is hozzon!- ismétli meg a Mesterpolgár. O’Hare bólint és elviharzik. A Mesterpolgár emberei megtisztogattak nekünk egy területet a

tábor szélén. Nagy tűz ég, körbe lehet ülni, van néhány sátor is a Mesterpolgárnak és az embereinek. Egy kissé távolabbra ültem le, de azért elég közel ahhoz, hogy szemmel tudjam tartani. Itt van mellettem Angharrad is, a feje még mindig lefelé lóg, a Zaja még mindig csöndes. Továbbra is cirógatom meg simogatom, de még mindig semmit nem mond, egyáltalán semmit.

Mostanában nem van sok mondanivalója a Mesterpolgárnak sem. Egyik jelentés jön a másik után, Tate és O’Hare mindig hozzák neki

81

a friss híreket. Jönnek hozzá az egyszerű katonák is szégyenlősen, gratulálnak a győzelméhez, úgy látszik, megfeledkeztek arról, hogy az egész zűrzavarosságról elsősorban egyedül ő tehet.

Az arcomat odanyomom-oda Angharradhoz. – Mit csinálok most, kislány? – suttogom.

Mer mit is csinálok? Szabadon engedtem a Mesterpolgárt, aki megnyerte az első csatát, és megvédi Violát a világtól, pontosan úgy, ahogy azt megígértettem vele.

De van egy hadserege, ami bármire képes érte. Kérhet tőlük bármit, ha kell, meg is halnak érte. Mit számít, ha le tudnám győzni, az emberei úgysem hagynák, hogy bántsam.

– Elnök úr? – jön most oda Taté, a kezében a szpakkerek egyik fehér rúdja. – Az első jelentés az új fegyverekről.

– Mondja csak, százados! – kéri a Mesterpolgár, majd szétveti a kíváncsiság.

– Mintha savas puskák lennének – kezd bele Tate. – Van benne egy üreg, amit valamilyen, valószínűleg növényi anyagokból álló keverékkel töltöttek meg.

A kezét a fehér rúdba vájt lyukhoz emeli. – Aztán van itt rajta egy zárópecek, ami átenged egy adagot ebből

a keverékből, és az anyag összekeveredik egy harmadik hozzávalóval, ami egy zselés anyagon keresztül azonnal áthatol egy apró gyújtást követően.-Tate a rúd végére mutat. – És aztán ez itt meggyullad, és miközben szétporlik, nem engedi, egészen addig, amíg el nem éri a célpontját és akkor-

– És akkor ez a lángoló maró sav letépi a karodat – fejezi be a Mesterpolgár. – Lenyűgöző teljesítmény ilyen rövid idő alatt, százados.

– Bíztattam a vegyészeinket, hogy igyekezzenek, uram – mondja Tate olyan mosollyal, amit nagyon nem bírok.

– Mi a fenét jelent ez az egész? – kérdezem a Mesterpolgárt, amikor Tate lelép.

– Nem jártál kémia órára az iskolában? – Maga bezáratta az iskolákat, és elégette az összes könyvünket. – Valóban így történt. – Felnéz a hegycsúcsra, oda, ahol a vízesés

párája fölött minden fényben áll, a szpakkerek tábortüzei ott

82

világítanak. – Régen ők csak vadásztak és gyűjtögettek, Todd, és mérsékelten ugyan, de értettek még az állattartáshoz is. De sosem voltak tudósok.

– És ez mit jelent? – Ez azt jelenti, hogy az ellenség minden kétséget kizáróan azzal

töltötte a legutóbbi háború óta eltelt tizenhárom évet, hogy bennünket figyelt, tanult tőlünk, méghozzá itt, ezen a bolygón, az információ helyszínén. – Megmarkolja az állát. – Vajon hogyan képesek tanulni, amikor mindannyian részei a nagy egységes, összefonódott hangnak?

– Ha nem gyilkolta volna le az összeset a városban, akkor lehet, hogy meg tudná kérdezni őket.

Oda se figyel rám. – Mindezzel együtt egyre inkább ténykérdés hogy az ellenségünk minden egyes perccel csak fenyegetőbbé válik A szemöldököm ráncolom. – Maga szinte boldog ettől. O’Hare jön vissza hozzánk, tele a keze, de az arca igencsak savanyú. – Pokrócok és élelem, uram.

A Mesterpolgár felém int, jelezve O’Hare-nak, hogy adja át ő nekem. Át is nyújtja, aztán újra elviharzik, ugyanúgy, mint az előbb Tate, és nem is hallod a Zaját, úgyhogy azt se tudod, mitől őrültek meg most hirtelenjében.

Ráterítem-rá a takarót Angharradra, de ő még most se mond semmit. A sebe már begyógyult, szóval nem az a baja. Csak áll ott leszegett fejjel, bámulja a földet, nem eszik, nem iszik, és nem reagál semmire, amit csinálok.

– Kikötheted őt a többi ló közé, Todd – mondja a Mesterpolgár. – Úgy legalább melegebb helyen lesz.

– Szüksége van rám. Mellette maradok. Bólint. – A hűséged csodálatra méltó. Mindig is figyeltem,

mennyire jellemző rád ez a jó tulajdonság. – Magára viszont egyáltalán nem jellemző, igaz? Válaszképpen

csak újra előveszi azt a mosolyát, aminek láttán legszívesebben jól pofán vágnád valamivel. – Enned és aludnod kell, amíg még lehet, Todd. Sosem tudhatod, mikor lesz rád szükség a harcokban.

– Amit magának köszönhetünk. Itt sem lennénk, ha maga nem-

83

– Már megint itt tartunk – szól közbe élesen. – Ideje már, hogy abbahagyd a siránkozást! Hogy mi lenne, ha... Kezdj inkább azon gondolkodni, hogy most mi van.

Ettől eléggé bepöccenek- Ránézek- És arra gondolok, ami most van- Arra gondolok, ahogy összeesett, amikor a katedrális romjai

között odavágtam neki Viola nevét. Arra gondolok, ahogy a saját fiát gondolkodás nélkül lelőtte-

– Todd- Arra gondolok, ahogy a Kérdés Központban Violát figyelte,

miközben kínozta, és Viola a víz alatt fulladozott. Arra gondolok, amit anya írt róla a naplójában, abban a részben, amit Viola felolvasott nekem, hogy miket művelt a régi Prentissvárosban.

– Todd, az nem igaz. Az nem úgy történt- Arra a két emberre gondolok, akik felneveltek, akik szerettek

engem, meg arra, ahogy Cillian meghalt a tanyán, időt akart nekem nyerni, hogy elmeneküljek, és arra is, ahogy ugyanezért Davy lelőtte Bent az út szélén. Mentcsre gondolok, az én drága kutyámra, aki megmentett, aztán meghalt-

– Nekem ezekhez semmi közöm nem volt- Arra gondolok, amikor Farbranch elesett. Arra gondolok, hogyan

lövöldözték le sorban az ottaniakat, a Mesterpolgár meg csak nézte, és arra is gondolok-

ÉN VAGYOK A KÖR ÉS A KÖR ÉN VAGYOK. Ő küldi ezt, keményen, egyenesen bele a fejem közepébe. – Hagyja ezt abba! – rándulok össze. – Túl sok mindent adsz ki magadból, Todd Hewitt – szakít félbe,

és végre tényleg majdnem mérges. – Hogy akarsz másokat irányítani, ha minden apró érzelem meglátszik rajtad?

– Én nem akarok másokat irányítani – vágom neki vissza. – Amikor megkötöztél, akkor bizony azt akartad, irányítani őket,

és ha ez a nap egyszer újra eljön, akkor a titkaidat meg kell tartanod magadnak.

– Semmi olyat nem akarok, amit magától kell megtanulnom

84

– Ó, dehogynem. – Közelebb lép. – Addig fogom mondogatni amíg el nem hiszed: van benned erő, Todd Hewitt, olyan erő, amivel az egész bolygót irányítani tudnád.

– Olyan erő, amivel irányítani tudnám magát Újra vigyorog, de ez most szenvedélyes vigyorgás. – Tudod, mit

teszek Todd, hogy mások ne hallják a Zajomat? – kérdezi halkan és keserűen. – Tudod, hogy vagyok képes minden egyes ember elől elrejteni a titkaimat?

– Nem- Előrehajol. – Úgy, hogy alig használok hozzá erőt. – Ne jöjjön ilyen közel! – de akkor- Újra itt van, benne a fejem közepében, ÉN VAGYOK A KÖR ÉS

A KÖR ÉN VAGYOK- De ezúttal ez teljesen más- Lélegzet-megállító érzés- Van benne valami könnyedség, amitől a gyomrom a torkomban

érzem- – Adok neked valamit – mondja, a hangja körbe-körül hullámzik a

fejem belsejében, mint valamilyen füstfelhő. – Egy ajándékot. A parancsnokaimnak is ezt adtam. Használd! Használd, hogy le tudj győzni engem. Legyen hozzá merszed!

Belenézek-bele a szemébe, a nagy feketeségbe, a feketeségbe, ami teljesen elborít-

ÉN VAGYOK A KÖR ÉS A KÖR ÉN VAGYOK. Ez az egyetlen dolog a világon, amit hallok.

{VIOLA}

A város kísértetiesen nyugodt, amikor Acornnal átvonulunk rajta, néhány helyen teljes a némaság, mert ÚjPrentissváros emberei elmenekültek valahová, ki a hideg éjszakába. Elképzelni sem tudom, mennyire megrémülhettek, fogalmuk sincs, mi történik, mi vár rájuk. Hátranézek, miközben átvágunk az üres téren, a katedrális romjai előtt. Magasan fenn az égen, a még mindig álló harangtorony fölött,

85

ott figyel engem egy másik szonda. Épp elég távol a szpakkerek nyilaitól, de közel ahhoz, hogy kövessen és lásson engem.

De ezen kívül van még más is nekem. Acornnal elhagyjuk a teret, és lefelé ügetünk a harctér felé vezető

úton, egyre közelebb érünk a hadsereghez. Már látom is őket. A lobogó tűz körül a katonák tábori székeken ülnek, felém fordulnak, ahogy közeledem. Az arcuk fáradt, elgyötört, és olyan döbbenten néznek rám, mintha szellemet látnának előlépdelni a sötétből.

– Ó, Acorn – suttogom idegesen. – Fogalmam sincs, mi lesz most. Már közel érünk, amikor az egyik katona feláll, és rám szegezi a

puskáját. – Állj meg ott, ahol vagy! – kiáltja. Fiatal, a haja zsíros, és az arcán friss vágás nyoma, amit rosszul öltöttek össze.

– A Mesterpolgárhoz jöttem – kiáltom vissza, próbálok határozott maradni.

– Kihez? – Ez meg ki? – kérdezi egy másik katona, és ő is feláll. Ő még

fiatalabb, Todd-dal egykorú lehet. – Egy terrorista – mondja az előbbi. – Azér' jött ide, hogy bombát

robbantson. – Nem vagyok terrorista – kiáltom, és átnézek a fejük fölött

Próbálom Toddot megtalálni, vagy meghallani a Zaját ebben sistergő ROBAJban-

– Lefelé a lóról! – utasít az első katona. – Most! – A nevem Viola Eade – mondom, Acorn mocorogni kezd

alattam. – A Mesterpolgár, az Elnökük, ismer engem. – Nem érdekel, hogy hívnak. Le a lóról! Lánycsikó, figyelmeztet Acorn. – Megmondtam, le a lóról! Hallom, hogy felhúzza a puska kakasát, és elkiáltom magam, –

Todd! – Nem szólok megint – figyelmeztet, és most már többen is

felállnak. – TODD! – kiáltom újra- A másik katona megragadja Acorn kantárját, és már többen

körénk gyűltek, vicsorog rájuk Acorn, de az egyik a puskájával fejbe veri-

86

-TODD! Kezek ragadnak meg, Acorn nyüszít, Engedelmes, engedelmes!

de a katonák lerángatnak a nyeregből, próbálok megállni a lábamon, ahogy csak bírok-

– Engedjétek el! – szól egy hang, átvág minden hangzavaron, pedig még csak nem is hangos.

Azonnal elengednek, és visszamászom a nyeregbe. – Légy üdvözölve, Viola! – mondja a Mesterpolgár, utat engednek

neki, elindul felém. – Hol van Todd? – kérdezem. – Mit csinált vele? És akkor meghallom a hangját- – Viola? Előlép a Mesterpolgár mögül, odébbtolja őt a vállaival,

előreverekszi magát hozzám, a szemei hatalmasak és szédültek, de végre itt van-

– Viola – ismétli, és mosolyogva felém nyújtja a kezét, és én felé nyúlok-

Egy pillanatra, csak egy rövid pillanatra, valami különöset érzek a zajában, valami könnyűt és tünékenyt-

Egy pillanatra alig hallom őt- Aztán az érzései elmossák ezt, és újra a régi Todd áll előttem,

magához szorít erősen, és azt mondja: – Viola.

[TODD]

– Akkor Simone azt mondta, Jobb ötletem van – meséli Viola, és kicsatolja az új táskáját, amit magával hozott. Belenyúl, elővesz két lapos fém dolgot. Mint azok a kövek, amikkel a folyókon kacsázunk, olyan kicsik, kerek formájúak és csillogóak, és pontosan a tenyeredbe illenek.

– Kommok – mondja. – Ezekkel tudunk egymással beszélni, akárhol is vagyunk.

Átnyújtja nekem az egyiket- És az ujjunk egy pillanatra összeér, és elönti mindenemet a

megkönnyebbülés, hogy látom őt, hogy itt van, pont itt, velem, igaz,

87

hogy a csöndje még mindig furcsa nekem, és hogy viccesen néz rám, de-

A Zajomat figyeli, tudom. Én vagyok a kör és a kör én vagyok. A Mesterpolgár belerakta a

fejembe, puhakönnyed és eltűnő. Azt mondja, van erre egy technika, amit ha gyakorolok, akkor olyan néma lehet a Zajom, mint az övé, meg a parancsnokoké.

És egy pillanatra, éppen csak egy pillanatra, azt hiszem, én- – Egyes – szól bele a kommjába Viola, és egyszer csak a

fémvalami a kezemben egy tenyér-méretű képernyővé változik át, és betölti Viola mosolygó arca.

Mintha itt tartanám őt a tenyeremben. Nevetgél egy kicsit, aztán megmutatja az övét, amin az én

meglepett pofám látszik. – A szonda közvetíti a jeleket – mondja, és a háta mögött a város

felé mutat, ahol egy fénylő fehér pötty repked körbe, az út felett. – Ez itt lesz mindig a közelünkben, Simone gondoskodik róla, úgyhogy nem fogják csak úgy lepuffantani.

– Ügyes ötlet – mondja a Mesterpolgár. – Megnézhetem az egyiket?

– Nem! – vágja rá Viola, de rá sem néz. – Ha ezt csinálod – folytatja felém, és megnyomja a komm oldalát –, akkor a felderítő űrhajóval is beszélhetsz. Simone?

– Itt vagyok – szólal meg egy női hang, aztán valaki egyszerre csak feltűnik Viola mellett a tenyeremben ülő képernyőn is. – Minden rendben van veled odalenn? Volt egy pillanat, amikor-

– Jól vagyok – mondja Viola. – Todd is itt van. Ez itt ő- – Örülök, hogy találkoztunk Todd. – Aha – mondom. – Helló! – Megyek vissza, amint tudok – folytatja Viola. – Figyellek innen. És Todd? – Igen? – kérdezem, miközben a nő apró arcát nézem. – Vigyázz Violára, rendben ? – Ne aggódjon! Viola újra megnyomja a kommját, és az arc eltűnik. Sóhajt egy

nagyot, és fáradtan rám mosolyog. – Szóval nem lehet téged magadra

88

hagyni öt percre sem, mert fogod magad, és háborúzni kezdesz? – kérdezi, és ezt viccesnek szánja, de azon gondolkodom, vajon-

Azon gondolkodom, vajon attól tűnik most másnak Viola, mert annyi halált láttam mostanában? Sokkal valóságosabb, sokkal jelenbenvalóbb, mintha az lenne a leghihetetlenebb dolog a világon, hogy még mindketten élünk és ettől a mellkasom különösen kitágul, és azt gondolom, hogy Hát itt van, itt a közelemben, az én Violám, eljött hozzám-

Arra gondolok, hogy mennyire szeretném megfogni a kezét, és soha el sem engedném, érezni a bőrét, a bőre melegét, és csak szorítanám erősen a kezemben és-

– A Zajod nagyon furcsa – mondja, és megint idegenül néz rám. – Olyan homályos. Érzem benne az érzéseidet – és akkor elfordítja a fejét, én meg elvörösödök-el, pedig nem is van rá semmi okom –, de nehéz tisztán olvasni benne.

Már azon vagyok, hogy elmondom neki, mi volt a Mesterpolgárral, hogyan üresedtem ki egy pillanatra, aztán pedig, amikor kinyitottam a szemem, hogyan lett a Zajom könnyebb és halkabb-

Már azon vagyok, hogy mesélek neki ezekről- De ő közel hajol hozzám, és azt mondja elkomorult hangon: – Ez most olyan, mint a lovadnál? – kérdezi, mert látta, milyen

csöndes volt Angharrad, amikor lovagoltunk. Acorn még csak nem is tudta mén-üdvözléssel köszönteni őt. – Ez amiatt van, amiket láttál?

Ennyi elég is ahhoz, hogy berobbanjon a gondolataim kellősközepébe újra a támadás, minden rémisztő részletével, és még ha homályos is a Zajom, Viola akkor is érti ezt, mer' megfogja a kezem, és csak törődés van és nyugtatás, és egyszerre csak úgy érzem, hogy életem hátralévő részében ebben akarok létezni, és csak sírni akarok vég nélkül, és a szemem már egyből nedves lesz és Viola meglátja és felsóhajt Todd! és ebben benne van min- den kedvessége és el kell fordulnom tőle újra, és valahogy végül mindketten a Mesterpolgár felé nézünk, aki a tábortűznél áll és minket figyel.

Hallom, ahogy Viola felsóhajt. – Miért engedted el, Todd? – suttogja.

89

– Nem volt más lehetőség – suttogom vissza. – Jöttek a szpak- kerek, és a sereg nem hallgatott másra, csak őrá.

– De a szpakkerek valószínűleg őt akarják. Biztosan azért támadnak, amiért a városban kiirtották őket.

– Azért én ebben nem vagyok annyira biztos – mondom, és most először megengedem magamnak, hogy újra az 1017-esre gondoljak, arra, ahogy dühömben egyszer eltörtem a karját, ahogy kirángattam őt egy nagy rakás szpakkertest közül, és bármit tettem, jót vagy rosszat, ő akkor is a halálomat akarta.

Ránézek. – Mit csinálunk most, Viola? – Véget vetünk a háborúnak, azt csináljuk. Coyle nővér mondta,

hogy volt régen egy békeszerződés, szóval megpróbálkozunk most is eggyel. Talán Bradley és Simone beszélni tudnak a szpakkerekkel. Elmondják nekik, hogy nem vagyunk mind rosszak.

– De mi van akkor, ha újra támadnak, mielőtt még beszélnek velük? – Átnézünk a Mesterpolgár felé, ő biccent egyet felénk.

– Rá is szükségünk van, hogy megállítsa a szpakkereket, még mielőtt tárgyalni tudtok velük.

Viola rosszallóan néz rám. – Szóval kezdheti megint az ocsmány dolgait. Csak azért, mert szükségünk van rá.

– Katonái vannak. Ő az, akit követnek. Engem nem. – És ő követ téged? Sóhajtok. – Ez az egyezség. Eddig megtartotta a szavát. – Igen, eddig – mondja csöndesen. Aztán ásít egyet, és

megdörzsöli a kézfejével a szemét. – Nem emlékszem, mikor aludtam utoljára.

Ránézek a saját kezemre, már nem fogja az övét, és eszembe jut, amit Simone-nak mondott. – Szóval visszamész?

– Muszáj. Meg kell találnom Coyle nővért, hogy ne okozzon még több bonyodalmat.

– Jól van. De ne felejtsd el, amit mondtam. Nem hagylak magadra. Még a gondolataimban sem.

Megfogja a kezem, és nem mond semmit, de nem is kell, mer’ tudom, ismerem őt, és ő is ismer engem, és csak ülünk így egymás mellett egy ideig, de aztán ennek vége, mert mennie kell. Felpattan,

90

Acorn még utoljára odadörgöli az orrát Angharradhoz, aztán visszajön hozzánk, és Viola felkapaszkodik rá.

– Majd elmondom, hogy mire jutok – mondja, és felemeli a kommját. – Majd elmondom, hogy merre járok. Visszajövök, amint csak tudok.

– Viola? – szól hozzá a Mesterpolgár, miközben a tűz mellől hozzánk lép, amikor Viola felmászik Acorn nyergébe.

Viola a szemeit forgatja. – Igen? – Csak az jutott eszembe, hogy megkérnélek valamire. Szólj,

kérlek az űrhajón az embereknek, hogy örömmel találkoznék mielőbb velük.

– Biztos lehet benne, hogy átadom. És válaszul hadd mondjak én is valamit! – A szondára mutat, ami még mindig ott lebeg a távolban, fenn az ég közepén. – Figyeljük magát. Az űrhajónk tele van fegyverekkel. Amint kezet emel Toddra, cafatokra lövik magát, mert csak egy szavamba kerül.

Esküszöm, a Mesterpolgár vigyora ettől csak még szélesebb lesz. Viola még utoljára hosszasan rám néz, de aztán indul is, vissza a

városba, hogy megtalálja Coyle nővért, bárhol is bujkáljon. – Belevaló lány – mondja a Mesterpolgár, és odaáll mögém. – Egy szót se Violáról! Soha! Oda se figyel erre. – Nemsokára hajnalodik – jegyzi meg. – Pihenned kell. Emlékezetes napunk volt. – Nem is akarom megismételni. – Attól tartok, ez ellen semmit nem tehetünk. – De tehetünk – mondom, és már jobban érzem magamat, mert

Viola azt mondta, talán lehet kiút ebből az egészből. – Újra békét kötünk a szpakkerekkel. Magának csak vissza kell őket fogni, amíg meg nem állapodunk velük.

– Ennyi az egész? – a hangjából úgy tűnik, szórakoztatja a beszélgetésünk.

– Ennyi- – Todd, ez nem így működik. Nem érdekük, hogy beszéljenek

veled, amikor úgy érzik, hogy fölényben vannak. Miért akarnának békét, amikor biztosak abban, hogy meg tudnak bennünket semmisíteni?

91

– De- – Ne aggódj, Todd. Én jól tudom, milyen ez a háború. Tudom,

hogy kell megnyerni ezt a háborút. Először megmutatod az ellenségednek, hogy le tudod győzni, aztán már olyan békét kötsz vele, amilyet csak akarsz.

Már majdnem belefogok egy válaszba, de túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy vitatkozzak. Én sem emlékszem, mikor aludtam utoljára.

– Tudod mit, Todd? – kérdezi élénken a Mesterpolgár. – Esküszöm, hogy csöndesebb lett a Zajod.

És- ÉN VAGYOK A KÖR ÉS A KÖR ÉN VAGYOK: Megint a fejembe küldi, ugyanazzal a könnyed, lebegő érzéssel

együtt- Azzal az érzéssel, amitől a Zajom eltűnik- Amiről nem beszéltem Violának- (mer’ ez megszünteti a háború ordítását is bennem, és nem látom

azt a sok halált újra meg újra-) (és van még ott valami más is?) (egy halk zümm a könnyűség mögött) – Tartsa magát távol a gondolataimtól! Megmondtam, ha

irányítani próbál, akkor- – Nem vagyok a fejedben, Todd. Ez benne a szép. Ez te vagy

egyedül. Gyakorold. Ez egy ajándék. – Nekem nem kell magától ajándék - – Ebben biztos vagyok – mondja, és még mindig vigyorog. – Elnök úr? – szól közbe újra Tate. – Mondja parancsnok! Jelentettek már a kémeink? – Még nem, uram. Csak napfelkelte után számítunk rájuk. – Majd azt mondják, hogy a folyótól északra mérsékelt a mozgás,

mert az a vidék túl vad a szpakkereknek, hogy átkeljenek, délen pedig, a hegy gerince mentén, azért nem támadnak, mert túl messze esik tőlük, – A Mesterpolgár a hegy felé néz. – Nem, onnan támadnak majd. Efelől semmi kétség.

– Más miatt jöttem, uram – folytatja Tate, a kezében egy halom összehajtogatott ruhát szorongat. – Egy kis időbe telt, mire

92

megtaláltuk a katedrális romjai között, de meglepően jó állapotban van.

– Tökéletes, százados – mondja a Mesterpolgár, és elveszi tőle a ruhát, a hangjában igazi öröm van. – Sőt, a lehető legtökéletesebb.

– Ez micsoda? – kérdezem. Egy gyors mozdulattal szétnyitja a ruhát, és maga elé tartja. Egy

elegánsnak tűnő kabát meg egy hozzá illő nadrág. – A tábornoki egyenruhám. Tate meg én, és a tábortűz körül ülő többi katona mind azt

figyeljük, ahogy a Mesterpolgár leszedi magáról a véres és poros hétköznapi kabátját, és felveszi a pont-ráillő, sötétkék kabátot, aminek mindkét ujján aranyszínű csík fut végig. Végigsimítja a tenyerével, aztán visszanéz-vissza rám, a szemében még mindig ott a szórakozott csillogás.

– Kezdjük el a harcot, hogy béke lehessen!

{VIOLA}

Acorn és én visszatérünk az útra, keresztül a téren, a távoli ég rózsaszínben úszik, hamarosan fölkel a nap.

Figyeltem Toddot egészen addig, míg már semmit nem láttam belőle. Aggódom miatta, aggódom a Zaja miatt. Még akkor is, amikor eljöttem, ott volt benne az a furcsa elmosódottság, alig lehetett látni a részleteit, mégis annyira élénk volt minden érzés benne-

(még azok az érzések is, amelyek egy pillanatra tűntek fel, mielőtt zavarba jött, a testi érzések, a kimondatlanok, amelyeknek a bőrömhöz volt közük, hogy szeretné megérinteni még jobban, és amelyektől kedvem támadt ahhoz, hogy-)

Azon tűnődöm, vajon ő is sokkos állapotban van-e, mint Angharrad, mert lehet, hogy olyan borzalmakat látott a harcokban, hogy valahogy még látni sem képes azt, még a Zajában sem, és a szívem majdnem megszakad ettől a gondolattól-

Még egy ok, hogy véget érjen ez a háború.

93

Szorosabbra húzom magamon a kabátot, amit Simone-tól kaptam. Egyre hidegebb van, és én reszketek, de azt is érzem, hogy izzadok, ami (ezt a gyógyító tanfolyamon tanultam) azt jelenti, hogy lázam van. Felhúzom a kabátom bal ujját, és a kötés alá nézek. A seb körül a bőr még mindig gyulladt, vörös.

És vörös csíkok indulnak ki belőle a csuklóm felé. Tudom, mit jelent: fertőzés. Súlyos fertőzés. A kötszer nem használt. Visszahúzom a kabát ujját, és próbálom elfelejteni, mi van alatta.

És arra sem akarok gondolni, hogy nem mondtam el Toddnak, milyen beteg vagyok.

Mert meg kell találnom Coyle nővért. – Nos – mondom Acornnak. – Egyfolytában az óceánról beszélt.

Kíváncsi vagyok, tényleg olyan messze van-e, ahogy ő- Nagyot ugratok, amikor váratlanul a komm jelez a zsebemben. – Todd? – válaszolok is azonnal. De Simone az. – Jobb, ha azonnal visszajössz ide! – Miért? – kérdezem riadtan. – Mi történt? – Megtaláltuk a Választ.

Régebben

A NAP MAR FELFELE TART AZ ÉGEN, amikor szedek magamnak egy kis ételt a tűzről. A Föld tagjai figyelik, ahogy magamhoz veszek egy serpenyőt és levest öntök bele. A hangjuk nyitva (nem is igen tudnák elzárni, különben nem lennének a Föld tagjai), így hát végighallgatom, hogyan vitatkoznak rólam. A gondolataik egyiküktől a másikig terjednek, míg végül egy közös vélemény alakul ki, majd annak az ellenkezője, és így tovább, olyan gyorsan, hogy alig tudom követni.

Aztán végre döntésre jutnak. Valaki a Földből feláll, és oda nyújt nekem egy nagy csontkanalat, hogy ne kelljen innom az edényből a levest, és hallom a háta mögött a Föld hangjait, vagyis a közös

94

hangjukat, amiből kiderül, hogy barátsággal kínálják nekem a kanalat.

A kanál felé nyúlok. Köszönöm, mondom a Teher nyelvén- Már itt is van megint, ez a

halvány ellenérzés, a nyelvtől, amit beszélek, nem szeretik, mert idegen nekik, egyedi, és valami olyat jelképez, amit szégyellni kell. El is tűnik gyorsan, mert az örvénylő hangban hirtelen elnyomják, de biztos vagyok abban, hogy egy pillanatra ott volt.

Nem veszem el a kanalat. Hallom újra a hangjukat, ahogyan bocsánatot kérnek, miközben otthagyom őket, de nem fordulok vissza. Ahhoz a földúthoz megyek, amire rábukkantam, és elindulok vissza az út menten a sziklás hegy felé.

A Föld általában az út laposabbik felén ver tábort, de ahogy haladok fölfelé, a hegyoldalon másokat is látok. Másokat másik környékről, onnan, ahol a Föld a hegyek között él és szereti a meredek talajt. És odalenn pedig olyanok élnek, akik a Földnek ahhoz a részéhez tartoznak, akik a folyókhoz laknak közel, és gyorsan összetákolt csónakokban alszanak.

De végül is a Föld mind egy, nem igaz? Nincsenek mások, ők vagy azok.

Csak egy Föld van. És én vagyok az egyetlen, aki nem tartozik oda. Elérek egy pontra, ahol a hegy már olyan meredek, hogy

kapaszkodnom kell. Meglátok egy kiszögellést, amire leülhetek, és lenézek az alattam lévő Földre, ugyanúgy, ahogy a Föld néz le a hegy pereméről a Tisztogatóra.

Ez az a hely, ahol egyedül lehetek.

Nem kellene egyedül lennem. Itt kellene lennie velem az én egyetlenemnek, hogy együtt együnk,

amikor a hajnal hasadni kezd, hogy együtt küzdjünk az álmosság ellen, és együtt várjunk a háború következő felvonására.

De az én egyetlenem nincs itt. Mert az én egyetlenemet megölte a Tisztogató, amikor a Teher

miatt először járőröztek a hátsó kertekben, a pincékben, a lezárt

95

szobákban és a szolgák szállásain. Én és az én egyetlenem egy kerti viskóban bujkáltunk, amikor az ajtót ránk törték, és az én egyetlenem rájuk támadott. Rájuk támadott miattam. Hogy engem mentsen tőlük.

És aztán legyőzték őt egy jókora karddal. Engem elráncigáltak onnan, és csak az a hátborzongató, csattogó

hang jött ki belőlem, amit a Tisztogató meghagyott nekünk, amikor a „gyógyszert” ránk kényszerítette, de az a hang semmi nem volt ahhoz képest, hogy elszakították tőlem az én egyetlenemet és összezártak egy rakás Teherrel, akiknek le kellett fogniuk engem, hogy vissza ne rohanjak a viskóba.

Lefogtak, hogy ne pusztítsam el magamat. Gyűlöltem emiatt a Tehert. Gyűlöltem őket, hogy nem hagytak

meghalni akkor és ott, amikor a bánatom nem volt elég ahhoz, hogy megöljön. Gyűlöltem őket, ahogy-

Ahogy elfogadtuk a sorsunkat, hogy oda mentünk, azt ettük és ott aludtunk, amit parancsoltak. Egész idő alatt csak egyszer támadtunk rájuk, egyetlen egyszer. A Kés és a másik ellen, aki vele volt, az a hangos, nagyobb valaki, aki fiatalabbnak tűnt a Késnél. Csak akkor harcoltunk egyetlen egyszer, amikor a Kés barátja az egyikünk nyakára, csak úgy szórakozásból, egy fémpántot szorított.

Ott, akkor egy pillanatra, némán, a Teher újra megértette egymást. Egy pillanatra tényleg újra egyek voltunk.

És nem egyedül. És harcoltunk. Néhányan meghaltak közülünk. És azután nem harcoltunk többet. Akkor sem, amikor a Tisztogató egy csoportja puskákkal és

kardokkal tért vissza. Akkor sem, amikor felsorakoztattak bennünket és elkezdtek legyilkolni minket. Lőttek és vagdostak bennünket, és közben olyan magas, hebegő hangot adtak ki, amit ők nevetésnek hívnak. Lemészárolták az öregeket és a fiatalokat, az anyákat és a csecsemőket, az apákat és a fiúkat. Ha ellenálltunk, megöltek. Ha nem ellenkeztünk, megöltek. Ha menekülni próbáltunk, megöltek. Ha maradtunk, megöltek.

Egyiket a másik után.

96

Még a félelmünket sem tudtuk egymással megosztani. Lehetőség sem volt arra, hogy megvédj ük magunkat. Arra sem, hogy békésen haljunk meg.

Így hát magányosan haltunk meg. Mindannyian. Mindannyian, egy kivétellel. Mindannyian, kivéve az 1017-est. Még a gyilkosság előtt sorban szemügyre vették rajtunk a

pántokat, míg rám nem találtak, aztán odarángattak a falhoz, és arra kényszerítettek, hogy nézzem. Nézzem, ahogy a Teherből egy re kevesebb és kevesebb marad, és hogy a fű a vérünktől egyre ázottabb lesz. Végül már csak én maradtam életben. Az egész világon egyedül csak én.

Aztán jó erősen fejbe vertek, és amikor felébredtem, egy dombnyi holttest volt körülöttem. Arcok, amelyeket jól ismertem, és kezek, amelyek simogattak, ha nyugtalan voltam, szájak, amelyek megvonták maguktól az ételt miattam, és szemek, amelyek megpróbálták velem megosztani a rettegésüket.

Felébredtem egyedül, ott a halottak között, teljesen szétnyomtak, majdnem megfulladtam alattuk.

Akkor megláttam, hogy ott van a Kés. Itt van- Kihúz engem a nagy halom Teher alól- Lezuhanunk a földre, én tőle egy kicsit távolabb- Egymásra meredünk, a lélegzetünk felhőket rajzol a hidegben- A

hangja szélesre tárva, tele fájdalommal és rettegéssel amiatt, amit lát-

Fájdalommal és rettegéssel, amit állandóan érez- Fájdalom és rettegés, ami állandóan az elbukással fenyegeti-

De nem bukik el sosem. – Hát élsz – mondja, olyan megkönnyebbülten és boldogan attól,

hogy lát engem, itt a rengeteg halott között, ahol egyedül vagyok, egyedül örökre, ő olyan boldog, hogy én ott azonnal megfogadom, hogy megölöm-

Es akkor az ő egyetlenjéről kezd engem kérdezgetni- Úgy kérdezi, mintha én, miközben sorban gyilkolták körülöttem a

fajtámat, én láttam volna bárkit is az övéi közül-

97

A fogadalmam még határozottabb lesz- Mutatom neki, hogy meg fogom ölni- A gyönge, de már ébredező hangommal mutatom neki, hogy meg

fogom őt ölni- Megteszem- Megteszem most, megteszem most azonnal- Biztonságban vagy, mondja egy hang- Felugrom a helyemről, az öklöm lendül az ijedtségtől. De az Ég erős keze könnyedén megragadja a karomat, és ahogy a

rémálmomból próbálok magamhoz térni, majdnem leesek a kiszögellésről. Újra elkap, és közben erősen megszorítja a pántot a karomon, mire én felordítok a fájdalomtól. A hangja egy pillanat alatt betölti a fájdalmamat, beburkolja, enyhíti, és addig fogja, amíg a karomban a tűz lenyugszik.

Még mindig fáj? kérdezi az Ég gyengéden, a Teher nyelvén. Alig jutok levegőhöz, meg mindig annyira döbbent vagyok attól,

hogy felébredtem, hogy itt van mellettem az Ég, és attól is hogy mennyire éget a fájdalom. Igen, fáj, ez minden, amit most mutatni tudok neki.

Sajnálom, hogy nem tudtunk meggyógyítani, mutatja ő. A Föld megkétszerezi majd az erőfeszítéseit.

A Föld jobban tenné, ha inkább máshol használná az erejét, mutatom. A Tisztogató mérge van a pántokban, amit az állataiknak szántak. Valószínűleg csak ők tudják gyógyítani.

A Föld sok mindent eltanult a Tisztogatótól, mutatja az Ég. Akkor is halljuk a hangjukat, amikor ők nem hallják a miénket. És egyre többet tanulunk. A hangjában egyre több igazi érzelem van. Megmentjük a Visszatérőt.

Nincs szükségem arra, hogy megmentsenek, mutatom. Nem akarod, hogy megmentsenek, ez egészen más dolog. Es ennek

hatása lesz majd a Földre is. A fájdalom csillapodik a karomban és megdörzsölöm az arcom,

hogy felébresszem magam. Nem akartam elaludni, mutatom. Bárcsak egészen addig nem

kellene aludnom, amíg a Tisztogató el nem takarodik innen.

98

Csak azután lesznek békések az álmaid? kérdezi az Ég elgondolkodva.

Te ezt nem érted, mutatom. Nem is értheted. És akkor újra érzem azt a melegséget, ami belőle árad, és átjárja

a hangomat. A Visszatérőnek nincs igaza. Az Ég osztozhat a múltban a Visszatérő hangjában, ez a Föld hangjának a természete: minden tapasztalatunk közös, semmi nem tűnik el a feledésben, mert minden dolog-

Az nem ugyanaz, mintha ott is lettél volna, szólok közbe, és tudom, hogy megint goromba vagyok. Egy emlék nem csupán az, amire visszagondolsz.

Megint szünetet tart, de a melegség megmarad. Talán nem, mutatja ő.

Mit akarsz egyáltalán? mutatom egy kicsit túl hangosan, és elszégyellem magam a kedvességétől.

Egyik kezét a vállamra teszi, és együtt lenézünk a Földre, ami alattunk terül el az úton, és ott vannak jobbra is, annak a hegynek a tetején, ami a Tisztogató felé néz, ott vannak balra is, egészen messze, ameddig csak ellátunk, túl a folyó kanyarulatánál, és még amögött is, ebben valahogy biztos vagyok.

A Föld pihen, mondja az Ég. A Föld vár. Vár a Visszatérőre. Nem mutatok semmit. Te is egy vagy a Földből, mutatja. Bármilyen egyedül is érzed

most magad. De nem csak erre vár ma a Föld. Ránézek. Valami változik végre? Támadni fogunk? Még nem, mutatja, de egy háborúban többféleképpen is lehet

harcolni. Megnyitja a hangját és megmutatja nekem, mit lát a Föld egy

része szemében- A felkelő nap fényében, ahogy a mélyen fekvő völgyet eléri- Már látom is. Látom, mi közeledik. Érzem, hogy bennem is felébred egy kis melegség.

99

A VIHAR

{VIOLA}

– El TUDSZ KÉPZELNI biztonságosabb helyet, lányom? – kérdezi Coyle nővér.

Miután Simone hívott, Acornnal azonnal visszavágtattunk a hegytetőre.

Ahol most a Válasz táborozik. A hűvös nap a szekerekkel és emberekkel zsúfolt nyitott tér fölé

emelkedik, az első tábortüzeket gyújtják. Már meg is szerveztek egy rögtönzött kantinsátrat, ahol Nadari nővér és Lawson nővér azzal vannak elfoglalva, hogy felmérik az ellátmányt, adagokba osztják az ételt. Kék V-betűk virítanak mindannyiuk ruháján, a tömegben néhányuknak még az arcán is. Magnus és mások is, akiket felismerek, éppen sátrakat állítanak fel. Odaintek Wilfnek, aki az állatokat gondozza, vele van Jane, a felesége is, aki olyan erőteljesen integet nekem, hogy attól félek, mindjárt kárt okoz magában.

– A barátaid talán nem akarnak részt venni a háborúban mondja Coyle nővér, aki a szekere végében reggelizik. A szekérrel a felderítő űrhajó bejáratához közel állt le, és itt készítette el a fekvőhelyét is. – De ha a Mesterpolgár vagy a szpakkerek úgy döntenek, hogy támadnak, akkor feltételezem, hogy meg akarják majd védeni valahogy magukat.

– Mintha egy kicsit feszült lenne – mondom neki mérgesen, még mindig Acorn hátán.

– Igen, egy kicsit feszült vagyok – feleli, és újabb nagy kanál zabkását emel a szájába. – Mert kell ahhoz valamennyi feszültség, hogy az embereimet életben tartsam.

– Persze, a végén pedig újra feláldozza őket. Megvillan a szeme. – Azt hiszed, ismersz engem. Azt mondod,

rossz vagyok, gonosz és zsarnok. És tudod mit? Igen, hoztam rossz döntéseket, de ezeknek a rossz döntéseknek egyetlen egy célja volt, Viola. Az, hogy megszabaduljunk attól az embertől, és visszakapjuk

100

azt a Havent, amit elveszítettünk. Nem rabszolgaságot akartam, csak úgy, önmagáért. És nem ok nélkül akartam az emberáldozatokat sem. Én, mint az időközben kiderült, ugyanazt akartam, amit te, lányom. Békét.

– És háborús eszközöket választ ahhoz, hogy ezt elérje. – Felnőtt eszközöket választok. Olyanokat, amelyek nem annyira

szépek és kedvesek, viszont a feladat elvégzéséhez tökéletesen megfelelőek. – A hátam mögött meglát valakit, ránéz. – Reggelt!

– Reggelt – mondja Simone is, aki épp lefelé lépked az űrhajó rámpáján.

– Hogy van Bradley? – kérdezem. – Épp a konvojjal beszél, tudni akarja, van-e valamilyen orvosi

tanácsuk. – Keresztbefonja a karjait. – Eddig semmi. A gyógyszerekből már kifogytam – mondja Coyle nővér de akad

még néhány természetes gyógyhatású szer, ami segíthet. – Maga csak ne menjen a közelébe! – Viola, én gyógyító vagyok, akár tetszik, akár nem. Téged is

szívesen meggyógyítanálak, hisz látszik rajtad, hogy lázas vagy. Simone aggódó tekintettel néz rám. – Igaza van, Viola. Nem nézel

ki túl jól. – Ez a nő ugyan soha nem ér hozzám – szinte sziszegem. – Soha, de soha többé. Coyle nővér nagyot sóhajt. – Még kárpótlásul sem? A kettőnk

közötti békülés első jeleként sem? Ránézek, és eszembe jut, hogy milyen jó gyógyító, és hogyan

küzdött Corinne életéért, hogyan érte el pusztán az akarata erejével, hogy egy maroknyi gyógyítóból egy sereget hozzon létre, ami megdöntheti akár a Mesterpolgárt is, és megállíthatja a szpakkereket.

De aztán eszembe jutnak a bombák. Eszembe jut a legutóbbi bomba. – Maga megpróbált megölni engem. – Őt próbáltam megölni. Az nem ugyanaz. – Van itt hely még több ember számára is? – szólal meg egy hang

mögöttünk.

101

Mind megfordulunk. Egy tetőtől-talpig poros férfi áll előttünk, rongyos egyenruhában, ravaszkásan néz ránk. Felismerem ezt a tekintetet.

– Ivan? – kérdezem. – Felébredtem a katedrálisban, és azt vettem észre, hogy háború

zajlék körülöttem – mondja. Látom, hogy többen vannak, egyenesen az élelmiszersátor felé

tartanak, ők azok, akik Toddnak és nekem segítettek, amikor a Mesterpolgárt meg akartuk buktatni, de a Zajtámadásokban az eszméletüket vesztették. Ivan volt az, aki közülük a legtovább talpon maradt.

Nem tudom biztosan, hogy örülök-e most ennek a találkozásnak. – Todd mindig azt mondta, hogy arra mész, ahol a hatalom van –

mondom neki. Megvillan a szeme. – Ez tartott életben. – Nagyon örülünk, hogy itt van – üdvözli Coyle nővér, mintha ő

lenne a vezető itt. Iván bólint és elindul, hogy ő is ennivalót kerítsen magának. Ránézek Coyle nővérre és látom, hogy azon mosolyog, amit a hatalomról mondtam.

Végül is Ivan most hozzá jött, nem igaz?

[TODD]

– Ez okos húzás volt – mondja a Mesterpolgár. – A helyében én is ezt tenném. Megpróbálnám a mi oldalunkra állítani az új telepeseket.

Viola azon nyomban hívott engem, és mindent elmondott, azt, hogy a Válasz felbukkant a hegytetőn. Azon vettem észre magam, hogy megpróbálom-meg eltakarni a híreket a Mesterpolgár elől, próbálom könnyűre állítani a Zajomat, a lehető legkisebb erőfeszítéssel.

De persze meghallotta. – Nem vannak oldalak – mondom. – Nem lehetnek. Most csak mi

vagyunk együtt, mindannyian a szpakkerek ellen. A Mesterpolgár csak egy hmmm hangot hallat a torkában.

102

Elnök úr? – O’Hare az, egy újabb jelentéssel. A Mesterpolgár már olvassa is, a tekintete éhes.

Mert még mindig nem történt semmi. Szerintem azt hitte, hogy hajnalban újabb támadás lesz, de a hideg nap már felkelt, és nem történt semmi, és már közelebb járunk a délhez, mint a reggelhez és még mindig semmi. Mintha az a tegnapi összecsapás meg sem történt volna.

(pedig megtörtént-) (megtörtént és még mindig ott zajlik a fejemben-) (Én vagyok a kör és a kör én vagyok, gondolom, olyan

könnyedén, ahogyan csak bírom-) – Nem igazán segítség – mondja a Mesterpolgár O’Hare-nek. – A jelentések szerint délen valami mozgolódás alakul- A Mesterpolgár odanyomja a papírt O’Hare-nek, olyan nagy

hévvel, hogy lök rajta egyet. – Todd, ugye tudod, hogy ha ezek teljes létszámmal elindulnak, nem tudunk tenni semmit sem ellenük? A fegyvereinkből kifogy majd a muníció, az embereink elhullanak, és a szpakkerek még bőven elegen lesznek ahhoz, hogy a föld színéről is eltöröljenek bennünket – Gondolkodás közben a fogát kocogtatja – De miért nem támadnak? – O’Hare-hoz fordul. – Parancsolja meg az embereinek, hogy közelítsék meg őket még jobban.

O’Hare meglepettnek tűnik. – De uram- – Tudnunk kell – mondja a Mesterpolgár. O’Hare csak néz rá egy darabig, és mielőtt távozna, azt mondja: –

Igen, uram. – De látszik rajta, hogy ettől most nem túlságosan boldog.

– A szpakkerek talán nem úgy gondolkodnak, mint maga – mondom. – Talán nem csak a háború a céljuk.

Felnevet. – Todd, te egyáltalán nem ismered az ellenségünket. – Talán maga sem ismeri őket. Vagy nem annyira, mint ahogy

képzeli. Most már nem nevet. – Egyszer már legyőztem őket És legyőzöm

őket újra, akkor is, ha azóta jobbak, és akkor is, ha azóta okosabbak. – Letörli a tábornoki nadrágjáról a port. – Támadni fognak, hidd el nekem, és amikor megteszik, akkor legyőzöm őket.

– És aztán végre béke lesz – mondom keserűen.

103

– Így van, Todd. Akármit is mondasz. – Uram? – ez most Tate. – Mi történt? – kérdezi a Mesterpolgár, és odafordul hozzá. De Tate nem ránk néz. A hátunk mögé mered, a seregen túlra, és a

katonák ROBAJA is változik, ahogy ők is meglátják. A Mesterpolgár meg én is arra fordítjuk a fejünket. Nem hiszek a szememnek.

{VIOLA}

– Viola, ezt Coyle nővérnek mindenképp látnia kellene – mondja Lawson nővér, akinek aggódó kezei éppen a karomat kötözik át újra.

– Te is nagyon szépen el tudod látni. A felderítő űrhajón vagyunk megint, a rögtönzött gyógyító

szobában. Reggelre nagyon rosszul lettem és megkerestem Lawson nővért, aki majdnem elájult az aggodalomtól, amikor meglátott. Egy pillanatra habozott, hogy előbb engedélyt kérjen-e Simone-tól, de aztán már vitt is fel magával a fedélzetre, és nyomban olvasgatni kezdte az összes készítmény leírását, amit a telepesek hoztak magukkal.

Ezek a legerősebb antibiotikumok, amiket találtam – mondja, miután átkötözte a sebemet. Ahogy a gyógyszer a bőrömbe szívódik, érzem hűsítő erejét, bár a seb irányából a vörös csíkok már minden irányba elterjedtek. – Most csak annyit tehetünk, hogy várunk.

– Köszönöm – mondom, de már nem hall engem, már elment az űrhajó hátsó részébe, a gyógyszerkészletben keresgél. Mindig is ő volt a nővérek között a legbarátságosabb, termetre alacsony és kerek, és minden erejével azon volt, hogy meggyógyítsa Havenben a gyerekeket, és ő az, akinek mindennél fontosabb, hogy segítsen másoknak megszabadulni a szenvedéstől.

Magára hagyom, hadd tegye a dolgát, és kilépek a fülke ajtaján, majd lemegyek a rámpán, ott vagyok a hegytetőn. A Válasz tábora úgy néz ki, mintha mindig is itt lett volna, a tetején a felderítő űrhajó nagy, sólyomszerű árnyéka úgy vetül rá, mint egy őrző tekintet. Rendezett sorokban a sátrak, a tüzek, az ellátó körzetek és a

104

találkozóhelyek. Ezen a reggelen majdnem úgy néz ki a tábor, mint amelyik a bányánál volt még akkor, amikor csatlakoztam hozzájuk. Amikor végigsétáltam a táboron, néhányan őrültek nekem, de páran még csak nem is szólnak hozzám, mert nem tudják, hogy hova is tartozom.

Nem mintha én biztosan tudnám. Csak azért engedtem meg Lawson nővérnek, hogy ellássa a

karom, mert vissza akarok menni Toddhoz, de annyira gyenge vagyok, hogy talán el is aludnék a nyeregben. Reggel óta már kétszer is beszéltem vele. A hangja olyan távoli a kommban, kong, mint a bádog, a Zaja pedig tompa és elnyomja a körülötte lévő sereg lármája.

De jő látni az arcát, az sokat segít. – Ők mind a barátaid? – kérdezi Bradley, aki mögöttem jön lefelé

a rámpán. – Hét – üdvözlöm örömmel, és hozzábújok egy ölelésre. – Hogy érzed magad? Hangosan, mondja a zaja, és elmosolyodik. Ma már valamivel

nyugodtabb, érzem, hogy enyhül a rettegése. – Majd hozzászoksz. Ígérem – bíztatom. – A kérdés csak az, hogy akarok e hozzászokni. – Kisimít egy

tincset a szememből. Olyan felnőtt lettél, súgja a Zaja. És olyan sápadt vagy. Aztán mutat nekem egy képet a Zajában még tavalyról, amint épp egy matekfeladatot oldok meg az osztályteremben, ahol ő tanított. Olyan kicsi vagyok rajta, olyan teljesen rendben, hogy elmosolyodom.

– Simone beszélt az embereinkkel a konvojból – mondja. – Ők is egyetértenek azzal, hogy békés úton oldjuk meg a kérdést. Megpróbálunk a szpakkerekkel egy találkozót szervezni, és felajánljuk segítségünket az embereknek. De egyáltalán nem kívánunk belekeveredni ebbe a háborúba, semmi közünk hozzá –

Megszorítja a vállamat. – Jól tetted Viola, hogy távol tartottál bennünket a háborútól.

– Bárcsak azt is tudnám, hogy most mit tegyek – mondom és elfordulok tőle, mert eszembe jut, mennyire kevés választott el tőle, hogy másképpen döntsek.

105

– Próbáltam kifaggatni Coyle nővért, hogyan sikerült az első békeszerződést a szpakkerekkel megkötni-

Nem folytatom, mert mindketten azt figyeljük, hogy valaki rohan felénk a hegyen át, miközben a tekintete végigszalad az arcokon, valakit keres, aztán meglátja az űrhajót, meglát engem, és még jobban rohanni kezd-

– Ki ez? – kérdezi Bradley, de már ott is hagytam őt- Mert ez- – LEE! – ordítom, és száguldok is felé- Viola, mondja a Zaja. Viola, Viola, Viola és felém nyúl, felkap és

forog velem, olyan erősen szorít, hogy belenyilall tőle a fájdalom a fejembe. – Hála Istennek!

– Jól vagy? – kérdezem, amikor elereszt. – Merre-? -A folyó! – hadarja, és alig kap levegőt. – Mi történik a folyóval?

Rám néz, aztán Bradleyre. A Zaja egyre hangosabb, ahogy a hangja is. – Nem láttátok a folyót?

[TODD]

– De hogy? – kérdezem, és a vízesés felé bámulok. Csak bámulok, miközben egyre halkabb és halkabb – Miközben teljesen eltűnik- A szpakkerek megfordították a folyót. – Nagyon okos – mondja magának a Mesterpolgár. – Nagyon,

nagyon okos. – Mi történik? – szinte kiáltom felé. – Miacsodát csinálnak? A seregben az összes katona azt figyeli, olyan hangos a

ROBAJuk, hogy el se hiszed, nézik, ahogy a vízesés fölfelé csörgedezik, mintha valaki elfordította volna a csapot. A folyó meg alattunk visszafelé húzódik, több méter mély sarat hagy a nyomában ott, ahol eddig a folyómeder volt.

– Erről semmit nem említettek a kémeink, O’Hare százados? – tudakolja a Mesterpolgár, a hangja csöppet sem boldog.

– Semmit, uram. De ha van ott fenn valahol egy gát, akkor az jó messze lehet.

106

– Akkor jó lenne megtudni róla valamit, igazam van? – Most, uram? A Mesterpolgár dühösen fordul felé. O’Hare tiszteleg, és már le is

lépett. – Mi történik? – kérdezem. – Ostromra készülnek, Todd – mondja a Mesterpolgár. – Ahelyett,

hogy megtámadnának bennünket, elveszik tőlünk a vizet, és megvárják, míg annyira legyengülünk, hogy könnyedén átmasírozhatnak rajtunk. – A Mesterpolgár hangja csaknem mérgesnek tűnik. – Nem ezt kellett volna tenniük, és ezt bizony nem ússzák meg szárazon. Tate százados!

– Igenis, uram! – kiáltja Taté, aki velünk együtt figyelt és várakozott.

– A katonák álljanak harci alakzatba! Tate meglepettnek tűnik. – Uram? – Van valami probléma a paranccsal, százados? – Maga mondta, uram, hogy a hegyen támadni- – Az még azelőtt volt, hogy az ellenség megszegte a játék-

szabályokat. – A Zaja felemelkedik-fel a levegőbe, megpördül, majd belekúszik a katonák feje közepébe, a tábor legtávolabbi szögletében is-

– Mindenki tegye a dolgát! – harsogja a Mesterpolgár. – Mindenki addig harcol, míg nem győzünk. Nem számítanak rá, hogy ilyen erőkkel támadjuk őket, és mi ezt kihasználjuk. Világos mindenkinek?

Tate megszólal: – Igen, uram – majd elindul a sereghez, parancsokat oszt, a katonák már jönnek is, és sorokba rendeződnek.

– Készülj, Todd! – szól felém a Mesterpolgár. – Ez lesz az a nap, amikor végre mindent elrendezünk.

{VIOLA}

– Hogyan? – értetlenkedik Simone. – De hogy csinálták ezt? – Vissza tudja küldeni a szondát a folyó fölé? – kérdezi Coyle

nővér.

107

– Csak újra lelőnék – válaszol Bradley, aki a szonda távvezérlőjén nyomogatja a gombokat. Összegyűltünk a háromdimenziós kivetítő körül, Bradley a hajó szárnyának árnyékába próbálja beállítani. Én, Simone, Bradley, Lee, Coyle nővér és a Válaszból egyre több és több ember özönlik ide, ahogy a hír terjed.

– Ott van – mondja Bradley, és a kép egyre nagyobb. A tömegben néhányan felmorajlanak. A folyó majdnem teljesen

kiszáradt. A vízesésből szinte nem maradt semmi. A kép most kicsit feljebbről mutatja a területet, de csak annyit látunk, hogy a folyó még a vízesés fölött is kiszáradt, és feltűnnek a szpakkersereg fehér és agyagszínű foltjai az út mentén.

– Vannak egyéb vízforrások is? – kérdezi Simone. – Néhány – válaszol Coyle nővér. – Patakok, kisebb tavak itt-ott,

de... – Bajban vagyunk, ugye? Lee ránéz, teljesen megzavarodott: – Azt hiszi, hogy a baj csak

most kezdődött el? – Én megmondtam, hogy ne becsülje le őket – mondja Coyle

nővér Bradleynek. – Nem maga mondta azt nekünk, hogy bombázzuk őket porig,

anélkül, hogy előtte megpróbálnánk békét kötni? – És maga szerint tévedtem? Bradley megint a távvezérlőt állítgatja, a szonda magasabbra

emelkedik az égen, így most még több szpakkert látunk, több ezren lehetnek, seregük beteríti az egész utat. A hátunk mögött megint morajlás: a Válasz csak most látja először, milyen óriási szpakkersereggel van dolgunk.

– Úgysem tudjuk mindannyiukat megölni – mondja Bradley. – Csak a saját végzetünkbe rohannánk.

– A Mesterpolgár mit csinál? – kérdezem feszülten. Bradley megint változtat a kivetítő szögén, és azt látjuk, hogy a

hadsereg sorokba rendeződik. – Ne! Ezt nem teheti! – suttogja Coyle nővér. – Mit nem tehet? – kérdezem. – Mit nem tehet? – Nem támadhat. Az kész öngyilkosság. A komm pittyeg a kezemben, azonnal válaszolok. – Todd?

108

– Viola?- aggódó arcát látom a kezemben. – Mi történik? Jól vagy? – A folyó, Viola, a folyó- – Látjuk mi is. Épp most nézzük a- – A vízesésben vannak!

[TODD]

A vízesés lassan teljesen eltűnik, és alatta egy hosszú fénycsík húzódik az ösvényig, ahol valamikor Aaron elől menekültünk Violával ahhoz a vizes, csúszós, köves ösvényig, a lefelé zubogó vízfüggöny árnyékában, amely egy nagy szirten álló, elhagyatott templom felé tart. A belső kőfalra egy fehér kört festettek és köré két másik, kisebbet. Ezt a bolygót, a két holdjával. Most ott ragyognak a fénycsík fölött, ami keresztülhúzódik a kőarcon, ami most nem több, csak egy nagy, nedves szikla.

– Látod őket? – kérdezem Violától a kommon keresztül. – Várj egy kicsit! – Megvan még a távcsöved, Todd? – kérdezi a Mesterpolgár.

Majdnem el is felejtettem, hogy visszavettem tőle. A cuccaimhoz rohanok, ahol Angharrad ácsorog.

– Ne izgulj! – nyugtatgatom és megdörzsölgetem az oldalát. – Vigyázok rád.

Megtalálom a távcsövet, de még nem megyek vissza azonnal a Mesterpolgárhoz, hanem előbb a szememhez emelem, megnyomok pár gombot, és közelire állítom a képet.

Látjuk őket, Todd – szól Viola a másik kezemben tartott kommból. – Egy rakás szpakker van ott, azon a szirten, ahol mi is voltunk már-

– Tudom. Én is látom őket. – Mit látsz, Todd? – kérdezi a Mesterpolgár és odajön hozzám. – Mi van a kezükben? – kérdezi Viola. – Valamilyen nyíl, de nem úgy néznek ki, mint- – Todd!- kiáltja Viola, s fölfelé nézek a távcsövemmel-

109

Egy pont kiválik a fényláncból, és lassú mozdulattal kirepül a templomi rajz alól a folyómeder felé-

– Mi az? – kérdezi a Mesterpolgár. – Túl nagy ahhoz, hogy nyíl legyen.

A távcsővel próbálom megtalálni a fényt, ami egyre közelebb ér hozzánk-

Ott van- Olyan, mintha lebegne, és közben remeg kívül-belül- Mindenki azt nézi, ahogy röpül ív alakban le a folyó felé, ahol

már csak néhány csepp víz maradt- – Todd? – mondja Viola. – Mi ez, Todd? – kérdezi mögöttem a Mesterpolgár. És a távcsövön keresztül már látom- Ahogy tesz egy kanyart a levegőben- Elindul egyenesen a hadsereg irányába- Egyenesen felénk- És már egyáltalán nem lebeg ide-oda- Hanem pörög- És látom, hogy az a fény nem csak egy sima fény- Hanem tűz- – Vissza kell mennünk – mondom, és próbálom a szememen

tartani a távcsövet. – Vissza kell mennünk a városba! – Feléd repül, Todd!- sikítja Viola. A Mesterpolgár nem bírja tovább, és megpróbálja kirángatni a

kezemből a távcsövet- – Hé! – kiáltom- És az arcába ütök- Megtántorodik, inkább a meglepetéstől, mint a fájdalomtól- Valaki úgy ordít, hogy mindketten odafordulunk- A forgó tűz elérte a sereget- A katonák menekülnek a repülő tűz elől, ami egyre közelebb ér

hozzájuk- Egyre közelebb hozzánk- Egyre közelebb hozzám- De túl sok katona, túl sok ember állja el az utat- A forgó tűz eléri őket a lángjaival-

110

Pont fejmagasságban- És akiket elér, azokat jóformán kettészeli- Nem áll meg- Bémeg, ez nem áll meg- A forgás pedig még csak nem is lassul- Úgy hasítja ketté a katonákat, mint egy fejsze- Minden útjába kerülő embert elpusztít- És nyúlós, fehér tűzzel borítja be a testüket. És még mindig röpül- Még mindig ugyanolyan gyorsan- Felém tart- Egyenesen felém és a Mesterpolgár felé- Nem van merre futni- – Viola! – kiáltom-

{VIOLA}

– Todd! – kiáltom a kommba, amikor meglátjuk, hogy a tűz megfordul a levegőben, és egy csapat katonába csapódik-

Bele a katonákba- A hátunk mögött sikoltozni kezdenek, akik a kivetítőt figyelik. A tűz olyan könnyedén szeli át a sereget, mintha valaki csak egy

tollat húzna végig a papíron, kanyarogva halad és darabokra tépi a katonákat, felrepülnek a levegőbe, és a tűz mindent beborít, ami a közelébe kerül-

– Todd! Tűnj el onnan! – üvöltöm a kommba. De már nem látom az arcát, csak a tüzet, amint utat vág magának

a kivetítőn, és amerre megy, halottakat hagy maga után, de aztán- Elkezd emelkedni- – Mi a franc? – mondja mellettem Lee- A sereg fölé emelkedik, a tömegen túlra vonul, távol a legyilkolt

katonáktól- – Még mindig kanyarog – mondja Bradley. – Ez meg micsoda? – kérdezi Simone.

111

– Még sosem láttam ilyet – válaszolja Coyle nővér, aki le sem veszi a szemét a kivetítőről. – Úgy látszik, a szpakkerek nem vesztegették az idejüket.

– Todd? De nem válaszol. Bradley egy négyzetet rajzol a mutatóujjával a távirányító

képernyőjére, mire egy doboz tűnik fel a kivetítőn, benne a lángoló valami, és a kivetítő egyik sarkában megjelenik egy kinagyított kép. Még állít rajta valamit, aztán a kép elkezd lassított felvételben mozogni. A tűz egy forgó, S alakú penge körül ég, ami úgy ragyog és vakít, hogy alig lehet ránézni-

– Visszatér a vízeséshez! – mondja Lee, és a kivetítőre mutat, amin a lángoló valami a sereg fölé emelkedik, még mindig kanyarog és még mindig kegyetlenül gyorsan röpül. Nézzük, hogy emelkedik még magasabbra a levegőben, megtesz egy teljes kört, a zegzugos hegyet is elhagyja és elindul a szírt felé, a most már kiszáradt vízesés alá, és még mindig pörög és lángol. És most vesszük észre, hogy ott vannak a szpakkerek is, több tucatnyi, a kezükben még több lángoló végű nyíllal. Ők nem hátrálnak, amikor feléjük tart a repülő tűz, és azt látjuk, hogy egy szpakker, üres íjjal a kezében, az, aki kilőtte az első nyilat-

Nézzük, hogy a szpakker felhúzza az íját, aminek az alsó részén egy görbe hurok van és valami hihetetlen időzítéssel elkapja a repülő S-et, gyakorlott mozdulattal megfordítja, és már helyezi is be az íjába, hogy újra kilője, pedig az S legalább olyan nagy, mint a szpakker maga.

A tűz lángjának fényében jól látjuk, hogy a szpakker keze, karja, és az egész teste vastag, rugalmas agyaggal van beborítva, hogy védje őt a megégéstől.

– Todd? – mondom bele a kommba. – Ott vagy? Menekülj, Todd! Menekülj-

És a nagy kivetítőn látjuk, hogy az összes szpakker felemeli az íját-

– Todd! – kiáltom. – Válaszolj! És aztán egyszerre- Mindannyian lőnek-

112

[TODD]

– VIOLA!- üvöltöm- De már nem is van nálam se a komm, se a távcső- Kiverték a kezemből a katonák, akik lökdösődve, tolongva és

kiabálva rohannak minden irányba- És közben lángolnak- A forgó tűz áthasított-át a katonákon pont a szemem előtt, olyan

gyorsan pusztította el őket, hogy fel sem foghatták, mi történik, és már fel is gyulladtak, két vagy három sorban mindkét oldalon-

És amikor már ott tartott, hogy majdnem leszedte az én fejemet is- Akkor felemelkedett- A levegőbe- Megfordult- És visszaröpült-vissza a szirtre, ahonnan jött- Megpördülök- körbe, hogy merre rohanjak- És a katonák ordításán túl- Meghallom Angharrad kiáltását- Visszaverekszem, lökdösöm előre magam, félrelökök mindenkit,

hogy megtaláljam a lovamat- – Angharrad! – kiáltom. – ANGHARRAD! Sehol nem látom- De hallom, hogy rémülten kiabál- Még gyorsabban rohanok- És egy kezet érzek a vállamon- – Todd, ne – ordítja a Mesterpolgár és visszahúz- – Meg kell menteni! – ordítom vissza és elrántom magam tőle. – El kell tűnnünk innen! – kiáltja. Ez annyira nem illik a Mesterpolgár szájába, hogy megfordulok és

- De ő a vízesés felé néz- Én is odanézek- És- Az'stenit!- Egy kiterjesztett tűzcsóva indul el nagy ívben a szirtről-

113

A szpakkerek minden egyes nyilat kilőttek- Több tucatot- Több tucatot, amitől a seregünk nemsokára már csak hamu és

élettelen testek maradványa lesz- – Gyere már! – ordít a Mesterpolgár, és újra megragadja az ingem.

– Nyomás vissza a városba! De akkor meglátok egy rést a katonák között- Látom Angharradot, két lábra ágaskodik félelmében- Fejvesztve indulok felé- Otthagyom a Mesterpolgárt- Közöttünk katonák nyomulnak szanaszét-irányba- – Itt vagyok, kislány! – kiáltom, és felé tolakszom- De ő csak ordít és ordít- Odaérek hozzá, és arrébb taszítok egy katonát, aki megpróbál

felkapaszkodni Angharrad nyergébe- A pörgő tüzek közben egyre közelebb érnek- Kanyarognak mindenfelé- Felénk jönnek minden irányból- A katonák is rohangálnak összevissza, fel az úton a város, majd a

kiszáradt folyó felé, és még olyanok is vannak, akik a zegzugos hegyre föl-

Én meg azt mondom: – Nyomás, kislány! És a pörgő tüzek elérnek bennünket-

{VIOLA}

– Todd! – kiáltom megint, és azt látom a kivetítőn, hogy a forgó tűzrakások átrepülnek a folyó felett, és már a völgy hegyei mentén kanyarognak-

A sereg felé tartanak mindkét irányból- – Hol van Todd? Ti látjátok? – Semmit nem látok ebben a zűrzavarban – válaszol Bradley. – Tennünk kell valamit! Coyle nővér a szemembe néz. Az arcomat fürkészi, elszántan- – Todd? – ismétlem a kommba. – Válaszolj, kérlek!

114

– Elérték a sereget! – ordítja Lee. Mindannyian a kivetítőre meredünk- A pörgő tűzcsóvák a létező összes irányból támadnak,

keresztülhasítanak a megbolydult seregen- Nemsokára elérik Toddot- Nemsokára megölik- Nemsokára minden egyes embert megölnek odalenn- – Ezt meg kell állítanunk! – kiáltom. – Viola! – szól rám Bradley, mintha figyelmeztetni akarna

valamire. – Megállítsuk, Viola? Hogyan? – kérdezi Simone, és látom rajta,

hogy fontolóra veszi újra a dolgot. – Mondd ki, Viola! – kiált rám Coyle nővér, és mereven a

szemembe néz. – Hogyan állítsuk meg? Visszanézek a kivetítőre, a halálra égő seregre. – Megölik a barátodat – folytatja, és mintha a gondolataimban

olvasna. – Most nincs más lehetőség. Közben nézi az arcom- Nézi, ahogy gondolkodom- Újra ezen gondolkodom- Gondolkodom a halálon. – Nem – suttogom. – Nem tehetjük- Vagy igen?

[TODD]

HUSSS! Egy pörgő tűzcsóva röpül el mellettünk balra, és látom, ahogy

leszedi egy katona fejét, aki próbált elhajolni előle- Megrántom Angharrad szíját, de ő rémületében újra felágaskodik-

fel, a szeme kitágul, csak a fehérje látszik, a Zaja pedig olyan éles hangon sikít, hogy alig bírom elviselni-

Újabb tűz húz el HUSSS! előttünk, lángokat szór mindenfelé. Angharrad fejét vesztve, a kantárnál fogva magával ránt, és mindketten a katonák közé esünk-

115

– ERRE! A Mesterpolgár az, nekem ordít, és látom, hogy egy pörgő tűz

lángokba borít egy sor katonát pont a hátam és Angharrad mögött- A kiáltásától mintha magától mozdulna meg a lábam, csaknem

megfordulok, hogy szembenézzek vele- De kényszerítem magam vissza Angharradhoz- – Gyerünk, kislány! – kiáltom és próbálom őt végre megmozdítani

valahogy- -TODD! HAGYD ŐT! Odanézek, látom, hogy a Mesterpolgár megint Morpeth hátán ül,

átugratnak a katonák között, kikerülnek egy pörgő tüzet, ami visszafordult az ég felé-

– A VÁROSBA! – kiáltja az embereinek- Belerakja a Zajukba- Belerakja az enyémbe is- Beleveri egy halk mormogással- És én visszalököm a gondolataimból- A körülötte lévő katonák viszont egyre gyorsabban rohannak- Fölnézek-föl és látom, hogy a pörgő tűzcsóvák, mint a ragadozó

madarak, úgy vágnak át az égbolton- De most indulnak vissza a hegyszirt felé- Mindenhol lángoló testek, de akik még élnek, azok észreveszik,

hogy a tüzek visszavonulóban vannak- Néhány percünk van az újabb támadásig- A katonák már elérik a várost, az eleje az úton rohan, amerre a

Mesterpolgár küldi őket- -TODD! FUTÁS! De Angharrad még mindig sikít, még mindig elhúzódik tőlem és

hadonászik a rémülettől- A szívem majd’ kettéhasad- – GYERÜNK, KISLÁNY! – TODD! – ordítja a Mesterpolgár- De nem hagyom itt Angharradot- – NEM HAGYOM ITT! – üvöltöm vissza neki- Nem tehetem, bémeg- Ott hagytam Menteset is-

116

Magára hagytam- Még egyszer nem teszem meg- -TODD! És visszanézek-vissza- Már távol van tőlem, visszafordul a város felé. A többiekkel együtt- Angharrad és én ott maradunk, magunkban az elnéptelenedő

táborban-

{VIOLA}

– Nem küldünk rájuk rakétát – mondja Bradley, a Zaja őrjöng. – Erről már döntöttünk.

– Vannak rakétáik?- kérdezi Lee. – Mi a fenéért nem használják? – Mert szeretnénk békét kötni ezzel a fajjal, azért – ordítja

Bradley. – Ha tüzelünk, az végzetes következményekkel járhat! – Ők épp most végzetesek – mondja Coyle nővér. – Egy hadseregre végzetesek, amelyet nekünk magával együtt

kellett volna megtámadnunk. Egy olyan hadseregre, amelyik ezt az egész háborút okozta.

– Bradley – szól Simone- Bradley Simone-hoz fordul, a Zaja csordultig elképzelhetetlenül

durva szavakkal. – Közel 5000 emberért vagyunk felelősek. Tényleg azt akarod, hogy amikor majd felébrednek, akkor egy háború kellős közepén találják magukat, amelyben esély sincsen a győzelemre?

– Hiszen már benne van a háború kellős közepében – szól közbe Lee.

– Nem, ez nem igaz – kiáltja Bradley. – Nem vagyunk benne, ezért tudunk talán mindannyiatokat kimenteni belőle.

– Legalább mutassák meg nekik, hogy másra is számíthatnak, nemcsak ágyúink vannak – mondja Coyle nővér furcsamód nem is Bradleynek vagy Simone-nak, hanem nekem. – Lányom, a legelső alkalommal azért tudtunk velük békét kötni, mert erőfölényben voltunk velük szemben. Így működik a háború, és a békekötésekre is

117

így kerül sor. Megmutatjuk nekik, hogy nagyobb az erőnk, mint képzelik, és így hajlandóbbak a megállapodásra.

– Aztán pedig öt év elteltével megerősödve visszajönnek, és kiirtják az összes emberi lényt – mondja Bradley.

– Öt év alatt lesz idő, hogy hidakat építsünk ki egymás között, és meggyőződhetünk arról, hogy nincs szükség újabb háborúra.

– Ezt legutóbb is nyilvánvalóan remekül megoldotta! – Mire várnak még? Lőjék ki azt a rakétát! – kiált Ivan a

tömegből, mire a körülötte lévők is morajlani kezdenek. – Todd – suttogom magam elé, és visszanézek a kivetítőre- A lángoló tűzcsóvák visszatérnek a vízeséshez, a szpakkerek

elfogják és újratöltik őket- És akkor meglátom Toddot- – Egyedül van! – ordítom. – Ott hagyták egyedül! A sereg a város felé rohan, majd' fellökik egymást a katonák, úgy

tolonganak a fák közé, Todd pedig hátramaradt- – A lovát próbálja menteni – mondja Lee. Újra és újra a kommot nyomkodom. – Az 'stenit, Todd! Válaszolj! – Lányom! – Coyle nővér felcsattan, hogy elvonja a figyelmemet.

– Újra válságos pillanathoz érkeztünk. Újabb esély hogy te és a barátaid jó döntést hozzatok.

Bradley Zaja a dühtől felmordul és Simone-hoz fordul segítségért, de Simone a körénk gyülekező tömeget figyeli. Azt követelik, hogy tüzeljünk. – Szerintem nincs más választásunk – mondja Simone. – Ha nem csinálunk semmit, azok az emberek ott meghalnak.

– Ha teszünk valamit, azok az emberek akkor is ugyanúgy meghalnak – mondja Bradley, a döbbenete mindenhol érződik. – Ahogy meghalunk mi is, és azok is, akik hamarosan ideérnek az űrhajókkal. Ez nem a mi háborúnk!

– Egy nap majd az lesz – mondja Simone. – Az erőnket meg kell mutatni! Talán akkor hajlandóak lesznek azonnal tárgyalni velünk.

– Simone! – kiált rá Bradley, és a Zaja valami tényleg nagyon gorombát mond. – A konvoj azt várja tőlünk, hogy békésen intézzük-

– A konvoj nem látja azt, amit mi látunk - – Már megint lőnek! – szólok közbe.

118

Egy újabb tömeg forgó tűz indul el a vízesés alatti szirttől- Azt kérdezem magamtól, Mit tenne most Todd?

Azt szeretné, hogy mindenképp biztonságban legyek, ez a legfontosabb számára-

Olyan világot akar, amiben én biztonságban vagyok- Tudom, hogy ezt akarja- Még akkor is, ha ő nem lehet benne- De ő még mindig ott van lenn, a csata közepében- Egyedül, és a tűz pontosan felé tart- És van még valami, ami nem megy ki a fejemből, lehet tőlem

béke vagy sem- Valami, ami igaz, de nem helyesigaz, de veszélyes- Ha a szpakkerek megölik őt- Ha bántani merik őt- Akkor az űrhajó összes fegyvere kevés lesz ahhoz, hogy minden

egyes szpakker megfizessen ezért. Ránézek Simone-ra, aki leolvassa arcomról minden egyes

gondolatomat. – Bekészítek egy rakétát – mondja.

[TODD]

– Gyerünk, kislány, kérlek- Körülöttünk mindenfelé nagy halmokban lángoló testek,

néhányuk még mindig sikoltozik- – Gyerünk! – kiáltom- De nem engedelmeskedik, csak lóbálja a fejét egyik oldalról a

másikra, menekülne a tűztől meg a füstből, a holttestektől és attól a néhány katonától, akik elrohannak mellettünk-

És akkor eldől- Az oldalára esik- Magával ránt engem is- A feje mellett érek földet- – Angharrad – szólítgatom, egyenesen bele a fülébe beszélek. -KÉRLEK, állj fel!

119

Érzem, hogy megrándul-meg a nyaka- Megrándul a füle is- Felém fordítja a szemét- Most először végre rám néz- És- Fiúcsikó? Halkan és lágyan- Pici és csöndes és riadt, mint - De itt van- – Itt vagyok, kislány! Fiúcsikó? A szívemet elönti a remény- – Gyerünk, kislány! Állj fel állj fel állj fel!- Könyökömre dőlök, és a kantárját rángatom - – Kérlek kérlek kérlek kérlek kérlek- Felemeli a fejét- Hátranéz a vízesés felé- Fiúcsikó, üvölti. Én is visszanézek- Egy újabb tűzcsóva tart felénk- – Gyerünk! Billegve lábra áll, bizonytalanul lépked, egy mellettünk heverő

testben majdnem felborul- Fiúcsikó! Még mindig üvölt- – Gyerünk, kislány! – biztatom, és próbálok az oldalához

férkőzni- Hogy felszálljak a nyeregbe- De elér minket a tűz- Mint a prédára lecsapó lángoló sasok- Az egyik Angharrad fölé emelkedik- Ott lenne a fejem, ha most a hátán ülnék- Angharrad hirtelen riadtan elindul- A kantárba kapaszkodom, futok utána- Botladozunk- Félig futok, félig vonszol- A pörgő tüzek minden irányból felénk törnek- Mintha az egész égbolt felgyulladt volna- A kantár a kezemre tekeredett-

120

Angharrad csak ordít, Fiúcsikó! Elesem. A kantár elszakad- – Angharrad! Aztán meghallom, Engedelmes! Egy másik ló hangja- Ahogy a földre vágódom, másik ló dobogását hallom- A Mesterpolgár az, Morpeth hátán- Egy rongyot dob Angharrad fejére- Betakarja a szemét, hogy ne lássa a felénk viharzó tűzesőt- Majd felém nyúl, a karomnál fogva erősen megragad- A levegőbe emel- Felráncigál onnan, ahová éppen egy forgó tűz zuhant le, ahol már

fel is égeti a földet- – GYERÜNK! – ordítja- Angharrad felé kapálózom, megragadom-meg a kantárszárat,

hogy vezetni tudjam- Közben a Mesterpolgár tesz körülöttünk egy kört- Kitér az égből zuhanó tüzek elől- Engem figyel- Figyel arra, hogy biztonságban legyek- Visszajött, hogy megmentsen- – NYOMÁS VISSZA A VÁROSBA, TODD! – ordítja. – A

HATÓTÁVOLSÁGUK KORLÁTOZOTT! ODÁIG NEM ÉR EL- Aztán eltűnik, ahogy egy forgó tűz éppen Morpeth széles

mellkasába vágódik-

{VIOLA}

– Gondoljátok meg, mit tesztek – mondja Bradley, aki Simone mögött ül a pilótafülkében, a Zajában pedig az morajlik, hogy Ostoba, önző ribanc – Ne haragudj! – sistergi azonnal összeszorított fogakkal. – De nem kellene ezt tennünk.

Mind bezsúfolódtunk ide, Lee és én, és a hátam mögé Bradley meg Coyle nővér is.

121

– Van távmérőm – mondja Simone. Kinyílik egy kis tábla, és kiemelkedik egy kocka alakú, kék gomb. Nem bökheted meg csak úgy a kijelzőt, ha tüzelni akarsz. Muszáj, hogy kézzelfogható legyen. Hogy érezd a súlyát. – Célpont rögzítve – mondja Simone.

– A harctér kezd kiürülni – szól Bradley, és a pilótafülke fölötti képernyőre mutat. – De úgy tűnik, egyébként sem érnek el messzebb a tüzek!

Simone nem válaszol, de az ujja még bizonytalankodik a kék gomb fölött-

– A barátod ott van lent, lányom – mondja Coyle nővér, hozzám beszél, mintha rajtam múlna, hogy mi történik ezzel az egész hellyel-

De igaza van, Todd még mindig odalenn van, próbálja lábra állítani Angharradot, és még mindig látjuk őt a kavargó füst és a tűz kellős közepén, teljesen egyedül, olyan fáradtnak tűnik és nem válaszol a kommhívásra-

– Tudom Viola, hogy most mire gondolsz – szól hozzám Bradley, próbál nyugodt hangon beszélni, pedig a Zaja csak úgy forr. – De ezrek élete múlik most egyetlen egy emberén.

– Elég volt a szövegelésből! – kiáltja Lee. – Lőjék már ki azt az istenverte valamit!

Közben a képernyőn azt látom, hogy a harctér tényleg kezd kiürülni, már csak Todd látszik és néhány kóbor katona, és arra gondolok, hogyha meg tudná csinálni, hogyha végig tudná csinálni, akkor talán végre ráébredne a Mesterpolgár, hogy mennyire nincs esélye ezekkel a hatalmas fegyverekkel szemben, mert ki akar szembeszállni ilyen erővel? Ki tudna?

De Toddnak előbb végig kell csinálnia- Muszáj neki- A lova most vágtatni kezd, vonszolja-rángatja maga után- Megjelennek a tűzcsóvák újra- Ne, ne- Simone még mindig vacakol a gomb fölött- – Todd- mondom ki hangosan- – Viola – szól hozzám Bradley határozottan, hogy odafigyeljek rá.

– Tudom, hogy milyen sokat jelent ő neked, de nem tehetjük, annyi élet forog még kockán-

122

– Bradley - – Egyetlen emberért nem teheted ezt. Háborúban nincs helye a

magánügyeknek- – NÉZD! – kiáltja Coyle nővér- Odanézek- A forgó tűz egyenesen egy rohanó lóval szemben repül- – NE! – sikítom. – NE! És a kijelzőn csak egy hatalmas lángrobbanást látunk- A tüdőm legmélyéről egy ordítás szakad fel, odébb lököm

Simone-t, és ököllel rácsapok a kék gombra-

[TODD]

Morpethnek még ideje sem van kiáltani- A térde összecsuklik, amikor a tűz belevág- Elugrom-el a légnyomás elől, erősen megrántom Angharrad

kantárját, hogy megvédjem az összeütközéstől, amikor a tűz éppen a fejünk fölött átrobog-

Angharrad már könnyebben mozog, a tekintete is sötétebb, a Zaja pedig keresi, melyik irányba iramodjon neki-

A száguldó tűz még mindig tombol, lángok szóródnak szét mindenfelé-

Aztán egyszerre csak egy nagy rakás tűz kiválik belőle- Az oldalára bukik, és elterül a földön- A Mesterpolgár az, őrjöngve gurul felém- Angharrad hátáról lerántom-le a takarót, és ráhajítom a

Mesterpolgárra, hogy eloltsam az egyenruháján a lángokat- Néhányszor még meghempereg a porban, én odaugrok hozzá,

hogy leveregessem róla a tűz maradványait- Halványan észlelem, hogy a tüzek megint visszafordulnak a szirt

felé- Van néhány percünk, hogy eltűnjünk innen- A Mesterpolgár feltápászkodik, még mindig füstöl, az arca fekete

a koromtól, a haja megperzselődött, de nem sebesült meg. Morpeth teste azonban felismerhetetlenné égett-

123

– Ezért még megfizetnek – mondja a Mesterpolgár, a hangja krákogós a füsttől-

– Gyerünk! – ordítom. – Ha futunk, meg tudjuk csinálni! – Nem erre számítottunk, Todd – dühöng, miközben az út felé

tartunk. – A városig nem tudnak eljutni, szerintem függőlegesen is korlátozott a hatóerejük, biztosan ezért nem tüzeltek a hegycsúcsról-

– Fogja már be és szedje a lábát! – ordítok rá, és dühösen rángatom magam után Angharradot, és csak az jár az eszemben, hogy ha legközelebb visszajönnek a tűzcsóvák, azt már úgysem éljük túl-

– Azért mondom, hogy nehogy azt hidd, hogy most legyőztek bennünket – üvölti a Mesterpolgár. – Ez nem jelenti azt, hogy győztek. Ez csak balszerencse. Elkapjuk őket, elkapjuk-

Hirtelen valami süvítő hangot hallunk a fejünk fölött, olyan sipító hangot, mintha egy golyó repülne és-

BUMM! az egész hegyoldal felrobban-fel, mint egy por- és tűzvulkán

kitörés, és a robbanás hulláma feldönt engem és a Mesterpolgárt és Angharradot is, a földre esünk, és törmelék hullik-ömlik ránk a magasból és óriási szikladarabok zuhannak a közelünkbe, laposra tudnának zúzni minket-

– Mi ez? – kérdezi döbbenten a Mesterpolgár, és a háta mögé néz- A kiszáradt vízesés az üres folyómederbe omlik, az összes

szpakkerrel és a forgó tüzeikkel együtt, por és füst száll fel az égbe, ahogy a kanyargós út is szétporlik, a hegy egész első oldala önmagába roskad és nem marad más, csak egy csonka hegycsúcs fenn a magasban-

– A maga emberei voltak? – ordítom, a szemem a robbanástól még mindig káprázik. – A tüzérsége műve?

– Erre nem volt időnk – ordítja vissza, a szemei összevissza cikáznak. – Nincs is ilyen erős fegyverünk.

124

Már oszladoznak a füst első hullámai és egy nagy, mély kürtő van ott, ahol korábban a hegy pereme húzódott, meg szétroncsolódott szikladarabokat látunk minden irányban, és egy hosszú heg húzódik végig a hegy oldalában-

Arra gondolok, Viola- – Úgy bizony – mondja a Mesterpolgár, a hangjában váratlan

komisz elégedettséggel. Ő is rájött, ki tehette. Aztán feláll a halott katonákkal teli terep előtt, beterítik az elégett

testek maradványai, és akiket még alig tíz perce járni és beszélni láttam, akik érte harcoltak és érte haltak meg abban a háborúban, amit ő kezdett-

– A barátaid csatlakoztak a háborúhoz – mondja. Mosolyog.

125

A HÁBORÚ FEGYVEREI

A LÉGNYOMÁS NAGYOT LÖK RAJTUNK. A völgy felé néző hegyet kitépte a földből. A Föld íjászai egy

szempillantás alatt meghaltak, és mindenki más is, aki a robbanáskora hegy peremén állt. Alig néhány méteren múlt, hogy az Ég és én túléltük.

Még mindig érezzük az erős légnyomást, visszhangzik a Föld hangjában, egészen a folyóig nyújtózkodik, újra meg újra felerősödik, mintha robbanások ismétlődnének egymás után. A rémület keresztülzsong rajtunk megint és megint, a Föld megdermedt, és csak az jár a fejünkben, mit jelent ez a hatalmas robbanás.

Az jár a fejünkben, mi jöhet még. Az jár a fejünkben, hogy ami jön, az talán olyan erős lesz, hogy

mindannyiunkat megöl.

Nemsokkal napfelkeltét követően az Ég megállította a folyót. Egy üzenetet küldött az Ösvényen keresztül a Földnek, akik messze fenn, a folyó felső részén a gátat építették. Azt üzente nekik, hogy emeljék fel az utolsó falakat, rakják le az utolsó köveket, hogy a folyó visszaforduljon. És a folyó apadni kezdett, először csak lassan, majd egyre sebesebben, míg a vízesés permeteken csillogó szivárvány eltűnt és a folyó hatalmas medre sártengerré változott. Ahogy a rohanó folyó hangja elült, meghallottuk a Tisztogató egyre erősödő, zaklatottsággal, rémülettel teli hangját a hegy lába felől.

Aztán eljött az íjászok órája, a tekintetünk követte okét. Az éjszaka sötétjében elrejtőztek a vízesés alá, és várták, hogy felkeljen a nap és a víz megálljon.

126

Aztán a fegyvereiket magasba emelték, és tüzeltek. A Föld minden egyes tagja végignézte, ami történt, néztük az

íjászok szemén át, ahogy a lángoló pengék áttörtek a Tisztogatón, néztük, ahogy a Tisztogató menekült és üvöltözött es elpusztult. Együtt néztük, ahogy kibontakozott a győzelmünk, és ahogy az ellenségünk elveszítette az erejét, meg sem próbált ellenállni-

Aztán jött az a hirtelen égszakadás, és hussss! egy olyan gyorsan mozgó valami, amit inkább csak éreztünk, mint láttunk, egy végső, mindent beterítő villanás, ami betöltötte a Föld minden egyes tagjának értelmét és a lelkét és a hangját. Jelezte, hogy a jelenlegi győzelmünknek ára lesz, hogy a Tisztogatónak komolyabb fegyverei vannak, mint gondoltuk, és most arra használják, hogy mindannyiunkat megsemmisítsenek-

De nem volt több robbanás.

* * *

Az űrhajó, ami fölöttünk szállt, mutatom az Égnek, amikor a Föld kezd újra talpraállni. Felsegít onnan engem is, ahová a légnyomás lökött minket, és nem számítva néhány vágást egyikünk sem sérült meg, de körülöttünk a talajt színig beterítik a Föld holttestei.

Az űrhajó, ért velem egyet az Ég. Elindulunk, hogy tegyük a dolgunkat, de félünk, hogy bármelyik

pillanatban jöhet egy újabb robbanás. Az Ég utasításokat küld szét a Földnek, hogy azonnal rendeződjenek össze. Én segítek neki áthurcolni a sebesülteket a gyógyító sátorba, ami már fel is épült feljebb a kiszáradt folyómederben, percekkel a robbanás után, mert az Ég így rendelkezett: hozzanak létre egy helyet a Föld hangjának, ahol újra összegyűlhetünk, és eggyé válhatunk.

De annyira azért nincs messze az a sátor. Az Ég azt akarta, hogy a Tisztogató továbbra is szem előtt maradjon, bár most, hogy a hegyoldalt lerombolták, a seregünk ott már nem tud levonulni, hacsak nem egyesével mászunk le.

Vannak más utak is, mutatja az Ég, és már hallom is, ahogy üzeneteket küld az Ösvény felé, amelyek újrarendezik a Földet, és

127

üzeneteket, amelyekben azt javasolják, hogy olyan utakon induljunk el, amelyeket a Tisztogató nem ismer.

Ez különös, mutatja órákkal később az Ég, amikor végre megállunk enni, és még mindig nem jött el a második robbanás. Csak egyezer robbantanak, aztán nem történik semmi.

Talán csak egy fegyverük volt, mutatom. Vagy tudják; hogy egy ilyen fegyver haszontalan a visszafordított folyó erejével szemben. Ha elpusztítanak bennünket, akkor mi visszaengedjük a folyót, és attól ők is elpusztulnak.

Kölcsönösen bebiztosított pusztulás, mondja az Ég, olyan szavakkal, amelyek nem illenek a szájába, mintha idegen nyelven beszélne. A hangja önmaga körül forgolódik egy hosszú percig majd elindul a Föld hangjának a sűrűjébe, hogy válaszokat keressen.

Aztán föláll. Az Ég most magára kell hagyja a Visszatérőt. Magamra hagysz? mutatom. De hát annyi tennivalónk van

megvannak dolgok, amiket az Égnek meg kell tennie. Egyedül. Nézi, milyen összezavarodott lettem. Találkozzunk a paripáknál alkonyatkor.

A paripáknál? mutatom, de már nem kapok választ. Az Ég magamra hagyott.

Amint a délután elmúlik, úgy teszek, ahogy az Ég rendelte, és visszasétálok a kiszáradt folyómederben, túl a tüzeken, ahol főznek, túl a gyógyító sátrakon, túl a Föld katonáin, akik már lábadoznak a robbanás után, de közben a fegyverüket markolják, készülnek a következő összecsapásra, és gyászolják a halott Föld testét.

De a Földnek tovább kell élnie, és ahogy elhaladok közöttük, magam mögött hagyva a robbanás helyszínét, és megyek a folyón fölfelé, látom, hogy a romokból kezdik újraépíteni a tábort és több kunyhó is ott magasodik már a füstös ég felé. Elhaladok a Föld mellett, akik terelgetik a fehér madarakat és a szárnyas állataikat, a mi eleven éléskamránkat. Látom a gabonatárolókat is, és a halas raktárat, amit a folyóból most újra feltöltöttek. Néhányan a Föld tagjai közül latrinákat ásnak, egy csapat fiatal pedig dalokat énekel,

128

így tanulják meg, hogyan szűrjek le a sok-sok hangból a Föld igazi történetét, és azt is, hogyan kell úgy forgatni, csavarni és irányítani a hangok nagy zűrzavarát, hogy az egyetlen egységes hanggá álljon össze, ami megmondja nekik, hogy kik ők és kik lesznek örökkön-örökké.

Azon a nyelven énekelnek, amivel én mindig küszködöm, pedig a Föld lassan beszél hozzám, ugyanúgy, mint a gyermekeikhez.

Megyek keresztül az éneklő gyerekek között, míg meg nem érkezem a gyilkocéroszok karámjához.

Gyilkocéroszok. Mindig is legendás lények voltak a szememben, gyerekkoromban

csak a Teher hangjában láttam őket, és az álmokban, a mesékben és a történeteikben, amelyek a réges-régi háborúról szóltak, ami elszakított bennünket a többiektől, és arra kényszerített, hogy a Tisztogatóval éljünk. Csak félig hittem azt, hogy nem léteznek, hogy olyan eltúlzott szörnyetegek, amelyek vagy egyáltalán nem léteznek, vagy pedig nagy csalódást okoznak majd, ha egyszer hús-vér valójukban látom őket.

De tévedtem. Fenségesek. Hatalmasak, fehérek, kivéve, amikor agyagból készült harci páncél fedi be őket. De anélkül is vastag a bor ük, kemény lemezekké formálódott a hátukon. Majdnem olyan szélesek, mint amilyen magas vagyok én, és a hátsó részükre könnyű ráállni, főleg azzal a mesébe illő lábnyereggel, amit rájuk erősítenek.

Az Ég paripája a legnagyobb közöttük. Az orrából kinyúló szarv a testemnél is hosszabb, sőt, van neki egy ritka, második szarva is, ez csak a csordavezéren nő.

Visszatérő, mutatja a gyilkocérosz, amikor a karám felé közeledek. Ez a Teher egyetlen szava, amit ismer, és ezt is biztosan az Égtől tanulta. Visszatérő, mutatja újra, mint aki üdvözölni akar. A két szarva közé nyúlok, és gyengéden simogatni kezdem az ujjaimmal. Az élvezettől lehunyja a szemét.

Ez az Ég paripájának egyik gyengéje, mutatja az Ég, aki közben megérkezett mögém. Nem, ne hagyd abba.

129

Vannak hírek? mutatom, és elhúzom a kezem. Meghoztad döntést?

A türelmetlenségem nem tetszik neki. A Tisztogató fegyverei erősebbek, mint a miénk, mutatja. Ha még több is van belőle nekik, a Föld szép lassan kipusztul.

Az elmúlt évek alatt már így is több ezret megöltek közülünk. Ha nem teszünk semmit, akkor további ezreket ölnek meg.

Ragaszkodunk az eredeti tervünkhöz, mutatja az Ég. Megmutattuk nekik az új erőnket, és sikerült őket visszaszorítanunk. Mi irányítjuk a folyót, ami azt jelenti, hogy megfoszthatjuk őket a víztől. Nagyon jól tudják, hogyha akarjuk, bármelyik pillanatban elárasztjuk őket. Majd most meglátjuk, mi a válaszuk erre.

Jobban kihúzom magam, és a hangom is felemelem. Meglátjuk, mi a válaszuk? Mintha bármi jóra is számíthatnánk-

Aztán elhallgatok, mert eszembe jut valami, ami háttérbe szorít minden más gondolatot-

Ezt nem gondolhatod komolyan, mutatom, és közelebb lépek hozzá. Ugye nem mondod komolyan, hogy arra várunk, hogy békét ajánljanak-

Hátrébb lép. Az Ég soha nem állított ilyet. Megígérted, hogy elpusztítjuk őket! mutatom. Hát a Teher

rabszolgasága semmit nem jelent neked? Nyugodj meg, mutatja, és most először parancsoló a hangja.

Figyelembe veszem a tanácsodat és a tapasztalataidat, de azt fogom tenni, ami a Földnek a lehető legjobb.

Mint amikor az volt a lehető legjobb döntés, hogy magatokra hagytátok a Terhet? Rabszolgaságban?

Akkor még más Föld voltunk, mutatja, egy másik Ég irányítása alatt, más lehetőségekkel és más fegyverekkel. Most jobbak vagyunk. Erősebbek. Rengeteget tanultunk azóta.

És mégis békét kötnél- Semmi ilyet nem mutattam, fiatal barátom. A hangja egyre

nyugodtabb és lágyabb. De egyre több űrhajó közeledik felénk, így van?

130

Pislogok. Te mondtad nekünk. Te magad hallottad ezt a Kés hangjában. Egy

egész konvoj tart erre, olyan fegyverekkel, amivel ma tüzeltek ránk. Mindezeket figyelembe kell venni a Föld hosszútávú léte érdekében.

Nem válaszolok. Megtartom a hangomat magamnak. És most a Föld testét előnyös alakzatba mozdítjuk és várunk. Az

Ég a paripájához lép, megsimogatja az orrnyergét. Hamarosan rájönnek majd, hogy víz nélkül nem tudnak élni. Aztán megteszik majd azt a lépést, amit jónak találnak, és ha annak része lesz egy maihoz hasonló fegyver, mi már felkészülten várjuk. Hozzám fordul. A Visszatérő nem fog csalódni.

Ahogy az alkonyt felváltja az éjjel, visszatérünk az Ég tábortüzéhez. És ahogy a Föld és az Ég nyugovóra tér, miközben odalenn a Tisztogatónak eszébe sem jut támadni, én elcsendesítem a hangomat, épp úgy, ahogy azt egy élettel ezelőtt a Tisztogatótól tanultam, és a gondolataim két dolog körül forognak.

Kölcsönösen bebiztosított pusztulás, mutatta az Ég. Konvoj, mutatta az Ég. Mindezt a Teher és a Tisztogató nyelvén. De ezeket a kifejezéseket nem ismerem. Ezeket a szavakat eddig

nem használtam. Nem a Föld emlékeiből származnak. Mert ezek új szavak. Szinte érzem a frissességük illatát. Ahogy az

éjszaka leszáll, és a Tisztogató ostroma elkezdődik ezeket rejtegetem a hangomban.

Ma az Ég magamra hagyott, hogy egyedül lehessen, mert az Égnek erre néha szüksége van. Ez az Ég szokásai közé tartozik, minden Ég ilyen.

De új szavakkal tért vissza. Vajon hol hallotta őket?

131

IRÁNYÍTSD MAGADAT

132

LENN A VÖLGYBEN

{VIOLA}

– AZT HITTEM, ELTALÁLTAK – mondom, és a kezembe temetem a fejem. – Láttam, hogy egy tüzes valami eltalál egy lovat és a lovasát, és én azt hittem, te vagy az. – Felnézek rá reszketve, fáradtan. – Todd, én azt hittem, hogy megöltek.

Széttárja a karjait, és én odabújok hozzá, ő pedig magához ölel, szorosan ölel magához, és én sírok. Egy tűz mellett ülünk, a Mesterpolgár parancsára gyújtották a téren, ott építi fel a sereg az új tábort. Már csak fele annyian vannak a forgó tüzek támadása óta.

Aminek az vetett véget, hogy kilőttem egy rakétát. A robbanás után azonnal felpattantam Acorn hátára, és vágtattunk

lefelé a térre, miközben Todd nevét ordibáltam, míg rá nem találtunk. De meglett, a Zaja még mindig rémületben, és a legutóbbi harcok óta még jobban elmosódott, de legalább él.

Életben van. És ezért feláldoztam volna az egész világot is. – Én is ezt tettem volna – mondja Todd. – Nem, te ezt nem érted – egy kicsit elhúzódom tőle. – Ha téged

bántottak, vagy ha megöltek volna... – Alig kapok levegő – Megöltem volna mindet, az utolsó szálig.

– Viola, ugyanezt tettem volna. Gondolkodás nélkül. A ruhám ujjával megtörlöm az orrom. – Tudom, Todd. De

szerinted ez nem rémisztő? Még az elmosódottságon keresztül is érzem, hogy ettől a Zaja még

zavarodottabb lesz. – Ezt hogy érted?

133

– Bradley mindig azt mondja, hogy a háborúnak semmi köze nem lehet a magánélethez. Erre én belerángattam őket ebbe a háborúba. Csak miattad.

– Már úgyis tenniük kellett valamit, ha csak fele annyira rendesek, mint ahogy mondtad-

Felemelem a hangom. – De nem adtam nekik választási lehetőséget-

– Hagyd ezt abba! – szól rám, és újra magához húz. Minden rendben van? – kérdezi a Mesterpolgár hozzánk lépve. – Menjen innen! – mordul rá Todd. – Legalább azt engedd meg, hogy köszönjek Violának- – Azt mondtam- – Todd, hisz megmentette az életünket – mondja a Mesterpolgár,

aki közben túl közel is jön hozzánk. – Egy egyszerű lépéssel mindent megváltoztatott. El sem tudom mondani, milyen nagyra becsüllek ezért.

Todd karjaiban teljesen elcsöndesedem. – Hagyjon minket magunkra! – hallom Todd hangját. – Most

azonnal! Néhány pillanat múlva a Mesterpolgár újra megszólal: – Rendben

van. Itt leszek, Todd, ha szükséged lesz rám. Amikor eltűnik, Toddra nézek. – Ha szükséged lesz rám? Todd megrántja a vállát. – Otthagyhatott volna, hogy meghaljak.

Sokkal könnyebb dolga lenne, ha nem lennék itt körülötte. Mégse tette. Megmentette az életemet.

– Van rá oka, nem a jóindulat vezette. Todd nem válaszol, csak nézi a Mesterpolgárt, aki az embereivel

beszélget, de közben bennünket is szemmel tart. – Még mindig nehéz olvasni a Zajodat. Nehezebb, mint régebben

– folytatom. Todd nem néz rám, úgy válaszol. – A háború miatt van. Az a sok

sikoly és kiabálás- És akkor meghallok valamit, mélyen a Zajában, valamit egy

körről- – De te jól vagy, Viola? Nem túl fényesen nézel ki.

134

Most én vagyok az, aki elfordul, és akaratlanul is lejjebb húzom a felsőm ujját. – Alig aludtam-

Különös ez a pillanat, mintha hazugság lógna a levegőben mindkettőnk felett.

A táskámhoz nyúlok. – Fogd ezt! – odaadom neki a kommot. – A tiéd helyett. Majd szerzek egy másikat, ha visszamentem.

Meglepettnek tűnik. – Visszamész? – Muszáj. Teljesen eldurvult a háború, és ez az én hibám. Én

lőttem ki azt a rakétát, nekem kell rendbe hoznom a dolgokat- Ettől megint izgatott leszek, mert még mindig magam előtt látom

azt a képet, amelyiken Todd biztonságban van, mégsem halt meg, a sereg pedig éppen menekül a forgó tüzek elől.

Vége a támadásnak. És én mégis megnyomtam a gombot. Belerángattam Simone-t, Bradleyt és az egész konvojt a háborúba,

ami mostantól fogva ezerszer rosszabb is lehet. – Viola, én is ezt tettem volna. Tudom, hogy őszintén mondja. De mégsem megy ki a fejemből egy gondolat, bár Todd búcsúzóul

ismét megölel. Ha tényleg képesek vagyunk bármit megtenni egymásért akkor

helyesen cselekszünk? Vagy inkább veszélyt jelentünk a többiek számára?

[TODD]

Az elkövetkező napok rémisztő nyugalomban telnek. A forgó tüzek támadása óta eltelt egy éjszaka, egy nappal, aztán

még egy éjszaka, és még mindig nem történt semmi. A szpak- kerek meg sem moccannak, pedig ott vannak fenn a hegyen, és a tábortüzeik világítanak az éjszakában. A felderítő űrhajó sem ad semmi jelet. Viola elmondott nekik mindent a Mesterpolgárról, elmondta milyen ember. Gondolom, megvárják, míg elmegy hozzájuk, és aztán majd üzengetnek rajtam keresztül. A Mesterpolgár

135

sem siet. De mér is tenné? Megkapta, amire vágyott, még kérnie sem kellett.

Közben gondoskodott arról, hogy ÚjPrentissváros egyetlen, nagy víztárolóját, ami a térhez közeli egyik mellékutcában áll, szigorúan őrizzék. Majd a katonáival begyűjttette a városban található valamennyi élelmet, behordatta a víztároló melletti régi istállóépületbe, amiből élelmiszer raktárt csináltak. Minden az ellenőrzése alatt van, hát persze, az újonnan felállított tábor szélén.

Az is a téren van. Azt hittem, hogy majd elfoglal néhány közeli házat, de azt

mondta, jobban szereti a sátrat és a tüzet, mert háborúban jobb a szabadban lenni, ahol jól hallod a sereg ROBAJ-át magad körül. Még Tate egyik uniformisát is magára szabatta, és újra puccos hadvezérnek néz ki.

Nekem is felállíttatott egy külön sátrat, szemben vele és a parancsnokaival. Mintha én is a fontos emberei közé tartoznék. Mintha azért mentette volna meg az életemet, mert értékes vagyok a számára. Még egy tábori ágyat is betetetett, hogy legyen hol aludnom, végre aludnom azok után, hogy a csata miatt két teljes napja ébren vagyok. Szinte zavarban éreztem magam attól, hogy aludhatok, nem éreztem odavalónak egy háború kellős közepén. De annyira álmos voltam, hogy azonnal elaludtam.

Violáról álmodtam. Arról, amikor a robbanást követően eljött, hogy megkeressen, és

ahogy öleltem, amikor ideges lett, és éreztem, hogy a haja egy kicsit büdös, a ruhája meg izzadt, és ahogy a teste valahogy egyszerre forró és hideg, de nem érdekelt, mert ő volt, ő volt az, a karjaimban-

– Viola – sóhajtom bele a levegőbe, amikor kinyitom a szemem, a leheletem úgy száll a hidegben, mint egy felhő.

Néhány percig csak nehezen kapok levegőt, aztán feltápászkodom-fel, és kimászok a sátorból. Angharradhoz indulok rögtön, odanyomom-oda az arcom az ő meleg lóoldalához.

– 'Reggelt – hallom. Felnézek. A fiatal szolgáló az, ő hozza Angharrad takarmányát,

mióta felépült az új tábor, most is a kora reggeli eledellel érkezett. – Jó reggelt – köszönök vissza.

136

Alig néz rám, valamér' szégyenlős a közelemben, pedig idősebb lehet nálam. Egy etetőzsákot húz Angharradra és egy másikat Júlia Örömére, aki eddig Morgan lova volt, de most, hogy Morpeth elpusztult, a Mesterpolgáré lett. Elég önfejű állat mindenkire vicsorog, aki elhalad mellette.

Engedelmes! – mondja a szolgának. Engedelmeskedj te! – mormogja ő. Vigyorgok, mert én is ezt

szoktam felelni. Megcirógatom Angharrad oldalát, és újrakötözöm rajta a takarót,

hogy jó melegben legyen. Fiúcsikó, mondja. Fiúcsikó. Még mindig nem van jól. Alig emeli fel a fejét, és amióta

visszajöttünk a városba, még nem is ültem rá. De legalább újra beszél. És a Zaja már nem üvölt egyfolytában.

Nem üvölt a háborútól. Becsukom a szemem. (Én vagyok a Kör és a Kör én vagyok, gondolom könnyedén -) (mert te is el tudod halkítani a Zajod, ha akarod-) (el tudod némítani a kiabálást, el tudod némítani a haldoklást-) (mindent el tudsz fojtani, amit korábban láttál, és nem akarsz rá

emlékezni-) (és csak halk zsongás, zümm marad a háttérben, azt is inkább

érzed, mint hallod-) – Szerinted hamarosan történik majd valami? – kérdezi a szolga. Kinyitom a szemem, úgy mondom: – Ha semmi nem történik,

akkor legalább nem hal meg senki. Bólint és elnéz másfelé. – James – mondja, és a Zajában látom,

hogy már minden barátja meghalt, és reménykedve mondja ki a nevét, hátha új barátra talál.

– Todd – mondom én is. Elkapja a tekintetemet, de csak egy pillanatra, aztán mögém néz

és elviharzik, akármi is a következő feladata. Mert közben a Mesterpolgár kilép a sátrából. – Jó reggelt, Todd – üdvözöl nyújtózkodás közben. – Mi ebben a jó?

137

Csak mosolyog azzal az átkozott mosolyával. – Tudom, hogy nem könnyű várakozni. Főleg, ha az a veszély fenyeget, hogy eláraszt bennünket egy folyó.

– Akkor mér nem tűnünk el innen? Viola mesélte egyszer, hogy az óceán közelében régi települések vannak, átköltözhetnénk oda és-

– Mert ez az én városom – feleli, miközben egy csésze kávét önt magának a tűznél. – Ha itt hagyom, az egyenlő a győzelmükkel. Ezek a játékszabályok: Nem eresztik ránk a folyót, mert tudják, hogy akkor újabb rakétákat küldünk rájuk. Úgyhogy mindenki talál majd egy másik módot a háború folytatására.

– Azok nem is a maga rakétái. – Hanem Violáé – mondja mosolyogva. – Azt már láttuk, hogy mi

mindenre képes, hogy megmentsen téged. – Elnök úr? – Tate tért vissza az éjjeli őrjáratról, és egy idős

emberrel lép oda a tábortűzhöz, még soha nem láttam azelőtt. – Uram, egy küldött szeretné, ha meghallgatná. – Egy küldött? – kérdez vissza a Mesterpolgár, arcán tettetett

meglepődéssel. – Igen, uram – mondja az idős ember, a kezében fogja a kalapját,

és nem igazán tudja, merre is nézzen. – A városból jöttem. A Mesterpolgár és én gépiesen a teret körülvevő épületekre, és az

abból nyíló utcák felé nézünk. Az első szpakkertámadás után a város elnéptelenedett. De nézd csak meg most. A katedrális romjai mögött, lenn a főúton, a távolban hosszú sorokban jönnek az emberek, főleg idősebbek, de látok egy-két fiatalabb nőt is, az egyiknek gyerek van az ölében.

– Nem tudjuk, mi történik – kezd a beszédbe az idős ember. – Hallottuk azokat a nagy robbanásokat és elmenekültünk- – Háború az, ami történik – feleli a Mesterpolgár. – A

mindannyiunk jövőjét meghatározó esemény az, ami történik – Nos, igen – mondja az idős ember. – De aztán kiszáradt a folyó- – És az jutott eszükbe, hogy most talán a város lehet a

legbiztonságosabb hely? – kérdezi a Mesterpolgár. – Mi a neve, küldött?

– Shaw-

138

– Nos, kedves Shaw, zavaros időket élünk, amikor a városnak és a seregnek is szüksége van magukra.

Shaw szeme rólam Tate-re, majd a Mesterpolgárra szökik – Természetesen készen állunk arra, hogy támogassuk városunk

bátor férfiait a harcokban – válaszol, miközben a kezében a kalapját forgatja.

A Mesterpolgár bólint, már-már bátorítóan. – De nincs áramuk, igaz? Azóta nincs, hogy itthagyták a várost. Nincs fűtés sem. Nem tudnak főzni.

– Így van, uram. A Mesterpolgár hallgat egy percig. – Mondok én magának

valamit, Shaw. Néhány emberemet elküldöm, hogy üzemeljék be újra az erőművet, aztán meglátjuk, tudunk-e áramot biztosítani legalább a város egy részének.

Shaw elképedten áll ott. Tudom, mit érezhet. – Köszönöm szépen, elnök úr. Én csak azt

akartam megkérdezni, nem okoz-e gondot, ha- – Nem, nem. Miért is vívjuk ezt a háborút, ha nem az emberekért,

a maguk érdekében tesszük? És most, hogy ezt megbeszéltük, arra lennék még kíváncsi, hogy számíthatok-e magára és a többi városlakóra, hogy a harctéren szolgálóknak alapvető ellátást biztosítsanak. Elsősorban élelemre gondolok, de elkelne a segítség a vízadagolásnál is. Mindannyian ugyanabban a csónakban ülünk Shaw, és a hadsereg nem ér semmit megfelelő hátország nélkül.

– Hogyne! Hát persze, Elnök úr. – Shaw olyan meglepett, hogy alig találja a szavakat. – Köszönöm.

– Tate százados? – szólítja a Mesterpolgár. – Kísérje el Shaw-t néhány emberünk, nézzék meg, hogyan menthetnénk meg az embereket a fagyhaláltól!

Ámulva nézek a Mesterpolgárra, ahogy Shaw és Tate távoznak. – Hogy tud nekik fűtést ígérni, amikor nem van semmink, csak a

tábortüzeink? – kérdezem. – Hogy tud erre embereket biztosítani? – Úgy, Todd, hogy most itt nem csak egy csatát vívunk. – Nézi,

ahogy Shaw visszatér az embereihez és elújságolja nekik a jó hírt. – És én mindet meg akarom nyerni.

139

{VIOLA}

– Rendben van – mondja Lawson nővér, aki megint átkötözi a karomat. – Annyit tudunk, hogy a vaspánt a felhelyezést követően belenő az állat bőrébe és örökre ott is marad. Ha levesszük, a benne lévő kémiai anyagok miatt semmivel sem lehet elállítani a vérzést. Ha rajtahagyjuk az állatokon, akkor begyógyul a seb a pánt körül. De nálad nem ez történt.

A felderítő űrhajó gyógyító szobájában fekszem egy ágyon, ahol már sokkal több időt töltöttem el, mint szeretném. Amióta visszajöttem Toddtól, fel sem tudok kelni. Lawson nővér gyógyszerei csak a fertőzés terjedését tudják megakadályozni, többre nem képesek. Még mindig lázas vagyok, a pánt még mindig lángol a karomon, annyira, hogy már megint itt kell feküdnöm ezen az ágyon.

Mintha nem lett volna így is elég kemény az elmúlt néhány nap. Meglepett, ahogy visszaérkezésemkor a hegytetőn üdvözöltek.

Már sötétedett, amikor fellovagoltam, de a tábortüzek fényénél a Válasz emberei jól látták, hogy közeledem.

Éljenezni kezdtek. Odajöttek hozzám azok, akiket ismerek, Magnus, Nadari nővér és

Ivan is, meglapogatták Acorn oldalát és ilyeneket mondtak. „Ezzel most megmutattuk nekik!" és „Nagyon jól csináltad!". Szerintük az, hogy kilőttem a rakétát, a lehető legjobb döntés volt. Még Simone is azt mondta, hogy most már ne aggódjak.

Lee is. – Egyre csak jönnek majd, ha nem mutatjuk meg nekik, hogy mi

is tudunk támadni – mondta azon az estén, amikor vacsora közben ott ült mellettem a farönkökön.

Ránéztem, a kabátja gallérját verdeső kócos szőke hajára, a holdak fényében visszatükröződő nagy kék szemébe, és a puha bőrére a nyakhajlatánál-

– De most majd ők is még keményebben támadnak – feleltem neki, egy kicsit talán túl hangosan.

– Ezt kellett tenned! Meg kellett tenned Toddért. A Zajában azt láttam, hogy legszívesebben megölelne.

140

De nem tette. Bradley viszont hozzám se szól. Nincs is rá szükség. Amikor csak

elmegyek mellette, olyan durva dolgok hallatszanak a Zajából, mint például Önző lány és ezrek élete és hagytuk, hogy egy gyerek belerángasson minket egy háborúba.

– Egyszerűen csak dühös vagyok – mondta. – Sajnálom, hogy hallod.

De nem kért bocsánatot, amiért ezeket gondolja, aztán azzal töltötte az idejét, hogy tájékoztassa a konvojt arról, ami történt. Meg azzal, hogy került engem.

Aznap majdnem az egész napot ágyban töltöttem, Coyle nővérrel egyáltalán nem tudtam beszélni. Simone ugyan kiment, hogy megkeresse nekem, de végül ő is kint maradt, és segített neki vízforrások után kutatni, élelmiszer tartalékokat adagolni, és még abban is, hogy a rengeteg ember számára WC-t alakítsanak ki. Azt a kémiai égetőrendszert is felhasználták hozzá az űrhajóról, amit eredetileg a telepeseknek szántak.

Coyle nővér ezt csinálja veled. Ahogy csak tud, kihasznál. Azon az éjszakán a lázam még feljebb szökött, és most itt van

megint ez a reggel, amikor annyi tennivaló lenne, annyi mindent kellene megpróbálnom, hogy valahogy rendbe hozzam ezt a világot.

– Lawson nővér, igazán nem kellene minden idejét rám pazarolnia. Én akartam, hogy rajtam legyen ez a pánt. Tudtam, hogy kockázatos és-

– Ha te ilyen beteg vagy – vág a szavamba –, mi lehet azokkal a nőkkel, akik még mindig odakinn bujkálnak, és akiknek nem volt választási lehetőségük?

Pislogok. – Ez azt jelenti-? VIOLA, hallom beszűrődni a folyosóról. Viola RAKÉTA Viola

SIMONE hülye zaj – Bradley dugja be a fejét az ajtón. – Azt hiszem, ki kellene

jönnötök – mondja. – Mindkettőtöknek. Felülök az ágyban, de úgy megszédülök, hogy várnom kell egy

kicsit, mielőtt felkelek. Mire képes vagyok lábra állni, Bradley már kikíséri a szobából Lawson nővért.

– Egy órája indultak el a hegynek fölfelé – magyarázza neki.

141

– Először csak kettesével-hármasával, de most már- – Kiről van szó? – kérdezem, és követem őket lefelé a rámpán, az

alján már ott áll Lee, Simone és Coyle nővér is. Kinézek a hegytetőre.

Háromszor annyian vannak, mint tegnap. Rongyos-koszos ruhákban, gyerekek, felnőttek és idősek vegyesen, néhányukon még mindig ugyanaz a ruha, amit az első szpakker támadáskor hordtak.

– Segítségre szorulnak, vajon? – kérdi Lawson nővér, és meg sem várja a választ, már rohan is az első érkezők elé.

– Miért pont idejönnek? – kérdezem. – Beszéltem néhányukkal – válaszol Lee. – Az emberek nem

tudják, hol vannak nagyobb biztonságban: itt, a felderítő űrhajó közelében, vagy lenn, a városban, ahol a hadsereg vigyáz rájuk. – Coyle nővérre néz. – Amikor megtudták, hogy itt van a Válasz is, akkor sokan döntöttek úgy, hogy ide jönnek.

– Miért? – kérdezem a homlokomat ráncolva. – Nagyjából ötszázan lehetnek – szólal meg Simone. – Nekünk

nincs ekkora élelmiszer- és vízkészletünk. – A Válasz majd gondoskodik erről – mondja Coyle nővér. – De

abban biztosak lehetünk, hogy jönnek még többen is. – Bradleyhez és Simone-hoz fordul. – Szükségem lesz a segítségükre.

Talán inkább kérnie kellene, hörög Bradley Zaja. – A konvoj egyetért velünk abban, hogy az elsődleges küldetésünk humanitárius – mondja. Simone-ra és rám néz, és a Zaja tovább hörög.

Coyle nővér bólint. – Meg kell beszélnünk, hogyan szervezhetjük meg a leghatékonyabban. Összehívom a nővéreket és-

– S ha már összeülünk, megbeszéljük azt is, hogyan fogunk a szpakkerekkel egy új békeszerződést kötni – teszem hozzá.

– Ez igen bonyolult kérdés, lányom. Nem mehetsz csak úgy oda, hogy békét követelj.

– De nem is dőlhetünk hátra, várakozva, hogy még jobban elfajuljon a háború – Bradley Zajából világosan érződik, hogy odafigyel rám. – Meg kell találni annak a módját, hogy ezen a bolygón mindenki együttműködjön.

– Ó, ezek a nagy ideák, lányom! Mindig könnyebb hinni bennük, mint aszerint élni.

142

– De ha meg sem próbál az ideái szerint élni, akkor mi értelme az egész életnek? – veti közbe Bradley.

Coyle nővér ravaszan néz Bradleyre. – Ez pont úgy hangzott, mint egy újabb idea.

– Elnézést kérek – szól közbe egy nő, aki az űrhajó felé tart. Idegesen végignéz rajtunk, végül Coyle nővérhez intézi a szavait. – Maga a gyógyító, igaz?

– Én vagyok – válaszolja Coyle nővér. – Ő is gyógyító. De többen is vannak – teszem hozzá. – Tudna segíteni, kérem? – kérdezi a nő. Amikor felhúzza a ruhája ujját, meglátom, hogy a pánt körül már

annyira elfertőződött a bőr, hogy elveszíti a karját, az teljesen világos.

[TODD]

– Egész éjszaka folyamatosan érkeztek – mondja Viola a kommon keresztül. – Már háromszor annyian vannak.

– Itt is ugyanez a helyzet - Majdnem hajnalodik, egy nap telt el azóta, hogy Shaw beszélt a

Mesterpolgárral, és tegnap volt az is, hogy az a sok városlakó megérkezett hozzánk, ugyanúgy, ahogy Violáékhoz is, a hegytetőre megérkeztek, és még mindig jönnek mindenfelől. Hozzánk inkább a férfiak, a hegyre meg inkább a nők. Főleg.

– Szóval a Mesterpolgár megkapta, amit akart – sóhajt Viola, és még ezen az apró kijelzőn is látom, mennyire sápadt. – Nők és férfiak, elkülönítve.

– Jól vagy? – kérdezem. – Persze, minden rendben – válaszol, kicsit talán túl gyorsan. – Hívlak később, Todd. Nagyon sűrű lesz ez a nap. Megszakad a kapcsolat, én pedig kimászom a sátorból, és látom,

hogy a Mesterpolgár már vár rám, két csésze kávéval a kezében. Az egyiket felém nyújtja. Pár másodperc után elveszem. Ott állunk mindketten és isszuk a kávét, hogy valami kis meleg legyen bennünk, és közben az ég már rózsaszínbe fordul. Még ilyen későn is

143

égnek a fények azokban a nagyobb épületekben, ahova a Mesterpolgár embereinek sikerült bevinni az áramot, ahol a városlakók a melegben összegyűlhetnek.

A Mesterpolgár a szpakkerek hegyét nézi, mint mindig. A hegy még mindig az ég sötét felén emelkedik, és egy láthatatlan hadsereget rejteget. Csak most veszem észre, most, ebben a néhány percben, miközben a Mesterpolgár serege alszik, hogy az alvó katonák ROBAJa mellett hallok valamit halványan, nagyon távolról.

A szpakkereknek is van ROBAJa. – A hangjuk – szólal meg a Mesterpolgár. – Azt gondolom, hogy

egy hatalmas, közös hangjuk van, ami tökéletesen illeszkedik ehhez a világhoz, és összeköti mindannyiukat – belekortyol a kávéjába. – Néha, csöndesebb éjszakákon hallani lehet őket, ahogy az a sok különálló lény egyként beszél. Mintha az egész világnak a hangja ott lenne a fejedben.

Olyan kísérteties a tekintete, miközben meredten nézi a hegyet, hogy inkább megkérdezek tőle valamit: – A kémei nem hallották, hogy mit terveznek?

Egy újabb kortyot iszik, de nem válaszol. – Nem tudnak a közelükbe kerülni, igaz? Mert akkor a szpak-

kerek meghallják, hogy mit tervezünk. – Igen, Todd, jól látod. – De O’Hare-nek és Tate-nek nem van Zaja. – Már így is csak két parancsnokom maradt. Nem veszíthetek el

többet. – De nem semmisítette meg az összes ellenszert, ugye? Adja oda a

kémeknek. Nem szól semmit. – Nem semmisítette meg – mondom, de aztán rájövök. –

Dehogynem. Még mindig nem szól semmit. – Miért? – kérdezem, és a közelünkben lévő katonákra nézek. A

ROBAJ egyre hangosabb, ahogy ébredeznek. – A szpakkerek egészen biztosan hallanak bennünket. Előnye lehetne velük szemben.

– Van más, ami előnyt jelent számunkra. Egyébként pedig van köztünk még valaki, aki remek kém lehetne.

144

Megremegek. – Én aztán soha nem dolgozom magának. Soha. – Fiam, már eddig is dolgoztál nekem. Több hónapon keresztül,

ha jól emlékszem. Érzem, hogy kezdek nagyon bedühödni, de leállítom magam mert

megjelenik James a reggeli abrakos tarisznyával, amit Angharradnak hozott. – Majd én átveszem – mondom neki, és leteszem a kávémat. James odaadja a tarisznyát, én pedig gyengéden Angharrad fejére akasztom.

Fiúcsikó? kérdezi. – Minden rendben – mondom a fülébe és megvakargatom az

ujjaimmal. – Egyél, kislány! Eltelik egy kis idő, de aztán látom, hogy mozog az állkapcsa,

ahogy végre rágni kezd. – Jó kislány – dicsérem. James még mindig ott van, bambán néz rám, a karjai azóta

ugyanúgy kinyújtva, mint amikor elvettem tőle az abrakos tarisznyát. – Köszönöm, James – mondom neki.

Még mindig csak áll ott és bámul, nem is pislog, a karjai még mindig ugyanúgy.

– Azt mondtam, köszönöm. Aztán meghallom. Elég nehéz a többiek ROBAJától, de aztán meghallom James

Zaját. Arra gondol, milyen volt régen az élet a folyótól fölfelé, amikor együtt lakott az apjával és a bátyjával, és aztán beállt a seregbe, amikor az elvonult mellettük, mert nem volt más választása, vagy csatlakozik hozzájuk vagy harcol ellenük és meghal, és most itt van, a szpakkerháborúban, de most boldog, boldog, hogy harcolhat, boldog, hogy szolgálhatja az Elnököt-

– Hát nem vagy boldog, katona? – kérdezi a Mesterpolgár, és belekortyol a kávéjába.

– De igen – mondja James, és még mindig nem pislog. – Nagyon boldog vagyok.

James Zaja mögött ott zümmög halkan a Mesterpolgáré, ami befurakodott-be oda és úgy szorítja, mint egy kígyó, és olyan formájúvá torzítja, ami nem árt neki, de már nem teljesen a saját Zaja.

145

– Elmehetsz – mondja a Mesterpolgár. – Köszönöm, uram – pislog James, és leereszti a karjait. Zavartan

rám mosolyog, aztán elindul vissza, a tábor sűrűjébe. – Ezt nem hiszem el – mondom a Mesterpolgárnak. – Ezt nem

teheti csak úgy bárkivel! Azt mondta, épphogy csak megtanulta, hogyan kell másokat irányítani. Ezt mondta.

Nem válaszol, hanem hátat fordít, és a hegyet nézi. Bámulok rá, és próbálok rájönni még több dologra. – De maga

egyre erősebb – folytatom. – És ha elmúlna a Zajuk, ha meggyógyulnának-

– Az ellenszer mindent elrejtett. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nehezebb volt hozzájuk férni. Kell egy fogantyú, hogy irányítani tudd az embereket. És a Zaj tökéletesnek bizonyult.

Megint szétnézek magunk körül. – De erre nem van szükség – mondom. – Követik magát úgyis. – Így van, Todd. De ez nem jelenti azt, hogy ne lennének még

nyitottabbak a javaslataimra. Nem tudom, észrevetted-e, hogy milyen gyorsan követik az utasításaimat a harctéren.

– Azon van, hogy egy egész hadsereget irányítson. Egy egész világot.

– A te szádból ez vészjóslóan hangzik. – Az az idegesítő vigyor van megint az arcán. – De kizárólag jó dolgokra használom ezt az erőt, mindannyiunk javára.

A hátunk mögül valamit hallunk, gyors lépéseket. O’Hare százados az, alig kap levegőt, a tekintete lobog.

– Megtámadták a kémeinket – zihálja a Mesterpolgárnak. – Északról és dél felől is csak egy emberünk tért vissza. Őket is

csak azért hagyták életben a szpakkerek, hogy el tudják mondani mi történt. A többieket elfogták.

A Mesterpolgár arca grimaszba torzul, aztán újra a hegy felé néz. – Szóval ilyen szabályok szerint játszunk ezek után.

– Mit jelentsen ez? – kérdezem. – Támadások az északra fekvő utak és a déli hegyek felől is. Az első lépések az elkerülhetetlen felé. – Milyen elkerülhetetlen felé? Felhúzza a szemöldökét. – Körbekerítenek bennünket.

146

{VIOLA}

Lánycsikó üdvözöl Acorn, amikor odaadom neki az almát, amit az élelmiszer-sátorból loptam neki. Azon a részen ácsorog, ahová Wilf vitte az állatait, az erdő szélén.

– Ugye nem okoz gondot, Wilf? – kérdezem. – Áhnem, kisasszany – mondja Wilf, aki abrakos tarisznyát erősít

fel az ökrök szája elé. Wilf, mondják az állatok evés közben. Wilf, Wilf.

Wilf, mondja Acorn is, aki az orrával a zsebemben turkál, hátha van még nálam alma.

– Merre van Jane? – kérdezem és körbenézek. – Segítségül ment a nővérikhez, ennivallót osztanik. – Ez pont Jane-nek való feladat. Wilf, nem láttad Simone-t? Beszélnem kell vele. – Vadászik Magnusszal. Hallattim, hogy Coyle nővír ajánlatta

neki, hagy menjen. Amióta feltűntek a városlakók, az ennivaló lett a legnyomasztóbb gondunk. Mint mindig, most is Lawson nővér felel az ellátmányért, megszervezett egy teljes élelmiszer-láncot, hogy el tudjuk látni az érkezőket, de a Válasz készletei sem tartanak ki örökké. Magnus vezeti a vadászatokat, hogy legyen mit enni.

Közben Coyle nővér a gyógyító sátrakban igyekszik segíteni azokon, akiknek a karja elfertőződött. Mindenkin másképp tör elő a betegség. Néhányan olyan rosszul vannak, hogy alig képesek megállni a lábukon, másoknak mindössze egy horzsolása akad. De valahogy minden nőre hat, az biztos. Todd azt mondja, hogy odalenn a Mesterpolgár is ellátásban részesíti azt a néhány nőt, aki ott van, de mind aggódnak, mert végül is a Mesterpolgár rakatta rájuk a fémpántot. Bár ő azt állítja, hogy nem állt szándékában ilyen súlyos fertőzést okozni.

Ettől az egésztől én még rosszabbul vagyok. – Biztos a gyógyító szobában voltam, amikor Coyle nővér elment

– mondom, és egyre jobban lángol a karom, és biztosan már megint lázam van. – Mindegy, szerintem Bradley majd segít.

147

Visszaindulok az űrhajó felé, de még hallom, hogy Wilf azt mondja: – Sok szerencsit!

Bradley Zaja után fülelek, ami még mindig hangosabb, mint a többi férfié itt fenn, ezért gyorsan rábukkanok. A lába kikandikál az űrhajó eleje alól, mellette a földön egy tábla hever, és mindenféle szerszámok.

Motor – gondolja. Motor és háború és rakéta és élelmiszerhiány és Simone rám se néz és Van itt valaki?

– Van itt valaki? – kérdezi, miközben kifelé mászik. – Csak én. Viola, gondolja. – Tehetek érted valamit? – kérdezi

szűkszavúbban, mint szeretném. Elmesélem neki, amit Toddtól tudok: hogy mi történt a

szpakkerekkel és a Mesterpolgár kémeivel, és hogy úgy tűnik, közelednek a szpakkerek.

– Meglátom, mit tehetek, hogy a szondák hatékonyabban működjenek- sóhajt. A tábor felé néz, amely már teljesen körbeveszi a felderítő űrhajót: tele sátrakkal az egész tisztás, az erdő szélén is felállítottak néhányat. – Meg kell védenünk az embereket! Kötelességünk, most, hogy így beleavatkoztunk az egészbe.

– Sajnálom, Bradley. Nem tehettem mást. Szigorúan néz rám. – De tehettél volna! – Csak most áll föl, és

megismétli, sokkal szigorúbban. – Igen, tehettél volna. Olykor irgalmatlanul nehéz döntést hozni, de nem lehetetlen.

– És ha Simone volna odalenn, és nem Todd? – kérdezem tőle. A Zaját betölti Simone és az iránta való érzései, amit szerintem

Simone nem viszonoz. – Igazad van – mondja. – Nem tudom. Remélem, hogy jól döntöttem volna. De Viola, ez döntés kérdése. Ha azt mondod, hogy nincs választási lehetőséged, azzal lemondasz a felelősségről, és egy tisztességes ember nem tesz ilyet. Egy gyerek., mondja a Zaja. EGY GYEREK, aztán a Zaja lecsillapodik. – És én hiszek abban, hogy te tisztességes ember vagy.

– Tényleg? – Hát persze, hogy hiszek benne. Csak az a fontos, hogy vállalj

érte felelősséget. Tanulj belőle. Használd arra a tapasztalataidat, hogy jobb emberré tudj válni.

148

És eszembe jut, amit Todd mondott. Ne arra gondolj, hogy elestünk. Arra gondolj, hogy fel kell állni.

– Tudom. Próbálom rendbe hozni a dolgokat. – Hiszek neked. Én is próbálom. Te lőtted ki a rakétát, de mi

voltunk azok, akik felajánlottuk neked ezt a lehetőséget. – És akkor megint azt hallom a Zajában, hogy Simone, amihez most gondokkal teli érzések kapcsolódnak. – Mondd meg Toddnak, hogy közölje a Mesterpolgárral: csak olyan segítséget vagyunk hajlandóak nyújtani, amivel életeket mentünk, mert a békéért küzdünk, semmi másért.

– Már mondtam neki. Biztosan őszintének tűnök, mert mosolyogni kezd. Annyira

vártam már erre, hogy úgy érzem, a torkomig ugrik a szívem. Mert a Zaja is mosolyog. Egy kicsit.

Coyle nővér közeledik a gyógyító sátor felől, véres a köpenye. – Sajnos, azt hiszem, a békéhez vezető útra csak vele együtt

léphetünk – jegyzi meg Bradley. – Aha, csak ő mindig annyira elfoglalt. Még beszélni sem lehet

vele. – Akkor talán neked is elfoglaltnak kell lenned. Ha elég erősnek

érzed magad. – Nem számít, hogy érzem magam. Ezt muszáj megtennem. – Arra nézek, ahol Wilf dolgozik az állatok körül. – Már azt is

tudom, kihez kell fordulnom.

[TODD]

Drága kisfiam, olvasom. Drága kisfiam. A szavak, amiket anya minden egyes lap tetejére odaírt a

naplójában, nekem írta őket, mielőtt és miután megszülettem, azért, hogy majd mindenről tudjak, ami vele és apával történt. A sátramban vagyok, olvasni próbálok.

Drága kisfiam. De nagyjából ez a két szó az, amit ebből az egészből értek.

Végigfuttatóm-végig az ujjam a lapon, aztán a következőn is, és nézem az odaírt szavak kígyózó sorát.

149

Az én anyukám, csak beszél és beszél. Én meg nem értem egyetlen szavát se. Itt-ott észreveszem a nevem. Meg Cillian nevét. Meg Benét. És a

szívem egy kicsit belefájdul. Hallani akarom, ahogy anya mesél Benről, aki felnevelt engem, és akit kétszer is elveszítettem. Hallani akarom újra Ben hangját

De nem lehet- (bémeg, te rohadtt idióta) És aztán azt hallom, hogy Ennivaló? Leteszem a naplót és kidugom a fejem a sátorból. Angharrad

engem keres. Ennivaló, Todd? Azonnal felpattanok, azonnal ott vagyok, és azonnal egyetértek

vele. Mert most először szólít a nevemen, amióta- – Naná, kislány! Rögtön kerítek neked valamit! A mellkasomnak nyomja az orrát, mintha játszani hívna, és a

szemem könnyes lesz a megkönnyebbüléstől. – Mindjárt visszajövök – mondom. Körülnézek, de sehol nem látom Jamest. Elindulok a tábortűz felé, a Mesterpolgár éppen morog, a jelentéseket beszélik meg Tate-tel.

Nincs már túl sok fölösleges embere, de a kémeink ma reggeli megtámadása után a Mesterpolgár azt mondta, nincs más választása, mint elküldeni két kisebb osztagot. Egyet északra, egyet meg délre, azzal a paranccsal, hogy addig menjenek, míg meg nem hallják a szpakkerek ROBAJát. Aztán táborozzanak le olyan közel hozzájuk, hogy világos legyen a szpakkerek számára, nem hagyjuk, hogy bemasírozzanak a városba, és csak úgy áttapossanak rajtunk. Legalább tudjunk róla, mikor támadnak, hamár megállítani nem lehet őket.

Elindulok a sereg felé, körbenézek a téren, a víztárolónak csak a csúcsa látszik. Az élelmiszer raktárak mögött van, eddig észre se vettem őket, csak most, hogy élet-halál múlik rajtuk.

Látom, hogy James kiválik a tömegből és a tér felé tart. – James, Angharradnak szüksége van még egy kis élelemre. – Még? – Meglepettnek tűnik. – Ma már megetettem.

150

– Igen, de épp csak most kezd magához térni az ijedtségből, amit a csata okozott neki. És különben is, most végre enni kért.

Sokat tudóan mosolyog. – Erre figyelj azért, Todd! A lovak jól tudják, hogyan használjanak ki. Ha mindig adsz neki enni, amikor kér, a végén egyfolytában kéri majd.

– Ja, de- – Meg kell mutatnod neki, ki a főnök. Mondd meg neki, hogy ma

már kapott enni, és legközelebb majd holnap reggel kap újra, mert ez így működik.

Még mindig mosolyog, a Zaja még most is barátságos, de én kezdek azért kicsit ideges lenni. – Mutasd meg, honnan hozod az abrakot, és majd én viszek neki.

Egy kicsit megrándul a szemöldöke. – Todd- – Szüksége van rá – mondom és felemelem-fel most már a

hangomat. – Épp most gyógyul fel egy sebesülésből- – Ahogy én is. – Felhúzza az ingét. Hosszú égési seb húzódik

keresztül a hasán. – És én is csak egyszer eszem egy nap. Látom rajta, mit akar mondani, és azt is látom, hogy kedvesen

mondja. De a Zajomon az rohangál keresztül, hogy Fiúcsikó? és eszembe jut, hogyan ordított fel, amikor megsérült, és az a csöndesség utána, és ahogy azóta is alig tudtam néhány szót kihúzni belőle, ami semmi ahhoz képest, amennyit régen beszélt, és ha végre enni kér tőlem, akkor pusztuljak el, ha nem adok neki enni és engem nem fog megállítani egy ilyen kis hugyos, mert Én vagyok a Kör és a Kör én vagyok-

– Hozom máris- Közben rám néz- Nem is pislog- Valami forgó, láthatatlan madzagot érzek a levegőben- Ami megcsavargatja a Zajomat, meg az ő Zaját is- És hallok valami halk zsongást- – Már hozom is – mondja és nem is pislog. – Megyek is érte. És megfordul-meg és elindul az élelmiszer raktárak felé- Érzem, hogy még mindig ott az a zsongás a Zajomban, amitől

nehéz követni, nehéz elcsípni, olyan, mint egy árnyék, ami mindig akkor tűnik el, amikor rá akarsz lépni-

151

De ez nem baj- Azt akartam, hogy hozzon ennivalót, akartam, hogy ez történjen- És így is lett. Irányítottam őt. Mint a Mesterpolgár. Nézem, ahogy megy, még mindig az élelmiszer raktárak felé tart,

mintha az ő ötlete lett volna az egész. A kezeim remegnek- (aztarohadtt-)

{VIOLA}

– Itt maga tud a legtöbbet a békekötésről. Maga volt akkoriban ÚjPrentissváros vezetője és nem létezik, hogy-

– Én Haven vezetője voltam, lányom – szól közbe Coyle nővér, de nem néz rám, mert közben ételt osztunk a városlakóknak, akik egy végtelen hosszú sorban kanyarognak előtte.

– Semmi közöm ÚjPrentissvároshoz. – Hát itten vagyal! – ordít mellettünk Jane, zöldséget és húst pakol

abba a kosárba, vagy mibe, amit az emberek magukkal hordoznak. A sor az egész hegytetőt kitölti, egy zsebkendőnyi szabad hely sincs. Az egész város egy ijedt és éhes embertömeggé alakult át.

– De korábban azt mondta, hogy tudott a békeszerződésről. – Persze, hogy tudtam róla. Hiszen én segítettem az

egyezkedésben. – Akkor igazán megtehetné újra. Legalább azt mondja meg,

hogyan fogott neki. – Eliglesz már a beszédgetésből? – kérdezi Jane, aki aggódó

arccal hajol oda hozzánk. – Nem ételt kellene inkábbis asztam? – Bocsánat – mondom. – Ja, én csak azírt szólik, mert a nővíreket idegesíted, ha túlsokit

beszélesz. Odafordul a sorban mellette álló nőhöz, aki a kislánya kezét fogja.

– Én valahagy mindigis bajba kerűllök.

152

Coyle nővér felsóhajt, és halkabban beszél. – Azzal kezdtük, hogy úgy elláttuk a szpakkerek baját, hogy kénytelenek voltak békét kötni, lányom. így működnek a dolgok.

– De- – Viola – fordul oda hozzám. – Emlékszel arra, micsoda félelem

töltötte el az embereket, amikor megtudták, hogy támadnak a szpakkerek?

– Igen, emlékszem, de- – Azért féltek annyira, mert a szpakkerek legutóbb kis híján

eltöröltek bennünket a föld színéről. Egy ilyen dolgot egykönnyen felejt el az ember.

– Hát akkor még egy ok arra, hogy megakadályozzunk egy újabb háborút. Már megmutattuk a szpakkereknek, hogy milyen erősek vagyunk-

– Ők viszont képesek megállítani a folyót, vagy éppenséggel az ellenkezőjét, rázúdítani azt a városra. Könnyű prédák vagyunk, ha támadásra kerül a sor. Ez egy patthelyzet.

– De nem ülhetünk csak itt, várva a következő összecsapásra. Ezzel csak még nagyobb előnyben lesznek a szpakkerek és a Mesterpolgár is-

– Nem ez fog történni, lányom. Különösen cseng a hangja. – Ezt meg hogy érti? Mögöttem egy kis sóhajtozást hallok. Jane abbahagyta az

ételosztást, az arca nagyon aggodalmasnak tűnik. – Bajba fogol kerülni – súgja oda nekem hangosan.

– Ne haragudj, Jane, de szerintem semmi bajom nem lesz abból, hogy beszélgetek Coyle nővérrel.

– De csakis felidegéled vele. – Így van, Viola. Csak felidegesítesz vele. Összeszorítom a számat. – Ezt meg hogy érti? – kérdezem tőle

egészen halkan, hogy megkíméljem Jane-t. – Mi történik a Mesterpolgárral?

– Én csak azt mondom, hogy várj. Csak várj, és majd meglátod. – Várjak és csak bámuljam, ahogy az emberek meghalnak egymás

után?

153

– Nem halnak meg. – A sor felé mutat, a felénk tekintő éhes arcokra, főleg nők, de van köztük néhány férfi és gyerek is, és bár soványabbak és piszkosabbak, mint amire számítottam, de Coyle nővérnek igaza van, nem haldokolnak. – Épp ellenkezőleg mondja. – Nagyon is élnek, együtt túlélnek mindent. Egymásra vannak utalva. A Mesterpolgárnak pont erre van szüksége.

A szememet forgatom. – Miről beszél? – Nézz már magad köré! A bolygó lakóinak a fele itt van. A másik

fele pedig odalent, nála. – Na és? – És nem hagy csak úgy itt bennünket, igaz? – rázza meg a fejét. –

Szüksége van ránk a totális győzelemhez. Nem csak a fegyverek kellenek neki az űrhajótokról, hanem mi itt mindannyian, hogy aztán uralkodhasson felettünk. Biztos vagyok benne, hogy a konvojra is így gondol. Mert ő így gondolkodik. Most ott van lenn, és arra vár, hogy lemenjünk hozzá, de csak figyelj jól. Eljön hamarosan az a nap, amikor majd ő jön ide fel hozzánk, lányom.

Mosolyog és osztja tovább az ételt.

– És addig én türelmesen várok.

[TODD]

Az éjszaka kellős közepén már éppen elegem lesz a forgolódásból, úgyhogy fogom magam és kimászom a sátorból, hogy melegedjek kicsit a tábortűznél. Nem hagy nyugton, ami James-szel történt.

Irányítottam őt. Egy percre tényleg megtettem. Fogalmam sem van, hogy csináltam. (de az érzés olyan-) (olyan mámorító volt-) (jó érzés volt-) (pofabe!)

154

– Nem tudsz aludni, Todd? Bosszankodó hangot adok. A kezemet a tűz felé nyújtom és látom,

hogy a lángok mögött ott áll és néz engem. – Nem tudna legalább most az egyszer magamra hagyni? Magában mosolyog. – Nem is akarod tudni, hogy min ment

keresztül a fiam? A Zajom lármásan tiltakozik a megdöbbenéstől – Ne beszéljen

nekem Davyről! Meg ne próbálja-. Felemeli a kezét, mintha azt mondaná, kössünk békét. – De én

csak arra gondoltam, ahogy jobb emberré tetted őt. Még mindig dühös vagyok, de a szavai belém marnak. – Jobb

emberré? – Megváltoztattad, Todd Hewitt, úgy, ahogy arra senki nem lett

volna képes. Egy semmirevaló kölyök volt, de te majdnem férfit csináltál belőle.

– Már nem tudjuk meg, mi lehetett volna belőle. Mer maga megölte őt.

– Így működik a háború. Borzasztó döntéseket kell meghoznod. – Nem volt szükség erre a döntésre. A szemembe néz. – Talán nem. De ha ez igaz, akkor erre miattad

jöttem rá. – Mosolyog. – Megváltoztam miattad, Todd. A szemöldököm összeugrik. – Ezen a világon semmi nem képes magát megváltoztatni.

Ebben a pillanatban a város összes fénye kialszik. Ahol állunk, innen jól látszik egy nyalábban az összes, ahogy

biztonságot nyújtva bevilágítják a téren a városlakókat- De egy pillanat alatt teljes feketeség lesz. Puskalövést hallunk egy másik irányból- Egyetlen puskáét,

valahogy olyan magányosnak tűnik- Durr és aztán durr megint- És a Mesterpolgár megragadja a puskáját, én meg megyek utána,

mert a hang egyenesen az erőmű mögül jött, a folyómederhez közel, egy mellékutcából. Néhány katona már rohan is a hang irányába O’Hare századossal, és ahogy elhagyjuk a tábort, egyre sötétebb lesz arra, sötét és akkora csönd, mintha nem is történt volna semmi.

Odaérünk.

155

Az erőműnél csak két őr tartózkodott, valójában inkább gépkezelők voltak, de minek lettek volna többen, amikor egy erőművet úgysem akar senki megtámadni, mert ott van az egész sereg és a szpakkerek-

A földön két szpakker hever az ajtó előtt az egyik őr mellett, akinek a teste három nagyobb darabba van vágva. A savas fegyver szelte darabokra.

Odabenn az erőművet szétrombolták, a berendezés megolvadt a savtól, úgy látszik, mindent ugyanúgy pusztít.

A másik őrre száz méterrel odébb találunk rá, a kiszáradt folyómeder közepén, biztos a rohanó szpakkerekre tüzelt.

A fél feje hiányzik. A Mesterpolgár egyáltalán nem boldog. – Mi nem így akartunk

harcolni – mondja, a hangja halk és sistergő. – Úgy osonnak, akár a patkányok. Éjszakai portyákat tartanak ahelyett, hogy a nyílt terepen harcolnának.

– Jelentést kérek majd a kiküldött osztagoktól, uram – mondja O’Hare. – Utánanézünk, hogy tudtak észrevétlenül idejönni.

Tegye, parancsnok, de nem hiszem, hogy többet tudnak mondani annál, mint hogy semmiféle mozgolódást nem láttak.

– El akarták terelni a figyelmünket – szólalok meg én is. – Hogy kifelé figyeljünk, ne itt legyünk résen. Ezért ölték meg a kémeket.

A Mesterpolgár lassan és elgondolkozva emeli rám a szemét. – Pontosan így van,Todd. Aztán elfordul, nézi a várost, ami most még sötétebb, mint volt, és

a városlakókat, akik pizsamában felsorakoztak, hogy lássák, mi történt.

– Hát legyen – suttogja maga elé a Mesterpolgár. – Ha ilyen háborút akarnak, akkor ilyet kapnak.

A Föld ölelése

A FÖLD ELVESZTETTE egy részét, mutatja az Ég, és kinyitja a szemét. De a feladatot teljesítettük.

156

Érzem az ürességet, ami áthatja a Föld hangját azok miatt, akik meghaltak a rövid támadásban, miközben behatoltak a Tisztogató szívébe. Tudtuk, hogy talán nem térnek vissza, a tetteik után viszont tovább zenghet majd a Föld hangja.

Odaadnám a saját hangomat, mutatom az Égnek, amikor a tábortűznél melegszünk éjszaka, ha azzal elpusztíthatnám a Tisztogatót.

De micsoda veszteség lenne, ha a Visszatérő elveszítené a hangját, mutatja ő, és a hangja belekapaszkodik az enyémbe. Nem történhet meg, ha már ilyen nagy utat tettél meg, hogy csatlakozz hozzánk.

Nagy utat, gondolom. Mert tényleg nagy utat tettem meg.

* * *

Miután a Kés kirángatott engem a Teher testei közül, és miután megmutattam neki az eskümet, hogy megölöm őt, és miután meghallottuk a lovak közeledését az úton, és ő könyörgött hogy meneküljek-

Én menekültem. A város lángokban állt, és mindenki zavarodottan rohangált föl-

alá, így a nyugtalanság és a sűrű füst miatt a déli oldalon észrevétlenül el tudtam hagyni a várost. Aztán elrejtőztem, míg el nem jött az éjjel, amikor elindultam a kacskaringós úton fölfelé. A bozótba húzódva haladtam előre, és amikor az út végén már nem volt semmi rejtekhely, akkor felálltam és csak rohantam teljesen védtelenül, és arra vártam minden egyes pillanatban, mikor lő valaki hátulról fejbe odalentról, a völgyből-

Azután sóvárogtam, hogy ez az egész, egy lövéssel érjen véget, de féltem is tőle-

Aztán elértem a hegycsúcsot és még azon is túlhaladtam. Rohantam.

157

Egy szóbeszéd felé rohantam, egy olyan legenda felé, ami a Teher hangjában létezett. A Földtől származtunk, de sokan közülünk, főleg a fiatalabbak, mint én, sosem láttuk azt. Hisz a háború idején születtünk, azt követően, hogy a Terhet már magára hagyták, amikor a Föld azt az ígéretet tette, hogy sosem tér vissza. Így a Föld, ahogy a gyilkocéroszok is, csak árnyak, mesék, történetek és szóbeszédek voltak a képzeletünkben, és arról álmodtunk, hogy a Föld majd egyszer visszatér, hogy felszabadítson minket.

Néhányunk már feladta a reményt. Néhányunk nem is reménykedett soha, mert nem voltak képesek megbocsátani a Földnek, hogy magunkra hagytak.

És néhányan, mint az én egyetlenem is, aki csak néhány holddal volt idősebb nálam, és ő sem látta soha a Földet, azokon az éjszakákon, amikor féltem, gyengéden azt mutatta nekem, hogy engedjem el a vágyaimat, ne akarjam mindenáron, hogy megmentsenek, és ne álmodozzak más életről, csak arról, amit mi magunk képesek vagyunk kialakítani a Tisztogató hangjai között. Az én egyetlenem azt mondta nekem, hogy egyszer eljön majd a mi napunk, de az a mi napunk lesz, és nem a Föld napja, mert ők már rég elfelejtettek bennünket.

Aztán az én egyetlenemet elvették tőlem. És a Teher többi részét is. És csak engem hagytak meg, hogy én hozzam el a változást. Mi mást tehettem volna, mint hogy rohanok a legendák felé? Nem aludtam. Rohantam erdőkön és sík vidékeken át, hegynek föl

és hegyről le, átgázoltam patakokon és folyókon. Keresztül a Tisztogató kiégett és elhagyott településein, a világ sebhelyein, amelyeket a Tisztogató hagyott ott maga után. Felkelt a nap, majd lenyugodott, és én nem aludtam, meg sem álltam, még akkor sem, amikor a lábamat hólyagok és vérző sebek borították.

Nem láttam senkit. Sem a Tisztogató, sem a Föld tagjait. Senkit. Már arra gondoltam, hogy nemcsak az utolsó Teher vagyok,

hanem az utolsó a Földből is, és sikerült a Tisztogató célja, és eltörölte a Földet a világ színéről.

Arra gondoltam, hogy egyedül maradtam.

158

Azon a reggelen, amikor erre gondoltam, egy folyóparton álltam, ahol körbenéztem, és csak magamat láttam, csak az 1017- est a karomba égetve örökre-

Sírtam. A földre rogytam és sírtam. Akkor találtak rám.

* * *

A fák közül jöttek elő, az úton túlról. Négyen, majd hatan, aztán tízen. Először a hangjukat hallottam meg, de a saját hangom, amit elvett tőlem a Tisztogató, éppen csak kezdett visszatérni, épp csak kezdte elmondani nekem, ki is vagyok. Azt hittem, hogy a saját hangomat hallom. Azt hittem, hogy én hívom saját magamat a halálba.

Mentem volna a hang után szívesen. De aztán megláttam őket. Magasabbak és szélesebbek, mint

amekkorára a Teher valaha is nőtt, a kezükben lándzsa volt, és rájöttem, hogy harcosok, katonák lehetnek, akik segítenek majd nekem bosszút állni a Tisztogatón, aki annyi fájdalmat okozott a Tehernek.

De aztán köszöntöttek engem és bár nehezen értettem őket, mintha azt mondták volna, hogy a fegyvereik csak halász szigonyok, ok maguk pedig egyszerű halászok.

Halászok. Egyáltalán nem harcosok. Nem a Tisztogatóra vadásznak. Nem

azért jöttek, hogy bosszút álljanak a Teher halálán. Halászok, és azért jöttek ide a folyóhoz, mert hallották, hogy a Tisztogató elhagyta ezt a szakaszt.

Aztán elmondtam nekik, ki vagyok. A Teher nyelvén szóltam hozzájuk.

Nagyon megdöbbentek, azt éreztem, hogy a rémülettől teljesen elképedtek, de ennél még rosszabbat is-

Undorodtak attól, milyen durva a hangom, és undorodtak attól a nyelvtől, amin beszélek.

159

A szemükben rémületet és szégyent láttam. Egy nagyon rövid pillanatra meg is torpantak, mielőtt megtették

volna felém az út legutolsó szakaszát, hogy segítsenek rajtam. De továbbjöttek, és segítettek talpra állni, és azt kérdezték, mi történt velem, amire én válaszoltam is a Teher nyelvén, ők pedig együttérzőn hallgattak, rettegéssel és felháborodva hallgattak, és miközben hallgattak, azt terveztek, hová visznek majd engem és mi lesz ezután. Közben próbáltak megnyugtatni azzal, hogy én közéjük tartozom, hogy visszatértem hozzájuk és most már biztonságban vagyok.

Már nem vagyok egyedül. De mielőtt ezt tették, csak rémület volt és undor és rettegés és

szégyen. Végre megtaláltam a Földet. És a Föld még hozzám érni is félt.

Egy táborba vittek, messze délre, egy sűrű erdőn és egy hegygerincen át. Több százan éltek ott rejtett gumós sátrakban, mind hangosak és kíváncsiak voltak, kis híján megfordultam, hogy elmeneküljek.

Más voltam, mint ők, alacsonyabb és soványabb, a bőröm pedig másmilyen fehér, és a zuzmó, amit ruhaként magamra növesztettem, az is különbözik az övéktől. Minden idegen volt, az ételeik, a közös dalaik, vagy ahogyan együtt aludtak. A Teher hangjainak távoli emlékei próbáltak megnyugtatni engem, de éreztem, hogy más vagyok, mert más is voltam.

Főleg a nyelvünk volt más. Az övékben szinte nem is voltak szavak, mert olyan gyorsan áradt szét közöttük, hogy alig tudtam követni, mintha mindannyian egyetlen értelem különböző részei lettek volna.

És azok. Egy közös értelem, amit Földnek neveznek. A Teher nem így beszélt. Együtt kellett élnünk a Tisztogatóval,

kényszerítve, hogy engedelmeskedjünk nekik, így megtanultuk a nyelvüket, de ennél többet is, mert elsajátítottuk azt a képességüket is, hogy a hangunkat elrejtsük, hogy elkülönítsük és megtartsuk magunknak. Ami jó dolog akkor, ha van kihez fordulnod, ha nem akarsz már magadban lenni.

160

De már nem volt Teher, akihez fordulhattam. Azt pedig nem tudtam, hogyan fordulhatnék a Földhöz. Mialatt pihentem és ettem, és a sérüléseim kezdtek begyógyulni az

1017-es fémpánt okozta seb kivételével, egy üzenet haladt keresztül a Föld hangján, ami aztán elérte az Ösvényt, és tovább áramlott egyenesen az Éghez, gyorsabban, mint máskor.

Az Eg napokon belül megérkezett a táborba a gyilkocérosza hátán, vagy száz katonával, és még több követte az úton.

Az Ég eljött, hogy lássa a Visszatérőt, mutatta, és hirtelen már nevet is adott nekem, megerősítve ezzel a másságomat, még mielőtt élő valómban látott volna engem.

Aztán rám emelte a tekintetét, és a szemei egy harcos, egy hadvezér szemei voltak.

Az Ég szemei. Úgy nézett rám, mintha felismert volna. Bementünk egy külön nekünk előkészített sátorba, gömbölyű falai

magasan a fejünk fölött egy pontban értek össze. Elmeséltem az Égnek a történetet minden egyes részletével, úgy, ahogy én ismertem, attól kezdve, hogy a Teherben megszülettem, egészen az öldöklésig, amit csak én éltem túl.

Miközben beszéltem, a hangja úgy ölelt körül engem, mint egy szomorú és könnyes dal, amit aztán átvett a táborban az egész Föld és a Föld minden része a világon, és csak öleltek vele, a Föld hangjainak én voltam a középpontjában, az ő egyetlen, közös hangjuk középpontjában és egy pillanatra, egy rövid pillanatra-

Már nem éreztem magam egyedül. Bosszút állunk érted, mutatta nekem az Ég. Sokkal jobban éreztem magam.

A Föld megtartja a szavát,, mutatja most nekem. Tudom, mutatom. Köszönöm. Ez csak a kezdet, mutatja. Lesz még több le, több, ami elégedetté

teszi majd a Visszatérőt. Találkozhatok majd a Késsel is? Csak néz rám. Minden eljön a maga idejében.

161

Ahogy nézem őt, egy részein még azon töpreng, vajon nem ad-e esélyt mégis a békés megoldásnak, hogy elkerülje a Tisztogató nyílt lemészárlását. De a hangja nem válaszol a kétségeimre, és egy pillanatra elszégyellem magam, hogy ilyen gondolataim támadtak, főleg most, miután a Föld egy része odalett a támadásban.

A Visszatérő azon is töprengett, vajon van-e más hírforrásom, mutatja az Ég.

Hirtelen fölnézek. Sok mindent észreveszek mutatja az Ég. De az Ég is sok mindent

észrevesz. Hogyhogy? mutatom. Hogy lehet az, hogy a Föld többi része nem

tudja? A Tisztogató hogyan- Az Ég most azt kéri, hogy a Visszatérő bízzon benne, mondja és a

hangjából érzem, hogy kényelmetlenül érzi magát. És azt is érzem, hogy figyelmeztetni akar. Ennek törhetetlen köteléknek kell lennie. Meg kell ígérned, hogy bízol az Égben, bármit is látsz és hallasz majd. Bíznod kell abban, hogy létezik egy nagyobb terv, ami számodra nem biztos, hogy látható. Egy nagyobb terv, aminek része a Visszatérő is.

De hallom a mélyebben fekvő hangját is. Egész életemben a Tisztogató hangjait tanulmányoztam, elrejtett

és önmagukba forduló hangokat, miközben az igazság mindig sokkal meztelenebb, mint gondolják, és nekem sokkal nagyobb a gyakorlatom a titkolózások leleplezésében, mint a Föld többi részének.

A hangja mélyén nem csak azt látom, hogy az Ég, a Visszatérőhöz hasonlóan képes elrejteni a hangját mások elől, de látom egy részét annak is, amit el akar rejteni-

Bíznod kell bennem, mondja újra, és megmutatja nekem, mik a tervei az elkövetkező néhány napra-

De azt nem mutatja meg, honnan szerzi a híreit. Mert tudja, hogy ha majd végre kiderül, úgy érzem majd, hogy

elárultak.

162

Egyre közelebb

[TODD]

Vér borít mindent. Az előkertben végig a füvön, a házhoz vezető kis ösvényen. Bent

az egész padló vérben ázik, és ez jócskán több vér, mint amennyi egy emberből egyáltalán kijöhet.

– Todd? – szólít a Mesterpolgár. – Jól vagy? – Nem – mondom, és a vért bámulom. – Milyen ember lehet itt

jól? Én vagyok a Kör és a Kör én vagyok, gondolom. A szpakkertámadások folytatódnak, minden nap újabb. Az erőmű

óta már nyolc rajtaütés volt, és nem van megállás. Megtámadják, és megölik a katonákat, akik kutat ásnak, mert nagyon kell nekünk a víz. A város szélén, a legkülönbözőbb helyeken éjjel megtámadják és megölik az őröket. Sőt, egy egész utcát felégettek, annak minden egyes házát. Nem halt meg senki, de miközben a Mesterpolgár emberei megpróbálták eloltani a tüzet, ők lángba borítottak egy másik utcát is.

Közben semmi hír az északi és a déli szakaszoktól, mindkettő csak ücsörög és ölbe tett kézzel várakozik. A szpakkerek sem milyen hangot nem adnak ki, se útközben a város felé, se a sikeres rajtaütésekből visszatérve. Violáék szondái sem adnak jelet mintha akármerre is néznél, ők akkor pont máshol lennének

De most valami teljesen új dolog történik. Egy csapat városlakó, általában egy-két katona kíséretében

egyesével végigjárja a külső házakat, megpróbálnak ételt szerezni, hogy megtöltsék az élelmiszer raktárokat.

163

Ez a csapat találkozott a szpakkerekkel. Fényes nappal. – Kóstolgatnak bennünket, Todd – mondja a Mesterpolgár

összehúzott szemöldökkel, amikor kinn állunk a ház ajtaja előtt, és kelet felé, a katedrális romjai felé nézünk. – Ez az egész valaminek a kezdete. Majd meglátod.

Tizenhárom szpakker teste fekszik szanaszét az udvaron és a ház körül. A mellettünk lévő szobában egy halott katona és két városlakó maradványai hevernek az éléskamra ajtajában, mindketten idősebb emberek. Látok egy nőt és egy kisfiút is, akik a fürdőkádban próbáltak elbújni. A kertben fekszik egy másik katona, éppen egy orvos próbál segíteni rajta, de az egyik lábának már annyi, és úgy tűnik, nem sok idő maradt számára ezen a világon.

A Mesterpolgár odasétál hozzá, letérdel mellé. – Mit látott, közlegény? – kérdezi, a hangja halk és szinte gyöngéd, amilyen az enyém szokott lenni. – Mondja el, mi történt!

A közlegény fulladozik, a szeme nagyra tágult, a Zajába pedig képtelenség belenézni. Tele van felé iramló, támadó szpakkerekkel, és haldokló katonákkal meg városlakókkal, és benne van az is, hogy elveszítette a lábát, és hogy már nem van innen visszaút soha soha soha-

– Nyugodjon meg – mondja a Mesterpolgár. És meghallom a mély zsongást. Beletekeredik a közlegény

Zajába, próbálja megnyugtatni, és rábírni, hogy koncentráljon. – Egyre csak jöttek – minden szót fulladozva mond ki, de legalább

még tud beszélni. – Lőttünk rájuk. Meghaltak. De jöttek még többen. – De biztosan volt valamilyen figyelmeztető jel, közlegény –

mondja a Mesterpolgár. – Hallania kellett őket. – Mindenfelől – zihálja, és hátrahajlik a feje a láthatatlan

fájdalomtól. – Mindenfelől? – ismétli a Mesterpolgár, még mindig nyugodt

hangon, de a zsongása egyre hangosabb. – Ezt hogy érti? – Mindenfelől a katona torka már nagyon szomjazik a levegőre, és

mintha akarata ellenére beszélne. így is van biztos. – Jöttek. Mindenfelől. Túl gyorsan. Ránk rontottak. Tiszta erőből. És lőttek a lándzsáikból. A lábam. A LÁBAM!

164

– Közlegény – mondja újra a Mesterpolgár, és még erősebb a zsongás.-

– Csak jöttek és jöttek! - Aztán eltávozott, a Zaja eltűnt hirtelen, mielőtt minden más leállt

volna benne. Meghalt, itt a szemünk láttára. (Én vagyok a Kör-) A Mesterpolgár feláll, az arca aggodalmas. Még utoljára hosszan

szétnéz körülöttünk, a holttesteken, a rajtaütés helyszínén, amit nem volt képes megelőzni vagy megakadályozni. Körülötte katonák állnak parancsra várva, egyre feszültebbek, ahogy telnek a napok, nyílt harcok nélkül.

– Gyere Todd! – csattan fel hirtelen a Mesterpolgár, és elindul a lovak felé, én meg rohanok utána, és még az se jut eszembe, hogy nekem nem parancsolhat.

{VIOLA}

– Biztos, hogy nem láttok semmit? – kérdezi Todd a kommon keresztül. Angharrad hátán ül, közvetlenül a Mesterpolgár mögött lovagol, éppen távoznak a támadás helyszínéről, ami a városon kívül eső házat érte. Ez már sorozatban a nyolcadik, és még ezen a kis kijelzőn is látom, mennyire kimerült és megviselt az arca.

– Nehéz őket nyomon követni – mondom, miközben itt fekszem újra az ágyon a gyógyító szobában, már megint lázasan, ami azt jelenti, hogy most sem tudom meglátogatni Toddot.

– Néha rövid ideig látjuk az árnyaikat, de semmi használható, semmi követhető jel nincs – halkabban beszélek. – Ráadásul Simone és Bradley most már közelebb vitte a szondákat a hegytetőhöz. A városlakók miatt muszáj volt.

Olyan nagy a tömeg, hogy szinte moccanni sem lehet. Szegényes külsejű sátrak sorakoznak egymás mellett, mindenféle anyagból, takarókból, szemeteszsákokból összetákolva, végig a hegyoldal mentén, le a főútig a kiszáradt folyópart mellett. Ráadásul a készleteink fogynak. Van erre néhány forrás, és Wilf naponta kétszer hoz fel több dézsa vizet, így a vízhiányunk nem olyan súlyos, mint a

165

városban, Toddéknál. De élelem csak az van, amit a Válasz tartalékolt magának, és az 200 embernek elegendő, de most 1500-at kell etetnünk. Lee és Magnus a csapataikkal továbbra is vadászni járnak, de ez elenyésző ahhoz az élelem mennyiséghez képest, amit ÚjPrentissvárosban halmoztak fel, és amit szigorúan őriznek a katonák.

Nekik van élelmük, de nincs elég vizük. Nekünk van elegendő vizünk, de nincs élelmünk. De sem a Mesterpolgár, sem Coyle nővér nem hagyná el azt a

helyet, ahol ők számítanak a legerősebbnek. Ami még ennél is rosszabb, hogy a közelünkben lévő emberek

rögtön a támadások után rémhíreket kezdtek el terjeszteni. Kitalálták, hogy a szpakkerek legközelebb bennünket támadnak meg, sőt, hogy már itt is vannak, körbevették a hegytetőt, és úgyis megölnek mindannyiunkat. Pedig ebből egy szó se igaz, semmi jele nincs, hogy a közelünkben lennének, de a városlakók állandóan azt kérdezgetik, hogyan tudjuk megvédeni őket, és azt mondogatják, hogy először őket kell megvédenünk itt fent a hegyen, és csak utána a városlakókat lent.

Néhányan már odáig merészkedtek, hogy félkörben leültek szorosan a felderítő űrhajó fülkeajtaja elé, és némán lesik, hogy mit csinálunk, és aztán jelentik a többieknek a hegytetőn, amit megtudtak.

Ivan általában legelöl ül. És úgy hívja Bradleyt, hogy a „Humanitárius".

Cseppet sem jóindulatúan teszi. – Tudom, mit akarsz ezzel. Itt sem jobb a hangulat – mondja

Todd. – Szólok, ha bármi történik. – Én is. – Van valami hír? – kérdezi Coyle nővér, aki azonnal belép a

gyógyító szobába, ahogy Todd kijelentkezik. – Nem kellene kihallgatnia mások magánbeszélgetését. – Ezen a bolygón nem létezik magánélet, lányom. Épp ez a

probléma. – Hosszasan néz, ahogy itt fekszem az ágyban. – Hogy van a karod?

166

A karom fáj. Az antibiotikumok már nem hatnak, és a vörös csík újra elindult a seb középpontjából. Lawson nővér itt hagyott engem egy új gyógyszerrel, de még rajta is láttam, hogy aggódik.

– Ne foglalkozzon vele! Lawson nővér remek munkát végzett Coyle nővér lenéz a lábára, és azt mondja: – Tudod, egykor nagy sikereket értem el azzal, hogy a fertőzések gyógyításakor ütemezett kezelést alkalmaztam.

– Biztos vagyok benne, hogy Lawson nővér elvégzi majd, amit kell, amint ráér – vágok közbe. – Akar még valamit?

Sóhajt egy nagyot, amiért csalódást okoztam neki. Ugyanígy telt el az elmúlt nyolc nap. Coyle nővér csak azzal

foglalkozik, ami neki fontos. Minden idejét leköti, hogy működtesse a tábort, élelmet adagol, ellátja a nőket, és amúgy szörnyen sok időt tölt Simone-nal, így egyszerűen sosincs alkalom arra, hogy a békéről beszéljünk. Amikor pedig végre el tudom őt csípni, mert mondjuk nem ebben az ágyban fekszem, akkor azt mondja, hogy kivárja, míg elérkezik az idő, de előtte a szpakkereknek kell lépnie, aztán a Mesterpolgárnak, és mi csak utána avatkozhatunk bele, és utána lehet szó a békéről.

De ez valahogy mindig úgy hangzik, hogy az a bizonyos béke csak néhányaknak szól majd, nem feltétlenül mindenkinek.

– Akartam veled beszélni, lányom – mondja, és a szemembe néz, talán azt várja, hogy elforduljak tőle.

De nem fordulok el. – Én is beszélni akartam magával. – Akkor előbb hadd mondjam én! És valami olyat mond, amire még egy millió év elteltével sem

számítottam volna.

[TODD]

– Minden lángokban áll, uram – mondja O’Hare abban a percben, amikor kikapcsolom a kommot.

– Nem vagyok vak, parancsnok, de köszönöm, hogy újra felhívta a figyelmemet egy nyilvánvaló dologra.

167

A véres háztól a város felé tartva megálltunk az úton, mert a láthatáron több nagy tüzet vettünk észre. A völgy észak felőli részén túl, a lakatlan tanyákat lángok borítják. Legalábbis remélem, hogy lakatlanok.

O’Hare csatlakozott hozzánk egy nagyjából húsz katonából álló csapattal, mindegyikük ugyanolyan nyúzottnak tűnik, mint amilyen én vagyok. Figyelem őket, olvasom a Zajukat. Van közöttük idős és fiatal, de a tekintetük egyformán öreg. Valószínűleg egyikük sem akart soha katona lenni, csak a Mesterpolgár kényszerítette őket. Elhurcoltatta őket a családjuktól, a tanyákról, a boltokból és az iskolákból.

Azóta minden egyes napon a halállal néznek szembe. Én vagyok a Kör és a Kör én vagyok, gondolom megint. Egyre gyakrabban csinálom ezt, keresem a csöndességet,

igyekezem eltüntetni a gondolatokat és az emlékeket, és legtöbbször ez sikerül kifelé is. Az emberek nem hallják a Zajomat, én hallom őket, de ők engem nem. Olyan vagyok, mint Tate és O’Hare századosok, és kezdek arra gondolni, hogy ez lehet az egyik oka, hogy a Mesterpolgár kiválasztott engem, és meg akar tenni az egyik emberévé.

Mintha ez megtörténhetne. De Violának erről nem meséltem semmit. Nem tudom, miért. Talán mert régen nem láttam őt, és ezért eléggé utálom ezt az

elmúlt nyolc napot. Fent maradt a hegytetőn, hogy szemmel tartsa Coyle nővért, de amikor hívom, mindig ágyban fekszik és egyre sápadtabbnak és soványabbnak néz ki, és én tudom, hogy beteg és egyre betegebb lesz, de ő nem mond nekem erről semmit. Biztos azért, hogy ne aggódjak, amitől én még jobban aggódom, mert ha valami rossz történik vele, ha valami történik vele-

Én vagyok a Kör és a Kör én vagyok. Minden nyugodtabb lesz egy kicsit. Nem mondom el neki. Nem akarom, hogy aggódjon. Kézben

tudom tartani a dolgokat. Fiúcsikó? kérdezi Angharrad ingerülten alattam. – Minden rendben, kislány. Hamarosan hazaérünk. – Nem hoztam

volna magammal, ha tudom, hogy olyan pokoli a helyzet abban a

168

házban. Épp csak két napja engedte meg, hogy felüljek rá, és még mindig nyöszörög néha.

– Uram! Küldjünk a tűzhöz embereket! – mondja O’Hare. – Semmi értelme – felel a Mesterpolgár. – Hadd égjenek csak. Engedelmes! nyavalyog Júlia Öröme a Mesterpolgár alatt,

anélkül, hogy különösebben célozná valakinek. – Szereznem kell egy új lovat – morogja a Mesterpolgár. És akkor felemeli a fejét, úgy, hogy nekem is követnem kell a

tekintetét. – Mi az? – kérdezem. De csak körbenéz-körbe, először hátra, a véres ház irányába, aztán

előre, a város felé. Nem változott semmi. Csak a Mesterpolgár arckifejezése. – Mi az? – kérdezem megint. – Nem hallod-? Megint elhallgat. És akkor meghallom én is- Zaj- Nem emberi Zaj- Oldalirányból jön- Mindenfelől, ahogy a közlegény mondta- – Nem tehetik – mondja a Mesterpolgár, az arca eltorzul a dühtől.

– Nem merik- De én már tisztán hallom- Körbevettek-körbe bennünket. A szpakkerek felénk jönnek.

{VIOLA}

Coyle nővér azt mondja nekem: – Még bocsánatot sem kértem a bomba miatt, a katedrálisnál.

Nem válaszolok. Túlságosan meglepett. – Nem az volt a szándékom, hogy megöljelek – folytatja. – És

nem gondolom, hogy a te életed nem ér annyit, mint bárki másé.

169

Nagyot nyelek. – Hagyjon békén! – mondom, és én is meglepődök magamon. Biztos a láz beszél belőlem. – Menjen innen!

De nem megy. – Azt reméltem, hogy az elnök átnézi majd a táskádat, és kiveszi belőle a bombát. Megoldódtak volna a gondjaink. De tudtam, hogy erre csak akkor kerülhet sor, ha téged elkapnak. Ha pedig elkaptak, az majdnem olyan, mintha meg is haltál volna.

– Nem hiszem el, hogy ez volt a terve- – De ez volt, lányom. – Ha megkérdezett volna, akkor én inkább- – Te semmi olyat nem tennél, amivel árthatsz a barátodnak – Vár,

hogy ellentmondjak neki. De nem teszem. – A vezetőknek néha gyalázatos döntéseket kell hozniuk. Az én gyalázatos döntésem az volt, hogy ha a te életed már veszélybe került egy olyan küldetés miatt, amihez te ragaszkodtál oly nagyon, akkor én kapok a lehetőségen, bármilyen csekély is az esélyem arra, hogy értelmet adjak a halálodnak.

Érzem, ahogy vörösödik az arcom, és reszketek a láztól és az idegességtől egyszerre.

– Ez a maga változata. De történhetett volna még ezerféleképpen, és mindegyik úgy végződött volna, hogy Lee és én darabokra hullunk a levegőben.

– Akkor a jó ügy érdekében mártírokká váltatok volna, és mi a nevetekben harcoltunk volna tovább. – Komolyan néz rám.

– Nem is képzeled, milyen hatással vannak a mártírok a többi emberre.

– Csak egy terrorista beszél így- – Mindemellett, Viola, szerettem volna elmondani azt is, hogy

igazad volt. – Most már elegem van ebből- – Hadd fejezzem be! Hibás döntés volt a bomba. És bár jó okom

volt rá, hogy kétségbeesésemben így próbáljam a Mesterpolgárt megsemmisíteni, de ez nem elég ok arra, hogy kockára tegyem mások életét.

– Na ez igaz- – Ezért bocsánatot kérek.

170

Ahogy ezt kimondja, elhallgatunk, súlyos, hosszú csönd telepszik ránk. Aztán Coyle nővér föláll, hogy otthagyjon.

– Mit akar tenni? – kérdezem, jelezve, hogy maradjon még. – Tényleg békét akar, vagy csak le akarja győzni a Mesterpolgárt?

Felhúzza a szemöldökét. – De hát az egyik előfeltétele a másiknak. – De mi van akkor, ha azzal, hogy mindkettőt ennyire akarja,

kudarcot vall mindegyikkel? – Viola, nekünk olyan békét kell teremtenünk, amiben érdemes

élni. Ha minden marad ugyanolyan, mint régen volt, akkor mi értelme az egésznek? Akkor miért halt meg bárki is közülünk?

– Közel ötezer ember tart felénk a konvojjal. Semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen.

– Ezt tudom, lányom- – Gondoljon csak bele, milyen erős pozíciót jelenthet, ha maga az

egyetlen, aki segít nekünk a békekötésben? Aki békés világot teremt a számukra?

Egy pillanatra mintha elgondolkodna ezen, aztán piszkálni kezdi az ajtófélfát, csakhogy ne kelljen rám néznie. – Mondtam már egyszer neked, hogy milyen mély benyomást tettél rám. Emlékszel?

Nagyot nyelek, mert az emlékről eszembe jut Maddy, akit lelőttek, miközben segített nekem, hogy mély benyomást keltsek.

– Emlékszem. – Még mindig így gondolom, sőt, egyre nagyobb hatással vagy

rám. – Nem néz felém. – Tudod Viola, én nem itt nőttem fel. Már felnőtt voltam, amikor földet értünk, és a többiekkel együtt a halászfalut kerestük. Elhúzza a száját. – Nem jártunk sikerrel. A halak többet faltak fel közülünk, mint ahányat mi megettünk belőlük.

– Megpróbálhatná újra – mondom. – Az új telepesekkel. Maga mondta, az óceán nincs is olyan messze, két nap lóháton-

– Valójában csak egy nap. Egy gyors lóval csak néhány óra. Azért mondtam két napot, hogy ne akarj követni-

– Egy újabb hazugság- – Nem viselkedtem helyesen, lányom. Jöttél volna akkor is ha egy

hónapnyi távolságra lenne. Ezért tartalak olyan nagyra.

171

És azért is, mert annyi mindent átvészeltél, és mert elérted, hogy befolyásolni tudd a dolgokat, és mert egyedül is megküzdesz a békédért.

– Akkor segítsen nekem! A keze fejével megütögeti egyszer-kétszer az ajtófélfát, mintha

törné a fejét valamin- Csak azon gondolkodom, lányom... – szólal meg végre. – Azon

gondolkodom, hogy készen állsz-e. – Készen? Mire? De elfordul, és egy szó nélkül otthagy. – Mire állok készen? – kiáltom utána, aztán felülök az ágyban, a

lábam leteszem a földre és felállok- De úgy megszédültem, hogy nyomban a mellettem lévő ágyra

zuhanok. Veszek néhány nagy levegőt, hogy ne forogjon annyira a világ- Aztán újra felállok, és elindulok utána.

[TODD]

A katonák felemelik-fel a puskájukat, körülnéznek, úgy tűnik, a szpakkerek ROBAJA tényleg mindegyik irányból közelít, és gyorsan körbezár minket-

A Mesterpolgár is felemeli a puskáját, én is kézbeveszem az enyémet. A másik kezemet Angharradra teszem, hogy megnyugtassam, de még nem látunk semmit, még nem-

Aztán egy katona lejjebb az úton a földre esik, üvölt, a kezét a mellkasához szorítja-

– Arra! – kiáltja a Mesterpolgár- Majd egy nagy csapat szpakker, több tucatnyi rohan elő a fák

közül, belevágják-bele a fehér rúdjaikat a katonákba, azok sorban esnek el, hiába lőnek vissza-

A Mesterpolgár mögöttem folyamatosan tüzel, de közben elhajol egy nyílvessző elől, ami felé tart-

172

Fiúcsikó! kiáltja Angharrad, és bárcsak kivihetném innen, ki ebből a-

Szpakkerek hullanak mindenfelé, ahogy lövik őket- De hiába lőnek le egyet, a háta mögött rögtön megjelenik egy

másik- VISSZAVONULÁS! hallom a Zajomban- A Mesterpolgár küldi szerteszéjjel- VISSZA! HOZZÁM! Nem is kiáltja, nincs is zümmögés, egyszerűen csak ott van, benne

a fejemben- És látom- El sem hiszem egy pillanatig- Az összes életben maradt katona, lehetnek úgy tizenketten, együtt

mozog- VISSZA! HOZZÁM! Mint egy birkanyáj, amelyik menekül az ugató kutya elől- MINDENKI! Továbbra is tüzelnek, de közben vonulnak is visszafelé a

Mesterpolgár után. A lábuk ugyanabban a ritmusban dobog, ez a sok különböző ember hirtelen mintha eggyé válna, mintha ugyanaz az ember lenne, csak lépnek át a többi katona testén, mintha azok ott sem lennének-

HOZZÁM! HOZZÁM! Még én is érzem, ahogy a kezem Angharrad kantárjához nyúl,

hogy beálljunk a sorba a Mesterpolgár után- A többiekkel együtt – Fiúcsikó? Káromkodok egy nagyot, és elfordítom Angharradot a csata

közepétől. De a katonák egyre jönnek, még mindig úgy, mintha egyek

lennének, és aztán elesik közülük még egy, már csak két rövid sorban, de jönnek és egyszerre tüzelnek- A szpakkerek a földre esnek- A katonák vonulnak visszafelé-

O’Hare tűnik fel lóháton, ő is tüzel, egyszerre a többiekkel, és látom, hogy az erdőből kiront egy szpakker, közel hozzánk, fehér rúddal a kezében, amivel O’Hare-t veszi célba-

Lapulj le! gondolom-

173

Csak gondolom, de nem mondom- És elindul tőlem egy zümm O’Hare felé, rohadtt gyorsan- És ő lehúzza a fejét és a szpakker rúdja éppen fölötte repül át- Aztán O’Hare újra kihúzza magát és a szpakkert lövi, aztán

visszafordul-vissza felém- De ahelyett, hogy köszönetet mondana, a szemében jéghideg düh- Csönd lesz hirtelen- A szpakkerek eltűntek. De nem úgy, hogy látod a szemeddel,

ahogy rohannak el innen, egyszerűen csak eltűntek, a csatának vége és csak a halott katonák meg a halott szpakkerek maradtak és az egész nem is tartott egy percig se-

Itt maradt két sor katona, akik tökéletesen szabályos vonalban állnak, a puskájuk is ugyanabban a szögben, és mind ugyanarra néz, ahonnan először rohantak ki a szpakkerek és mind arra vár, hogy mikor kell újra lőni-

Mind a Mesterpolgár következő utasítására vár. Nézem az arcát, merev az összpontosítástól, és olyan kegyetlen,

hogy alig bírok ránézni. Tudom, hogy ez mit jelent. Még erősebb lett a hatalma a többiek felett. (De az enyém is, gondolom, az enyém is) – Így van – mondja a Mesterpolgár. – A tiéd is, Todd. Kell hozzá pár perc, mire rájövök, hogy bár a Zajom csöndes volt,

ő mégis hallott engem- – Menjünk vissza a városba, Todd – mondja, és hosszú idő után

most mosolyog először. – Azt hiszem itt az ideje, hogy kipróbáljak valami új dolgot.

{VIOLA}

– Ez fantasztikus, Wilf! – hallom Bradley hangját, amikor kilépek az űrhajó ajtaján, hogy megkeressem Coyle nővért. Wilf egy szekeret hajt, óriási, vízzel teli tartályok vannak rajta. Az űrhajó közelében leállítja, hogy elkezdhessék az osztást.

174

– Essemmiség – mondja Wilf Bradleynek. – Csak teszim, amit kell.

– Örülök, hogy valaki így van ezzel – hallom a hátam mögül. Lee az, aki kicsit hamarabb tért vissza a napi vadászatról.

– Nem láttad, Coyle nővér merre ment? – kérdezem. – Neked is helló – nevet. A magasba emeli az erdei szárnyasokat,

amit hozott. – A legkövérebbet meghagytam magunknak. A kisebbik lehet Simone-é és a Humanitáriusé. – Ne hívd őt így – mondom a homlokomat ráncolva. Lee Bradleyre néz, aki éppen indul vissza az űrhajó felé

Összesúgnak a fülkeajtó előtt ülők (ma többen vannak, mint eddig), és néhány férfinak a Zajában, Ivant is beleértve, az ismétlődik Humanitárius.

– Próbál minket megmenteni – mondom. – Azt akarja, hogy békében éljünk együtt majd azokkal, akik nemsokára ideérkeznek. És a szpakkerekkel is.

– Ja, persze – emeli fel a hangját Ivan. – És miközben ezen ügyködik, láthatóan észre sem veszi, hogy a fegyvereivel jóval gyorsabban tudna békét teremteni, mint a humanitárius eszközeivel.

– Ivan, a humanitárius eszközei biztosítanak neked hosszú életet – mondom. – Egyébként pedig foglalkozz inkább a saját rohadék dolgoddal.

– Szerintem a túlélés a mi rohadék dolgunk – vág vissza Ivan hangosan, és a mellette ülő nő egyetértően bólogat, önelégült mosollyal a piszkos arcán. Sápadt a láztól, mint én, vaspántot hord, de legszívesebben képen törölném, és csak ütném ütném ütném, és aztán biztos nem nézne rám így ezek után.

De Lee már meg is ragadja a karom, és elvonszol onnan a felderítő űrhajó háta mögé, a gép motorjaihoz, amik még mindig ki vannak kapcsolva és hűvösek. Ez az egyetlen hely a hegyen, ahová nem állítottak fel sátrat.

– Ostoba, szűklátókörű emberek – dühöngök. – Ne haragudj, Viola – mondja Lee de én egyetértek velük. – Lee- – Prentiss Elnök megölte az anyámat és a húgomat. Ha bármivel

megállíthatjuk őt, és a szpakkereket, annak én örülök.

175

– Ugyanolyan rossz vagy, mint Coyle nővér. Pedig ő megpróbált téged is megölni.

– Én csak azt mondom, hogy ha vannak fegyvereink, akkor megmutathatnánk, hogy milyen erősek vagyunk-

– És azzal az elkövetkező évekre garantált lenne a rabszolgaság. Idegesítően vigyorog. – Úgy beszélsz, mint Bradley. Ö itt az

egyetlen, aki ezt mondogatja. – Igen, mert ha egy hegy tele van éhes és ijedt emberekkel, akkor

kell valaki, aki képes ésszel gondolkodni- Aztán elhallgatok, mert Lee csak néz rám. Pontosabban az

orromra. Onnan tudom, mert látom magam a Zajában, látom magam, ahogy ordibálok és egyre idegesebb leszek, és közben remegnek az orrcimpáim, mint amindig, mikor felhergelem magam, és látom, hogy ez a remegés gyöngéd érzéseket vált ki belőle-

Hirtelen megjelenik egy kép a Zajában, ő meg én vagyunk benne, szorosan összeölelkezve, ruhátlanul, és látom a szőke szőrszálakat a mellkasán, amit a valóságban még sosem láttam, a dús, puha, meglepően sűrű szőrzetét, ami a köldöke felé kanyarog, majd még lejjebb és-

– Ó a fenébe! – mondja, és hátrébb lép. – Lee? –, de ő már megfordult és ott is hagyott engem, a Zajában

süt a szégyenkezés pírja, és azt mondja hangosan: – Megyek vissza vadászni – és aztán még gyorsabban és gyorsabban szalad-

Amikor elindulok újra, hogy megtaláljam végre Coyle nővért, észreveszem, hogy a bőröm iszonyúan felforrósodott, mintha minden testrészem lángolna-

[TODD]

Fiúcskó? egész úton vissza, a város felé ezt mondogatja Angharrad a szpakkertámadás után, és gyorsabban nyargal, mint amire kértem. Fiúcsikó?

– Mindjárt ott vagyunk, kislány – mondom neki. Közvetlenül a Mesterpolgár mögött érünk be a táborba, aki szó szerint ragyog attól, ahogy az előbb a katonáit irányította. Leszáll Júlia Öröme hátáról,

176

átnyújtja a kantárt Jamesnek, aki már várt ránk. Én is odaléptetek hozzá, és leugrom Angharrad nyergéből.

– Hozz neki ennivalót! – kérem. – Egy kis vizet is. – Már megetettem mindet – mondja, miközben Angharradot a

sátram felé vezetem. – És épp most adagoljuk a vizet, szóval- – Nem, James! – vágok a szavába és leszedem Angharradról a

nyerget olyan gyorsan, ahogy csak tudom. – Neki most azonnal kell a víz. Épp hogy csak-

– Már megint főnökösködik veled a lovad? – kérdezi James. Feléfordulok, tágra nyitott szemmel. Visszamosolyog rám, és fogalma sem van arról, min mentünk keresztül az imént, azt hiszi, hogy csak ugráltat engem a lovam, és nem érti, hogy én csak gondoskodni akarok róla, mert Angharradnak szüksége van rám-

– Egy igazi szépség – mondja, és közben kibont egy gubancot Angharrad kantárszárán. – De a főnök akkor is te vagy.

Látom rajta, hogy a múltban jár, a tanyájára gondol meg arra a három lóra, amelyeket ő és az apja használt valamikor régen. Mindhárom barna volt, fehér orral, és eszébe jut, hogyan vették el tőlük, és azóta nem is látta őket, biztos mind elpusztultak a harcokban-

Erre a gondolatra Angharrad megszólal, aggodalommal a Zajában, Fiúcsikó?

Ettől csak még mérgesebb leszek- – Nem, James! Hozz neki vizet, de most! Anélkül, hogy tudnám, mit csinálok, keményen ránézek, és a

Zajommal meglököm, felé nyúlok és megragadom az övét- – Mit csinálsz, Todd? – kérdezi, és csapkodni kezd az arca előtt,

mintha egy legyet hessegetne el. – Vizet – mondom. – Most. És érzem, hogy jön a zumm, érzem, ahogy elindul a levegőben- Izzadni kezdek, pedig hideg van- Látom, hogy izzad ő is izzad és zavartnak tűnik- Felvonja a szemöldökét. – Todd? Ezt olyan szomorúan mondja, olyan hangon, nem is tudom, mint

akit legyőztek, mintha behatoltam volna a bensőjébe, és ott mindent felforgattam volna, és ettől aztán majdnem abbahagyom – abba az

177

egészet. Majdnem abbahagyom az összpontosítást és majdnem elengedem-

De csak majdnem. – Hozok neki sok-sok vizet – mondja szédült tekintettel. –

Azonnal visszajövök. És elindul, vissza a víztároló felé. Es kifújok egy nagy csomó levegőt- Megcsináltam. Megint megcsináltam. Jó érzés volt. Erősnek éreztem magam. – Istenem – suttogom magam elé, és annyira reszketek, le kell

ülnöm.

{VIOLA}

Coyle nővért a gyógyító sátorban találom meg egy kisebb csoport nő körében, háttal áll nekem.

– Szép napot! – köszönök, és odaállok közéjük. A hangom azóta nagyon hangos, hogy megláttam magam Lee Zajában, ugyanakkor olyan bágyadtnak érzem magam, hogy az már veszélyesnek tűnik, és attól félek, hogy bármelyik pillanatban orra eshetek.

Coyle nővér megfordul, és látom, három másik nő áll mellette. Nadari és Braithwaite nővér is köztük van, egyikük sem igazán törte magát, hogy szóljon hozzám, amióta a Válasz itt a hegytetőn letelepedett, de most én sem foglalkozom velük.

Hanem Simone-ra nézek. – Ágyban kellene lenned, lányom – szól hozzám Coyle nővér. Ellenségesen méregetem őt. – Nem hagyhat csak úgy faképnél,

miután megkérdezi, hogy készen állok-e valamire. Coyle nővér a többiekre néz, köztük Simone-ra is, aki bólint. – Rendben van, lányom. Ha ennyire tudni akarod, legyen. Még mindig nehezen kapok levegőt, és a hangjából érzem, hogy

egyáltalán nem fog tetszeni, amit mondani akar. Aztán kinyújtja felém a kezét, mintha azt mondaná, hogy nyugodtan kapaszkodjak

178

bele. Ezt nem engedem meg neki, de vele tartok, amikor elhagyjuk a gyógyító sátrak területét és a másik két nővér és Simone mögénk állnak, mint a testőrök.

– Rájöttünk valamire – mondja Coyle nővér. – Rájöttünk? – kérdezem, és Simone-ra nézek, aki még mindig

nem mond semmit. – Ami sajnos minden egyes nappal fontosabbnak tűnik – folytatja. – Rátérne végre a lényegre? Hosszú napom volt, nem érzem túl jól

magam. Bólint egyet. – Hát akkor, rendben van, lányom. – Elhallgat, és az

arcomat fürkészi. – Arra jutottunk, hogy a pántok fertőzésére nincsen gyógymód.

Összefonom a karjaimat, anélkül, hogy szándékosan csinálnám. – Hogy micsoda?

– Évtizedeken át megvolt rá a gyógyszerünk. A RégVilágban, esküszöm, volt rá ellenszerünk, mert előfordultak olyan kegyetlen és ostoba esetek, amikor fémpántot szorítottak egy emberre. De egyetlen egy olyan példát sem találtunk, még Simone sem bukkant rá az elképesztően terjedelmes adatbázisban, ami hasonló lenne ehhez a fertőzéshez.

– De hogy lehet-? Aztán elhallgatok. Mert megértem, mire céloz. – Arra gondol, hogy a Mesterpolgár valamit még tett rájuk. – Ez remek alkalom lenne számára, hogy úgy ártson rengeteg

nőnek, hogy bárki is tisztában lenne a tennivalókkal. – De akkor hallottunk volna róla. A férfiak Zajában találtunk

volna róla árulkodó jeleket- – Gondolj bele, lányom! Gondolj csak bele a Mesterpolgár

történetébe! Emlékezz vissza, hogyan pusztította el a nőket a régi Prentissvárosban.

– Ő azt mondta, hogy az mind öngyilkosság volt – mondom, de nyomban rájövök, hogy ez milyen gyenge érvnek tűnik.

– Olyan kémiai anyagokat találtunk, amelyeket még én tudtam azonosítani, Viola – mondja Simone. – Nagyon komoly a veszély. Súlyosak lehetnek a következmények.

179

A gyomrom összerándul a fájdalomtól, ahogy a következmények szót kiejti. – Mióta hallgatsz te ennyire a nővérekre?

– Amióta rájöttem, hogy te, és azok a nők, akiken szintén fémpánt van, komoly veszélyben lehettek amiatt a férfi miatt.

– Legyél óvatos, Simone. Ő remekül ért ahhoz, hogyan kell másokat bizonyos dolgokra rávenni. – Coyle nővérre nézek.

– Mondjuk arra, hogy üljenek le félkörben a közelünkbe, és ítélkezzenek felettünk.

– Lányom – szól közbe Coyle nővér. – Én aztán nem- – Mit akar velem? Mit akar? Mihez kezdjek? Coyle nővér idegesen felsóhajt. – Azt akarjuk, hogy derítsd ki,

tud-e Todd bármit, hogy van-e bármi, amit nem mondott el nekünk. Már majdnem megrázom a fejemet. – Elmondta volna nekem.

Abban a pillanatban, amikor meglátta a kezemen. – De utánajárna, lányom? – A hangja feszült. – Segítene nekünk

kideríteni? Eltelik néhány pillanat, mire felfogom, miről van szó. De amikor

felfogom- – Á, most már értem. – Mit értesz? – Egy kémre van szüksége. – A hangom egyre hangosabb, ahogy

elönt a méreg. – A jól bevált trükkről van szó, igaz? A régi jó Coyle nővér, aki minden egyes sarokban azt lesi, hová tudna még terjeszkedni a hatalmával.

– Nem, lányom – mondja Coyle nővér. – Olyan kémiai anyagokat találtunk-

– Készül valamire – szólok közbe. – Egészen idáig kerülte, hogy elmesélje, hogyan sikerült kicsikarnia az első békeszerződést, mert arra várt, hogy a Mesterpolgár tegye meg az első lépést. Most pedig Toddot próbálja felhasználni, épp úgy, ahogy-

– Halálos – mondja. – Lányom, a fertőzés halálos.

180

[TODD]

– A szégyenérzet elmúlik majd, Todd – mondja a Mesterpolgár, aki váratlanul megjelenik a hátam mögött, amikor Jamest figyelem, aki elindult a táboron át, hogy vizet hozzon Angharradnak.

– Ez a maga műve – mondom még mindig reszketve. – Beletette a fejembe, és engem-

– Nem tettem. Csak megmutattam neked az utat, de te mentél rajta végig teljesen egyedül.

Nem mondok semmit. Tudom, hogy ez igaz. (de az a zümm, amit hallok-) (a zümm, amiről úgy teszek, mintha nem lenne ott-) – Todd, én nem irányítalak téged. Ez része a megegyezésünknek,

amihez én ragaszkodom. Ez csak akkor történik meg veled, amikor használod az erőt, ami ott van benned, ahogy már többször mondtam. Ez az egész csak arról szól, hogy mire vágysz. Te akartad, hogy ez megtörténjen. Ez a titka az egésznek.

– Nem, ez nem igaz. Másoknak is vannak vágyaik, mégsem irányítják a többi embert.

– Mert az emberek többsége arra vágyik, hogy valaki megmondja nekik, mit tegyenek.

Szétnéz a téren, ami tele van sátrakkal, katonákkal és városbeliekkel, mind összezsúfolódva együtt.

– Az emberek azt állítják, hogy szabadságot akarnak de valójában csak a félelmeiktől akarnak megszabadulni. Ha felelősséget vállalok a gondjaikért, nem bánják, ha megmondom nekik, mit tegyenek.

– Néhányan talán ilyenek. De nem mindenki. – Nem mindenki. Te sem vagy ilyen. Ami ellentmondásos dolog,

mert épp ezért te jobb vagy a többi ember irányításában, mint mások. Todd, ezen a világon kétféle ember létezik. Ők – a sereg felé mutat-, és mi.

– Engem ne emlegessen magával együtt! De csak vigyorog megint. – Biztos vagy te ebben? Azt gondolom,

a szpakkerek képesek egyesülni a Zajukban, és mindannyian egy közös hanghoz tartoznak. Miből gondolod, hogy az emberek nem

181

ilyenek? Todd, ami téged és engem összeköt, az az, hogy mi tudjuk, hogyan használjuk ezt a hangot.

– Én nem leszek olyan, mint maga. Soha, de soha nem leszek olyan, mint maga.

– Nem – villan meg a szeme. – Te jobb leszel nálam. És akkor egy hirtelen fényvillanást látunk- Sokkal fényesebb annál, mint amilyen a lámpafényünk bárhol is- Az egész teret beragyogja- – A víztároló – kiáltja a Mesterpolgár, és már ugrik is. –

Megtámadták a víztárolót!

{VIOLA}

– Halálos? – Eddig négy nő halt meg – mondja Coyle nővér. – További hét

nő nem éri meg a jövő hetet. Igyekszünk titokban tartani, mert nem akarjuk, hogy pánik törjön ki.

– Ez még mindig csak tíz az ezerből. És egyébként is, ők gyengék és betegek-

– Kockára akarod tenni az életed azzal, hogy ezt el is hiszed? És a többi nő életét is, akiken szintén ott a vaspánt? Hisz még az

sem jelent gyógyulást, ha amputáljuk a karjukat. Ez csak egy szokásos fertőzés szerinted?

– Ha én most azt hiszem, hogy hazudik nekem, csakhogy rá tudjon venni valamire, akkor mit gondol, mi a válaszom?

Coyle nővér lassan fújja ki a levegőt, mintha próbálná magát megnyugtatni. – Én vagyok itt a legjobb gyógyító, lányom – mondja szenvedélyes hangon és semmit nem tudok tenni azokért a nőkért, mind meghalnak. – A karomon lévő fémpántot nézi. – Senkit nem tudok megmenteni, akinek ilyen pánt van a karján.

A tenyeremet a karomra teszem, érzem, mennyire lüktet. – Viola – szólal meg halkan Simone. – Tényleg nagyon betegek

azok a nők. Akkor se, gondolom. Nem-

182

– Nem érted – mondom, és megrázom a fejem. – Ez a szokása. Fog egy kis igazságdarabot, és egy sokkal nagyobb hazugságot duzzaszt belőle, így akar rászedni, hogy azt tedd, amit ő akar.

– Viola – szól közbe Coyle nővér- – Nem! – vágok a szavába most már hangosabban, mert egyre

jobban kattog az agyam. – Nem kockáztathatom meg, hogy nekem van igazam, ugye? Ha ez egy hazugság, akkor nagyon jól kitalálta. Mert ha tévedek, akkor mindannyian meghalunk, szóval, huh, jól van, meglátom, mit tudok kiszedni Toddból.

– Köszönöm. – De arra nem kérem meg Toddot, hogy kémkedjen. És maga

cserébe megtesz nekem valamit. Coyle nővér szemei úgy villognak, hogy bevilágítják az egész

arcomat, mert jól tudja, hogy komolyan beszélek. – Mit? – Elmondja szépen, lépésről lépésre, hogyan sikerült korábban

békét kötni a szpakkerekkel. És aztán segít nekem elindítani a folyamatot. Nincs több halogatás, nincs több várakozás. Holnap kezdünk.

Látom, hogy dolgozik az agya, és azon töri a fejét, vajon milyen előnye lehet abból, ha mindebbe beleegyezik. – És mi lenne, ha-

– Nincs több egyezkedés. Vagy mindent úgy tesz, ahogy mondtam, vagy nem kap semmit.

Most csak egy egészen rövid időre hallgat el. – Rendben. És akkor a felderítő űrhajóból egy ordítást hallunk. Bradley rohan

lefelé a rámpán, a Zaja üvölt. – Valami történt a városban!

[TODD]

Rohanunk a víztároló felé, a katonák előttünk megpróbálnak utat vágni, ahogy haladunk-

Hallom, hogy a Mesterpolgár dolgozik a fejük belsejében, mondja nekik, hogy mozogjanak, mondja nekik, hogy tűnjenek már el az űtjából-

Ahogy odaérünk-oda, már látjuk is-

183

A víztároló imbolyog- Az egyik lába kis híján már kidőlt, talán egy forgó tűz találta el

közelről, mert ragacsos, fehér kis lángok borítják be a tartály borítását, mintha az is cseppfolyóssá akarna válni-

Szpakkerek vannak mindenhol- Minden irányból puskagolyók repülnek, a szpakkerek fehér rúdjai

suhannak a levegőben, és hullanak az emberek és hullanak a szpakkerek, de nem is ez a legnagyobb baj-

– A TŰZ! – ordítja a Mesterpolgár és beleveri mindenki fejébe, aki körülötte áll. – OLTSÁTOK EL A TÜZET!

A férfiak megmozdulnak- De akkor valami elromlik, valami nagyon elromlik- Az első

sorban álló katonák eldobják a puskáikat, hogy elkezdjék vödörrel hordani a vizet-

Azok a katonák is, akik a tűz kellős közepében állnak, és azok is, akik ott vannak közvetlenül a szpakkerek mellett-

Egyszerűen csak megfordulnak és eltűnnek a helyükről, mintha nem is látnák már, hogy éppen egy csata zajlik, ahol harcolniuk kell-

De a szpakkerek nagyon is látják, hogy csata van, és a katonáink egyre nagyobb számban esnek el, még csak azt sem nézik, ki lövi őket-

VÁRJATOK! hallom a Mesterpolgár gondolatait. HARCOLJATOK TOVÁBB!

De ebben most valami csapda van, mert néhány katona felveszi a fegyverét, de vannak, akik csak álldogállnak, mintha megdermedtek volna, és nem tudják, melyik utasításra hallgassanak-

A szpakkerek meg lövik őket, sorban hullanak a földre- Látom a Mesterpolgár arcán, hogy mindjárt megszakad, annyira

koncentrál, mert néhány katonát arra akar rávenni, hogy ezt tegye, másokat meg arra, hogy mást tegyenek, és ennek végül az az eredménye, hogy senki nem csinál semmit, és egyre több katona kerül a földre, a víztároló pedig mindjárt felborul-

– Elnök úr?! – ordítja O’Hare, aki most viharzott ide a puskájával, és megdöbben attól, hogy a Mesterpolgár elvesztette az irányító képességét-

184

A szpakkerek látják, hogy a sereg összevissza zavarodott, és hogy nem azt csináljuk, amit kellene, és hogy csak néhány katona harcol, a többiek meg állnak egy helyben, és hagyjuk, hogy a tűz belekapjon az élelmiszer raktár épületébe-

Érzem a szpakkerek Zajában, még így is, hogy nem ismerem a nyelvüket, hogy olyan győzelemnek a szagát érzik, amilyen még nem volt, talán a végső győzelemnek a szagát- Ettől én is megdermednék, ha nem-

Nem tudom miért, de én vagyok az egyetlen, aki nem bénult le a Mesterpolgár irányításától-

Talán, mert az én fejembe nem hatolt bele- Nem tudok nem arra gondolni, hogy ez mit jelent- Csövénél fogva felkapom a puskámat, és keményen a Mesterpolgár füléhez vágok vele-

Felkiált-fel és oldalra esik- A katonák is felkiáltanak, mintha valaki megütötte volna őket- A Mesterpolgár feltérdel, a kezével fogja a fejét, vér csorog az

ujjai közül, és a Zajából nyöszörgés száll felém a levegőben- De én már nem figyelek rá, mert O’Hare századoshoz fordulok, és

azt kiáltom: – Állítson fel egy sort, hogy tüzeljenek, most most MOST!

Érzem a halk zümmöt, de nem tudom, hogy az én szavaim voltak-e rá ilyen hatással, vagy csak egyszerűen tudja, mit kell csinálnia, de már ugrik is, odakiált a körülötte lévő katonáknak, hogy sorakozzanak fel és fogják a rohadtt puskájukat és LŐJENEK-

Ahogy a puskák ropogni kezdenek, a szpakkerek közül sokan a földre esnek, majd kezdenek visszavonulni. A hirtelen fordulat miatt egymáson botladoznak át, látom, hogy Tate rohan felénk és azt se várom meg, hogy kinyissa a száját.

– OLTSA el azt a tüzet! – ordítom. A Mesterpolgárra néz, aki még mindig térdel és vérzik, aztán

bólint és odaordít egy másik csapat embernek, hogy hozzanak vödröket és mentsék a vizet meg az élelmet-

A világ körülöttünk kifordul magából, ordítás és sikoltozás tombol, és minden szakad széjjel darabokra és egy sor katona szorítja vissza a szpakkereket, hogy tűnjenek innen a víztárolótól-

185

Odaállok-oda a Mesterpolgár mellé, még most is térdel, megfogom a fejét, a vér ömlik belőle, de nem térdelek le hozzá, nem nézem meg, hogy jól van-e, nem teszek semmit, hogy segítsek neki.

De nem is hagyom magára. – Megütöttél, Todd – hallom a hangját. – Meg kellett ütnöm, maga idióta! Különben mindenkit megölt

volna! Erre felnéz, fogja még mindig a fejét. – Megöltem volna –

mondja. – Igazad van, meg kellett akadályoznod. – Ne hergeljen, bémeg! – De tényleg igazad volt, Todd – mondja a Mesterpolgár, és alig

jut levegőhöz. – Egy szempillantás alatt, amikor szükség volt rád, egyszerre csak te lettél az emberek vezetője.

A víztároló abban a pillanatban felborul.

{VIOLA}

– Jó nagy támadás lehetett – mondja Bradley, amikor odarohanunk hozzá.

– Mennyire nagy? – kérdezem, és már nyúlok is a kommért. – Az egyik szondán csak egy hatalmas fényvillanást láttam és

aztán- Elhallgat, mert meghallunk egy másik hangot- Üvöltözést az erdőből. – Most ez mi? – értetlenkedik Simone. A hangok egyre erősebben szűrödnek ki a fák közül, az emberek

felállnak a tábortűz mellől, az üvöltés még hangosabb- Lee az- Lee- A tömegből felénk bukdácsol- Mindene csurom vér- Két kézzel fogja a fejét- -LEE! Rohanok felé, ahogy csak tudok, bár a láz eléggé lelassít,

kapkodom a levegőt, Bradley és Coyle nővér megelőznek,

186

megragadják Lee-t, lefektetik a földre, Coyle nővér kényszeríti, hogy vegye el a kezét az arca elől- Valaki felsikolt a tömegben-

Már látjuk- Lee szemei- Eltűntek- Egyszerűen csak eltűntek- Egy véres üreg maradt ott- – Lee! – suttogom, és letérdelek mellé. – Lee, hallasz engem? – Viola? – nyúl felém a véres kezével. – Nem látlak! Nem látok! – Itt vagyok! – megragadom a kezét, és erősen szorítom. – Itt

vagyok! – Ml történt, Lee? – kérdezi Bradley nyugodtan, halkan. – Hol

vannak a többiek, akikkel vadászni mentél? – Meghaltak – mondja Lee. – Istenem, mind meghaltak. Magnus

is meghalt. Jól tudjuk, mit fog mondani ezután, tudjuk, mert látjuk a Zajában- – A szpakkerek. A szpakkerek erre tartanak.

[TODD]

A tartály lábai kidőlnek, és a hatalmas fémtartály borulni kezd, olyan lassan, hogy az szinte már nem is tűnik valóságosnak-

Becsapódik-be a földbe, és maga alá temet egy katonát- Minden egyes csepp víz, amit meg kellett volna innunk, ömleni

kezd erős sugárban- Ránk ömlik- A Mesterpolgár még mindig alig áll a lábán, még mindig kába- – ROHANJATOK! – ordítom, és küldöm szerteszét a Zajomból,

aztán felsegítem a Mesterpolgárt a kifogástalan uniformisa gallérjánál fogva, és elrángatom a víz útjából-

A víz elönti az utcát, és árad le a tér felé, szorosan a nyomunkban elsodorja a katonákat és a szpakkereket is, felborítja a sátrakat és magával hömpölyögteti az ágyakat és minden olyan lesz, mint egy óriási nagy leves-

187

És eloltja a tüzet is az élelmiszer raktárban, de kisodor mindent, amit ott talál-

Akkorát rántok a Mesterpolgáron, hogy majdnem megint térdre esik, próbálok vele eliszkolni innen a katonákon keresztül és azt ordítom, hogy MOZGÁS! ahogy a közelükbe érünk-

Ők pedig megmozdulnak- Odaérünk végre egy ház lépcsőihez- A víz mellettünk hömpölyög el, felfröcsköl a térdünkig, de már

ömlik is tovább és egyre sekélyebb lesz, ahogy szívja magába a föld- És magába szívja a jövőnket is. Aztán, amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt, csak egy szétázott teret

hagyott maga után, tele mocsokkal és holttestekkel- Visszatartom a levegőt egy pillanatra, és körbenézek-körbe ebben

a zűrzavarban, a Mesterpolgár kezd magához térni mellettem- Aztán meglátom- Jaj, ne- Ott, lenn a földön, az út oldalára kisodródva- Ne- James- James fekszik ott arccal fölfelé, a szétterülő eget nézi- Egy lyuk

tátong a torka közepén. Erőtlenül leejtem magam mellé a puskámat, és odarohanok hozzá,

keresztülcsapkodom magam a vízen és térdre rogyok mellette- James, akit én irányítottam. Akit én küldtem ebbe az irányba, és

csak azért, mert én úgy akartam- Egyenesen a halálba küldtem- Jaj, ne. Jaj, csak ezt ne. – Hát, ez egy gyalázat – szólal meg mögöttem a Mesterpolgár, és

a szavai olyan igaznak tűnnek és majdnem emberinek is. – Nagyon sajnálom a barátodat. De engem megmentettél, Todd. A saját őrültségemtől és a nagy vízáradattól is.

Nem mondok semmit. Nem tudom a szemem levenni James arcáról, még mindig olyan ártatlan, még mindig olyan kedves és nyitott és barátságos, még most is, amikor már nem jön ki belőle semmilyen hang.

188

A harc már messze tőlünk zajlik, O’Hare fegyverei a távoli utcákon dörögnek. De mi értelme most már?

Övék a víztároló. Nekünk már végünk. Alig hallom, ahogy a Mesterpolgár sóhajt egyet. – Azt hiszem

Todd, eljött az ideje, hogy találkozzam a telepes barátaiddal. És azt hiszem, itt az ideje annak is, hogy elbeszélgessek szépen

Coyle nővérrel. Lezárom az ujjaimmal James szemét, és eszembe jut, amikor

ugyanezt tettem Davy Prentiss szemével. Ugyanez az üresség a Zajomban, még azt sem érzem, hogy sajnálom, mert nem van már bennem ennyi érzés sem.

– A szpakkerekből terroristák lettek, Todd – mondja a Mesterpolgár, de alig figyelek rá. – És lehet, hogy nekünk is egy terroristára van szükségünk ahhoz, hogy legyőzzük őket.

Aztán mindketten meghalljuk. A zűrzavaros tér fölött egy újabb ROBAJ száll, de egy teljesen másféle robaj, mintha egy olyan világból jönne, ami másból sem áll, csak robajból.

Keletre, a katedrális romjai felé nézünk, a romos téglákból álló harangtornyon túlra, ami még mindig áll, pedig már nem kellene neki.

A távolban, a felderítő űrhajó felszáll az égbe.

Válságos helyzet

ELMERÜLÖK, a Föld Hangjában. Megtámadom a Tisztogatót, érzem a kezemben, ahogy a

fegyverek tüzelnek, a szememmel látom a katonáikat elhullani, hallom a robajokat és a csata ordításait a fülemben. A hegy tetején vagyok, a kiszögellés peremen, belátom innen az egész völgyet, de ugyanakkor ott vagyok lent is, a csatában, mert a hangjukon keresztül megélem ugyanazt, amit azok, akik az életüket adják a Földért.

Látom, ahogy a víztároló összeomlik, bár a Föld tagjai, akik közel vannak hozzá, a Tisztogató keze által gyorsan meghalnak, és minden

189

egyes halál egy borzalmas könnycsepp a Föld hangjában, egy hirtelen jelentkező üresség, ami szorongat és kínoz-

De erre most szükség van- Csak egy kis ideig szükséges, mutatja nekem az Ég, aki szintén

figyeli az eseményeket. Azért van rá szükség, hogy a Föld egésze fennmaradjon-

Meg azért, hogy befejezzük ezt a háborút, mielőtt ideér a konvoj, mutatom neki vissza, és azt a szót használom, amit még nem tanítottam meg neki.

Még van időnk, mutatja az Ég, még mindig a lenti városra, még mindig azokra a hangokra figyel, amelyek odalentről érnek el hozzánk, bár egyre ritkábban, mert a többség menekül.

Tényleg? kérdezem meglepetten, honnan tudhatja biztosan-

De félreteszem az aggodalmam, mert az Ég hangja emlékeztet engem, hogy ma még mi várható az első terv megvalósulása, a víztároló ledöntése után.

Így vagy úgy, de ma este a háború fordulatot vesz. A vizük volt az első lépés. A teljes letámadás a második.

A Föld nem tétlenkedett az utóbbi napokban. A Föld csapatai különböző helyszíneken, különböző időpontokban, rajtaütésszerűen csaptak le a Tisztogatóra, és keményen elbántak velük, váratlan és elszigetelt pontokon. A Föld sokkal inkább összhangban van a talajjal és a fákkal, mint a Tisztogató, és könnyebben el tudjuk magunkat rejteni, a Tisztogató lobogó fényei pedig nem mernek közelebb jönni, mert tudják, hogy a Föld lelövi őket.

Lent a folyónál persze a Tisztogató lövöldözhet a hatalmas fegyvereivel, még az Eget is eltalálhatják, bár azt nem tudják, hogy az Ég ilyen közelről figyeli őket.

De ha lőni kezdenek, akkor a folyót rájuk eresztjük. De lehet egy másik ok is. Mert ha a Tisztogatónak volna egy

olyan erős fegyvere, vajon miért nem használja? Ugyan miért

190

engednék, hogy újra és újra, egyre növekvő hévvel megtámadjuk őket, és mégsem vágnak vissza?

Ennek csak az lehet a magyarázata, mint amire már a legelején is reménykedve gondoltunk, hogy nincs több fegyverük.

Bárcsak ott lennék én is lenn, mutatom, miközben továbbra is figyeljük az eseményeket a Föld hangján keresztül. Bárcsak kezemben tarthatnék egy puskát, és a Késre célozhatnék.

Nem teheted, mutatja az Ég, a hangja halk és komoly. Mostanra elkeserednek. Azért jutottunk el idáig, mert nem tudtak visszavágni.

És te azt akarod, hogy, mutatom. Az Ég azt akarja, hogy a Tisztogató eltűnjön. Most megtámadhatnánk őket, mutatom, és egyre izgatottabb

leszek. Teljes a fejetlenség náluk. Ha most lépnénk- Várunk, mutatja az Ég, addig, amíg meg nem halljuk a hangokat a

távoli hegytetőről.

A távoli hegytető. A távoli hangok a Földnek az a része, akik az információkat gyűjtik, és akik megmutattak nekünk, hogyan szakadt két táborra a Tisztogató. Az egyik odalenn a városban, a másik pedig a távoli hegytetőn. A hegytetővel eddig nem törődtünk, mert úgy tűnt, hogy ok a Tisztogatónak az a része, akik távol tartják magukat a harcoktól, és nem érdekli őket a háború. De tisztában vagyunk azzal, hogy az űrhajó odafent szállt le, és azzal is, hogy azt a nagyobb fegyvert valószínűleg onnan lőttek ki.

Eddig nem tudtunk közelebb férkőzni hozzájuk, hogy lássuk, van-e még több fegyverük.

De ma megtudjuk. A Föld készen áll, mutatom, és alig tudom leplezni az

izgatottságomat. A Főid készen áll a támadásra. Igen, mutatja az Ég. A Föld készen áll. A hangjában látom őket. A Föld összevont seregei az elmúlt napokban szép lassan

körbevették a várost észak és dél felől le, olyan ösvényeken át, amelyeket a Tisztogató nem Ismer, és épp csak olyan közel húzódott a Föld a Tisztogatóhoz, hogy ne hallják meg őket.

191

De az Ég hangjában látok egy másik tömeget Is, akik elrejtőztek, de készenlétben a távoli hegytető közelében várakoznak.

Most eljött a pillanat, amikor a Föld kész arra, hogy teljes erővel átgázoljon a Tisztogatón.

Hogy míndannyiukat elpusztítsa. Híreket várunk a távoli hegycsúcs felöl, mutatja újra az Ég, most

határozottabban, mint ezelőtt. Türelem. Az a harcos, aki túl hamar csap le, bukott harcos.

És ha a hangok megmutatják azt, amire várunk, akkor mi lesz? Rám néz, a szemében a ragyogás még a hangját is betölti, és

akkorára nő, mint a körülöttem szétterülő világ, és megmutatja, mi lesz akkor, hogy mi történik majd, és én azt kívánom, bár úgy lenne.

Ha, mutatja, a hegycsúcsról érkező hangok azt mondják, hogy a Tisztogató elhasználta az összes nagy fegyverét-

Akkora háború ma véget ér, mutatom. És győzni fogunk. A vállamra teszi a kezét, a hangjával egészen beburkol, és bevon

engem a Föld egyesült hangjába. Akkor, de csak akkor, mutatja. Akkor, de csak akkor, mutatom vissza. Halkabban hozzáteszi, de olyan halkan, hogy azt talán már csak

én hallom, A Visszatérő bízik most már az Égben? Bízom, mutatom habozás nélkül, bocsánat, amiért kételkedtem. Bizsereg a gyomrom egy érzéstől, egy borzongató érzéstől,

amiben benne van a jövő is, és az, hogy ma kell megtörténnie a dolgoknak, hogy ma fog megtörténni, hogy az a végzet, amire várok, az itt van és most van, épp előttem, épp előttünk, és végre bosszút állunk a Teherért, az én egyetlenemért, és értem is- Aztán egy váratlan robaj kettéhasítja az éjszakát.

Mi ez? mutatom, de érzem, hogy az Ég hangja is keresi a választ, elindul a sötétbe és közben figyel a szemével is, kutatja a hangot, és érzi a növekvő rettegést, mert ez ugyanaz a fegyver, ami már egyszer megtámadott bennünket-

Ott, mutatja. A távolban, nagyon messze, a hegy tetején-

192

Az űrhajó felemelkedik a levegőbe.

Figyeljük, ahogy nehézkesen felemelkedik az éjszakába, mint egy hattyú, aki most próbálkozik az első szárnycsapásokkal-

Nem láthatnánk közelebbről? mutatja az Ég, és küldi is a szavait a távolba. Nincs egy hang ott a közelben?

Az űrhajó, mint egy apró fénypont a messzeségben, lassan megkerüli a távoli hegycsúcsot, közben egy kicsit megdől, ahogy fordul, és az alsó részén tengernyi fényvillanást látunk, amik az alatta elterülő erdőre hullanak, majd lángok lobbannak fel, egyre nagyobbra nőnek. Ahogy a fák koronáin terjednek, robbanásszerű hangokat is hallunk, dübörög keresztül az egész völgyön, egyenesen felénk.

És megérkeznek a hangok is a hegycsúcs felől – Az Ég felsikolt, mi pedig hirtelen ott találjuk magunkat az

űrhajóból lehulló fényvillanások alatt, a hatalmas robbanások alatt, amelyek széttépik a fákat, magasba csapó lángok mindenfelé, nincs út, amerre értelme lenne rohanni, mert az egész világ lángokban áll, a Föld csak robbanásokat lát és fájdalmat érez, aztán a lángok hirtelen kihunynak, mint a tűz, amire vizet locsoltak.

Hallom az Eget, amint azonnali utasítást küld szerteszét, hogy mindenki vonuljon vissza.

Ne! kiáltom. Az Ég szigorúan rám néz. Legyilkoltatnád őket? Hisz készek meghalni. Most jött el a mi időnk- Az Ég arcon csap a kézfejével. Megdöbbentőn hátratántorodok, az egész fejem zúg a fájdalomtól. Azt mondtad, bízol az Égben, nem ezt mondtad? mutatja, a

hangjában pedig olyan harag forr, hogy szinte fáj. Megütöttél. NEM AZT MONDTAD? A hangja kiver minden más gondolatot

a fejemből. Rámeredek, és az én haragom is nőni kezd. De aztán azt mutatom,

De Igen.

193

Akkor most is bízz bennem. Az Ösvény felé fordul, akik mögötte várakoznak félkörben. Hozzátok vissza a Földet a távoli hegycsúcsról. Az északon és délen állomásozó Föld pedig várjon az utasításaimra.

Az ösvény azonnal elindul, hogy továbbítsa az Ég utasításait a Földnek.

Az utasításokat, amelyeket a Teher nyelvén adott ki az Ég, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy mi van bennük.

Utasítás a visszavonulásra. Nem a támadásra. Az Ég nem fordul felém, még mindig a hátát mutatja, de én

jobban tudom őt olvasni, mint bárki más a Földből, talán annál is jobban, mint ahogy a Földnek olvasnia illene az Eget.

Erre számítottál, mutatom. Tudtad, hogy van még fegyverük. Még mindig nem néz rám, de a hangyában érzem a változást, ami azt súgja, hogy igazam van. Az Ég nem hazudott a Visszatérőnek, mutatja. Ha nem tett volna több fegyverük, abban a pillanatban keresztülgázoltunk volna rajtuk.

De te tudtad. Mégis hagytad, hogy elhiggyem- Abban hittél, amit valóságnak reméltél, mutatja az Ég. Bármit is

mondtam volna, te akkor is hittél volna benne. A fejem még mindig zúg az ütésétől.

Sajnálom, amiért bántottalak, mondja. Jól látom a bocsánatkérésében. Egy nagyon rövid pillanatra látom. Ahogy a napfény áttör a felhőkön, az összetéveszthetetlen fény. Látom, hogy az Ég természete alapvetően jó és békés. Békét szeretnéI velük, mutatom. Azt szeretnéd, ha békét kötnétek. A hangja megkeményedik. Talán valaha is mást mutattam? Nyitva hagytad azt a lehetőséget. Egyetlen bölcs vezető sem vágyna másra. Te is megtanulod

majd ezt. Meg kell tanulnod. Csak pislogok zavartan. Miért?

194

De ő már a távoli hegyet figyeli, ahonnan az űrhajó felszállt. Felébresztettük a szörnyeteget, mutatja. Most már végig kell néznünk, hogyan tombolja ki magát.

195

A SZÖVETSÉG

196

MEGBESZÉLÉS AZ ELLENSÉGGEL

{VIOLA}

A KOMM JELEZ, és tudom, hogy Todd az, de én most az űrhajón, a gyógyító szobában vagyok, Lee kezét fogom és képtelen vagyok másra figyelni.

– Tartsd erősen, Viola – kér Coyle nővér, és a falnak támaszkodik, nehogy elessen, miközben az űrhajó emelkedik.

– Még egy kör, és utána leszállunk – halljuk Simone hangját a hajó kommrendszerén keresztül.

Halljuk a halk bummokat a padlón át, a bombák hangját, amiket Simone fürtökben enged ki. A kisméretű bombákat mágneses erő tartja össze, de zuhanás közben különválnak és beborítják az egész erdőt, nagy robbanások és lángoló tüzek kíséretében.

Már megint a szpakkereket bombázzuk. Miután Lee elmondta, hogy közelednek felénk, segítettem

becipelni őt az űrhajó belsejébe, ahol Coyle és Lawson nővér azonnal kezelésbe vették. Még a csukott ajtó mögött is hallottuk a többi ember ordítását odakintről. Hallottuk, ahogy a rettegéstől és a haragtól őrjöngenek. El tudom képzelni, hogy akik Ivan vezetésével félkörben ültek a közelünkben, s azt követelték Simone-tól és Bradleytől, hogy támadjunk, azok most mit gondolnak.

– MINDENHOL ott lehetnek! – hallom Ivan üvöltését. Míg Coyle nővér nyugtatgatta Lee-t, Lawson nővér pedig

197

elkezdte lemosni Lee sérült szemüregéből a szűnni nem akaró vérzést, hallottuk a fedélzetről Bradley és Simone vitatkozását. Simone a pilótafülkébe ment, Bradley pedig bejött a gyógyító szobába és azt mondta: „Felszállunk!"

– Éppen operálok – szólalt meg Coyle nővér, és fel sem nézett. Bradley kinyitott egy műszerfalat, és kivett onnan egy kisméretű

szerkezetet. – Ez egy giroszkópikus szike. Akkor is egyenesen áll a kezében, ha az űrhajó bukfencezik – mondta.

– Á, szóval az erre jó – jegyezte meg Lawson nővér. – Baj van odakinn? – kérdeztem. Bradley csak a homlokát ráncolta, de a Zaja elárulja, mi zajlik

odakinn: az emberek az arcába ordibálnak, Humanitáriusnak nevezik. Néhányan le is köpik. – Bradley- – Csak kitartás – mondja és inkább velünk marad, minthogy

csatlakozzon Simone-hoz a pilótafülkében. Coyle nővér és Lawson nővér továbbra is ádázul dolgoztak. Már

el is felejtettem, milyen lenyűgöző érzés nézni Coyle nővért, ahogy gyógyít. Minden sejtjével Lee-re figyelt, még akkor is, amikor éreztük, hogy a motorok életre keltek, és az űrhajó lassan emelkedni kezdett a levegőbe, és ahogy imbolygott, amikor megfordultunk a hegy csúcsa fölött, és aztán azt is éreztük, ahogy az első bombák felrobbantak alattunk.

Coyle nővér pedig csak dolgozott tovább. Simone elért az utolsó kör végére is, és érzem, hogy Bradley Zaja

indulatos, mert hamarosan leszállunk, és ki tudja, mi vár ránk, ha kinyitjuk az ajtókat.

– Ennyire rossz a helyzet? – kérdezi Coyle nővér, és gondosan elköti az utolsó varrást.

– Még azzal sem foglalkoztak, hogy letakarjuk a meggyilkolt emberek maradványait – mondja Bradley. – Csak a vérengzést akarták, méghozzá most azonnal.

Coyle nővér egy fali mosdóhoz lép, és megmossa a kezét. – Elégedettek lesznek. Maga megtette, ami a kötelessége.

– Miért? Ez a kötelességünk? Hogy szétbombázzunk egy ellenséget, akivel még nem is találkoztunk?

198

– Maguk már részei ennek a háborúnak. Már nem léphetnek ki belőle, csak úgy. Addig nem, amíg életek forognak veszélyben.

– Maga pontosan ezt akarta. – Bradley – szólok közbe, és a kommom már megint jelez, de még

nem tudom itthagyni Lee-t. – Ők támadtak meg bennünket. – Miután mi megtámadtuk őket – mondja Bradley. – Azután, hogy

ők megtámadtak bennünket, miután mi megtámadtuk őket, és így tovább, és így tovább, amíg mind halottak nem leszünk.

Lee arcát nézem, vagyis amennyi a kötésből kilátszik belőle. Az orra hegye kikandikál a géz alól, a szája nyitva és alig kap levegőt, szőke haja az ujjaimra omlik, vér borítja mindenhol. Érzem őt az ujjbegyeimen, a sérülésektől forró bőrét, az öntudatlan teste súlyát.

Már sosem lesz olyan, mint régen volt, soha többé, és ettől a gondolattól elszorul a torkom és a szívem zakatol.

Ezt műveli a háború. Ezt itt, a kezeim között. Ez itt maga a háború.

A zsebemben újra megszólal a komm.

[TODD]

– Egy semleges helyen? – kérdezi a Mesterpolgár, és fölhúzza a szemöldökét. – Ugyan hol van olyan hely?

– Coyle nővér régi gyógyító háza – felelem. – Viola ezt mondta. Coyle nővér és a felderítő űrhajó emberei ott várnak magára hajnalban.

– Az nem éppen semleges hely, vagy igen? Bár nagyon okos húzás.

Egy percre elgondolkodik, majd a jelentéseket nézegeti, amiket nemrégiben Tate és O’Hare hozott neki. Rosszul állnak a dolgok.

Elég rosszul. A teret lerombolták. A sátrak felét elmosta a víz. Szerencsére az

enyém elég távol van innen, és Angharrad is biztonságban volt, de minden más mocskos és nedves. Az élelmiszer raktár egyik fala összedőlt a nagy víztől, ezért a Mesterpolgár embereket küldött oda,

199

hogy összegyűjtsék, ami még megmaradt és használható, és azt látjuk, hogy hamarosan itt a vég.

– Most aztán elbántak velünk, Todd – mondja a Mesterpolgár, és a papírokat méregeti. – Egyetlen egy támadással odalett a víztartalékunk kilencvenöt százaléka. Minimálisra csökkentett adagokban is legfeljebb négy napig tart ki, míg a konvoj előreláthatóan csak hat hét múlva ér ide.

– És az élelem? – Némileg szerencsésebb a helyzet – odanyújtja nekem a

jelentéseket. – Nézd csak meg magad! A papírokra bámulok. Látom a macskakaparást, amit Tate és

O’Hare vetett oda, a firkákat és hurkákat, amik úgy néznek ki, mint azok a kicsi patkányok, amik még a farmon ellepték a pajtát, és olyan fürgén szaladgáltak előlünk, hogy amikor felemeltél egy deszkát, úgy eliszkoltak, hogy nem láttál egyet se. Nézem a lapokat, és nem fér a fejembe, hogy’ a pokolba képes bárki is olvasni, amikor minden betű olyan máshogy néz ki mindenhol, és mégis valahogy mindegyik olyan egyforma-

– Todd, ne haragudj – mondja a Mesterpolgár, és elveszi tőlem a papírokat. – Elfelejtettem.

Visszafordulok-vissza Angharradhoz. Nem hiszem, hogy a Mesterpolgár bármit képes elfelejteni.

– Figyelj – szól megint, és a hangja egyáltalán nem szemétkedő. – Megtaníthatnálak olvasni.

Na, ezek a szavak azok, amiktől az agyam felrobban, a zavarodottságtól meg a szégyentől, és szétvet a düh és legszívesebben leszakítanám valakinek a fejét-

– Könnyebb, mint gondolnád – folytatja. – Már egy ideje dolgozom azon, hogyan lehetne a Zajt tanításra felhasználni és-

– Miért? Cserébe, hogy megmentettem az életét? – vetem oda neki jó hangosan. – Nem szeret az adósom lenni, igaz?

– Azt hiszem, kiegyenlíthetnénk azt a számlát. Egyébként meg, nincs miért szégyenkezned-

– Fogja be!

200

Hosszan néz rám. – Rendben – mondja végül, szelíden. – Nem akartalak felzaklatni. Mondd meg Violának, hogy ott leszek, ahol kérték. – Feláll. – És még valami: te kísérsz el, egyedül.

{VIOLA}

– Ez gyanúsan hangzik – mondom a kommba. – Tudom – feleli Todd. – Azt hittem, vitatkozik majd, de

mindenbe beleegyezett. – Coyle nővér már az elején megmondta, hogy a Mesterpolgár fog

eljönni őhozzá. Igaza lett. – Vajon miért nem tudok örülni ennek a hírnek? Nevetnem kell ettől, de a nevetésből köhögés lesz. – Jól vagy?- kérdezi Todd. – Ja, ja. Csak Lee miatt aggódom. – Hogy van? – Stabil az állapota, de még mindig nagyon rosszul van. Lawson

nővér csak akkor ébreszti fel a mesterséges altatásból, amikor megeteti.

– Istenem! Mondd meg neki, hogy üdvözlöm. – Látom, hogy elnéz oldalra. – Csak egy rohadtt percet adjon még! – Megint rám figyel. – Mennem kell. A Mesterpolgár meg akarja beszélni, mi lesz holnap.

– Szerintem Coyle nővér is ugyanazt akarja. Találkozunk reggel. Szégyenlősen mosolyog. – Jó lesz végre látni téged. Úgy értem,

élőben. Rég volt már. Túlságosan is rég. Elköszönök és szétkapcsolunk. Lee az ágyban fekszik mellettem, mélyen alszik. Lawson nővér a

sarokban ül, és a monitoron öt percenként ellenőrzi Lee állapotát. Engem is rendszeresen megvizsgál, kipróbálja rajtam Coyle nővér összes gyógymódját, de a fertőzés a karomból már elindult a tüdőm felé.

Halálos, ezt mondta Coyle nővér. Halálos.

201

Ha tényleg igazat mondott, ha nem túlzott, csupán azért, hogy így kényszeresen arra, hogy segítsek neki.

Azt hiszem, éppen ezért nem mondtam el Toddnak, hogy milyen beteg vagyok. Mert ha ettől kiborul, és egész biztos, hogy kiborulna, akkor el kell fogadnom, hogy ez az egész igaz is lehet- Coyle nővér jön be. – Hogy érzed magad, lányom?

– Jobban – hazudom. Bólint és Lee-hez lép, hogy megvizsgálja. – Hallottál valamit

tőlük? – A Mesterpolgár mindenbe beleegyezett – mondom, és megint

köhögnöm kell. – Egyedül jön. Csak ő meg Todd. Coyle nővér felnevet, de nem örömében. – Hogy ez az ember

milyen arrogáns! Annyira biztos abban, hogy nem fogjuk bántani, hogy megjátssza magát.

– Azt mondtam, mi is így teszünk. Csak maga, én, Simone és Bradley. Lezárjuk az űrhajót és lóháton lemegyünk.

– Remek terv, lányom – helyesel, és ellenőrzi a monitorokat. – De persze viszünk magunkkal néhány felfegyverzett nőt is, akik

elrejtőznek a közelben. – Szóval meg sem próbáljuk jó szándékkal kezdeni? – Mikor tanulsz már valamit? Semmi értelme a jó szándéknak, ha

nincsen mögötte erő. – Ez vezet a végeláthatatlan háborúhoz. – Talán. De a békéhez is ez az egyetlen út. – Én ebben nem hiszek. – Sosem fogsz hinni benne. Ki tudja? Lehet, hogy épp ezért leszel

győztes. – Szedelőzködik, hogy induljon. – Viszlát reggel, lányom. A hangjából érzem, hogy már alig várja. Alig várja a napot, amikor a Mesterpolgár jön el hozzá.

[TODD]

A Mesterpolgárral a hideg hajnali sötétben lefelé lovagolunk az úton a gyógyító ház felé, elhaladunk a jól ismert fák és épületek

202

mellett. Erre jártunk Davyvel minden egyes napon, amikor a kolostorhoz tartottunk.

Most először lovagolok erre nélküle. Fiúcsikó, gondolja Angharrad, és látom a zajában Acornt, az ő

nyergében ült mindig Davy, és Halálvágtának nevezte, de ő nem hallgatott erre a névre. Acorn most Viola lova, úgyhogy valószínűleg ott lesz ma a találkozón.

De Davy nem lesz ott. Davy már nem lesz ott sehol. – A fiam jár az eszedben – szól a Mesterpolgár. – Fogja be! – vágok vissza kapásból, aztán folytatom: –

Hogyhogy még mindig tud olvasni engem? Senki más nem képes rá. – Todd, én nem hasonlítok másokra. Mondd csak ki még egyszer, gondolom, hogy lássam, hallja-e. – De egyébként igazad van – mondja, és megrántja Júlia

Örömének a kantárját. – Rendkívül jól csinálod. Gyorsabban elsajátítottad, mint bármelyik parancsnokom. Ki tudja, még mi mindenre vagy képes.

Úgy vigyorog, mint aki majdnem büszke rám. A nap még nem kelt fel az út végén, amerre tartunk, csak egy kis

rózsaszín maszat látszik az ég alján. A Mesterpolgár ragaszkodott ahhoz, hogy mi éljünk oda először, mert azt akarja, hogy már ott legyünk, amikor felbukkannak.

Ő és én. Meg a férfiak, akik követnek bennünket. Elérünk a két pajtához, ott az leágazás a gyógyító házhoz, lefelé, a

kiszáradt folyó irányába. Az ég még mindig sötét, amikor a kanyarban lefelé ügetünk, és meglátjuk-

Nem erre számítottunk. Azt hittük, hogy be tudunk menni a gyógyító házba és ott beszélgetünk, de csak egy elszenesedett faváz áll a helyén, hiányzik a teteje, és a füvön szétégett romok hevernek szanaszét. Először arra gondolok, hogy biztos a szpakkerek gyújtották fel a házat, de aztán eszembe jut, hogy a város felé tartva a Válasz mindent felrobbantott, ami csak az útjába került, még a saját épületeit is. Nem esett nehezükre, mert a Mesterpolgár börtönnek használta az épületet, és már nem az a hely volt, ahol bármikor is gyógyíttatni akarnád magadat.

203

A másik váratlan dolog, hogy ők már itt vannak, a bejáratnál várnak ránk. Viola Acorn hátán egy ökrös szekér mellett halad, azon egy sötét bőrű férfi ül egy szigorú külsejű nő mellett, aki biztosan Coyle nővér. Nemcsak a Mesterpolgár akart elsőként ideérni.

Érzem, hogy piszkosul dühös, de gyorsan elrejti az érzéseit, mire odaérünk hozzájuk. – Jó reggelt! – üdvözli őket. – Viola, téged ismerlek, és persze a híres Coyle nővért is, de nem emlékszem, hogy az úrral lett volna szerencsém már találkozni.

– A fák között fegyveres nők vannak – szólal meg Viola, mielőtt még azt mondaná, hogy jó reggelt.

– De Viola! – kiált rá Coyle nővér. – Ötven emberünk várakozik az út végén – mondom. – A

Mesterpolgár kioktatott, hogy azt kell mondanunk, a szpakkerek ellen van rájuk szükség.

Viola Coyle nővér felé int a fejével. – Ő pedig csak annyit mondott, hogy hazudjunk.

– Az nehéz volna – szólal meg a Mesterpolgár –, mert tisztán látok mindent annak az úrnak a Zajában, akinek, megismétlem, még nem volt szerencsém bemutatkozni.

– Bradley Tench. – David Prentiss elnök vagyok. A szolgálatára. – Te csakis Todd lehetsz – szól hozzám Coyle nővér. – Maga meg az, aki megpróbált megölni engem és Violát –

felelem, és nem eresztem a tekintetét. Ő csak visszamosolyog-vissza. – Nem hiszem, hogy ma itt én

vagyok az egyetlen, aki felelős azért. Alacsonyabb, mint gondoltam. Vagy csak én vagyok magasabb.

Azok után, amit Viola mesélt róla, hogy hadseregeket vezetett, felrobbantotta a fél várost, és megtette magát a város vezetőjévé, szóval én egy valóságos óriásra számítottam. Az biztos, hogy ugyanolyan erős testalkatú, mint a többség ezen a bolygón. Így nézel ki, ha keményen kell dolgozni a megélhetésért. De aztán észreveszem a szemét. Úgy néz rám, mint aki nem tűr ellentmondást, és látom benne, hogy sosem kételkedik magában, még akkor sem, amikor ráférne. Talán mégis egy óriás szemei.

204

Angharradot odavezetem-oda Acorn mellé, hogy rendesen üdvözölni tudjam Violát. Már érzem is a meleg áramlatot, ami végigfut rajtam mindig, ahányszor csak találkozom vele, de látom rajta, hogy milyen beteg, mennyire sápadt és-

Ő is engem néz, a fejét zavartan oldalra billenti. Olvasni próbál engem. De nem tud.

{VIOLA}

Toddra bámulok. Csak nézem és nézem őt. De nem hallom. Egyáltalán nem. Eddig azt hittem, ez csak a háború rémségei miatt van, a sok

borzalomtól és a sokktól, amitől kiégett, de ez más. Ez majdnem teljes csönd.

Mint a Mesterpolgáré. – Viola? – suttogja. – Jól értettem, hogy egy negyedik személy is tartozik a

csapatukhoz? – kérdezi a Mesterpolgár. – Simone úgy döntött, hogy inkább az űrhajóban marad – válaszol

Bradley, és bár le sem veszem a szemem Toddról, hallom Bradley Zajában, hogy Ivanra és a többiekre gondol, akik nyíltan erőszakkal fenyegették meg, ha otthagyjuk őket védelem nélkül. Végül kénytelen volt beleegyezni abba, hogy Simone nem tart velünk. Persze Bradleynek kellett volna maradnia, mert a Zaja minden pillanatban csak úgy harsog, de Iván vezetésével, a hegytetőn maradt emberek ellenezték, hogy a Humanitárius legyen ott velük.

– Micsoda balszerencse. A városlakók bizonyára ki vannak éhezve egy erős vezetőre.

– Így is lehet nézni a dolgokat. – Nos, hát akkor összejöttünk itt a megbeszélésre, amelyen

eldőlhet a világ sorsa – mondja a Mesterpolgár. – Itt vagyunk – ért vele egyet Coyle nővér –, úgyhogy kezdjük is,

rendben?

205

Beszélni kezd, és a szavai olyan hatással vannak rám, hogy már nem is nézek Toddra.

Maga egy bűnöző. Egy gyilkos – a Mesterpolgárnak mondja, jeges hangon. – Népirtást követett el a szpakkerekkel szemben, aminek köszönhetően most nyakunkban a háború. Minden egyes nőt, akit csak ért, börtönbe vetett, rabszolgasorba kényszerített, és megbélyegezte őket örök életükre. De tehetetlennek bizonyult a szpakkerek támadásaival szemben, és a katonái fele odaveszett. Csak idő kérdése, hogy ők mikor lázadnak fel és inkább csatlakoznak a felderítő űrhajó hatalmasabb tűzerejéhez, hogy legalább túléljék azt a néhány hetet, amíg a telepesek konvoja megérkezik.

Coyle nővér végig mosolyog, miközben beszél, annak ellenére, ahogy Bradley és én nézünk rá, és ahogyan Todd néz rá-

De látom, hogy a Mesterpolgár is mosolyog. – Szóval mégis mi tarthat vissza bennünket attól – fejezi be Coyle

nővér –, hogy szépen hátradőljünk, és végignézzük, ahogy tönkreteszi saját magát?

[TODD]

– Maga – mondja a Mesterpolgár egy hosszú, szótlan perc után Coyle nővérnek-, maga egy bűnöző, egy terrorista. Ahelyett, hogy együttműködött volna velem, hogy ÚjPrentissvárost virágzó várossá építsük, ahol megfelelően tudjuk fogadni az érkező telepeseket, maga inkább úgy döntött, hogy mindent felrobbant, és pusztuljon el az egész város, minthogy olyan hely legyen, ami magának nem tetszik. Katonákat és ártatlan városlakókat gyilkolt halomra, és még az itt jelenlévő ifjú Viola életét is kockáztatta. És miért is? Azért, hogy engem megbuktasson, majd megalapíthassa Coylevárost, ahol maga lehet a legyőzhetetlen vezető.

Bradleyre néz. – A felderítő űrhajó legénysége minden bizonnyal fenntartásokkal támogatja magát, miután Violát manipulálta, hogy gyújtsa be azt a rakétát. Mennyi fegyvere is van tulajdonképpen? Elegendő ahhoz, hogy legyőzzön több százezer, több millió szpakkert, akik addig támadnak újra meg újra, amíg mindannyian

206

oda nem veszünk? Maga, Coyle Nővér, éppúgy és éppen annyi magyarázattal tartozik, mint én.

Coyle nővér és a Mesterpolgár még mindig mosolyognak egymásra.

Bradley hangosan felsóhajt. – A mindenit! Ez igazán szórakoztató műsor volt! Rátérhetnénk végre a találkozónk eredeti céljára?

– Mi is az pontosan? – kérdezi tőle a Mesterpolgár olyan hangon, mintha egy gyerekhez beszélne.

– Mit szólna mondjuk ehhez: hogyan kerüljük el a teljes megsemmisülést? – válaszol cinikusan Bradley. – Vagy ehhez: hogyan alakítsunk ki egy olyan életet ezen a bolygón, ahol van elég hely mindenki számára, beleértve magukat is, mindkettőjüket? A konvoj alig negyven nap múlva ideér, szóval mi lenne, ha egy békés világ várna itt rájuk? Itt mindegyikünknek van valamije. Coyle nővérnek elkötelezett csapat áll a háta mögött, bár az Ön seregénél kisebb és kevésbé képzett. A mi hadállásunk könnyebben védhető, de nincs elég hely az egyre türelmetlenebb lakosság támogatására. Önök pedig olyan támadásoknak vannak kitéve, amelyekkel nem tudnak megbirkózni-

– Így van – vág közbe a Mesterpolgár –, a hadi bölcsesség kétségkívül azt diktálja, hogy egyesíteni kell az erőinket-

– Én nem erről beszélek – folytatja Bradley egyre szenvedélyesebben, ahogy a Zaja is nyersebb és sokkal fenyegetőbb, mint bárki másé, akivel eddig találkoztam. De ott zsong benne az az eltökélt tudás is, hogy igaza van, biztos benne, hogy helyesen cselekszik, és van elég ereje ahhoz, hogy kitartson.

Azt hiszem, kedvelem őt. – Egyáltalán nem hadi szervezkedésről beszélek – folytatja. – Én

arról beszélek, hogy nekem vannak rakétáim, bombáim, de szíves örömest magukra hagyom önöket a kis konfliktusukkal, ha nem értenek egyet velem abban, hogy most itt azt kell megbeszélnünk, hogyan vessünk véget a háborúnak, és nem azt, hogy azt hogyan nyerjük meg.

Egy egészen rövid pillanatig a Mesterpolgár nem mosolyog. – Ez könnyű lesz – mondja Viola, miközben köhög. – Nekünk van

vizünk, maguknak van élelmük. Megosztozunk azon, amink van.

207

Megmutatjuk a szpakkereknek, hogy szövetségre léptünk, hogy nem megyünk sehová, és hogy csak békét akarunk.

Miközben ezeket mondja, csak arra tudok figyelni, hogy reszket a hidegtől.

– Egyetértek – mondja Coyle nővér, aki elégedettnek látszik a dolgok menetével. – Akkor a tárgyalás első pontjaként az elnök úr talán volna szíves arról nyilatkozni, hogyan fordítható vissza a fémpántok hatása, amelyekkel nyilvánvalóan az volt a célja, hogy a velük megbélyegzett nők kivétel nélkül meghaljanak?

{VIOLA}

– MICSODA? – ordítja Todd. – Fogalmam sincs, miről beszél – vágja rá a Mesterpolgár, de

Todd arca már tombol. – Ez csak egy feltevés. Nem is biztos, hogy úgy van – mondom. – És csuda jól érzed magad, igaz? – gúnyolódik Coyle nővér. – Nem igaz. De nem vagyok a halálomon. – Mert fiatal és erős vagy. De nem mindegyik nő ilyen szerencsés. – A pántok egy rendezett marhaistállóból származnak, Havenből –

mondja a Mesterpolgár. – És ha maga azt állítja, hogy valamit csináltam velük, csakhogy megöljem a nőket, akkor engem összetéveszt valakivel, és ezt óriási sértésnek veszem-

– Maga csak ne fölényeskedjen és gorombáskodjon velem – vág vissza Coyle nővér. – Hiszen a régi Prentissvárosban is meggyilkolt minden egyes nőt.

– Régi Prentissváros asszonyai öngyilkosságot követtek el, mert elvesztették a háborút, amit ők robbantottak ki.

– Micsoda? – kiáltja újból Todd, miközben megfordul, és a Mesterpolgárra bámul. Rádöbbenek, hogy most hallja először a Mesterpolgár verzióját a régi dolgokról.

– Todd, sajnálom – mondja. – Én megmondtam neked, hogy amit te tudsz, az nem az igazság-

208

– Ben elmesélte nekünk, hogy mi történt! – üvölti Todd. – Ne próbálja most mentegetni magát! Sosem felejtem el, hogy maga milyen ember, és ha Violával bármi történik-

– Nem bántottam Violát – feleli nyersen a Mesterpolgár. – Nem bántottam szándékosan egyetlen nőt sem. Te is jól tudod, a fémpántokat Coyle nővér terrortámadásai után kezdtem el használni. Azután, hogy ártatlan városlakók életét fenyegette, azután, hogy nyomozni kellett, kik támadtak ránk. Ha bárki is felelős ezekért az azonosító karperecekért-

– Azonosító karperecek? – kiált fel Coyle nővér. -...akkor vonja felelősségre őt. Ha meg akartam volna ölni a nőket,

ami persze képtelenség, azt megtehettem volna abban a pillanatban, hogy a seregem betette a lábát a városba. De nem volt ilyen szándékom sem akkor, sem most!

– Érdekes – szól közbe Coyle nővér. – Én vagyok ezen a bolygón a legjobb gyógyító, és én sem tudom a fertőzést megállítani. Ehhez mit szól?

– Nos, rendben – mondja a Mesterpolgár, és ridegen Coyle nővérre néz. – Akkor az első megállapodásunk legyen a következő: Megosztok magával minden információt, amit tudok a fémpántokkal kapcsolatban, és azt is elmondom, hogyan gyógyítjuk a fertőzéssel érintett nőket a városban. Bár, közel sincsenek olyan veszélyes állapotban, mint ahogy azt maga állítja.

Toddra nézek, de valószínűleg fogalma sincs arról, mennyi igaz mindebből. Most valamit hallok a Zajában, aggodalmat és más, velem kapcsolatos érzéseket. De a Zaja még mindig annyira elmosódott, egyáltalán nem olyan, mint régen volt.

Mintha nem is az a Todd lenne, akit valaha ismertem.

[TODD]

– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezem Violát, és mellé lovagolok, nem érdekel, hogy a többiek még folytatják a megbeszélést. – Egész biztos?

209

– Nem kell aggódnod – válaszol, de tudom, hogy hazudik, csak azért, hogy jobban érezzem magam, amitől persze csak még rosszabb lesz minden.

– Viola, ha valami bajod van, ha történt valami- – Csak Coyle nővér próbál ijesztgetni, hogy segítsek neki- A szemébe nézek, és látom, hogy ez nem a teljes igazság. Érzem,

ahogy a gyomrom egy pontba összeszűkül, mer’ ha bármi történik vele, hogyha elveszítem őt, hogyha-

Én vagyok a Kör és a Kör én vagyok, gondolom. De már el is múlik, szertefoszlik, elhalkul, és azt veszem észre,

hogy az előbb becsuktam a szemem, és amikor kinyitom, Viola rémülten néz rám.

– Todd, mit csináltál? Az előbb még hallottam egy kicsit a Zajodat, aztán eltűnt minden.

– Ez egy, ez egy olyan valami, amire valahogy képes vagyok – magyarázkodom, de nem nézek rá. – El tudom némítani a Zajom.

A homloka a meglepetéstől csupa ránc. – Te akartad, hogy ez legyen?

– Ez jó dolog, Viola – az arcom máris lángolni kezd. – Végre egy-két titkot meg tudok tartani magamnak.

De ő csak a fejét rázza. – Én azt hittem, hogy valami rossz dolgot láttál, attól némult el a Zajod. Nem tudtam, hogy szándékosan csinálod.

Nyelek egy nagyot. – Sok rossz dolgot láttam. És ezzel ki tudom őket kerülni.

– De kitől tanultad? Csak egyedül ő tudja, hogy kell ezt csinálni. Igazam van?

– Ne aggódj! Tudom uralni. – Todd- – Ez csak egy eszköz. Ismételgeted ezeket a szavakat, és ettől

jobban tudsz koncentrálni, és össze tudod kapcsolni azzal, amit el akarsz érni és-

– Mintha csak őt hallanám – mondja halkabban. – Todd, ő különlegesnek tart téged, mindig azt gondolta rólad. A végén még rávesz valamire, valami veszélyes dologra, amit te nem is akarsz.

210

– Azt hiszed, én nem tudom, hogy egyáltalán nem bízhatok benne? Viola, hidd el, nem tud engem irányítani. Elég erős vagyok ahhoz, hogy ellenálljak-

– És te is tudsz másokat irányítani? – kérdezi, és a hangja kőkemény. – Ha már a Zajod el tudod némítani, akkor az a következő lépés, nem igaz?

Újra megjelenik az a kép a fejemben a halott Jamesről a téren, és nem tudom elzavarni most ezt a képet, és elönt a szégyen és érzem, mindjárt hánynom kell és Én vagyok a Kör és a Kör én vagyok-

– Nem, arra még nem vagyok képes. Az amúgy is rossz dolog. Nem is akarnám.

– Todd, nem tudod őt megváltoztatni – folytatja Viola kicsit lágyabban. – Nem tudod. Mert ő nem akarja.

– Tudom – felelek, és még mindig nem nézek rá. – Tudom. Aztán egy ideig mindketten azt nézzük, ahogy Coyle nővér és a

Mesterpolgár egymással vitáznak. – Több is van maguknak! – mondja Coyle nővér. – Láttuk a

raktárépületüket a szondákon keresztül- – A maguk szondái belátnak a raktárépület belsejébe is, nővér?

Mert az a technológia még engem is lenyűgözne- Viola a kezébe köhög. – Biztos, hogy jól vagy, Todd? Válaszul azt kérdezem: – Biztos, hogy a fémpánt nem

veszélyezteti az életedet? Egyikünk sem válaszol. A reggel csak egyre hidegebb lesz.

{VIOLA}

A megbeszélés órákon át zajlik, egész délelőtt, a nap már az ég közepén jár. Todd nem beszél túl sokat, és minden alkalommal, amikor próbálok hozzászólni a dolgokhoz, rám tör a köhögés. Bradley, a Mesterpolgár és Coyle nővér megállás nélkül csak vitáznak, vitáznak és vitáznak.

Bár sok kérdésben döntöttek már. Az orvosi információkért cserébe napi kétszer indulnak majd szállítmányok, víz az egyik

211

irányba, élelem a másikba, a Mesterpolgár pedig intézkedik, hogy a Válasz szekerei mellett más járműveket is használhassunk, amelyek megkönnyítik a cserét. Persze sokkal több értelme lenne egy helyen összegyűlni, de a Mesterpolgár nem hajlandó elhagyni a várost, Coyle nővér pedig nem mozdul a hegytetőről. Úgyhogy mostantól az lesz, hogy ennivalót cipelünk tíz kilométerre az egyik irányba, és vizet tíz kilométerre a másik irányból.

De ez csak a kezdet, gondolom. Bradley és Simone az űrhajóval éjjeli őrjáratot biztosítanak a

város és a hegytető fölött, abban a reményben, hogy a szpakkereket majd így sikerül távol tartani. A megállapodás utolsó pontja szerint pedig Coyle nővér a Válasz legképzettebb nőtagjai közül néhányat felajánlott, akik segítenek a Mesterpolgárnak a városban zajló alattomos szpakkertámadások leverésében.

– De csak akkor, ha védekezésről van szó – hangsúlyozom. – Mindkettőjüknek fel kell ajánlani a békét a szpakkereknek.

Különben semmi jó nem sül ki ebből. – Nem lehet egy csatát csak úgy félbehagyni, és békét ajánlani,

lányom – mondja Coyle nővér. – A háború zajlik, akkor is, Ha te az ellenséggel egyezkedsz-

Miközben ezt mondja, a Mesterpolgárra néz. – Ez így van – helyesel a Mesterpolgár, és visszanéz Coyle

nővérre. – Ez korábban is így volt. – Na és most hogy csinálják? – kérdezi Bradley. – A szavukat

adják? – Alkut kötünk a béke érdekében – mondja a Mesterpolgár. – Nem olyan rossz dolog. – És vigyorog. – Ha sikerül, akkor ki

tudja, ki melyik oldalon áll majd. – Különösen így, hogy maga csak akkor lett a béke harcosa,

amikor kiderült, hogy hamarosan megérkezik a konvoj – így Coyle nővér. – Képzelem, mennyire le lesznek majd nyűgözve

– Na és mennyire le lesznek majd nyűgözve öntől, nővér hogy képes volt engem iderángatni, hogy egyezkedjünk.

– Ha bárki miatt le lesznek nyűgözve – mondja Todd –, akkor az Viola.

212

– Vagy Todd – szólal meg gyorsan Bradley. – Ők azok, akik ezért a szövetségért megdolgoztak. De most őszintén, ha önök közül bárki bármilyen szerepet akar magának itt a jövőben, akkor legjobb lesz, ha nyomban elkezdenek úgy is viselkedni, mert pillanatnyilag, minden egyes objektív megfigyelő azt látja, hogy az elnök egy tömeggyilkos, a nővér pedig egy terrorista.

– Én tábornok vagyok – mondja a Mesterpolgár. – Én a szabadságért harcolok – mondja Coyle nővér. Bradley kedvetlenül elmosolyodik. – Azt hiszem, itt most

végeztünk. Tehát megegyeztünk abban, hogy mi kezdődik ma el, és mi lesz holnap. Ha tartani tudjuk magunkat ehhez az elkövetkező negyven napban, akkor talán lesz jövője ennek a bolygónak.

[TODD]

Coyle nővér felveti a kantárokat a lovakra, aztán rácsapja a szíjakat az ökrökre is, akik válaszul Wilf? csak ennyit mondanak.

– Jössz? – szól oda Coyle nővér Violának. – Menjen csak, néhány perc, és indulok én is. Beszélni akarok

Todd-dal. Látszik Coyle nővéren, hogy pont erre számított. – Örülök, hogy

végre találkoztunk, Todd – mondja és hosszasan néz rám, miközben a szekérrel odébbáll.

A Mesterpolgár is bólint búcsúzóul: – Amikor csak készen állsz, Todd – és lassan elindul Júlia Örömével az úton, és magunkra hagy Violával.

– Szerinted ez működni fog? – kérdezi, és hangosan a tenyerébe köhög.

– Hat hét, míg a hajók ideérnek, vagy annyi se. Inkább úgy öt és fél hét.

– Öt és fél hét, és aztán minden megváltozik. – Öt és fél hét, és végre együtt lehetünk. De ő erre nem mond semmit. – Biztos vagy benne, hogy jól alakulnak a dolgaid a Mesterpolgár

mellett, Todd? – kérdezi Viola.

213

– Amikor kettesben vagyunk, akkor ő egészen más, Viola. Nem az a flúgos, gonosz őrült, akinek megismertük. Szerintem kordában tudom tartani, hogy ne gyilkoljon le mindannyiunkat.

– Todd, ne engedd neki, hogy a fejedbe hatoljon – szinte könyörög, olyan komoly a hangja, amilyennek még sosem hallottam. – Ott tud neked a legjobban ártani.

– Nem van benne a fejemben. Tudok magamra vigyázni. Inkább te is vigyázz magadra! – Próbálok mosolyogni. Nem sikerül.

– Életben maradsz, Viola Eade. Jobban leszel. Ha Coyle nővér meg tud gyógyítani, akkor tegyél meg mindent, hogy így is legyen.

– Nem haldoklom. Megmondanám, ha úgy lenne. Egy pillanatra elhallgatunk-el, aztán azt mondja: – Nekem csak te

számítasz, Todd. Ezen a világon te vagy számomra a legfontosabb. Nagyot nyelek. – Nekem pedig te. Tudjuk mindketten, hogy ez komoly, de aztán utunkra indulunk, ő

az egyik, én meg a másik irányba, és fogadni mernék, hogy mindketten arra gondolunk, hogy a másik egy fontos dologban nem mondott igazat.

– Hm, hm – morog a Mesterpolgár, amikor odaérek mellé, és együtt haladunk a város felé. – Mit gondolsz erről az egészről, Todd?

– Ha Viola belehal a fertőzésbe, akkor olyat teszek magával, hogy könyörögni fog, inkább öljem meg.

– Elhiszem – válaszol, miközben tovább lovagolunk, és a város üdvözlő ROBAJa egyre jobban hallatszik –, és épp ezért neked is el kell hinned, hogy sosem tennék ilyet.

Esküszöm, ezt úgy mondja, hogy akár őszinte is lehet. – Tartania kell magát a megállapodásokhoz – folytatom. – Most

békét akarunk. Mindenáron. – Todd, te azt gondolod, hogy én csak a háború kedvéért akarom a

háborút. De ez nem így van. Én győzni akarok. És a győzelem olykor a békét jelenti, nem igaz? A konvoj talán nem lesz elégedett mindennel, amit tettem, de van egy olyan érzésem, hogy hallgatnak egy olyan emberre, aki a nyomasztó körülmények helyébe békét hozott.

Azokat a körülményeket magának köszönhetjük, gondolom. De nem mondom ki.

214

Mer’ már megint úgy hangzik, mintha az igazat mondaná. Talán csak én látom ilyennek őt. – Most pedig lássuk – mondja képesek vagyunk-e megteremteni

egy békés világot!

215

Az Ösvény Vége

LESIMÍTOM A FRISS ZUZMÓT, ami benőtte a karomon a fémpántot azóta, hogy itt ülök a kiszögellő sziklámon, már második napja. Még mindig érzem a fájdalmat, amit a pánt okoz, még mindig minden egyes nap arra emlékeztet, hogy ki vagyok és honnan jöttem.

Bár nem gyógyul, én akkor sem fogadom el a Föld gyógyszereit. Nem tűnik ésszerűnek, de az utóbbi időben valamiért úgy érzem,

hogy a fájdalom akkor múlik majd el, ha a Tisztogató eltűnik innen. Vagy talán csak akkor engedi meg magának a Visszatérő a

gyógyulást, mutatja az Ég, aki most mászott fel mellém. Gyere, mutatja. Eljött az idő.

Minek az ideje? Nagyot sóhajt ellenséges hangom hallatán. Annak az ideje, hogy

megmutassam, miért mi nyerjük ezt a csatát. Hét éjjel telt el azóta, hogy a Tisztogató űrhajója a Földet

bombázta, és az Ég a csapatainkat visszahívta. Hét éjjel, és mi nem tettünk mást, csak figyeltük, mit hoznak a távoli hangok, figyeltük a jelentéseket, amelyekből kiderült, hogy a Tisztogató két csoportja kapcsolatba lépett egymással, segítik egymást, megosztják a tartalékaikat, és az űrhajó újra felszállt a távoli hegytetőről, és körbejárja az egész völgyet, magasan a seregek fölött repül, újra és újra, azóta minden egyes nap.

Hét éjjel telt el, miközben az Ég hagyta, hogy a Tisztogató megerősödjön.

Hét éjjel, míg várta a békét. A Visszatérő nem tud róla, mutatja, miközben átmegyünk a

Földön, hogy az Ég egyedül uralkodik.

216

A Föld arcait nézem, ahogy haladunk, a hangjuk mind egy közös láncot alkot, és egyetlen hangot formál, olyan könnyűnek tűnik közöttük ez a kapcsolat, nekem mégis nehéz. Igen, mutatom. Tudtam.

Elhallgat. Nem, ez nem igaz. Nem tudtad, nem tudod. Aztán megnyitja a hangját, hogy lássam, mit ért ez alatt, és látom,

hogy Égnek lenni ugyanolyan száműzetést jelent, mint Visszatérőnek lenni, sőt még rosszabb is, mert ezt a száműzetést nem ő választotta, korábban ő is csak egy volt a Föld többi tagja között, mielőtt Égnek kiválasztották.

És hogy Éggé válhasson, elválasztották őt a hangtól. Látom, milyen boldog volt azelőtt, amikor még közel volt a

családjához, a vadásztársaihoz és az ő egyetlenjéhez, akivel azt tervezték, hogy majd csatlakoznak a Föld közös hangjához. De akkor elválasztották tőle, majd mindannyiuktól, és elkülönítették, előléptették, és látom, milyen fiatal volt még akkor, alig idősebb, mint-

Mint most a Visszatérő, mutatja. Fölém emelkedik, a páncélzatát erősen megégette már a nap, és a sisakja nagyon súlyosnak tűnik a nyakán és a széles vállán, de az izmai magasra tartják. A Föld mélyen önmagába néz, hogy megtalálja az új Eget, és a kiválasztottnak nincs lehetősége az ellenkezésre. Maga mögött kell hagynia a régi életét, mert a Földnek arra van szüksége, hogy az Ég őrá figyeljen, és az Ég számára nem létezhet más, csak a Föld.

Látom őt a hangjában, ahogy elfogadja a szerepével járó öltözetet, és felveszi „az Ég” nevet, és elkülönül azoktól, akiket irányítania kell.

Egyedül uralkodsz, mutatom, és most már érzem a súlyát. De nem voltam mindig egyedül, mutatja. Ahogy a Visszatérő sem. A hangja hirtelen elér engem, és mielőtt bármit is tehetnék- Ott vagyok vele- – Az én egyetlenemmel a pajtában, ahol éltünk, ahová

éjszakánként lakattal zárt be minket a Tisztogató mestere, akinek tisztán tartottuk a városát, locsoltuk a virágait és ápoltuk a zöldségeit. Sosem ismertem a szüleimet, semmi emlékem nem maradt abból az időből, mielőtt a mesterhez kerültem, és nem ismertem senki mást se

217

igazán, csak az én egyetlenemet, aki nem sokkal volt idősebb nálam, de nagyon jól megtanított arra, hogyan végezzük el a munkánkat úgy, hogy ne verjenek meg bennünket túl gyakran, és megtanított arra is, hogyan rakjak tüzet, hogyan csiholjam össze a cserépdarabkákat, hogy legyen hol melegednünk-

– Az én egyetlenem hagyta, hogy csöndben maradjak, amikor a mester zöldségeivel a piacra mentünk, és összetalálkoztunk a Teher többi tagjával, akiknek a hangja barátságosan nyúlt felém, amikor üdvözöltek, és én ettől mindig zavarba jöttem, de az én egyetlenem magára vonta a figyelmüket, hogy nyugodtan szégyenlősködjek, amíg ahhoz van kedvem-

– Az én egyetlenem a hasamhoz bújt, úgy köhögött, miután beteg, lázas lett a fertőzéstől, ami a Teher számára a lehető legrosszabb dolog, mert ilyenkor a Tisztogató elszakít bennünket a többiektől, állatorvoshoz visz, és onnan még senki nem jött vissza. A testem az én egyetleneméhez szorítom, és könyörgök a sárhoz, a kövekhez és a pajtához is, könyörgök mindenhez, hogy vigyék lejjebb a lázát, kérem, vigyék lejjebb-

– Az én egyetlenemmel, egy nyári éjszakán, miután az egész fiatalságunkat együtt töltöttük, együtt fürödtünk egy vödör vízben, amit hetente egyszer a mester megengedett nekünk, és miközben mosakodtunk és egymást mostuk, meglepetten fedeztük fel, hogy létezik a közelségnek egy másik módja is-

– Az én egyetlenemmel némaságban voltunk egymással, miután a Tisztogató ellopta a hangunkat, és olyanok lettünk, mintha elszakítottak volna bennünket egymástól, és az óceán két partjára vetettek volna, mintha űr tátongana közöttünk, és az én egyetlenem lassan, türelmesen, csattintásokkal és jelekkel próbálta az értésemre adni, mit akar mondani-

218

Az én egyetlenem azonnal talpra ugrott, amikor a pajta ajtaja kinyílt, és ott állt a Tisztogató a puskáival és a kardjaival, és az én egyetlenem odaállt elém, hogy még utoljára megvédjen engem-

Az Ég hagyja, hogy mindez kijöjjön belőlem, és a hangomban újra élővé válik a rémület, olyan eleven, mintha éppen most történne meg, újra meg újra-

Hiányzik neked, mutatja az Ég. Szeretted azt a fiút. Megölték az én egyetlenemet, mutatom és lángolok, haldoklom és

lángolok megint. Elvették tőlem. Ezért figyeltem fel rád már az első alkalommal, amikor

megláttalak, mutatja az Ég. Ugyanolyanok vagyunk, az Ég meg a Visszatérő. Az Ég a Föld nevében beszél, a Visszatérő pedig a Teher nevében. És ahhoz, hogy ezt tegyük, egyedül kell lennünk.

Még mindig nehezen lélegzem. Miért emlékeztettél most erre? Mert fontos, hogy megérted, ki az az Ég, mutatja. Mert emlékezni

fontos. Felemelem a fejem. Miért? De ő csak annyit mutat, Kövess engem.

* * *

Keresztülmegyünk a táboron, amíg elérünk egy a fák között megbújó szűk, jelentéktelennek tűnő gyalogútig. Elindulunk rajta, és hamarosan meglátunk két őrt, akik az Ösvényt őrzik. Tiszteletük jeléül mindketten meghajolnak az Ég előtt, majd továbbengednek bennünket. Az út hirtelen élesen elkanyarodik, és amikor a túloldalra érünk, a sűrű növényzet szinte eltakar bennünket a külvilág szeme elöl. Mászunk fölfelé és fölfelé, valószínűleg ennek a felső völgynek a legmagasabban fekvő pontjához, az út épp csak annyira széles, hogy azon egyszerre csak egyikünk fér el.

Erre az akadályra szükség van, mert a Földnek néha titokban kell tartania bizonyos dolgokat önmaga előtt is, mutatja az Ég, miközben előre sétálunk. Csak így lehet a reményt megőrizni.

Ezért választanak maguknak Eget? mutatom neki, és követem fel a sziklás lépcsőn. Hogy valaki viselje a tennivalók súlyát?

219

Igen. Fontosán így van. Látod, ebben is egyformák vagyunk. Hátra pillant rám. Mindketten megtanultuk, hogyan kell megőrizni a titkokat.

Elérkezünk egy borostyánfüggöny elé, a fák koronáiról csüng alá. Az Ég hosszú karjaival szétválasztja a függönyt, és meglátom, mi van mögötte.

Ott állnak egy tisztáson az Ösvény tagjai kör alakban. Az Ösvény a Földnek az a része, akiknek különösen nyitott a hangjuk.

Még fiatal korukban választják ki őket, hogy ók legyenek az Ég leggyorsabb küldöttei a Föld hatalmas testében. De ők mind befelé fordulnak, a hangjukkal egymásra figyelnek, és a zárt körben egy összekapcsolódott láncot alkotnak.

Ez az ösvény Vége, mutatja nekem az Ég. Itt élik le az egész életüket, születésüktől kezdve erre képezték a hangjukat. Ha valaki ide bekerül, talán egy titkot elvesznek a hangjából, de biztonságban őrzik mindaddig, amíg újra szükség van rá. Ez az a hely, ahol az Ég néha leteszi azokat a gondolatait, amelyek túl veszélyesek ahhoz, hogy széles körben is kitudódjanak.

Hozzám fordul. Ez zajlik itt többek között. Felemeli a hangját az Ösvény Vége felé, és a kör lassan szétválik.

Meglátom, mi az, amit körbeállnak.

A kör közepén egy kőágy áll. A kőágyon egy férfi fekszik. Egy férfi a Tisztogatóból, öntudatlanul. Álmodik.

A Forrásod, mutatom halkan, ahogy belépünk a körbe, és az újra bezárul körülöttünk.

Egy katona, mutatja az Ég. Az út szélén találtuk, azt hittük, belehalt a sérüléseibe. De aztán meghallottuk a hangját, ami őrizetlenül és tárva nyitva áradt belőle, de olyan halkan, hogy szinte már néma volt. Megakadályoztuk, hogy teljesen el- csöndesedjen.

220

Megakadályoztátok? mutatom, és a férfira nézek, akinek a hangját betakarják az Ösvény hangjai, ami elkülönül a nagyobb hangtól, tehát a férfi titkai nem kerülnek kívül ezen a körön.

Minden hangot meg lehet gyógyítani, mutatja az Ég, még akkor is, ha az már távol van a testtől. És ő már nagyon messze került tőle. Kezeltük a sebeit, és elkezdtük szólongatni a hangját, hogy térjen vissza önmagához.

Hogy visszatérjen az életbe, mutatom. Igen. És mindeközben beszélt hozzánk a hangja, olyan dolgokat

mondott, amelyek nagy előnyt jelentettek számunkra a Tisztogatóval szemben, és olyan dolgokat, amelyek csak még értékesebbek lettek, miután a Visszatérő megérkezett hozzánk.

Ránézek. Te már akkor is a Tisztogató támadását tervezted, mielőtt én visszatértem volna?

Az Égnek az a feladata, hogy minden lehetséges veszélyre felkészüljön, ami a Földet érheti.

A Forrásra nézek újra. És ezért mondtad, hogy győzni fogunk. A Forrás hangja mesélte nekünk, hogy a Tisztogató vezetője egy

olyan férfi, aki nem köt igazi szövetségeket. Egyedül akar uralkodni, még akkor is, ha átmenetileg kész egyezkedni a távoli hegytetővel. Gondolkodás nélkül cserbenhagyja a másik felet, amint módja lesz rá. Ez az ő gyengeségük, és ez még jól jön nekünk: Hajnalhasadáskor újra támadunk. Majd meglátjuk, hogy szorult helyzetben is kiáll-e a szövetségese mellett.

Ránézek. De te még így is békét kötnél vele. Látom benned. Ha az megmentene a Földet, akkor igen, az Ég megtenné. És a

Visszatérő is megtenné. Nem kérdezi, hanem kijelenti. Azt mondja, hogy én is

megtennem. Ezért hoztalak ide, mutatja, és a hangomat visszatereli a férfira.

Ha eljön a béke, ha békében tudjuk majd a problémákat kezelni, akkor neked adom a Forrást. Azt tehetsz majd vele, amit akarsz.

Zavartan ránézek. Nekem adod? Már majdnem meggyógyult, már akár fel is ébreszthetnénk őt,

mutatja az Ég. De hagyjuk, hadd aludjon, mert így halljuk az őrizetlenül hagyott hangját.

221

A férfira nézek. De miért jelentene az nekem bosszút? Miért lenne-?

Az Ég egy kézmozdulattal jelez az Ösvény Végének, mire a férfi hangja bekapcsolódik az ő hangjukba-

És így már én is hallom. A hangja- Odalépek egyenesen a kőtáblához, és közel hajolok a férfi

megviselt arcához, amit szőr borít, ahogy az a Tisztogató tagjainak egyik felére jellemző. Nézem a Föld gyógyító tapaszait a mellkasán, és a rongyos ruháit.

Kézben folyamatosan hallom a hangját. Mesterpolgár, mondja. És fegyverek. És birka. És Prentissváros. És egy korai reggelen. Aztán azt mondja- Azt mondja- Todd. Megpördülök, és az Égre nézek. De ez- Igen, mutatja az Ég. Láttam őt a Kés hangjában- Igen, mutatja újra az Ég. Ezt a férfit Bennek hívják, mutatom, és a hangom tágra nyílik az

izgatottságtól. Ő legalább annyit jelent a Késnek, mint az egyetlenje. Ha béke lesz, mutatja az Ég, akkor mindazért a szenvedésért

cserébe, amit a Tisztogató okozott neked, ő a tiéd lehet. Visszafordulok a férfihoz.

Benhez. Ő az enyém, gondolom. Ha béke lesz, ő az enyém. És akkor megölhetem.

222

A BÉKETÁRGYALÁSOk

[TODD]

Halljuk, AHOGY KÖZELEDNEK az erdőn át, egyelőre még a távolban, de egyre gyorsabban.

– Csak várj – suttogja a Mesterpolgár. – Megtámadnak minket – mondom. Amikor rám néz, a hajnal első ködös sugarai ragyognak az arcán.

– Az is lehet, Todd, hogy csapda az egész. Fíúcsikó? mondja Angharrad izgatottan alattam.

– Semmi baj, kislány – nyugtatom, habár én sem vagyok ebben biztos, gondolja mellettünk Júlia Öröme.

– Pofa be! – mordulunk rá egyszerre a Mesterpolgárral. És a Mesterpolgár rám vigyorog. Egy pillanatra visszavigyorgok rá. Az elmúlt hetünk a korábbiakhoz képest tűrhető volt. A víz- és

élelem csereberék a terv szerint zajlottak, habár a Mesterpolgárnak és Coyle nővérnek sem jelentett szórakoztató elfoglaltságot. De ez valahogy az élet egyik szabálya, hogy rögtön boldogabb leszel, ha nem kell aggódnod, mondjuk amiatt, hogy mit fogsz inni. A táborokban is nyugodtabb lett az élet, a város szinte újra olyan, mint egy igazi város, és Viola azt mondja, hogy ott fönt a hegyen is nagyobb a nyugalom. Még azt is mondja, hogy jobban érzi magát, bár a kommon keresztül nem tudhatom igazán, és minden nap talál valami kifogást, hogy miért nem tudunk találkozni, és nem tehetek róla, de aggódom, nem tehetek róla, de arra gondolok, hogy-

(Én vagyok a Kör és a Kör én vagyok)

223

Bár én is elég elfoglalt vagyok a Mesterpolgár mellett. Aki egyébként már egészen jófej lett. Sorra látogatja a táborban a katonákat, a családjukról meg a régi otthonukról kérdezgeti őket, meg arról, hogy mi a tervük, ha véget ér majd a háború, és ha itt lesznek a telepesek, ilyenek. Ugyanezt teszi a városlakókkal is.

Nekem is mindenféle jó dolgot ad, a morgós O’Hare-t például rávette, hogy szerezzen nekem egy kényelmesebb tábori ágyat, és hozzon nekem több takarót a hideg ellen. Mindig ügyel arra, hogy Angharradnak elegendő élelem és víz jusson. Elmondja minden nap, hogy hol tartanak az orvosai a kutatásban, akik a fertőzés gyógymódját keresik, hogy Viola élete egészen biztosan ne legyen veszélyben.

Furcsa. Azért jó. De ez az összes jó dolog csak azért történhet most meg, mert már

egy hete nem támadtak a szpakkerek. Azért mi készülünk rá. A szondák segítségével Bradley és Simone észrevettek néhány utat, ahol a szpakkerek beosonhatnak a városba, és a Mesterpolgár szerint ezek majd jó támadási pontok lesznek. És előkészítettek néhány dolgot az újonnan szerzett, zaj nélküli szövetségeseinkkel, akik nesztelenül tudnak éjszakánként mászkálni az erdőben.

Most úgy tűnik, hogy ez a nagy készülődés jó ötlet volt. Egy szűk úton megyünk lefelé, amely a várostól délre átvágja az

erdőt, és már halljuk is, hogy jönnek a szpakkerek, pont arról, ahonnan számítottunk rájuk.

Egyre hangosabbak. – Nincs ok aggodalomra – mondja a Mesterpolgár, és a fejünk

fölött az égen lebegő szondára pillant. – Minden a terv szerint halad. A szpakkerek Zaja egyre hangosabb és erőteljesebb, de túl gyors

ahhoz, hogy bármit is olvasni tudjunk belőle. Todd, mondja Angharrad, egyre izgatottabban. – Todd, csillapítsd le a lovad! – szól rám a Mesterpolgár. – Nincs semmi baj, kislány – nyugtatgatom, a kezemmel az

oldalát dörzsölöm. Közben a kantárját oldalra húzom, hogy jobban a vízgyűjtő felszerelésünk mögé kerüljek, amit látszólag a Mesterpolgárral őrzünk.

224

Felveszem a kommom. – Látsz valamit a szondán? – Jól kivehetőn semmit – felel Viola. – Csak valami mozgolódást,

de olyan elmosódott minden, hogy az akár a szél is lehet – Biztos, hogy nem a szél. – Tudom – mondja, és a tenyerébe köhög. – Tartsd egy kicsit! A szpakkerek Zaja egyre hangosabb- Aztán még hangosabb- – Todd! Most – szól a Mesterpolgár. – Jönnek. Készen állunk, hallom a kommból, de ez nem Viola hangja,

hanem Coyle nővéré. És a szpakkerek kiözönlenek az árnyékból, mint egy fényáradat- Felénk rohannak- Magasba emelt fegyverekkel, készen a- – Várj még! – súgja mellettem a Mesterpolgár, és céloz- Özönlenek ki az útra- Húszan, harmincan, negyvenen- Ott vagyunk magunkban ketten, a Mesterpolgár és én- – Várj még! – mondja megint – A Zajuk betölti a levegőt- Jönnek- Már olyan közel vannak, hogy eltalálhatnak- Az első husss! már

indul is, mert az egyik elhajította a kezéből a fehér rudat- – Viola! – ordítom- – Most! – hallom Coyle nővért a kommon keresztül-

BUMM!

Az út mindkét oldalán forgácsszilánkokra szakadnak szét a fák, a szpakkerek cafatokra hullanak, a Mesterpolgár és én megtántorodunk-meg, és alig bírom tartani Angharradot, hogy nehogy megbokrosodjon, és ledobjon magáról-

Amikor visszafordulok, a füst már felszállt, és kidőlt fákat és megperzselt rönköket látunk.

Nyoma sem van a szpakkereknek- Csak az úton a holttesteik- Rengeteg holttest-

225

– Mi a pokol volt ez? – ordítom a kommba. – Ez sokkal nagyobb volt, mint amiről szó volt.

– Biztosan rossz arányban keverték a robbanóanyagot – mondja Coyle nővér. – Lesz egy-két szavam Braithwaite nővérhez.

De a kijelzőn jól látom, hogy mosolyog. – Talán kicsit túlbuzgók voltak – mondja a Mesterpolgár, és

odalovagol mellém, mosolyog ő is –, de legalább a békefolyamat megkezdődött!

Aztán a hátunk mögött meghallunk egy másik hangot. Azok a katonák tartanak felénk rohamléptekben, boldogan, akik lenn, az úton várakoztak, hogy a segítségünkre siessenek, ha bármi gond lenne.

Éljeneznek. A Mesterpolgár diadalittasan lovagol feléjük, mintha csak erre

várt volna.

{VIOLA}

– Ez tömegmészárlás – mondja dühödten Bradley. – Mégis hogy a pokolba akarunk így békét ajánlani?

– Kicsit túlfőztük a keveréket – rántja meg a vállát Coyle nővér. – Ez volt az első próbálkozásunk. Most megtanultuk a leckét, legközelebb már tudjuk, hogyan csináljuk.

– Legközelebb – kezd bele Bradley, de Coyle nővér már ott sincs, már indult is kifelé a pilótafülkéből, ahol együtt néztük a képernyőn, hogy mi történik. Simone odakinn van, és a hegytetőn a tömegnek vetíti az egészet, három dimenzióban.

A robbanáskor nagy volt az örömujjongás. Még nagyobb, amikor Coyle nővér kilépett közéjük.

– Szándékosan csinálta – morogja Bradley. – Persze, hogy szándékosan – mondom. – Mindig ezt csinálja. Ha

a kisujjad nyújtod neki, az egész karodat akarja. Felállók a székből- De már ülök is vissza, mert forog velem a világ. – Jól vagy? – kérdezi Bradley, a Zaja aggodalommal teli.

226

– Mint mindig – vágom rá. Pedig rosszabbul érzem magam. Coyle nővér ütemezett kezelése eddig bevált, de ma reggel a láz

elég hevesen csapott le rám, és azóta is tart. Időközben már hat nő meghalt, igaz, nálam mind idősebb, és már betegeskedtek egy ideje, de egyre többnek rosszabbodik az állapota. Sokszor már arról meg tudod állapítani, melyik nő visel fémpántot, ha ránézel az arcukra.

– Semmi használhatót nem talált a Mesterpolgártól kapott információban? – kérdezi Bradley.

Megrázom a fejem, újra rám tör a köhögés. – Ha egyáltalán bármit is kapott.

– Már csak harminchárom nap, és a konvoj ideér egy jól felszerelt orvosi kabinnal. Kibírod addig?

Bólintok, de csak azért, mert a köhögéstől nem tudok megszólalni. Az elmúlt hét nyugtalanító csöndben telt el. Wilf víztartályokkal

indul útnak, és minden gond nélkül tér vissza egy szekérnyi élelemmel. A Mesterpolgár még katonákat is adott mellé, hogy vigyázzanak rá, és munkásokat, hogy segítsenek a vízgyűjtésben. És elfogadta Lawson és Nadari nővér felajánlását, hogy leltárt készítenek az élelmiszer készletről, és ellenőrzik az adagok kiosztását.

Coyle nővér boldogabbnak tűnik, mint valaha. Még arról is elkezdett nekem beszélni, hogyan kell nekifogni a békekötésnek. Aminek láthatólag az is része, hogy egy csomó mindent fel kell robbantani. Braithwaite nővér pedig, aki még annak idején a katonai felkészítést tartotta nekem, bombákat helyez el a fákon, abban a reményben, hogy a szpakkerek majd rádöbbennek, hogy ravaszabbak vagyunk náluk, és abban is bízik, hogy elkapunk majd egyet, aki túléli a robbanást. Akit aztán visszaküldünk, hogy értsék: továbbra is robbantgatni fogunk, ha nem hajlandóak velünk a békéről tárgyalni.

Coyle nővér esküszik, hogy ez a módszer legutóbb is bevált. Jelez a komm, Todd hív, hogy megbeszéljük, mi történt a mostani

támadás során. – Senki nem élte túl, igaz? – kérdezem, és már megint elkap a

köhögés. – Nem – válaszol, és aggódva néz. – Viola, biztos, hogy jól-? – Jól vagyok. Csak köhögök. – Próbálom visszatartani az ingert-

227

Az utóbbi hét napban csak a kommon keresztül láttam őt, a gyógyító házban tartott megbeszélés óta nem is találkoztunk. Én nem mentem le, ő nem jött fel. Mondogatom magamnak, hogy túl sok a tennivaló.

Arról is próbálom meggyőzni magam, hogy nem Todd zajnélkülisége az, amitől olyan-

Amitől az egész olyan, mintha- – Holnap újra megpróbáljuk – folytatom. – Aztán újra és újra,

addig, amíg nem lesz hatása. – Jó. Minél hamarabb elkezdjük a béketárgyalásokat, annál

hamarabb túl leszünk ezen. És annál hamarabb megkezdődhet a gyógyításod is.

– És annál hamarabb megszabadulsz tőle – mondom, és csak későn veszem észre, hogy ezt hangosan is kimondtam. Az ostoba láz.

Todd a homlokát ráncolja. – Esküszöm, Viola, hogy minden rendben. A Mesterpolgár kedvesebb velem, mint valaha.

– Kedves? Mikor volt ő valaha is kedves? – Viola- – Harminchárom nap. Már csak ennyit kell kibírnunk. Csak

harminchárom rövid napot. De ez most az örökkévalóságnak hangzik számomra.

[TODD]

A szpakkerek továbbra is támadnak. Mi pedig továbbra is visszaverjük őket.

Engedelmes! halljuk Júlia Öröme kiáltását az út végéről. Engedelmes! Halljuk azt is, hogy a Mesterpolgár röhög. Hangos patadobogástól dübörög az éjszaka, és a Mesterpolgár

foga csak úgy ragyog a holdak fényében. Az egyenruhája ujján az aranyszál is megcsillan a fényben.

– Most, most! – kiáltja. Braithwaite nővér a nyelvével gusztustalanul csettintgetve

megnyomja egy távirányító gombját, és a Mesterpolgár háta mögött

228

máris lángokban áll az út, és azonnal meggyulladnak az őt üldöző szpakkerek is, akik azt hitték, hogy egy magányos katonára bukkantak, távol a csapdának látszó dologtól, amit egy másik úton állítottunk fel.

De az a csapda nem volt igazi. Viszont a magányos katona az csapda volt.

Öt nap alatt ez volt az ötödik támadásuk, amit megakadályoztunk, és bár egyre ravaszabbak voltak, mi is egyre ravaszabbak lettünk, ál-csapdákal és ál-ál-csapdákkal mindenfelé, és ilyenek.

Elég jó érzés, hogy végre tényleg csinálunk valamit, mintha végre-

(győzünk-) (megnyerjük a háborút-) (ez rohadtt izgalmas-) (fogdbe!) (akkor is az-) Júlia Öröme zihálva érkezik Angharrad mellé, és együtt nézzük,

ahogy a lángok összeölelkeznek, és egy füstfelhő emelkedik a fák fölé, aztán szerteszéjjel oszlik a hideg éjszakában.

– Előre! – kiáltja a Mesterpolgár, és az utasítás husss! átrobog-át a körénkgyűlt katonák Zaján, gyorsan alakzatba állnak és már rohannak is lefelé az úton, hogy életben maradt szpakkerek után kutassanak.

De a lángok hatalmasak, nem úgy tűnik, hogy egy is megmaradt. A Mesterpolgár mosolya az arcára fagy, amikor meglátja odalent a szétrombolt utat.

– Már megint – fordul oda Braithwaite nővérhez. – A robbanás rejtélyes módon már megint túl nagyra sikerült ahhoz, hogy akár csak egyetlen túlélő is maradjon.

– Inkább azt szeretné, hogy ők öljék meg magát? – kérdezi a nővér olyan hangsúllyal, mint akinek bizony az nem volna ellenére.

– Maga nem akarja, hogy mi kapjunk el egyet – mondom Braithwaite nővérnek. – Maga Coyle nővér kedvében akar járni.

A tekintete úgy izzik, hogy a lángjánál akár szépen megsüthetnéd a vacsorádat is.

229

– Megköszönném, ha nem ilyen modorban beszélnél az idősebbekkel, fiam.

A Mesterpolgárból kitör a nevetés. – Úgy beszélek magával, ahogy csak a kedvem tartja, nővér.

Ismerem a maguk vezetőjét, és ne áltassuk magunkat, biztos készül valamire.

Braithwaite nővér változatlan arckifejezéssel a Mesterpolgárra néz.

– Kedves kölyök – jegyzi meg. – És milyen jó megfigyelő – mondja a Mesterpolgár. – Mint

mindig. Érzem, hogy a váratlan dicsérettől a Zajom rózsaszínes lesz. – Kérem, jelentse a nővérnek az újabb sikert – mondja a

Mesterpolgár Braithwaite nővérhez fordulva –, és az újabb kudarcot is.

Braithwaite nővér már indul is a városba Nadari nővérrel, közben mogorván tekint rám.

– A helyedben ugyanezt tettem volna, Todd – szól hozzám a Mesterpolgár, a katonák pedig lassan visszatérnek a tűz közeléből, de nem találtak egyetlen élő szpakkert sem. – Nem hagyom, hogy az ellenfél előnyhöz jusson.

– De most együtt kell dolgoznunk. Együtt kell küzdenünk a békéért.

Őt nem annyira izgatja ez a dolog. A katonákat nézi, akik mögöttünk jönnek, nevetgélnek meg viccelődnek, jó kedvük van, mert a sok vereség után végre győztek. Amikor visszatérünk a térre, még több katona gratulál a Mesterpolgárnak.

Viola azt mondja, náluk is ugyanez megy most a felderítő űrhajónál, csak ott Coyle nővér a hős, őt rajongják körül.

Ezek ketten most azon hadakoznak, hogy melyikük a jobb békeharcos.

– Azt hiszem, igazad van – mondja a Mesterpolgár. – Miben van igazam? – kérdezem. – Abban, hogy együtt kellene működnünk. – Hozzám fordul, az

arcán a jól ismert különös mosollyal. – Azt hiszem, eljött az ideje, hogy másként álljunk a dolgokhoz.

230

{VIOLA}

– Mi történik? – kérdezi Lee, és a kötés alatt vakarózik. – Ne csináld! – kiáltok rá, és játékosan arrébb lököm a kezét, bár

ettől a mozdulattól borzalmas fájdalom nyilallik a karomba. A felderítő űrhajó gyógyító szobájában vagyunk, és látjuk a fali

kijelzőn, hogy a szondák a völgyet mutatják. Miután tegnap túl heves volt Braithwaite nővér támadása, a

Mesterpolgár, mindannyiunk meglepetésére azt ajánlotta, hogy a következő küldetést Simone vezesse. Coyle nővér beleegyezett, Simone pedig elvonult készülődni, hogy megtervezze az egész műveletet, még azt is, hogyan ejtsen túszul egy szpakkert, és hogyan küldje majd vissza a béke üzenetével.

Ami elég különösnek tűnik azok után, hogy annyi szpakkert már megöltünk. Persze az már a háború kezdete óta világos, hogy az egésznek semmi értelme. Azért ölsz embereket, hogy aztán elmond nekik, hogy szeretnéd abbahagyni a gyilkolásukat.

Szörnyet csinál a férfiakból, gondolom. Meg a nőkből is. Szóval Simone ma összeállított egy minden eddiginél nagyobb

elterelő hadműveletet, ami abból áll, hogy fényes nappal felküld néhány szondát, hogy úgy tűnjön, mintha arra számítanánk, hogy a szpakkerek egy bizonyos útról jönnek majd le dél felől. Braithwaite nővér pedig elhelyez oda néhány bombát, amit túl korán robbantunk föl, mintha hibáznánk. Eközben nyitva hagyunk egy másik járatot északon, ahol a Válasz asszonyai Simone vezetésével felfegyverkezve várják majd, hogy elkaphassanak egy szpakkert. Abban reménykednek, hogy mivel nekik nincs Zajuk, meglepik majd őket.

– Valamit elhallgatsz előlem – mondja Lee, és már megint a sebét vakarja.

– Nem lenne egyszerűbb, ha Bradley ideülne melléd? – kérdezem. – A Zajában láthatnád, hogy mi történik.

– Inkább téged választalak. Látom magam a Zajában, semmi túl személyes vagy ilyesmi, csak

egy csinosabb Viola, aki tiszta és ápolt, és nem ilyen lázas és

231

lesoványodott és koszos, mint amilyen most én vagyok, ráadásul úgy érzem, hogy ezt a mocskot már soha nem tudom lemosni magamról.

A vakságáról még nem beszéltünk komolyan, csak viccelődik vele néha, és amikor körülötte van valaki, akinek Zaja van, még mindig képes belelátni. Azt mondja, majdnem ugyanúgy működik, mint amikor volt szeme. Egyébként, mivel sokat vagyok vele, amikor egyedül van, hiszen mindketten ebben az átkozott gyógyító szobában éljük lassan az életünket, így látom a Zajában, hogy az eddigi életének a nagy része eltűnt. Hogy minden, amit lát, az már csak emlékekből áll és olyan képekből, amelyeket mások látnak a világból.

Még sírni sem tud, olyan borzalmasan megégett az arca. – Amikor ott ülsz némán, tudom, hogy engem olvasol. – Ne haragudj! – mondom, és másfelé nézek, és megint köhögni

kezdek. – Csak aggódom. De ma működni fog. – Hagyd abba, nem te vagy ezért a felelős – szól rám. – Te csak

Toddot akartad megóvni, ennyi. Ha nekem kellett volna egy háborút elindítani, csak azért, hogy megmentsem az édesanyámat és a testvéreimet, én is megtettem volna. Gondolkodás nélkül.

– De a háborúban nincs helye a magánéletnek, különben sosem vagy képes helyes döntéseket hozni.

– És ha nem hozol személyes döntéseket, akkor már nem is vagy ember. Minden egyes háborúnak köze van a magánélethez, nem? Valamelyik résztvevő számára biztosan. Ha csak nem színtiszta gyűlöletből ölnek.

– Lee- – Én csak azt akarom mondani, hogy Todd nagyon szerencsés,

amiért van valaki, aki annyira szereti őt, hogy képes lenne feláldozni érte az egész világot. – A Zajában érzem, hogy kényelmetlenül érzi magát, és amiatt aggódik, vajon milyen arcot vágok most, és hogy majd mit válaszolok. – Csak ennyit akartam mondani.

– Ő megtenné értem – mondom halkan. Én is megtenném érted, mondja Lee Zaja. Tudom, hogy megtenné. De azok, akik a mi döntéseink miatt halnak meg, nekik vajon

nincs ugyanígy valakijük, akiért képesek lennének bárkit megölni?

232

Kinek van akkor igaza? A kezembe temetem a fejem. Nagyon nehéznek érzem. Coyle

nővér minden egyes nap újabb gyógymóddal próbálkozik, és én minden nap jobban is leszek egy kicsit, de amikor a fájdalom visszatér, akkor rosszabb, mint korábban.

Halálos, gondolom. Még mindig hetekig tart, mire a konvoj ideér, és az sem biztos,

hogy ők segíteni tudnak- A hajó kommrendszere hirtelen recsegni kezd, és mindketten

megriadunk.- Már megtették – halljuk Bradley meglepett hangját. Felnézek. – Mit tettek meg? – Elkaptak egyet – mondja Bradley. – Északon. – De hát – egyik monitorról a másikra nézek –, még olyan korai.

Még nem is- – Nem Simone volt. – Bradley hangja legalább olyan nyugtalan,

mint az enyém. – Prentiss volt az. Elkapott egy szpakkert, még mielőtt egyeztettük volna a tervet.

[TODD]

– Coyle nővér őrjöngeni fog – mondom, de a Mesterpolgár most azzal van elfoglalva, hogy megrázzon minden kezet, amit a gratuláló katonák nyújtanak felé.

– Meglepő módon teljesen nyugton hagy ez a kilátás, Todd – feleli, miközben élvezi, hogy mindenki ráfigyel.

Mert kiderült, hogy ott fenn, északon, mégiscsak volt egy külön osztag, nem igaz? Akik csak ölbe tett kézzel vártak, és akiket a szpakkerek kinevettek, mert állandóan mellettük lopakodtak le, amikor megtámadták a várost.

Coyle nővér megfeledkezett róluk. Ahogy Bradley és Simone is. Meg én is.

Csak a Mesterpolgár nem. Végignézte a mai nagy tervet, amit Simone mutatott be a kommon

keresztül, és beleegyezett abba, hogy Braithwaite nővér hol és mikor helyezze majd el a csali bombákat. Csakhogy aztán, amikor a

233

szpakkerek rájöttek, hogy a völgy az északi úton sebezhető, és ott lehet támadni, mert mi annyira el voltunk azzal foglalva, hogy úgy tűnjünk, mint akik nem is figyelnek oda a déli részre, ők szokás szerint előre küldtek kémkedni egy kisebb csapatot, ahogy azt már egy tucatszor megtették korábban is- Csakhogy most nem találtak minket olyan jókedvünkben.

A Mesterpolgár odaküldte az embereit, ők pedig valami eszeveszett módon oldalba támadták őket, elvágva előlük az utat, és a többségüket szanaszét lőtték, még mielőtt ráeszmélhettek volna, hogy mi történik.

Kettő kivételével minden szpakkert legyilkoltak, azt a kettőt pedig legyalogoltatták a városba, ami húszpercnyire volt onnan, itt pedig egy robajló sereg várta őket. Tate és O'Hare a katedrális mögötti istállóba vitte őket, hogy ott várakozzanak, amíg a Mesterpolgár ÚjPrentissváros lakóinak gratulációit fogadta. Én is vele tartottam a tömegen keresztül, olyan lassan haladtunk, mert mindenki kezet akart vele fogni, és ujjongtak, meg a hátát tapogatták.

– Elmondhatta volna – szólok neki, és felemelem a hangom, hogy túlharsogjam a lármát.

– Igazad van, Todd – válaszol, és, egy pillanatra megáll, hogy rám nézzen, miközben az emberek csak úgy nyüzsögnek körülöttünk. – Kellett volna, ne haragudj. Legközelebb megteszem.

Meglepetésemre ez úgy hangzik, mintha komolyan gondolná. Végre kiérünk a tömegből, és már ott vagyunk az istállóknál. Ahol néhány nagyon dühös nővér vár ránk. – Követelem, hogy engedjen be! – harsogja Nadari nővér, és

mellette Lawson nővér egyetértően hümmög. – Első a biztonság, hölgyeim – mosolyog rájuk a Mesterpolgár. –

El sem tudjuk képzelni, milyen veszélyes lehet egy túszul ejtett szpakker.

– Most – mondja Nadari nővér. De a Mesterpolgár csak mosolyog. Egy városnyi katona mosolyog vele együtt. – Csak meggyőződöm róla, hogy elég biztonságos-e a helyzet,

mielőtt beengedem magukat, rendben? – mondja, és úgy halad el

234

előttük, hogy az utána jövő katonák elállják az utat a nővérek elől, majd belép az istállóba. Utána megyek.

A gyomrom azonnal görcsbe rándul. Mer’ odabenn ott van a két szpakker, székhez szíjazva, és a karjuk

úgy van hátrakötözve, amit én már nagyon jól ismerek. (de nem van köztük az 1017-es, és nem tudom eldönteni, hogy

emiatt megkönnyebbült vagy nyugtalan vagyok) Az egyikük meztelen bőrét vörös vér borítja, a fémpántja széttört

és leesett mellé a földre. A feje hátracsuklott, a szeme tágra nyitva és pusztuljak el, ha a Zaja nem olyan képeket mutat, amelyeken megfizetünk ezért-

De a mellette lévő szpakker- A mellette lévő szpakker már nem úgy néz ki, mint egy szpakker. Legszívesebben már kiabálnék, de a Mesterpolgár Mi a fészkes

fene ez? megelőz, és ezen én is meglepődöm. A férfiak is meglepődnek. – Kikérdeztük, uram – mondja O’Hare, a keze és az ökle csurom

vér. – Rövid idő alatt rengeteg mindent megtudtunk – A lerobbant szpakker felé mutat. – Még azelőtt, hogy ez itt sajnos belehalt a sérüléseibe, miközben-

Egy suhogást hallok, amilyet már nem hallottam egy jó ideje, és aztán meg a Mesterpolgár Zajából ütés, pofon és lökés, O’Hare feje hátralendül-hátra, és a földre esik, és úgy reszket, mintha rohama lenne.

– A békéért dolgozunk éppen! – ordítja a Mesterpolgár a többi ember felé, akik úgy bámulnak rá, mint a csodálkozó birkák.

– Nem engedélyeztem a kínzást. Tate megköszörüli a torkát. – Ez a másik nagyon szívósnak

bizonyult – mondja, és arra a szpakkerra mutat, aki még életben van. – Nagyon kitartó példány.

– Ez a szerencséje, százados – folytatja a Mesterpolgár, és a hangja még mindig lángolóan forró.

– Beengedem a nővéreket – mondom neki. – Ők el tudják látni. – Nem engeded be, mert most elengedjük őt. – Micsoda? – Micsoda? – kérdezi Tate is.

235

A Mesterpolgár a szpakker mögé sétál. – Arról volt szó, hogy elkapunk egy szpakkert és aztán visszaengedjük őt azzal a hírrel, hogy békét akarunk kötni. – Előveszi a kését. – És ezt is fogjuk tenni.

– Elnök úr- Nyissa ki a hátsó ajtót! Tate kihúzza magát. – A hátsó ajtót? – De most azonnal, százados! Tate megy és kinyitja az istálló hátsó ajtaját, azt, amelyik a tértől

távol eső utakra vezet- A nővérektől is távolra. – Hé! – mondom. – Nem teheti ezt. Megígérte, hogy- – Tartom is a szavam, Todd. – Lehajol, így a szája épp a szpakker

fülénél van. – Feltételezem, hogy a Hang beszéli a nyelvünket, igazam van?

Én meg azt gondolom, a Hang? De már el is indul egy halk Zajfuvallat a Mesterpolgártól a

szpakkerig és vissza, valami mély és fekete és senki nem tudja követni a mozgását, mert olyan gyorsan pörög-forog.

– Mi ez? – kérdezem, és közelebb lépek. – Mit mondott neki? A Mesterpolgár rám néz. – Azt mondom neki, hogy

kétségbeesetten szeretnénk azt a békét. – Felemeli a fejét. – Hát nem bízol bennem?

Nyelek egyet. És még egyet. Tudom, hogy a Mesterpolgár azért akarja a békét, hogy aztán

megkapja érte a jutalmát. Tudom, hogy jobb ember lett, mióta a víztárolónál megmentettem

az életét. De azt is tudom, hogy azért nem változott meg igazán. Mert őt nem lehet megváltoztatni. (vagy igen?) Bár nagyon úgy viselkedik. – És nagyon hálás lennék, ha neki is elmondanád – mondja. A

szemét még mindig rajtam tartja, és meglegyinti a kését. A szpakker előrehajol ijedtében, a kezei végre szabadok.

236

Gyorsan körbenéz, várja, hogy most mi lesz, aztán a szeme megakad rajtam-

Én azonnal megpróbálom megkeményíteni a Zajom, hogy hangos legyen, de olyan fájdalom nyilall belém ettől, mint amikor egy régen használt izmot erőltetsz, és próbálom erősen a fejébe tuszkolni, erősen mindazt az igazságot, hogy igazából mit akarunk, hogy tudja, hogy bármit is mond a Mesterpolgár, hogy én és Viola, mi tényleg békét akarunk, hogy szeretnénk, ha túl lennénk már ezen a háborún és-

Aztán a szpakker megállít egy sziszegéssel- És látom magam a Zajában- És hallom- Felismert? És szavakat- Szavakat az én nyelvemen- Azt hallom, hogy- A kés. – A Kés? – mondom. De a szpakker csak sziszeg megint, és kirohan az ajtón és csak

rohan, rohan, rohan el innen- Ki tudja, milyen üzenetet visz az övéinek.

{VIOLA}

– A pofátlan mindenit! – sziszegi Coyle nővér. – És hogy körbeugrálta őt a sereg. Mint a legrosszabb napokon, amikor még a várost irányította.

– Bárcsak beszélhettem volna a szpakkerral! – mondja Simone, aki most tért vissza a szekérrel a városból, a feldúlt nővérekkel együtt. – Elmondhattam volna neki, hogy nem minden ember egyforma.

– Todd próbálta elmondani neki, hogy mit akarunk – szólok, és megint köhögnöm kell. – Szóval reméljük, a megfelelő üzenetet vitte magával.

– Ha így van, Prentissé lesz minden dicsőség.

237

– Ez nem arról szól, ki gyűjt több pontot – mondja Bradley. – Tényleg nem? – kérdez vissza Coyle nővér. – Maga tényleg arra

vágyik, hogy amikor megérkezik a konvoj, az Elnök legyen fölényben? Ilyen települést szeretne?

– Úgy beszél, mintha jogunk lenne ítélkezni bárki fölött is, mintha jogunk lenne ide besétálni és másokra erőltetni az akaratunkat.

– És miért nem teszik? – szól közbe Lee. – Hisz' ő egy gyilkos. Megölte a nővéremet és az anyámat.

Bradley válaszolni akar, de Simone megelőzi: – Ezzel egyet kell, hogy értsek – amivel csak még jobban felkorbácsolja a vihart Bradley Zajában. – Ha a tetteivel mások életét veszélyezteti, akkor-

– Azért vagyunk itt – szól közbe Bradley –, hogy előkészítsük a helyet a több mint ötezer telepes számára, akik nem szeretnék egy háború kellős közepén találni magukat, ha felébrednek.

Coyle nővér úgy sóhajt fel, mint aki unja az egészet. – Na jó, én inkább kimegyek, és elmagyarázom az embereknek, hogy miért nem mi kaptuk el a szpakkert – mondja, és elindul kifelé a gyógyító szobából. – És ha Ivan bármilyen megjegyzést tesz, én képen törlöm.

Bradley Simone-ra néz, a Zaja kérdésekkel és értetlenséggel van tele, csupa olyan dologgal, amit szeretne megbeszélni. Közben mindenfelől olyan képek villannak elő, amelyen azt látjuk, hogy mennyire szeretné Simone-t megérinteni.

– Abbahagynád ezt, kérlek? – szól rá Simone, de nem néz rá. – Ne haragudj – feszeng Bradley, tesz hátra egy lépést, aztán még

egyet, majd elhagyja a szobát anélkül, hogy bármi mást mondana. – Simone – szólok. – Egyszerűen nem tudok hozzászokni – panaszkodik. – Tudom,

hogy muszáj, hogy nem tehetek mást, de most még- – De ez nem feltétlenül rossz dolog – mondom neki, és Toddra

gondolok. – Ez a fajta közelség. (bár én már nem hallom őt-) (és nem is érzem közel magamhoz -) Megint rám tör a köhögés, és a tüdőmből valami undorító váladék

szakad föl. – Viola, kimerültnek tűnsz. Ugye nem utasítasz vissza egy enyhe

nyugtatót? Így legalább tudsz pihenni.

238

Megrázom a fejem. Az asztalhoz lép, kihúz a fiókból egy kicsi tapaszt, és gyengéden az állkapcsom alá ragasztja. – Adj neki egy esélyt – mondom, és érzem, hogy már szívódik fel a gyógyszer. – Bradley jó ember.

– Tudom – hallom, de a szemem már csukódik le. – Tudom. Már alá is merülök a sötétségben, a nyugtató sötét birodalmában,

ahol hosszú ideig semmit nem érzek, csak a szétterülő ürességet, csak a sötétséget, ami mögött újabb sötétség húzódik-

De aztán véget ér- És alszom- Álmodom- Toddról álmodom- Nem érem el- Nem hallom őt- Nem hallom a Zaját- Nem hallom, mit gondol- Üres tekintettel néz rám- Mint egy szobor, amiben belül nincs semmi- Mintha halott lenne- Mintha, jaj Istenem, ne- Halott- Todd halott- – Viola – hallom, és nyomban kinyitom a szemem. Lee bökdös,

hogy ébredjek fel, a Zaja tele nyugtalansággal, de még valami mással is-

– Mi történt? – kérdezem, a láztól mindenem izzadt lett, teljesen átázott a ruhám és az ágyneműm is.

(Todd, hová tűntél mellőlem-) Bradley áll az ágyam végében. – Valamit csinált – mondja. – Coyle nővér elment, és valamit

csinált.

239

[TODD]

Csak egy halk, rövid hang, nem is hallhatnám, főleg nem az alvó tábor Zaján keresztül.

De ezt a hangot felismerem. Egy nyöszörgő hang. A levegőben. Fiúcsikó? kérdezi Angharrad feszülten, amikor otthagyom a

sátramat, és nekiindulok ki a szürkületbe, ami minden nappal egyre hidegebb.

– Ez egy nyomjelző – mondom Angharradnak, és mindenki másnak is, megborzongok kicsit, keresem, honnan jön a hang, de csak néhány férfit látok, akik még mindig ébren vannak, és ők is keresgélik, mi lehet ez a hang, aztán egyszer csak izgatottság hullámzik át a Zajukon, amikor meglátják, hogy nagy ívben repül az égen, megremeg-meg, mintha tétovázna egy kicsit. A vízesés lába felől, a kiszáradt folyómeder irányából jöhet, és északra tart a hegyekhez, ahol szerintünk a szpakkersereg megbújik-

– Mi a pokol ez, mégis mit csinálnak? – A Mesterpolgár ott terem mellettem, a szemével a rakétát követi. O’Hare-hoz fordul, aki álmos szemekkel épp most botorkált elő a sátrából. – Keresse meg Braithwaite nővért! Most nyomban!

O’Hare már rohan is, félig meztelenül. – A nyomjelző lövedék lassú ahhoz, hogy komoly károkat

okozzon – mondja a Mesterpolgár. – Ez csak elterelő művelet lehet- A szétrobbantott zegzugos hegyre villan a tekintete. – Todd!

Felhívnád Violát? A sátramhoz megyek a kommért, és amikor visszajövök,

meghalljuk a távoli BUMM!-ot, ahogy a nyomjelző valahol északon eltalál néhány fát. De a Mesterpolgárnak igaza lehet, még az ökrök is gyorsabbak a nyomjelzőknél, szóval csak egy céljuk lehet vele-

Hogy eltereljék a szpakkerek figyelmét. De honnan?

240

A Mesterpolgár még mindig a lepusztult zegzugos hegyet nézi onnan jöttek nemrég a szpakkerek, ahonnan már többet egyetlen sereg sem tud levonulni- Fölfelé se-

De egy ember képes rá- Egy ember fel tud mászni a sziklás törmeléken- Valaki, akinek

nem van Zaja- A Mesterpolgár szeme kikerekedik, és tudom, hogy ő is ugyanarra

gondol, amire én. És megtörténik-

BUMM! A zegzugos hegy csúcsáról.

{VIOLA}

– Hogy csinálta? – kérdezi Bradley, amikor a gyógyító szobából az égen a nyomjelző lövedék ívét nézzük a kivetítőn, Lee Bradley Zaján keresztül figyeli. – Hogy volt képes megszervezni ezt az egészet anélkül, hogy bármit is észrevettünk volna?

Jelez a kommom, azonnal felkapom. – Todd? De nem Todd az. – A helyetekben most azonnal a hegy csúcsára irányítanék egy

szondát – mondja Coyle nővér, és rám mosolyog a kijelzőn. – Todd hol van? – köhögöm. – Honnan szerzett kommot?

Felfigyelek Bradley Zajára. Látom, hogy az emlékezetében Simone bukkan fel, aki az űrhajó rakodó helyiségében babrál két

másik kommal, de Bradleynek azt füllenti, hogy csak ellenőrzi a készletet.

– Nem tette volna meg – mondja Bradley. – Szólt volna nekem – Inkább figyeljünk a hegycsúcsra! – szólok közbe. Bradley beállítja a képernyőt, ráirányítja az egyik szondát a hegycsúcsra, éjszakai módra vált, úgyhogy minden zöld és

fekete lesz a kijelzőn. – Mit kellene látnunk? Eszembe jut valami. – Ellenőrizd a testhőmérsékletet.

241

Újra állít valamit a képernyőn, majd- – Ott – mutatom. Egy emberi alakot látunk, lefelé lopakodik a hegyről a bozótosba

rejtőzködve, de olyan gyorsan szedi a lábát, hogy világos, ha meglátják, az se számít.

– Ez csak egy nővér lehet – mondom. – Ha férfi lenne, azt biztos meghallanák.

Bradley egy kicsit feljebb irányítja a szondát, így most látjuk a hegy peremét is. Szpakkerek állnak sorban a göröngyös hegyoldalon, és észak felé néznek, az erdőbe, ahol a nyomjelző lövedék földet ért.

Eszükbe sem jut lefelé figyelni, amerre Coyle nővér menekül. A képernyőt hirtelen egy nagy fényvillanás tölti be, a hőérzékelők

túlterhelődnek, és egy másodperccel később bumm! robog keresztül a szonda hangszóróin.

Ugyanebben a pillanatban óriási üdvrivalgást hallunk az űrhajón kívülről.

– Ők is nézik? – kérdezi Lee. Megint Simone-t látom Bradley zajában, egy rakás ronda szóval

együtt. Felemelem a kommot. – Mit csinált? De Coyle nővér már nincs ott. Bradley beállítja a kijelzőn a kommot, hogy az űrhajón kívülre is

tudjon közvetíteni. A Zaja csak úgy feszül, egyre hangosabb és élesebb.

– Bradley! Mit akarsz-? – Azonnal hagyják el a területet! – szól bele a kommba, és hallom,

ahogy dübörög odakinn a hangja. – A felderítő űrhajó felszáll.

[TODD]

– A ribanc! – hallom a Mesterpolgár hangját, magyarázza a helyzetet a körülötte lévő katonáknak. A téren teljes a káosz. Senki nem tudja, mi történt. Próbálom hívni Violát, de nem fogja a jelet.

– Amikor egy férfi ribancnak nevez egy nőt – szól valaki a hátam mögül, a tábor széléről, ahol a szekerek állnak –, az általában akkor fordul elő, ha a nő valamit jól csinál.

242

Coyle nővér úgy mosolyog vissza ránk, mint egy kutya, aki rátalált a moslékos vödörre.

– Éppen egy békeüzenetet küldtünk – ordítja felé a Mesterpolgár. – Hogy merészeli-?

– Maga csak ne beszéljen nekem arról, ki mit mer – ordít vissza Coyle nővér. – Én csak megmutattam a szpakkereknek, hogy mi, akiknek nincs Zajunk, bármikor lecsaphatunk rájuk, még a saját kis udvarukon is.

A Mesterpolgár egy óriásit sóhajt, aztán a hangja ijesztően selymes lesz. – Egyedül lovagol le a városba, nővér?

– Nem, nem egyedül – válaszol Coyle nővér, és a tábor fölött lebegő szonda felé int. – Vannak barátaim felsőbb körökben.

Aztán meghallunk-meg egy nagyon ismerős bummot keletről, a távoli hegytető felől. A felderítő űrhajó lassan felemelkedik, és hiába szeretné, Coyle nővér nem tudja elrejteni arcán a csodálkozást.

– Az összes barátja része a kis tervének, nővér? – kérdezi a Mesterpolgár, és újra boldognak tűnik.

A komm jelez a zsebemben, végre Viola arca bukkan fel. – Viola!-

– Tarts ki! Már közeledünk feléd – hadarja, és megszakítja a vonalat.

Körülöttünk a katonák valami miatt ismét zajonganak. O’Hare tart a térre a főút felől, maga előtt tolja Braithwaite nővért, gyöngédnek egyáltalán nem nevezhető mozdulatokkal. Ugyanekkor lép elő Taté az élelmiszer raktár mögül Nadari és Lawson nővérekkel, a kezében egy hátizsákot emel a magasba.

– Mondja meg az embereinek, hogy vegyék le a kezüket a nővérekről! – utasítja Coyle nővér a Mesterpolgárt. – Most azonnal!

– Biztosíthatom róla, hogy csak kissé elragadta őket a dolgok izgalma – mondja a Mesterpolgár. – Végül is mi itt mindannyian szövetségesek vagyunk.

– A hegy lábánál kaptuk el – üvölti O’Hare, ahogy közelebb ér hozzánk. – Épp valamiben mesterkedett.

– Ezek ketten meg robbanóanyagokat rejtettek el a szállásukon – mondja Taté, és átnyújtja a táskát a Mesterpolgárnak.

– Nektek segítettünk, idióta – köpi oda Coyle nővér.

243

– Már készülődik a leszálláshoz – szólalok meg, és eltakarom a szemem, mert ahogy a felderítő űrhajó elkezd lefelé ereszkedni, egyre nagyobb a légmozgás. Csak a téren tud leszállni, de az tele van katonákkal, akik már mozgolódnak is, hogy eltűnjenek az útból. Nem forrósodik fel a levegő, és semmi nem jön ki belőle, de akkor is jócskán erősen fújja. Elfordulok, hogy ne vágjon az arcomba, amikor a gép földet ér-

Amikor megfordulok, felpillantok-fel a zegzugos hegyre. Ahol fények gyülekeznek- Még földet sem ér, de a felderítő űrhajó ajtaja kivágódik, és Viola

már ott is van, az ajtónyílásba kapaszkodik. Nagyon rosszul néz ki, betegebbnek, mint eddig, betegebbnek, mint amitől valaha is féltem, és gyengének és soványnak, és alig bír megállni a lábán, azt a karját nem is használja, amin a fémpánt van. Nem lett volna szabad ott hagynom őt egyedül. Olyan rég nem láttam már, rohanok felé, otthagyom a Mesterpolgárt, aki elém áll, hogy elállja az utat, de én kikerülöm-

Odaérek Violához- A szeme találkozik az enyémmel- És azt mondja- Azt mondja, amikor odaérek végre- – Todd, jönnek. Jönnek lefelé a hegyről.

244

A Hangnélküli

EZ NEM AZ, AMINEK LÁTSZIK, mutatja az Ég, amikor a furcsán, erőtlenül repülő lövedéket nézzük, lassan emelkedik a levegőben, és a völgy északi széle felé tart, ahol a Föld könnyedén kitér előle, akárhova is esik.

Legyetek éberek, mutatja az Ég a Földnek. Minden szem legyen éber.

A Tisztogató kezdi megmutatni az erejét. Azon a reggelen, amikor újra támadni kezdtük őket, váratlanul tudták, melyik irányból jövünk. A Föld szemein keresztül mindannyian végignéztük a Föld első támadását, és láttuk, hogyan tömörült új szövetségbe a Tisztogató, és azt is, miben van az erejük.

De a hangjukat hirtelen megszakította egy tűzvillanás. Ennek csak egy magyarázata lehet, mutatta az Ég órákkal a

történtek után. A hangtalan Tisztogató, mutattam. És akkor az Ég és én visszatértünk az ösvény Végére. Az ösvény Vége összeköti azoknak a hangját, akik oda belépnek. Az, hogy tudom, ki a Forrás, hogy ő nem más, mint a Kés apja,

akit a Kés annyira hiányolt a hangjában, amikor úgy érezte, hogy senki nem figyel rá, és ez a férfi itt volt egész idő alatt a közvetlen közelemben, az lehetőséget ad nekem, hogy visszavágjak a Kés szívébe-

Ezek az érzések úgy lobogtak bennem, olyan élesen és hevesen, hogy lehetetlen lett volna elrejteni a Föld elöl. De az Ég azt parancsolta az Ösvény Végének, hogy egy hangon beszéljen, és zárja

245

körül a mi hangjainkat, gondoskodjon róla, hogy amit erről gondolunk, maradjon köztünk. Amit erről gondolunk, ugyanúgy elhagyja a hangunkat, de nem hatol be a Föld hangjába, hanem visszatér egyenesen ide, az Ösvény Végéhez.

Tudunk arról, hogy az utóbbi időkben a hangnélküliek elnyomásban éltek, mutatta az Ég, amikor ott álltunk a Forrás mellett azon az éjszakán, amikor a Tisztogató először támadt vissza, de most ők is beléptek a háborúba.

Veszélyesek, mutattam és az öreg mester jutott eszembe, aki hang nélkül mögénk került és figyelmeztetés nélkül ütött meg bennünket. A hangos Tisztogató nem bízott meg bennük, még akkor sem, amikor közöttük élt.

Az Ég a Forrás mellkasa fölé nyújtotta a kezét. És most mindent megtudunk róla.

A hangja kinyújtózott, és körbezárta a Forrás hangját. És a Forrás, végtelen álmában beszélni kezdett.

Szótlanul hagytuk el az Ösvény Végét aznap éjjel, és szótlanul tértünk vissza táborba, ahonnan ráláttunk a Tisztogatóra.

Nem erre számítottam, mutatta az Ég. Nem? mutattam. A Forrás azt mondta, hogy veszélyes harcosok

voltak, a legutóbbi nagy háborúban ők segítettek térdre kényszeríteni a Földet.

Azt is mondta, hogy békét akartak, mutatta az Ég és az állát simogatta. Azt is mondta, hogy a hangos Tisztogató cserbenhagyta őket, és hagyta őket meghalni. Rám nézett. Nem tudom, mit gondoljak minderről.

Gondold azt, hogy a Tisztogató veszélyesebb, mint valaha, mutattam neki. Gondold azt, végre eljött az idő, hogy végezzünk velük egyszer és mindenkorra, rájuk kell engedni a folyót, hogy eltűnjenek innen, nyomuk se maradjon.

És mi a helyzet azzal a Tisztogatóval, amelyik éppen úton van idefelé? kérdezte az Ég. És a Tisztogatóval, aki majd utána jön? Mert ahol már volt kettő, ott biztos lesz még több is.

246

Akkor megmutatjuk nekik, hogy mi történik, ha a Földet nem veszik számításba.

Ők pedig majd legyilkolnak bennünket a sokkal fejlettebb fegyvereikkel a levegőből, ahol nem érjük el őket. Az Ég megint a Tisztogatót nézi. A probléma még mindig megoldatlan.

Így hát minden nap megtámadtuk őket, hogy felmérjük az új erőiket.

De rászedtek és visszavertek bennünket minden egyes alkalommal.

És ma a Tisztogató foglyul ejtette a Földet.

Aki aztán visszatért. Két különböző üzenettel.

Üresség. Ezt mutatta nekünk a visszatérő Föld. Megkínozták és arra

kényszerítették, hogy végignézze, amint egy társát megölik, aztán a Tisztogató vezére visszaküldte őt az üzenettel, hogy mit is akarnak pontosan.

Egy üres üzenettel, amiben csak a semmi volt, a teljes üresség. Ezt mutatta neked? kérdezte az Ég, miközben közelről figyelte őt.

Újra megmutatta nekünk az üzenetet. Nem volt benne semmi más, csak végtelen, néma, teljes üresség. De vajon ezt akarja? kérdezte az Ég. Vagy önmagát mutatta meg

nekünk? Hozzám fordult. Azt mondtad, úgy tekintenek a hangjukra, mint egy átokra, amiből ki kell „gyógyítani” őket. Talán valójában azt akarja.

A pusztulásunkat akarja, mutattam. Ezt jelenti. Támadnunk kell. Le kell őket győznünk, mielőtt túlságosan megerősödnek-

Szándékosan megfeledkezel a másik üzenetről. Mogorván néztem rá. A másik üzenetről, amit a Kés küldött, aki

érezhetően elkezdte „gyógyítani” a hangot, és amilyen gyáva,

247

rejtegetni kezdte magát. Az Ég megkérte a visszatért Földet, hogy ismételje meg a Kés üzenetét, és már láttuk is-

A rémületet amiatt, ahogy a Földdel bántak, a rémületet, amit már oly jól ismertem régről. Láttuk, hogy ő, és akik az űrhajóval érkeztek, és a Kés egyetlenje is mennyire ellenzik ezt a háborút, és nem akarnak semmi mást, csak egy olyan világot, ahol van hely mindannyiunknak, ahol békében élhetünk.

Egy békés világot. A Kés nem az ő nevükben beszél, mutattam. Nem beszélhetve

már láttam is, hogy egy gondolat kavarog az Ég hangjában. Majd otthagyott, és amikor követni akartam, azt mondta,

maradjak. Órákon át dühöngtem, és tudtam, hogy csak az Ösvény Végéhez

mehetett, ott fontolgatja, hogyan is árulhatna el bennünket a béke nevében. Amikor visszatért a sötét, hideg éjszakából, a hangja még mindig kavargott.

Nos? mutattam dühösen. Mit csinálunk most? És akkor meghallottuk azt a vinnyogó hangot az égből, amit az a

furcsán lassú rakéta adott ki magából. Minden szem maradjon éber, mutatja újra az Ég, és nézzük, ahogy

a rakéta egy nagy ívet ír le a levegőben és aztán ereszkedni kezd a föld felé. Figyeljük az eget a völgy fölött is, hogy látunk-e valahol egy nagyobb lövedéket vagy a repülő hajót visszatérni. Figyeljük a völgyből kivezető utakat, kutatjuk szemünkkel a vonuló seregeket és várunk és figyelünk, és azt találgatjuk, hogy ez vajon egy baleset, egy jel vagy egy félrevezető támadás volt.

Mindenfelé figyelünk, csak a hegyre nem, a lábunk alatt. A robbanás minden egyes érzékszervünk számára egy sokk, sérti a

szemünket, a fülünket, a szánkat, az orrunkat és bőrünket, a Föld minden egyes porcikáját, mert egy részünk most meghal, egy részünk most darabokra szakad, ahogy a hegy pereme újra beomlik és a Föld tagjai tárva-nyitott hanggal sorban meghalnak, miközben küldik mindannyiunknak haláluk minden egyes pillanatát, így mi is velük halunk, mind velük sérülünk, betemet mindenkit ugyanaz a füst, ugyanaz a föld- és kőtörmelék hull ránk is, földre dönt engem és a-

Az Ég, hallom-

248

Az Ég? lüktet keresztül az egész testemen. Az Ég? a lüktetés bejárja az egész Földet, mert egy pillanatra, egy rémisztő pillanatra-

Az Ég hangja még mindig csöndes. Az Ég? Az Ég? A szívem hullámzik és a hangom a többiek hangjához csatlakozik,

és remegő lábakkal felállók, és keresztülküzdöm magam a füstön és keresztül a pánikon és azt üvöltöm, hogy Az Ég! Az Ég!

Az Ég! Mire- Az Ég itt van, mutatja. Odaérek, ahol betemették őt a kövek, és jön még több kéz és

kiássuk őt a törmelékek alól, vér folyik le az arcáról, a kezéről, de megvédte őt a páncélja, feláll, füst és por száll körülötte a levegőben-

Hozzatok ide egy hírvivőt, mutatja.

Az Ég egy hírvivőt küld a Tisztogatóhoz. Nem engem, bár könyörögtem neki. Hanem azt küldi, akit elkaptak, majd visszaküldték hozzánk. Rajta

keresztül nézzük, ahogy az Ösvény követi őt lefelé a hegy köves oldalán, időnként megáll, hogy a Föld hangya elérjen a Tisztogatóhoz, mint egy nyelv, ami majd az egyetlen kiválasztotton szól.

Nézzük a szemén keresztül, ahogy a Tisztogató felé gyalogol, és látjuk a Tisztogató arcait, hátralépnek, hogy utat engedjenek neki, nem rángatják és nem éljeneznek, mint legutóbb, és hallja a hangjukon keresztül, hogy a vezérüktől azt az utasítást kapták, hogy hagyják őt sértetlenül megérkezni.

Most kellene rájuk engedni a folyót, mutatom.

De az Ég hangja elnyomja a hangomat. Így hát a Föld keresztülmegy az utcáikon, maga mögött hagyva az

utolsó Ösvényt is, és megteszi az utolsó lépéseket a főtéren át a vezérük, a Teher nyelvén Prentissnek nevezett férfi felé. Aki már ott várja, mintha ő lenne a Tisztogató Ege.

249

De vannak ott mások is. Három hangnélküli Tisztogató, közöttük a Kés egyetlenje, akinek a Kés gondolataiban rendszeresen megjelent az arca, szinte úgy ismerem, mint a sajátomat. Ott áll mellette a Kés, némán, mint azelőtt, de még így is érezhető szüntelen aggodalma.

– Légy üdvözölve – mondja egy hang. Nem a vezér hangja. Az egyik hangnélkülié. A szája csattogtatásával mondja, ahogy a

Tisztogató szokott beszélni, aztán a vezér elé lép, és kinyújtja kezét a hírvivőnk felé. De a Tisztogató vezére megragadta a karját, és egy pillanatig viaskodnak egymással.

Aztán előre lép a Kés, ellép mellettük. A hírvivő elé. A vezér és a hangnéiküli őt figyelik, miközben egymást

visszafogják. És a Kés azt mondja a szájával: – Béke. Békét akarunk. Nem

számít, hogy ezek itt ketten mit mondanak, mi békét akarunk. Érzem magam mellett az Eget, érzem, hogy a hangja befogadja,

amit a Kés az imént mondott, és ahogy mondta, és aztán érzem, hogy még jobban kinyújtózik, át a hírvivőn, egészen a Tisztogatóig, és a Kés csöndes hangjának a mélyére.

A Késnek eláll a lélegzete.

Az Ég hallgat. A Föld nem hallja, amit az Ég hall. Mit csinálsz? mutatom. De az Ég már küldi is a választ az Ösvényen keresztül- A Föld egységes hangját küldi le a hegyen, az úton és a téren át a

hírvivő hangjába- Olyan gyorsan, hogy azt az Ég már biztosan régen így tervezte- Egyetlen szót küld- Egy szót, amitől a hangom feltartóztathatatlanul dühös lesz- Béke, mutatja az Ég a Tisztogatónak, Az Ég békét ajánl nekik. Elviharzok az Ég mellől, otthagyom a Földet, megyek, aztán

rohanok fel a hegyoldalra, az én saját kiszögellésemhez-

250

De a Föld elől nem lehet elrejtőzni, hogy is lehetne? A Föld az maga a világ és csak úgy hagyhatod el, ha elhagyod magát a világot is.

A pántra nézek a karomon, ami örökre elválaszt a többiektől, és egy fogadalmat teszek. Az nem elég, hogy megölöm a Kés Benjét, habár ezt biztosan megteszem és gondoskodom arról is, hogy a Kés tudomást szerezzen róla-

Ennél többet akarok. Megakadályozom ezt a békét, még akkor is, ha az életembe kerül. Megbosszulom, amit a Teherrel tettek. És megbosszulom, amit velem tettek. Nem lesz béke.

251

HÍRVIVŐ

252

A KÜLDÖTTSÉG

[TODD]

– Nyilvánvaló – mondja a Mesterpolgár. – Én megyek. – Csak a holttestemen át – csattan fel Coyle nővér. A Mesterpolgár önelégülten vigyorog. – Elfogadom ezt a feltételt. Összezsúfolódtunk mind a felderítő űrhajó egyik kisebb

helyiségében. Én, a Mesterpolgár, Coyle nővér, Simone, Bradley, és az egyik ágyon az ijesztően bekötözött fejű Lee, a másikon Viola, szörnyű állapotban. Hát itt tartjuk Új Világ történelmének legfontosabb megbeszélését. Egy betegség és izzadtságszagú kis szobában.

Béke, mondta nekünk a szpakker. Béke, jött át hozzánk a szava, tisztán és hangosan, mint egy régóta várt jel, mint egy kívánság, mint egy válasz a kérdésünkre.

Béke. De volt ott valami más is, valami egy pillanat alatt körbekutatta a

fejemet, valahogy úgy, ahogy a Mesterpolgár csinálja, csak még gyorsabban és ravaszabbul. Úgy tűnt, nem az előttünk álló szpakkerből jön, hanem valami van mögötte, mintha valamilyen értelemszerű micsoda lenne a hangja mögött, ami áthatol rajta és olvas engem, az én igazságomat, akkor is, ha csöndben vagyok-

Mintha az egész világon csak egyeden egy hang létezne, és az egyedül hozzám beszélne.

És hallotta, hogy komolyan beszélek. És aztán a szpakker azt mondta, Holnap reggel. A hegycsúcson.

Küldj kettőt. Aztán végighordozta a tekintetét mindannyiunkon, majd

253

megállt egy pillanatra a Mesterpolgáron, aki szigorúan nézett vissza rá, aztán a szpakker megfordult, és otthagyott minket, meg sem várta, hogy válaszoljunk neki.

Akkor kezdődött el a vitatkozás. – Maga is nagyon jól tudja, David, hogy valakinek a felderítő

űrhajóról kell mennie. Ami azt jelenti, hogy kettőnk közül már csak az egyikünk mehet – mondja Coyle nővér.

– És az nem maga lesz – válaszol a Mesterpolgár. – Lehet, hogy ez csapda – mondja Lee, a Zaja feldúlt. – Ebben az

esetben én a Mesterpolgárra szavazok. – Talán menjen inkább Todd – javasolja Bradley. – Végül is vele

beszéltek. – Azt nem. Todd marad – mondja a Mesterpolgár. Megpördülök. – Nem maga mondja meg, hogy mit teszek. – Todd, ha nem vagy itt, ki akadályozza majd meg a nővéreket,

hogy bombát tegyenek a sátramba? – Ragyogó ötlet – mosolyog Coyle nővér. – Elég a civakodásból! – szól közbe Simone. – Én és Coyle nővér

tökéletesen- – Én megyek – szólal meg Viola halkan, és mindenki elnémul. Mind ránézünk. – Az kizárt – kezdem el mondani, de már rázza is

a fejét. – Azt akarják, hogy csak ketten menjünk – folytatja az ágyban

már megint köhög. – És mind tudjuk, hogy az nem lehet a Mesterpolgár vagy Coyle nővér.

A Mesterpolgár felsóhajt. – Miért van az, hogy ti ketten még mindig úgy hívtok, hogy-

– És te sem mehetsz, Todd – szól közbe Viola. – Valakinek meg kell akadályoznia, hogy ők ketten mindannyiunkat kinyírjanak.

– De te beteg vagy- – Azt a rakétát én lőttem ki a hegy felé. Nekem kell rendbe

hoznom a dolgokat. Nagyot nyelek. De látom az arcán, hogy mennyire komolyan

gondolja.

254

– Én egyetértek – mondja Coyle nővér. – Viola remekül képviseli azt, hogy milyen jövőért küzdünk. Simone pedig vele tart, hogy vezesse a tárgyalásokat.

Simone kicsit kihúzza magát, de Viola azt mondja: – Nem – és megint egy csomót köhög. – Bradley jön.

Bradley Zaja csak úgy szikrázik a meglepetéstől. Simone zaja is biztos szikrázna, ha lenne neki. – A döntés nem a tiéd, Viola – mondja Simone. – Én vagyok a Missziós Parancsnok és én vagyok az egyetlen-

– Öt tudják olvasni – mondja Viola. – Pontosan. – Ha két olyan embert küldünk, akinek nincs Zaja, az elég rosszul

néz ki. Bradleyt olvasni tudják és igazi békevágyat látnak majd benne. Todd itt marad a Mesterpolgárral. Simone és Coyle nővér pedig felettünk körözhetnek a felderítő űrhajóval, amíg a megbeszélések zajlanak, így biztonságban maradunk, Bradley és én pedig felmegyünk arra a hegyre.

Megint köhög. – Most menjetek, hadd pihenjem ki magam holnapig.

Nagy a csönd, mindenki elgondolkozik azon, amit Viola mondott. Gyűlölöm ezt az egészet. De belátom én is, nem mondott ostobaságot. – Nos, azt hiszem, ezt lezártuk- szólal meg Bradley. – Akkor rendben van – mondja a Mesterpolgár is. – Keressünk

egy helyet, ahol meg tudjuk beszélni a feltételeket, rendben? – Jól van, tegyük azt – helyesel Coyle nővér is. Kezdenek kifelé szállingózni, a Mesterpolgár még alaposan

körbenéz, mielőtt távozik. – Jó kis űrhajó – mondja és eltűnik az ajtón túlra. Lee is megy, Bradley Zajára támaszkodik. Viola épp mondani akarja, hogy maradjon, de szerintem Lee kettesben akar hagyni minket.

– Biztos vagy benne? – kérdezem Violától, amikor mind kimentek. – Nem is tudod, mi történik odafenn.

– Nem örülök én sem, de ennek így kell történnie. És ezt olyan határozottan mondja. Utána rám néz, nem szól

többet.

255

– Mi van? Mi a baj? – kérdezem. Megrázza a fejét. – Mi van? – A Zajod, Todd – mondja. – Gyűlölöm. Ne haragudj. Gyűlölöm.

{VIOLA}

Engem néz, és látom, hogy össze van zavarodva. De nem hallom, hogy tényleg össze van-e zavarodva. Nem hallok

belőle semmit. – Viola, az, hogy csöndes vagyok, az jó dolog. Ez segít majd

rajtunk, segít rajtam, merthogyha... Feláll és járkálni kezd, mert látja, milyen az arcom. Nem is bírok ránézni. – Ez én vagyok – mondja halkan. – Még mindig Todd vagyok. Pedig már nem az. Ő már nem ugyanaz a Todd, akinek a

gondolatai beterítettek mindent, mint egy nagy, tarka összevisszaság, már nem az a Todd, aki képtelen lett volna hazudni, még akkor is, ha az élete múlt volna rajta, aki nem is hazudott akkor, amikor az élete múlt rajta. Már nem az a Todd, aki többször is megmentette az életemet, már nem az a Todd, akinek minden nyugtalanító gondolatát hallottam és akiben megbízhattam, akit ismertem-

Az, akit- – Nem változtam – mondja. – Csak most jobban hasonlítok rád,

meg azokra, akikkel felnőttél, mint amilyen például Bradley volt azelőtt.

Még mindig nem nézek rá, és remélem, hogy nem látja, mennyire kimerültnek érzem magam, hogy a karom minden egyes levegővétellel lüktet, és agyonnyom a láz. – Tényleg nagyon fáradt vagyok, Todd. Holnap reggel mennem kell. Muszáj pihenni.

– Viola- – Egyébként is odakinn a helyed velük – mondom. – De figyelj

arra, hogy a Mesterpolgár és Coyle nővér ne nevezze ki magát ideiglenes vezetőnek.

Rám néz. – Nem tudom, mit jelent az a szó, hogy ideiglenes

256

És ez annyira hasonlít arra a Toddra, akit ismerek, hogy mosolyognom kell. – Rendben leszek. Csak aludnom kell egy kicsit.

Még mindig engem néz. – Viola, meg fogsz halni? – Micsoda? Nem. Nem, én nem- – Meg fogsz halni, csak nem mondod el nekem? – A szemeivel

elmerül bennem és feszülten vár. De még most sem hallom a Zaját. – Nem javulok – mondom –, de ez nem jelenti azt, hogy

belehalok. Coyle nővér eltökélte, hogy talál számomra valamilyen gyógymódot, de ha nem tud, még mindig ott van a konvoj, nekik sokkal hatékonyabb gyógyszereik vannak, mint amit itt, a felderítő űrhajón találni. Addig pedig kibírom.

Még mindig csak néz engem. – Mer' én nem bírnám ki, ha... – A hangja erőtlen. – Én nem bírnám ki, Viola. Nem bírnám.

És akkor meghallom. A Zaját, ami még mindig nagyon halk, de ott van, ott lobog, csak

úgy lángol benne mindaz, amit érez, és látom, hogy az érzései valódiak, látom, mennyire aggódik értem, és hallom őt, nagyon elmosódottan, de hallom-

De aztán azt hallom, hogy Én vagyok a Kör- És újra csöndes lesz, néma. – Nem haldoklom – mondom, és megint nem nézek rá. Todd csak áll ott még egy pár másodpercig. – Odakinn leszek –

mondja végül. – Szólj, ha bármire szükséged van. Szólj nekem, és hozok bármit.

– Szólok. Bólint, a száját összeszorítja. Aztán újra bólint. Aztán kimegy. Egy ideig csak ülök az ágyamban, a sereg ROBAJát hallgatom,

ami a térről szűrődik befelé, és hallom a Mesterpolgár és Coyle nővér felemelt hangját, és Simone-t meg Bradleyt és Lee-t, mind vitatkoznak.

Mindenkit hallok, csak Toddot nem.

257

[TODD]

Bradley hangosan sóhajt, miután végre befejezik a hosszas vitatkozást a tábortűz körül, az éjszaka legdermesztőbb óráiban. – Akkor megegyeztünk? – kérdezi. – Azonnali tűzszünetet ajánlunk fel mindkét részről és minden korábbi ellenségeskedést lezárunk. Aztán még hátravan a folyó kérdése, végül pedig ki kell találnunk, hogyan tudunk együtt létezni itt ezen a bolygón.

– Egyetértek – helyesel a Mesterpolgár. Mégcsak nem is tűnik fáradtnak.

– Igen, rendben van – mondja Coyle nővér is, miközben nehézkesen föláll. – Nemsokára reggel van, és még vissza kell mennünk.

– Vissza? – kérdezem. – A hegytetőn várakozó embereknek tudniuk kell, hogy mi

történik, Todd. Azonkívül szólnom kell Wilfnek, hogy hozza le Viola lovát, mert nem hiszem, hogy holnap fel tud gyalogolni a hegyre. Ilyen lázasan biztosan nem.

Visszanézek-vissza a felderítő űrhajóra, és abban bízom, hogy Viola legalább alszik, és hogy jobban érzi majd magát, amikor fölébred.

És azon agyalok, igazat mondott-e, és tényleg nem haldoklik-e. – Viola hogy van? De őszintén – indulok Coyle nővér után. –

Mennyire beteg? Coyle nővér csak néz rám egy hosszú, hosszú percig. – Nincs jól,

Todd – mondja komolyan. – Nagyon reménykedem abban, hogy mindenki megteszi majd, ami tőle telik, hogy segíthessünk rajta.

Aztán magamra hagy. Visszafordulok-vissza a Mesterpolgárhoz, aki azt nézi, ahogy Coyle nővér otthagy engem. Odajön hozzám. – Aggódsz Viola miatt – mondja, és nem kérdezi, hanem mondja. – Régebben bizony jobb állapotban volt.

– Ha a pánt miatt történik vele valami, esküszöm, hogy akkor- Fölemeli a kezét, hogy hallgassak. – Értem. Jobban, mint

gondolod. – És most is annyira őszintének tűnik a hangja. – Megmondom az orvosaimnak, hogy kétszeres erőfeszítéssel

258

dolgozzanak. Ne aggódj! Nem engedem, hogy bármi rossz történjen vele.

– Én sem – mondja Bradley, aki hallotta, amit beszélünk. – Viola tud küzdeni, Todd, és ha elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy holnap felmenjen arra a hegyre, akkor hinnünk kell benne. En ott leszek és vigyázok rá, hogy semmi baja ne történjen. Bízz bennem. – Hallom a Zajában, hogy ezt mind komolyan is gondolja. Sóhajt. – Bár azt hiszem, nekem is szükségem lesz egy lóra.

– Bár fogalmam sincs, hogyan kell lovagolni, teszi hozzá a Zaja eléggé ijedten.

– Megkérem Angharradot, hogy vigyen fel téged – mondom és odanézek, ahol a lovam éppen szénát rágcsál. – Ő majd vigyáz mindkettőtökre.

Bradley mosolyog. – Tudod, Viola egyszer azt mondta nekünk, hogy ha bármikor aggódni kezdenénk amiatt, hogy mi történik, rád mindig számíthatunk.

Érzem, hogy az arcom forró lesz. – Igen, persze – habogom. Erősen és barátságosan ráüt a vállamra. – Hajnalban

visszarepülünk ide. És ki tudja? Holnap este talán már béke lesz. – Rám kacsint. – És aztán majd megmutathatod, hogy tudod ilyen csöndben tartani a Zajod.

Bradley, Lee, Simone és Coyle nővér elindulnak a felderítő űrhajó felé, Coyle nővér itt hagyja az ökrös szekerét, hogy azt majd Wilf vigye el. Bradley bemondja a hangszórókon át, hogy mindenki húzódjon hátrébb. A katonák hátrébb is húzódnak, a motorok felmordulnak, és egy nagy levegőfuvallattal a magasba emelkedik a gép.

Amikor az űrhajó még csak félúton jár a hegy felé, meghallom a Mesterpolgár hangját.

– Uraim! – kiáltja, a hangja erőteljesen beletekeredik a közelben álló férfiak fejébe, és tovább visszhangzik a téren összegyűlt összes férfihoz.

– Jelentem, GYŐZTÜNK! – ordítja. És megkezdődik az üdvrivalgás, ami nagyon, nagyon sokáig tart.

259

{VIOLA}

Felébredek, ahogy az űrhajó nagy dübörgésekkel földet ér a hegytetőn és kinyílik a fülkeajtó.

Hallom, ahogy Coyle nővér a tömegnek azt ordítja: – GYŐZTÜNK!

Még az űrhajó vastag fém falán keresztül is hallom a hangos üdvrivalgást.

– Ez nem jó jel – mondja Lee, aki megint a mellettem lévő ágyban fekszik, a Zajában elképzeli Coyle nővért, ahogy az kitárja a karjait, az emberek pedig a vállukra emelik és egy győzelmi kört tesznek vele.

– Valószínűleg tényleg valami ilyesmi zajlik odakinn – felelem és nevetnem kell. Ettől viszont megint rám tör egy köhögésroham.

Az ajtó kinyílik, Bradley és Simone lépnek be. – Lemaradtál a nagygyűlésről – mondja Simone. – Elképesztő ez a

nő, hogy micsoda hatással van az emberekre! Már épp válaszolnék, de megint köhögnöm kell, olyan erősen,

hogy Bradley elővesz egy orvosi tapaszt és a torkomra teszi. Azonnal érzem, milyen jól hűsít, és veszek néhány mély lélegzetet, hogy átjárja az egész tüdőmet.

– Szóval, mi a terv? – kérdezem. – Mennyi időnk van még? – Néhány óra – feleli Bradley. – Visszarepülünk a városba, és

Simone beállítja a kivetítőket odalenn és itt fenn is, hogy mindenki láthassa majd, hogy mi történik. Aztán addig marad az űrhajóval a levegőben, amíg véget nem ér a találkozónk.

– Figyellek majd benneteket – mondja Simone. – Mindkettőtöket. – Jó tudni – mondja Bradley halkan, de érzésekkel tele, aztán

hozzám fordul: – Wilf lehozza neked Acornt, Todd pedig ideadja nekem a lovát.

Mosolygok. – Tényleg odaadja? Bradley visszamosolyog. – Ez annak a jele, hogy bízik bennem,

igaz? – Annak a jele, hogy bízik benne, hogy visszatérsz.

260

Halljuk, hogy a rámpán valakik felfelé tartanak, az üdvrivalgás pedig folytatódik tovább, bár már valamivel visszafogottabban. A két közeledő hang vitatkozik.

– Szerintem ez elfogadhatatlan, nővér – mondja Ivan Coyle nővérnek.

– És miből gondolod, hogy érdekel engem, mi a számodra elfogadható? – csattan fel Coyle nővér, olyan hévvel, hogy attól a legtöbb ember meghunyászkodna.

De Ivan ugyan nem. – Az emberek nevében beszélek. – Én beszélek az emberek nevében, Ivan. Nem te. Ivan rám és Bradleyre néz. – Maga egy lányt meg a Humanitáriust

küldi az ellenséghez, amelyik olyan erős, hogy bármikor elpusztíthat minket. Én nem mondanám, hogy az emberek többsége erre a lehetőségre szavazna.

– Az emberek néha nem tudják, hogy mi a legjobb nekik. Az embereket néha meg kell győzni arról, mire van szükségük. Erről szól a vezetés. Nem pedig arról, hogy minden hóbortjukat üvöltözve támogatjuk.

– Remélem, igaza van, nővér – mondja Ivan. – A saját érdekében. Még egyszer körbenéz rajtunk, aztán eltűnik. – Minden rendben odakinn? – kérdezi Simone. – Persze, persze – feleli Coyle nővér, aki a gondolataiban

láthatóan valahol egészen máshol jár. – Újra elkezdték az ünneplést odakinn – mondja Lee. Mindannyian halljuk. De nem Coyle nővért ünneplik.

[TODD]

Fiúcsikó, mondja Angharrad, és odasimul-oda hozzám az orrával. Aztán meg azt mondja Fiúcsikó igen.

– Ez igazából Viola miatt fontos – súgom neki. – Ha valami történne vele, azt akarom, hogy Bradley el tudja onnan hozni

Fíúcsikó, mondja ő, és megint hozzám simul.

261

– De biztos vagy benne, kislány? Biztos, hogy jól vagy? Mert ha nem vagy jól, én akkor nem küldelek sehova-

Todd, mondja. Toddért. És a torkom összeszorul és nyelnem kell egy csomót, mielőtt újra

meg tudok szólalni. – Köszönöm, kislány – és próbálok nem gondolni arra, hogy mi történt legutóbb akkor, amikor egy állattól azt kértem, hogy legyen bátor miattam.

– Csodálatra méltó fiatalember vagy, tudsz róla? – hallom a hátam mögül.

Sóhajtok. Már megint itt van. – Én csak a lovammal beszélgetek. – Nem,Todd – mondja és előjön a sátrából. – Van pár dolog, amit

szeretnék elmondani neked, és szeretném, ha meghallgatnál, mielőtt a világ megváltozik.

– A világ minden egyes percben változik – vetem oda neki, és fölteszem Angharradra a gyeplőt. – Legalábbis számomra.

– Hallgass rám, Todd – folytatja, és nagyon komolynak tűnik. – El akarom neked mondani, hogy mennyire megváltozott rólad a véleményem, és hogy mennyire tisztellek. Tisztellek azért, ahogy harcoltál az oldalamon, igen, hogy mennyire jelen voltál minden egyes kihívás és veszély alkalmával, és amiért kiálltál mellettem akkor is, amikor senki más nem mert, és azért is, ahogy akartad ezt a békét, annak dacára, hogy a világ közben körülötted elveszítette a fejét.

Angharradra teszi a kezét, és gyengéden megvakargatja az oldalát. Angharrad egy kicsit elmozdul, de hagyja, hogy hozzáérjen.

Úgyhogy én is engedem neki. – Azt hiszem, te vagy az egyetlen, akivel majd a telepesek szóba

állnak. Felejts el engem és Coyle nővért, te leszel az, akit itt majd vezetőnek akarnak.

– Na ne – mondom. – Szerintem várjuk meg először, hogy végre béke legyen, majd utána kezdjük el osztogatni a jó pontokat, rendben?

Hideg levegőfelhőt fúj ki az orrán. – Todd, akarok adni neked valamit.

– Én nem akarok magától semmit. De ő már nyújt is felém egy darab papírt.

262

– Fogadd el! Kicsit tétovázok, de aztán elveszem. Szavak vannak rajta, sűrűn,

sötéten és érthetetlenül. – Olvasd el! És akkor egyszer csak tényleg tiszta ideg leszek. – Azt akarja,

hogy megüssem? – Kérlek – és olyan gyengéden és őszintén mondja ezt, hogy bár

még dühös vagyok, ránézek a kezemben lévő papírra. Még mindig csak szavak, úgy tűnik, a Mesterpolgár írta őket, egy sötét, sűrű sor, mint egy láthatár, amihez soha nem kerülhetsz közel.

– Nézd a szavakat, és mondd, mit jelentenek – folytatja. A papírlap meglobog a tábortűz fényénél. Egyik szó sem hosszú,

és kettőt felismerek közülük, mert ott a nevem is- Ennyit még egy ilyen balfék is tud, mint én- Az első szó- A nevem Todd Hewitt és ÚjPrentissvárosból származom. Csak

pislogok. Mert ezt mondja, egyenesen a papírlapról, minden egyes szó olyan

világos, mint a nap. A nevem Todd Hewitt és ÚjPrentissvárosból származom. Felnézek-fel. A Mesterpolgár arca feszült a koncentrálástól,

mélyen belém néz, nincs semmi zúgás, ami irányítani akarna csak egy halvány zümm.

(ugyanaz a zümm, amit akkor hallok, amikor arra gondolok, hogy Én vagyok a Kör-)

– Mi van odaírva? – kérdezi. Lenézek- És olvasok- Hangosan felolvasom. – A nevem Todd Hewitt és ÚjPrentissvárosból származom. Hosszasan kifújja a levegőt és a zümm elmúlik. És most? Újra a szavakra nézek. Még mindig ott vannak a papíron, de már

elúsztak előlem, elúsztak a jelentésük elől- De nem teljesen. A nevem Todd Hewitt és ÚjPrentissvárosból származom. Ez van ott.

263

Még mindig. – A nevem Todd Hewitt – olvasom, és most lassabban mondom,

mert még mindig nézni próbálom –, és ÚjPrentissvárosból származom.

– És ez így igaz – mondja a Mesterpolgár. Ránézek. – De ez nem igazi olvasás. Csak belerakta a szavakat a

fejembe. – Nem úgy van – mondja ő. – Azon gondolkodtam, hogyan

tanulhatnak a szpakkerek, hogyan adják tovább, amit tudnak. Nincs írott nyelvük, de ha állandóan össze vannak kapcsolódva egymással, akkor nincs is rá szükségük. Egyszerűen csak megosztják egymással a tudásukat, méghozzá azonnal. A zajukban hordozzák, hogy kik ők és mit tudnak, és úgy osztják meg mindezt egymással, hogy egyetlen hanggá válnak. Az is lehet, hogy az a hang ennek az egész világnak a közös hangja.

Erre fölnézek. Egy közös hang. A szpakker, aki a térre jött. Az az egyetlen hang tényleg olyannak tűnt, mintha az egész világ beszélne. Méghozzá hozzám.

– Nem raktam szavakat a fejedbe, Todd – mondja a Mesterpolgár. – Megosztottam veled a tudásomat, azt a képességet, hogy tudok olvasni, és te képes voltál átvenni tőlem, ugyanúgy, ahogy át tudtad venni tőlem azt a módszert, hogyan némítsd el magad. Azt hiszem, az volt a kezdet. Az összekapcsolódás első foka, ami szorosabb, mint amire valaha számítottam, majdnem olyan, mint amivel a szpakkerek rendelkeznek. Most még kezdetleges, de lehet csiszolni rajta. Todd, gondolj csak bele, mi mindent tudnánk elérni, ha elsajátítanánk, mennyi tudást és milyen könnyedén megoszthatnánk egymással.

Újra a papírra nézek. – A nevem Todd Hewitt – olvasom halkan, és még mindig látom a legtöbb szót.

– Ha engeded – mondja, a hangja nyitott és őszintének hallatszik-, azt hiszem, elég tudást adhatok át neked ahhoz, hogy mire ideérnek a telepesek, el tudd olvasni édesanyád naplóját.

Gondolkodom. Anya naplója. Aaron késdöfése még mindig ott van rajta, és még mindig rejtegetem, csak egyszer olvasta fel nekem Viola.

Nem bízom benne, soha nem fogok, őt nem lehet megváltoztatni-

264

De azér' valahogy másként nézek rá, embernek látom, nem egy szörnynek.

Ha valahogy össze vagyunk kapcsolva, összekötve egyetlen hangon-

(az a zümm-) Talán ez egy kétirányú dolog. Talán azt mutatja meg nekem, hogy működik ez a dolog- És viszonzásként jobb emberré teszem. Egy távoli dübörgést hallunk, az űrhajó ismerős hangját, ahogy

felszáll a levegőbe. Az égen keletre az űrhajó és a nap egyszerre emelkedik.

– Még folytatjuk ezt a beszélgetést, Todd. Ideje hozzálátni a békekötéshez.

{VIOLA}

– Nagy nap ez a mai, lányom – mondja Coyle nővér a gyógyító szobában, ahol mindenki összegyűlt, miközben Simone a város felé vezeti az űrhajót. – Neked és mindannyiunknak.

– Tudom, hogy milyen nagy – mondom halkan. Bradley a képernyőket nézi, szemmel tartja az előrejutásunkat. Lee ott maradt a hegytetőn, hogy Ivanon keresztül hallgassa, hogyan alakulnak a dolgok.

Hallom, ahogy Coyle nővér felnevet magában. – Mi történt? – kérdezem.

– Csak az jutott eszembe, milyen képtelen helyzet, hogy épp abba a lányba vetem most minden bizalmamat, aki a legjobban gyűlöl engem.

– Én nem gyűlölöm magát – mondom, és rájövök, hogy mindazok után, ami történt, ez igaz is.

– Talán nem, de az biztos, hogy nem bízol bennem. Erre nem mondok semmit. – Köss békét, Viola – mondja most sokkal komolyabban. – Köss

békét ügyesen. Csináld úgy, hogy mindenki megtudja, te tetted, és nem az az ember. Tudom, hogy nem akarsz olyan világban élni, ahol

265

én vagyok a vezető, de nem engedhetjük azt sem, hogy ő legyen az. – Rám néz. – Ez a cél lebegjen a szemünk előtt, bármi történjen is.

Érzem, hogy az idegességtől összeszűkül a gyomrom. – Megteszem, ami tőlem telik – válaszolok neki.

Megrázza a fejét nagyon lassan. – Tudod, milyen szerencsés vagy? És még olyan fiatal. Annyi lehetőség áll előtted. Lehet, hogy olyan leszel, mint én, csak egy jobb kiadásban. Olyan, aki nem kényszerül arra, mint én, hogy kegyetlen legyen.

Nem tudom, mit mondjak erre. – Coyle nővér- – Ne aggódj, lányom – és feláll, mert az űrhajó hamarosan leszáll.

– Nem kell, hogy a barátom legyél. – A szemében megjelenik valami tűz. – Elég, ha az ő ellensége leszel.

És akkor megérezzük a huppanást, ami jelzi, hogy leszálltunk. Eljött az idő. Feltápászkodom, és a fülkeajtóhoz indulok. Amikor kinyitják az

ajtót, elsőként Toddot pillantom meg, ott áll az emberek előtt, egyik oldalán Angharrad, a másikon Acorn és Wilf.

A ROBAJ zúg, a katonák bennünket néznek, a Mesterpolgár is bennünket néz, az egyenruhája szoros és feszes, az arckifejezése pedig olyan, hogy legszívesebben képen törölnéd. A magasban ott lebegnek a szondák, mindent közvetítenek a hegytetőn várakozó tömegnek, mögöttem pedig ott állnak a többiek a rámpán, és készen állunk mind, hogy belekezdjünk ebbe a hatalmas feladatba-

És mindennek a közepén ott áll Todd, aki engem néz és annyit mond: – Viola.

Csak ekkor érzem át igazán a súlyát mindannak, ami ránk vár. Lemegyek a rámpán, rajtunk az egész világ szeme, a

szpakkervilágé is, jól tudom. A Mesterpolgár felém nyújtja a kezét, de én elmegyek mellette, hadd üdvözölje csak a többieket.

Toddhoz lépek, a lovak mellett áll. – Hé – mondja, és pimasz kis mosoly húzódik az arcán. – Készen

állsz? – Ennél jobban nem is lehetnék kész. A lovak közben beszélgetnek fölöttünk, Fiúcsikó, Lánycsikó,

Vezet, Engedelmes, olyan kedvességgel, ahogy egy mén egyik tagja bánik a másikkal, így most ott állunk Tóddal két boldog fal előtt.

266

– Viola Eade – mondja Todd. – A béketeremtő. Idegesen fölnevetek. – Annyira félek, hogy levegőt is alig kapok. Mintha egy kicsit óvatos lenne velem, mióta legutóbb beszéltünk,

de azért megfogja a kezem. Csak az egyiket. – Tudod, mit kell tenned – bíztat.

– Hogy lehetsz ebben olyan biztos? – kérdezem. – Mert te mindig tudod. Amikor kellett, te mindig azt tetted, ami

helyesnek számít. Kivéve, amikor meggyújtottam a rakétát, gondolom, és ezt biztos

ő is látja az arcomon, mert megszorítja újra a kezem, és hirtelen azt érzem, hogy ez nem elég, és bár még mindig gyűlölöm, hogy nem hallom a Zaját, és bár még mindig olyan, mintha egy Toddról készült fényképpel beszélgetnék, odabújok hozzá és ő átkarol. Az arcát a hajamba fúrja, beszívja azt az Isten tudja milyen büdös láz- és izzadtságszagot, de akkor is közel akarok lenni hozzá, érezni akarom a karjait magam körül, és azt akarom, hogy körülvegyen mindazzal, amit ismerek belőle, még akkor is, ha nem hallom őt-

De bíznom kell abban, hogy ő még mindig ugyanaz a Todd. És akkor, valahol a külvilágban, a közelünkben, a Mesterpolgár belefog a nyavalyás beszédébe.

[TODD]

A Mesterpolgár felmászott egy szekérre a felderítő űrhajóhoz közel, és a tömeg fölé magasodik.

– A mai nap egyszerre valaminek a betetőzése, és egy új kezdet időpontja is – harsogja, és a hangja végigzúg a téren összegyűlt katonák és nem-katonák Zaján, amely úgy felerősíti a hangját, hogy nem is van itt senki, aki ne hallaná, mindenki őt nézi, meggyötört, de reménykedő arccal, még a nők is, néhányan a tömeg szélén a gyereküket fogják, pedig a nők legtöbbször elő sem bújnak, de most minden arc, fiatal és öreg azt akarja, hogy a Mesterpolgár szavai igazak legyenek.

267

– Ravaszak voltunk és bátrak az ellenséggel szemben, és térdre kényszerítettük.

Erre üdvrivalgás tör fel, pedig nem éppen így történtek a dolgok. Coyle nővér karbafont kézzel nézi őt, és aztán látjuk, hogy elindul

a Mesterpolgár szekere felé. – Mit csinál? – kérdezi Bradley, miközben odajön hozzám és

Violához. Nézzük, ahogy fölkapaszkodik-föl a szekérre, aztán ott áll a

Mesterpolgár mellett, aki úgy néz rá, mint aki mindjárt megöli, de nem szakítja félbe a beszédét. – Erre a napra emlékezni fognak a gyermekeitek és még a gyermekeitek gyermekei is!

– JÓEMBEREK! – ordítja őt túl Coyle nővér. De nem a tömegre néz, hanem a szondára, ami a hegytetőn élők felé közvetít. – EZ AZ A NAP, AMIRE ÉLETÜNK VÉGÉIG EMLÉKEZNI FOGUNK!

A Mesterpolgár is fölemeli a hangját. – BÁTORSÁGOTOKNAK ÉS AZ ÁLDOZATAITOKNAK KÖSZÖNHETŐEN-

– NEHÉZ IDŐKÖN VAGYUNK TÚL ÉS MEGMÉRETTETETT AZ ÁLLHATATOSSÁGUNK IS – ordítja Coyle nővér.

– ELÉRTÜK AZT, AMIRŐL AZT HITTÜK, ELÉRHETETLEN – ordítja a Mesterpolgár.

– AZ ÚJ BETELEPÜLŐK LÁTNI FOGJÁK MAJD, MILYEN VILÁGOT TEREMTETTÜNK A SZÁMUKRA-

– A SAJÁT VÉRÜNKBŐL ÉS ERŐS AKARATUNKBÓL KOVÁCSOLTUK EZT AZ ÚJ VILÁGOT-

– Mennünk kell – mondja Viola. Bradley és én meglepetten nézünk Violára, de aztán Bradley

Zajában észreveszem a baj felvillanását. Megkérem Angharradot és Acornt is, hogy térdeljenek le, és segítek Violának fölszállni Acorn hátára. Wilf meg Bradleynek nyújtja a kezét, hogy felsegítse Angharradra. Bár Bradley nem úgy néz ki, mint aki bízik a lóban.

– Ne aggódj – mondom –, vigyázni fog rád. Fiúcsikó, szól Angharrad. – Angharrad – válaszolom. – Todd – mondja Viola, visszhangozva Angharradot. Visszanézek Violára és azt mondom: – Viola. Csak ennyit, a nevét.

268

És érezzük, hogy ez az. Most kezdődik. – EGY RAGYOGÓ PÉLDA A BÉKÉRE NAPJAINKBAN- – DICSŐ GYŐZELEMRE VEZETTELEK BENNETEKET- A lovak elindulnak a téren át, a szekér mellett, ahol a beszédeket

tartják, elhaladnak a katonák mellett, majd a szpakkerek hegye felé vezető út felé tartanak.

A Mesterpolgár hangja egy kissé elbizonytalanodik, amikor meglátja, mi történik. Coyle nővér viszont továbbra is csak mondja-mondja, mert ő a szondát figyeli, és még nem látja Violáékat, de a Mesterpolgár gyorsan belefűzi a beszédébe, hogy: – ÉS UTUKRA ENGEDJÜK BÉKEKÖVETEINKET, BÍZTATÓ SZAVAINKKAL!

A tömeg már őrjöng is válaszul, megszakítva ezzel Coyle nővér beszédét, aki ennek láthatóan egyáltalán nem örül.

– Viola rendbin leszen – mondja Wilf, miközben mindketten a távolodó alakjukat nézzük – Ő mindént túlél.

A tömeg még mindig éljenez, de a Mesterpolgár már leugrik- le a szekérről és odajön hozzám és Wilfhez. – Már el is mentek – hangja olyan, mint aki megsértődött. – Sokkal korábban, mint amire számítottam.

– Maga reggelig is szónokolt volna. Míg ők ott fenn a hegyen veszélyben vannak.

– Elnök úr – grimaszol Coyle nővér, amikor elhalad mellettünk, de már megy is tovább az űrhajóba, fel a rámpán.

Violát és Bradleyt nézem, míg el nem tűnnek a térről, aztán a nagy kivetítőt figyelem, amit Simone állított fel, mialatt a beszédek mentek, ott lebeg a katedrális romjai fölött, Violát és Bradleyt látjuk, ahogy lovagolnak, egyenesen a harcmező halálzónája felé.

– Én nem aggódnék, Todd – mondja a Mesterpolgár. – Tudom. Elég egy apró jel, hogy át akarnak verni, és a felderítő

űrhajó széjjellövi az égből a szpakkereket. – Pontosan így van – mondja a Mesterpolgár olyan hangon, hogy

meg kell fordulnom, mert úgy hangzik, mint aki nem csak mondja, hanem tényleg tud valamiről.

– Miért? Mit csinált?

269

– Todd, miért gyanúsítasz mindig azzal, hogy valami rosszat tettem? – kérdezi.

De ugyanúgy vigyorog.

{VIOLA}

Elhagyjuk a város utolsó utcáját is, és megégett holttesteken vágtatunk át, úgy borítják be a földet, mint a kivágott fák.

– Ezen a gyönyörű és lehetőségekkel teli világon – mondja Bradley –, ugyanazokat a hibákat követjük el. Hát annyira gyűlöljük a boldog életet, hogy muszáj belőle mindig szemétdombot csinálnunk?

– Te ezt most lelkesítő beszédnek szántad? – kérdezem. Felnevet. – Megígérem, kitalálok egy jobbat. – Nézd! Csináltak nekünk egy ösvényt. Már közel vagyunk a hegy lábához, ami felvezet a szpakkerek

hegyére. A sziklákat és köveket elmozdították az útból, megtisztították a terepet a szpakkerek holttesteitől, a fegyvereik maradványaitól, a Mesterpolgár tüzérségének maradványaitól, az én rakétámtól és Coyle nővér bombáitól, szóval mindenki keze nyoma megtalálható itt.

– Ez csak jó jel lehet – mondja Bradley. – Egy kis üdvözlés, hogy könnyebbé tegyék az utunkat.

– Vagy hogy megkönnyítsék, hogy belesétáljunk a csapdájukba – mondom, és idegesen megmarkolom Acorn gyeplőjét.

Bradley előre akar menni, de Acorn megelőzi Angharradot, mert érzi a másik bizonytalanságát, és azzal akarja megnyugtatni, hogy határozottnak mutatkozik. Követ, mondja a Zaja, csaknem gyengéden, Követ.

Ő pedig követi. És elindulunk fölfelé. Ahogy baktatunk, halljuk, hogy a völgy felől felzúgnak az űrhajó

hajtóművei, és Simone elindul, hogy a levegőből figyeljen majd bennünket, a fejünk fölött, mint egy kiterített szárnyú sas, amit a függőleges légáramlat tart a magasban, mert ha bármi miatt rosszra fordulnának a dolgok, akkor ő azonnal támadni fog.

270

A kommom jelez. Kiveszem a zsebemből és látom, hogy Todd néz vissza rám. – Jól vagy? – kérdezi.

– Csak most jöttem el. És már elindult Simone is. – Látunk titeket, nagyobbak vagytok, mint az életben. Mintha te

lennél a saját filmedben a sztár. Nevetnem kell, de csak köhögni tudok. – Hogyha bármi veszélyt észlelsz – mondja nagyon komoly arccal

bármi jelet, akkor gyere el onnan. – Ne aggódj! – És aztán azt mondom: – Todd? Rám néz a kommból, és tudja, mit akarok mondani. – Nem lesz

semmi baj. – Ha bármi történne velem- – Nem fog. – De ha történne- – Nem fog – mondja szinte már dühösen. – Nem búcsúzkodom

Viola, szóval ne is próbálkozz. Felmész oda, békét kötsz, aztán visszajössz és utána szépen meggyógyítunk. – Közelebb hajol a kommhoz. – Hamarosan találkozunk, rendben?

Egy kicsit megremegek. – Rendben – mondom. És megszakítja a vonalat. – Minden rendben? – kérdezi Bradley. Bólintok. – Legyünk túl ezen. Felmászunk a vadonatúj ösvényen, egyre közelebb kerülünk a

hegy ormához. Az űrhajó eléggé magasan van ahhoz, hogy lássa, mi vár ott ránk. – Olyan, mintha üdvözlő ünnepséget szerveztek volna – beszél Simone Bradley kommján keresztül.

– Egy nagy nyílt terep, és valaki, minden bizonnyal a vezetőjük, ott ül egy gyilkocéroszon.

– Bármi fenyegető? – kérdezi Bradley. – Semmi feltűnő. De iszonyú sokan vannak. Lovagolunk fölfelé az összeomlott hegyfalon és ahhoz a részhez

érünk, ahol azelőtt Todd-dal Aaron elől menekültünk a vízesés mögötti párkányokon ugrálva, ott, ahol a szpakkerek felsorakoztak, amikor a tüzes nyilaikat kilőtték, azokon a párkányokon, amelyek már nincsenek itt, mert szétrobbantottam őket-

271

Arra tartunk, ahol meglőttek engem, és ahol Todd legyőzte az ifjú Davy Prentisst-

Már az utolsó emelkedő jön, alig maradt meg belőle valamennyi, pedig emlékszem, ez közel van oda, ahol Todd-dal utoljára éreztük magunkat biztonságban, és amikor körülnéztünk, azt hittük, Havenben vagyunk-

De helyette itt kötöttünk ki. – Viola? – szól Bradley, a hangja olyan mély. – Jól vagy? – Azt hiszem, megint fölment a lázam. Egy kicsit megszédültem

az előbb. – Mindjárt odaérünk. Majd én üdvözlöm őket. Biztos vagyok

benne, hogy ők is köszöntenek bennünket. És aztán majd meglátjuk, mi következik, mondja a Zaja. Megtesszük az utolsó néhány métert is a kanyargós úton, és

felérünk a hegy tetejére. Ott van előttünk a szpakkerek tábora.

[TODD]

– Nemsokára odaérnek – mondom. Wilf és én, meg a Mesterpolgár és mindenki más a téren a nagy

kivetítőt lesi a katedrális romjai fölött, és látjuk, hogy Viola és Bradley a két ló hátán mennek fölfelé a hegyre, ahol már várják őket a szpakkerek félkörben felsorakozva.

– Az ott bizonyára a vezetőjük – mondja a Mesterpolgár és arra mutat, aki a legnagyobb gyilkocéroszon áll a sorban. Öt figyeljük, ahogy Violát és Bradleyt nézi, akik épp megérkeznek lóháton, és a félkörben felsorakozó szpakkerek úgy elállják az utat, hogy semerre nem lehet menekülni, csak visszafelé.

– Először is üdvözlik egymást – mondja a Mesterpolgár és a szemét le nem veszi a kivetítőről. – Így kezdődik mindig az ilyesmi. Aztán mindketten megállapítják, hogy mennyire erősek és végül előterjesztik a javaslataikat. Minden nagyon formális keretek között zajlik.

272

Bradleyt figyeljük a kivetítőn, aki pontosan ugyanazt csinálja, amit a Mesterpolgár az előbb elsorolt.

– A szpakker leszáll – mondom. A szpakkerek vezetője lassan, de méltóságteljesen átveti az egyik

lábát az állaton, lelép a földre, a sisakját leveszi és odanyújtja a mellette álló szpakkernek.

Aztán elindul a tisztáson. – Viola leszállt a lováról – mondja Wilf. És tényleg. Acorn térdre ereszkedik, Viola pedig óvatosan lelép a

földre. Elfordul Acorntól és a szpakkerek vezetője felé néz, aki lassan odaér hozzá és kinyújtja a kezét.

– Jól haladnak a dolgok, Todd – mondja a Mesterpolgár. – Illetve nagyon-nagyon jól haladnak a dolgok.

– Ne mondogasson ilyeneket. – Hé! – kiált fel hirtelen Wilf és felül- Es akkor meglátom- Valami mozgolódás támad a katonák között is, akik szintén látják- Egy szpakker rohan elő a félkörből- Kitör a sorok közül és a szpakkerek vezére felé ront- Egyenesen felé fut- És a szpakkerek vezére megfordul-meg- Mintha meglepődne. És a hideg reggeli napfényben azt látjuk- Hogy a szpakker, aki előrerohant, egy kardot tart a kezében- – Meg fogja ölni a vezért – mondom és talpra állok- És a tömeg ROBAJa feltámad- A szpakker a vezető felé rohan és a kardot a magasba emeli- Odaér hozzá- És elrohan mellette- A vezető mellett, aki próbálja megállítani a szpakkert- De az kikerüli őt- És Viola felé tart- Akkor ismerem fel őt- – Ne! – mondom. – Ne! Ez az l017-es- Viola felé rohan-

273

Karddal a kezében- Meg fogja őt ölni- Meg fogja ölni, hogy engem megbüntessen- – Viola! – kiáltom. – VIOLA! Az ő egyetlenje

HAJNALODIK, mutatja az Ég. Hamarosan ideérnek. Fölém emelkedik teljes harci díszben, a mellkasát és a karjait

bonyolultan megmunkált agyag fedi, ami túl díszes és túl szép ahhoz, hogy csatához viselje. Az ünnepi sisak úgy inog a fejen, mint valami csúcsos sátor, az oldalán pedig egy hozzá illő, súlyos ünnepi kard lóg.

Nevetségesen nézel ki, mutatom. Úgy nézek ki, ahogy egy vezetőnek kell, mutatja válaszul és

cseppet sem mérgesen. Nem is tudjuk biztosan, hogy eljönnek-e. El fognak jönni, mutatja. Eljönnek. Hallotta a fogadalmamat, hogy meg akarom akadályozni a

békekötést. Tudom, hogy hallotta. Túl dühös voltam ahhoz, hogy megpróbáljam elrejteni előle, bár valószínűleg még akkor is hallotta volna. Mégis a maga oldalára állított most, mert annyira jelentéktelennek tart engem, hogy még csak nem is tesz úgy, mintha bármi fenyegetést jelentenék.

Ne hidd, hogy csak úgy belemegyek ebbe a békébe, mutatja. Ne hidd, hogy azt csinálnak majd utána ezen a bolygón, amihez kedvük van. Nem ismételjük meg, ami a Teherrel történt, addig legalábbis biztosan nem, míg én vagyok az Ég.

És látok valamit a hangjában, valamit mélyen odalenn, mintha lobogna valami a legmélyén.

Van egy terved, vetem oda gúnyosan. Maradjunk annyiban, hogy nem megyek bele úgy a

megbeszélésekbe, hogy ne lennék minden eshetőségre felkészülve. Ezt csak azért mondod, hogy elhallgattass engem, mutatom.

Elvesznek tőlünk, amit csak tudnak, aztán a többit is elve- szik majd

274

erőszakkal. Addig nem nyugszanak, míg mindent el nem szedtek tőlünk.

Felsóhajt. Az Ég újra azt kéri a Visszatérőtől, hogy bízzon benne. És hogy bizonyítson, az Ég azt szeretné, ha a Visszatérő ott állna az oldalán, amikor a Tisztogató megérkezik hozzánk. Meglepetten nézek föl rá. A hangjában bizalom van- (- a saját hangom pedig azután sóvárog, hogy megérintse az övét, sóvárgok azután, hogy megérezzem, tényleg a helyes dolgot cselekszi, azt, ami megfelel nekem is, a Tehernek is, és a Földnek is, annyira szeretnék megbízni benne, hogy a mellkasom szinte belefájdul-)

Az ígéretemet megtartom, mutatja. A Forrás a tiéd lesz, azt csinálsz vele, amit csak akarsz.

Még mindig őt nézem és próbálom olvasni a hangját, mindent el akarok olvasni benne: látom azt a borzalmas és rémisztő felelősséget, amit a Föld miatt érez, és aminek a súlya folyamatosan nyomasztja őt, akár alszik, akár ébren van; és az aggodalmat, amit irántam érez, amiért elevenen emésztem el magam a gyűlölet és a bosszúvágy miatt; az elkövetkező napok, hetek és hónapok miatt, mert bármi is történjen ma, a Föld már sosem lesz olyan, mint korábban, megváltozik örökre; és látom azt is, hogyha arra lesz szükség, nélkülem cselekszik majd, magamra hagy, ha az szolgálja a Föld érdekét.

És azt is látom, hogy mennyire bánkódna emiatt. Meg azt is látom, hogy bár elrejtette az Ösvény végén, de van egy

terve. Ott leszek, mutatom. A távoli horizonton előtűnnek a nap első rózsaszín fénycsíkjai. Az

Ég a gyilkocérosza nyergében áll. A legfontosabb katonái, szintén ünnepi ruhában, ünnepi karddal az oldalukon félkör alakban helyezkednek el, elkerítve a hegy romos pillérét. A Tisztogatót csak addig engedik, ahol a sorfal áll, nem tovább.

A Föld hangja nyitva, mind a hegy peremét nézik az Égen keresztül. Egyként beszélünk, mutatja az Ég, és továbbküldi mindenkinek. Mi vagyunk a Föld és egyként beszélünk.

A Föld megismétli, és egyetlen, szétszakíthatatlan kötelékké formálja őket, így néznek szembe az ellenséggel.

275

Mi vagyunk a Föld és egyként beszélünk. Kivéve a Visszatérőd, gondolom, mert a pánt a karomon ismét

megfájdul. Arrébb simítom a zuzmót, és a bőrt nézem a pánt körül, ami kínzóan feszül, mert belenőtt a fémbe és felduzzadt a sebektől, és attól a perctől kezdve fáj, amióta rám tették.

De a fizikai fájdalom semmi ahhoz képest, ami a hangomban van. Mert a Tisztogató tette ezt velem. A Kés tette ezt velem. Miatta

vagyok megbélyegezve úgy, mint a Visszatérőd emiatt leszek örökké kívülálló a Földben is, akik most ugyanazt mondják mind körülöttem. Az összeolvadt hangjuk átfordul egy olyan nyelvre, amit a Tisztogató megért.

Mi vagyunk a Föld és egyként beszélünk. Kivéve a Visszatérőd, aki csak a maga nevében beszél. Nem beszélsz egyedül, mutatja az Ég, és lenéz rám a paripájáról.

A Visszatérő egyenlő a Földdel, a Föld pedig egyenlő a Visszatérővel.

A Föld egyenlő a Visszatérővel, ez vesz minket körbe.

Mondd te is, mutatja nekem az Ég. Mondd ki, és a Tisztogató látja majd, kivel van dolga. Mondd ki és beszéljünk egyként.

Kinyújtja felém a kezét, mintha meg tudna érinteni, pedig túl magasan van ehhez, fenn, a gyilkocérosz hátán. Mondd ki, és legyél egy a Földdel.

A hangja felém nyúl, körbeölel engem, kéri, hogy csatlakozzam hozzá, csatlakozzam a Földhöz, hogy adjam át magam és legyek a része valami nagyobbnak, hatalmasabbnak, valaminek, ami talán-

A Tisztogató űrhajója megérkezik a fejünk fölé, megáll ott és figyel bennünket.

Az Ég fölnéz rá, a kántálás pedig folytatódik a hátunk mögött. Eljött az idő, mutatja, ideértek.

Azonnal felismerem. Olyan feltűnő a csodálkozásom, hogy az Ég lopva rám is néz.

Őt küldték, mutatom. A Kés egyetlenjét küldték.

276

A hangom megemelkedik. Lehet, hogy ő is eljött vele? Lehet, hogy-?

De nem. Az ott egy másik Tisztogató, a hangja olyan hangos és zavaros, mint a többié. De az övé a békétől zavaros. Betölti őt a béke utáni vágy.

Békét akarnak, mutatja az Ég, a Föld hangjában pedig szétárad az öröm.

Aztán felnézek az Égre. És ott is békét látok. A Tisztogató közelebb jön az állataival a félkörhöz, de aztán

megállnak és feszülten néznek körül, a Tisztogató hangja hangos, tele reménnyel, a lányé pedig csöndes, mint a hangnélkülieké.

– A nevem Bradley Tench – mondja, a szájával és a hangjával is. – Ő pedig Viola Eade.

Várja, hogy értjük-e a nyelvet, amin beszél, és miután az Ég bólint, folytatja: – Azért jöttünk, hogy békét kössünk, hogy véget vessünk ennek a háborúnak, és ne legyen több vérontás, hozzuk rendbe valahogy a múltat, és teremtsünk egy olyan jövőt, ahol a népeink békében, egymás mellett élnek.

Az Ég egy hosszú percig nem mutat semmit, a kántálás halk visszhangja hullámzik mögötte szakadatlanul.

Én vagyok az Ég, mutatja az Ég a Teher nyelven. A Tisztogató embere meglepetten néz rá, de a hangjából látjuk,

hogy érti a szavakat. A Kés egyetlenjét nézem. A hátunk mögé figyel, sápadt, és reszket a hideg hajnali levegőtől. Az első hang, amit kiad magából, az egy sor köhintés a kezébe. És aztán meg is szólal.

– Minden ember ugyanezt akarja – mondja, és a szavak csak a szájából jönnek, az Ég pedig jobban megnyitja a hangját, hogy biztosan megértse a lányt. Felmutat a magasba, ahol az űrhajó lebeg, minden bizonnyal azért, hogy ha bármi probléma lenne, akkor szétlőjenek bennünket. – Mindannyian békét akarunk.

Béke, gondolom keserűen. A béke azt jelenti, hogy belőlünk rabszolgák lesznek.

277

Hallgass, mutatja nekem az Ég. Utasít, de egyáltalán nem keményen, viszont nagyon is komolyan.

És aztán leszáll a gyilkocéroszról. Hátraveti a lábát fölötte, és puhán lelép a földre.

Leveszi a sisakját, átnyújtja a hozzá legközelebb álló katonának, és elindul a Tisztogató fele. Ahhoz a férfihoz, akinek a hangját most meg közelebbről tudom olvasni, és látom, hogy nemrég érkezett, az előfutára azoknak, akik majd később jönnek. Még többen jönnek majd, hogy elűzzék a Földet a saját helyéről. Még többen jönnek, hogy mindannyiunkból Terhet csináljanak. És azután biztosan még többen jönnek majd. Azután pedig még annál is többen.

Arra gondolok, hogy jobb lenne meghalni, mint hagyni, hogy ez megtörténjen.

Az egyik mellettem álló katona felém fordul, a hangjában rémület, és azt mondja nekem a Föld nyelvén, hogy hallgassak el.

A szemem az oldalán lógó ünnepi kardra téved. Az Ég lassan, komótosan lépdel oda a Tisztogatóhoz, ahogy egy

vezetőnek kell. Odalép a Kés egyetlenje elé. A Kés, aki bár bizonyára ugyanúgy aggódik és vágyakozik a béke

után és bár bizonyára mindig a helyes dolgot szeretné tenni, mégis inkább az egyetlenét küldi, mert túlságosan fél attól, hogy ő maga nézzen szembe velünk-

És eszembe jut, amikor kirántott engem a Teher holttestei közül- És eszembe jut az akkor tett fogadalmam, hogy legyőzöm őt- És azt veszem észre, hogy arra gondolok, Ne. A Föld hangját érzem magamon, belém ivódik és le akar csitítani

ebben a fontos pillanatban. És azt gondolom újra, Ne! Ne! Ezt nem teheted. Az egyetlenje leszáll az állatáról, hogy üdvözölje az Eget. És én már ugrok is, mielőtt meggondolnám, mit teszek. Megragadom a mellettem álló katona oldalán lógó ünnepi kardot,

gyorsan, hogy ellenkezni se tudjon, csak meglepetten felszisszen, én pedig rohanok, a kardot magasan a fejem fölé tartva. A hangom iszonyúan tiszta, csak azt látom, ami előttem van, a köveket az

278

ösvényen, a kiszáradt folyómedret és az Ég kezét, amivel próbál megállítani engem, ahogy elrohanok mellette, de csak lassan tud mozogni attól a szépen megmunkált páncéljától-

Keresztülrohanok a füvön a lány felé- A hangom egyre hangosabb, egy kiáltás szakad ki belőle, aminek

nincs értelme sem a Teher, sem a Föld nyelvén- Tudom, hogy néznek bennünket, néznek az űrhajóról, és az űrhajó

alján világító fények mögül- Nagyon remélem, hogy a Kés lát most engem- Látja, ahogy az 6 egyetlenje felé rohanok, hogy megöljem őt- És látja a nehéz kardot a kezemben- A lány látja, hogy közeledek és elindul hátrafelé, az állata felé- A Tisztogató embere ordít valamit, az ő állata megpróbál közém

és a Kés egyetlenje közé állni- De én túl gyors vagyok, a távolság pedig túl rövid- És az Ég is felordít mögöttem- A hangja, az egész Föld hangja berobban mögöttem és felém

nyúl, hogy megállítson- De egy hang nem képes megállítani a testet- És a lány hátraesik- A saját állata lábai elé esik, aki szintén próbálja megmenteni őt, de

a végtagjaik összegabalyodnak- És már nincs idő- Csak én vagyok- Csak a bosszúm- A kard a magasban- A kard hátralódul- Készen áll, élesen és halálra éhesen- Egy utolsó lépést teszek- És minden erőmet a kardra összpontosítom, hogy végre pontot

tegyek a végére- Ő felemeli a karját, hogy védje magát-

279

Alkudozás

{VIOLA}

A támadás a semmiből jön. A szpakkerek vezére, az Ég, ahogy ő nevezte magát, üdvözlésképpen bemutatkozik-

De hirtelen egy másik szpakker felé rohan, egy brutális, éles és nehéz kőkarddal a kezében-

Meg akarja ölni az Eget- A saját vezetőjét- A béketárgyalások alatt- Az Ég megfordul, látja a másikat a karddal, és felé nyúl, hogy

elkapja- De az könnyedén elrohan mellette- Felém jön- – Viola! – hallom Bradley kiáltását- És Angharradhoz fordul, hogy közénk álljanak, de legalább két

lépés távolságra vannak tőlem- És a rohanó szpakker pedig már ott áll előttem- És én megbotlok Acorn lábaiban- Lánycsikó! mondta Acorn- És elesek- Már nincs idő- A szpakker elkapott- A kard a magasban- Felemelem a karomat, hogy reménytelen kísérletet tegyek arra,

hogy megvédjem magam- És-

280

A kard nem sújt le- A kard nem sújt le- Felnézek rá. A szpakker a karomat nézi. A pulóverem ujja hátrahúzódott, és az eséstől a kötszer lejött

rólam, a szpakker a vaspántomat nézi- A vörös, elfertőződött, ronda pántot, amin az 1391-es szám virít- Aztán észreveszem- Az ő karján, ami ugyanolyan heges és mocskos, mint az enyém- Ott egy pánt, amin az 1017 felirat látszik- Ez Todd szpakkere, az, akit szabadon engedett, amikor a

Mesterpolgár a kolostorban kiirtotta őket, és rajta is pánt van, ami jól láthatóan éppúgy elfertőződött, mint az enyém-

Megfagyott a kard a levegőben, készen arra, hogy lecsapjon rám, de nem csap, hanem a karomat nézi-

Aztán két pata erősen a mellkasába rúg, ő pedig keresztülrepül a tisztáson-

[TODD]

-VIOLA! A fejemet is leordítom és azt nézem, honnan tudnék lovat,

szekeret vagy bármit szerezni, hogy odamehessek-oda a hegyre- – Semmi baj, Todd! – kiáltja a Mesterpolgár, aki a kivetítőt nézi. –

Semmi baj! A lovad odébbrúgta a szpakkert. Visszanézek-vissza a kijelzőre és pont azt látom, ahogy az 1017-

es több méternyire repül onnan, ahol még az előbb állt, és csak úgy bukfencezik hátrafelé, Angharrad hátsó lábai pedig újra földet érnek.

– Ó, ügyes kislány! – kiáltok fel. – Ügyes lovacska! – Aztán felkapom a kommomat és azt kiabálom: – Viola! Viola, ott vagy?

És most azt látom, hogy Bradley letérdel Viola mellé, a vezető pedig segít az 1017-esnek feltápászkodni, majd szó szerint visszalöki őt a másik szpakker mellé, aki szintén taszít rajta egyet, aztán meg azt is látom, hogy Viola benyúl a zsebébe és a kommot keresi.

– Todd? – szól bele.

281

– Jól vagy? – kérdezem. – Ez a te szpakkered volt, Todd! – Tudom. Ha még egyszer találkozom vele, esküszöm- – Megállt, amikor észrevette, hogy pánt van a karomon. – Viola? – kapcsolódik be Simone is a felderítő űrhajóról. – Ne lőjetek! – mondja gyorsan Viola. – Ne lőjetek! – Indulunk, és elhozunk onnan benneteket – mondja Simone. – NE! – csattan fel Viola. – Nem láttad, hogy a többiek sem

számítottak erre? – Hadd menjenek értetek, Viola! – kiabálom. – Nem biztonságos.

Tudtam, hogy soha sem lett volna szabad elengedni- – Hallgassatok rám mindketten – mondja Viola. – Megállt, nem

tudjátok- Elhallgat, mi meg azt látjuk a kivetítőn, hogy a szpakkerek

vezetője újra feléjük megy, és a kezét úgy tartja, hogy mutassa, békések a céljai.

– Azt mondja, sajnálja – mondja Viola. – Azt mondja, nem ezt akarták. – Elhallgat egy pillanatra. – A Zaja képekből áll, nem szavakból, de azt hiszem, azt mondja, hogy ez a szpakker őrült, vagy valami ilyesmit.

Úgy érzem, mintha ledöftek volna. Az 1017-es őrült. Az 1017-es megőrült.

Naná, hogy meg. Ki nem őrülne meg azok után, ami vele történt? De ez még nem jelenti azt, hogy megtámadhatja Violát- – Azt mondja, szeretné, ha folytatnánk a tárgyalásokat – mondja

Viola. – És ő - A kivetítőn a szpakkerek vezetője megfogja a kezét és felsegíti

Violát. A félkörben álló szpakkerek felé mutat valamit, mire ők szétválnak és néhányuk előtűnik azokkal a karcsú, fából font székekkel és odahozzák nekik.

– Mi történik? – kérdezem. – Azt hiszem, hogy – aztán elhallgat, és a félkörben állók ismét

szétválnak és előlép mögülük egy másik szpakker, nagy tál gyümölccsel és hallal, egy másik meg fonott faasztalt hoz. – Ételt hoztak nekünk – mondja Viola, és hallom Bradleyt is a háttérben:

– Köszönjük.

282

– Azt hiszem, folytatjuk a béketárgyalásokat – mondja Viola. – Viola- – Nem, most komolyan mondom, Todd. Mennyi kavarodást

akarunk még erre a napra? Csak füstölgők egy ideig, de a hangjában van valami makacsság.

– Rendben, de a kommot tartsd vonalban, hallod? – Egyetértek – mondja Simone a másik vonalon. – És mondd csak

meg a vezetőjüknek, hogy az imént nagyon közel kerültek ahhoz,, hogy mindannyiukból hamu és por legyen.

A képernyőn mindenki hallgat, majd a szpakkerek vezetője kihúzza magát a székben.

– Azt mondja, hogy tudja – mondja Viola –, és hogy- És aztán meghalljuk, szavak jönnek keresztül, a mi nyelvünkön,

egy olyan hangon, mintha a miénk lenne, de közben mintha több millió hang mondaná egyszerre ugyanazt.

A Föld sajnálja, amit a Visszatérő tett, mondja. A Mesterpolgárra nézek. – Ez meg mit akar jelenteni?

{VIOLA}

– Az igazság az, hogy nem tudunk innen elmenni. Egyirányú útra készültünk, még évtizedekkel ezelőtt. Az őseink a letelepedéshez ezt a bolygót választották, mert a mélycsillagközi szondák – és Bradley beszéd közben megköszörüli a torkát zavarában, bár a Zajában már látjuk, mit akar mondani – a mélycsillagközi szondák azt mutatták, hogy itt nyoma sincs intelligens életnek, szóval-

Szóval a Tisztogató nem tud elmenni, mondja az Ég, és a felettünk lebegő felderítő űrhajóra néz. A Tisztogató nem tud innen elmenni.

– Hogy mondja? Mi nem tud elmenni? – kérdezi Bradley. Sok kérdést meg kell válaszolnia a Tisztogatónak, mondja az Ég,

és egy képet mutat nekünk arról a szpakkerről, aki az előbb karddal támadt rám, akinek fémpánt van a karján, arról, akit Todd ismer-

És érzések vannak mögötte, szándékosan úgy közvetíti felénk mindezt, mint érzést. És nem az előbb történtek miatt, nem azért, mert megszakadt a tárgyalás, hanem miatta, aki megtámadott engem.

283

Szomorúságot érzünk, miközben képek áradnak felénk a szpakker fajirtásról, és ahogy az 1017-es azt túlélte, és aztán rátalált a többi szpakkerra, és érzések kavarognak, hogy mindettől mennyire tönkrement, hogy mi tönkretettük őt-

– Nem keresek kifogásokat – szakítom félbe –, de azok nem mi voltunk-

Az Ég megállítja a Zaját és rám néz. És úgy érzem, mintha a bolygó összes szpakkere vele együtt nézne rám.

Óvatosan válogatom meg a szavaimat. – Bradley és én újak vagyunk itt. Nagyon igyekszünk, hogy ne

kövessük el ugyanazokat a hibákat, mint az első telepesek. Hibákat? mondja az Ég, és újra megnyitja a Zaját, mi pedig újra

képeket látunk, az első szpakker háborút mutatja. Halottakat, olyan töménytelen mennyiségben, amit elképzelni sem

lehet. Képeket, ahogy több ezer szpakker meghal- Képeket olyan aljasságokról, amelyeket az emberek követtek el

ellenük- Képeket gyerekekről és kisbabákról- – Ami megtörtént, azt nem tudjuk jóvátenni – mondom, és

próbálok másfelé nézni, bár a Zaja ott van mindenhol –, de azért igenis tudunk tenni, hogy mindez ne ismétlődjön meg újra.

– Azonnali tűzszünettel kezdenénk – teszi hozzá Bradley, akit a képek láthatólag nagyon lesújtottak. – Ebben kellene elsőként megegyeznünk. Mi nem támadunk újra, és maguk sem támadnak meg bennünket ezek után.

Az Ég ismét csupaszra nyitja a Zaját, és megmutat nekünk egy hatalmas vízfalat, ami tízszer magasabb egy embernél, és egyszer csak lezúdul a folyómederbe, ahol ülünk, és aztán csak árad lefelé a völgybe és ÚjPrentissvárost teljesen lemossa a térképről.

Bradley felsóhajt, és megnyitja a saját Zaját, amiben a felderítő űrhajó rakétái lángba borítják ezt a hegycsúcsot, aztán még több rakéta érkezik az űrpálya magasságából, a szpakkerek ott nem tudják a támadást viszonozni, és megsemmisül az egész szpakkerfaj egy tűzfelhőben.

284

Az Ég Zajában elégedettséget érzek, mintha csak megerősítettük volna azt, amit már egyébként is tudott.

– Szóval most ez a helyzet – mondom és köhögök. – És mit tegyünk?

A szavaimat hosszabb csend követi, majd az Ég újra megnyitja a Zaját.

És elkezdünk beszélgetni.

[TODD]

– Órák óta ott vannak – mondom, a tábortűz mellől bámulom a kivetítőt. – Mi tart ilyen sokáig?

– Todd, kérlek, hallgass – int le a Mesterpolgár, aki próbál minden egyes hangot elcsípni a kommon keresztül. – Fontos tudnunk minden egyes részletről, amiről beszélnek.

– Miről lehet még beszélni? Abbahagyjuk a harcot, és mind békében élünk.

A Mesterpolgár rám néz. – Na jó, ennél azért bonyolultabb a dolog – mondom –, de Viola

rosszul van. Nem ülhet ebben a hidegben egész nap ott fent. Itt vagyunk a tábortűz mellett, a Mesterpolgár meg én, és Tate

meg O’Hare, akik velünk együtt nézik a kivetítőt. A városban mindenki azt figyeli, bár ahogy egyre csak telik az

idő, már egyáltalán nem olyan érdeklődve, mert órákon keresztül azt nézni, hogy emberek beszélgetnek egymással, nem igazán érdekes, még akkor se, ha fontos. Wilf is az előbb már mondta, hogy mennie kell, mert várja Jane, és fogta Coyle nővér ökrös szekerét és eltűnt.

– Viola? – halljuk a kommból. Simone az. – Igen? – Csak egyeztessünk, drágám. Kora estig tart ki az

üzemanyagunk, addig tudunk itt fennmaradni, de aztán el kell gondolkodnod azon, hogy csak holnap jöttök vissza.

Megnyomok egy gombot a kommon. – Ne hagyja őt ott – mondom. A kijelzőn látom, hogy a szpakkerek vezére és Bradley is

285

meglepődik azon, amit mondok. – Le ne vegyétek róluk a szemeteket.

De nem Simone, hanem Coyle nővér az, aki erre válaszol. – Ne aggódj, Todd! Legalább megtudják majd, mennyire erősek és elszántak vagyunk, ha így üresre járatjuk az űrhajónkat.

Értetlenül nézek a Mesterpolgárra. – Csak nem a hegytetőn lévőknek sugárzunk, Coyle nővér? –

kérdezi olyan hangosan, hogy a kommban is hallani lehessen. – Befogná végre mindenki? – dühöng Viola. – Különben

kikapcsolom ezt a szerkentyűt! Ettől újra köhögés tör rá, és a kijelzőn olyan sápadtnak és

vékonynak látom, és annyira kicsinek, hogy szinte fáj nekem. Pedig méretben eddig alig volt kisebb nálam.

Amikor rágondolok, Viola számomra akkora, mint az egész világ. – Hívj, ha bármire szükséged van – mondom neki. – Akármire. – Hívlak! Aztán sípolás, megszakadt a jel, és nem hallunk már semmit. A Mesterpolgár meglepetten néz fel a kivetítőre. Bradley és Viola

megint a szpakkerek vezetőjével beszélget, de nem halljuk egyikük szavát se. Viola megszakította a hangközvetítést.

– Köszönöm szépen, Todd – mondja Coyle nővér bosszankodva a kommba.

– Nem engem akart elhallgattatni. Maguk beszéltek állandóan bele.

– Hülye kis ribanc – hallom O’Hare századost, aki a tábortűz mellett motyorászik.

– MIT mondott? – ordítom felállva és rászegezem-rá a puskámat. O’Hare is feláll, nagyokat lélegzik, készen áll a harcra. – Most

nem halljuk, mi történik, nem? Kellett nekünk odaküldeni ezt a kis nőt-

– Fogja be a pofáját! Az orrcimpái kitágulnak, az ökle pedig megfeszül. – Mert

különben? Ugyan mit fogsz csinálni, fiacskám? És látom, hogy a Mesterpolgár jön már, hogy közbeavat- kozzon- – Maradjon – szólok rá. A hangom nyugodt, a Zajom pedig könnyű-

286

Én vagyok a Kör- O’Hare gondolkodás nélkül elindul előre- Bele a tűzbe. Csak áll ott egy ideig, nem vesz észre semmit. Aztán a fájdalomtól

felüvölt, és a levegőbe ugrik, a nadrágja szára lángokban áll és már rohan is, hogy vizet keressen és belevesse magát és hallom, hogy a Mesterpolgár és Taté csak röhögnek és röhögnek.

– Hát, Todd, ez igazán meggyőző volt – mondja a Mesterpolgár. Pislogok. Reszket mindenem. Tényleg képes lettem volna bántani őt. Képes lettem volna, már csak azzal is, hogy rágondolok. (és egész jó érzés volt-) (fogd be!-) – Most, hogy láthatóan ráérünk gyilkolászni is, miközben folynak

a béketárgyalások – mondja a Mesterpolgár, még mindig röhögve –, mit szólnál, ha inkább olvasással töltenénk az időt?

Éppen csak hogy visszanyerem-vissza az erőmet, úgyhogy beletelik egy kis időbe, mire rájövök, mit is akar igazából mondani.

{VIOLA}

– Nem – mondja Bradley, és megint a fejét rázza, a lélegzete már felhőként látszódik, ahogy lassan lemegy a nap. – Nem kezdhetjük büntetéssel. Amivel kezdünk, az meghatározza majd az elkövetkező történések alaphangulatát.

Becsukom a szemem, és eszembe jut, amikor ugyanezt mondta nekem. Mintha évekkel ezelőtt történt volna. És milyen igaza volt. A kezdés igazi katasztrófa volt, és valahogy azóta sem javult a helyzet.

A kezembe temetem a fejem. Olyan fáradt vagyok. Tudom, hogy a lázam megint emelkedett, a gyógyszerek nem Hatnak már, és bár a szpakkerek raktak egy nagy tüzet a közelünkben, még mindig reszketek és köhögök.

Ettől eltekintve a nap tényleg jól telt, sokkal jobban, mint amire számítottunk. Több kérdésben is megegyeztünk: teljes fegyverszünet mindkét oldalról, és felállítunk egy tanácsot, amelyik minden kérdést

287

meg tud vitatni, még talán azt is, hogy a betelepülők kapjanak saját területet, ahol élhetnek.

De egyetlen kérdésen egész nap nem tudtunk túljutni. Bűnök, mondja az Ég a mi nyelvünkön. Bűnök, ez rá a szó a

Tisztogató nyelvén. Bűnök a Földdel szemben. Közben már rájöttünk, hogy a Föld az őket jelenti, a Tisztogató

pedig bennünket, és még a nevünk is olyan, mint egy bűn. De ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. Azt akarják, hogy adjuk át nekik a Mesterpolgárt és a fő embereit, hogy megbüntethessék őket mindazért a bűnért, amit a szpakkerek egy csoportja, a Teher ellen elkövettek.

– De maguk is öltek. Több száz embert megöltek – mondom. A Tisztogató kezdte ezt a háborút, mondja az Ég. – De a szpakkerek sem ártatlanok. Mindkét oldal követett el

bűnöket. És akkor újra megjelennek az Ég Zajában a fajirtásról szóló

képek- Közöttük egy olyan, amelyiken Todd holttesteken át az 1017- es

felé tart- – NEM! – kiáltom, és az Ég a meglepetéstől visszaül a székébe. –

Neki ehhez semmi köze. Nem tudja- – Jól van, jól van – nyugtatgat Bradley, és felemeli a kezét. –

Késő van már. Abban ugye egyetértünk, hogy ez egy nagyon termékeny első nap volt? Nézzék, milyen sokat haladtunk.

Ugyanannál az asztalnál ülünk, ugyanazt az ételt esszük és ugyanazért a célért dolgozunk.

Az Ég Zaja kicsit elhalkul, de újra rám tör az az érzés, az érzés, hogy minden szpakker szeme ránk mered.

– Holnap újra találkozunk – folytatja Bradley. – Beszélünk a mieinkkel, önök beszélnek a sajátjaikkal. Holnap frissen más szemszögből látjuk majd a dolgokat.

Az Ég egy pillanatra, mintha elgondolkozna valamin. A Tisztogató és az Ég itt marad éjszakára, mondja. A Tisztogató a vendégünk lesz.

288

– Micsoda? – kérdezem riadtan. – Nem, nekünk... – De a többi szpakker már hozza is nekünk a három sátrat, szóval úgy tűnik, hogy ezt már eleve így tervezték.

Bradley a karomra teszi a kezét. – Talán maradnunk kellene – mondja egészen halkan. – Talán ez a bizalom jele.

– De az űrhajó- – Az űrhajónak nem kell ahhoz a levegőben lennie, hogy

használja a fegyvereit – mondja kicsit hangosabban, hogy az Ég is jól hallja, és a Zajában látjuk is, hogy hallja.

Bradley szemébe nézek, aztán a Zajába, és azt a kedvességet, azt a reményt látom, ami mindig is ott volt benne, amit nem tudott kiirtani belőle sem ez a bolygó, sem a Zaj, sem a háború, semmi sem, ami vele történt. Inkább azért mondom azt, amit mondok, hogy a kedvesség megmaradjon, nem ezért, mert egyetértek vele. – Hát jó, maradjunk.

A sátrak mintha sűrűn szőtt mohából lennének, néhány perc alatt fel is állítják őket, és az Ég elmond egy hosszú, jóéjszakát üzenetet, mielőtt elvonul a sajátjába. Bradley és én felállunk, és a lovainkhoz megyünk, akik meleg pillantásokkal üdvözölnek minket.

– Végül is egész jól ment, nem? – mondom Bradleynek. – Szerintem még jól is jött nekünk, hogy az a szpakker

megtámadott téged – válaszol. – Utána nagyon igyekeztek, hogy kimutassák, mennyire szeretnének megegyezni. – Lehalkítja a hangját. – De te is érezted? Mintha minden egyes szpakker minket figyelne?

– Igen – suttogom. – Egész nap ez járt a fejemben. – Azt hiszem, a Zajuk több mint kommunikációs eszköz – mondja

Bradley és úgy beszél, mintha valami csodáról lenne szó. – Azt hiszem, ők maguk a hangjuk. Ha megtanulnánk úgy beszélni, mint ők, ha tényleg be tudnánk kapcsolódni a hangjukba-

Kihúzza magát, a Zaja csillámlik és vibrál. – Hogy mi? – Csak arra gondoltam, hogy akkor talán közel járnánk ahhoz,

hogy egyetlen néphez tartozzunk.

289

[TODD]

Nézem a kivetítőn, ahogy Viola alszik. Mondtam neki, hogy ne maradjon ott, Simone meg Coyle nővér ugyanezt mondta neki. De ő maradt, a felderítő űrhajó pedig visszarepült éjszakára. A sátra tűz felé néző oldalát nyitottan hagyta és látom őt odabent, ahogy köhög és forgolódik, és a szívem kitárom felé, és nagyon szeretnék ott lenni vele.

Mire gondolhat? Gondol rám? Az jár a fejemben, vajon meddig tart még ez az egész, mikor leszünk már végre együtt békében, amikor meggyógyítjuk őt és vigyázhatok rá és hallgathatom, ahogy beszél hozzám, de igazából, és nem csak a kommon keresztül, és megint felolvashatja nekem anya könyvét.

Vagy majd én olvasom neki. – Todd? Én készen állok, ha te is – szólít a Mesterpolgár. Bólintok

és bemegyek-be a sátramba. Kiveszem anya könyvét a hátizsákomból, végigsimítom a borítót, ahogy szoktam, ott is, ahol Aaron kése felhasította azon az éjszakán, amikor a könyv megmentette az életemet. Kinyitom, és az írást nézem, anya kézírását. Akkor fogott hozzá, amikor megszülettem, és addig írta, amíg meg nem halt a szpakker háborúban, vagy amíg a Mesterpolgár meg nem ölte, vagy amíg, ahogy a Mesterpolgár próbálja nekem beadni a hazugságát, meg nem ölte magát, mit tudom én. Amikor ez jut az eszembe, az agyam majd' felrobban és a Mesterpolgárra nézek megint, aztán meg a betűk hangyabolyára, betölt minden oldalt, sűrűn és kapkodóan, és már el is ment a kedvem az egésztől-

Drága kisfiam, olvasom, a szavak hirtelen tűnnek elő a lapon, és olyan tiszta lesz minden, mint semmi más a világon. Még nem vagy egy hónapos sem, és az élet máris megpróbáltatások elé állít.

Nyelek egy nagyot, a szívem zakatolni kezd, a torkom összeszorul-össze, de a szememet akkor sem veszem le a lapról, mert ott van, ott van az édesanyám-

A kukoricatermés gyatra lett az idén, fiam. Már második éve ez a helyzet, ami nagy szerencsétlenséget jelent, hisz a kukorica táplálná

290

Ben és Cillian birkáit és Ben és Cillian birkái táplálnak mindannyiunkat-

Érzem a halk zümmöt, érzem, hogy a Mesterpolgár ott van mögöttem a tárva-nyitva sátramban és belerakja-bele a tudását a fejembe, megosztja velem-

-és mintha ez még nem lenne elég baj, fiam. Aaron lelkész a szpakkereket hibáztatja mindezért, azokat a szégyenlős kis teremtményeket, akik úgy néznek ki, mint akik sosem esznek eleget. Havenből már olyan hírek érkeztek felénk, hogy gond van a szpakkerekkel, de a katonai vezetőnk, David Prentiss azt mondja, tisztelnünk kell őket és nem szabad bűnbaknak kikiáltani őket egy egyszerű kukoricaválság miatt-

– Maga ezt mondta? – kérdezem, de le sem veszem a szemem a papírról.

– Ha az édesanyád mondja, akkor igen – feleli, a hangját erősen feszíti. – Nem tudom ezt örökké kitartani, Todd. Ne haragudj, de túl nagy erőfeszítés-

– Csak egy percet még – kérem. De most megint felébredtél a másik szobában. Milyen vicces, hogy

mindig te vagy az, aki megzavar abban, hogy írjak neked. De ez azt jelenti, hogy végül is örökké csak hozzád beszélek, fiam, és mi más tehetne engem boldoggá? En erős kicsi emberkém, mindig a tiéd lesz-

Aztán a szavak lepotyognak a papírról, kicsúsznak a fejemből és elakad a lélegzetem is a megdöbbenéstől, és bár tudom, mi következik (szívem minden szeretete, mondja, azt mondja, hogy enyém a szíve minden szeretete), de egyre nehezebb, keményebb, vastagabb és a szavak erdeje egyszer csak bezárul előttem.

A Mesterpolgárhoz fordulok. Az egész homloka tiszta izzadtság és most veszem észre, hogy az enyém is.

(a levegőben pedig még mindig ott az a halvány zümm) (de engem egyáltalában nem zavar, nem-) – Ne haragudj, Todd – mondja –, csak ennyi ideig tudom tartani. –

Mosolyog. – De egyre jobb leszek. Nem mondok semmit. Alig jutok levegőhöz és a mellkasom

nehéz, anya szavai úgy zuhatagoznak a fejemben, mint egy vízesés,

291

mert ott volt, ott volt és beszélt hozzám, beszélt hozzám, elmondta nekem, miben reménykedik és elmondta, hogy szeret-

Nyelek egy nagyot. És még egyet. – Köszönöm – mondom végül. – Jól van, Todd – mondja a Mesterpolgár és még mindig halkan

beszél. – Rendben van. Ahogy ott állunk a sátramban, rádöbbenek, hogy megnőttem- Egyenesen a szemébe tudok nézni- Most újra az embert látom magam előtt- (most már nagyon halk a zümm, szinte élvezet hallgatni-) Nem a

szörnyeteget. Köhög. – Todd, én tudnék- – Elnök úr? – halljuk. A Mesterpolgár megfordul-meg és kilép a sátramból, én meg

gyorsan követem, hátha valami fontos dolog történt. – Eljött az idő – mondja Tate vigyázzba állva. A kivetítőre nézek,

de nem látok semmi változást. Viola még mindig alszik a sátrában és minden olyan, mint ezelőtt.

– Minek jött el az ideje? – kérdezem. – Annak – mondja a Mesterpolgár és jobban kihúzza magát –,

hogy megfelelő indokokat találjunk, hogy eldöntsük a vitát. – Micsoda? – mondom. – Mit ért azalatt, hogy eldöntsük a vitát?

Ha Viola veszélyben van- – Veszélyben van, Todd – mondja mosolyogva. – De most azon

vagyok, hogy megmentsem.

{VIOLA}

– Viola, ébredj! Kinyitom a szemem, és egy percig azt sem tudom, hol vagyok. A lábam végénél tűz fénye látszik, annyira jól melegít, és egy

ágyon fekszem, ami úgy tűnik, hogy szövött faforgácsból készült, leírhatatlanul puha-

– Viola – suttogja Bradley újra. – Itt valami készül.

292

Hirtelen felülök, de megszédülök, így csukott szemmel előre kell dőlnöm, hogy összeszedjem magam.

– Úgy tíz perce az Ég felkelt, elment és még nem jött vissza. – Talán csak a mosdóba ment – mondom, és a fejem elkezd

lüktetni. – Szerintem nekik is kell néha. A tűz egy kissé elvakít bennünket és alig látjuk a mögöttünk

félkörben elhelyezkedő szpakkereket, többségük lefeküdt éjszakára. A takarót szorosabban magam köré tekerem. Úgy látom, hogy zuzmóból van, mint az a valami is, amit ruhaként hordanak magukon. De közelről mégis másmilyen, sokkal inkább hasonlít ruhára, nehezebb és nagyon meleg.

– De van még más is – folytatja izgatottan Bradley. – Láttam valamit a Zajukban. Csak egy gyorsan elsuhanó képet, de tisztán láttam.

– Mi volt az? – Egy csapat szpakker állig fegyverkezve, amint beosonnak a

városba. – Bradley – mondom. – A Zaj nem igazán így működik. Az is

benne van, amit csak képzelnek, amire emlékeznek, vagy amire csak vágynak. Valós és hamis dolgok, egymás mellett, egymáson. Nagy gyakorlat kell hozzá, hogy eldöntsd, hogy mi lehet igaz mindebből és mi az, amit csak szeretnénk, ha igaz lenne. A legtöbbször csak egy rakás zűrzavar az egész.

Nem válaszol, de a kép, amit látott, újra feltűnik a Zajában. Pont úgy, ahogy elmondta. És a kép most elindul ki a világba, a félkör irányába, a szpakkerekhez is.

– Tudom, hogy nem jelent semmit – mondom. – De talán, amelyik ránk támadott, az nem az egyetlen, aki ellenzi a békét-

A kommom hangosan jelez, ettől mindketten megriadunk. Benyúlok érte a takaró alá.

– Viola! – ordítja Todd, amikor felveszem. – Veszélyben vagytok! Lépjetek le gyorsan!

293

[TODD]

A Mesterpolgár kiveri a kommot a kezemből. Ettől csak még rosszabb helyzetbe kerülhet – mondja, miközben

én a komm után mászom. Talán nem tört el, de kikapcsolódott, és már nyomkodom is a

gombokat, hogy visszahívjam Violát. – Nem viccelek, Todd – mondja olyan hévvel, hogy abbahagyom,

amit csinálok és ránézek. – Ha bármit is megsejtenek abból, hogy tudjuk, mi történik, akkor nem tudom garantálni Viola biztonságát.

– Akkor meg mondja el, hogy mégis mi történik. Ha Viola veszélyben van-

– Veszélyben van. Mindannyian veszélyben vagyunk. De ha bízol bennem, Todd, akkor megmentem magunkat. – Tate-hez fordul, aki még mindig itt lebzsel. – Minden készen áll, százados?

– Igen, uram – mondja Taté. – Mire áll készen? – kérdezem, és egyikről nézek a másikra. – Nos, épp ez itt a kérdés, Todd – mondja a Mesterpolgár és

odafordul hozzám, hogy a szemembe nézzen. A komm pittyeg a kezemben. – Todd? – hallom. – Todd, ott

vagy? – Bízol bennem, Todd? – kérdezi a Mesterpolgár. – Azonnal mondja meg, miafranc folyik itt! De ő csak azt kérdezi megint. – Bízol bennem? – Todd? – ismétli Viola.

{VIOLA}

– Viola? – hallom végre. – Todd, mi történik? – kérdezem, és aggódva nézek Bradleyre. –

Hogy érted azt, hogy veszélyben vagyunk? – Csak... – és akkor elhallgatok. – Tartsd egy kicsit. – És aztán

kikapcsol. – Megyek a lovakért – mondja Bradley.

294

– Várj! Azt mondta, tartsam- – És azt is mondta, hogy veszélyben vagyunk. És ha az, amit

láttam, igaz- – Mit gondolsz, most itt tartanánk, ha bántani akarnak bennünket? Látjuk, hogy néhány arc a félkörben lévő szpakkerek közül

bennünket néz, a tűz fénye megvilágítja őket. A helyzet nem látszik fenyegetőnek, de azért szorosan markolom a kommot és remélem, hogy Todd tudja, mit csinál.

– És ha végig ez volt a tervük? – kérdezi Bradley halkan. – Hogy rávesznek bennünket a tárgyalásokra és aztán meg akarják mutatni, hogy milyen erősek?

– Semmit nem éreztem az Ég Zajából, ami arra utalna, hogy veszélyben lennénk – mondom. – Egyszer sem. Miért tenné ezt? Miért kockáztatna?

– Hogy nyomást gyakoroljon ránk. Elhallgatok, amikor rájövök, hogy ez mit jelenthet. – A

büntetések. Bradley bólint. – Talán el akarják kapni az Elnököt. Felülök, amikor eszembe jutnak az Ég képei a fajirtásról. – És ez

azt is jelenti, hogy Toddot is megtámadják.

[TODD]

– Százados, kezdjen hozzá a végső előkészületekhez! – Igen, uram – tiszteleg Tate. – És ébressze fel O’Hare századost! Tate mosolyog. – Igen, uram – tiszteleg újra és távozik. – Mondja el végre, mi történik – mondom neki –, különben

magam megyek fel a hegyre Violáért, hogy elhozzam. Eddig bíztam magában, de ez nem tart-

– Azon vagyok, hogy megoldjam az ügyet. Elégedett leszel, majd meglátod.

– Hogy akarja megoldani? Honnan tudja egyáltalán, hogy mi történik?

295

– Mondjuk onnan – folytatja, és a szeme megvillan –, hogy a szpakker, akit elkaptunk, többet mesélt el nekünk, mint azt ő gondolja.

– Mit? Mit mondott? Mosolyog, úgy, mint aki el sem hiszi. – Elindultak, hogy

elkapjanak bennünket, Todd – mondja és a hangja úgy hangzik, mint aki nagyon jól szórakozik. – Jönnek, hogy elfogjanak téged és engem.

{VIOLA}

– Mit keresünk egyáltalán? – kérdezi Simone a felderítő űrhajóról, ami még mindig a hegytetőn parkol.

– Bármi szokatlant, amit a szondák jeleznek. – Bradleyre nézek. – Bradley azt mondja, hogy egy támadó csapatot látott a zajukban.

– Az erő jele – mondja Coyle nővér. – Azt próbálják bizonyítani, hogy még mindig fölénk tudnak kerekedni.

– Szerintünk a Mesterpolgárért mennek. Egyfolytában azt kérték tőlünk, hogy adjuk át nekik őt, hogy megbüntethessék.

– És az nekünk miért lenne rossz? – kérdezi Coyle nővér. – Ha a Mesterpolgárért mennek – mondja Bradley a szemembe

nézve –, Todd is ott lesz mellette. – Vagy úgy! – mondja Coyle nővér. – Ez már sokkal nagyobb

problémát jelent mindannyiunknak, igaz? – Nem tudjuk biztosan – mondom. – Lehet, hogy félreértettünk

mindent, mert a zajuk más, mint a miénk, más- – Várj! Valamit látok – szól közbe Simone. Látom én is a hegycsúcsról, hogy az egyik szonda a város déli

része felé repül. Hallom a hátam mögött lévő szpakkerek Zajából, hogy ők is látják. – Simone?

– Fények. Gyalogosokat látok.

296

[TODD]

– Uram – szól O’Hare, az arca tisztára puffadt, most kelt csak föl. – Fényeket észleltünk délről! A szpakkerek felénk tartanak!

– Valóban? – A Mesterpolgár arcán megjátszott meglepődés. – Akkor talán küldhetne eléjük néhány csapatot, hogy üdvözöljék

az ellenséget, nem gondolja, százados? – Már utasítottam az osztagokat, hogy készüljenek az indulásra,

uram – feleli O’Hare, aki úgy tűnik, nagyon elégedett magával, és önelégült tekintettel bámul rám.

– Tökéletes. Akkor kíváncsian várom a jelentését. – Igen, uram! – tiszteleg O’Hare és elsiet az osztagai irányába,

hogy a csatába induljon velük. Töröm a fejem, valami itt nem van rendben. Viola hangját hallom a kommból.-Todd! Simone azt mondja,

fényeket lát a város déli részén! Támadnak a szpakkerek! – Aha, tudom – mondom és még mindig a Mesterpolgárt nézem. –

A Mesterpolgár már odaküldte az embereit. Te jól vagy? – Bennünket nem bántanak, de egy ideje már nem látjuk a

vezetőjüket. – Halkabban kezd el beszélni. – Simone már készíti az űrhajót a felszálláshoz, és élesíti a rakétákat is. – Érzem a hangján a csalódottsága borzongását. – Úgy néz ki, itt mégsem lesz béke.

Épp válaszolni akarok valamit, amikor meghallom a Mesterpolgár hangját. – Most, százados – Tate-nek mondja, aki eddig türelmesen várakozott.

Tate felkap egy lángoló fáklyát a tábortűzből. – Mit most? – kérdezem. Tate magasan a feje fölé emeli a fáklyát. – Mit most? És a világ egyszer csak kettéhasad.

297

{VIOLA}

BUMM! Egy robbanás rázza meg a völgyet, újra meg újra visszhangzik a

hangja, úgy dübörög, mint a mennydörgés. Bradley felsegít a lábamra, körbenézünk. A két hold olyan, mint két karcsú szalag az éjszakai égen, és nem látunk mást, csak a tábortüzeket a városban.

– Mi történt? – kérdezi Bradley. – Mi volt ez? Zajhullámzást hallok, hátranézek. A félkörben csoportosuló szpakkerek már mind ébren vannak, felállnak és közelebb jönnek

hozzánk, ők is a hegy pereméhez nyomulnak, hogy lássák, mi történt-

Mind azt látjuk, hogy füst száll a levegőben. – De – akarja mondani Bradley. Az Ég rohan elő a szpakkerek sora mögül. Már azelőtt halljuk,

hogy meglátnánk, a Zajában hangok és képek kavarognak- És csodálkozás- Csodálkozik- Elrohan mellettünk a hegy széléig, és lenéz a városra. – Viola? – hallom Simone hangját a kommból. – Te voltál? – Nem, mi még nem készültünk fel- – Akkor ki lőtt? – szól közbe Coyle nővér. – És honnan? – szól Bradley is. Mert a füst nem dél felől száll, ahol még most is fényeket látunk a

fák között. A város felől egy másik fényköteg is elindul, hogy találkozzanak.

A füst és a robbanás a folyó északi oldaláról jött, a fenti hegyoldaltól, ahol az elhanyagolt gyümölcsöskertek vannak.

És aztán jön a következő.

298

[TODD]

BUMM! A második ugyanolyan hangos, mint az előző, bevilágítja az

éjszakai város északi és nyugati felét, a hangra a katonák kiro- hannak-ki a sátrukból és bámulják, ahogy terjed a füst.

– Még egy, és elég is lesz százados – mondja a Mesterpolgár. Taté bólint, és újra felemeli a fáklyát.

A roskadozó katedrális harangtornyánál, most látom, egy másik férfi áll, aki ugyanakkor gyújtotta meg a saját fáklyáját, amikor Taté az övét először felemelte. Üzeneteket küldenek a folyómedernél bujkáló embereknek-

Akik a Mesterpolgár parancsára az ágyúkra vigyáznak – Amiket azután már nem használtunk többet, amikor egyszer csak lett egy felderítő űrhajónk, amelyik nagyobb és erősebb fegyverekkel védelmez bennünket-

De azok az ágyúk ott köszönik szépen, még mindig nagyon jól működnek-

BUMM! Újra kézbe veszem a kommot, ami vijjog egyfolytában a

különböző hangoktól, beleértve Violáét is, aki próbál rájönni arra, vajon mi történhetett-

– A Mesterpolgár volt az – mondom. – De honnan lő? – kérdezi. – A füst nem onnan terjed, ahol a

fények látszanak. A Mesterpolgár kikapja a kezemből a kommot, az arcán

diadalmámor, most még jobban ragyog a tűz fényében- – Így van, drága Viola, de a szpakkerek valójában arra vannak, –

mondja, és nem hagyja, hogy visszavegyem tőle a kommot. – Kérdezd csak meg a barátodat, az Eget! Miért nem kérdezed

meg? Ő majd mesél erről. És aztán visszaadja nekem a kommot, és a mosolya olyan

idegesítő, hogy rá se bírok nézni.

299

Győzelmi mosoly. Mintha nyert volna valamit, elnyerte volna a világon a legjobb dolgot.

{VIOLA}

– Ezt meg hogy érti? – kérdezi Coyle nővér a kommba, teljesen kétségbeesve. – Viola, ezt most hogy érti?

Az Ég felénk fordul, a Zajában olyan gyorsan kavarognak a képek és az érzések, hogy lehetetlen kiolvasni belőle bármit.

De nem tűnik boldognak. – A szondákat arra irányítottam, amerre az Elnök tüzelt – mondja

Simone. – Ó, édes Istenem. – Ott – mondja Bradley és elveszi tőlem a kommot. Megnyom

rajta néhány gombot, és egyszer csak kivetít egy háromdimenziós képet, ami kisebb ugyan, mint a lenti kivetítőnk, de ugyanúgy közvetíti a képeket-

Holttestek. Szpakker holttestek. Állig felfegyverkezve, ahogy Bradley a

Zajában látta. Több tucat szpakker, bőven elegen ahhoz, hogy romba döntsék a várost-

Elegen ahhoz, hogy elfogják Toddot és a Mesterpolgárt, és ha nem sikerül, megöljék mindkettőt-

De sehol semmi fény. – Ha azok a holttestek az északi hegyekben vannak – kérdezem –,

akkor mik azok a fények délen?

[TODD]

– Semmi! – ordítja O’Hare, és rohan vissza a táborba. – Semmi nem van arra! Néhány lángoló fáklya, semmi más!

– Igen, parancsnok. Tudom – mondja a Mesterpolgár. O’Hare kihúzza magát. – Maga tudta?

300

– Természetesen – fordul hozzám a Mesterpolgár. – Elkérhetném újra a kommot, Todd?

Kinyújtja a kezét. Nem adom oda neki. – Megígértem, hogy megmentem Violát, nem igaz? – mondja. – Mit gondolsz, mi történt volna vele, ha hagyjuk, hogy a szpak-

kerek ma nyerjenek? Mit gondolsz, mi történt volna akkor velünk? – Honnan tudta, hogy támadni fognak? – kérdezem. – Honnan

tudta, hogy csak egy trükk az egész? – Azt kérdezed, hogyan mentettem meg mindenkit? – Még mindig

nyújtva van a keze. -Még egyszer kérdezem, Todd. Bízol bennem? Az arcát lesem, a totálisan megbízhatatlan és gonosz arcát. (és meghallom a zümmöt, csak egész halkan-) (és tudom-) (tudom, hogy a fejemben van-) (nem vagyok bolond-) (de megmentett minket-) (és ideadta-ide nekem anya naplóját-) Odaadom neki a kommot.

{VIOLA}

Az Ég Zaja úgy kavarog, mint a vihar. Mind láttuk a kivetítőn, hogy mi történt. Halljuk, ahogy a katonák odalenn a városban éljeneznek. Érezzük a távoli morajlást, ami annak a jele, hogy a felderítő űrhajó felszállt, hogy visszatérjen a völgy fölé.

Vajon mi fognak tenni velem és Bradleyvel. Csak azt remélem, hogy gyorsan történik minden.

Bradley még mindig vitatkozik. – Maguk megtámadtak bennünket. Mi jóhiszeműen idejöttünk és maguk- A komm jelez, sokkal hangosabban, mint eddig.

– Azt hiszem, ideje, hogy hallassam a hangomat, Bradley. A Mesterpolgár az újra, és valahogy az arca is megjelenik a lebegő kivetítésen, látszik a nagy, kárörvendőn vigyorgó arca. Még úgy is fordult, hogy az Éggel szemben legyen.

Mintha egyenesen a szemébe nézne.

301

– Azt hitte, tanult valamit, nem igaz? – kérdezi. – Azt gondolta, hogy a katonája, akit elfogtunk, belém látott, és látta, hogy képes vagyok olvasni a Zaját, olyan mélyen, mint maga. Nincs igazam? Vagyis azt hitte, hogy van valami a birtokában, amit használni tud.

– Hogy csinálja ezt? – mormogja Coyle nővér, akinek csak a hangját halljuk. – Sugározni tud a hegytetőre is-

– Így hát visszaküldte hozzánk, mint a békekövetét – folytatja a Mesterpolgár, mintha nem is hallotta volna meg Coyle nővért és elérte, hogy én a Zajából kiolvassam azt, hogy majd dél felől ránk támadnak. De volt egy másik terv is, igaz? Amit olyan mélyre temetett el, hogy senki ne tudja elolvasni – szünetet tart a hatás kedvéért – a Tisztogató közül.

Az Ég Zaja csak úgy lángol. – Vegyétek el tőle azt a kommot! – ordítja Coyle nővér. – Vagy

kapcsoljátok ki a vonalból! – De nem vette figyelembe a képességeimet – mondja a

Mesterpolgár. – Nem vette figyelembe, hogy talán mélyebb rétegekben is tudok olvasni, mélyebben akármelyik szpakkernél, elég mélyen ahhoz, hogy meglássam, mi az igazi terv.

Az Ég arca kifejezéstelen, de a Zaja hangos és nyitott és haragtól sistereg.

Tudja, hogy a Mesterpolgár minden szava igaz. – Belenéztem a békekövet szemébe – folytatja a Mesterpolgár –, a

maga szemébe, és kiolvastam mindent. Hallottam, mit mond a hang, és láttam, hogy maga el fog jönni. – A kommot közelebb emeli magához és az arca még nagyobbnak látszik a kivetítőn. – Úgyhogy jegyezze meg, és jól jegyezze meg! Ha újra összecsapásra kerül sor kettőnk között, a győzelem az enyém lesz.

Aztán eltűnik. Az arca és a kép is elillan, és az Ég most csak bennünket bámul. Halljuk a felderítő űrhajó motorjait, de még csak félúton járhat. A szpakkerek teljes fegyverzetben, bár ez nem sokat számít, mert az Ég egyedül is el tud bánni velünk, ha akar.

Az Ég csak áll egy helyben, a Zaja sötéten pörög és forog, mintha egyszerre minden egyes szpakker szeme ott lenne a tekintetében, és azt fontolgatja magában, mi is történt-

És döntést hoz.

302

Egy lépést tesz előre. Én akaratlanul is hátralépek egyet, és Bradleynek ütközők, aki a

vállamra teszi a kezét. Akkor legyen, mondja az Ég. Aztán azt mondja, Béke.

[TODD]

Béke, halljuk a szpakkerek vezetőjének a Zajából, a hangja keresztülrobog a téren, pont úgy, ahogy a Mesterpolgáré, amikor az arca betöltötte a kivetítőt.

Az éljenzés meg olyan hangos körülöttem, mint az egész világ. – Hogy csinálta ezt? – kérdezem és lenézek a kommra. – Todd, néha aludnod is kell – mondja ő. – Csak nem hibáztatsz,

mert érdekelnek a technikai újdonságok? – Gratulálok, uram – jön oda Tate, és megrázza a Mesterpolgár

kezét. – Most aztán megmutatta nekik. – Köszönöm, százados. – Majd O’Hare parancsnokhoz fordul, aki

elég dühösnek tűnik, amiért a nagy semmiért elküldték és fölöslegesen rohangálhatott.

– Jó munkát végzett – mondja neki a Mesterpolgár. – Meggyőzőnek kellett látszanunk. Ezért nem mondhattam el magának.

– Természetesen, uram – válaszolja O’Hare, de egyáltalán nem úgy tűnik, mintha ettől jobban érezné magát.

A katonák mind odasorakoznak-oda a Mesterpolgár elé, hogy egyenként megrázzák a kezét és elmondják neki, hogy mennyire túljárt a szpakkerek eszén, mind elmondja neki, hogy bizony hogy kiharcolta a békét egyes egyedül, a felderítő űrhajó segítsége nélkül és hogy mennyire megmutatta most nekik, igaz-e?

És a Mesterpolgár csak fogadja a gratulációkat, meg fogadja az összes elismerő szót.

Minden szót, amivel a győzelmét ünneplik. És akkor egy percre, egyetlen egy percre- Egy kicsit büszkének érzem magam.

303

Felemelem a késem

FELEMELEM A KÉSEM, amit a főzősátorból loptam idefelé jövet, egy kést, amit a hentes munkákhoz szoktak használni, hosszú és éles és brutális.

Felemelem a Forrás fölött. Megakadályozhattam volna a békét. Elérhettem volna, hogy a

háború folytatódjon, vég nélkül. Összetörhettem volna a Kés életét és a szívét-

De nem tettem. Mert megláttam a karján a pántot. Még a hangnélküli Tisztogatón is világosan láttam, mennyire

szenved a fájdalomtól. Őt is megjelöltek, ugyanúgy, ahogy a Teher tagjait, és rajta is

ugyanaz a hatása. Eszembe jutott, mennyire fájt, amikor rám szorították a pántot,

mert nem csak a karomba hasított bele a fájdalom, hanem mindenembe, ahogy körbezárta az egész lényemet, megragadott és összezsugorított. A Tisztogató utána már csak a pántomat látta belőlem, nem az arcomat és nem is a hangomat, mert azt is elvette tőlem.

Elvették, hogy ugyanolyanok legyünk, mint a hangnélküli Tisztogató.

Ezért nem ölhettem meg a lányt. Olyan, mint én. Pántot raktak rá is, mint rám. Aztán az a vadállat felemelkedett a hátsó lábaira és akkorát rúgott

belém, hogy átrepültem a tisztás fölött, biztos több csontom is eltört a mellkasomban, még most is sajog, de ez nem gátolta meg az Eget abban, hogy meqraqadjon és a Föld karjai közé hajítson, miközben azt mutatta: Azért nem beszélsz a Földdel egy hangon, mert te így döntöttél.

Akkor megértettem, hogy száműztek, hogy a Visszatérő nem is tért vissza.

A Föld elhurcolt engem a béketárgyalások helyszínéről, vissza a tábor mélyére, ahol aztán utamra bocsátottak.

304

De nem akartam úgy eltűnni, hogy nem teljesítem be az Ég utolsó ígéretét.

Elloptam egy kést és idejöttem- És készen állok arra, hogy megöljem a Forrást.

Felnézek, amikor az Ég titkos merényletéről szóló hírek villódzva elérkeznek az Ösvény Végéhez. Szóval ez volt a terve, hogy megmutassuk a Tisztogatónak, milyen kemény ellenfél vagyunk, hogy a béketárgyalások alatt besétálunk az erődjükbe és elfogjuk azokat, akiket akartunk, és megkapják tőlünk jól megérdemelt büntetésüket. És ezek után a béke feltételeit, ha lesz béke, mi szabtuk volna meg.

Ezért mondta, hogy bízzam benne. De kudarcot vallott. Beismerte a vereségét. És békét kért. És a

Föld meghunyászkodik majd a Tisztogató előtt, és ez a béke nem a Föld erejéről szól majd, hanem arról, hogy milyen gyenge-

Itt állok a Forrás fölött a késemmel. Készen állok arra, hogy végre bosszút álljak, amit régóta megtagadtak tőlem.

Készen arra, hogy megöljem őt.

Tudtam, hogy ide jössz majd, mutatja az Ég, és belép mögöttem az Ösvény Végébe.

Nem éppen békét kellene teremtened? mutatom vissza, és el sem mozdulok onnan, ahol állok. Nem éppen a Földet kell cserbenhagynod?

És te nem egy embert akarsz megölni? mutatja. Megígérted nekem, mutatom. Azt mondtad, hogy az enyém lesz,

és azt tehetek vele, amit akarok. Megteszem és eltűnők. És a Visszatérő örökre elveszik a számunkra, mutatja az Ég.

És elveszik önmaga számára is.

305

Visszanézek rá, és a késsel a pántomra mutatok. Már akkor megtörtént, amikor ezt rám tették. Már akkor, amikor mindenkit meggyilkoltak a Teherből. És akkor, amikor az Ég visszautasította, hogy bosszút álljon értem.

Akkor csak csináld, mutatja az Ég. Nem akadályozom meg. Mereven nézek rá, a hangjába, a kudarcába.

És akkor meglátom, itt, az Ösvény Végén, ahol a titkok élnek, meglátom, hogy ez a kudarc még annál is nagyobb.

Ide akartad adni nekem a Kést, álmélkodom. Ez volt a meglepetés. Ideadtad volna nekem a Kést.

Ahogy rádöbbenek erre, a hangom lángolni kezd. Mert az enyém lehetett volna a Kés, a Kés az enyém lett volna.

De te ezt is elszúrtad, mutatom dühösen. Így hát a Forráson fogod kiélni a bosszúdat, mutatja. Ismétlem, nem akadályozlak meg benne.

Nem, majdnem leköpöm. Nem, nem fogsz. És akkor visszafordulok a Forráshoz. És felemelem a késem- Ott fekszik, a hangja fecseg álmában. Minden egyes titkával

felhagyott itt az Ösvény Végében, hetek és hónapok óta fekszik itt, őszintén, leplezetlenül, ami a hasznunkra válik, visszatért a csönd széléről és beleolvadt a Föld hangjába.

A Forrás. A Kés apja. Hogy zokog majd a Kés, ha megtudja, hogy fog majd bömbölni és

jajgatni, és hogy fogja hibáztatni magát és mennyire gyűlöl majd engem, mert elvettem tőle azt, akit szeretett-

(Érzem a hátam mögött az Ég hangját, ahogy megmutatja nekem az én egyetlenemet, de miért éppen most-?)

Bosszút fogok állni- A Kés ugyanúgy fog szenvedni, ahogy én szenvedtem- Megteszem- Megteszem most-

És- És-

306

És elkezdek orditani- Kiemelkedek a hangomból és kiordítom magam a világba,

kiordítom mindenemet, aki és ami vagyok, az összes hangomat, az összes érzésemet, a sebemet, minden sérelmemet és fájdalmamat, kiordítom az emlékeimet és azt, hogy mennyire elveszett vagyok és ordítok az én egyetlenemért-

Ordítok magamért- Ordítok a gyengeségem miatt- Mert- Nem tudom megtenni- Nem tudom megtenni- És pont olyan rossz vagyok, mint a Kés- Nem tudom megtenni. A földre omlok, az ordításom körbe-körbe visszhangzik az

Ösvény Végében, visszhangzik az Ég hangjában és visszhangzik a Földön keresztül, és visszhangzik a bennem megnyíló ürességben, a hatalmas ürességben, amiben teljesen eltűnők -

És akkor megérzem az Ég gyöngéd hangját magamon- Érzem, ahogy a karjaim alá nyúl és talpra segít- Melegséget érzek magam körül. Es érzem, hogy megértenek.

Szeretetet érzek. Eltolom magamtól, arrébb lépek. Te tudtad, mutatom. Az Ég nem tudta, mutatja. De az Ég remélte. Azért tetted, hogy kínozz majd azzal, ha kudarcot vallok. Ez nem kudarc, mutatja. Ez a siker. Felnézek. Siker? Mert a visszatérésed most lett teljes, mutatja nekem. A neved most

lett igaz, pontosan abban a pillanatban, amikor hazugsággá vált. Visszatértél a Földhöz és már nem vagy Visszatérő. Bizalmatlanul nézek vissza rá. Miről beszélsz?

Csak a Visszatérő tenne képes gyűlöletből ölni, csak ő háborúzna személyes sérelmek miatt. Ha megtetted volna, egy lennél közülük. És akkor sosem tértél volna vissza a Földhöz.

Te is megölted a Tisztogatót, mutatom. Több százat megöltél közülük.

Soha, csak akkor, amikor a Föld veszélyben volt.

307

De beleegyeztél, hogy béke legyen. Azt akartam, ami a Föld számára a legjobb, mutatja. Az Ég

számára mindig ez a fontos. Amikor a Tisztogató gyilkolt bennünket, akkor felvettem velük a harcot, mert ez volt a legjobb a Föld számára. Amikor a Tisztogató békét akart, akkor megadtam neki a békét, mert ez volt a legjobb a Földnek.

Megtámadtad őket ma is, mutatom. Azért, hogy elhozzam neked a Kést és a vezetőjüket, és igazságot

szolgáltassunk mindazért, amit elkövetett a Teherrel szemben. Ez is a Föld miatt volt fontos.

Ránézek elgondolkodva. A Tisztogató talán egyébként is átadta volna a vezetőjüket. Láttuk, hogy nem értenek vele egyet.

Talán átadták volna neked, hogy megbüntesd.

Az Ég azt fontolgatja, amit mondtam. Talán. De a Kés, mutatom. Érte harcoltak volna, ha idehoztad volna. Nem ölted volna meg őt. Hiába mutattad azt. De megölhettem volna, és akkor a háborúnak soha nem lett volna

vége. Miért kockáztattál ilyen sok mindent értem? Miért kockáztattál mindent értem?

Mert azzal, hogy megkímélted volna a Kést, megmutattuk volna a Tisztogatónak, hogy irgalmasak vagyunk. Megmutattuk volna azt, hogy ha van választási lehetőségünk, akkor azt választjuk, hogy nem ölünk, még akkor is, ha lenne rá okunk. Erőteljes gesztus lett volna.

Rábámulok. De nem tudtad, mit fogok majd tenni. Az Ég a Forrásra néz, aki még mindig alszik és még mindig

életben van. Bíztam abban, hogy nem teszed meg. Miért? mutatom türelmetlenül. Miért olyan fontos, hogy mit

teszek? Azért, mutatja, mert erre a tudásra szükséged lesz, amikor te

leszel majd az Ég. Mit mondtál? mutatom egy hosszú hallgatás után. De ő már indul a Forrás felé, a kezét ráteszi a Forrás fülére és nézi

az arcát. Amikor majd Ég leszek?mutatom hangosan. Ezt hogy értetted?

308

Azt hiszem, a Forrás megtette, amit kellett. Rám néz, a hangja csak úgy ragyog. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy felébresszük őt.

De te vagy az Ég, hadarom. Hová mész? Csak nem vagy beteg? Nem, mutatja és visszanéz a Forrásra. De egy nap majd el kell

mennem. A szám tátva marad. És amikor elmész- Ébresztő, mutatja az Eg,

és a hangját úgy küldi le a Forrás mélyére, mintha egy követ dobott volna a folyóba-

Várj! mutatom. De a Forrás szemei már nyílnak is és vesz egy hatalmas levegőt. A

hangja felgyorsul, és aztán még jobban gyorsul, halvány éberség csillog benne és aztán pislogni kezd és meglepetten néz rám és az Égre-

De nem fél. Felül, először visszahanyatlik a gyengeségtől, de az Ég segít neki

felállni, megfogja a könyökét, ő pedig csak néz minket még mindig. A kezét a mellkasán lévő sebre teszi, a hangja zavaros, emlékektől dallamos és újra ránk néz.

Nagyon furcsa álmom volt, mutatja. És bár ezt a Tisztogató nyelvén mutatja- Mégis, a Föld tökéletes, összetéveszthetetlen hangján mutatja.

309

BÉKEIDŐ

310

DICSŐSÉGES NAPOK

{VIOLA}

– HALLGASD ŐKET – mondja Bradley, és még ekkora távolságból is olyan erőteljes a városból áradó ROBAJ, hogy Bradleynek hangosabban kell beszélnie. – Végre valami jó dolog miatt éljeneznek.

– Szerinted havazni fog? – kérdezem, miközben Acorn nyergéből a felhőket nézem. Ritka látványt nyújtanak ezen a tiszta és hideg téli napon. – Még sosem láttam havat.

Bradley mosolyog. – Én sem. – És a Zaja is mosolyog attól, hogy milyen furcsa dolgokat beszélek.

– Ne haragudj, a láz miatt van – mondom neki. – Nemsokára odaérünk, meleg, kényelmes hely vár ott rád –

bíztat. A zegzugos hegyről tartunk visszafelé, a térre vezető úton. Visszafelé jövünk, egy nappal a Mesterpolgár támadása után. Azon a reggelen, amikor megállapodtunk a békében. Most

tényleg. Megcsináltuk. Még akkor is, ha a Mesterpolgár akciója kellett

ahhoz, hogy helyére kerüljenek a dolgok (és emiatt Coy|e nővér cseppet sem boldog), de végre sikerült. Két napon belül megtartjuk az ember-szpakker tanács első gyűlését, ahol átbeszéljük a részleteket. Addig is a tanács tagja én vagyok, és még Bradley, Simone, Todd, a Mesterpolgár és Coyle nővér, és mi hatan együtt azon dolgozunk, hogy a szpakkerekkel egy új világot hozzunk létre.

És ez tényleg azt jelenti, hogy együtt dolgozunk.

311

De bárcsak jobban érezném magam. Végre béke van, igazi béke, ezt akartam, de a fejem annyira hasogat, és a köhögéstől majdnem megfulladok.

– Viola? – kérdezi Bradley, a hangja csupa aggodalom. És akkor észreveszem, hogy lenn az úton Todd rohan felénk, de

annyira lázas vagyok, hogy úgy látom, mintha az éljenzések hullámain közeledne, és egy pillanatra az egész világ felragyog, és be kell csuknom a szemem és Todd már ott van mellettem és felém nyújtja a kezét-

– Nem hallak – suttogom. Lezuhanok Acorn nyergéből, Todd karjaiba-

[TODD]

– Ez egy dicsőséges nap – robban be a Mesterpolgár hangja, – Az a nap, amikor új korszak veszi kezdetét, miután végre legyőztük az ellenséget!

A tömeg őrjöngve éljenzi. – Na, ebből nekem elegem van – mormogom Bradleynek, akivel

együtt ülünk egy emelvényen, miközben fogom mellettem Violát. A zsúfolt tér előtt ülünk, a Mesterpolgár arca nemcsak a mögöttünk lebegő kivetítőn látszik, hanem két nagy épület oldalfalán is. Ő maga találta ki, hogyan lehet ezt megoldani. Brad- ley komoran néz, miközben a Mesterpolgár folytatja a szövegelést. Coyle nővér és Simone velünk szemben még komorabban néznek.

Érzem, hogy Viola elfordítja a fejét. – Hát felébredtél – mondom neki.

– Aludtam? Miért nem rakott senki ágyba? – kérdezi. – Hát ez az! A Mesterpolgár azt mondta, hogy előbb hozzunk ide,

de már csak két perce van, aztán én- – Magához tért a békéltetőnk! – harsogja a Mesterpolgár és felénk

néz. Mikrofon van előtte, de biztos vagyok benne, hogy nem van rá szüksége. – Köszönjük meg neki, amit értünk tett, hogy megmentette az életünket és véget vetett a háborúnak!

312

Hirtelen úgy érzem, mintha belesüppednénk a tömeg egyre emelkedő ROBAJába.

– Mi folyik itt? Miért beszél rólam így? – kérdezi Viola. – Mert szüksége van egy hősre, aki nem én vagyok – sziszegi

Coyle nővér. – És ne feledkezzünk meg persze a rettenthetetlen Coyle nővérről

sem – folytatja a Mesterpolgár. – Aki olyan készségesen vett részt a szpakkerlázadás elleni kampányomban.

Coyle nővér úgy elvörösödik, hogy az arcán tojást lehetne sütni. – Készségesen? – köpi a szavakat.

De a Mesterpolgártól alig hallani őt. – Mielőtt átadnám a szót a nővérnek, hogy ő is beszédet

intézhessen hozzátok – mondja a Mesterpolgár –, be kell jelentenem valamit. Valamit, amit különösen fontos, hogy Viola is halljon.

– Mit akar bejelenteni? – fordul felém Viola. – Nem tudom. Tényleg fogalmam sem van. – Igazi áttörést értünk el. Ezen a napon végre megszületett a

megoldás a borzalmas, előre nem látott mellékhatásokkal járó azonosító pántok problémájára.

Akaratlanul is erősebben szorítom Violát. A tömeg elhallgat. A szondák eközben mindezt a hegytető felé is közvetítik. A Mesterpolgár elérte, hogy a bolygón élő valamennyi emberi lény rá figyeljen.

És azt mondja: – Megtaláltuk az ellenszert. – MI? – ordítom, de már el is nyomja a hangom a tömeg kitörő

hurrázása. – Micsoda öröm, hogy erre éppen a béke napján kerül sor –

folytatja a Mesterpolgár. – Olyan csodálatos és áldott ennek az új korszaknak a hajnala, mert most bejelenthetem nektek, hogy vége a pántok okozta betegségeknek!

Egyenesen a szondákhoz szónokol, amin keresztül a legtöbb nő betegen hallgatja őt, ahol ott vannak a nővérek is, akik nem tudták őket meggyógyítani.

– Ne is vesztegessük az időnket! Azonnal elkezdjük a gyógyszerek szétosztását.

313

És aztán újra hozzám és Violához fordul. – Természetesen a mi nagyrabecsült békéltetőnkkel kezdjük.

{VIOLA]

– Minden dicsőséget magának aratott le – kiabálja Coyle nővér és fel-alá járkál a felderítő űrhajó gyógyító szobájában, miután felszálltunk. – A kezéből etette őket!

– Nem is akarja kipróbálni a gyógyszert? – kérdezi Bradley. Coyle nővér úgy bámul rá, mintha Bradley épp azt kérte volna

tőle, hogy vesse le az összes ruháját. – Maga komolyan azt hiszi, hogy most találták fel? Egész végig megvolt! Már ha tényleg gyógyszerről van szó és nem egy újabb kis időzített bombáról !

– Miért tenné, ha azzal sokkal nagyobb népszerűséget ér el, ha meggyógyítja az összes nőt?

– Egy zseni, ezt még nekem is el kell ismernem. Egy vérengző, borzalmas, kegyetlen, kíméletlen zseni.

– Te mit gondolsz, Viola? – kérdezi Lee a mellettem lévő ágyból. De én most csak köhögni vagyok képes. Coyle nővér elém állt,

amikor a Mesterpolgár megpróbálta odaadni az új kötszereket, és megtiltotta neki, hogy hozzám érjen velük, amíg a nővérekkel előbb alaposan meg nem vizsgálják.

A tömeg pedig lehurrogta őt, szabályosan lehurrogta. Főleg azután, hogy a Mesterpolgár odahívott magához három nőt,

akiken pánt van. Három olyan nőt, akin egyáltalán nem látszott a fertőzés nyoma. – Arra még nem jöttünk rá, hogyan távolítsuk el biztonságosan a pántokat – mondta a Mesterpolgár –, de a korai eredmények nyilvánvalóak.

A dolgok innentől mintha szétestek volna, és Coyle nővér nem is tudta megtartani a beszédét, bár valószínűleg megint lehurrogták volna. Miután leszálltunk a szekérről, Todd azt mondta, ő sem tudott többet, mint mi. – Coyle nővér végezze csak el a vizsgálatokat, és aztán meglátom, mire jutunk.

Közben erősen szorította a karom, de nem tudom, hogy reménykedve vagy a félelem miatt.

314

Mert nem hallottam a Zaját. Aztán visszamentünk az űrhajóhoz és velünk jött Lawson nővér

is, hogy teszteljék a Mesterpolgár gyógyszerét. – Nem tudom, mit higgyek – mondom, – de abban biztos vagyok,

hogy a Mesterpolgárnak az az érdeke, hogy meggyógyítson minket. – Tehát az alapján kell döntéseket hoznunk, hogy mi a legjobb

neki? – dühöng Coyle nővér. – Ez ragyogó, mondhatom. – Hamarosan leszállunk – halljuk Simone-t a kommrendszeren

keresztül. – Mondok neked valamit – szól hozzám Coyle nővér. – Amikor

összeülünk a tanácsban, rájön majd, hogy többé nem tud túljárni az eszemen. – Megrázkódik a gép, ahogy földet érünk. – És most megtartom a beszédemet – mondja dühödten.

Még mielőtt leállnak a hajtóművek, már vágtat is ki a szobából, a fülkeajtóhoz megy, feltépi és kilép a várakozó tömegbe, látom a monitoron keresztül.

Néhányan hurráznak. De csak nagyon kevesen. Nem is hasonlítható ahhoz, ahogy a Mesterpolgárt fogadták a

városban. És aztán a tömeg, Ivan vezetésével hangos füttyögésbe kezd.

[TODD]

– Miért akarnék ártani a nőknek? – kérdezi a Mesterpolgár a tábortűz mellett, miközben már esteledik az ő dicsőséges napján.

– Ha azt is hiszed, hogy képes lennék megölni mindannyiukat, miért tenném éppen most, a legnagyobb diadal pillanatában?

– De miért nem mondta ezt nekem soha? Hogy már ilyen közel volt ahhoz, hogy meglegyen a gyógyszer?

– Mert nem akartam megkockáztatni, hogy csalódj bennem, ha kudarcot vallok.

Hosszasan néz rám, próbál olvasni engem, de már annyira jó vagyok ebben, hogy szerintem ő sem hall engem.

315

– Kitalálhatom, mire gondolsz? – kérdezi végül. – Azt szeretnéd, hogy Viola minél előbb kapja meg a gyógyszert. Attól félsz, hogy Coyle nővér nem igyekszik eléggé a vizsgálatokkal, mert nem akarja, hogy nekem legyen igazam.

Ezt gondolom. Tényleg ezt gondolom. Annyira szeretném, hogy hasson a gyógyszer, hogy fojtogat az

érzés. Csakhogy a Mesterpolgárról van szó- De Violát megmentheti. Csakhogy a Mesterpolgárról van szó- – Azt is gondolom még, hogy szeretnél hinni bennem. Abban,

hogy most tényleg igazat beszélek és megteszem, amit ígértem. Ha nem is érte, de miattad biztosan.

– Miattam? – Azt hiszem, rájöttem arra, mihez van különleges tehetséged,

Todd Hewitt. Fel kellett volna ennek tűnnie már a fiam viselkedéséből.

A gyomrom összerándul az idegességtől meg a bánattól, mint mindig, amikor Davyről esik szó.

– Miattad lett jobb ember – folytatja a Mesterpolgár, a hangja tisztára szelíd. – Miattad lett okosabb és kedvesebb, és miattad kezdett el foglalkozni a világgal, és hogy megtalálja benne a helyét. – Leteszi a kávéscsészét. – És akár tetszik nekem, akár nem, ugyanilyen hatással voltál rám is.

És akkor megérzem azt a halvány zümmöt. Ami összeköt bennünket- (tudok róla, hogy ott van, de nem van rám hatással-) – Sajnálom, ami Davyvel történt. – Maga lelőtte őt. Ez nem olyasmi, ami csak úgy megtörténhet. Bólint. – Minden egyes nap jobban és jobban bánom. Minden

egyes nap után, amit veled töltök, Todd. Minden egyes nap jobbnak érzem magam miattad. És tudom, hogy szükségem van arra, hogy figyeld, mit hogyan csinálok. – Sóhajt egyet. – Még ma is, amikor kétségkívül életem legnagyobb győzelmét ünnepeltem, az első gondolatom az volt, Mit gondol majd Todd?

316

A csillagos égre mutat fölöttünk. – Itt ez a világ, Todd – mondja. – A világ, benne a sok zajjal. – Csak bámul maga köré elmélázva. – Néha nem is hallasz mást, csak ezt a hangot, ami hív, hogy olvadj bele és válj semmivé. – Szinte már suttogva beszél. – De aztán meghallom a te hangod, Todd és ettől magamhoz térek.

Nem értem, miről beszél, szóval csak azt kérdezem: – Mindvégig megvolt a gyógyszer a pántokra, igaz? Csak nem akarta eddig használni?

– Nem, Todd. Az embereim éjjel-nappal ezen dolgoztak, hogy megmentsem neked Violát. Csak hogy megmutassam, milyen sokat jelentesz nekem. – A hangja már újra élettel teli, sőt, majdnem érzésekkel teli. – Te megváltottál engem, Todd Hewitt. Megváltottál engem, amiről senki nem gondolta volna, hogy lehetséges. – Megint mosolyog.

Még mindig nem mondok semmit. Mert őt tényleg nem lehet megváltani. Viola is megmondta.

De- – Majd megvizsgálják – folytatja. – Rájönnek, hogy a gyógyszer

hatékony, és meglátod, hogy igazat beszéltem. Ez annyira fontos, már nem is fogom kérni, hogy bízz bennem.

Megint vár, hogy mondjak valamit. De még mindig nem mondok. – És most – mondja, combjára téve a kezét –, ideje készülni az

első tanácsülésünkre. Még rám néz utoljára, aztán visszamegy a sátrába. Nemsokára

felállok én is, és átmegyek Angharradhoz, aki Júlia Örömével a sátram mellé van kikötözve és boldogan majszolja a legnagyobb kedvencét: szénát almával.

Megmentette Viola életét odafenn a hegyen. Ezt soha nem felejtem el neki.

Es most a Mesterpolgár felajánlotta, hogy ő is megmenti az életét. Bárcsak tudnék neki hinni. Hinni akarok. (megváltottam-) (de hogy a-?) Fiúcsikó, mondja Angharrad és a mellkasomhoz bújik. Engedelmes! szól közbe Júlia Öröme és tágra nyílt szemmel néz

rám.

317

És mielőtt bármit is mondhatnék, Angharrad visszaszól neki hangosabban: Engedelmes!

Mire Júlia Öröme lehajtja a fejét. – Kislány! mondom hódolatokkal teli hangon. – Ilyen ügyes ez a

kislány! Fiúcsikó, mondja, én megölelem és érzem, milyen jó meleg, az

áporodott lószag meg kicsit facsarja az orromat. Tovább ölelem, és a megváltásra gondolok.

{VIOLA}

– Ivan, neked nincs helyed a tanácsban, ahol a szpakkerekkel tárgyalunk – mondja Coyle nővér Ivannak, aki nagy dübörögve követi őt a felderítő űrhajóra. – És ide sem léphetsz be.

Tegnap jöttünk vissza a városból, még mindig ágyban vagyok, egyre rosszabbul érzem magam, a lázam semmit nem csökkent Lawson nővér legújabb antibotikum-keverékétől.

Ivan ott ácsorog egy ideig, és kihívó tekintettel néz Coyle nővérre és rám, és a másik ágyon fekvő Lee-re és Lawson nővérre, aki Lee kötését távolítja el. – Maga úgy beszél nővér, mintha még mindig maga lenne itt a főnök.

– Márpedig én vagyok itt a vezető, Farrow – mondja fortyogva Coyle nővér. – Ha jól tudom, még nem mutattak be senkit, mint az új Nővért.

– Akkor ezért indultak neki az emberek tömegével a város felé? – kérdezi Ivan. – És ezért fogadta el a nők több mint fele a Mesterpolgár új gyógyszerét?

Coyle nővér Lawson nővérhez pördül. – Micsoda? – Csak a haldoklóknak adtam belőle, Nicola – mondja Lawson

nővér kissé zavartan. – Ha választani lehet a biztos halál és a lehetséges halál között, akkor nem kérdés, mit választanak az emberek.

– Most már nem csak a haldoklókról van szó – mondja Ivan. – Főleg, ha a többiek látják, hogy hatékony a szer. Coyle nővér oda se figyel rá. – És miért nem mondtad ezt nekem?

318

Lawson nővér lesüti a szemét. – Tudtam, hogy nagyon feldúlt lennél. Először próbáltam megbeszélni a többiekkel, de-

– Látja? Még a nővérek is megkérdőjelezik a hatalmát – folytatja Ivan.

– Fogja be a száját, Ivan Farrow – kiáltja Lawson nővér. Ivan megnyalja az ajkait, újra végignéz rajtunk, aztán távozik,

megy vissza a tömeghez. Lawson nővér azonnal szabadkozni kezd. – Nicola, annyira

sajnálom- – Ne! Természetesen igazad volt. Azok, akik a legrosszabb

állapotban vannak, akiknek már nincs mit veszteniük. – A homlokát ráncolja. – Tényleg sokan visszaindultak a városba?

– Iván túloz. De néhányan igen. Coyle nővér a fejét rázza. – Ő fog nyerni. A Mesterpolgárra gondol, jól tudjuk mind. – De ott van a tanács. Majd ott te leszel a jobb. Megint a fejét rázza. – Biztos most is tervez valamit. – Hatalmasat

sóhajt, aztán szó nélkül kimegy. – Nem ő az egyetlen, aki tervez valamit – jegyzi meg Lee. – És tudjuk, hogyan szoktak végződni a tervei – mondom. – Hallgassatok már el – szól ránk Lawson nővér. – Rengetegen

köszönhetik neki az életüket. Az utolsó kötést sokkal erélyesebben tépi le Lee arcáról, mint

ahogy azt az előírás engedné. Aztán az alsó ajkába harap, és rám néz. Lee orrnyerge fölött, a szeme helyén csak egy rózsaszín heges sebhely van, és a szemgödreit élő bőr borítja. Soha nem fogjuk már látni a kék szemét.

Lee hallja, milyen csendben vagyunk. – Ennyire tragikus? – Lee – kezdek bele, de a Zajából hallom, hogy még nincs

felkészülve a dologra, ezért témát vált. – Kipróbálod a gyógyszert? – kérdezi tőlem. Látom, mit érez irántam, ott van minden a Zaja előterében.

Képekkel együtt. Sokkal szebb vagyok bennük, mint a valóságban. Ő már mindig olyannak fog látni engem. – Még nem tudom – felelem.

319

És tényleg nem tudom. Nem vagyok jobban, egyáltalán nem, és a konvoj még mindig hetekre van tőlünk, ha ugyan tudnak rajtam segíteni, amikor ideérnek. Halálos; jut eszembe újra meg újra, és már nem úgy hangzik, mintha Coyle nővér ijesztgetni akarna. Arra gondolok, hogy talán én is azok közé tartozom, akikről Lawson nővér azt mondta, hogy választaniuk kell a lehetséges és a biztos halál között.

– Nem tudom – mondom újra. – Viola? – szól Wilf, aki épp feltűnik az ajtóban. – Á – mondja Lee és a Zaja szinte akaratlanul is Wilf zaja felé

nyúl, és már látja is, amit Wilf lát- Látja a saját, sebhelyes szemgödrét. – Huh! – füttyent egyet, de hiába játssza meg, hogy milyen

kemény legény, érezni az idegességét. – Nem is olyan rossz. Idáig úgy viselkedtetek velem, mintha egyenesen szpakkerré változtam volna.

– Visszahoztam Akkornt a várasból – mondja nekem Wilf. – Ott az istállóban az ökrökkel.

– Köszönöm, Wilf. Bólint. – Te pedig, ifjú Lee, csak szóljál, ha bármiféleségre is

szükségid lenne. Lee Zajában meglepettség, de meghatottság is hullámzik, és ez

épp elég Wilfnek, hogy lássa a választ. – Hé, Wilf – mondom, mert eszembe jut valami, egy ötlet, ami

egyre jobbnak tűnik minden másodpercben. – Igenis? – Nem akarsz csatlakozni a tanácshoz?

[TODD]

– Ez baromi jó ötlet – mondom, és Viola arcát nézem a komm- ban. – Minden egyes alkalommal, amikor valami ostobaságról döntenének, Wilf nem mond nemet, de rögtön megmondja, mi a nyilvánvalóan helyes lépés.

320

– Én ugyanerre gondoltam – helyesel Viola, és összegörnyed a köhögéstől.

– Hogy halad a gyógyszer bevizsgálása? – kérdezem. – Akik már bevették, eddig tünetmentesek, de Coyle nővér még

néhány dolgot ellenőrizni akar. – Soha nem fogja javasolni, igaz? Viola nem tiltakozik. – Szerinted mit csináljak? Nagyon nagy levegőt veszek, aztán kifújom. – Én nem bízom a

Mesterpolgárban – mondom –, még akkor se, ha azt hajtogatja, hogy már megváltozott.

– Mit mond? Bólintok. – Hát ez pont úgy hangzik, mintha nem is ő mondta volna. – Úgy. Várja, hogy folytassam. – De? Újra a szemébe nézek a kommon át, ő ott van a hegytetőn, én meg

itt, mindketten ugyanebben a világban, és mégis olyan távol egymástól. – Viola, úgy tűnik, hogy szüksége van rám. Nem tudom, de mintha valamiért fontos lennék neki.

– Egyszer még a fiának is szólított, amikor veszekedtünk. Azt mondta, hogy nagy hatalmad van.

Bólintok. – Nem tudom elhinni, hogy azért csinálja mindezt, mert olyan jó szíve van, mer’ tudom, hogy az nem van neki. – Nyelek egy nagyot. – De mondjuk, azt jócskán el tudom képzelni, hogy azért teszi, hogy a maga oldalára állítson.

– Ez elég ok lenne, hogy ekkora kockázatot vállaljon? – Haldokolsz – mondom, és aztán már beszélek is tovább, mert

közbe akar vágni. – Haldokolsz, és nekem azt hazudod, hogy ez nem igaz. Ha bármi történik veled, Viola, ha valami történik-

A torkom úgy elszorul, hogy alig kapok levegőt. Meg se bírok szólalni egy ideig. (Én vagyok a Kör-) – Todd? – szólal meg végre, és most először nem tagadja, hogy

betegebb, mint ahogy eddig mondta. – Todd, ha azt mondod, hogy fogadjam el a gyógyszert, akkor megteszem. Nem várok Coyle nővérre.

321

– De én nem tudom – válaszolom, a szemem még mindig csupa könny.

– Holnap reggel berepülünk az űrhajóval, aztán fellovagolunk a hegyre, hogy megtartsuk az első tanácskozást.

– Igen. És? – Ha azt akarod, hogy megtegyem, akkor én azt akarom, hogy te

magad tedd rám a gyógykötést. – Viola- – Todd, ha te csinálod, akkor semmi baj nem történhet. Ha te

csinálod, akkor tudom, hogy biztonságban vagyok. Várok egy hosszú percig. Nem tudom, mit mondjak. Nem tudom, mit csináljak.

{VIOLA}

– Akkor hát te is kipróbálod? – kérdezi Coyle nővér az ajtóból, miután kikapcsolom a kommot.

Már majdnem morogni kezdek, hogy miért hallgatja ki megint a magánbeszélgetésemet, de az igazság az, hogy már olyan sokszor előfordult, hogy nem is leszek tőle dühös. – Még nem döntöttem.

Csak mi ketten vagyunk. Simone és Bradley a holnapi találkozóra készülnek, Lee pedig kiment Wilffel, hogy tanuljon egy-két dolgot az ökrökről, mert azoknak a Zaját tisztán látja.

– Hogy haladnak a vizsgálatok? – kérdezem. – Remekül – feleli, és karba font kezén semmit nem lazít. -

Agresszív antibiotikumokat elegyítettek valamilyen aloé kivonattal, amiről Prentiss azt állítja, hogy a szpakkerek fegyverében találta. Attól tízszer-tizenötször gyorsabban áramlik szét a testben a gyógyszer, mint a mi hagyományos szereinkkel. Olyan gyorsan hat, hogy nincs is idő az átrendeződésre. Tényleg nagyszerű. – A szeme sarkából rám néz, és esküszöm, szomorúságot látok benne. – Igazi áttörés.

– De maga még mindig kételkedik benne?

322

Leül mellém egy nehéz sóhaj kíséretében. – Hogy hihetnék neki azok után, amit művelt? De nem tudok mást tenni, csak ülök itt kétségbeesetten, mert az összes nő, aki eddig az én ellenszeremre várt, most itt hagy, és inkább szépen besétál a csapdájába. – Az ajkába harap. – Most még te is.

– Talán. Nagy levegőt vesz, aztán kifújja. – De nem minden nő fogadja el,

ugye tudod? Néhányan, sőt elég sokan bíznak abban, hogy mielőbb találok egy még jobb gyógymódot. És így is lesz, te is tudod. Találni fogok.

– Én bízom magában. De vajon van elég idő rá? Tőle szokatlan arckifejezéssel néz rám, és eltelik pár másodperc,

mire rájövök, hogy mit jelent ez a tekintet. Mint akit legyőztek. – Olyan beteg voltál – folytatja –, bezárva ebbe a kis szobába,

hogy észre sem vetted, micsoda hős vált belőled odakint. – Nem vagyok hős – válaszolom meglepetten. – De kérlek, Viola! Szembenéztél a szpakkerekkel és győztél.

Pont olyan vagy, amilyenek mind lenni szeretnének. A jövő tökéletes jelképe. – A másik oldalára dől. – Nem olyan, mint mi, akik a múltat jelentjük.

– Nem hiszem, hogy ez így lenne- – Amikor felmentél a szpakkerekhez a hegyre, még kislány voltál,

és úgy jöttél le, mint egy nő – mondja. – Naponta legalább ötszázan kérdezik meg tőlem, hogy van a békéltető.

Csak ekkor fogom fel a mondatai súlyát. – Ha én elfogadom a gyógyszert, akkor maga szerint mindenki

más is elfogadja majd. Coyle nővér nem mond semmit. – És azzal a Mesterpolgár teljes győzelmet arat. Erre gondol,

igaz? Még mindig nem mond semmit, csak a padlót nézi. Amikor

megszólal, megdöbbenek. – Hiányzik az óceán. Ha most elindulnék egy gyors ló hátán, már napnyugtára odaérhetnék. Nem is láttam azóta, hogy kudarcot vallottunk a halászfalu megalapításával. Azután Havenbe költöztem, és sosem néztem vissza. – A hangja olyan halk,

323

még sosem hallottam ilyennek. – Azt gondoltam, hogy vége annak az életnek. Azt gondoltam, hogy Havenben lesz miért küzdeni.

– Még mindig küzdhet. – Már legyőztek, Viola. – De- – Korábban is volt úgy, hogy a hatalom kikerült a kezemből.

Pontosan tudom, milyen érzés. De azt is mindig tudtam, hogy majd visszatérek. – Hozzám fordul és rám néz, a tekintete szomorú, de ennél többet nem tudok kiolvasni belőle. – Téged, lányom, ugye még nem győztek le soha? Még nem-, és bólint is, mintha magának mondaná, aztán csak bólogat és feláll.

– Hová megy? – szólok utána. De csak megy, vissza sem néz.

[TODD]

Felemelem anya könyvét. – El akarom olvasni a végét. A Mesterpolgár felnéz a jelentésekből. – A végét? – Tudni akarom, mi történt vele. A saját szavaival. A Mesterpolgár hátradől. – És azt hiszed, félek attól, hogy

megtudd az igazat? – És fél? – Csak attól, hogy szomorú leszel. – Én leszek szomorú? – Todd, azok borzalmas idők voltak. Annak a történetnek egyetlen

olyan változata sincs, sem az enyém, sem Bené, sem az édesanyádé, amelyiknek boldog a befejezése.

Még mindig csak nézek rá. – Rendben – mondja a Mesterpolgár. – Nyisd ki a végénél. Egy

pillanatig még mindig nézem őt, aztán kinyitom-ki a könyvet, pörgetem a lapokat, míg el nem érek az utolsó bejegyzésig, és a szívem kihagy egy kicsit, mert nem tudom, mit találok ott.

A szavak ugyanolyan kuszák, és úgy gurulnak a papíron ide-oda, mint a kövek a hegy oldaláról, (habár néhányukat már felismerem és el tudom kapni, ez igaz), én pedig az utolsó sorokat nézem a záró

324

bekezdésben, a legutolsó dolgokat, amelyeket anya még el akart mondani nekem.

És hirtelen, még mielőtt felkészültem volna rá- Ez a háború, kicsi fiam- (hát itt van-) Ez a háború, amit annyira gyűlölök, mert a jövődet fenyegeti

Todd, ez a háború addig is elég borzalmas volt, amikor még csak a szpakkerekkel harcoltunk. De most viszály van kialakulóban, Dávid Prentiss, az itteni kis seregünk vezére, és Jessica Elizabeth, a Mesterpolgárunk között. Utóbbi a maga oldalára állította a nőket és sok férfit is, beleértve Bent és Cilliant is, miután látták, merre tart a háború.

– Maga kettészakította a várost? – Nem egyedül tettem. Jaj, Todd, ettől a háborútól úgy fáj a szívem, mert szétválaszt

bennünket, még mielőtt béke lett volna, és hogy lesz ebből igazi Új- Világ, ha csak a réges-régi ellenségeskedést folytatjuk.

A Mesterpolgár könnyedén veszi a levegőt, és valahogy azt látom rajta, hogy feleannyira sem szenved az olvasástól, mint szokott.

(és itt van a halk zümm is-) (és ez ő, tudom, azér csinálja, hogy összekapcsoljon bennünket-) De itt vagy te, fiam, a legfiatalabb fiú a városban, sőt talán az

egész bolygón, és te leszel majd az, aki rendbe hozza a dolgokat. Értesz engem? Te már az ÚjVilágon születtél, és nem kell megismételned a hibáinkat. Lerázhatod a múltat, és talán, de csak talán, te boldogságot hozhatsz az itt élőknek.

A gyomrom összerándul, ezt kívánta nekem a napló legelső oldalától kezdve.

De ennyi felelősség elég is lesz egy napra, nem igaz? Most indulnom kell arra a titkos gyűlésre, amit Elizabeth Mesterpolgár hívott össze.

Édes kisfiam, rettentően félek attól, mivel fog előállni. És ennyi. Ezután már csak üres lapok. Semmi több.

325

Felnézek a Mesterpolgárra. – Mivel állt elő Elizabeth Mesterpolgár?

– Azt javasolta, hogy támadjanak meg engem és a seregemet. A csatát elveszítették, pedig visszafogtuk magunkat, nem akartunk nagy kárt okozni nekik. És aztán sorban öngyilkosságot követtek el, hogy gondoskodjanak a pusztulásunkról. Sajnálom, de így történt.

– Nem, nem így volt – mondom dühösen. – Az anyám soha nem tette volna azt velem. Ben azt mondta-

– Todd, úgysem tudlak meggyőzni – válaszol, és szomorú arcot vág. – Tudom, hogy mondhatok bármit. Biztos, hogy akkoriban rengeteg hibát elkövettem, talán olyat is, ami sokkal hátrányosabb következményekkel járt, mint ahogy akartam. Talán ez is igaz. – Előredől. – De ez akkor történt. Nem most.

A szemem még mindig könnyes, anyára gondolok, ahogy abbahagyta a naplót.

Félt attól, ami várt rá. Bármi is volt az. Mert a válasz nem van itt. Ami történt, az nem van ott. A

Mesterpolgárról is csak annyit tudok, mint korábban. – Én rossz ember vagyok, Todd. De kezdek jobbá válni. Az ujjam hegyével megérintem anya naplójának a borítóját, ott,

ahol a kés belehasított-bele. Nem hiszem el, amit a Mester- polgár mond arról, ami történt, és soha nem is fogom.

Azt elhiszem, hogy ő igaznak gondolja. Azt is elhiszem, hogy talán megbánta, amit tett- – Ha bármikor ártani merészel Violának, akkor megölöm, ugye

tudja? – Ez az egyik ok, amiért sosem bántanám. Nyelek egy nagyot. – A gyógyszertől jobban lesz? Nem fog

meghalni? – Viola nem hal meg, Todd. – Csak ennyit válaszol. Fölnézek-föl az égre, egy újabb hideg éjszakai égboltra, a

felhőkre, amikből még mindig nem esik a hó. Egy újabb álmatlan éjszaka, holnap pedig végre tényleg nekikezdünk-neki az új világ megteremtésének.

Éppúgy, ahogy anya írta.

326

– Adja ide a kötszereket! – kérem. – Én magam teszem fel Egy nagyon halk hangot ad ki magából, mintha csak a Zaja

szólalna meg, és visszatart egy mosolyt, egy igazi, őszinte, szívből jövő mosolyt.

– Köszönöm, Todd. – Elnök úr? – halljuk. O’Hare jön oda hozzánk, vár, hogy

megszólalhasson. – Igen, százados? – szól hozzá a Mesterpolgár, de közben még

mindig rám néz. – Van itt egy férfi, aki egész éjszaka azzal zaklatja az embereket,

hogy beszélni akar magával. Szeretné biztosítani a támogatásáról. A Mesterpolgár nem is igyekszik palástolni a türelmetlenségét. –

Ha minden egyes embert meg kellene hallgatnom ezen a bolygón, hogy biztosíthasson engem a támogatásáról, akkor-

Azt kérte, mondjam meg a nevét is: Ivan Farrow. A Mesterpolgár meglepettnek tűnik. Aztán megjelenik az arcán egy egészen más mosoly. Ivan Farrow.

Aki mindig oda megy, ahol a hatalom van.

{VIOLA}

– Nézzétek, milyen gyönyörű – halljuk Simone hangját a komm-rendszeren keresztül, amikor az űrhajó lassan a levegőbe emelkedik. A monitorokat bekapcsoljuk a gyógyító szobában, és látjuk a felkelő napot, ahogy rózsaszínben kúszik fel az égre a messzi óceán fölött.

De csak egy pár pillanatra látjuk, aztán a felhők újra eltakarják. – Napfelkelte – mondja Bradley, a Zaja Lee felé tart, hogy

mutassa neki is a látványt. – Ez jó jel – jegyzi meg Lee. – A Nap beragyogja a szürke reggelt. – És ha leszállunk, indulunk új világot teremteni – folytatja

Bradley, a Zaja lelkes és izgatott. – Ezúttal egy igazán új világot. – Mosolya betölti az egész helyiséget.

Wilf az egyetlen, aki nincs velünk, leviszi nekem Acornt a városba, és majd ott találkozunk. Coyle nővér az ágyam mellett ül egy széken. Egész éjszaka kinn volt, valószínűleg azon törte a fejét,

327

hogyan kerekedhetne felül újra a Mesterpolgáron. Vagy végre belátta, hogy vesztett.

Ez váratlanul engem is nagyon lehangol. – Eldöntötted már, hogy elfogadod-e a gyógyszert, Viola? –

kérdezi, úgy, hogy a többiek ne hallják. – Még nem döntöttem. Megbeszélem Todd-dal. De ha el is

fogadom, azt nem azért teszem, hogy felbosszantsam magát. Nem kell, hogy emiatt bármi is megváltozzon-

– De minden megváltozik, lányom. – Hozzám fordul. – Ne érts félre. Már megbékéltem ezzel a gondolattal. Vezetőnek lenni azt is jelenti, hogy tudod, mikor kell átadni a gyeplőt másnak a kezébe.

Megpróbálok felülni az ágyban. – Én nem akarom átvenni senkinek a gyeplőjét-

– Az emberek jóindulattal közelednek most feléd, Viola. Egy kis ügyességgel erőt tudsz belőle kovácsolni.

Köhögök. – Én nem akarok- – Szüksége van rád ennek a világnak, lányom. Ha te vagy az

ellenállás arca, akkor én nyugodt vagyok. Egészen addig nyugodt vagyok, amíg az ellenállásnak van arca.

– Én csak azt akarom, hogy a lehető legjobb világban élhessünk. – Nos, akkor tedd a dolgod, és minden rendben lesz. Aztán elhallgat, az űrhajó pedig lassan földet ér, a rámpa kihajlik

a földre, a tömeg ROBAJa egyre hangosabban köszönt bennünket. A szpakkerek délben várnak bennünket – mondja Simone, amikor

elindulunk kifelé, Bradley segít nekem. – A Mesterpolgár ígért mindannyiunknak lovat, és ez a reggel a legjobb alkalom arra, hogy átbeszéljük a napirendet.

– Todd szerint a Mesterpolgár rövidre fogja a tömegnek szánt beszédet – mondom, és Coyle nővérhez fordulok. – És azt is megígérte, hogy most magának is lesz lehetősége beszélni.

– Nagyon köszönöm, lányom. Habár neked is át kell gondolnod, te mit akarsz mondani.

– Én? De én nem- – Itt is van – mondja, miközben lefelé tekintget a rámpáról. Todd

tart felénk a tömegen át. Hóna alatt egy nagy köteg kötszert hoz.

328

Hallom, hogy Coyle nővér halkan azt mondja: – Hát legyen.

[TODD]

– Nem igazán tudom, mit kell tennem – mondom, és kibontogatom a kötszereket, amiket a Mesterpolgár a kezembe nyomott.

– Csak tekerd őket rám, mint egy ruhát – bíztat Viola. – Szorosan, de azért ne túlságosan.

A sátramban vagyunk, ülünk az ágyamon, odakinn pedig folytatódik a ROBAJos megbeszélés. A Mesterpolgár, Coyle nővér, Bradley, Simone, Wilf és Lee is, aki jóformán meghívatta magát a tanácsba, most azon vitatkoznak, hogy ki beszéljen majd elsőként a szpakkerekkel, mit mondjanak majd, blablabla.

– Mire gondolsz? – kérdezi Viola komolyan. Elmosolyodok. – Arra gondolok, hogy nem igazán tudom, mit kell

tennem. Ő is mosolyog egy picit. – Ha már ez vagy te, ideje lesz

hozzászoknom. – Már nem utálsz miatta? – Hát, utállak, de ez már az én bajom, nem a tiéd. – De én ugyanaz vagyok. Még mindig Todd vagyok. Nem rám néz, hanem a tapaszokat figyeli. – Te biztos vagy

benne? – kérdezi. – Elhiszed, hogy igazat mondott a Mesterpolgár? – Tudja, hogy megölöm, ha bántani merészel téged. És

mostanában úgy viselkedett, hogy- Fölnéz-föl. – Igen, de valószínűleg csak úgy viselkedett- – Azt hiszem, hogy miattam változott meg, Viola. És ő most meg

akar menteni téged, hogy elégedett legyek vele. Még mindig csak néz, próbál olvasni engem. Nem tudom, mit lát. Majd kinyújtja a karját. – Hát jó! Akkor kezdjük el. Tekercselem le róla a régi kötést. Leveszek egyet, aztán még

egyet, és akkor meglátom a pántot. 1391, itt van előttem. Ijesztően

329

néz ki, jócskán durvább, mint amire számítottam, a bőr tűzvörös a pánt körül, még csak nem is hegesedett be, ki van nyílva rondán, és alatta pedig sötétbarna, tele ocsmány lila meg sárga foltokkal. Ráadásul az a szag, a betegség és a rothadás bűze.

– Az'stenit, Viola – suttogom. Nem mond semmit, de látom, hogy egy nagyot nyel, úgyhogy

inkább csak fogom az első kötszert, és rátekerem a pántra. Felszisszen, ahogy a gyógyszer első adagja a szervezetébe szívódik.

– Fáj? – kérdezem. Az ajkába harap és gyorsan bólint, aztán mutatja, csináljam

tovább. Kibontom a második kötszercsomagot, aztán a harmadikat, tekerem körbe-körbe rajta, az előző kötszer széléhez illesztve, ahogy a Mesterpolgár magyarázta, Viola pedig újra felszisszen.

– Todd, nézd – mondja, gyorsan, kapkodva veszi a levegőt. A sötét és sérült részek már halványodnak is a karján, és szinte látni, ahogy halad benne a gyógyszer, és harcol a fertőzéssel a bőre alatt.

– Milyen érzés? – kérdezem. – Mintha forró késsel vagdosnának – mondja, és mindkét

szeméből egy könnycsepp gördül le- Felé nyújtom a kezem- A hüvelykujjammal az arcához érek- Gyengéden- És letörlöm-le a könnyet- Érzem a bőrét a kezem alatt- Érzem, milyen meleg és puha- Legszívesebben örökké ilyen közel lennék hozzá- Zavarba jövök, amiért erre gondolok- Aztán rájövök, hogy úgyse hallja. Az jut eszembe, milyen pocsék érzés lehet ez neki- És érzem, hogy az arcát erősebben nyomja az ujjaimhoz- Elfordítja a fejét, így a tenyeremmel tartom őt- Még egy könnycsepp csordul ki a szeméből- Még jobban belefordul a tenyerembe- A száját a tenyeremhez szorítja- – Viola – mondom-

330

– Készen állunk – dugja be a fejét Simone a sátorba. Gyorsan elrántom a kezem, bár tudom, hogy nem csináltunk semmi rosszat.

Aztán egy hosszú, kínos pillanatot követően Viola megszólal: – Már jobban érzem magam.

{VIOLA}

– Indulhatunk? – kérdezi a Mesterpolgár széles mosollyal az arcán, az egyenruhája, ujján az aranyszínű csíkokkal valahogy vadonatújnak látszik.

– Ha muszáj – mondja Coyle nővér. Wilf is csatlakozott hozzánk, itt gyűltünk össze mindannyian a

katedrális romjai előtt, egy szekér végében, amelyik mikrofonnal van felszerelve, hogy mindenki jól hallja Coyle nővért. A kivetítők a hegytetőn is közvetítik az eseményeket, és látjuk két oldalt az épületek falán is, és a hátunk mögött, a romok fölött lebegő kijelzőn is.

A tömeg már most éljenez. – Viola? – kérdezi a Mesterpolgár és kinyújtja a kezét, hogy az

emelvényre segítsen. Todd is feláll, hogy kövessen. – Ha senki nem bánja – kezd bele Coyle nővér –, akkor ma reggel

talán elég lesz egy egészen rövid beszéd Prentiss Elnöktől és tőlem is.

A Mesterpolgár meglepődve néz rá, én viszont már válaszolok is. – Ez jó ötlet. Legalább gyorsabban haladunk.

– Viola – szól közbe a Mesterpolgár. – Szeretnék egy kicsit ülni, a gyógyszer hadd hasson még. – Köszönöm – mondja Coyle nővér nyomatékosan. – Remek

vezető lesz belőled, Viola Eade. – És aztán mintha önmagának mondaná: – Igen, az leszel.

A Mesterpolgár még mindig várakozón néz, azt reméli, az lesz, amit ő akar, de Simone és Bradley sem mozdul, úgyhogy végül beletörődik. – Nos, legyen – mondja, és nyújtja a könyökét Coyle nővérnek. – Akkor menjünk és szóljunk a néphez.

331

Coyle nővér figyelmen kívül hagyja a Mesterpolgár karját, és elindul az emelvény felé. A Mesterpolgár sietősen követi, hogy megelőzze, és a tömeg őt lássa meg elsőként.

– Ez meg most mi volt? – kérdezi Todd, miközben figyeli őket. – Ó, tényleg – fordul hozzám, Bradley, a Zaja kötekedő. – Mióta

csinálod azt, amit ő akar? – Ne beszéljetek ilyen hangon Coyle nővérről, légy szíves –

mondja Simone. – Én értem, miért teszi ezt Viola. – Na miért? – kérdezi Todd. – ÚjVilág lakói, üdvözöllek benneteket – halljuk Coyle nővér

hangját a hangszórókból. – Milyen nagy utat tettünk meg. – Coyle nővér úgy gondolja, hogy vége annak az időszaknak,

amikor ő volt a vezető – mondja Simone. – Ez a búcsúbeszéde. Wilf különös arcot vág. – Búcsú? – Milyen nagy utat tettünk meg Prentiss Elnökkel – folytatja Coyle

nővér. – Olyan helyekre vitt minket; amelyekről nem is tudtuk, hogy létezik.

– Ő még mindig vezető – mondja Lee mögöttünk. – Egy csomó ember van mellette, egy csomó nő-

– De a világ megváltozott. És nem ő volt az, aki megváltoztatta – mondom.

– Most szépen lelép a színtérről, méghozzá a saját szabályai szerint – jegyzi meg Simone kissé érzelgősen. – Csodálom őt ezért. Tudja, mikor kell távozni.

– Az egyik szakadék széléről elvitt bennünket egy másik szakadék szélére.

– Búcsú? – kérdezi újra Wilf, de most már hangosabban. Odafordulok hozzá, és hallom a Zajában az aggodalmat. – Wilf,

mi a baj? De már Todd is rájött, a szeme tágra nyílik. – Közben gyilkolt, hogy megvédjen bennünket. Gyilkolt, gyilkolt és

gyilkolt. A tömegben egyre hangosabb az elégedetlen mormogás. – Coyle nővér azt akarja, hogy most legyen vége – mondja Todd,

a hangja csupa rémület. – Azt akarja, hogy most legyen vége az egésznek.

332

Az emelvény felé fordulok. Végre felfogom, de már túl későn, hogy Coyle nővér mire készül.

[TODD]

Nem tudom, miért, de már rohanok is, csak azt tudom, hogy az emelvényhez kell érnem, oda kell érnem, még mielőtt-

– Todd! – hallom Viola hangját, és rohanás közben hátrané- zek-hátra, látom, hogy Bradley visszatartja Violát, de Simone és Wilf utánam erednek az emelvényhez-

Ahol Coyle nővér a beszédét tartja, és ami nem igazán tetszik a tömegnek-

– Vér áztatta béke ez – folytatja a mikrofonba. – Béke, nők holttesteivel kikövezett béke.

A tömeg fújól, én meg végre odaérek a dobogó túlsó széléhez- A Mesterpolgár Coyle nővérre mosolyog, de ez a mosoly

veszélyes, túl jól ismerem. Mosolyog és hagyja, hogy Coyle nővér egyre mélyebbre és mélyebbre ássa magát az emberek előtt-

De engem nem ez rémít meg annyira- Hátul felugrok a dobogóra, Coyle nővér tőlem jobbra van, a

Mesterpolgár balra- Simone rohan utánam, ő is jobbra van tőlem, Wilf meg mögötte- – Ezt a békét ő maga érte el a vértől mocskos két kezével – És akkor a Mesterpolgár kérdőn rám néz, hogy mit csinálok- Coyle nővér is felénk fordul- – De akadnak még közöttünk olyanok, akik nem hagyják, hogy ez

megtörténjen- Kigombolja a kabátját- Megmutatja-meg a dereka köré kötözött bombát-

333

{VIOLA}

– Engedj! – ordítom, és próbálom kitépni magam Bradley karjaiból, amikor Todd felugrik az emelvényre, Simone és Wilf is rögtön utána.

Mert én is felfogtam- Nem is képzeled, milyen hatással vannak a mártírok a többi

emberre, mondta egyszer Coyle nővér. Azt is mondta, hogy az emberek majd milyen bátran harcolnak a

halál nevében- És hallom, ahogy a tömeg a lélegzetét is visszatartja, amikor

meglátják a kivetítőn- Amikor mi is meglátjuk Bradleyvel- Coyle nővért életnagyságban, aki most ártatlan képpel szétnyitja a

kabátját és megmutatja a bombát, amit olyan szorosan kötözött magára, mint egy fűzőt, és az a bomba bőven elegendő ahhoz, hogy megölje őt, megölje a Mesterpolgárt-

Megölje Toddot- – TODD!-kiáltom-

[TODD]

– TODD! – hallom Viola kiáltását a hátam mögül. De Coyle nővértől túl messze vagyunk- Túl sok lépés választ el tőle, hogy megakadályozzam- A kezét a bombát működésbe hozó gombra teszi- – UGRÁS! – kiáltom. – LE A SZEKÉRRŐL! És ordítás közben ugrok- Elugrok az útból- Oldalra- Megragadom Simone kabátját, hogy magammal húzzam- – Egy ÚjVilágért – mondja Coyle nővér, a mikrofonok

dübörögnek a hangjától. – Egy szebb jövőért. És megnyomja a gombot.

334

BUMM! Lángok robbannak elő Coyle nővérből minden irányba, olyan

sebességgel, hogy a forró légáramlattól hátraesek, egyenesen Bradleybe, aki felszisszen a fájdalomtól, amikor a koponyám az állához ütődik, de próbálok talpon maradni és szembemenni a robbanás hullámával, de csak annyit látok, hogy a tűz terjed, és azt ordítom – TODD! –, mert láttam, hogy leugrott az emelvényről, és magával rántott valakit, és ó, kérlek, ó kérlek, ó kérlek Istenem, aztán azt láttam, ahogy az első robbanás után füst és tűz gomolyog a levegőben, ég a szekér is, és az emberek sikoltoznak és a Zajuk is, és végre kiszabadulok Bradley szorításából és rohanok- -TODD!

[TODD]

– TODD! – hallom újra, a fülem zúg, a ruhám forró és lángol- De én csak Simone-ra gondolok.

Megragadtam és magammal rántottam, amikor a tűz bekerített bennünket, a földre estünk és mindketten gurulni kezdtünk és tudom, hogy ő rossz irányba, és a robbanás tüze pont eltalálta és ütögetem a lángoló ruháját, hogy le tudjam róla venni és a füsttől nem látok csak azt ordítom, – Simone! Jól vagy? Simone!

És egy fájdalomtól hörgő hang azt mondja: – Todd? És- Ez nem Simone- A füst lassan oszlik szét- Ez nem Simone hangja. – Megmentettél, Todd – hörgi a Mesterpolgár, itt fekszik előttem,

az arcán, kezén durva égett sebek, a ruhája úgy füstöl, mint egy bozóttűz. – Megmentetted az életem.

A szeme csodálkozással teli-

335

A robbanás őrületében, akit meg akartam menteni- Akin gondolkodás nélkül segítettem- (anélkül, hogy ideje lett volna irányítani engem-) (nem volt idő, hogy rávegyen-) A Mesterpolgár volt az. – TODD! – hallom Viola ordítását. És megfordulok, hogy lássam- Wilf tápászkodik fel valahonnan- És Viola rohan felém- Rám néz, meg a földön fekvő Mesterpolgárra, miközben a

Mesterpolgár még mindig hörög és még mindig beszél- – Todd, szükségem van egy gyógyítóra. Simone-t sehol nem látjuk- Ott állt Coyle nővér előtt, amikor a bomba felrobbant- Egy karnyújtásnyira tőlem- – Todd? – szól Viola, és egy kicsit hátrébb lép, Wilf köhög, de ő

is ránk mered, Bradley a hátuk mögül rohan felénk- Mindenki látja, hogy megmentettem a Mesterpolgárt- Simone helyett- Viola megint azt mondja: – Todd? Még sosem éreztem ilyen távol magamtól.

336

A Forrás

KÖRBEVESZ MINKET az Ösvény Vége, és én a felkelő napot nézem, ami egy rövid pillanatra előbukkan keleten a rózsaszín égen, és utána újra eltűnik a már két napja a fejünk fölött lebegő szürke felhőtakaró mögött.

Lebeg fölöttem és a Forrás fölött, miközben várunk a béke- tanácskozás tagjaira.

Az volt az Ég kérése, amikor a tanács gyűlésére készült, hogy maradjak itt a Forrás mellett, hozzak neki ételt, és segítsek a hosszú alvás után újra talpra állni, hogy erőre kapjon, és tudjon járni, és mosdassam meg, öltöztessem fel, és borotváljam meg, ahogy a Tisztogató szokott, és közben mutassam meg neki, mi minden történt azóta, hogy a Föld Forrásaként szolgál.

Miközben, úgy látszik 8 maga is a Föld részévé vált. Megnyitja a hangját és azt mutatja nekem, hogy régen milyen

napfelkeltéket látott, amikor a mező arannyá változott és a Forrás az ő egyetlenjével együtt abbahagyta a hajnali munkát, és csak nézték, ahogy ébred a nap, és még az ilyen egyszerű emlékek is örömmel és veszteséggel és szeretettel és bánattal vannak átitatva.

És reménnyel. Mindezt tökéletesen mutatja a Föld hangján, és ugyanazzal a

zavarba ejtő vidámsággal, ami ébredése óta egyfolytában jellemzi. Aztán a hangja megmutatja, mitől ilyen derűs. A Forrást ma

visszaküldik a Tisztogatóhoz, hogy meglepjük őket egy szívélyes gesztussal.

Újra látja a Kést. Rám néz, és a hangjából melegség hullámzik, olyan melegség,

ami elől nem tudok kitérni, vele együtt érzem én is.

337

Gyorsan felállok, hogy megszabaduljak ettől az egésztől. Hozok magunknak reggelit, mutatom.

Köszönöm, mutatja, amikor elindulok a tűzhöz, ahol az ételeket készítik.

Nem mutatok neki semmi választ. Az elmúlt hónapokban a hangját hallgattuk, mutatta az Ég azon az

éjszakán, amikor felébresztettük a Forrást. Ő pedig csak hallgatott minket, megtanulta beszelni a hangunkat, elsajátította, végül pedig teljesen magáévá tette. Az Ég hangja megváltozott körülöttem. Ugyanúgy, ahogy az Ég reményei szerint a Visszatérő is megteszi.

Én is a magamévá tettem, mutattam neki. Amennyire csak tudtam. A Forrás úgy beszéli a Föld nyelvét, mintha a sajátja lenne, de te

még mindig csak a Teher nyelvét beszéled. Ezt tanultam születésem óta, mutattam és elfordultam. Ez volt az

én egyetlenem nyelve is. Aztán én is a főzőtűzhöz léptem, és elkészítettem a Forrás első

tisztességes ételét, hónapok óta csak folyékony táplálékkal etettük. Csak mert a hangunkon beszél, mutattam, az még nem jelenti azt, hogy közülünk való.

Tényleg nem? kérdezi az Ég. De hát mi a Föld, ha nem azonos a hangjával?

Visszanézek rá. Csak nem azt akarod mondani, hogy- Pusztán az jutott eszembe, hogy ha képes így belemerülni a

Földbe, ha képes megérteni és a Föld részének érezni magát, akkor- És ez nem teszi őt veszélyessé? mutattam. Nem jelent számunkra

fenyegetést? Vagy inkább a szövetségesünk lehet, mutatta az Ég. Vajon nem

nyújt-e nagyobb reményt a jövőnkre nézve, mint azt valaha is gondoltuk volna? Ha ő képes erre, lehet, hogy a többiek is. Lehetséges lenne egy még teljesebb megértés?

Nem válaszoltam, és ő indult is már. Hogy értetted azt, hogy én leszek az Ég? mutattam. Miért pont én

az összes Föld közül? Először azt hittem, nem válaszol. De tévedtem. Mert te vagy az egyetlen a Földből, aki megérti a Tisztogatót,

mutatta. Te vagy az egyetlen a Földből, aki teljesen megérti, mit

338

jelentene meghívni őket a hangunkba, ha eljönne az a nap. És a Földből te vagy az egyetlen, aki legszívesebben a háborút választaná. így ha te a béke mellett döntesz, a hangja egyre erősebb, az azt jelenti, hogy igazán akarod.

Viszem a Forrásnak a reggelijét, párolt halat, sosem láttam, hogy a Tisztogató ilyet evett volna, de a Forrás nem panaszkodik.

Nem panaszkodik semmi miatt. Azért sem, hogy ilyen sokáig itt tartottuk, mint egy alvó rabot,

inkább megköszönte, megköszönte nekem, mintha én magam tettem volna, megköszönte, hogy meggyógyítottam a golyó okozta sebet a mellkasán, amiről megdöbbenve hallottam, hogy a Kés hangos barátja okozta, ugyanaz, aki a karomra tette ezt a pántot.

Amiatt sem panaszkodik, hogy folyamatosan olvastuk a hangját a saját érdekeink miatt. Es bár szomorú, mert sok számára kedves embert elveszített a háborúban, de mégis boldog, hogy tett valamit azért, hogy legyőzzük a Tisztogató vezérét, attól pedig még boldogabb, hogy mindez békéhez vezetett.

Nem panaszkodom amiatt, hogy átváltoztattatok, mutatja, amikor odanyújtom neki a reggelit. Hallom a Föld hangját. Különös, mert még mindig önmagam vagyok, még mindig egy különálló lény, de ugyanakkor sok mindenki is vagyok, része valami nagyobbnak. Beleharap a reggelibe. Azt hiszem, én lehetek az emberiség következő fejlődési foka. Valahogy úgy, mint te.

Riadtan felülök. Mint én? Te a Föld része vagy, mutatja, de el tudod rejteni és össze tudod

zavarni a gondolataidat, úgy, ahogy az emberek. A Föld része vagy, de nálam jobban beszéled a nyelvemet, jobban, mint bármelyik ember, akivel valaha találkoztam. Mi vagyunk a hidak a két nép között, te meg én.

Megborzongok. Vannak olyan hidak, amelyeken sosem lenne szabad átkelni.

Még mindig mosolyog. Az ilyen gondolkodás miatt állunk oly régóta háborúban.

Ne legyen ennyire boldog, mutatom.

339

Igen, tudom, mutatja, de hát ma végre találkozom Todd-dal. A Kés. Újra meg újra a Kést mutatja nekem, olyan gyakran, hogy

már úgy érzem, mintha a Kés is itt állna velünk harmadikként az Ösvény Végén. Es milyen ragyogón néz ki a Forrás hangyában, fiatal és friss és erős. És mennyire szereti.

A Forrásnak elmeséltem részletesen mindent, ami a felébredése előtt történt, beleértve a Kés minden egyes tettét és mindazt, amit nem tett meg, de csalódottság helyett a Forrás büszke. Büszke rá amiatt, ahogy a Kés megélte ezt a sok nehézséget. Megértette és átérezte a Kés összes szenvedését és valamennyi hibáját. Minden alkalommal, amikor a Forrás a Késre gondol, valami furcsa Tisztogató dallam kíséri, egy dal, amit a Késnek énekelt, amikor az még gyerek volt, egy dal, ami a Kést a Forráshoz köti-

– Szólíts Bennek, kérlek – mondja a Forrás a száján keresztül. – A Kés neve Todd.

A Föld nem használ neveket, mutatom neki. Ha értesz bennünket, akkor ezt is értened kell.

A Visszatérő tényleg így gondolja? mutatja, és mosolyog a teli szájával.

A hangom újra megtelik melegséggel és vidámsággal, pedig nem akarom.

Elhatároztad, hogy nem kedvelsz engem, igaz? mutatja. A hangom megkeményedik. Megölted a társaimat. Megölted őket,

rabságba taszítottad őket. Felém nyúl a hangjával, olyan kedvesen, amilyet még sosem

éreztem a Tisztogató közelében. Közülünk csak néhányan viselkedtek így. Az az ember, aki ellen harcoltál, megölte az én egyetlenemet is, úgyhogy én veled együtt fogok küzdeni ellene.

Felállok, hogy ott hagyjam, de ő azt mutatja, Kérlek, várj. Megállok. Mi, az én fajtám, mutatja, sok kárt okozott neked, ezt jól tudom. És bárki megvádolhatja a te fajtádat azzal, hogy kárt okozott nekem, hogy ilyen sokáig itt tartott. De én magam nem tettem semmi rosszat neked, és te sem tettél semmi rosszat nekem.

Próbálom üresen tartani a hangom, amikor eszembe jut, hogy emeltem rá a késemet.

340

Aztán mégsem teszem. Megmutatom, hogy mit tehettem volna vele. Hogy mit akartam tenni-

De nem tetted, mutatja. Biztos vagyok benne, hogy a kettőnk közötti megértés, az, hogy egy ember hangja összeér a Főid hangjával, ez az igazi béke kezdete.

Pontosan így van, mutatja az Ég, aki most lép be az Ösvény Végébe. Ez a lehető legjobb kezdet.

A Forrás leteszi a reggelijét. Eljött az idő? mutatja. Eljött, ért egyet az Ég. A Forrás boldogan sóhajt, és a hangja újra megtelik a Késsel. – Todd – mondja a Tisztogató nyelvcsattogtatásával. És meghalljuk a robbanást a távolból.

* * *

Mind a látóhatár felé fordulunk, bár semmi esély nincs arra, hogy a szemünkkel bármit is lássunk.

Mi történt? kérdezi a Forrás. Megtámadtak bennünket? Bennünket? mutatom neki. Várjatok, mutatja az Ég. Mindjárt jön- Egy pillanat múlva már ide is ér, az Ösvény hangjai megkapják a

Föld hangjait lentről, és mutatják, hogy a város közepén valami felrobbant a Tisztogató hatalmas tömegének az élén, de azok a szemek, amelyeken keresztül mindezt látjuk, magasan a város fölött, a hegy peremén helyezkednek el, és igazából nem látunk mást, mint egy nagy tűz lángjait és egy füstfelhőt.

A Föld? kérdezi a Forrás. A Föld tette? Nem, mutatja az Ég. Gyorsan kilép az Ösvény Végéből, és int

nekünk, hogy kövessük. Indulunk lefelé a meredek ösvényhez, segítenem kell a Forrásnak a mászásban, mert még mindig gyönge, és ahogy odaérünk, egyetlen egy dologgal van tele a Forrás hangja-

Félelemmel. Nem maga miatt, nem is a béke miatt- A Kés miatt aggódik. A hangja arról árulkodik, mennyire fél,

hogy elveszíti a Kést épp azon a reggelen, amikor végre újra

341

találkozhatnának, fél attól, hogy a legrosszabb történt, hogy elveszítette a fiát, akit annyira szeret, amennyire szeretni csak lehet, és érzem, hogy a szíve fáj az aggodalom miatt, fáj a szeretet és a nyugtalanság miatt-

Jól ismerem ezt a fájdalmat, én is éreztem már- A fájdalmat, ami a Forrástól eljut hozzám, ahogy mászunk lefelé-

A Kés- Todd- Itt áll a hangomban, olyan valóságosnak tűnik és törékenynek,

megérdemli, hogy életben maradjon, mint bárki más- Nem akarom, hogy megtörténjen.

Nem akarom.

342

SZÉTVÁLASZTÁS

[TODD]

AMIKOR LAWSON NŐVER rányomja a kötést a Mesterpolgár fejére hátul, ő éppen csak felszisszen egy kicsit, pedig az égési sebei borzalmasan néznek ki.

– Elég komoly, de csak felszíni sérülés. A tűz olyan gyors volt, hogy nem tudott mélyre hatolni. Hegesedik majd, de begyógyul.

– Köszönöm, nővér – mondja a Mesterpolgár, miközben a nővér hűsítő kenőccsel keni be a megégett arcát is, ami nem annyira rémisztő, mint hátul a feje.

– Én csak a munkámat végzem – feleli élesen Lawson nővér – És most másokat is el kell látnom.

Otthagyja az űrhajó gyógyító helységét, és visz magával egy nagy halom kötszert is. A Mesterpolgár közelében ülök egy széken, kenőcs van az én kezemen is. Wilf a másik ágyon fekszik, szemből mindene teljesen megégett, de még él, mert amikor a bomba felrobbant, már éppen ugrott.

Ami odakint folyik, az egy külön történet. Lee a tömeg Zaját használja, így tud segíteni vagy egy tucatnyi emberen, akik megégtek vagy megsérültek Coyle nővér öngyilkos merényletében

Többen meg is haltak, legalább öt férfi és egy nő. És persze Coyle nővér is. És Simone Viola a robbanás óta nem szól hozzám. Ő meg Bradley eltűntek,

valami dolguk akadt. Valami, ami nem tartozik rám.

343

– Minden rendben lesz, Todd – mondja a Mesterpolgár, aki látja, hogy állandóan az ajtót lesem. – Majd rájönnek, hogy egy pillanat alatt kellett döntened, és én voltam hozzád közelebb.

– Nem, nem maga volt. Ökölbe szorítom a kezem, megrándul-meg az arcom, fájnak az égési sebek. – Messzebbre kellett nyúlnom, hogy elérjem magát.

– És utánam nyúltál – mondja a Mesterpolgár, és egy kicsit csodálkozik.

– Az, igen. Na mindegy. – Megmentettél – mondja, inkább csak önmagának. – Ja, tudom- – Ne, Todd – folytatja, és felül az ágyon, pedig az most biztos fáj

neki. – Te megmentettél engem. Amikor nem is volt kötelességed. El sem tudom mondani, milyen sokat jelent ez nekem.

– Azért látom, próbálkozik vele. – Sosem felejtem el, hogy úgy gondoltad, érdemes engem

megmenteni. És tényleg érdemes Todd. De csak azért, mert te megváltoztattál engem.

– Hagyja abba ezt a szöveget! A többi ember meghalt. Akiket nem mentettem meg.

Csak bólint, bólint és hagyja, hogy rohadttul érezzem magam újra, mert hagytam meghalni Simone-t.

Aztán azt mondja: – Todd, Simone nem halt meg hiába. Ebben biztosak lehetünk. Ez persze úgy hangzik, mintha őszintén gondolná, ahogy mindig. (az biztos, hogy úgy hangzik-) (és ott van az a halvány zümm-) (ami csak úgy ragyog az örömtől-) Wilfre nézek, a plafont bámulja, kormos a bőre a fehér kötések

körül. – Aszt hiszem engemet is megmentettil. Aszt mondtad, Ugorj. A torkom reszel. – Ettől még nem én mentettelek meg, Wilf. És

nem mentettem meg vele Simone-t sem. – A fejimben voltál – mondja Wilf. – A fejimben voltál és aszt

mondtad, Ugorj és a lábaim ugrottak is, még mielőtt meggondol- tim volna, mit is csinálak. Te vettélis rá, hogy ugorjak. – Rám néz és pislog egyet. – Hogy' is csináltad?

344

Elfordulok, amikor ezt mondja. Biztos tényleg ezt csináltam, felé nyúltam, és irányítottam, és mert Simone-nak nem van Zaja, ő nem is tudott erre reagálni.

De a Mesterpolgár tudott volna. Nem lett volna rá szükség; hogy lerántsam őt onnan.

A Mesterpolgár mindkét lábát a földre teszi, és lassan, fájdalmasan feláll.

– Maga meg mit képzel, hova megy? – kérdezem. – Beszédet kell tartanom a tömegnek. Tudomásukra kell hoznunk,

hogy a békefolyamatnak nincs vége egy nővér gyilkos bombája miatt. Meg kell mutatnunk nekik, hogy én és Viola még életben vagyunk. Óvatosan a nyakához nyúl. – A béke nagyon törékeny dolog. Az emberek is törékenyek. El kell nekik mondani, hogy nem szabad feladniuk a reményt.

Az utolsó szavától megrándul-meg az arcom. Tate jön be az ajtón, kezében egy halom ruhával. – Ahogy

parancsolta, uram – mondja és átnyújtja őket a Mesterpolgárnak – Tiszta ruhába akar öltözni? – kérdezem. – Ahogy te is – mondja, és átnyújtja nekem egy részét.- Nem

mehetünk ki ilyen szétégett rongyokban. A saját ruhámra nézek, már ami még maradt rajtam, miután

Lawson nővér leszedte rólam azt, ami a bőrömbe égett. – Todd, ezeket vedd fel. Meglepődsz, mennyivel jobban érzed magad bennük.

(és megint az a halvány zümm-) (meg az öröm benne-) (és már nem is érzem olyan borzalmasan magam-) Nekiállok átöltözni.

{VIOLA}

– Ott nézd – mutat a képernyőre Bradley a pilótafülkében. – Todd közelebb van Simone-hoz, Prentiss viszont közelebb van az emelvény széléhez.

345

Lassítva játsza le a felvételt, aztán megállítja ott, amikor Coyle nővér a bombát megnyomni készül. Látjuk, hogy Simone még mindig a nővér felé tart, Wilf pedig hátralép, hogy leugorjon a szekérről.

Todd már el is érte a Mesterpolgárt. – Lehetősége sem volt gondolkodni – mondja Bradley fakó

hangon nem volt ideje választani. – Egyenesen a Mesterpolgár felé tartott. Nem kellett

gondolkodnia. Újra megnézzük a robbanást, amit az egész város láthatott a

kivetítőkön, és azok az emberek is a hegytetőn, akik Isten tudja, hogy egyetértettek-e Coyle nővér öngyilkosságával.

Újra végignézzük, hogyan menekült meg a Mesterpolgár. És hogyan halt meg Simone. Bradley Zaja olyan szomorú, olyan összetört, hogy rá sem tudok

nézni. – Azt mondtad nekem – mondja, és becsukja a szemét –, hogy ha

nem tudnám, kiben bízzak meg ezen a bolygón, akkor abban az egyben mindig biztos lehetek, hogy Toddban megbízhatok. Te mondtad ezt, Viola. És neked mindig igazad volt.

– Kivéve most. – Mert olvasni tudom Bradley Zaját, és látom, hogy mire gondol valójában. – Te is őt hibáztatod.

Elfordul tőlem, és látom, hogy a Zajában önmagával vívódik. – Todd bizonyára megbánta. Látszik az arcán.

– De nem halljuk őt. Nem halljuk a Zaját. Nem tudjuk, mi az igazság.

– Megkérdezted tőle? Újra a képernyőt nézem, a tüzet és a robbanást követő káoszt. – Viola- – Miért tette ezt Coyle nővér? – kérdezem, egy kicsit talán túl

hangosan, mert próbálok megfeledkezni Simone hiányáról a világban. – Miért, amikor végre béke lett?

– Talán azért, hogy mindketten eltűnjenek a bolygó színéről – mondja szomorúan Bradley –, talán arra vágyott, hogy ezt a világot majd valaki olyan vezesse, mint te.

– De én nem akarok ilyen felelősséget. Nem kértem.

346

– De élhetnél vele – mondja. – És bölcsen használnád, abban biztos vagyok.

– Honnan tudod? Még én se tudom. Azt mondtad, a háborúnak sosem lehet köze a magánélethez, de számomra semmi másról nem szólt. Ha nem lőttem volna ki azt a rakétát, most nem tartanánk itt. Simone még mindig-

– Hé – szól közbe Bradley, mert látja, hogy egyre zaklatottabb leszek. – Figyelj, most beszélnem kell a konvojjal, el kell mondanom nekik, mi történt. – A Zaja összetört a bánattól. – El kell mondanom nekik, hogy elveszítettük Simone-t.

Bólintok, a szememből ömlik a könny. – Neked pedig – mondja –, neked pedig beszélned kell azzal a

fiúval. – Felemeli az államat. – Ha meg kell őt menteni, mentsd meg. Nem azt mondtad nekem, hogy ezt tettétek egymásért?

Hagyom, hogy a könnyeim tovább csorogjanak, aztán bólintok. – Újra meg újra meg újra.

Magához ölel szorosan és szomorúan, aztán magára hagyom, hadd beszéljen a konvojjal. Olyan lassan lépdelek a gyógyító szoba felé, ahogy csak tudok, úgy érzem, mintha kettétörtek volna. Nem hiszem el, hogy Simone meghalt. Nem hiszem el, hogy Coyle nővér meghalt.

Azt sem hiszem el, hogy Todd megmentette a Mesterpolgárt. De Toddról van szó. Todd, akiben bízom az utolsó leheletemig.

Szó szerint. Bíztam benne akkor is, amikor rám tette ezeket a kötszereket, amiktől teljesen jól érzem magam, úgy, mint hónapokkal ezelőtt.

És ha megmentette a Mesterpolgárt, annak biztos oka van. Biztosan így van.

Nagy levegőt veszek a gyógyító szoba ajtajában. Mert az ok egész biztosan a jóság, nem igaz? Mert Todd

alapvetően jó, nem? A hibái ellenére, és annak ellenére, hogy megölte azt a szpakkert a folyóparton, annak ellenére, hogy a Mesterpolgárnak dolgozott, mindezek ellenére Todd lényegében jó, ebben biztos vagyok, mert láttam és éreztem a Zajában-

De már nem érzem- – Nem – mondom újra. – Ő még mindig Todd. Még mindig Todd.

347

Megnyomom az ajtót, kinyílik. És látom, hogy Todd és a Mesterpolgár egyforma egyenruhában

állnak ott.

[TODD]

Viola az ajtóban áll, látszik, hogy már egészséges- Látom, azt nézi, hogy milyen ruhában vagyunk a Mesterpolgárral,

ugyanolyan kabátban, aminek az ujján aranyszínű csíkok húzódnak végig.

– Ez nem az, amire gondolsz – mondom –, megégett-meg az összes ruhám-

De ő már visszalépett az ajtóból, elindult-el visszafelé- – Viola – szól utána a Mesterpolgár olyan erélyesen, hogy Viola

megáll. – Tudom, hogy nehéz időszakon mész keresztül, de most beszélnünk kell az emberekhez. Meg kell őket nyugtatnunk, hogy a békefolyamat a tervek szerint halad tovább. Minél előbb el kell indítanunk egy küldöttséget a szpakkerekhez is, hogy őket is biztosítsuk ugyanerről.

Viola a Mesterpolgár szemébe néz: – Túl könnyedén ejti ki azt a szót, hogy kell.

A Mesterpolgár mosolyogni próbál a megégett arcával. – Ha nem beszélünk az emberekhez most azonnal, Viola, minden széthullik. A Válasz talán be akarja végezni Coyle nővér tervét és megpróbálnak zűrzavart teremteni. A szpakkerek is megtámadhatnak bennünket. Az én embereim pedig talán a saját fejük után mennek, mert azt hiszik, hogy képtelen vagyok ellátni a feladataimat, és átveszik a hatalmat. Bízom benne, hogy te sem kívánod ezeket a következményeket.

Látom, hogy Viola egyetért vele. A Mesterpolgár felől furcsa öröm sugárzik. – Mit akar nekik mondani? – kérdezi Viola. – Mit szeretnél? Mondd meg, én pedig szóról-szóra elismét- lem

majd. Viola szeme összeszűköl. – Most milyen játékot űz éppen?

348

– Nem játszom semmit. Ma majdnem meghaltam, de életben maradtam. Életben maradtam, mert Todd megmentett. – Előrelép, a hangja egyre hevesebb.-Talán te nem így akartad, de Todd megmentett, mert úgy érzi, hogy még szükség van rám, látod? És ha én megérdemlem, hogy tovább éljek, akkor mindannyian, ez az egész hely, ez az egész világ megérdemli, hogy tovább létezzen.

Viola rám néz, hogy segítsek neki. – Sokkhatás alatt van – mondom Violának. – Megeshet – mondja a Mesterpolgár –, de abban biztos igazam

van Viola, hogy beszélni kell a tömeghez. Meg kell tennünk, méghozzá nagyon gyorsan.

Viola most rám néz, az egyenruhámat nézi, az igazságot kutatja a szemével. Próbálom erősebbre állítani a Zajom, hogy láthassa, hogyan érzek, és hogyan fordult ki az irányítás a kezemből, és hogy nem így akartam, de mégis így történt és talán-

– Nem hallak – mondja halkan. Próbálom újra megnyitni a Zajom, de mintha valami nem

engedné- Viola Wilfre néz, az arca még elgyötörtebb lesz. – Rendben van – mondja, és nem is néz rám. – Menjünk, és

beszéljünk az emberekhez.

{VIOLA}

– Viola – szól utánam Todd a rámpáról. – Viola, ne haragudj. Még azt sem engeded, hogy bocsánatot kérjek?

Megállók, és megpróbálom újra olvasni őt. De még mindig teljes a csönd. – Tényleg sajnálod? Ha újra választhatnál, akkor nem ugyanezt

tennéd? – Hogy kérdezhetsz ilyet? – mondja eltorzult arccal. – Észrevetted már, hogy mit hordasz magadon? – A

Mesterpolgárra nézek, aki most ér a rámpához, lassan mozog, vigyáz a sérüléseire, de még a megégett képére kent krém alatt is látszik a vigyora, és most is egy lehetetlenül tiszta egyenruhát hord.

349

Ahogy Todd is. – Olyanok vagytok, mint apa és a fia. – Ne mondd ezt! – Pedig igaz. Nézz csak magatokra. – Viola, ismersz engem. Az egész bolygón te vagy az egyetlen élő

ember, aki ismer engem. De én csak megrázom a fejem. – Lehet, hogy ez régen így volt.

De amióta nem hallak- Erre aztán tényleg eltorzul az arca. – Szóval arra vágysz annyira,

igaz? Addig jó vagyok, amíg hallod az összes gondolatomat, de így már nem, mi? Csak addig vagyunk barátok, amíg hatalmad van felettem?

– Todd, ez nem a hatalomról szól. Hanem a bizalomról- – És nem tettem eleget, hogy megbízz bennem? – A

Mesterpolgárra mutat. – Ő most a békéért harcol, Viola. És miattam csinálja. Mert én megváltoztattam őt.

– Ja – mondom, és megbököm az aranycsíkokkal díszített ruhaujját. – És ő mennyire változtatott meg téged? Annyíra hogy inkább őt mented meg Simone helyett?

– Ő nem változtatott meg engem, Viola- – Irányítottad Wilfet, hogy leugorjon arról a szekérről? A szemei tágra nyílnak. – Láttam a Zajában – mondom. – És ha zavarja Wilfet, akkor ez

nem lehet jó dolog. – Megmentettem az életét! – ordítja. – Csak jószándékból

csináltam- – És akkor már rendben is van? Attól már rendben van minden,

hogy azt mondod, nem rossz szándékkal tetted? Hogy nem is tudnád rossz szándékkal tenni? Mondd csak, hány embert irányítottál, hogy nekik jó legyen?

Egy pillanatig küzd magában a szavakkal, és látom a szemében, mintha tényleg megbánta volna, amit tett, valami olyat, amiről nem beszélt még nekem, de hogy mit, azt nem látom, mert a Zaja teljesen megszűnt-

– Mindent érted teszek! – ordítja. – Hogy biztonságban élhess itt!

350

– Én meg mindent érted csináltam Todd! – ordítom vissza neki. – És most rá kell jönnöm, hogy te talán már nem is vagy önmagad!

Az arca egyszerre dühös és riadt, látszik, hogy megrendült a szavaimtól, és megbántottam és majdnem-

Egy pillanatra majdnem- – ÍME Ő! A tömeg ROBAJából, akik a felderítő űrhajó körül gyűltek össze,

előtör egy erőteljes hang. – ÍME AZ ELNÖKÜNK! Azt követi több hang, száz és aztán ezer, a ROBAJ egyre erősebb

és hangosabb lesz, míg végül úgy érzem, mintha egy Zaj-óceánban lennénk, ami a rámpán álló Mesterpolgár felé hullámzik. Lassan sétál le onnan, felszegett fejjel, az arca ragyog, a két kezét pedig kinyújtja a tömeg felé, hogy mutassa, igen, jól vagyok, túléltem, és még mindig én vagyok a vezéretek.

Még mindig ő a vezér. Még mindig győztes. – Todd és Viola, gyertek! – mondja. – A világ rátok vár.

[TODD]

– A világ rátok vár – mondja a Mesterpolgár és megfogja a karom, elhúz Viola mellől, az éljenző tömeget figyeli, az őt éltető tömeget, a ROBAJt, ami érte robog, és látom, hogy a kivetítők még mindig működnek, a szondák még mindig figyelnek minket, figyelik őt és ott vagyunk kivetítve az épületeken falán is, középen a Mesterpolgár, én valamivel mögötte, és Viola, aki még mindig a rámpán áll Bradleyvel és Wilffel, akik most jöttek elő a űrhajóból-

– Hallgasd őket, Todd – mondja a Mesterpolgár, és már megint érzem a zümmöt-

Az öröm zümmögését- Még így is hallom, hogy a tömeg ROBAJa ilyen hangos- – Tényleg meg tudjuk csinálni – mondja, ahogy a tömeg

kettényílik előttünk, hogy el tudjunk menni közöttük az új emelvény felé, amit bizonyára Tate meg O’Hare dobtak össze. – Bizony, képesek leszünk irányítani ezt a világot – mondja a Mesterpolgár.

351

– És bizony jobb hellyé változtatjuk majd. – Engedjen innen – kérem. De ő nem enged. Rám se néz igazából. Visszafordulok-vissza, hogy megkeressem Violát. El sem mozdult

a rámpáról. Lee megy felé a tömegen keresztül, és mind engem néznek, ahogy próbálok elszakadni a Mesterpolgártól, akivel ugyanolyan egyenruhát hordunk-

– Engedjen – mondom újra, és ellököm magamtól. A Mesterpolgár megfordul, erősen megragadja a vállamat, a

tömeg pedig bezáródik mögöttünk, elzárják az utat köztem és Viola között-

– Todd – mondja a Mesterpolgár, az öröm zümmje úgy árad belőle, mint a napsütés. – Todd, hát nem látod? Megcsináltad. Megmutattad nekem az utat, hogyan válthatom meg magam, és most megérkeztünk.

A tömeg ROBAJa irtóra hangos, most, hogy a Mesterpolgár itt áll közöttük. Jobban kihúzza magát, körbenéz a katonákon és a városlakókon, meg a nőkön, akik ünnepelnek, éljeneznek körülöttünk és mosollyal az arcán azt mondja: – Halkabban, kérlek.

{VIOLA}

– Mi a pokol történt?- kérdezem, amikor a tömeg ROBAJa egyszerre, szinte egy pillanat alatt elhallgat, a némaság körkörösen terjed, aztán az éljenzés egyszer csak abbamarad, a hangok és a Zajok is olyan csöndesek lesznek, amilyen csöndes még sosem volt ez a hely. Még a nők is elhallgatnak, amikor látják, hogy a férfiak azt teszik.

– Hallottam – suttogja Bradley. És Wilf is suttog: – Én is hallottim. – Mit hallottatok? – kérdezem, túl hangosan ahhoz képest, hogy

milyen csönd lett, és a tömegből felém fordulnak az arcok, és azt mondják, pszt!

352

– Azt, hogy Halkabban, kérlek – suttogja Bradley. – Az agyam közepében. Esküszöm, az én Zajom is halkabb lett.

– Az enyém is – teszi hozzá Lee. – Most mintha megint vak lennék-

– De hogy? Honnan van ehhez ereje? – kérdezem. – A csata óta eléggis megváltazitt – mondja Wilf. – Viola – szól hozzám Bradley, a kezét a karomra teszi. – Ha

képes több ezer emberrel ezt megtenni- Elfordulok, és azt látom, hogy a Mesterpolgár és Todd egymással

szemben állnak, és a Mesterpolgár mereven a szemébe néz. És akkor elindulok a tömegen át.

[TODD]

– Egész életemben erre vártam – mondja nekem a Mesrerpolgár, és azt veszem észre, hogy nem tudok másra nézni, csak rá-

Azt veszem észre, hogy nem is akarok másra nézni. – Todd, én ezt nem is tudtam. Csak azt akartam, hogy az uralmam

alá kerüljön az egész bolygó, és ha nem sikerül, akkor földig rombolom. Ha nem lehet az enyém, másé se legyen.

Körülöttünk szinte teljesen néma a Zaj. – Hogy csinálja ezt? – kérdezem.

– De tévedtem, látod? Amikor láttam, mi történik Coyle nővérrel, és láttam, hogy nem tudtam előre megjósolni, viszont te Todd, igen, és megmentettél engem. – Elhallgat, és esküszöm, hogy azért hallgatott el, mert túlcsordultak-túl az érzései. – Todd, amikor megmentettél engem, akkor minden megváltozott. Minden a helyére került.

(és az a zümm, úgy ragyog a fejemben, mint egy világítótorony-) (az az öröm-) (jó kis érzés-) – Jobbá tehetnénk ezt a világot, te és én együtt jobbá tehetnénk. A

te jóságoddal, mindazzal, ami te vagy, ahogy érzel, ahogy fájdalmat okozol, de megbánod, és bármit is teszel, nem vagy hajlandó bűnbe

353

esni. Todd, ha ehhez hozzátesszük azt, ahogy én tudok bánni az emberekkel, ahogy irányítom őket-

– Ők nem akarják, hogy irányítsák őket. Nem tudom a szeméről levenni a tekintetem- – Nem olyan irányítás, Todd. Békés, jó szándékú irányítás- Az az öröm- Érzem- – Ahogy a szpakkerek vezetője irányítja az embereit – beszél

tovább a Mesterpolgár. – Azt a hangot hallottam. Az egyetlen, közös hangot. A többiek azonosak vele és ő azonos a többiekkel és így képesek túlélni, így tanulnak, így fejlődnek és így léteznek.-

Csak úgy kapkodja a levegőt, az égési sebekre felkent kenőcstől pedig olyan a feje, mint aki most bukkant fel a vízből.

– Én is lehetnék ilyen az emberek számára itt. En lehetnék a hangjuk. Segíthetnél nekem. Segíthetnél, hogy jobb legyek. Segíthetnél nekem, hogy jó legyek.

Gondolkodni kezdek– Segíthetnék neki- Segíthetnék- (nem-) – Engedjen – mondom- – Már Prentissvárosban is tudtam, hogy különleges vagy, de csak

ma jöttem rá, hogy miért, most, hogy megmentettél. Még erősebben markol. – Todd, te vagy az én lelkem – folytatja, és a tömeg elalél

körülöttünk attól, hogy ezt milyen nyomatékosan mondja, a Zajuk ezt megerősíti, visszhangozza. – Te vagy a lelkem, és anélkül, hogy tudtam volna róla, én téged kerestelek. – Csodálkozva néz engem. – És rád találtam, Todd. Rád találtam-

Aztán meghallunk egy hangot, egy másmilyen hangot valahonnan a tömeg széléről, morajlik a Zajukban és a tér túlsó végéből utat tör magának felénk.

– Egy szpakker – suttogja a Mesterpolgár pár pillanattal azelőtt, mielőtt meglátnám, ijesztően tisztán a tömeg Zajában.

Egy szpakker közeledik felénk az úton egy gyilkocérosz hátán.

354

– És... – mondja a Mesterpolgár, kissé rosszalló hangon, és feláll, hogy körbenézzen-körbe.

– És mi? – kérdezem- De aztán én is látom a tömeg Zajában- A szpakker nincs egyedülKét gyilkocérosz közeledik- Aztán meghallom- Meghallom azt a hangot, amitől az egész világ a feje tetejére áll-

{VIOLA}

Tolakodom előre a tömegben, egyre kevésbé és kevésbé izgat, hogy esetleg rátaposok valakire vagy fellökök valakit, főleg azért, mert úgy tűnik, senkit nem zavarna a dolog. Még a nőket sem, akik nagyon feszültek valami miatt, az arcukon furcsa várakozó kifejezés ül.

– Vigyázzon – mondom összeszorított fogakkal. Mert csak most jöttem rá, túl későn, túl későn, hogy a

Mesterpolgár természetesen Todd fejében van, persze, hogy ott van és talán Todd tényleg megváltoztatta őt, jobbá tette őt, ehhez nem fér kétség, de a Mesterpolgár mindig is erősebb volt, mindig is okosabb, és hogy jobbá vált, az még nem jelenti azt, hogy jó is lett, és persze, hogy ő is megváltoztatta Toddot, persze, hogy ezt tette, hogy lehettem ilyen ostoba, hogy nem vettem ezt észre és nem beszéltem erről Todd-dal- Nem mentettem meg-

– Todd! – kiáltom. De a szavaimat elsodorja a tömeg Zajának hulláma, ami képeket

közvetít valahonnan a távolból, ahol valami történik, valami, amit valaki látott a tömegből és most a Zajon keresztül mindenki más is látja-

Két szpakker látszik a Zajban, jönnek felfelé az úton- Két szpakker gyilkocéroszháton, az egyik áll, a másik inkább ül- Aztán rádöbbenek, hogy aki áll, az ugyanaz a szpakker, aki rám

támadt- De most nincs idő ilyen érzésekre, mert a Zaj hirtelen kijavítja

önmagát-

355

Mert az ülő szpakker az nem is szpakker. Hanem egy férfi- A tömeg Zajában úgy adogatják egymásnak a hangot, mint a

váltóbotot a futóversenyen, azt hallom- A férfi énekel-

[TODD]

A lélegzetem elakad, a gyomrom összeszorul, mintha fulladnék és a lábaim megmozdulnak-meg, kitépem magam a Mesterpolgár szorításából, érzem a karomon a horzsolást, mert nem akar engedni.

De megyek- Ó, Jézusom, megyek már- – Todd! – kiált utánam, a hangjában rémület, igazi fájdalom,

amiért elrohanok tőle- De én csak futok- Semmi nem állíthat meg- – VIGYÁZAT! – kiabálom- Az utamban álló katonák és férfiak rögtön odébb állnak, mintha

nem is gondolkodnának- Nem is gondolkodnak- – Todd! – hallom újra a hátam mögül a Mesterpolgárt, de már

egyre messzebbről- Mert előttem- Ó, Jézusom, el sem hiszem, el sem hiszem- – EL INNEN! Próbálok fülelni, próbálok fülelni arra a hangra újra, próbálok

fülelni arra a dallamra- A tömeg elenged, úgy áll arrébb az utamból, mintha egy őket is

felemésztő tűz lennék- A szpakkert is látom a Zajukban- Az 1017-es- Ez az 1017-es- – NE! – üvöltöm, és még gyorsabban rohanok- Mer nem tudom, mit jelent, hogy az 1017-es itt van- Mer' ő itt van, a tömeg Zajában-

356

Egyre élesebben és tisztábban látom, ahogy közeledek- Sokkal élesebben, mint a szokásos zajokban- – Todd! – hallom a hátam mögül- De nem állok meg- Egyre közelebb érek, a tömeg erősödő Zaja sem tudja már

eltakarni- Az a dal- Olyan tisztán, mint a levegő- Kettészakad a szívem tőle- A dal, az

én dalom- Egy szé-ép hajnalon, amint felkelt a nap... A szemem könnybe borul, a tömeg egyre fogyatkozik, és az út,

amit szabadon hagytak nekem, összatalálkozik-össze azzal az úttal, amit a szpakkernek szabadon hagytak- Már csak néhányan vannak- Csak néhányan-

És a tömeg szétnyílik- És ott van ő- Itt van a szemem előtt- Megtorpanok- Megállok, mert úgy érzem, a lábaim nem bírnak többet- Amikor kimondom a nevét, csak suttogni tudok- De ő hallja. Tudom, hogy hallja- – Ben.

{VIOLA}

Ben az. Olyan tisztán látom őt a tömeg Zajában, mintha itt állna előttem.

Vele van a gyilkocérosz hátán az a szpakker is, aki meg akart ölni, az 1017-es, Ben ott ül mögötte egy másikon, tisztán hallom, amit énekel, Egy lány szavát hallottam a völgyből alant-

De a szája nem mozog. Talán a tömeg Zaja miatt- De ott van, üget felfelé az úton, és senki nem ismeri az itteniek

közül, de biztos, hogy ő az. Az arca pontosan látszik, Ben az-

357

Érzem, hogy a Mesterpolgár gyógyszere szétáramlik a testemben, és új erőre kapva lököm félre az útból az embereket-

Mert a Zajukban már látom, hogy a Mesterpolgár is nyomul előttem előre-

Látom, hogy Todd odaért Benhez- Úgy látom, mintha én is ott lennék- Úgy érzem, mintha én is ott lennék, mert Todd Zaja megnyílt,

ahogy eltávolodott a Mesterpolgártól és közelebb ért Benhez, a Zaja olyan szélesre nyílt, mint amilyen régen volt, és csodálkozás, és öröm és annyi szeretet van benne, hogy alig tudok ránézni, és ezek az érzések mind végighullámzanak a tömegen, a tömeg pedig megrendülten botladozik, botladozik az érzések alatt, amelyeket Todd közvetít feléjük-

Épp úgy, ahogy a Mesterpolgár tudja-

[TODD]

Nem tudok mondani semmit, képtelen vagyok, erre nem vannak szavak, száguldok felé, elrohanok az 1017-es mellett, Ben leszáll a gyilkocérosz hátáról, a Zaja már elindul felém, hogy köszöntsön, és abban benne van mindaz, amit csak tudok róla egészen csecsemőkoromtól fogva, mindaz, amit számomra Ben jelent-

Mindezt nem szavakkal mondja. Kitárja a karját, és én odavetem magam hozzá, de olyan nagy

hévvel, hogy nekiesünk annak a hatalmas állatnak, amelyik hozta- Milyen nagy lettél, mondja- – Ben! – kiáltom, miközben levegő után kapkodok. – Istenem,

Ben- Akkora vagy, mint én, mondja. Kész felnőtt Alig veszem észre, hogy ezeket olyan furcsán mondja, mer’ én

csak szorítom őt erősen és a szememből ömlik a könny és alig tudok megszólalni miközben csak ölelem és a karjaimban érzem, itt van Ben, hús és vér és életben van, él él és él-

358

– Hogyan? – szólalok meg végre, és kicsit eltolom magamtól, de még mindig kapaszkodom belé, és nem is tudok többet mondani, de ő tudja, mire gondolok-

A szpakkerek rám találtak, mondja. Davy Prentiss lelőtt engem- – Tudom – mondom, és a mellkasom elnehezül, a mellkasom húz

lefelé és a Zajomat is súlyosabbnak érzem, ilyen nehéz rég volt, és Ben látja ezt és azt mondja.

Mutasd. Megmutatom, még mielőtt a megfelelő szavak előtörnének

belőlem, megmutatom neki az egész rémséges történetet, attól kezdve, hogy elveszítettük őt, és esküszöm, hogy Ben segített, segített, hogy megtegyem, hogy megmutassam Aaron halálát, Viola sebesülését, aztán azt, ahogy elválasztottak tőle, a Válasz támadásait, a szpakkerek megbélyegzését, a nők megbélyegzését, a szpakkerek halálát, (és az 1017-esre pillantok, aki még mindig a gyilkocérosz hátán ül), és megmutatok neki erről is mindent, és mindazt, ami azután jött. Davy Prentisst, akiről kiderült, hogy érző, emberi lény, akit aztán megölt a Mesterpolgár, és a háborút és a még több halált-

Jól van, Todd, mondja. Vége. A háborúnak vége. És kimondhatom- Végre kimondhatom, hogy Ben megbocsát nekem- Megbocsát nekem mindenért, és azt is mondja, hogy nem kell

bocsánatot kérnem, megtettem minden tőlem telhetőt, és nem az számít, hogy hibáztam, épp ettől vagyok ember, csak az számít, hogyan kezeltem a hibákat és érzem belőle, érzem a Zajából, azt mondja, hogy most már abbahagyhatom és minden rendben lesz-

És akkor rájövök, hogy mindezt nem szavakkal mondja. Egyenesen a fejem közepébe küldi ezeket, vagyis igazából nem, inkább körbevesz vele, hagyja, hogy belehelyezkedjek és megtudjam, hogy tényleg igaz a megbocsátás és – itt jön egy szó, amit nem is ismerek, de valahogy értem – felmentés, felmentés Bentől – ha akarom, mindenért, amit csak akarok-

– Ben? – mondom, és úgy érzem, össze vagyok zavarodva, de ez már több, mint zavarodottság. – Mi történik? A Zajod-

Sok-sok mindenről kell még beszélgetnünk, mondja és már megint nem a szájával, és már nagyon furcsán érzem magam, de olyan

359

melegség vesz körül, benne mindenhol Ben, és a szívem újra feltárul és visszamosolygok-vissza rá, mert mosolyog ő is-

– Todd? – hallom a hátunk mögül. Megfordulunk. A tömeg szélén a Mesterpolgár áll és bennünket néz.

{VIOLA}

– Todd? – hallom a Mesterpolgárt, amikor megállok mögötte. Mert Ben az, ő az, én nem tudom, hogy lehet, de tényleg ő az- Ben és Todd megfordulnak, szédült boldogság hullámzik

körülöttük, mindent eláraszt, még a szpakkert is a gyilkocérosz hátán és elindulok Ben felé, a szívem hevesebben dobog-

Miközben sietek Ben felé, egy pillantást vetek a Mesterpolgár arcára-

Fájdalmat látok rajta, csak egy pillanatra, ahogy átsüt a kenőcstől fényes arcán, de aztán el is tűnik gyorsan róla, és ott van helyette újra a jól ismert arckifejezés, a Mesterpolgár arca, aki mindent kézben tart-

– Ben – szakad ki belőlem, és ő széttárja a karját és megölel. Todd hátrébb lép, de a Benből áradó érzések olyan jók, olyan erősek, hogy egy pillanat után Todd átkarol mindkettőnket és én olyan boldog vagyok, hogy zokogni kezdek.

– Moore – szólítja meg a Mesterpolgár. – Úgy tűnik, hogy a haláláról szóló jelentések túlzóak voltak.

Ahogy a magáról szólóak is, mondja Ben, de nagyon furcsán, mert nem a száját, hanem a Zaját használja, és sokkal nyíltabban, mint amilyet valaha hallottam-

– Ez aztán a meglepetés – mondja a Mesterpolgár és Toddra bámul –, de természetesen örvendetes. Igazán nagyon örvendetes.

De nem sok örömöt látok a mosolyában. Toddnak nem tűnik fel. – Mi van a Zajoddal? – kérdezi Bent. – Miért így beszélsz? – Nekem van rá egy tippem – mondja a Mesterpolgár. De Todd még mindig nem figyel rá.

360

– Elmagyarázok majd mindent- mondja Ben, és most először használja a száját, a hangja pedig olyan karcos és akadozott, mintha ezer éve nem használta volna. De először hadd mondjam el azt, mondja újra a Zaján keresztül a Mesterpolgárhoz és a tömeghez fordulva, hogy a béke még mindig lehetséges. A Föld még mindig békét akar. Együtt képesek vagyunk egy igazi új világot teremteni. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam nektek.

– Hát erről van szó – mondja a Mesterpolgár és még mindig hidegen mosolyog.

– És ő mit keres itt? – kérdezi Todd az 1017-es felé intve. – Meg akarta ölni Violát. Őt nem igazán érdekli a béke.

A Visszatérő hibát követett el, mondja Ben, amiért meg kell bocsájtanunk neki.

– Micsoda? Ki követett el micsodát? – kérdezi Todd tanácstalanul. De az 1017-es már meg is fordult a gyilkocéroszával, tudomást

sem véve rólunk, és elindult a tömegen keresztül, ki a városból. – Nos, akkor – mondja a Mesterpolgár, és a vigyor mintha az

arcára fagyott volna. Ben és Todd egymáshoz dőlnek, az érzéseik hullámokban fordulnak le róluk, amitől az összes aggodalmam ellenére remekül érzem magam. – Nos, akkor – mondja újra a Mesterpolgár, egy kicsit hangosabban, hogy mindenki ráfigyeljen végre. – Nagyon, nagyon szeretném hallani Ben mondanivalóját.

Azt elhiszem, David, mondja Ben azon a furcsa Zaj hangján. De előbb szeretnék sok mindent bepótolni a fiammal.

Toddból áradnak az érzések. Észre sem veszi, hogy a Mesterpolgár arcán újra átsuhant az a

fájdalmas arckifejezés.

[TODD]

– De én nem értem – mondom, már nem először. – Akkor most te is szpakker vagy, vagy mi?

Nem, mondja Ben a Zaján keresztül, de sokkal tisztábban szól a Zaja, mint ahogy a Zajok szoktak. A szpakkerek ennek a bolygónak a nyelvét beszélik. Benne élnek. És most, hogy ilyen hosszú ideig

361

elmerültem ebben a hangban, most már én is benne élek. Összekapcsolódtam velük.

Már megint ez a szó, hogy összekapcsolódtam. A sátramban vagyunk, csak mi ketten, ő meg én, Angharra- dot

úgy kötöttem ki a sátor előtt, hogy elállja a bejáratot. Tudom, hogy a Mesterpolgár, Viola, Bradley meg mindenki más odakinn alig várja, hogy előkerüljünk, és végre elmagyarázzuk nekik is, hogy mi a csuda folyik itt.

De hadd várjanak. Visszakaptam Bent és nem engedem el a közelemből. Nyelek egy nagyot és egy pillanatig a gondolataimba mélyedek. –

Én ezt nem érzem – szólalok meg végre. – Azt hiszem, ez vár mindannyiunkra – mondja a szájával, karcos,

akadozó hangon. Köhög és aztán inkább a zajával beszél tovább. Ha mind megtanulnánk így beszélni, akkor megszűnne a megosztottság közöttünk és a szpakkerek között, nem lenne megosztottság az élőlények között. Todd, ennek a bolygónak ez a titka. Az igazi és nyílt párbeszéd, hogy végre tényleg megértsük egymást.

Megköszörülöm a torkom. – A nőknek nem van Zajuk. Velük mi lesz? – kérdezem.

Elhallgat. Már el is felejtettem, mondja. Olyan rég nem voltam a közelükben. Aztán felragyog megint a Zaja. A szpakker nőknek van Zajuk. És ha arra van mód, hogy a férfiak eltüntessék a Zajukat – rám néz –, akkor az is lehetséges, hogy a nők előhívják a Zajukat.

– Ahogy a dolgok nálunk alakultak, nem vagyok benne biztos, hogy sok sikered lesz az ilyen szöveggel.

Egy ideig csöndben ülünk. Azaz dehogy csöndesen, hiszen Ben Zaja folyamatosan tajtékzik körülöttünk, fogja az én Zajomat is, úgy összekavarodik-össze az övével, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga és mintha egy pillanat alatt megtudhatnék bármit vagy inkább mindent Benről. Például azt, hogy miután Davy rálőtt, ő a bozótosba zuhant, hogy meghaljon és ott feküdt egy nappal és egy éjjelen át, mielőtt egy csapat vadászó szpakker rátalált és aztán csaknem holtan hónapokon át álmodott, hónapokon át különös hangokkal teli világban létezett és megtanult mindent, amit a

362

szpakkerek tudtak, a történetüket, új neveket és érzéseket és nézeteket.

Aztán felébredt és megváltozott. De Ben maradt azt követően is. És én elmondom neki a Zajomon át, amennyire jól csak használni

bírom, mert hónapok után most újra érzem, hogy nyílt és szabad lett, elmondom neki mindazt, ami itt történt, és hogy mennyire nem is értem, hogy jutottam el idáig, hogy ez az egyenruha rám került-

De ő csak annyit kérdez, Miért nincs itt velünk Viola?

{VIOLA}

– Nem érzed úgy, hogy kizártak? – kérdezi a Mesterpolgár, aki már megint itt járkál a tábortűz körül.

– Nem – mondom, és őt nézem. – Az apjával van ott benn. – Nem az igazi apja – mondja a Mesterpolgár komoran- – Azért eléggé igazi. A Mesterpolgár tovább járkál, az arca feszült és rideg. – Ha csak nem úgy érti, hogy- – Ha újra felbukkannának – mondja, és a sátor felé biccent, ahol

Ben és Todd beszélgetnek és ahonnan olyan sűrű és tekervényes Zaj hallatszik és látszódik, amilyet még sosem láttunk embernél –, akkor küldd hozzám Toddot, hogy kárpótoljon, mert otthagyott.

Aztán elmegy, O'Hare és Tate pedig követik. – Mi történt vele? – kérdezi Bradley, és a Mesterpolgár után néz. De Wilf válaszol is helyettem: – Úgy érezi, elveszítetti a fiát. – A fiát? – A Mesterpolgár valahogy a fejébe vette, hogy Davy helyét

átvette Todd – mondom. – Láttad, hogy beszélt vele. – Hallottam belőle ezt-azt a tömegből – mondja Lee, aki Wilf

mellett ül. – Valami olyasmit, hogy Todd megváltoztatta őt. – És most megjelent Todd igazi apja. – A lehető legrosszabb pillanatban – mondja Lee. – Inkább a lehető legjobbkor – mondom. A sátor függönyét elhúzzák, Todd dugja ki a fejét.

363

– Viola? Odafordulok hozzá- Amikor ránézek, hallok mindent, amit gondol. Mindent. Tisztábban, mint bármikor, olyan tisztán, hogy azt hittem, ez nem

is lehetséges- Bár nem vagyok benne biztos, hogy akarom, de a szemébe nézek

és látom- Látom, hogy mindennek a legmélyén- Azok után, hogy veszekedtünk- Azok után, hogy kételkedtem

benne- Hogy megbántottam őt- Látom, hogy mennyire szeret engem. De látok valami mást is.

[TODD]

– Akkor mi lesz most? – kérdezi Viola Bentől, aki mellettem ül a tábori ágyamon. Megfogtam a kezét. Viola nem mondott semmit, csak engedte és most itt ülünk egymás mellett.

Béke, béke lesz, mondja Ben. Az Ég azért küldött, hogy utánanézzek a robbanásnak és megbizonyosodjak arról, hogy van esély a békére továbbra is. Mosolyog és, ez megint áthatja-át az egész Zaját, így elég nehéz kibírni, hogy ne mosolyogjon vissza az ember. És úgy tűnik, hogy igen, lehetséges. Épp erről számol most be a Visszatérő az Égnek.

– Miből gondolod, hogy az 1017-es megbízható? – kérdezem. – Megtámadta Violát.

Erősebben szorítom Viola kezét. Ő visszaszorítja-vissza az enyémet. Mert ismerem őt, mondja Ben. Hallom a hangját, hallom benne a

vívódást, és hallom a jóságot, ami szeretne felszínre törni. Olyan, mint te, Todd Képtelen ölni.

A szemem a padlóra szögezem.

364

– Beszélnie kellene a Mesterpolgárral – mondja Viola Ben- nek. – Azt hiszem, nem nagyon örül a visszatérésének.

– Nem, mondja Ben. Nekem is ez a benyomásom, bár őt nagyon nehéz olvasni, nem igaz? Föláll. – De azt tudnia kell, hogy a háborúnak vége – mondja a recsegő beszédhangján.

Rám és Violára néz, akik itt ülünk egymás mellett, ismét kicsit mosolyog, aztán itt hagy kettőnket a sátorban.

Egy pillanatig nem mondunk semmit. Vagy még egy pillanatig. Aztán kimondom azt, ami azóta motoszkál a fejemben, hogy Bent

megláttam.

{VIOLA}

– Vissza akarok menni Régi Prentissvárosba – mondja Todd. – Micsoda? – kérdezem meglepetten, habár már láttam, hogy ez

kavarog a Zajában. – Jó, talán nem pontosan Régi Prentissvárosba. De valahova el

innen. Felülök. – Todd, épp csak most kezdtünk- – Majd ott is újrakezdjük – mondja, és még mindig szorongatja a

kezemet. – Az űrhajó nemsokára ideér és felébrednek a telepesek, és ez a város már egy új város lesz, tele ismeretlen emberekkel. – Oldalra néz. – Már eleget éltem városban, nem nekem való.

A Zaja egyre halkabb azóta, hogy Ben kiment, de még most is látom benne, ahogy elképzeli, milyen lesz majd az élet a konvoj érkezése után, minden újra a normális kerékvágásban működik, és az emberek belakják a helyet egészen a folyóig. – És el akarsz menni – mondom.

Rám néz újra. – Azt akarom, hogy te is velem gyere. Meg Ben is. Meg talán Wilf és Jane is, és Bradley, ha akar, és Lawson nővér is egész kedvesnek tűnik. Miért nem alakítunk külön egy kis falut? Valahol messzi innen. – Felsóhajt. – Egy falut, távol a MesterpolgártóL

– De szemmel kell tartanunk-

365

– Itt lesz 5000 új ember, akik mindent tudnak róla. – Megint lenéz a földre. – Azt hiszem, én már megtettem érte mindent, amit lehet. És elfáradtam.

Ahogy ezt mondja, rádöbbenek, hogy mennyire fáradt vagyok ettől az egésztől én is, és mennyire fáradt lehet Todd is, milyen kimerültnek, elgyötörtnek látszik, mert annyi mindent átélt és a torkom összeszorul, amikor erre gondolok.

– El akarok innen menni, és azt akarom, hogy te is velem gyere – mondja.

Jó hosszú ideig csak ülünk ott, csöndben egymás mellett. – A Mesterpolgár benne van a fejedben, Todd. Láttam. Mintha

valahogy össze lennétek kapcsolva. Todd megint felsóhajt, amikor azt a szót hallja, hogy

összekapcsolva. – Tudom. Ezért akarok elmenni. Közel kerültem hozzá, de nem felejtettem el, ki vagyok. Ben emlékeztetett engem mindarra, amit csak tudnom kell. És igen, össze vagyok kapcsolva a Mesterpolgárral, sikerült kirángatnom ebből a háborúból.

– Láttad, mit csinált a tömeggel? – Nemsokára vége – mondja Todd. – Meglesz a békénk, neki

meglesz a győzelme, és aztán már nem lesz szüksége rám, hiába is hiszi azt. Megérkezik majd a konvoj, ő lesz a hős, de túlerőben lesznek vele szemben, mi meg lelépünk innen, rendben?

– Todd- – Már nemsokára vége. Addig még kibírom. De aztán másképp néz rám. A Zaja már halkabb, de még mindig belelátok- Látom, ahogy a kezem bőrét érzi a kezében, látom, hogy mennyire

szeretné a szájához emelni, beszívni az illatomat, és látom, milyen szépnek és a súlyos betegség után újra erősnek lát engem, és csak egy pillanatra szeretné megérinteni a nyakam, csak ott, és szeretne a karjaiba venni és-

– Istenem – mondja és gyorsan leveszi rólam a tekintetét. – Viola, ne haragudj, nem akartam-

De én a tarkójára teszem a kezem- És ő azt mondja: – Viola-? Közelebb húzódom hozzá-

366

És megcsókolom- És azt érzem, hogy végre.

[TODD]

– Tökéletesen egyetértek – mondja a Mesterpolgár Bennek. Igazán? kérdezi Ben meglepetten. Mind összegyűltünk a tábortűz körül, Viola mellettem ül. Fogja a

kezem. Ügy fogja, mintha soha nem akarná elengedni. Hogyne – mondja a Mesterpolgár. – Ahogy azt már többször is

elmondtam, én is békét akarok. Őszintén akarom. Higgye azt, hogy önös érdekből, ha másért nem.

Akkor rendben van, mondja Ben. Terv szerint folytatjuk a tanácsban a tárgyalásokat. Részt tud venni a gyűlésen, vagy nagyon súlyosak a sérülései?

A Mesterpolgár szeme megvillan-meg egy kicsit. – Miféle sérülésekről beszél, Moore?

Néma csöndben van mindenki, miközben a Mesterpolgár égési sebet gyógyító krémmel bekent arcát nézzük, meg a nyakát, meg a fejét borító kötéseket.

De nem, úgy néz ki, hogy tényleg nem érez egyetlen sérülést sem. – De addig is – mondja a Mesterpolgár –, vannak olyan dolgok,

amiket haladéktalanul meg kell tennünk, bizonyos biztonsági lépéseket.

– Kikkel szemben? – kérdezi Viola. – Részben a távoli hegytetőn lévő emberekkel szemben – mondja

a Mesterpolgár.-Talán még nem alakultak át a Mártírok Seregévé, de nem lepődnék meg, ha kudarc esetére Coyle nővér ilyesmi utasítást adott volna Braithwaite nővérnek. Valakinek oda kell menni, hogy elrendezze a dolgokat.

– Én megyek – mondja Lawson nővér elkomorult arccal. – A nővérek hallgatnak rám.

– Megyek én is – mondja Lee, aki szándékosan elfordítja a Zaját tőlem és Violától.

367

– És jó barátunk, Wilf elfuvarozza majd őket – mondja a Mesterpolgár.

Erre mind felnézünk. – Majd én elviszem őket az űrhajóval- mondja Bradley.

– És ott marad egész éjszakára? – kérdezi a Mesterpolgár és keményen néz Bradleyre (és mintha hallanék egy halvány zümmöt is). – Aztán reggel visszatér majd egy rakás égési sérülttel, többel, mint ahány a városban van? Egyébként Bradley, azt hiszem, vissza kell mennie a szpakkerekhez ma, most azonnal, Bennel és Violával

– Hogy mi? – kérdezi Viola. – De most beszéltük meg, hogy holnap-

– Holnapra a Coyle nővér által elért szakadás erősebb lehet – mondja a Mesterpolgár. – Mennyivel jobb lenne, ha ti, az első tanácskozás hősei inkább már ma visszatérnétek azzal a hírrel, hogy mindent elrendeztetek? Azzal a hírrel is talán, hogy a folyó szépen lassan újra visszatér a medrébe?

– Bennel akarok menni – mondom. – Nem- – Todd, sajnálom – mondja a Mesterpolgár –, tényleg nagyon

sajnálom, de itt kell maradnod mellettem, ahogy szoktál, hogy egészen biztosan ne tegyek semmi olyat, amit bárki helyteleníthetne-

– Azt már nem – mondja Viola, meglepően hangosan. – Eddig végig velem volt, és te éppen most aggódsz? – kérdezi a

Mesterpolgár mosolyogva. – Viola, csak néhány óráról van szó, és most, hogy Coyle nővér már nincs velünk, a győzelemmel járó összes felelősség engem terhel. Temérdek okom van arra, hogy jól viselkedjek, hidd el nekem. A konvoj még királlyá is koronázhat engem.

Hosszú csönd van, mindenki a másikra néz, fontolgatjuk a hallottakat.

Azt kell mondjam, hogy van értelme annak, amit mond, szólal meg végre Ben. Kivéve persze a királyos részt.

Amíg a többiek beszélgetni kezdenek, én a Mesterpolgárt figyelem. Ő is rám néz. Arra számítok, hogy dühös.

De csak szomorúságot látok. És akkor rájövök- Búcsúzik.

368

{VIOLA}

– Ennek a Bennek elképesztő Zaja van – mondja Lee, miközben segítek neki felszállni a szekérre, ami majd visszaviszi őket a hegytetőre. – Mintha benne lenne az egész világ, és minden olyan tiszta.

Rövid vitatkozás után úgy döntöttünk, hogy a Mesterpolgár tervei szerint tesszük a dolgunkat. Bradley, Ben és én fellovagolunk a szpakkerekhez, Lee, Wilf és Lawson nővér pedig elindulnak a hegytetőre, hogy rendet teremtsenek ott. Todd és a Mesterpolgár pedig itt maradnak a városban, hogy összefogják a dolgokat. És mindannyian megpróbálunk minél hamarabb visszatérni.

Todd azt mondja, szerinte a Mesterpolgár csak szeretne tőle személyesen elbúcsúzni, most, hogy Ben visszatért, és hogy valószínűleg veszélyesebb lenne, ha Todd nem maradna itt. Én továbbra is elleneztem, de aztán Ben azt mondta, ő is egyetért Toddal, ahogy mondta: ezek az utolsó órák az igazi béke előtt, és ha Todd tényleg jó hatással tud lenni a Mesterpolgárra, akkor erre most van a legnagyobb szükség.

De én akkor is aggódom. – Azt mondja, minden szpakker így beszél – mondom Lee- nek. –

Vagyis így léteznek, így fejlődtek ki. És tökéletesen együtt élnek a bolygóval.

– És mi nem annyira? – Ben azt mondja, hogy mi is meg tudjuk tanulni, ha neki sikerült. – És a nők? – kérdezi Lee. – Velük mi lesz? – És a Mesterpolgárral? Neki sincs már Zaja. – Meg Toddnak sincs – mondja Lee és igaza van. Minél távolabb

van Todd Bentől, annál halkabb. És aztán meglátom Toddot Lee Zajában, Toddot meg magamat Todd sátrában, látom magunkat, ahogy-

– Hé! – mondom és elvörösödök. – Nem történt ilyen! – Valami történt – mormogja. – Mintha évekig lettél volna

odabenn.

369

Nem válaszolok semmit, csak figyelem Wilfet, ahogy felszer- számozza az ökröket a szekér elejéhez, Lawson nővér pedig a szállítmánnyal van elfoglalva, amit magával akar vinni a hegytetőre.

– Azt kérte, hogy menjek el vele innen – mondom egy hosszú perc után.

– Mikor? Hová? – kérdezi Lee. – Amikor vége lesz itt az egésznek. Amint lehet. – És elmész? Nem válaszolok. – Szeret téged, te bolond – mondja, de cseppet sem durván. – Ezt még egy vak is látja. – Tudom – suttogom, és a tábortűz felé nézek, ahol Todd épp

Angharradot nyergeli fel Bradleynek. – Készen vagyunk – szól Wilf, aki most került elő. Megölelem. – Sok szerencsét, Wilf. Holnap találkozunk. – Néked is, Viola. Lee-t is megölelem, aki azt suttogja a fülembe: – Hiányozni fogsz,

ha elmész. Ott hagyom, és még Lawson nővért is megölelem. – Olyan

egészségesnek tűnsz – mondja. – Mint akit kicseréltek. Aztán Wilf megrántja a gyeplőt, és a szekér elindul, megkerülve a

katedrális romjait és a magányos harangtornyot, ami még mindig áll. Nézem őket, amíg teljesen el nem tűnnek. Aztán egy hópehely száll éppen az orrom hegyére.

[TODD]

Úgy vigyorgok, mint egy kiskölyök, és kinyújtom-ki a kezem, hogy elkapjam a hulló hópelyheket. Mintha apró kristálydarabok lennének, de aztán szinte teljesen elolvadnak a tenyeremben, ahol még vöröslenek az égési sebek.

– Évek óta nem esett már – mondja a Mesterpolgár, és úgy néz fölfelé a felhőkbe, mint a többiek, csak nézi, ahogy hull és száll a hó, mint a tollpihék, ide meg oda meg amoda, mindenhova.

370

– Ez nem semmi, igaz-e? – mondom vigyorogva. – Ben! – kiáltom és indulok hozzá, éppen bemutatja Angharradot a gyilkocéroszának.

– Todd, várj egy kicsit – mondja a Mesterpolgár. – Mert? – szólok neki türelmetlenül, mert inkább Bennel akarom

élvezni a hóesést, nem a Mesterpolgárral. – Azt hiszem, tudom, mi történt vele – mondja, és mindketten

megint Benre nézünk, aki még mindig Angharradhoz meg a többi lóhoz beszél.

– Nem történt vele semmi. Ő még mindig Ben. – Tényleg? – kérdez vissza a Mesterpolgár. – A szpakkerek

nyitották őt meg. Nem tudjuk még biztosan, milyen hatással van ez az emberre.

Elkomorodok, és úgy érzem, felkavarodik a gyomrom. A haragtól. De valahogy félelmet is érzek. – Nem van vele semmi baj – mondom neki. – Csak azért mondom, Todd, mert aggódom miattad – mondja, és

tényleg őszintének tűnik. – Látom, milyen boldog vagy, hogy visszakaptad őt. Milyen sokat jelent neked, hogy újra van apád.

Csak bámulok rá, próbálok rájönni, mit is akar, és közben könnyedén tartom a Zajom, szóval olyanok vagyunk most mindketten, mint két kő, akik semmit nem adnak egymásnak.

A két követ pedig lassan betemeti a hó. – Maga szerint veszélyben van? – kérdezem végül. – Ez a bolygó csupa információ – mondja a Mesterpolgár. – Egyfolytában, megállás nélkül. Információt akar adni és

információt akar tőled kapni, hogy azt megossza mindenki mással. Szerintem erre kétféleképpen lehet reagálni. Az egyik módszer, ha irányítod, hogy mennyit adsz ki magadból, mint ahogy te meg én le tudjuk zárni teljesen a Zajunkat-

– Vagy teljesen kitárulkozol – mondom, és újra Benre nézek, aki elkapja a tekintetem és visszamosolyog-vissza rám.

– És hogy melyik út a helyes – folytatja a Mesterpolgár –, nos, azt majd meglátjuk. De én a helyedben rajta tartanám a szemem Benen. Az ő érdekében.

371

– Emiatt nem kell aggódnia – mondom, és visszafordulok a Mesterpolgár felé. – Rajta tartom a szemem, egész hátralévő életében.

Mosolygok, ahogy ezt mondom, mert Ben mosolya még mindig eltölt engem, de aztán meglátok egy villanást a Mesterpolgár szemében.

Egy villanásnyi fájdalmat. Aztán el is tűnik. – Remélem, hogy itt leszel, és a szemed rajtam is tartani fogod –

mondja és visszatér a mosolya. – Rajta tartasz engem az egyenes és szűk úton.

Nyelek. – Maga rendben lesz. Velem is, és nélkülem is. És akkor újra ott a fájdalom. – Igen. Igen, remélem így lesz.

{VIOLA}

– Úgy nézel ki, mint aki lisztben hentergett – mondom Toddnak, amikor odaér hozzám.

– Te is. Megrázom a fejem, és hullik le rólam a hó. Már Acorn hátán ülök

és hallom, ahogy a lovak üdvözlik Toddot, a leglelkesebben persze Angharrad, akinek Bradley ül a hátán.

Milyen szép, mondja Ben mellettünk a gyilkocérosz hátán. És azt hiszem, kicsit szerelmes is.

Fiúcsikó, mondja Angharrad és elhúzza a fejét a gyilkocérosz- tól, elfordul.

– Azt javaslom, kezdjék a megbeszélést azzal, hogy megnyugtatják őket – mondja a Mesterpolgár hozzánk lépve. – Mondják meg a szpakkereknek, hogy sokkal elkötelezettebbek vagyunk a béke iránt, mint bármikor korábban. És aztán kiderül, hogy hajlandóak-e valamilyen kézzelfogható azonnali intézkedésre.

– Mondjuk visszaengedik a folyót – mondja Bradley. – Egyetértek. Mutassák meg az embereknek, hogy van remény.

– Megteszünk mindent, ami tőlünk telik – mondom. – Ebben biztos vagyok, Viola. Te mindig azt teszed.

372

De észreveszem, hogy fél szemmel a búcsúzkodó Toddot és Bent figyeli.

Csak néhány óráról van szó, hallom Bent, akinek most különösen kedves és megnyugtató a hangja.

– Vigyázz magadra – mondja Todd. – Harmadszorra nem veszíthetlek el.

Borzalmas balszerencse lenne; igaz? mosolyog Ben. Aztán összeölelkeznek, finom és erős öleléssel, mint egy apa és a

fia. Én meg továbbra is a Mesterpolgár arcát figyelem. – Sok szerencsét – mondja Todd és odajön a nyergem elé. – Gondolkodj majd azon, amit mondtam. Csak gondolj mindig a

jövőre. – Szégyenlősen vigyorog. – Most már gondolhatsz rá, mert van jövőnk.

– Biztos vagy ebben? – kérdezem. – Mert maradhatok is. Bradley meg tudja-

– Mondtam már – mondja. – Szerintem csak el akar köszönni. Emiatt olyan furcsa ez az egész. De már nemsokára vége.

– Biztos, hogy nem lesz semmi bajod? – Megleszek – mondja Todd. – Idáig is tudtam kezelni. Ezt a

néhány órát már kibírom. Újra megszorítjuk egymás kezét, egy kicsit hosszabban, mint

eddig. – Todd, a válaszom, igen. Elmegyek veled – suttogom. És ő nem mond semmit, csak még erősebben szorítja a kezem és

az arcához emeli, mintha be akarna lélegezni engem.

[TODD]

– A hó egyre sűrűbben esik – mondom. Viola, Ben és Bradley egy ideje elindultak az úton, én a kivetítőn

figyelem, ahogy baktatnak a hegyen föl, a szpakkerek felé, elég lassan a rossz idő miatt. Viola azt mondta, majd hív, ha odaérnek, de nem van abban semmi bántó, ha ellenőrzőm, hogy rendben haladnak, igaz?

373

– Ezek a hópelyhek túl nagyok ahhoz, hogy aggódni kellene miattuk – mondja a Mesterpolgár. – Amikor kis pelyhekben esik, úgy, mint az eső, akkor valószínű, hogy szép kis hóviharnak nézel elébe. – Leporolja a kabátja ujját. – Ez csak egy megtévesztés.

– Még mindig havazik – mondom, és a lovakat meg a gyilkocéroszt nézem a távolban.

– Gyere, Todd – mondja a Mesterpolgár. – Szükségem van a segítségedre.

– Az én segítségemre? Az arcára mutat. – Lehet, hogy azt mondtam, hogy nincsenek

sérüléseim, mert a kenőcs könnyebben elhiteti velem- – De Lawson nővér- – Ő visszament a hegytetőre. Egyébként a te kezed is be kellene

kötözni. Gyorsabban gyógyulna. A kezemre nézek, égetően fáj megint, amióta szétment rajta a

kötés. – Rendben – mondom. Elindulunk a tér szélétől, a nem messze tőlünk földet ért felderítő

űrhajó felé, fölmegyünk-föl a rámpán, aztán be a gyógyító szobába, ahol a Mesterpolgár elhelyezkedik az egyik ágyon, leveszi az egyenruhája felsőjét és lerakja maga mellé. Kezdi letekerni a kötést hátul a fejéről és a nyakáról.

– Azokat hagyja magán. Még frissek. – Nagyon szorosak. Szeretném, ha újat tennél rá, és egy kicsit

lazábbra kötnéd. Megteszed? Sóhajtok. – Persze. – Odamegyek a szekrényhez, és kiveszek

néhány égési sebre való tapaszt, meg egy fémdobozt, amiben a kenőcs van. Lehúzom a tapaszról a borítást, és mondom a Mesterpolgárnak, hogy hajoljon előre, és lazán felteszem őket arra a borzasztóan megégett csíkra hátul a fején. – Elég rondán néz ki – mondom, és odaerősítem a kötést úgy, hogy ne szorítsa.

– Az rosszabb lenne, ha nem mentettél volna meg, Todd. – Sóhajt a megkönnyebbüléstől, amikor a gyógyszer eléri a sebet és beszívódik a szervezetébe. Felül, és tartja az arcát, hogy bekenjem, és látom, hogy mosolyog, szomorúan mosolyog közben rám.

Todd, emlékszel arra, amikor én kötöztem be a sebeidet? Még hónapokkal ezelőtt.

374

– Nem könnyű elfelejteni – mondom és szétkenegetem-szét a krémet a homlokán.

– Azt hiszem, az volt az első pillanat, amikor igazán megértettük egymást. Amikor megláttad bennem, hogy talán nem is vagyok olyan rossz.

– Lehet – mondom és óvatosan, két ujjal beledörzsölöm a krémet a vörös arccsontjánál a megégett bőrbe.

– Az volt az a pillanat, amikor ez az egész elkezdődött. – Hát, számomra viszont sokkal korábban kezdődött. – Cserébe, most te is bekötözöl engem. Amikor vége lesz az

egésznek. Megállók, a kezem is megáll-meg a levegőben. – Hol minek

szakad vége? – Ben visszatért, Todd. Tudomásul veszem, hogy ez mit jelent. – Miért, mit jelent? – fiirkészőn nézek rá. Megint mosolyog, és most csupa szomorúság az egész ember. –

Még mindig tudlak olvasni. Senki más nem tud, de ezen a bolygón senki nem is hasonlít rám, igaz? Akkor is tudlak olvasni, ha csöndes vagy, mint a sötét űr.

Elhajolok tőle. – El akarsz menni Bennel – mondja, és megrántja-meg egy kicsit

a vállát. – Tökéletesen megértem. Ha ennek az egésznek vége, fogod Bent meg Violát, és új életet akarsz kezdeni valahol messze innen. – Különös arcot vág. – Tőlem távol.

A szavai nem hangoznak fenyegetően, inkább búcsúzkodik, ahogy számítottam is rá, de mégis itt ez az érzés ebben a szobában, ez a furcsa érzés-

(meg ez a zümm-) (amit csak most veszek észre-) (teljesen eltűnt már a fejemből-) (ami most ijesztőbbnek tűnik, mint az, amikor benne volt a

fejemben-) – Én nem vagyok a maga fia. – Lehettél volna – szinte suttogja. – És micsoda fiam lettél volna.

Valaki, akire végre támaszkodhattam volna, akinek erő van a Zajában.

375

– Én nem vagyok olyan, mint maga. És nem is akarok olyan lenni. – Nem, nem leszel. Így nem, hogy itt van az igazi apád. Pedig az

egyenruhánk hogy illik egymáshoz, igaz, Todd? Az egyenruhámra nézek. Igaza van. Még a mérete is majdnem

ugyanaz, mint a Mesterpolgáré. Aztán egy kicsit elfordítja a fejét és a hátam mögé néz. –

Nyugodtan előjöhet, közlegény. Tudom, hogy ott van. – Mi? – kérdezem, és az ajtó felé fordulok. Ivan lép be. – A rámpa le volt hajtva – mondja zavartan. – Csak

meg akartam róla győződni, hogy nincs itt senki olyan, akinek nem kéne.

– Mindig azt keresi, hogy merre van éppen a hatalom, Farrow közlegény – mondja a Mesterpolgár és szomorúan mosolyog. – Nos, attól félek, már nem itt van.

Ivan idegesen pillant rám. – Akkor én már megyek is. – Igen – mondja a Mesterpolgár. – Igen, azt hiszem itt az ideje,

hogy végleg eltűnjön. Aztán nyugodtan odanyúl az ágyra szépen kiterített kabát- jához,

Ivan meg én ott állunk és nézzük, ahogy benyúl a zsebébe, elővesz egy pisztolyt, és anélkül, hogy megváltozna az arckifejezése, fejbe lövi Ivant.

{VIOLA}

A hegy tetején vagyunk, épp első lépéseinket tesszük meg a szpakkerek táborában, ahol az Ég és az 1017-es már vár bennünket, amikor meghalljuk.

Megfordulok a nyeregben, a város felé nézek. – Ez pisztolylövés volt? – kérdezem.

[TODD]

– Maga megőrült – mondom, a kezeim a levegőben, az ajtó felé araszolok, ahol vér spriccel Ivan testéből minden irányba. Amikor a

376

Mesterpolgár rászegezte a fegyverét, ő nem mozdult, meg sem rezzent, semmit nem csinált, hogy megakadályozza a saját halálát.

Tudom, miért. – Engem nem irányíthat – mondom. – Nem teheti. Harcolni fogok

magával, és legyőzöm. – Tényleg, Todd? – a hangja még mindig halk. – Állj meg ott,

ahol vagy! És megállok-meg. Mintha a lábam a padlóhoz fagyott volna. A kezeim fenn a

levegőben és moccanni se bírok. – Végig azt hitted, hogy ura vagy a helyzetnek, igaz? – a

Mesterpolgár fölemelkedik-föl a betegágyról, és még mindig fogja a pisztolyt. – Ez csaknem kedves. – Felnevet, mintha tényleg any- nyira kedvesnek találná a dolgot. – És tudod mit? Tényleg így volt. Ura voltál. Amikor még úgy viselkedtél, mint egy jó fiú, bármit megtettem volna, amit csak kérsz, Todd. Megmentettem Violát, megmentettem ezt a várost, harcoltam a békéért, mert te kérted.

– Hátrébb – mondom, de a lábam még mindig nem mozdul, még mindig nem bírom felemelni arról a rohadtt padlóról.

– Aztán megmentetted az életemet- folytatja, miközben még mindig felém tart. – Engem mentettél meg a nő helyett, és én azt gondoltam, Hát velem van. Mindig ilyen fiúgyermeket akartam.

– Engedjen el – mondom neki, de még a kezemet se tudom a fülemhez emelni.

– Aztán megérkezett Ben a városba – mondja, és tűz lobban föl a hangjában. – Pont abban a pillanatban, amikor végre minden tökéletes volt. Abban a pillanatban, amikor ennek a világnak a sorsa ott volt a tenyerünkben. Kitárja-ki a tenyerét, mintha mutatni akarná a világnak a sorsát. – És aztán eltűnt minden, mint az olvadó hó.

VIOLA, gondolom rá, a fejébe bele. Visszamosolyog-vissza rám. – Már nem vagy olyan erős, mint

azelőtt, igaz? Nem olyan könnyű ilyesmit csinálni, amikor a Zajod halk.

A gyomrom lesüllyed, amikor rájövök, mit csinált. – Nem én mit csináltam Todd – mondja és odaáll elém. – Hanem

te mit csináltál. Ezt mind-mind te csináltad magaddal.

377

Aztán felemeli a pisztolyát. Összetörted a szívem, Todd Hewitt. Összetörted egy apa szivét. És a halántékomhoz csapja a pisztoly csőrét, az egész világ

elsötétül.

378

A JÖVŐ

AZ ÉG HOZZÁM LOVAGOL, át a felhőkből aláhulló vékony jégfüggönyön. Mintha fehér falevelek hullanának, már be is borították takaróval a talajt és bennünket is, akik a gyilkocéroszok hátán ülünk.

Ez a jövő üzenete, mutatja az Ég boldogan. Az új kezdet jele. A múlt tisztára mosva, kezdődhet az új jövő.

Vagy csak ilyen az időjárás, mutatom. Felnevet. Azt hiszem, pontosan így kell gondolkodnia az Égnek.

Vajon ez a jövő vagy csak az időjárás? A hegy pereméhez érek, ahonnan még jobban látom, hogy egy

háromfős csoport lovagol keresztül a mezőn. Most jönnek, nem várnak holnapig, kétségkívül további bizonyítékokat akarnak arra, hogy béke van, hogy csillapítsák a viszályt, ami ismét kettészakította őket. Az Ég már odaállította a Földet arra a helyre, ahol a folyót elzártuk, mert tudjuk, hogy azt kérik majd, hogy eresszük vissza a vizet a medrébe.

Visszaadjuk nekik. Egyezkedés után, de visszaadjuk nekik. Honnan tudod, hogy én leszek az Ég? kérdezem. Nem mondhatod

meg a Földnek, kit válasszon. Láttam ezt a hangjukban. A Föld azután dönt erről, ha az Ég meghal.

Pontosan, mutatja az Ég, és szorosabbra húzza magán a zuzmóköpenyét. De azt látom, hogy nincs más lehetőségük.

Nem vagyok kiképezve, mutatom. És még mindig dühös vagyok a Tisztogatóra és nem vagyok képes megölni őket, még akkor sem, ha megérdemlik.

Nem gondolod, hogy éppen ez a konfliktus tesz az Éggé? mutatja. Hogy keresel egy harmadik megoldást, ha a két felajánlott dolog

379

lehetetlennek tűnik. Te tudod egyedül, mit jelent ekkora terhet hordozni. Te vagy az egyedül, aki már meghozta ezeket a döntéseket.

Lefele nézek és látom, hogy a Forráson kívül az a két Tisztogató jön meg, akik itt jártak korábban is, a hangos ember, akinek sötétebb a bőre-

És a Kés egyetlenje. És mit gondolsz most a Késről, kérdezi az Ég, most hogy láttad őt

élőben is?

Mert ott volt ő is. Rohant a Forrás fele, és bár meglátott engem is, nem is lassított,

annyira örült a Forrásnak, és annyi szeretet volt benne, hogy hamarosan el kellett jönnöm onnan. És a Forrás hangja olyan tágra nyílt, telve ugyanezekkel az érzésekkel, hogy az átterjedt mindenkire a közelben.

Beleértve a Visszatérőt is.

És egy pillanatra ott voltam abban az örömben, abban a szeretetben és boldogságban, az újraegyesülésben és összekapcsolódásban, és megint annak a megtört Tisztogatónak láttam őt, amilyen valójában, és a Forrás megmutatta, hogy megbocsát a Késnek és felmentette őt minden bűne alól, amit csak elkövetett-

Minden bűn alól, amit Todd elkövetett- Éreztem, hogy az én hangom is részt vesz mindebben, éreztem,

hogy a hangom csatlakozik a Forráséhoz és én is felajánlottam, hogy megbocsátok, felajánlottam, hogy elengedem és megbocsátok minden rossz dolgot, amit ellenem tett, minden rossz dolgot, amit az enyéimmel tett-

Mert a Forrás hangyán keresztül láttam, hogy a Kés keményebben bünteti magát mindezekért a bűnökért, olyan keményen, amire én sosem lennék képes-

Ő is csak egy a Tisztogató közül, mutatom az Égnek. Ugyanolyan jelentéktelen, mint bármelyikük.

380

Ez nem igaz, mutatja gyöngéden az Ég. Ő épp olyan figyelemre méltó közöttük, mint a Visszatérő a Föld között. Épp ezért nem tudtál megbocsátani neki olyan hosszú időn át, amikor megérkeztél hozzánk. Ez az oka, hogy bár a Forrás hangján keresztül megbocsátottál neki-

Magamban nem bocsátottam még meg neki- De láttad, hogy az is lehetséges. És ez megint csak annak a jele, hogy rendkívüli lény vagy.

Nem érzem magam rendkívülinek, mutatom. Csak fáradtnak. Végre eljött a béke, mutatja az Ég, és a vállamra teszi a kezét. Tudsz majd pihenni. Boldog leszel.

A hangja körbevesz, és a meglepődéstől nagy levegőt veszek- Mert az Ég megmutatja nekem a hangjában a jövőt, amiről ritkán

beszel, mert elég sötétnek tűnt idáig- De most itt van és olyan fényes, mint a hulló jégdarabok- Olyan jövőt mutat, ahol a Tisztogató megtartja a szavát és

megmarad a határain belül és ahol a Föld, akik most körbevesznek bennünket itt a hegycsúcson, zavartalanul élhetnek majd anélkül, hogy félniük kellene a háborútól-

Olyan jövőt, ahol a Tisztogató is elsajátíthatja a Föld hangját, ahol a megértés nem csak lehetséges, de el is várjuk majd- Olyan jövőt, ahol az Ég oldalán dolgozom majd és megtanulom mellette, mit jelent vezetőnek lenni-

Olyan jövőt, ahol vezet és tanít majd engem- Olyan jövőt, ahol ragyog a nap és lehet pihenni- Olyan jövőt, ahol nem lesz többé halál- Az Ég még egyszer megszorítja a vállam. A Visszatérőnek nincsen apja, mutatja. Az Égnek nincs fía – És megértem, mit akar ezzel mondani, hogy mit kérdez- Látja a határozatlanságomat. Mert ha Őt is elveszíteném, mint az egyetlenemet- Ez is egy lehetséges jövő, mutatja, és még mindig melegség van a

hangjában. De lehetnek más lehetőségek is. Fölnéz. Itt is jön az egyik.

381

* * *

A Forrás vezeti őket, a hangjában lévő boldogság és remény megelőzi, és aztán felérnek ők is a hegycsúcsra és üdvözöljük őket. A Forrást a Tisztogató férfi követi, „Bradley” az ő nyelvükön, az ő hangja sokkal hangosabb és nyersebb, mint a Forrásé, és messzebbre is terjed.

És végül ott van ő is. A Kés egyetlenje. Viola. Fellovagol a hegyre, a paripája lábnyomokat hagy a fehér

jégporban. Sokkal egészségesebbnek tűnik, mint legutóbb, majdnem teljesen épnek, és egy pillanatra elgondolkodom ezen a változáson, mert talán megtalálták a gyógymódot a pántra, ami még mindig marja és égeti a karomat-

De mielőtt rákérdezhetnék erre, s mielőtt az Ég köszönthetné őket, egy durr hangzik a völgy felől, amit furcsán tompít a fehér takaró.

Egy összetéveszthetetlen durrrhang. A Kés egyetlenje megpördül a nyergében. – Ez pisztolylövés volt? – kérdezi.

A Forrás és a Tisztogató férfi hangjában is feltűnik egy felhő. Az Ég hangjában is. Talán csak egy semmiség, mutatja. – Mikor fordult elő ezen a helyen bármilyen semmiség? – kérdezi

a Tisztogató férfi. A Forrás az Éghez fordul. Látod, mi történik? kérdezi. Elég közel

vagyunk ahhoz, hogy lásd? – Ezt meg hogy érted? – kérdezi a Tisztogató férfi. – Mit lát? Várjatok egy pillanatra, mondja az Ég. A Kés egyetlenje egy kis dobozt tart a kezében, amit a zsebéből

vett elő. – Todd? – beszél bele. – Todd, ott vagy? De nincs válasz. Egészen addig, míg meg nem hallunk egy ismerős hangot- – Ez az űrhajói – mondja a Tisztogató férfi, majd megfordítja a

paripáját és nézi, ahogy az űrhajó felemelkedik a völgyből. – Todd! – ordítja a fémdobozba újra a Kés egyetlenje-

382

De megint semmi válasz. Mi történik? mutatja az Ég, a hangjában utasítást hallok. Azt

hittük, hogy az űrhajó pilótáját megölték- – Igen, megölték – mondja a Tisztogató férfi. – És én vagyok rajta

kívül az egyetlen, aki tudja, hogyan kell vezetni az űrhajót- De az ott van, ott lebeg a város közepe fölött-

Felénk tart- Egyre gyorsuló sebességgel- – Todd! – a Kés egyetlenjén kezd teljesen eluralkodni a rémület. –

Válaszolj! Prentiss az, mutatja a Forrás az Égnek. Csakis ő lehet. – De hogyan? – akadékoskodik a Tisztogató férfi. Ez most nem számít, mutatja a Forrás. Ha a Mesterpolgár az- Akkor meneküljünk, fejezi be az Ég, és a Föld felé fordul és azt az

üzenetet küldi szét, hogy mindenki azonnal meneküljön, MENEKÜLJÖN-

És aztán egy suhogó hangot hallunk az űrhajó felől, ami már majdnem fölöttünk van, egy suhogó hangot, ami után mindannyian megfordulunk és rohanni kezdünk-

Az űrhajó a legnagyobb fegyverét dobta le- Egyenesen ránk-

383

AZ ÚJ VILÁG VÉGE

384

A VÉGSŐ ÜTKÖZET

[TODD]

– Ébredj,Todd — hallom a Mesterpolgár hangját a komm- rendszeren keresztül. — Ezt biztos te is látni szeretnéd.

Nyögök nagyot és felülök- Ivan testébe botlok, a vére szanaszét folyik a padlón, ahogy az

űrhajó ide-oda dülöngél. A monitorokra nézek. Fenn vagyunk a levegőben. Fenn vagyunk a

rohadtt égen- – Miaffranc? — ordítom- A Mesterpolgár arca ugrik elő az egyik képernyőn. — Mit szólsz?

Tudom vezetni. – De hogy a-? — és felállok. — Honnan tudja-? – A tudás megosztása, Todd- mondja és látom, hogy valamiket

átállít. — Hát semmire nem figyeltél, amit meséltem neked? Ha rá tudsz kapcsolódni a hangra, attól kezdve mindent tudsz, amit a hang tud.

– Bradley — mondom, mert rájöttem-rá. — Maga belemászott és kiszedte belőle, hogyan kell vezetni.

– Valami ilyesmi — mondja, és mosolyog már megint. – Meglepően könnyű. Legalábbis azután, ha rájössz a trükkre.

– Szálljon le! – kiáltom. – Szálljon le most azonnal! – Különben mit csinálsz, Todd? — kérdezi. — Meghoztad a

döntésedet. És világosan el is mondtad, mit akarsz. – Ennek semmi köze a választáshoz! Ben az egyetlen apám ezen a

világon-

385

Ahogy kimondom, már tudom, hogy nem kellett volna, mert a Mesterpolgár tekintete elsötétül-el, annyira, ahogy soha nem láttam, és amikor megszólal, mintha maga a sötétség szállta volna meg, és most távozna a száján keresztül.

– Én is az apád voltam. Formáltalak és tanítottalak téged, és ma nem az lennél, aki vagy; ha én nem lettem volna, Todd Hewitt.

– Nem akartam megbántani magát — kiáltom. — Nem akartam megbántani senkit se-

– Nem számit a szándék, Todd. Csak a tettek számítanak. Mint mondjuk ez-

Előre nyúl, és megnyom egy kék gombot. – Most figyelj! – Ne! – kiáltom- – Figyeld, hogyan ér véget ez az ÚjVilág- És a többi képernyőn- Azt látom, hogy két rakéta indul el az űrhajó aljából- A hegy csúcsa felé röpülnek- Oda, ahol ő van- – Viola! – ordítom. — VIOLA!

{VIOLA}

Nem tudjuk, merre rohanjunk, egyszerűen nem lehet hová elbújni a suhogó rakéták elől, hihetetlen sebességgel szállnak felénk, páracsíkot húzva maguk után a hóesésben.

Todd, csak egy meghasadt pillanatnyi időm van gondolni valamire-

Aztán két hatalmas durral becsapódnak, a szpakkerek Zaja pedig üvölt és törmelék száll fölfelé a levegőbe-

És- És még mindig itt vagyunk- Nincs semmi forró áramlat vagy halál, és nem omlott be alattunk a

hegy sem- Mi történt? kérdezi Ben, és mind újra felemeljük a fejünket.

386

A folyómederben egy nagy mélyedés keletkezett, és füst száll fel onnan, ahová a rakéta becsapódott, de-

– Nem robbant fel – mondom. – A másik sem – mondja Bradley, és a hegyoldal felé mutat, ahol

egy hosszú sávban kitörtek a bokrok és a fák, és látni lehet, hogy a rakéta burkolata darabokra tört.

A sziklától törtei, nem robbanástól. – Az nem lehet, hogy mindkettő lövedék hibás volt – mondom.

Bradleyre nézek és végighullámzik rajtam az izgatottság. – Szétkapcsoltad a gyújtófejeket! – Nem én voltam – feleli, és újra felnéz a fejünk fölött lebegő

felderítő űrhajóra, amiben a Mesterpolgár valószínűleg ugyanúgy meglepődött, mint mi idelenn. – Simone – mondja Bradley. Újra rám néz. – Nem igazán tudtuk túltenni magunkat azon, hogy van Zajom, és én azt gondoltam, hogy ő közben túl közel került Coyle nővérhez, de-

A felderítő űrhajót nézi- – Biztos látta előre a veszélyt. Simone megmentett mindket!- Az Ég és az 1017-es is csak nézelődnek, és őket is nagyon

meglepte, hogy a rakéták nem öltek meg senkit. Csak ezek a fegyverek vannak az űrhajón? kérdezi Ben. Fölnézek, és látom, hogy a felderítő űrhajó már meg is fordult a

levegőben. – A bombák – mondom, ahogy eszembe jut-

[TODD]

– Mi a fene? – morogja a Mesterpolgár- De én a kijelzőket figyelem, ahol látom a hegycsúcsot- Ahol a rakéták nem robbantak fel- Csak széttörtek, és ennyi, és nem is okoztak nagyobb bajt, csak

szétroncsoltak-szét egy nagydarab sziklát. – Todd! — ordítja a Mesterpolgár a kamerába. — Mit tudsz te

erről?

387

– Maga VIOLÁRA lőtt! — ordítom vissza. — Nem ér magának semmit a saját élete, hallja-e? SEMMIT?

Ő csak morog tovább, én meg a gyógyító szoba ajtaja felé rohanok, ami persze zárva van, aztán megdől az űrhajó padlója, ahogy a Mesterpolgár rákapcsol a sebességre és húzunk előre. Az ágyakra zuhanok, mer’ elcsúszom Ivan vérében, de közben végig a képernyőkön tartom a szemem, de Violát nem látom sehol a hegycsúcson-

A zsebembe nyúlok a kommért, de persze a Mesterpolgár kivette onnan-

Aztán körülnézek, mert eszembe jut, hogy Simone innen beszélt hozzánk. És ha a pilótafülkéből vezet ide kommrendszer, akkor innen is el tud menni oda, igaz?-

Megint meghallok két suhogó hangot- A képernyőkön látom, hogy két újabb rakéta röpül a hegycsúcs

felé, most rövidebb hatótávolságból, és most mindkettő kegyetlenül becsapódik a szpakkerek közé, akik a folyómedertől menekülnek lefelé-

De ez még nem volt igazi robbanás- – Hát, akkor legyen — hallom a Mesterpolgár hangját, nagyon

kimérten beszél, ami mindig annak a jele, hogy nagyon ideges. Mi meg közvetlenül a szpakkerek fölé repülünk- Bémeg, nem hiszem el, hogy ilyen sokan vannak- Hogy a pokolba gondoltuk, hogy valaha is le tudunk győzni egy

ekkora sereget? – Biztos vagyok benne, hogy más fegyvernek is kell lennie ezen

az űrhajón — mondja a Mesterpolgár- És már látom is a képernyőkön, hogy alattunk hullani kezdenek a

bombák, fürtökben, a menekülő szpakkerek irányába. Leesnek, de ezek sem robbannak fel - – AFFRANCBA! – hallom a Mesterpolgár ordítását. Odatántorgok-oda a műszerfalhoz, ahonnan kijött a Mesterpolgár

hangja. Megérintem mögötte a képernyőt és egy nagy rakás szó jelenik meg, hosszú sorban egymás alatt-

– Hát legyen – sziszegi a Mesterpolgár a képernyőn mögöttem. – Akkor szépen elővesszük a régimódi módszert.

388

A képernyőn lévő szavakat nézem, és rájuk terelem az összes figyelmemet, megpróbálom-meg kierőszakolni magamból valahogy mindazt, amit a Mesterpolgár tanított nekem-

Aztán lassan, nagyon lassan kezdem megérteni őket-

{VIOLA}

– Mi békét akartunk! – kiáltja Bradley az Égnek, amikor észrevesszük, hogy hullanak a bombák, igaz, nem robbannak fel, de a szpakkerek közül néhányat eltalálnak. – Ez egyetlen ember műve!

De az Ég Zajában nincsenek szavak, csak düh, düh amiatt, hogy becsapták, düh amiatt, hogy a helyzete milyen kilátástalan, mert békét ajánlott, és mi elárultuk őt.

– Nem árultuk el! – ordítom. – A Mesterpolgár bennünket is meg akar ölni.

A szívem majdnem kiugrik a helyéről, annyira aggódom Todd miatt, hogy mit csinált vele a Mesterpolgár-

– Tud nekünk segíteni? – kérdezi Bradley az Égtől. – Tud segíteni, hogy megállítsuk őt?

Az Ég meglepetten néz rá. Mögötte a szpakkerek még mindig menekülnek, néhányan elbújnak a folyómeder melletti fák között, de a felderítő űrhajó már nem bombázza őket, csak lebeg vészjóslóan a hóesésben.

– A lángoló nyílvesszőszerű dolgaik – mondom. – Amiket az íjakból lőtték ki.

Egy felfegyverzett űrhajóval szemben is hatásosak? kérdezi az Ég. – Ha elég sok van belőlük, akkor talán igen. Amíg az űrhajó ilyen

alacsonyan száll – válaszol Bradley. Az űrhajó most megfordul, még mindig ugyanolyan magasságban

lebeg, és halljuk, hogy megváltozik a motor zúgásának a hangja. Bradley hirtelen felnéz. – Mi ez? – kérdezem. Bradley a fejét rázza. – Megváltoztatja az üzemanyag összetételét

– mondja, és a Zaja felerősödik, összezavarodott, de ugyanakkor izgatott is, mintha valami az eszébe jutott volna.-

389

– Ő az egyetlen akadálya annak, hogy végre béke legyen itt – mondom az Égnek. – Ha őt elkapnánk-

Akkor felbukkan helyette valaki más, mondja az Ég. A Tisztogató mindig is hajlamos volt efféle gonoszságra.

– Akkor sokkal keményebben kell dolgoznunk – mondom. – Ha már ilyen messzire sikerült attól az embertől eljutnunk, nem

gondolja, hogy ez is azt mutatja, hogy néhányunk tényleg a békére vágyik?

Az Ég újra felnéz, és látom a Zajában az egyetértés moraját, mintha arra gondolna, hogy bár igazam van, az űrhajó mégis ott lebeg a fejünk felett-

És még mennyi űrhajó közeledik- Az Ég az 1017-eshez fordul. Küldj üzenetet az Ösvényen

keresztül, mondja. Készítsék a fegyvereket.

(1017)

Én? mutatom. A Földnek meg kell tanulnia hallgatni rád\ mutatja az Ég.

Kezdhetik le. Megnyitja nekem a hangját, én pedig továbbítom az utasításait a

Föld nyelven, meg mielőtt felfognám, mit is csinálok- Hagyom, hogy keresztüláramoljon rajtam, mintha csak egy

csatorna lennék. Keresztüláramlik rajtam, majd tovább az Ösvényekhez, a

katonákhoz és a körülöttünk várakozó Földhöz, és ez nem az én hangom, és nem is az Ég közelemben lévő, rajtam keresztül beszélő hangja, hanem egy nagyobb Ég hangja, egy Égé, ami fölötte áll minden azonos nevet viselő lénynek, az Égé, ami a Föld összhangja, mindannyiunk közös, egyesült hangja, amin keresztül a Föld önmagát fejezi ki, az a hang, ami életben tartja önmagát, biztonságot teremt, és kész arra, hogy szembenézzen a jövővel, ez beszél most rajtam keresztül-

Ez az Ég hangja-

390

A hang harcba hívja a katonákat, és a Föld többi részét is felszólítja, hogy gyűjtsék össze, amint lehet, a forgó tüzeket és a gyilkocéroszok hátára szerelhető fegyvereket-

Működik, mutatja a Forrás a Tisztogató embereinek. Érkezik a segítség -

És aztán meghallunk egy fütyülő hangot a magasból, és mind fölnézünk-

Az űrhajó hajtóművéből tűzeső hullik alá- Úgy folyik, mint vár a sebből, füst ás pára veszi körbe a hideg

levegőben, ás csak hull le a Földre, lángba borít mindent, ás aztán az űrhajó egy nagy kört ír le felettünk, ás a tűz a földről magas tűzfalakban tör föl, ás meggyullad minden, ami éghető, a fák, a titkos kunyhók, a Föld, a világ-

– Rakéta üzemanyag – mondja a Tisztogató férfi. – Kelepcébe csalt minket — mondja a Kés egyetlenje, ás

megfordul a lovával, ami rémülten nyerít fel a körben támadó lángok láttán.

Az űrhajó most magasabbra emelkedik a levegőben, egyre szélesebb köröket ír le, de a tűz csak ömlik belőle-

Mindent elpusztít, mondja a Forrás. Az egész völgyet lángba borítja.

[TODD]

Az űrhajó ide-oda hánykolódik, alig bírok megállni a lábamon a kommrendszer műszerfala előtt.

A képernyőkön mindenhol tűz, amelyikre csak nézek- – Maga meg mit művel? — üvöltöm, de nem akarom elveszíteni a

fejem, és kínlódva próbálom megérteni a műszerfalon a szavakat- – Régi pilóta trükk. Bradley már megfeledkezett arról, mit tanított

neki a nagyapja – mondja a Mesterpolgár. – Megváltoztatod az üzemanyag összetételét, oxigénnel dúsítod, és aztán csak ég, ég, és soha nem hagyja abba.

Felnézek és látom, hogy magasabbra emelte a gépet. Lecsapunk a felső völgy szélén, aztán teszünk néhány kört és szórjuk a tüzet az

391

alattunk elterülő erdőre. A tűz nyúlós és pokoli forró, hasonlít a szpakkerek lángoló nyilaihoz. Esik a hó, a fák mégis szinte felrobbannak a forróságtól, a tűz egyikről terjed a másikra, keresztülsüvít rajtuk, gyorsabb a menekülő szpakkereknél. Látom a képernyőn, ahogy fokozatosan növekvő tűzfolyam kísér bennünket, ahogy körözünk a völgy felett és csapdába ejtjük őket- A Mesterpolgár tűzbe borítja az egész világot.

Visszanézek a képernyőre, egy csomó gomb van rajta, amit megnyomhatnék, de én még mindig azt a szöveget próbálom kibogarászni, ami a legfelsőn van. U-tö-o-lö-só, talán az van ott. Utöolösó hö-í-vá-sö-ok. Nagy levegőt veszek, a szemem becsukom, próbálom csitítani a Zajom, próbálom úgy érezni, mint amikor a Mesterpolgár benne van a Zajomban-

– Todd, nézd, hogy lángol a világ – kiáltja a Mesterpolgár. – Figyeld, hogyan veszi kezdetét az az utolsó háború-

Utolsó hívások. Az van hát ott, hogy Utolsó. Megnyomom. – Todd? Nézed? A képernyőn belenézek az arcába, és rájövök, hogy ő nem lát

engem. Újra a kommrendszer dobozát tanulmányozom. Az alsó részén van egy vörös kör: Kép Ki.

Ezt egyből el tudtam olvasni. – Magát nem is érdekli, hogy ki győz? – kérdezem. Most

ÚjPrentissváros körül teszünk egy nagy kört, és tűzzel áztatjuk az erdőt délen és északon is, a lángok megállíthatatlanok, hamarosan elérik a várost. Már látom is, a tűz egyik szárnya átszáguld a külvárosi épületek első során.

– Tudod mit, Todd? Arra jöttem rá, hogy különösebben nem érdekel. Furcsa, hát nem? Csak azt akarom, hogy legyen vége. Legyen vége mindörökre ennek az egésznek.

– Már vége lehetett volna. Már rég béke lehetne. A képernyőn egy lista jelenik meg, azt hiszem az utolsó

hívásokról- – Todd, mi ketten itt békét teremthettünk volna.De te úgy

döntöttél, hogy nem akarod. És ezért köszönettel tartozom neked. Mert ezzel visszavezettél az eredeti célomhoz.

392

Komm1, az van odaírva. Ez egy híváslista. És számok 1-től 6-ig, de nem pont sorrendben. Legfelül van az 1-es, aztán jön a 3-as (azt hiszem, ez a 3-as), aztán talán a 2-es, aztán meg a mit- tudomén melyik-

– Hisz azt mondta, hogy megváltozott – mondom neki, közben irtóra megizzadok, míg a műszerfalra meresztem a szemem. – Azt mondta, hogy szinte másik ember lett.

– Tévedtem. Az ember nem változik. Én mindig ugyanaz az ember maradok. És te is mindig Todd Hewitt leszel, a fiú, aki nem tud ölni.

– Márpedig az emberek változnak. A Mesterpolgár felnevet. – Hát nem figyeltél rám? Nem változnak,

Todd. Az emberek nem változnak. Az űrhajó megdől megint, amikor a Mesterpolgár egy újabb

kanyart vesz be, és felgyújtja alattunk a világot. Még mindig itt görcsölök a műszerfal fölött. Nem tudom, melyik lehet Viola száma, de ha itt ezek a legutóbbi hívások sorrendben, akkor ő az 1-es lehet vagy a 3-as-

– Amúgy miben mesterkedsz ott benn, Todd? – kérdezi a Mesterpolgár.

Aztán elsötétül a képernyő.

{VIOLA}

Az űrhajó már alig látszik, mindent beborít a füst. Mi legalább biztonságban vagyunk itt a sziklás folyómeder közepén, de nem tudunk menekülni semerre, körülöttünk lángokban áll minden. A Mesterpolgár elárasztotta az egész völgyet, fénylik a tűztől, még arra nézni is bajos.

Hogy lehet belőle ilyen sok? kérdezi Ben, miközben dermedten nézzük, ahogy a tűz hihetetlen sebességgel egyik fáról a másikra terjed.

– Elég volt néhány csepp egy híd felrobbantásához. Képzeld el, mire képes egy egész űrhajónyi készlet belőle – mondom neki.

Nem tudsz beszélni az űrhajóval? kérdezi tőlem az Ég.

393

Felveszem a kommom. – Nincs válasz. De megpróbálom majd újra.

Az űrhajó olyan távol van, hogy a fegyvereink nem érik el, mondja az Ég, és a Zajában látszik, hogy döntésre jutott, így csak egyvalamit tehetünk.

Egy pillanatig mindannyian kérdőn nézünk rá, míg ráébredünk, hogy mire gondol.

– A folyó – mondom. Aztán olyan hangos zúgást hallunk a levegőből, hogy mind arra

nézünk- – Visszafelé jön! – kiáltja Bradley. Ahogy kettéoszlik a füst, látjuk, hogy a felderítő űrhajó elrepül a

hegy pereme fölött, és úgy üvölt végig az égen, mint a végítélet- Egyenesen felénk tart-

[TODD]

A képernyőkön nem látok mást, csak tüzet, tüzet mindenhol, bekeríti a völgyet, bekeríti ÚjPrentissvárost és tombol a hegycsúcson, ott, ahol Viola van, annak a nagy tűzvésznek valahol a kellős közepében.

– Megölöm magát! Hallja? ÚGYIS MEGÖLÖM! – ordítom. – Nagyon remélem, Todd — válaszol a Mesterpolgár, és furcsa

vigyor jelenik meg az arcán azon a képernyőn, amit magának meghagyott. – Elég sokat vártál vele.

Körülnézek, azt keresem, hogyan tudnék máshogy Violával kapcsolatba kerülni (kérlek kérlek kérlek). A komm műszerfala nem működik, de esküszöm, hogy láttam Lawson nővért, amikor a betegágyaknál az egyik képernyőn valamit babrált. Úgyhogy átmegyek oda, és megnyomom az egyiket.

Az érintésemre megjelenik rajta egy szóforgatag. Az egyik úgy kezdődik, hogy Hívások. – Todd! Talán itt az ideje megosztanom veled, hogy mi történik –

hallom a Mesterpolgárt. – Fontos, hogy tudd.

394

– Nem érdekel! Fogja be! – mormogom és közben megérintem a képernyőn a Hívások ablakot. Erre felugrik egy csomó új ablak és majd’ mindegyik úgy végződik, hogy hívások. Veszek egy irtóra nagy levegőt, és próbálom a Zajomat olvasásmódba állítani. Ha a Mesterpolgár képes ellopni más tudását, akkor ro- hadttul képes vagyok rá én is.

– Utasítottam O’Hare parancsnokot, hogy egy kisebb egységgel induljon el szembe a szpakkerekkel, akik minden bizonnyal megtámadják a várost — folytatja a Mesterpolgár. — Ez nyilván öngyilkos küldetés, de O'Hare százados mindig is kapható volt az ilyesmire.

Hívás Kö-zö-pomt, olvasom. Forgatom a szememet, és nagy levegőt fújok ki megint. Kérlek, kérlek, kérlek. Fogalmam sem van, mi a fenét jelent ez, úgyhogy még egy nagy levegőt veszek és becsukom a szemem (Én vagyok a Kör és a Kör én vagyok). Aztán újra kinyitom. Hívás Központ. Ez az, ez van ideírva. Megnyomom.

– Tate százados pedig már útnak is indult egy sereggel a hegytető felé, a Válaszhoz – fecseg tovább —, hogy a maradék lázadótól is megszabaduljunk-

Felnézek. — Mit beszél? – Azt azért nem kockáztathatjuk meg, hogy esetleg felrobbant egy

maréknyi terrorista, nem igaz? – Maga aztán egy szörnyeteg, bémeg! – Aztán Tate elvezeti a sereget az óceánhoz. Erre tényleg felkapom a fejem. – Az óceánhoz? – Az óceánhoz,, ott lesz az utolsó megállónk – mondja a

Mesterpolgár, és látom, hogy vigyorog. – Hátunk mögött az óceán, szemben az ellenség. El tudsz képzelni ennél szebb háborút? Semmi más, csak az utolsó ütközet és meghalunk.

Visszanézek a képernyőre. Ott is van. Utolsó hívások. Megnyomom. Előbukkan még több

ablak. – A szpakkerek vezetője hal meg először. És sajnálom, hogy ezt

kell mondanom, de azok is mind meghalnak, akik most a közelében tartózkodnak.

395

Újra felnézek. Ott vagyunk nagyon közel a hegy pereméhez, átrepülünk felette, a kiszáradt folyómederben menekülő szpakkerek felé-

Viola felé - Akit végre megpillantok a képernyőn- Acorn hátán ül még mindig, mellette Bradley és Ben, mögöttük a

szpakkerek vezére, aki mindenkit sürget, hogy menekül- jenek- – NE! — ordítom. — NE! – Sajnálom, hogy Violát el kell veszítened – mondja a

Mesterpolgár, ahogy feléjük tartunk, a nyomunkban árad kifelé a tűz. Ugyan Bent annyira nem sajnálom, hogy őszinte legyek.

Megnyomom a képernyőn a legfölső gombot, az van rajta, hogy Komm1 és azt üvöltöm bele, hogy – VIOLA!-, a hangom beleszakad a hangerőbe, — VIOLA!

De a képernyőkön azt látom, hogy már ott is vagyunk fölöttük-

(1017)

Az Ég nagy lendülettel elfordítja a gyilkocéroszát, és ezzel oldalra tereli a Tisztogató lovait is, el az űrhajó útjából, a folyóparton lángoló fák közé -

De a Tisztogató lovai ellenállnak. Tűz., ezt ordítják vadul, Tűz! Az űrhajó mindjárt ideér! mutatom, és nem csak az Égnek, hanem

a körülöttem lévő Földnek is, szétszórom a figyelmeztetést minden irányba, és visszarántom a saját lovamat is az égő fák felé, egy kis szabad területre, ahol elrejtőzhetnénk-

INDULÁS! hallom az Eget, és a gyilkocéroszom már indul is, a tűz felé fordul, ahogy a Tisztogató lovai is, és jön a Forrás, a Tisztogató embere és a Kés egyetlenje is-

Ben és Bradley és Viola-

396

Mind vágtatnak felém, a lángoló fák közötti kis nyugodt terület felé, ahol nem tudunk sokáig időzni, de ott talán éppen elkerülhetjük a tomboló űrhajót-

Es a Föld félelme egyszer csak belém nyilall, a rémületük, a haláluk átjárja mindenem, még azoké is, akiket nem látok, nem csak azokét érzem, akik a száguldó gyilkocéroszom mellett szaladnak, hanem mindannyiukét. A katonákét, akik a völgy északi részén maradtak, meg azokét is, akik délen vannak, mind próbálják menteni magukat az erdőben, ahol az összes fa lángokban áll, ahol a tűz az egyik bokorról terjed a másikra, hiába esik a hó, a tűz gyorsabban terjed, mint ahogy futni tudnak, és érzem a folyónál lévő Földet is, akik messze vannak ettől a pokoltól, de figyelik, ahogy a völgyből terjed feléjük, és ahogy elkapja a menekülök egy részét, és én ezt mind látom, minden egyes Föld szemén keresztül-

Látom ennek a bolygónak a szemét, amint önmagát nézi miközben a tűzben ég-

És én is vele együtt égek- – GYORSABBAN! – hallom a Kés egyetlenjét, odafordulok és

látom, hogy az Éghez ordít, akinek a gyilkocérosza hátralépett egy vagy két lépést, mert az Ég elkezdett utasításokat küldeni a Földnek, hogy mentsék magukat-

Az űrhajó a levegőben a feje fölött repül- Tűzesőt húz maga után végig a folyómederben- Az Ég szeme megtalálja az enyémet- A füstön és a tűzön és a hulló jégporon át rám néz- Ne, mutatom- Ne! És az Ég eltűnik a lángok között-

{VIOLA}

A lovak hirtelen nagyot ugranak, amikor a zuhanó tűznyalábok a hátunk mögött végigsöpörnek a folyómederben-

Szinte semerre nem tudunk menekülni, előttünk a fák lángokban állnak, és valahogy még a sziklák is égnek fent a hegyoldalon, és a

397

hópelyhek elpárolognak a levegőben, a nyomukban apró párakötegek maradnak. Elkerültük az első támadást, de ha az űrhajó visszatér, már nincs hová menni, nem tudunk semerre sem menekülni-

– Viola! – kiáltja Bradley, aki Angharraddal beleütközik Acornba, ők pedig rémült nyerítésekkel üdvözlik egymást-

– Hogy jutunk innen ki? — kérdezem, köhögök a füsttől, aztán megfordulok, és azt látom, hogy egy tíz méter magas tűzfal dübörög a folyómederben, ahol épp az előbb álltunk.

– Az Ég hol van? – kérdezi Bradley. Megfordulunk és mindketten Benre nézünk, és csak most

döbbenek rá, hogy nem halljuk a Zaját, mert egészen másra figyel, mert körülöttünk az összes szpakker dermedten megállt, a látványuk ebben a pokolban különösen hátborzongató, pedig most éppen nem tudunk merre rohanni-

– Ben? – szólítom- De ő a tűzfalra mered a folyómederben- És meghalljuk- A hátunk mögül egy szívszaggató hangot, mintha az ég repedne

ketté- Az 1017-es- Leugrik a gyilkocéroszáról és futni kezd- Rohan a tűz felé, ami csillapodik már a csupasz sziklákon- Izzó hamu temet be mindent- Mint korábban a harcmezőn, amikor a szpakkerek a forgó tüzeket

lőtték ki- De most csak ketten vannak- Az 1017-es feléjük rohan, a Zaja irtózatos, düh és fájdalom

tombol benne, ilyet még soha életemben nem hallottam- Rohan a feketére égett holttestek felé: az egyik az Ég, a másik a

gyilkocérosza.

(1017)

Rohanok- Gondolkodás nélkül-

398

A hangom is üres, leszámítva a jajgatást, amitol alig hallom önmagam-

A jajgatást, ami követeli, hogy legyen minden a régi- A jajgatást, ami annak szól, hogy nem hiszem el, amit láttam, és

nem akarom elfogadni, ami történt- Alig veszek tudomást a Tisztogatóról meg a Forrásról, ahogy

elrohanok mellettük- És alig veszek tudomást az üvöltésről, ami megjelenik a fülemben,

a fejemben és a szívemben- A hangomban- A sziklák a folyómederben még mindig égnek, de ahogy

közeledek, a lángok már ki is hunynak, hiába akartak mindent lángba borítani, nem sikerült.

De nem volt hiábavaló, mert egyetlen célpontot sikerült eltalálni- Elmerülök a lángok között, érzem, a bőröm azonnal hólyagosodig a kövek olyan vörösen égnek körülöttem, mint a szén-

De nem érdekel- Odaérek, amerre az Ég lovagolt- Ahol a kövek közé esett- Ahol ő és az állat még mindig égnek a tűzben-

És csapkodom a tüzet, a csupasz kezemmel próbálom kioltani, a jajgatásom egyre hangosabb, túlnő rajtam, elhagy engem és elborítja az egész világot, elborítja a Földet és próbálja megsemmisíteni mindazt, ami történt-

Az Ég karjai alá nyúlok, és kihúzom őt a lángoló nyeregből- És azt mutatom hangosan, Nem! A bőröm meggyullad, ahogy a kövekről átterjed a tűz, a zuzmó

már füstöl rajtam a hőségtől- NEM! De már csak a testet tartom a karjaimban- És- És meghallom őt- Megremegek- Mozdulni sem tudok-

399

Az Ég teste a karjaimban- De a hangja- Elvált a testétől- Ott lebeg a levegőben- És rám mutat- Azt mutatja- Az Ég- Azt mutatja nekem, hogy Az Ég- És azután elmegy- A következő pillanatban meghallom őket- Meghallom a Föld hangjait- Mindannyiuk halálra dermedt- Még azok is, akik megégtek a tűzben- Néhányan meg is haltak közülünk- Én is halálra dermedtem, karjaimban az Ég testével- Csakhogy ez már nem az Ég teste- Az Ég, hallom- És most a Föld beszél- A Föld hangját hallom, a hangot, ahogy összeolvadtak- Az Ég a Föld hangja, de egy pillanatra elvágták tőlük, egyedül

maradtak, magukra hagyva a világban, mintha nem lenne szájuk és nem tudnának beszelni-

De ez csak egy pillanatig tart- Az Ég, hallom- És ez a Föld- Hozzám beszél- A hangjuk belém hatol- A tudásuk belém hatol, az egész Föld és az összes eddig létezett

Ég tudása is- A nyelvük is hirtelen átsuhan rajtam, és már tudom, hogy bár

mindig ellenálltam, mindig távol akartam tartani magam, de egy pillanat alatt minden tudás az enyém lett-

Értem őket- Értem magunkat- És megértem, hogy ezt ő tette- Ő adta át ezt nekem-

400

A Föld választja meg, ki legyen az Ég- De háborús időkben nincs idő a várakozásra- Az Ég, közölte a Földdel, miközben haldoklott- Az Ég, mondja nekem a Föld- Én válaszolok- Azt válaszolom, hogy A Föld- Felállok, és magam mögött hagyom a régi Eget, félreteszem a

gyászom- Mert egy pillanat alatt rám zuhan a teher- A Föld veszélyben van- És a legfontosabb dolog mindig az, hogy mi a Föld érdeke- Csak egy dolgot tehetek- A Földhöz fordulok, vissza a Forráshoz, aki szintén Az Égnek

szólít engem, visszafordulok a Tisztogató férfihoz és a Kés egyetlenjéhez is, minden szem rám szegeződik, minden hang engem figyel-

Én vagyok az Ég- A Föld nyelvét beszélem- (de megmaradt a saját hangom is-) (a saját hangom, haraggal tele-) És azt mondom a Földnek, hogy engedjék vissza a folyót- Az egészet, egyszerre-

{VIOLA}

-Az egész város el fog pusztulni – mondja Bradley, mielőtt még Ben elmondaná nekünk, mi történik-

Mert mi is látjuk a körülöttünk lévők Zajában, látjuk, ahogy az 1017-es azt mondja nekik, hogy engedjék vissza a folyót-

– Odalenn rengeteg ártatlan ember van – mondja Bradley. – A visszatartott folyó ereje eltörli őket a bolygó színéről! Már megtörtént, mondja Ben. Az Ég kimondta, és már meg-

kezdődött- – Az Ég? – kérdezem- Az új Ég, mondja Ben, és a hátunk mögé néz-

401

Megfordulunk. Az 1017-es kilép a csillogó homályból a folyómeder tűzforró sziklái közül, és a tekintete egészen más, mint eddig volt.

– Ő az új Ég? – kérdezi Bradley. – Arohadtéletbe! – csúszik ki a számon. Beszélhetek vele, mondja Ben. Megpróbálok segíteni neki, hogy

jól lássa a dolgokat, de a folyót nem tudom megállítani- – Figyelmeztetnünk kell a várost. Mennyi időnk van? – kérdezi

Bradley. Ben tekintete egy pillanatra elréved, és látjuk a Zajában, hogy a

szpakkerek gátja elképesztő mennyiségű vizet fog vissza azon a sík területen, ahol egyszer én meg Todd azokat a lényeket láttuk nagy csordában, akik úgy szólongatták egymást hogy IH és egyik határtól a másikig csak őket lehetett látni. Ezt a területet víz borítja, egy teljes beltenger alakult ki a helyén. Elég messze van, mondja Ben, és az is nagy feladat, hogy vissza tudják engedni. Pislog. Talán húsz percünk van.

– Az nem elég! Ennyi időtök van, mondja Ben. – Ben – szólok hozzá. Todd odafenn van, mondja Ben és a szemembe néz, és úgy érzem,

hogy a Zaja teljesen átjár engem, és úgy hallom most őt, mint még soha senkit nem hallottam ezen a bolygón. Todd odafenn van, és még mindig küzd érted, Viola.

– Honnan tudod? Hallom a hangját, mondja Ben. – Micsoda? Nem tisztán, mondja Ben, és épp olyan meglepettnek tűnik, mint

amilyen én vagyok, pontosan nem hallok semmit, de érzem őt odafenn. Bárkit képes vagyok érezni. A szeme ki kerekedik. Hallottam Toddot. Hallottam, hogy érted küzd. Közelebb jön hozzám a gyilkocéroszával. Neked is küzdened kell érte.

– De a szpakkerek sorban pusztulnak. Az emberek a városban- Ha érte küzdesz, azt mindannyiunkért teszed.

402

– De a háború nem személyes dolog – felelem, csaknem kérdezem-

Ha arról van szó, hogy ki vet véget ennek a háborúnak, akkor az már nem személyes ügy, az mindenkit érint.

– Mennünk kell – szól közbe Bradley. – Most azonnal. Még utoljára Benre nézek, bólintok felé, és aztán megfordítjuk a

lovakat, és megpróbálunk biztonságos utat keresni a lángokon át- Az 1017-es elállja előlünk az utat- – Engedj – kéri Bradley. – Az űrhajón az az ember mind-

annyiunk ellensége. Minden egyes lénynek ellensége ezen a bolygón. És mint egy végszóra, meghalljuk a felderítő űrhajó zúgását,

megjelent egy újabb körre- – Kérlek – könyörgök neki. De az 1017-es nem enged bennünket- Látom magunkat a Zajában- Látom a Zajában, hogy meghalunk- Ne, mondja Ben, és előre lovagol. Most nincs idő a bosszúra.

Gondoskodnod kell arról, hogy a Föld biztonságban kitérjen a folyó elől-

Látjuk, hogy az 1017-es vívódik magában, a Zaja kavarog, vágyik a bosszúra, de arra is, hogy mentse az övéit-

– Várj – mondom, mert eszembe jut valami- Felhúzom a ruhám ujját és megmutatom neki a pántom, ami már

rózsaszín és gyógyul, és már soha többé nem betegít meg, de örökre ott marad-

Érzem a Zajában, hogy meglepődik, de nem mozdul- – Épp úgy gyűlölöm azt az embert, aki megölte az Eget, ahogy te

gyűlölöd. És mindent megteszek, hogy eltűnjön a szemünk elől – mondom neki.

Hosszan rajtunk tartja a szemét, a tűz körülöttünk még mindig tombol, az űrhajó pedig közeledik a völgy felől-

Menjetek, mondja. Mielőtt az Ég meggondolja magát.

403

[TODD]

– VIOLA! – ordítom, de sem a Komm1, sem a Komm3 nem válaszol, közben érzem, hogy a padló megint imbolyog a lábam alatt. A képernyőkre nézek, és látom, hogy visszafordultunk, miután már egyszer felpörköltük a folyómedret-

De túl nagy a füst, sem Violát, sem Bent nem látom- (kérlek kérlek kérlek-) – Todd, nézd a szpakkereket – mondja a Mesterpolgár a kommon

keresztül, és olyan a hangja, mint aki megint készül valamire. – Nem is menekülnek.

Megölöm őt, kinyírom, az biztos- És az jut eszembe, hogyha meg akarom őt állítani, és erre vágyok

mindennél jobban ezen a világon, akkor- Hagyja abba a támadást, gondolom, és erősen koncentrálok az

ide-oda rángatózó űrhajóban, hogy megtaláljam a Mesterpolgárt odafenn a pilótafülkében. Hagyja abba a támadást és szálljon le az űrhajóval.

– Csak nem te vagy az, Todd, aki az ajtómon kopogtat? – röhög a Mesterpolgár.

Egy villanást érzek a fejem kellős közepében, egy fájdalmas, fehér villanást és azokat a szavakat, amiket régen annyit használt, SEMMI VAGY SEMMI VAGY SEMMI VAGY, és megtánto-

rodom-meg, a tekintetem elmosódik, a gondolataim összevissza zavarodnak-

– Már nem kell erőlködnöd — mondja.- Úgy tűnik, a mi kis Violánk túlélte.

A képernyőkre nézek, két lóháton menekülő alak felé röpülünk, az egyikük Viola-

(köszönöm Istenem, köszönöm Istenem-) Irgalmatlan vágtában közelednek a hegy pereméhez, ahol tudják,

kikerülik a tüzet, ahol nem lehet, ott meg átugorják- – Ne aggódj, Todd! Én már elvégeztem itt a dolgom. Ha nem

tévedek, akkor a folyót hamarosan visszaeresztik a medrébe, és mi

404

most szépen elrepülünk az óceánhoz, ott majd bevárjuk a végzetünket.

Még mindig alig kapok levegőt, de visszatántorgok a műszerfalhoz.

Talán én voltam a Komm1 és Coyle nővér a Komm3- Megnyomom a Komm2 gombot- – Viola? Meglátom őt a képernyőn, olyan kicsinek tűnik Acorn nyergében,

most érik el a lángoló hegy peremét és átvágnak a lenti kanyargós ösvény felé-

Látom, ahogy Viola a meglepetéstől összerándul, megállítja Acornt és benyúl a kabátjába-

– Todd? – hallom a hangját kristálytisztán- – Mi volt ez?— hallom a Mesterpolgárt- De az ujjam még mindig a gombon tartom- – Viola, az óceán! – ordítom. – Az óceánhoz megyünk! És egy hatalmas Zaj ütés ér-

{VIOLA}

– Az óceánhoz? – ordítom vissza a kommba. – Todd, ezt hogy érted?

– Nézd! – kiáltja nekem Bradley, aki már kicsit lejjebb jár a romokba dőlt kanyargós úton. A felderítő űrhajó felé mutat-

Ami hatalmas robajjal vág keresztül a völgyön, és távolodik kelet felé-

Az óceán felé- – Todd? – kiáltom újra, de a kommból nem érkezik válasz -

Todd?! – Viola, mennünk kell – sürget Bradley és sietteti Angharra- dót

is, hogy menjenek tovább lefelé. Még mindig néma a komm, de Bradleynek igaza van. Egy hatalmas vízáradat közeledik, és minél több embert kell valahogy figyelmeztetnünk-

Még akkor is, ha tudom, miközben Acorn elindul lefelé a hegyről, hogy valószínűleg nem sok életet tudunk már megmenteni-

405

Talán még a saját életünket sem-

[TODD]

Felnyögök, de aztán felkaparom-fel magam a földről, onnan, ahol Ivan testére zuhantam rá. Azonnal a képernyőkre nézek, de nem ismerek fel semmit, nem látok még tüzet sem, csak zöld fákat meg dombokat alattunk-

Az óceán felé tartunk tehát- – Jön az utolsó felvonás. Letörlöm Ivan vérét a kabátomról, erről az idióta egyenruháról,

ami pont ugyanolyan, mint a Mesterpolgáré, és már attól a gondolattól is elönt a szégyen, hogy egyformán nézünk ki-

– Todd, te láttál már valaha óceánt? – kérdezi. Csak bámulom- Mert ott van- Az óceán- Egy percig nem is tudom levenni róla a szemem - A képernyőkön mindenhol az óceánt látom, betölti az összeset,

csak a víz látszik, rengeteg víz, nem is van neki vége, csak eleje, a homokkal és hóval fedett part, de aztán csak víz, víz, végtelenül, végtelenül, a felhős látóhatárig-

Úgy megszédülök a látványtól, hogy el kell fordítanom a fejem- Visszamegyek a műszerfalhoz, ahol az előbb egy pillanatra

Violával beszélni tudtam, de persze már nem működik, a Mester- polgár elzárt minden lehetőséget, hogy kapcsolatba kerülhessek vele.

Ketten vagyunk, ő van meg én, és repülünk az óceánhoz- Csak ő meg én, és vár a végső elszámolás- Meg akarta ölni Violát meg Bent is. És ha a tűz nem is ölte meg őket, akkor majd megteszi a víz, és igen, aztán jön a végső ütközet- Az lesz-

Viola nevére gondolok. Erősen, kitartóan gondolok a nevére, gyakorolok, hogy felkészüljek az agyamban, a zajomban- Érzem a dühöt, és hogy mennyire féltem őt- Lehet, hogy nehezebb ellenállnom a Mesterpolgárnak, mert lehalkította a Zajomat, de ha ő képes arra, hogy megüssön a Zajával, akkor én is- Viola, gondolom.

406

VIOLA-

(AZ ÉG)

Át kell küldenem a Földet a tűzön, hogy megmeneküljenek. Küldöm őket, hogy másszanak fel a völgy tűzben égő hegyeire, keresztül a lángokban álló erdőkön, az összeomlott vagy felrobbant titkos kunyhókon. Muszáj átvezetni őket a veszélyeken, hogy megmeneküljenek a még nagyobb veszedelemtől, ami már ott roboq a folyómederben-

Amit Én szabadítottam rájuk- Amit az Ég elkerülhetetlennek ítélt- Mert ez az Ég döntése, az Ég döntése a Föld sorsa érdekében.

Rengetegen halálra égnének közülünk, ha hagynánk, hogy a tűz végigsöpörjön. Így is sokan halálra éghetnek majd menekülés köz- ben-

De legalább magunkkal viszünk a halálba több száz Tisztogatót is- Nem, hallom meg a Forrást, aki mögöttem baktat a meredek

emelkedőn. Mindketten gyilkocéroszon ülünk, és keressük a lángoló erdőn keresztül a kiutat, hogy mielőtt a víz kitör a medréből, messze kerüljünk tőle. A gyilkocéroszok megszenvedik az utat, de erőltetjük őket, és csak azt remélem, hogy a páncélzatuk megvédi a testüket.

Az Ég nem gondolkodhat így, mutatja a Forrás. Ha háborúzunk a Tisztogatóval, abba belepusztul a Föld. Még mindig a békére kell törekednünk.

Hátrafordulok a nyergemben, és lenézek rá, ahogy ott ül a sajátján, úgy, ahogy az emberek szoktak. A békére? mutatom felháborodottan. Te még békét fontolgatsz azok után, amit tettek?

Azok után, amit egyikük tett, mutatja a Forrás. A béke nem csak lehetséges, hanem nélkülözhetetlen is a jövőnk érdekében.

A jövőnk? De figyelmen kívül hagyja a kérdésemet. A másik lehetőség, hogy

kölcsönösen elpusztítjuk egymást. És azzal mi a probléma? De a hangja már reszket a haragtól Ilyesmit az Ég nem kérdezhet.

407

De te mit tud ez arról, milyen az Ég? mutatom. Mit tudsz te egyáltalán rólunk? Csak nem régóta beszéled a hangunkat. Te nem tartozol közénk. Soha nem is fogsz.

Egészen addig, amíg lesz ők és mi, mutatja nekem, addig a Föld sosem lesz biztonságban.

Éppen válaszolni akarok, de nyugatról, a völgyből a Föld hangja szól hozzánk, figyelmeztetést küld. Még gyorsabban megyünk. A völgy felé nézek, a hóesésen át és a minden irányban lángoló tűzön keresztül, és a felhők fölé emelkedő füstön át-

Lent a folyómederben gőzölgő köd jelenik meg, megelőzi a folyót, épp úgy, ahogy a suhogás megelőzi a kilőtt nyilat- Már itt is van, mutatom.

A köd elrohan mellettünk, aztán felszáll, és az egész világot betemeti a sűrű fehér pára.

Még utoljára ránézek a Forrásra- Aztán megnyitom a hangom- Megnyitom, hogy az egész Föld hallja, keresztülhalad a hangom

az Ösvényeken is, egészen addig, amíg biztos nem leszek benne, hogy mindenki, mindenhol hall engem a Földből-

Hallom az első elküldött utasításom visszhangját, az utasítás úgy szól, hogy szereljétek fel magatokat fegyverekkel-

Úgy visszhangzik, mintha most teljesedne be a végzet- Megragadom a visszhangot és szétküldöm az utasítást újra, még

messzebbre, még távolabbra, mint az előbb- Készüljetek, mondom a Földnek. Készüljetek fel a háborúra- NE! kiáltja megint a Forrás- De a szavai elvesznek a folyó dübörgő hangjában, ami megindul

és keresztülzúdul a völgyön, olyan magas hullámokban, mint egy város, és mindent magával sodor, ami az útjába kerül-

{VIOLA}

A város felé vezető úton Acorn úgy vágtat, hogy alig tudom tartani a kantárt-

408

Lánycsikó, kapaszkodik, mondja, és próbál még gyorsabban rohanni-

Bradley előttem lovagol Angharrad hátán, hó száll körülöttünk, átvágunk rajta. Hamar elérjük a külvárost, az úton előttünk már látszanak az első házak-

Mi a pokol ez-? hallom Bradley kiáltását a Zajában- Egy csapat férfi vonul katonai alakzatban lefelé az úton O'Hare

százados vezetésével, feltartott fegyverekkel, és a Zajukban úgy erősödik a félelem, ahogy a füst száll fölfelé az északi és a déli horizonton.

– FORDULJANAK VISSZA! – kiáltja oda nekik Bradley, ahogy közelebb érünk. – VISSZA KELL FORDULNIUK!

O'Hare százados megáll, a Zaja összezavarodott, mire megállnak a mögötte menetelő katonák is. Odaérünk hozzájuk, csúszkálva fékeznek a lovaink.

– A szpakkerek támadásra készülnek – mondja O'Hare. – Parancsot kaptam-

– Visszaeresztik a folyót! – kiáltom. – Menjenek innen magasabbra, feljebb! – mondja Bradley. – Szóljanak a városlakóknak is, hogy- – A többségük már elhagyta a várost – válaszol O'Hare vöröslő

Zajjal. – Követik a sereget az úton felfelé, rohamtempóban- – Hogy mit csinálnak? – kérdezem. O'Hare egyre dühösebbnek látszik. – Tudott róla. Tudta, hogy

öngyilkosság, amit csinálunk – mondja magának. – De mi a csudáért vonul mindenki a hegy felé? – vágok közbe. – A hegytetőre tartanak, a nővérekhez – folytatja O'Hare százados

keserűen. – Hogy vigyázzanak rájuk. A Zajában egy villanásnyi időre látható, hogy mit ért az alatt,

vigyáznak rájuk. Lee-re gondolok, ott van ő is a hegytetőn. Aki nem lát semmit. – Bradley! – kiáltom, és újra megrántom Acorn kantárját. – Vigye az embereit valahová feljebb innen! – ismétli Bradley,

miközben megfordulunk a katonák körül és elindulunk visszafelé az úton. – Mentsenek meg minél több embert!

De aztán meghalljuk a robajt-

409

Nem a férfiak ROBAJát- Hanem a folyó robogó és zúgó hangját- Hátranézünk- Egy elképzelhetetlenül magas vízfal ledönti a hegy tetejét-

[TODD]

A képernyőn újabb képek bukkannak fel. Az óceán semmivé lesz, helyette feltűnnek a városra néző szondák felvételei. A Mesterpolgár az egyiket közvetlenül a kiszáradt vízesésre irányította-

– Most figyelj, Todd! – Viola? — suttogom kétségbeesetten és keresem a szememmel a

képernyőkön, hátha valamelyik szonda mutatja, hogy a városon lovagol keresztül-

De nem látok semmit- Semmit, csak a hatalmas, áradó vizet előtörni a hegytetőről, maga

előtt tol egy város nagyságú köd- és párafelhőt- – Viola – suttogom újra- – Ott van – mondja a Mesterpolgár hangja- És átvált egy másik szondára, ott van végre Viola és Bradley, az

életükért vágtatnak, át a városon, felfelé az úton- Többen menekülnek, de kizárt dolog, hogy gyorsabbak legyenek a

hatalmas áradatnál, ami most zúdult be teljes erővel a vízesés aljába, aztán tovább robog a pára- és ködfelhőn át.

A hullámok a város felé tartanak- – Viola, gyorsabban — suttogom, az arcom a képernyőhöz

tapasztom.- Gyorsabban.

{VIOLA}

– Gyorsabban – kiáltja előttem Bradley- De én alig hallom- A víz mögöttünk olyan hangosan robog, hogy szó szerint süket

vagyok tőle-

410

– GYORSABBAN! – ordítja Bradley újra, és hátrafordul- Hátrafordulok én is- Szentséges Isten- A dübörgő fehér vízfal olyan sűrű, mintha kőből lenne, és

magasabb is, mint bármelyik épület ÚjPrentissvárosban, betör a folyóvölgybe, és egy szempillantás alatt elönti a hegy lábánál lévő harcmezőt, és robog tovább előre, felfalva mindent, ami az útjába kerül-

– Gyerünk! – ordítom Acornnak. – GYERÜNK! Érzem a lovamon a testét átjáró rettegést. Pontosan tudja, mi az,

ami bennünket üldöz, mi az, ami ÚjPrentissváros szélén szétaprította a házakat, és valószínűleg ez a sors jutott O'Hare századosnak és az embereinek is-

A házakból egyre több ember menekül, sikítozva, ordibálva hagyják ott az otthonaikat, és délnek, a hegyek felé futnak, de azok a hegyek gyalogosan túl messze vannak, és ők mind meg fognak halni-

Elfordulok, Acornt rémületemben megint a bokámmal siettetem. Az erőlködéstől habzik a szája-

– Gyerünk, fiú – biztatom. – Gyerünk! De ő nem válaszol, csak rohan és rohan, és már elhagytuk a teret

meg a katedrálist és már száguldunk ki a városból, és hátrapillantok magunk mögé, és látom, hogy a hatalmas víztömeg a tér túlsó felén keresztültör az épületeken-

– Nem fog sikerülni! – ordítom Bradleynek. Rám néz és aztán mögénk- Az arcára van írva, hogy igazam van-

[TODD]

A szemem sarkából látom az egyik képernyőn, ahogy földet érünk a parton, homok és hó borítja, mellette meg ott a végtelen óceán, morajlanak a hullámai, és közvetlenül a felszíne alatt sötét árnyékok mozognak-

De engem csak az érdekel, hogy mit mutat a szonda Violáról és Bradleyről-

411

Követem őket a szememmel, ahogy átvágnak a téren, mindenkit maguk mögött hagynak, már a katedrálison is túljutottak, ott rohannak a városból kivezető úton-

De a víz túl gyors, túl magas, túl erőteljes- Nem fog nekik sikerülni- – Nem — mondom és a mellkasomban mindjárt kettéreped a

szívem. — Gyerünk! Gyerünk! A víztömeg eléri a katedrális romjait, feldönti a harangtornyot,

ami ott állt magában régóta- Azon nyomban el is tűnik egy víz és téglahullám alatt- Észreveszek valamit- A folyó lassul- Ahogy darabokra szedi ÚjPrentissvárost, ahogy eltörli

ÚjPrentissvárost, a sok szemét meg az épületek lelassítják a vizet, egy kicsit csak, de a vízfal valamivel alacsonyabb és lassabb már-

– Nem eléggé — mondja a Mesterpolgár- Ott áll mögöttem a szobában- Megfordulok és szembenézek vele- – Sajnálom, Todd, hogy meg kell halnia. Őszintén így gondolom.

És én odacsapok-oda neki egyet, VIOLA, és abban az ütésben minden benne van-

{VIOLA}

– Ne – ezt sóhajtom, amikor ÚjPrentissváros mögöttünk darabokra hullik, a vízfal tele lett fával, téglával, bokrokkal és ki tudja, mennyi holttesttel.

És hátrafordulok- Azt látom, hogy lelassult- Fennakad a törmeléken- De nem eléggé- Elért az út végéig, már a hátunk mögött jár és még mindig gyorsan

közeledik, még mindig, erős és feltartóztathatatlanul követ minket- Todd, gondolom-

412

– Viola! — kiált felém Bradley eltorzult arccal- És nincs tovább- Egyszerűen nincs tovább- Lánycsikó, hallom- – Acorn? Lánycsikó, lihegi Acorn, az erőlködéstől rekedt a hangja- Meg Angharradnak is, hallom elölről- Követ! mondja. – Hogy érted azt, hogy követ? – kérdezem riadtan és

hátrapillantok, a hömpölygő áradat már alig száz méterre van tőlünk- Kilencven- Lánycsikó, mondja újra Acorn. – Bradley? – kiáltok oda neki és látom, hogy úgy kapaszkodik

Angharrad gyeplőjébe, ahogy én Acornba- És azt ordítja megint, Követ!- Követ! feleli Acorn- Kapaszkodik! kiáltják együtt- Kis híján lerepülök a nyeregből, olyan hihetetlen iramra vált- Olyan kegyetlen iramban vágtatunk, hogy attól biztosan

elszakadnak az izmai, és egészen biztosan szétrobban a tüdeje. De megcsináljuk- Hátranézek- Lehagytuk az áradatot-

[TODD]

VIOLA! gondolom egyenesen a Mesterpolgárra- Odavágok neki az összes dühömmel, mert Viola halálos

veszélyben van, és mert azt sem tudom, most mi lehet vele, talán már-

Az összes dühömmel- VIOLA! A Mesterpolgár megrándul-meg és hátratántorodik- De nem esik el- – Mondtam én, Todd, hogy egyre erősebb vagy – mondja,

miközben kihúzza magát és rám vigyorog. — Bár még nem eléggé.

413

A fejembe egy Zajvillanás szűrődik, olyan durván, hogy átesek egy ágyon, és összegörnyedek a padlón, a világ semmivé szűkül, csak a zaj visszhangzik bennem SEMMI VAGY SEMMI VAGY SEMMI VAGY, és a világ csak ebből a hangból áll. De aztán Violára gondolok-

Arra gondolok, hogy ott van kint- És összeszedem magam- A tenyereimet a padlóra teszem- Feltérdelek- A fejem felemelem- És a Mesterpolgár meglepett arcába nézek, alig egy méterre van

tőlem, és jön felém, valamit tart a kezében- – Te jó ég! – mondja szinte vidáman. — Erősebb vagy, mint

gondoltam. Tudom jól, hogy hamarosan egy újabb csapás jön, úgyhogy a

régimódi eszközt használom, mielőtt felkészülhetne- Rávetem magam, és beletérdelek a gyomrába, majd hirtelen

visszahúzom a lábam- Erre nem számít, de máris akkorát ütök a derekára, hogy

nekiesünk a képernyőnek- (ahol a víz még mindig zúdul lefelé a völgybe-) (Violát sehol nem látom-) Nagy morgással csapódik neki, rajta vagyok a teljes súlyommal,

és hátrahúzom az öklöm, hogy jól bemossak neki egyet- És valami puha legyintést érzek a nyakamon- Csak egy érintés- Valami rám ragadt és odanyúlok a kezemmel- Egy tapasz- Ez volt a kezében- – Szép álmokat — vigyorog rám. A padlóra zuhanok, és az utolsó dolog, amit látok, az a képernyőn

a végtelen víz.

414

{VIOLA}

– Acorn! – kiáltom a sörényébe- De nem figyel rám, csak rohan tovább könyörtelen tempóban,

ugyanúgy, ahogy Angharrad Bradleyvel előttem- Sikerült. Elértünk egy kanyarig az úton, és bár a folyó még mindig

jön utánunk, tele törmelékkel és fadarabokkal- De már sokat lassult és alacsonyabb is, jobban megmarad a

medrében- A lovak még mindig vágtatnak- A folyó még mindig a nyomunkban- De egyre távolabb kerülünk tőle- – Megcsináljuk! — kiáltja Bradley hátra nekem - – Egy kicsit még, Acorn – mondom a fülébe. – Már majdnem túl

vagyunk rajta. Nem válaszol, csak nyargal tovább- Az úton egyre kevesebb a fa, a fele leégett, az is lassítja az

áradatot. Egyszer csak rájövök, merre járunk. A régi gyógyító ház közelében vagyunk, ahol olyan sokáig bent tartottak, amíg meg nem szöktem-

És rátaláltam az irányítótoronyra a hegytetőn- Odatart most a sereg valahol előttünk- Talán már oda is értek- – Tudok egy visszautat! – kiáltom. Felmutatok az útra, balra egy

kis tanya irányába a hegyen fölfelé az erdőben, ahová a tűz még nem ért el. – Ott fent!

Lánycsikó, hallom Acorn egyetértő hangját, és a lovak már fordulnak is arra, beveszik a kanyart és száguldanak felfelé az erdei úton, a keskeny kis ösvény felé, ami ott lesz majd a fák között-

Egy hatalmas csattanást hallunk, a folyó elérte az utat, amit épp most hagytunk el, iszapos víz, benne kidőlt fák és kőtörmelék úszik mindenfelé. Igaz, a tűz már kialudt, de a víz magával sodort mindent, és a hullámok a tanyához vezető erdei utat nyaldossák-

Bent nyargalunk az erdőben, az arcomat faágak csapkodják, és hallom, ahogy Bradley felkiált, de Angharrad nem kegyelmez neki-

415

Kiérünk egy fennsíkra- Aztán egy újabb emelkedő következik- Elhagyunk néhány bokrot- És kirontunk a tisztásra. A patadobogások megrémisztik az

embereket, kiabálva szóródnak szét minden irányba- Látom, hogy a sátrak oldalán még mindig ott vannak a szondák

kijelzői- Mindenki tudja, mi történik- Azt is tudják, mi vár rájuk- – Viola! – hallom a meglepett hangot, amikor a lovakkal

átnyargalunk a táboron. – Wilf, tereld fel az embereket az erdei útról a hegyre! A folyó-! – Itte van egysereg! – üvölti Jane Wilf mellett és a tisztás bejárata

felé mutat- Tate százados vezeti a sereget, vagyis ami megmaradt belőle- Vonulnak föl a hegyre- A fegyverük a magasban, támadásra készen- Több szekérnyi ágyú vár arra, hogy darabokra robbantsa a

hegytetőt-

(AZ ÉG)

Az Ég mindent hall. Ezt korábban is tudtam, de egészen eddig nem tudtam igazán.

Ismeri a Föld minden egyes szívének rejtett titkait. Minden részletet, fontosat és értelmetlent, finomat és gonoszat. Minden gyerek valamennyi kívánságát és az aggok összes emlékét, minden egyes vágyat és érzést és véleményt és minden-minden hangot, ami a Földé.

Ő a Föld maga. Én vagyok a Föld maga. A Földnek muszáj túlélnie, folytatja a Forrás, miközben a

hegyeken át sebesen kelet felé haladunk a gyilkocéroszok hátán. A Föld túléli, mutatom neki. Az Ég irányítása alatt továbbra is túl

fog élni mindent. Látom, mit tervezel de nem szabad-

416

Haragosan felé fordulok. Nem a te feladatod, hogy megmondd az Égnek, mit kell tennie.

Ahogy haladunk a völgyben, látom, hogy a köd és a szitáló hó együtt elfojtott nehány tüzet a közeli erdőben. Északon viszont továbbra is tombolnak a tüzek, látom a Föld hangjaiban, és egy ideig még tombolni is fognak, hiába áradt meg a folyó. A Tisztogató vezérének pusztítását követően csupán egy felperzselt, megfeketedett vidék marad ott.

De délen több a szikla. A hegyek között több járat is húzódik, az erdő ritkás, és a bozótos alacsony, így ott nem nagyon tudott terjedni a tűz.

Úgyhogy most a délre eső hegyekben vonulunk. Kelet felé tartunk. Mindannyian. A Föld minden egyes tagja, aki túlélte a lángokat,

minden Ösvény, minden katona, minden anya, apa és gyermek. Kelet felé masírozunk, a Tisztogató nyomában. Kelet felé, a távoli hegytetőhöz. A fegyvereink lövésre készek, amelyek korábban már

visszavonulóra kényszerítették a Tisztogatót, több százuk halálát okozták, és amelyekkel most elpusztítjuk mindannyiukat-

Aztán meghallom egy katona hangját, hozzám vágtat. A fegyveremet hozza- Mert az Ég nem vonulhat a csatába fegyvertelenül. Elveszem a katonától és megköszönöm neki. A Föld savas

puskája, hasonlít a Kés puskájához. Hasonlít ahhoz a puskához, amit ígéretem szerint egy napon majd

használni fogok- Megnyitom a hangom a Földnek. Felszólítom őket újra. Felszólítom mindannyiukat. Kelet felé tartunk, mutatom nekik. A Föld a Tisztogató felé vonul. Miért vart erre szükség? ellenkezik újra a Forrás. Nem válaszolok. Egyre gyorsabban vonulunk.

417

{VIOLA}

-Viola, állj meg! — kiált utánam Bradley- De én már megyek is előre, anélkül, hogy szólnom kellene az

elcsigázott Acornnak. Ellépdelünk az emberek között, akik sikoltoznak és rohangálnak

fel-alá a hegytetőn, amikor meglátják a közeledő sereget, vannak, akik megragadják a Választól megörökölt fegyvereiket, a nővérek pedig indulnak a raktár felé, néhány sokkal erősebb fegyverért-

Háború készülődik, itt és most, egy őrült háború. A világ éppen darabjaira hullik szét, de ezek az emberek arra pazarolják életük utolsó perceit, hogy egymással hadakozzanak-

– VIOLA! – hallom- Lee az, a tömeg széléről, úgy fordítja a fejét, hogy jól tudja

olvasni a körülötte lévő emberek zaját, próbál elkapni egy-egy képet arról, mi folyik körülötte, és megpróbál megállítani engem-

De én már nem vállalom a felelősséget egyetlen ember haláláért sem, miért tenném, amikor segíteni is lehet-

Minden azzal kezdődött, hogy kilőttem azt a rakétát, hogy meghoztam azt a döntést, és ezzel belekényszerítettem magunkat ebbe a háborúba. Azóta is ezt a döntésemet próbálom helyrehozni, és ami a legjobban bánt, az nem is a tűz vagy az ár vagy az, hogy a Mesterpolgár túszul ejtette Toddot és elrepültek innen, hanem az, hogy amikor végre lehetne együttműködni békében, és ez lenne a legnyilvánvalóbb döntés, sőt, ez az egyetlen lehetőség, ami életben tarthat minket-

Még mindig vannak, akik nem ezt az utat választják. Megállítom Acornt a közeledő katonák sora előtt, és ezzel Taté

századost is megállásra kényszerítem. – TEGYE LE AZT A FEGYVERT! – azon veszem észre magam,

hogy kiabálok. – MOST AZONNAL. De ő inkább feljebb emeli a puskáját. A fejemre céloz.

418

– És aztán mi lesz? – kiabálom felé. – Lent megsemmisült a város, és most megöli az összes embert, aki segíthetne maguknak azt újraépíteni?

– Állj el az utamból, kislány – mondja Tate százados erőtlen mosollyal az arcán.

Összeszorul a szívem a felismeréstől, hogy ez az ember milyen könnyedén képes lenne megölni engem.

Aztán a háta mögött álló seregre nézek, a katonákra, készen arra, hogy lekaszaboljanak itt mindenkit.

– És mi lesz azután, ha itt végeznek velünk, ha? – kiáltom oda nekik. – Mind levonulnak az óceánhoz és várják, hogy a több millió szpakker szépen legyilkolja magukat? Ez lenne az utasítás, amit követniük kell?

– Nos, tulajdonképpen igen – válaszol Tate százados, és felhúzza a puskája kakasát.

– Azért telepedtek le ezen a bolygón, hogy katonák legyenek? – még mindig kiabálok, most már a hátam mögött lévő embereknek is. A Válasz és a maradék ember mind összegyűlt körülöttem, a kezükben fegyver. – Ezért? Erre vágytak mindannyian? Vagy inkább azért jöttek, hogy jobb életük legyen?

Visszanézek Tate századosra. – Maga nem azért jött ide, hogy boldog legyen? Hanem azért,

hogy meghaljon, mert egy őrült ezt parancsolta magának? – Ő egy nagyszerű ember – mondja Tate százados, miközben le

nem veszi a szemét a puskájáról. – De hisz egy gyilkos. Ha valamit nem tud irányítani, akkor azt

inkább elpusztítja. O'Hare századost és az embereit a halálukba küldte. A saját szememmel láttam.

A sereg morgolódik mögötte, főleg azután, hogy Bradley is mellém érkezik, megnyitja a Zaját és mindenki láthatja, ahogy O'Hare és az emberei az úton menetelnek. Elég közel vagyok Tate századoshoz, jól látom, hogy a homlokán néhány izzadtság csepp csorog le, pedig egész hideg van, még a hó is esik.

– Magával is ezt fogja tenni. Mindenkivel ugyanezt teszi.

419

Tate százados mintha vívódna Önmagával, és már azon gondolkodom, vajon megszegi-e a Mesterpolgárnak tett ígéretét. Már ha a Mesterpolgár nem tett valamit annak érdekében, hogy-

– NEM! – kiáltja. – UTASÍTÁST KAPTAM! – Viola! – hallom a közelemben Lee kiáltását - – Lee, menj vissza! – ordítom- – UTASÍTÁST KAPTAM! – üvölti Tate százados. És akkor eldördül egy pisztoly-

(AZ ÉG)

A köd egyre sűrűbbre nő, összekeveredik a füsttel, alattunk a völgyből pára száll fölfelé.

De a köd nem állítja meg a Földet. Még jobban megnyitjuk a hangunkat, és kis lépésekben haladunk előre, előre és előre, egészen addig, míg meg nem nyílik előttünk a menetelésünk teljes látványa. Bár egyenként korlátozottak a látási képességeink, most mégis mindent úgy látunk, mintha egyetlen lényként menetelnénk.

A Föld nem vak. A Föld menetel előre. Az élén az Ég. Érzem, hogy a hátam mögött egyre több Föld gyűlik össze,

előözönlenek északról és délről, keresztültörnek a lángoló erdőn, és a völgyet körülvevő hegyekből is, mind ide tartanak, hogy több százan, több ezren és még annál is többen együtt vonuljunk. Az Ég hangja a legtávolabbi, messzi, messzi helyekre is elér, keresztül az Ösvényen és keresztül magán a Földön, ismeretlen erdőkön és a Tisztogató által sosem látott vidékeken át, és olyan Földek hangjait is elérem, amelyek furcsán idegennek hangoznak- De ők is olyanok, mint mi, bennük is a Föld hangya szól-

Az Ég mindannyiukat hívja, minden egyes hangot, soha még Ég ilyen messzire nem küldte üzenetét- És a Föld teljes hangja egy mederbe áramlik, hogy közösen

meneteljünk. És mindannyian eljöttek- Hogy találkozzunk a Tisztogatóval-

420

És azután? mutatja a Forrás, aki még mindig a lován ül, és itt van a sarkamban és folyamatosan zaklat engem-

Azt hiszem, eljött az idője, hogy megváljunk tőled, mutatom. Azt hiszem, eljött az idő, hogy a Forrás visszatérjen az övéihez. Még mindig nem akarsz arra kényszeríteni, mutatja, Bármikor

elküldhettél volna. A hangja egyre feszültebb. De nem tetted. De ez azt jelenti, hogy nagyon jóI tudod, az Ég nagyon jól tudja, hogy igazat beszélek, és nem támadhatod meg a Tisztogatót-

A Tisztogatót, aki lemészárolta a Terhet? mutatom vissza, és egyre jobban forr bennem a harag. A Tisztogatót, aki megölte az Eget? Az Ég ne tegyen semmit, amikor megtámadják? Talán forduljon vissza az Ég, és hagyja, hogy legyilkolják a Földet?

Vagy pedig az Ég olyan győzelmet arat, aminek az lesz az ára, hogy utána már sosem lesz teljesen önmaga? mutatja a Forrás. Elfordulok. Te csak a fiadat szeretnéd visszakapni.

Igen. Todd az én Földem. Ő jelképez számomra mindent, amiért érdemes életben maradni. Mindent, ami a jövőnk alapja lehet.

És megint a Kést látom a Forrás hangjában, látom, milyen élő, igazi, törékeny, és hogy mennyire ember.

Nem figyelek rá. Megnyitom újra a hangom a Földnek. Megmondom nekik, hogy vegyék fel az iramot.

És a Forrás hangjában furcsa zajok erősödnek fel-

{VIOLA}

A lövés hangjára megriadok, és ugyanarra a lángoló érzésre számítok, mint amikor Davy Prentiss derékon lőtt-

De nem érzek semmit- Kinyitom a szemem, most veszem csak észre, hogy egyáltalán

becsuktam- Tate százados hátraesik, a karjai keresztben a mellkasa előtt, a

homlokán egy golyó nyoma. – Állj! – ordítom és megpördülök, hogy lássam, ki lőtt, de csak

összezavarodott nőket és férfiakat látok, akik mind puskával a kezükben néznek rám.

421

És azt látom, hogy Wilf ott áll Lee mellett- Lee kezében is puska van. – Eltaláltam? – kérdezi Lee. – Wilf célzott nekem. A katonák felé fordulok azonnal, mind ott állnak lövésre készen- De csak meglepetten pislognak, mintha most ébredtek volna fel,

néhányuk egyenesen szédültnek tűnik- – Nem vagyok benne biztos, hogy önszántukból követték őt –

mondja Bradley. – De ezt most Tate csinálta? – kérdezem. – Vagy a Mesterpolgár,

Tate századoson keresztül? A katonák Zaja egyre hangosabb és tisztább lesz, ahogy az

emberek riadt arcát nézik, akiket az imént még le akartak mészárolni. Aztán azt lehet hallani, hogy a hátul állók ijedtek és félnek, mert a

folyó vészesen közeledik feléjük. – Van élelmünk – kiáltja Lawson nővér és előlép a tömegből. – És

tudunk sátrat is biztosítani azoknak, akik elveszítették az otthonukat. – Keresztbe teszi maga előtt a karjait. – Vagyis, ha jól sejtem, mindannyiuk számára.

És amikor ránézek újra a katonákra, biztos leszek benne, hogy Lawson nővérnek igaza van.

Ők már nem katonák többé. Hanem újra csak egyszerű férfiak. Lee jön oda hozzám Wilffel, Wilf a Zajában mutatja neki az utat.

– Jól vagy? – Igen — és látom magam Wilf Zajában és aztán Lee-ében is. –

Köszönöm. – Szívesen – mondja Wilf. – Most mi leszin? – A Mesterpolgár az óceán felé tart. Nekünk is oda kell mennünk. Bár ahogy Acorn szuszog alattam, nem vagyok benne biztos, hogy

eljutunk odáig- Bradley hirtelen hangos, ziháló hangot ad, kiejti kezéből

Angharrad gyeplőjét, mindkét kezével a fejéhez kap, és a szeme hatalmasra tágul-

És meghallom azt a hangot, egy különös hangot, ami a Zajában visszhangzik-

– Bradley? – nézek rá kérdőn.

422

– Jönnek – mondja olyan hangon, ami az övé, de valahogy annál több is, furcsán és hangosan visszhangzik keresztül a hegytetőn, szeme a távolba réved, mintha semmit nem látna maga körül. – JÖNNEK!

(AZ ÉG)

Ez mi volt? intem le a Forrást. Mit csináltál? Mélyen a hangjába merülök, keresem, mi lehetett ez a

hang- És meglátom. Először annyira megdöbbenek, hogy még dühöt se érzek. Ezt

hogyan? Ezt hogyan csináltad? A hangot beszéltem, mondja és zavarodottnak tűnik. A világ

hangját. Az, ami visszhangzik benne, nem a Föld hangja, de nem is csak a

Tisztogató hangja, hanem valahogy a kettő egyesülése, a Tisztogató beszélt nyelvének és a Föld hangjának a keveréke, amit már el is küldött az Ösvényeken keresztül, de teljesen új Ösvényeken-

A Tisztogató Ösvényein át- A hangom erőtlenebb, mint volt. Hogyan?

Azt hiszem, ez mindig is bennünk volt, mutatja, és nehezen veszi a levegőt, de amíg meg nem nyitottátok a hangomat, nem voltunk erre képesek. Azt hiszem, Bradley a természeténél fogva jó Ösvény-

Figyelmeztetted őket, mutatom mérgesen. Meg kellett tennem, mondja a Forrás. Nem volt más választásom. Felemelem a savas puskám és rászegezem a csövét. Ha megölsz engem, azzal a bosszúvágyadnak eleget teszel,

mutatja, és ha ez elég neked, és azután nem menetelsz tovább, hogy mindenkit megölj, akkor tessék, lőj le. Örömmel vállalom ezt az áldozatot.

Látom a hangyában, hogy őszintén beszél. Látom, hogy a Késre, Toddra gondol teljes szeretetével, hogy képes lenne feláldozni

423

magát, ha azzal megmentheti őt. És hallom, hogy visszhangzik benne az előbb szétküldött hír-

Nem, mutatom és leengedem a fegyverem. Érzem, hogy a hangjában erősödik a remény. Nem, mutatom újra, velünk jössz és végignézed, ahogy végzünk velük. Elfordulok tőle és még gyorsabb iramra sürgetem a Földet. Velünk jössz és végignézed a Kés halálát.

{VIOLA}

– Jönnek -suttogja Bradley. – Kik jönnek? A szpakkerek? – kérdezem. Bólint, még mindig ködös a tekintete. – Mindannyian. Minden

egyes szpakker. A körülöttünk álló emberek között azonnal zűrzavar támad, a

férfiak Zaja még jobban kitárul, mint eddig. Bradley nyel egyet. – Ben volt az. Ő mondta. – Mi? De hogy-? – Fogalmam sincs. – Megrázza a fejét. – Senki más nem hallotta? – Nem – mondja Lee. – De kit érdekel, hogyha igaz? Bradley bólint. – Biztos vagyok benne, hogy az. – A hegytetőn

gyülekező tömegre néz. – Támadni fognak. – Akkor fel kell készülnünk a védelemre – mondja Lee, és már

fordul is a katonák felé, akiknek a többsége még mindig céltalanul álldogál körülöttünk. – Álljanak vissza a sorba! Vegyék fel a katonai alakzatot! A szpakkerek mindjárt ideérnek!

– Lee! – kiáltom utána. – Annyian vannak, hogy esélyünk sincs, hogy-

– De időt nyerhetünk, és te addig elérhetsz az óceánhoz. Ettől bennem reked a szó. – Ennek csak úgy vethetünk véget, ha elkapjuk a Mesterpolgárt –

folytatja. – Már biztos rájöttél te is, hogy ehhez Toddnak is köze van. Bradleyre nézek teljesen kétségbeesetten. A körülöttünk lézengő

emberek arcába nézek, mindannyian rongyosak, fáradtak, mégis képesek voltak ennyi mindent túlélni, ennyi próbát kiállni, és most várnak, hogy kiderüljön, vajon tényleg életük utolsó óráit élik-e. A

424

lenti völgy felől sűrű köd emelkedik fölfelé sebesen, beterít mindent, még az embereket is, akik ettől úgy néznek ki, mint a kísértetek.

– Ha átadjuk nekik a Mesterpolgárt, talán megkegyelmeznek – mondja Bradley.

– De – mondom, és Acornra nézek, aki még mindig csak kapkodja a levegőt és habzó izzadtság folyik le a lágyékáról – a lovaknak pihenni kell. Nem képesek arra-

Lánycsikó, mondja Acorn, a feje a földre lóg közben. Megy. Most.

Szpakker, mondja Angharrad, ő is zihálva. Megment Fiúcsikót. – Acorn – mondom. Megy most, mondja újra, mérgesebben. – Menj! Mentsd meg Toddot, és így talán minket is – mondja Lee. Lee-re nézek. – Tudsz hadsereget vezetni, Lee? – Miért ne? – mosolyog. – Mindenki tehet egy próbát. – Lee... - – Nincs erre szükség – mondja és felém nyúl, hogy megérintse a

lábam, de alig talál meg. – Tudom. – Aztán visszafordul a katonákhoz. – Azt mondtam, rendeződjenek újra sorokba!

És tudod mit? Tényleg azt teszik, amit mond. – Próbáljátok meg békésen – mondom Wilfnek. – Tartsátok fel

őket, mondjátok el nekik, hogy elhozzuk nekik a Mesterpolgárt, és próbáljatok meg minél több embert életben tartani-

Wilf bólint. – Így leszen. Te meg vigyázz magadra, hallid? – Vigyázok, Wilf – mondom és még utoljára Lee-re nézek, aztán

Wilfre és az emberekre. Vajon visszajövök még ide valaha? Látom még őket? – A folyó elárasztotta az utat – mondja Bradley. – A hegyeken

kell keresztül mennünk, az erdőkön át. Acorn füléhez hajolok. – Biztos vagy benne? Lánycskó köhögi. Bradley, Angharrad, Acorn és én elindulunk át az erdőn az óceán

felé. Nem tudjuk, mi vár ott ránk.

425

[TODD]

Hunyorogva próbálom kinyitni a szemem, a fejem hasogat a fájástól. Fel akarok ülni, de szorosan lekötözött ide, ahol fekszem, mozdulni sem bírok.

– Todd, itt úgy sincsen semmi látnivaló — mondja a Mesterpolgár, amikor már tisztábban felismerem. – Egy elhagyatott kápolnában vagyunk, egy elhagyatott óceánpart elhagyatott falujában. — Hallom, hogy sóhajt egyet. — Pont úgy hangzik, mint a mi kis történetünk ezen a bolygón, nem igaz?

Megpróbálom felemelni a fejemet, most végre sikerül is. Egy hosszú kőasztalon fekszem, az egyik sarka a bal lábamnál jócskán repedezett. Látom a kőpadokat is szemben a padlón, a távoli falba belevésték a hófehér ÚjVilágot a két holdjával együtt, és az emelvény előtt, biztos ott szokott a pap prédikálni, van egy másik félig beomlott fal is, beesik rajta a hó.

– Annyi fontos dolog köt téged a templomokhoz. Arra gondoltam, hogy ez talán életed utolsó fejezetéhez is illik majd. — Közelebb lép hozzám. — Vagy az elsőhöz.

– Engedjen el, most azonnal — mondom neki, miközben irányítani próbálom, de pokoli nehéznek érzem a fejem. — Szépen elenged, aztán visszarepít mindkettőnket! Még véget vethetünk az egész iszonyatnak.

– Ó, Todd, az nem lesz olyan egyszerű – mosolyog, és elővesz egy kis fém dobozt. Megnyomja, és a doboz kivetít egy képet a levegőbe, ami sűrű fehér köddel meg kavargó füsttel teli.

– Nem látok semmit – mondom. – Egy pillanat – még mindig mosolyog. A kép folyamatosan

mozog és vibrál a ködben- Aztán megtörik egy pillanatra- És ott vannak a szpakkerek, ahogy vonulnak át a hegyeken- Rengetegen- Egy egész világnyi-

426

– A hegytető felé menetelnek — mondja a Mesterpolgár. – Ahol majd azzal szembesülnek, hogy az én seregem már elintézte az ellenséget, még mielőtt ők odaértek volna. – Hozzám fordul.

– Az utolsó összecsapásra ott kerül sor. – Viola hol van? – kérdezem, és úgy ejtem ki a nevét, hogy

közben a hangomat megtöltöm támadással. – Attól tartok, hogy a szondák nyomát vesztették a ködben –

feleli, és megnyomkod jó néhány gombot, hogy különböző szögekből mutassa nekem a völgyet, de mindegyik képen csak köd és füst, és ahol meg kivehető a kép, ott tűz tombol, északon lángol minden.

– Engedjen el! – Mindent a maga idejében, Todd. Most- Hirtelen elhallgat, és a magasba néz, az arca gondterhelt lesz, de

nem attól, ami itt, ebben a helyiségben történik, valami mástól. Visszafordul-vissza a szondák kijelzőihez, de még mindig mindenhol csak a köd látszik.

VIOLA! gondolom erősen, azt remélem, a Mesterpolgár most nem számít rá.

Csak megtántorodik egy kicsit, és még mindig a nagy semmibe néz maga előtt, és mintha egyre merevebb lenne. Aztán elindul ki a kis kápolnából, át a leomlott falon, és otthagy engem, kikötözve ehhez az asztalhoz, ahol vacogok a hidegtől és úgy érzem, mintha egy tonnát nyomnék.

Csak fekszem itt hosszú ideig, jócskán tovább, mint ahogy szeretném, és Violára gondolok meg a többi emberre, akik mind meghalnak, ha nem mozdulok innen.

És szép lassan kezdem kiszabadítani magam.

(AZ ÉG)

A köd olyan sűrű, mint egy fehér éjszaka, és a Föld csak menetel előre, a saját hangját követve, szorosan együtt, és mutatjuk magunknak az utat, ahogy közeledünk a hegytető felé, át az erdőn-

Parancsba adom, hogy fújják meg a csatakürtöt-

427

A hangja bejárja az egész világot és még a távolból is jól halljuk, hogy a Tisztogató mennyire megrémült-

Siettetem a gyilkocéroszomat, hogy nyargaljon gyorsabban át az erdőn, és érzem, hogy a Föld tartja mögöttem a lépést. Én vezetem őket, a Forrás még mindig itt van mellettem, mögöttünk a katonák első sora, a fegyvereik lángolnak, készen arra, hogy kilőjék őket, mögöttük pedig-

Mögöttük ott van a Föld teljes hangja- Gyorsítják a lépteiket- Nemsokára ott vagyunk, mutatom a Forrásnak, amikor

keresztülhaladunk egy elhagyatott Tisztogató-tanyán, amit eláraszt a visszahúzódó víz. Aztán átvágunk a sűrű erdőn, és még gyorsabban haladunk.

A Tisztogató hangjai hallják, hogy közeledünk, hallják a hangunkat, hallják a megszámlálhatatlan hangunkat, ami lecsap rájuk, és újra meghallják a csatakürt hangját is-

Aztán egy sík területen menetelünk át, majd újra egy emelkedőhöz érünk-

A savas puskám csövét magam előtt tolva keresztülvágom magam egy sor lelógó lombon-

Én vagyok az Ég- Elvezetem a Földet a Tisztogatóval vívott eddigi legnagyobb csa

tájába- Surű a köd, és én a Tisztogatót kutatom a nagy fehérségben, alig

várom, hogy végre használjam a fegyverem és utasítsam a katonákat, hogy emeljék az égbe lángoló nyilaikat, és készüljenek a tűzparancsra-

Hamarosan eltöröljük a Tisztogatót ennek a világnak a színéről, egyszer és mindenkorra-

Aztán egy férfi kiválik a Tisztogatóból. – Várjanok – mondja nyugodtan, fegyvertelenül, egyedül áll a

hatalmas ködtengerben. – Mondanim kell valamit.

428

{VIOLA}

– Nézd a völgyet – mondja Bradley, amikor a hegytető erdeiben vágtatunk.

Balra lenézek, és a levelekkel, indákkal benőtt ködön keresztül is látom, hogy a folyó teljesen kiáradt. A törmelékek első hulláma jóval mögöttünk van, és most már csak a hatalmas vizet látni, ami elfoglalta a helyét a folyómeder fölött, és elöntötte az óceánhoz vezető utat is.

– Nem érünk oda időben. Túl messze van – kiáltom oda Bradleynek.

– Már nagy utat tettünk meg, és gyorsan haladunk – kiáltja vissza. Túl gyorsan, gondolom. Acorn tüdeje nyugtalanítóan recsegni

kezd. – Jól vagy, fiú? – kérdezem közel a füléhez. Nem válaszol, csak pöfög tovább, a szájából habzó nyál folyik. –

Bradley? – szólok aggodalmasan. Ő is jól tudja. Angharradra néz, jobban van, mint Acorn, de nem

sokkal. Visszanéz rám. – Ez az egyetlen esélyünk, Viola. Sajnálom. Lánycsikó, hallom Acorn halk, fájdalmas hangját. Ennyit mond csak. Én pedig Lee-re, Wilfre és a többiekre gondolok, akiket ott

hagytunk a hegytetőn. És vágtatunk tovább.

(AZ ÉG)

– Wílf az én nevem — mondja a férfi, itt áll előttünk a ködben egyedül, habár jól hallom, hogy több százan vannak még mögötte, hallom a félelmüket, de azt is, hogy készek a harcra, ha az elkerülhetetlen-

Elkerülhetetlen- De a férfi hangjában van valami- Ahogy a katonák első sorai a gyilkocéroszok hátán felsorakoznak

mellettem, a fegyverük tüzelésre készen, lobog a lángjuk és alig

429

várják, hogy bevessék őket, akkor is érzem, hogy valami van a hangjában-

Olyan nyitott, mint egy madár hangja, vagy egy teherhordó állaté, és olyan sima, mint a tó felszíne.

Nyitott és őszinte, és képtelen a csalásra- Mindazokért beszél, akik mögötte állnak, a ködben rejtőző halálra rémült Tisztogató hangja is-

Amelyik tele van vággyal, hogy bárcsak vége lenne ennek- Tele van vággyal, hogy bárcsak béke lenne- Megmutattátok már, milyen hamis ez a vágyatok, mutatom a

férfinak, akit Wilfnek hívnak. De ő nem felel, csak áll ott, a hangja szabadon kitárva, és megint

érzem, teljes bizonyossággal, hogy ez a férfi képtelen ha- zudni- Még tágabbra nyitja a hangját, és most még tisztábban látom a

mögötte lévő hangokat, átáramlanak rajta, és látom, hogy távol áll tőle az a sok hazugság, és látom, hogy fogja mindegyiket és mintha oda akarná nyújtani nekem-

– Én csak figyelik – mondja. – Én csak arra figyelik oda, ami igaz. Hallod? mutatja a Forrás mellettem. Most ne beszélj, mutatom. De hallod? mutatja. Hallod, ahogy ez a férfi-? Nem tudom, mire gondolsz. Aztán meghallom, hallom a férfin keresztül, akit Wilfnek hívnak,

akinek a hangja békés és nyitott, hallom, hogy egyszerre beszél azoknak a hangján, akik hozzá tartoznak.

Mintha ő lenne az Egük. Amikor ez jut az eszembe, a saját hangomat figyelem- A Földre hallgatok, akik mögöttem állnak, akik eddig eljöttek

velem, az Ég utasítására- De- De ők is beszélnek. Az ő hangjuk is tele van félelemmel, és

sajnálják, ami történik. Aggódnak a Tisztogatóért és aggódnak a Tisztogató miatt, akik a messzi sötétségből érkeznek majd. Látják ezt a férfit előttem, akit Wilfnek hívnak, és látják, menynyire vágyik a békére, látják, hogy milyen ártatlanNem mindegyikük ilyen,

430

mutatom a Földnek. Ők kegyetlen teremtmények. Megölnek, rabszoigává tesznek bennünket-

De itt van ez a férfi, akit Wilfnek hívnak, és aki mögött ott a Tisztogató (egy felkészült sereggel, ezt is látom a hangjában, egy ijedt, de elszánt sereggel, amit egy vak férfi vezet) és itt van az Ég, háta mögött a Földdel, akik azt teszik, amit az Ég akar, menetelnek előre és eltörlik a világ színéről a Tisztogatót, ha erre utasítom őket-

De felnek ők is. Ugyanúgy látták a békét, ahogy ez a férfi, akit Wilfnek neveznek, látták, hogy micsoda lehetőség, egy esély, amivel végre úgy élhetnénk, hogy nem kell tartanunk a fenyegető veszélytől-

Azt fogják tenni, amit mondok nekik- Gondolkodás nélkül, azt fogják tenni- De amit mondok nekik, az nem ugyanaz, amire vágynak- Már látom. Olyan tisztán látom, mint amilyen tisztaság látszik ennek a férfinak a hangjában, akit Wilfnek hívnak-

Az én bosszúm miatt vagyunk most itt. Nem az Ég bosszúja miatt, hanem a Visszatérő bosszúja miatt. A háború a magánéletemről szól. A Visszatérő magánéletéről.

Pedig én már nem a Visszatérő vagyok. Csak egyetlen egy döntés kell hozzá, mutatja a Forrás. A világ

sorsa, a Föld sorsa azon múlik, hogy most mit teszel. Hozzá fordulok. Miért, mit teszek? mutatom és ez a kérdés olyan

váratlan, hogy még engem is meglep. Hogyan viselkedek? Úgy viselkedsz, mutatja ő, ahogy az Ég. Visszanezek arra a férfira, akit Wilfnek hívnak, a hangján

keresztül látom mögötte a Tisztogatót, és a saját hangomban érzem a mögöttem álló Föld teljes súlyát.

Az Ég hangja. Én vagyok az Ég. Én vagyok az Ég. Tehát úgy is viselkedem, ahogy az Ég.

431

{VIOLA}

Elhagytuk a ködöt, de a hó továbbra is esik, itt erősebben, még a fák alatt is. Baloldalunkon a kiáradt folyó húzódik lenn a völgyben, mi pedig olyan gyorsan vágtázunk, ahogy a lovaink bírják.

A lovak- Hiába kérdezek bármit, Acorn már nem válaszol semmire, a Zaja

egyedül a futásra figyel, nem érdekli az sem, hogy fáj a lába és a mellkasa, és érzem, milyen sokba kerül neki ez a vágta-

És most jövök rá arra, most jövök rá, hogy ő is egészen biztosan tudja-

Ezt az utat visszafelé nem teszi már meg. – Acorn -suttogom a fülébe. – Acorn, barátom. Lánycsikó, válaszolja majdnem gyengéden, és vágtázik tovább az

egyre ritkuló erdőn keresztül, ami váratlanul egy üres fennsíkba torkollik, de beszorul a sűrű hófelhő alá, és elrohanunk egy meglepett állatcsorda mellett, akik ijedtükben egymást szólongatják, Itt, és még mielőtt újra a sűrű erdőbe vetnénk magunkat-

– Ott van – kiált oda nekem Bradley- És most először, meglátjuk az óceánt. Olyan hatalmas, hogy az szinte nyomasztó- Felfalja az egész világot, egészen a távoli felhős látóhatárig és

nagyobbnak tűnik, mint a feketeség az űrben, úgy, ahogy Coyle nővér mesélt róla, mert az űr rejtegeti a nagyságát-

Az erdőben loholunk újra. – Még mindig messzire vagyunk. De napnyugtára odaérünk- Ebben a pillanatban Acorn összeesik alattam.

(AZ ÉG)

Amint leeresztem a fegyverem, mindenki elhallgat, és az egész világ várja, hogy kiderüljön, mit jelent ez-

Miközben én is arra várok, hogy ez kiderüljön.

432

Újra meglátom a Tisztogatót a férfi hangjan keresztül, akit Wilfnek hívnak, látom, hogy elönti őket egy érzés, egy érzés, amit nem igazán ismerek-

A remény, mutatja a Forrás. Tudom, mi az, mutatom neki. És érzem magam mögött a Földet, ők is várnak- Ott is érzem a

reményt-. És az Ég döntött. Mert az Égnek a Föld érdekét kell szolgálnia. Ez

az Ég dolga. Az Ég az maga a Föld. És az Ég, aki ezt elfelejti, az már nem is Ég többé. Megnyitom a hangom a Föld felé és egy üzenetet küldök nekik,

mindazoknak, akik csatlakoztak a küzdelemhez, és mindazoknak, akik mögém álltak, amikor szólítottam őket-

Azoknak, akit most egyesülnek a parancsom mögött, hogy nem támadunk-

Ezt kíséri egy másik döntés is. Egy döntés, ami létszükséglet az Ég számára, és létszükséglet a Föld fennmaradása érdekében is.

Meg kell találnom azt a férfit, aki megtámadott bennünket, mutatom a Forrásnak. És meg kell őt ölnöm. Ez szolgálja legjobban a Föld érdekét.

A Forrás bólint és elindul előre a ködbe, és eltűnik a férfi mögött, akit Wilfnek Hívnak, és hallom, hogy szólítja a Tisztogatót és elmondja nekik, hogy nem támadunk. A megkönnyebbülésük olyan tiszta és erőteljes, hogy a hulláma majdnem kilök a nyeregből

A mögöttem sorakozó katonákra nézek, hogy lássam, vajon csak engedelmességből értenek-e egyet a döntésemmel, de azt látom, hogy ők már a saját életük felé fordították a hangjukat, az életük felé, aminek a Tisztogató most már elkerülhetetlenül része lesz, és egyikünk sem látja még, hogyan valósulhat meg, de az biztos, hogy első lépésként el kell takarítani a Tisztogató által itthagyott mocskot.

És talán segíteni kell majd nekik a túlélésben. Ki tudja? A Forrás visszatér. Érzem rajta a nyugtalanságot. A Mesterpolgár

az óceánhoz repült az űrhajóval, mutatja, Bradley és Viola már elindultak, hogy megtalálják őt.

433

Akkor ideje indulnia az Égnek is, mutatom. Veled megyek, mutatja a Forrás és látom, miért akar jönni. A Kés is vele van, mutatom. A Forrás bólint. Azt hiszed, megölöm a Kést, mutatom vissza. Ha lesz rá

lehetőségem. A Forrás megrázza a fejét, de látom, hogy bizonytalan. Veled

megyek, mutatja újra. Egy hosszú percig nézünk egymásra, aztán a Föld felé fordulok,

az első sorban álló katonákhoz, és megmutatom nekik, mit tervezek, és kérem ó'ket, hogy tízen csatlakozzanak hozzám.

Hozzám és a Forráshoz. És aztán odafordulok hozzá. Akkor induljunk is. És azt mondom a gyilkocéroszomnak, hogy száguldjon az óceán

felé, olyan gyorsan, ahogyan még soha eddig.

{VIOLA}

Acorn mellső térdei összecsuklanak, én a nyeregből a bozótba repülök, a csípőmre és a bal karomra esek, és hallom Bradley kiáltását: – Viola! De Acorn még mindig bukdácsol előre, egy sűrű bokor felé- - ACORN! – ordítom, aztán felállok és gyorsan odaugrok,

ahová esett. Összegabalyodott lábakkal, kimerülten odabújok a fejéhez, és hallom, hogy rekedten fújja ki a levegőt a tüdejéből, a mellkasa hullámzik az erőlködéstől. – Acorn, kérlek-

Bradley és Angharrad odarohannak hozzánk, Bradley leugrik a lóról, Angharrad pedig Acorn orrához nyomja a fejét-

Lánycsikó, mondja Acorn, a Zaját fájdalom hasítja ketté és nem csak a mellső lábai miatt, amelyek, ahogy elnézem, valószínűleg eltörtek, hanem a mellkasa miatt, ahol mintha elszakadt volna egy izom, és összecsuklottak a végtagjai, mert túl gyorsan futott, túl keményen-

Lánycsikó, mondja-

434

– Sss – nyugtatgatom –, semmi baj, semmi baj- És aztán azt mondja- Azt mondja- Viola. Aztán elhallgat, a légzése és a Zaja is eláll egy utolsó nagy sóhaj

után- – Jaj ne – suttogom, és kétségbeesetten ölelem, az arcom az

övéhez szorítom. Bradley kezét érzem a vállamon, és a saját zokogásomtól alig hallom meg Angharradot, aki azt mondja halkan, Tovább, miközben az orrával simogatja Acornt.

– Viola, úgy sajnálom – vigasztal Bradley gyengéden. – Te is megsérültél?

Nem tudok beszélni, csak ölelem Acornt és közben megrázom a fejemet.

– Sajnálom, kicsim, de tovább kell mennünk. Túl sok minden forog kockán.

– De hogyan?- kérdezem erőtlen hangon. Bradley elgondolkodik. – Angharrad? – kérdezi a lovát. –

Elviszed Violát, hogy segítsen Toddnak? Fiúcsikó, válaszol Angharrad, a Zaja új erőre kap, amikor Todd

nevét meghallja. Fiúcsikó, igen. – De nem ölhetjük meg őt is – zokogok. Angharrad már dugja is a fejét a karom alá, mintha sürgetne, hogy

üljek a hátára. – Fiúcsikó, mondja. Fiúcsikó megment. – De Acorn- – Majd én gondoskodom róla – mondja Bradley. – Viola Eade, te

csak menj. Menj és mutasd meg, hogy van értelme Acorn halálának. Bradleyre nézek, látom, mennyire hisz bennem, mennyire biztos

abban, hogy még mindig lehetséges, hogy a jó győzedelmeskedik. Utoljára egy könnyes csókot nyomok még Acorn mozdulatlan

fejére, aztán felállók, és Angharrad már térdre is ereszkedik. Átvetem rajta lassan a lábam, alig látok és a hangom is gyenge.

– Bradley - – Csak te vagy rá képes – mondja, és szomorúan mosolyog rám. –

Csak te tudod őt megmenteni.

435

Lassan bólintok, és próbálok Toddra gondolni, vajon mi lehet most vele-

Arra gondolok, hogy meg kell őt mentenem, őt, magunkat, és ezt az egész rohadt mindenséget-

Egyszerűen nem bírok búcsúzkodni Bradleytől, de tudom, ezt ő is megérti, és csak egy gyííí Angharradnak, aztán gyors vágtában elindulunk az utolsó utunkra, az óceán felé.

Jövök már, Todd, gondolom. Itt vagyok-

[TODD]

Fogalmam sem van, mennyi időbe telik, míg végre sikerül kiszabadítani a szíj alól a csuklómat. Bármilyen anyag is van ebben a tapaszban, ami még mindig a nyakamon van és viszket, de megvakarni se bírom, szóval ez a szer eléggé lelassított és nem csak a testemet, hanem a Zajomat is-

De próbálkozom és próbálkozom, közben a Mesterpolgár végig valahol odakint van, gondolom, a hólepte, homokos partnyúlványon a beomlott fal mögött a sarokban. Odakint csapkodnak a hullámok, és a hangjuk mögött egy másik, állandóan robajló hang zúg, a folyó lehet az, a hangos és dübörgő folyó, ami most találta meg útját vissza az óceán felé. A Mesterpolgár szándékosan itt szállt le az űrhajóval, hogy várjuk be, bármi is történik.

A két hadsereg meg a távolban utoljára összecsap egymással. Mind meghalunk, mert a szpakkerek vagy millióan vannak. Rángatom a jobb csuklómat megint a szíj alatt, és végre érzem,

hogy egy kicsit engedett a szorítás. Közben az jár az eszemben, hogy milyen lenne itt az élet itt

letelepedni a nagy víz mellett és csak halászgatni. Viola azt mondta, hogy az óceánban akkora halak vannak, hogy inkább ők esznek meg bennünket, mint fordítva, de biztos meg lehetne oldani, biztos lehet itt élni valahogy úgy, ahogy a völgyben majdnem sikerült.

Milyen szánalmasak az emberek. Semmi jót nem képesek úgy csinálni, hogy aztán ne szúrják el. Ha valamit felépítenek, biztos, hogy lerombolják.

436

Nem a szpakkerek miatt jutottunk ide, ahol tartunk. Saját magunk miatt. – Teljesen igazad van — mondja a Mesterpolgár, most tért vissza

a kápolnába. Az arca valahogy megváltozott, levertnek tűnik. Mintha valami baj lenne. Tényleg nagy baj.

– Todd, a dolgok kicsúsztak a kezemből — folytatja, és nem is néz rám, de nem is néz sehova, mintha valamit hallana, amitől hihetetlenül csalódott lett. — A dolgok a távoli hegytetőn-

– Melyiken? És Violával mi van? Jól van? Felsóhajt. – Tate százados elárult, Todd. És a szpakkerek is

cserbenhagytak. – Hogy? De honnan tudja? – Todd, ez a világ, ez a világ — mondja, nem is válaszol nekem. –

Azt hittem, hogy irányítani tudom ezt a világot és irányítottam is. – A szemei rám villannak. — Egészen addig, amíg meg nem ismertelek téged.

Nem mondok semmit. Mert egyre ijesztőbben néz ki. – Lehet, hogy megváltoztattál engem, Todd. De nem csak te. – Engedjen el. És megmutatom, hogy tényleg meg tudom magát

változtatni. – Nem figyelsz rám — mondja, és megfájdul megint a fejem,

néhány pillanatig meg sem bírok szólalni. — Igen, megváltoztattál engem, én pedig a legkisebb hatással sem voltam rád. — Odasétál az asztalhoz. — De ez a világ is megváltoztatott engem.

Most veszem csak észre, hogy milyen különös a hangja, mintha már nem is csak az övé lenne, minden szava furcsán visszhangzik.

– Ez a világ, amiért figyeltem rá, és amiért törődtem vele, szép lassan kifordított önmagámból, és az egykori büszke, erős férfi, aki voltam, bizony megváltozott. — Megáll a lábaimnál. – Todd, egyszer azt mondtad, hogy a háború szörnyeteggé teszi az embert. Nos, a túl sok tudás ugyanezt teszi. Ha túl sokat tudsz meg az emberiségről, arról, hogy milyen gyönge, hogy milyen szánalmasan mohó és hiú, és hogy milyen nevetségesen könnyen irányítható.

Keserűen elmosolyodik. – Tudod Todd, csak az ostobák tudnak igazán bánni a Zajukkal. Az érzékeny, okos emberek, mint te meg

437

én, mi szenvedünk tőle. És a hozzánk hasonlóknak muszáj őket irányítanunk. A saját érdekükben és a mi érdekünkben is.

Aztán elfordul, és a semmibe bámul. Én meg rángatom a csuklómat a szíjak alól.

– Megváltoztattál engem, Todd. Jobb emberré tettél. De épp csak annyira, hogy tudjam, milyen rossz is voltam valójában. Erre csak akkor jöttem rá, amikor hozzád hasonlítottam magam. Addig azt hittem, hogy amit teszek, az jó. — Megáll mellettem. – De aztán te megmutattad, hogy nincs igazam.

– Maga mindig gonosz ember volt. És én nem csináltam semmit. – Ó, Todd, dehogynem. Ott volt az a zümm, amit a fejedben

éreztél, a hang, ami összekötött bennünket. Ekkor jelent meg bennem először a jó, ekkor tapasztaltam meg először. Rajtad keresztül éltem át először, milyen jónak lenni. — A tekintete elsötétül. – Aztán megjelent Ben, és el akartad venni tőlem az egészet. Hagytad, hogy egy pillanatra meglássam, mi a jóság, amit egyedül sosem lettem volna képes felfogni, és ezért a bűnért, Todd Hewitt, ezért a bűnért cserébe, ezért az önismereti leckéért cserébe-

Lehajol és kezdi kioldozni a szíjat a lábamnál. – Egyikünknek meg kell halnia — mondja.

{VIOLA}

Angharrad egészen más, mint Acorn, szélesebb, erősebb, gyorsabb, de mégis aggódom.

– Kérlek, légy jó kislány – suttogom, nem is neki igazából, mert tudom, hogy annak semmi értelme.

Mert ő csak annyit mond, hogy Fiúcsikó és már száguld is. A fák elsuhannak mellettünk, a dombok egyre laposabbak, egyre

jobban szétterülnek, ahogy közeledünk a szemünk előtt egyre többször felbukkanó folyó felé. Ugyanarra zúg vadul, amerre mi haladunk.

De az óceánt még nem látom, csak újabb fákat és fákat megint. A hó továbbra is kövér pelyhekben hullik, kavarog a levegőben, még a sűrő erdőben is hófúvás van.

438

Ahogy a nap egyre lejjebb kúszik az égen, a szívem is sajog, mert nem tudom, mi történt a hegytetőn, mi történt Bradleyvel és mi történt Todd-dal az óceánnál-

Aztán egyszer csak ott van előttem- Az erdőből egy hasadékon át még a csapkodó hullámokat is

látom, olyan közel vagyok, és azt is, hogy a kis öbölben ott a kikötő az elhagyatott épületekkel, és ott van, igen, ott ül közöttük a felderítő űrhajó is-

Aztán megint sűrűbb lesz az erdő, és újra eltűnik minden a fák mögött-

De mindjárt odaérünk. Nem sok van már. Tarts ki, Todd! Tarts ki!

[TODD]

– És az maga lesz — mondom, amikor a másik lábamat is eloldoz- za. – Maga lesz az, aki kettőnk közül meghal.

– Tudod mit, Todd? — mondja egészen halk hangon. — A bensőm egy része abban bízik, hogy neked lesz igazad.

Megvárom, míg kikötözi a bal kezemet is, aztán felélendülök, de ő már hátrál is a part felé vezető kijárathoz, és szórakozottan nézi, hogyan szabadítom ki a másik kezem.

– Odakinn várlak — mondja, és kilép a kápolnából. Próbálok utánaküldeni egy VIOLÁT, de még mindig gyenge

vagyok, ő meg oda se figyel rám, csak eltűnik odakint. Végre sikerül kioldozni magam, leugrom az asztalról és egy kicsit várnom kell, mert imbolyog minden, de aztán én is elindulok kifelé- Az óceán jéghideg partja felé.

Egy sor lerobbant házat látok meg először, már csak pár deszka és a homok maradt meg majdnem mindből, a néhány betonépület, köztük a kápolna, valamivel jobb állapotban van. Északra tőlem az erdő felé egy utat látok, biztos az vezet ÚjPrentissvárosba. De most az úton a folyó hömpölyög át.

439

A hó egyre jobban szakad, és a szél is feltámadt. A hideg úgy vág át az egyenruhámon, mint egy hűvös fémkés, úgyhogy szorosabbra húzom magamon a kabátot.

Aztán az óceán felé fordulok- Tejóég- Bémeg, de hatalmas! Elképzelni se tudod. Túlnyújtózik a látóhatáron, de nem csak

előttem, hanem észak felé meg dél felé is végtelenül, amerre csak ellátok, de úgy, mintha odafeküdt volna a küszöbödre és arra várna, hogy elnyeljen, amikor hátat fordítasz. Neki az is mindegy, hogy esik-e a hó. Az óceán csak tajtékzik rendületlenül, mintha meg akarna támadni, mintha a hullámok ökölcsapások lennének, amelyekkel le akar dönteni a lábadról.

És lények vannak benne. Még a partot verdeső habzó és sáros vízben, meg a folyó sűrű páragőzében és a hullámai alatt is jól látszik, hogy árnyékok mozognak a felszín alatt-

Jókora árnyékok- – Nem semmi, igaz? – hallom. A Mesterpolgár hangja. Megpördülök. Sehol nem látom. Aztán lassan megfordulok

megint. A lábam alatt homokkal borított beton van, olyan ez a hely, mintha régen valami tér vagy sétány lett volna itt a parton, ahol az emberek, miután kijöttek a kápolnából, itt sétálgattak, vagy kiültek ide a napra.

Csak most nem ők vannak itt, hanem én, és amúgy rohadttul reszketek a hidegtől.

– MUTASSA MAGÁT, GYÁVA FÉREG! – üvöltöm. – Hát, a gyávaság talán az egyetlen dolog, amit nem tudsz a

fejemre olvasni, Todd. — Megint a hangját hallom, de mintha máshonnan jönne.

– AKKOR MEG MIÉRT BUJKÁL? – megint megfordulok, a kabátot szorítom magamhoz, mert dermesztő hideg van. Halálra fagyunk mindketten, ha itt maradunk.

Aztán meglátom az űrhajót lejjebb a parton, ahol földet ért. Csak rám vár-

– Todd, én nem próbálkoznék vele – hallom megint a hangját.

440

– Meghalsz, mielőtt odaérsz. Megint megfordulok. – NEM JÖN A SEREGE, IGAZ? – ordítom.

– HÁT ÍGY ÉRTETTE AZT, HOGY TATE CSERBENHAGYTA MAGÁT! NEM JÖNNEK IDE!

– Eltaláltad — és a hangja most más, mint az előbb. Most egy valódi hang szól egy valóságos helyen. Megpördülök megint. És ott van, az egyik romba dőlt faház előtt. – Honnan tudja? — kérdezem, és kifeszítem a Zajom, készen

állok a harcra. – Hallottam. Mondtam neked, hogy mindent hallok. – Elindul

lassan felém. – És lassan, lassan, ez tényleg szó szerint így lesz. Megnyitottam magam ennek a világnak a hangja előtt. És most. – Megáll a homokkal borított tér szélén, körülötte szakad a hó. — És most mindent hallok benne.

Nézem a szemét. És végre megértem, miről beszél. Tényleg mindent hall. És megőrül ettől. – Még nem teljesen – mondja, a tekintete sötét, a hangja meg

olyan, mint egy visszhang. – Előtte még van egy kis dolgom veled. Mert egy napon, Todd Hewitt, te is mindent hallani fogsz.

A Zajom jól felhergelem, még a hőmérséklete is emelkedik, egyetlen szó körül kering, és olyan súlyossá teszem, amennyire lehet, és az se érdekel, ha ezt mind hallja, mert úgyis nemsokára bekövetkezik-

– Így van – mondja a Mesterpolgár. És akkor felém küld egy Zajrohamot- Elugrom előle, hallom magam mellett huss! ahogy elszáll- A földre érve tovább gördülök még a hóban és a homokban aztán

visszanézek rá, elindult felém- VIOLA! hajítom felé- És a küzdelem megkezdődik-

441

(AZ ÉG)

Jól döntöttél, mutatja a Forrás, amikor a fák között az óceán felé tartunk.

Az Égnek nincs arra szüksége, hogy jóváhagyják a tetteit, mutatom neki.

Egész jól haladunk. A gyilkocéroszok gyorsabbak, mint a Tisztogató állatai, jobban hozzászoktak az erdőhöz is, és akkor is ugyanúgy rohannak, ha nincs előttük út. A folyó odalenn a völgyben úgy tűnik, hogy megtalálta a medrét, talán meg is változtatta a korábbi folyáshoz képest. A köd még mindig sűrű, a hó pedig szakad, lenn a völgyben mégis lángol még itt-ott a tűz. De mi most csak előre figyelünk, megyünk az ellenség felé, és hirtelen megnyílik előttünk egy tágas fennsík, ahol kérődzők legelnek-

Várj, szól a Forrás, és akkor veszem észre, hogy elhagytam őt is és a katonákat is. Várj! mutatja megint. Hallok valamit odafentről-

Nem lassítok, de jobban megnyitom magam előtt a hangom- És tényleg ott van, még mielőtt látnám, már hallom, egy

Tisztogató férfi az - Bradley, hallom a Forrást, és aztán elindulunk a hang irányába,

átrohanunk néhány fás részen, és amikor rátalálunk, úgy megrántjuk a gyilkocéroszok kantárszíját, hogy mind megfeszülünk a nyeregben.

– Ben? – szól meglepetten a Bradley nevű férfi ijedten nézve rám. Minden rendben, mondja a Forrás. Vége a háborúnak. Egyelőre,

mutatom. Hol van a Kés egyetlenje? A Bradley nevű férfi tanácstalanul néz rám, aztán a Forrás segít

neki és megmutatja, hogy Violáról van szó. A hangjában meglátjuk egy állat holttestét, falevelekkel és

ágakkal beborítva, amit mostanra már a vastag hótakaró is betemetett.

– A lova – mondja a férfi. – Betemettem őt és épp próbáltam tüzet gyújtani-

És Viola?mutatja a Forrás. – Az óceánhoz ment, hogy segítsen Toddnak.

442

A Forrás hangját elöntik az érzések, olyan nagy hullámban, hogy az én hangomba is jut belőle, szeretet és félelem áradat a Kés iránt-

Én már indulok is tovább, a gyilkocéroszomat egyre sürgetem, magunk mögött hagyjuk a Forrást és a katonákat is-

Várj, szól utánam újra a Forrás- De elsőként akarok eljutni az óceánhoz- És egyedül kell az óceánhoz mennem- És ha a Kés tényleg ott van- Nos, akkor majd meglátom, mi lesz-

[TODD]

Az első felélökött VIOLÁ-val el is kapom a Mesterpolgárt, látom, hogy megtántorodik-meg, nem elég gyors, hogy kitérjen előle-

Már fordul is és lövi felém a Zaját és bár újra elhajolok, azt érzem, mintha felhasították volna a fejem tetejét, és leugrok a homokkal épphogy beborított betondarabról a hullámok felé, és gurulok lefelé a lejtőn, a homokban és a hóban, így legalább néhány pillanatig eltűnök a Mesterpolgár szeme elől-

– Ugyan már Todd, nincs arra szükség, hogy lássalak- És bamm, egy újabb Zajtámadás, SEMMI VAGY SEMMI VAGY

SEMMI VAGY SEMMI VAGY- Aztán visszafelé gurulok, megfogom a fejem és kényszerítem

magam, hogy nyissam ki a szemem- Meglátom magam előtt a parton a folyót, ahogy belezúdul- bele az

óceánba, és csak nézem a vizet, ahogy úszik benne az irtóra sok törmelék, és ahogy a vízben a hullámok fákat, házak roncsait és bizony embereket dobálnak- Akiket ismerek-

Talán Viola is közöttük van- És a Zajomban irtózatos harag támad fel- Felállok- VIOLA! Arra gondolok, és csak utána veszem észre, hogy azt sem tudom,

hol van, csak ösztönösen érzem, hogy merre lehet, és odaküldöm-oda neki, aztán arra fordulok, hogy lássam, és hátraesik a betonozott

443

térre, a csuklójával próbál megtámaszkodni- Hallom egy megnyugtató roppanásból, hogy eltörött. Vigyorog. – Lenyűgöző – mondja fájdalomtól rekedt hangon.

– Todd, igazán lenyűgöző. – Egyre jobban és erősebben tudod uralni a Zajod. – Megpróbál felállni az ép karja segítségével. – De nagy ára van ennek. Todd, hallod a világ hangját, ami körbevesz?

VIOLA! gondolom újra- Megint megtántorodik- De most nem esik el- – Azért, mert én hallom – mondja. – Mindent hallok. A tekintete megvillan, én pedig megdermedek- És ott van belül a fejemben, a zümmel együtt, ami összeköt

bennünket- – Hallod már? – kérdezi újra- És- És igen- Igen, hallóm- Ott van, mint egy robaj, az óceán és a folyó hullámzásának robaja

mögött- A bolygón létező valamennyi lény robaja- Mind elképzelhetetlenül hangosan beszél, egyetlen, közös

hangban- Megsemmisülök egy pillanatra- Persze ő pont erre vár- Egy éles fájdalom a fejembe nyilall- Térdre esek- De csak egy pillanatig tart- Mert a hangok robajában- Még akkor is, ha ez nem lehetséges- Még akkor is, ha neki nem is van Zaja- Esküszöm, hogy Violát hallom- Esküszöm, hallom, ahogy közeledik- És anélkül, hogy kinyitnám a szemem- VIOLA! És meghallom, hogy a fájdalomtól felmordul a Mesterpolgár- Én pedig felállok-

444

{VIOLA}

A talaj kezd meredeken lejteni, és most már szüntelenül a szemünk előtt van az óceán-

– Mindjárt odaérünk – lihegem. Fiúcsikó, mondja Angharrad- És egy ugrással elhagyjuk az erdő utolsó fáit és kiérünk a parthoz.

Angharrad patái havat és homokot rúgnak fel, miközben balra indulunk, a lakatlan város és a folyó feléTodd és a Mesterpolgár felé-

– Ott vannak! – kiáltom, és Angharrad is meglátja őket és nyargalni kezd feléjük a homokban-

Fiúcskó! kiáltja- – TODD! – ordítom- De a hullámok túl hangosak és hatalmasak- És esküszöm, hogy hallok valamit. Az óceán felől Zaj száll felém,

én a tajtékzó vízre vetem a pillantásom, amiben sötét árnyékok mozognak-

De aztán újra előrenézek, és azt kiáltom folyamatosan, TODD!- És meglátom- A Mesterpolgárral viaskodik egy homokkal borított téren, egy

kápolnának tűnő épület előtt- És belém villan, hogy mennyi szörnyűséges dolog történt már

velem és Todd-dal különböző templomokban- – TODD! – kiáltok újra- És látom, hogy az egyikük hátrafelé tántorog valamitől, csak Zajcsapás lehet- És a másik félreugrik, de fogja a fejét- llyen messziről nem tudom

megállapítani, hogy melyikük ki- Ugyanazt az idióta egyenruhát hordják- Megint elcsodálkozom, hogy Todd milyen nagyra nőtt-

Olyan magas, hogy nehéz megkülönböztetni őket- És a mellkasomat még erősebben szorítja össze az aggodalom- Angharrad is érzi ezt- Fiúcsikó kiáltja- És még gyorsabban vágtatunk-

445

[TODD]

Hátra, gondolom a Mesterpolgárra, és látom, hogy hátralép- hátra, de csak egyet, és akkor egy újabb villanásnyi Zaj jön felém, én pedig felhördülök-fel a fájdalomtól és szinte fellök a hulláma, és akkor meglátok a homokban egy törött betondarabot, felkapom és hirtelen hátrafordulok, hogy felé hajítsam-

– Dobd el — zümmögi- Én ledobom- – Todd, fegyvert nem használunk. Nálam sincs, látod?

Rádöbbenek, hogy tényleg, még egy puska sem van nála, a felderítő űrhajó pedig túl messze van ahhoz, hogy azzal kezdjen valamit. Azt akarja, hogy a puszta Zajunkkal küzdjünk meg egymással-

– Pontosan – mondja —, és győzzön az erősebb férfi. Újra megüt- Felmordulok, aztán visszaütök-vissza egy VIOLÁ-val és neki-

iramodok át a kis téren, csúszkálok a hóban, de azért futok tovább az egyik lerobbant faház felé-

– Nem túl jó ötlet – zümmögi a Mesterpolgár- És a lábam nem fut tovább- De aztán felemelem az egyiket- És aztán a másikat is- És már rohanok újra- Hallom, a Mesterpolgár felnevet mögöttem. — Nagyon ügyes. Négykézláb bemászom egy fa mögé és lehasalok, hogy ne lásson,

bár tudom, hogy ennek nem sok értelme van, de most gondolkodnom kell -

– Todd, mi ketten nagyon jól illünk egymáshoz — mondja a Mesterpolgár. Tisztán hallom, pedig a hullámverésnek, a folyó zúgásának és minden másnak is el kellene nyomnia a hangját. A fejembe beszél bele közvetlenül.

Ahogy mindig is szokta. – Todd, mindig te voltál a legjobb tanítványom.

446

– Hagyjon békén ezzel a baromsággal — ordítom, és közben körbe-körbe tekintgetek a farakás mögött, hátha meglátok bármit, akármity ami segíthet-

– Jobban irányítod a Zajod, mint bárki más, persze engem kivéve – szövegel tovább, és egyre közelebb jön hozzám. – Másokat is tudsz vele irányítani. Úgy használod, mint egy fegyvert. Mindig is mondtam neked, hogy az erőd az enyémet is képes túlszárnyalni.

Aztán újra megüt, most kapom a legerősebbet és az egész világ kifehéredik, de a fejemben továbbra is Violára gondolok, és megmarkolok egy deszkát és felhúzom magamat, lábra állok és a legerősebb zümmel, amire csak képes vagyok, azt gondolom, hogy HÁTRA!

És egyet hátralép. – Ez igen! – mondja, és még mindig azt játssza, mennyire le van

nyűgözve. – Nem veszem át a maga helyét – mondom, és kilépek a roncsok

mögül. – Akármi is történjen- Lép még egyet hátra, pedig nem is mondtam neki. – Valakinek meg kell tenni – mondja. – Valakinek irányítania kell

a Zajt, meg kell mondani az embereknek, hogyan kell azt használni, és azt is meg kell nekik mondani, mit tegyenek.

– Senkinek nem kell megmondani semmit másoknak – mondom, és még egy lépést teszek előre.

– Te mindig az egyenes utat járod, igaz? — kérdezi. Újabb lépést tesz hátrafelé. Már a homokos tér legszélén van, még mindig felém tartja a törött csuklóját, és látom, hogy egy véres csont áll ki a bőréből, és a Mesterpolgár nem úgy néz ki, mint akinek nem vannak fájdalmai. Már csak a meredek lejtő van mögötte és a hullámok, és ott az óceánban meglapuló sötét árnyékok-

A Mesterpolgár szeme éjfekete és a hangja egyre jobban visszhangzik-

– Todd, a világ elevenen felfal engem. Ez a világ, és benne az összes információ. Túl sok nekem. Túl sok ahhoz, hogy irányítani tudjam.

– Akkor hagyja abba a próbálkozást – mondom, és megütöm azzal, hogy VIOLA-

447

Megtántorodik-meg, de nem esik el. – Nem tudom – mosolyog.- Nekem nem olyan a természetem. De te, Todd. Te erősebb vagy nálam. Te tudsz majd vele bánni. Te képes leszel uralni ezt a világot.

– Ennek a világnak nem van rám szüksége. Utoljára mondom, én nem vagyok maga.

Az egyenruhámra néz. — Biztos vagy te ebben? Elönt a düh és erősen megütöm őt egy újabb lökés VIOLÁ- val. Megint megremeg, de nem lép hátra, és hozzám vág egy

Zajcsapást. Összeszorítom a fogamat és készülök egy újabb csapásra, hogy beleüssek az idióta, vigyorgó képébe.

– Itt lehetünk egész délután és ütlegelhetjük egymást, míg zavarodott roncsok nem leszünk. Szóval engedd meg, Todd, hogy elmeséljem, mi forog itt kockán.

– Fogja be- – Ha te győzöl, tiéd lesz a világ- – Én nem akarom- – De ha én győzök- És váratlanul megmutatja nekem a Zaját- Ez az első alkalom, hogy látom, az egészet látom, nem is tudom,

egészen onnantól fogva, hogy a Régi Prentissvárosban élt, a kezdetektől fogva-

És jéghideg, hidegebb a Zaja, mint ez a fagyos part- És üres- A világ hangja úgy veszi őt körbe, mintha a messzi űr akarná a

hihetetlen súlyával darabokra zúzni- Az, hogy megismert engem, egy időre elviselhetővé tette számára

ezt a világot, de most- Már csak arra vágyik, hogy elpusztítsa, hogy elpusztítson

mindent- És megértem, hogy ez az, amit akar- Mindennél jobban akarja- Hogy ne halljon semmit- És a gyűlölete, ami megtölti a Zaját, ami a Zajából árad, az olyan

erős, hogy nem is tudom, képes vagyok-e legyőzni, mert erősebb nálam, mindig is erősebb volt, és belenézek egyenesen az

448

ürességébe, ami kényszeríti őt, hogy pusztítson és pusztítson, és nem is tudom, hogy-

– Todd! Elfordulok és a Mesterpolgár úgy kiált fel, mintha kitéptem volna

belőle valamit- – TODD! És ott, a havon keresztül, az én lovamon, az én piszkosul remek

kis lovamon- Viola- És a Mesterpolgár rám támad, teljes erejével-

{VIOLA}

– TODD! – ordítom, ő pedig megfordul, a tekintete engem keres- Aztán felkiált a fájdalomtól, mert a Mesterpolgár megüti a Zajával

és megtántorodik, az orrából vér folyik és Angharrad azt üvölti, Fiúcsikó! És vágtatni kezd felé a homokon keresztül, én a nevét kiáltom, torkom szakadtából kiáltom- -TODD!

Hall engem- Felnéz, megtalál- Még mindig nem hallom a Zaját, csak annyit, amit a Mesterpolgár

ellen használ- De látom, mi van a szemében- És újra azt mondom- – TODD! Mert ezzel lehet legyőzni a Mesterpolgárt- Egyedül nem vagy rá képes- De együtt igen- – TODD! És akkor a Mesterpolgárhoz fordul, és látom a Mesterpolgár arcán

az idegességet, amikor meghallom a saját nevemet, ami olyan hangosan dübörög, mint egy mennydörgés-

449

[TODD]

VIOLA! Mert itt van- Eljött- Eljött értem- És a nevemet kiáltja- És érzem az erejét, ami keresztülhasítja a Zajomat, mint a tűz- És a Mesterpolgár megtántorodik-meg, mintha képébe nyomtam

volna egy egész sor házat- – És ez igen – morogja és közben a fejét fogja — Megérkezett a

kősziklád, akiből az erődet meríted. – Todd! — hallom újra a hangját- És én átveszem tőle és használom- Mert érzem, hogy ott van, ellovagolt a világ legvégére, csak

miattam, hogy megtaláljon és megmentsen, ha szükségem van rá- Szükségem volt rá- És-

VIOLA! A Mesterpolgár újra meghátrál, a törött csuklójára esik és látom,

hogy vér folyik a füléből is- -Todd! – kiáltja megint Viola, de most úgy, mintha azt kérné,

hogy nézzek rá, én pedig odanézek és látom, hogy a tér szélén megállítja Angharradot és rám néz, a szemembe néz-

Én pedig olvasok benne- Pontosan tudom, hogy mire gondol- A Zajom meg a szívem és a fejem robbanásig telik, úgy megtelik,

hogy azt érzem, mindjárt széthasadok- Mert ő azt mondja- Mert Viola azt mondja a szemével, az arcával és teljes lényével- – Tudom — mondom neki rekedt hangon. — Én is téged.

450

És aztán a Mesterpolgárhoz fordulok, csordultig vagyok Violával, azzal, hogy mennyire szeret engem, és hogy én mennyire nagyon szeretem őt-

És ettől olyan erős leszek, mint egy hegy- És fogom ezt az erőt és nekivágom-neki a Mesterpolgárnak-

{VIOLA}

A Mesterpolgár hátravetődik a lejtőn, a tajtékzó hullámok felé gurul, aztán útját állja egy homokbucka-

Todd hátranéz rám- A szívem a torkomban dobog- Még mindig nem hallom a Zaját, de tudom, hogy most arra gyűjti,

hogy lecsapjon vele- Aztán azt mondja: -Tudom. Én is téged. És engem néz, a szeme csillog, és széles mosoly van az arcán- És bár nem hallom őt- De ismerem- Tudom, hogy mire gondol- Nem hallom a Zaját, de most, ebben a pillanatban mégis képes

vagyok olvasni Todd Hewittot- Ő pedig látja, hogy olvasom őt- És egy pillanatra- Újra értjük egymást- És érzem kettőnk erejét, amikor a Mesterpolgárhoz fordul- És nem üti meg a Zajával- Egy halk zümmöt küld felé a levegőben- – Induljon el hátrafelé – mondja Todd a Mesterpolgárnak, aki

lassan feláll, fogja a csuklóját- És elindul hátrafelé- A tajtékzó habok felé- – Todd? Mit csinálsz? – kérdezem. – Nem hallod őket? Nem hallod, milyen éhesek? – kérdezi. A

habok felé vetek egy pillantást-

451

Árnyakat látok, hatalmas árnyékokat, akkorák, mint egy ház, ide-oda úszkálnak a csapkodó hullámok alatt-

Azt hallom csak felőlük, hogy Enni- Ennyit, ezt az egy szót- Enni- A Mesterpolgárról beszélnek- Odagyűltek, ahol a Mesterpolgár áll, aki most elindult feléjük- Todd vette rá- -Todd? – mondom- És a Mesterpolgár azt mondja: – Várj.

[TODD]

– Várj – mondja a Mesterpolgár. És most nem az irányítós hangon kér, semmi zümm válaszként

arra, amit én küldtem felé, arra, hogy induljon az óceánba, vesse bele magát, hogy falják fel azok a lények, amik egyre közelebb és közelebb úszkálnak hozzá, és alig várják, hogy beleharapjanak. Csak ennyit mond: – Várj – mintha csak udvariasan kérne.

– Nem kegyelmezek — mondom. — Talán megtenném, ha tudnám, hogy lehet segíteni magán. De az a helyzet, hogy sajnos magán már nem lehet segíteni.

– Tudom – válaszol. Újra elmosolyodik, de most tele szomorúsággal, amiről tudom, hogy valódi. — Tudod jól, Todd, hogy megváltoztattál engem. Valamennyire jobb ember lettem. Épp csak annyira, hogy észrevegyem a szeretetet, amikor találkozom vele. — Violára néz, aztán vissza rám. — És ez pont elég ahhoz, hogy most megmentselek téged.

– Megmentsen engem? – kérdezem, de arra gondolok, hogy Lépjen hátrébb, ő pedig hátrál egy lépést.

– Igen, Todd – mondja, és egy izzadtságcseppet veszek észre a felső ajkán, látom, hogy próbál ellenállni nekem. – Azt akarom, hogy ne kényszeríts be a hullámok közé-

– Jó esélye van arra, hogy- – Önszántamból megyek bele-

452

Ferde szemmel nézek rá. – Elég a kis játékaiból – mondom és kényszerítem, hogy lépjen hátra még egyet. – Vége van.

– Todd Hewitt, te vagy az a fiú a városból, aki nem tud ölni. – Már nem vagyok fiú. És megölöm magát. – Tudom. És ettől csak még jobban hasonlítasz majd rám, nincs

igazam? Megállok, ott tartom őt egy pillanatra, a hullámok csapkodnak

mögötte, a lények harcba szállnak egymással érte, és ezek aztán bémeg jócskán nagyok-

– Todd, sosem hazudtam neked az erődről. Elég erős vagy ahhoz, hogy átvedd a helyem, ha akarod-

– Nem akarom- – És ahhoz is van elég erőd, hogy olyanná válj, mint Ben. Ettől összerezzenek-össze. – Mi köze ehhez Bennek? – Ő is hallja ennek a bolygónak a hangját, Todd, ugyanúgy, mint

én. Ugyanúgy, ahogy hamarosan te is fogod. De ő benne él, engedi, hogy átjárja őt, a része neki, anélkül hogy közben elveszítené önmagát.

A hó még mindig esik, rátapad a Mesterpolgár hajára. Iszonyúan fázom most már.

– Lehetsz olyan, mint én. Vagy lehetsz olyan is, amilyen ő. Lép egyet hátra. Nem én kényszerítettem rá. – Ha megölsz, akkor egy lépéssel távolabb kerülsz tőle – folytatja.

– Ha a jóságod képes volt arra, hogy megváltoztasson engem, akkor arra is képes, hogy most megakadályozzon abban, hogy olyanná válj, mint én vagyok.

Violához fordul. — A fémpántokra adott gyógyszer, az valódi. Viola rám néz. — Tessék? – Az első adag pántokba lassan ható mérget tettem, hogy

megöljek vele minden egyes nőt. És az összes szpakkert is. – MI? – kiáltom. – De az ellenszer valódi és hatásos. Todd kedvéért csináltattam –

folytatja a Mesterpolgár. — A felderítő űrhajón hagytam a vizsgálati eredményeket. Lawson nővért megkérdezhetitek erről. A búcsúajándékom neked, Viola.

453

Megint rám néz, az arcán szomorú, szomorú mosollyal. — Az elkövetkező években ti ketten fogjátok majd alakítani ezt a világot. Nagyot sóhajt. — És én hálás vagyok azért, hogy nem kell végignéznem.

Aztán megfordul, és nagy léptekkel elindul a víz felé, csak megy megy és megy-

– Várjon! — kiált utána Viola- De a Mesterpolgár nem áll meg, egyre nagyobbakat lép, szinte

már fut, és érzem, hogy Viola lecsusszan Angharrad hátáról és mindketten odajönnek mellém és együtt nézzük, ahogy a Mesterpolgár csizmája a vízbe csobban, aztán egyre mélyebbre gázol bele az óceánba, majdnem elsodorja egy hullám, de ő kihúzza magát és megy tovább-

Hátrafordul és ránk néz- A Zaja csöndes- Az arcáról semmit nem tudok leolvasni- És akkor unatkozó morajlással felbukkan egy árny a víz felszínén,

egy hatalmas száj, fekete fogak, félelmetes, nyálkás pikkelyek, és a Mesterpolgár felé igyekszik-

Oldalra fordítja a fejét, hogy elkapja a Mesterpolgár testét- És ő egy hang nélkül tűri, ahogy a hatalmas lény belevágja a

hullámokba- Aztán magával vonszolja a víz alá- A Mesterpolgár eltűnt.

{VIOLA}

– Eltűnt – mondja Todd, és ugyanazt érzem, amit ő, egyszerűen nem tudjuk elhinni. – Csak úgy besétált. – Hozzám fordul. – Egyszerűen belesétált az óceánba.

Alig kap levegőt, zaklatottnak látszik, kimerítette, ami történt. Aztán rám néz. – Viola- Átölelem, és ő is átölel, és nem kell mondanunk semmit,

egyáltalán semmit.

454

Mert tudjuk- – Vége van – suttogom. – El sem hiszem. Vége van. – Szerintem ő tényleg erre vágyott – mondja Todd, és még mindig

csak ölel engem. – Azt hiszem mostanra belepusztult abba, hogy képtelen mindent irányítani.

Nézzük az óceánt és a hatalmas lényeket, akik még a víz felszínén köröznek, talán arra várnak, hogy Todd vagy én is felkínáljuk nekik magunkat. Angharrad kettőnk közé dugja az orrát, Todd arcába ütközik vele, és azt mondogatja, Fiúcsikó, amitől kicsordul a könnyem. Fiúcsikó.

– Hé, kislány – mondja neki Todd és megsimogatja Angharrad orrát, és még mindig ölel engem, de elkomorul az arca, ahogy Angharrad Zajában olvas. – Acorn? – kérdezi.

– Hátrahagytam Bradleyt – mondom neki, és újra folyik a könnyem. – Wilfet és Lee-t is, és azt sem tudom, mi történt odafenn-

– A Mesterpolgár annyit mondott, hogy Tate cserbenhagyta őt. Meg hogy a szpakkerek is cserbenhagyták. Ez csak jót jelenthet.

Vissza kell mennünk. – Kibontakozom a karjaiból és a felderítő űrhajóra nézek. – Gondolom arra nem tanított meg, hogyan kell azt vezetni, igaz?

Todd azt mondja: – Viola –, de valahogy olyan hangsúllyal, hogy vissza kell fordulnom hozzá.

– Nem akarok olyan lenni, mint a Mesterpolgár. – Nem is leszel soha olyan, az teljes képtelenség. – Nem úgy értettem. És mélyen a szemembe néz. És érzem, hogy jön, érzem az erőt, ami áthatol rajta, most, hogy

végre megszabadult a Mesterpolgártól- És megnyitja a Zaját. Kinyitja, kinyitja és szélesre tárja- Itt van előttem, mindenestül, tárva-nyitva csak nekem, és

megmutat mindent, ami történt vele, az összes érzését- Mindent, amit most érez- Mindent, amit irántam érez-

– Tudom. Tudlak olvasni, Todd Hewitt. Szégyenlősen mosolyogni kezd. Aztán meghallunk egy hangot távol a parttól, onnan, ahol az erdő

a homokos résszel találkozik-

455

(AZ ÉG)

A gyilkocérosz hátán végre kilépünk a partra, és egy pillanatra megszédülök az óceán látványától, olyan hatalmas, hogy betölti a hangom-

De vágtatunk tovább és a Tisztogató lakatlan telepe felé fordulunk-

Elkéstem- A Kés egyetlenje már ideért lóháton- De a Kés sehol- Csak a Tisztogató vezérét látom, az egyenruhája ott

sötétlik a világos hóban és homokban, megragadja, és szorosan magához vonja a Kés egyetlenjét, fogva tartja a kezével-

A Kés ezek szerint meghalt- A Kés meghalt- Ettől a felismeréstől csak tompaságot érzek és

ürességet- Mert még az is űrt hagy maga után, ha az megy el, akit

gyülölsz- De ezek a Visszatérő érzései Én nem a Visszatérő vagyok- Az Ég vagyok- Az Ég, aki békét akar-

Az Ég, akinek meg kell ölnie a Tisztogató vezérét, hogy a béke tartós legyen-

Így hát elindulunk előre, és a távolban a két alak egyre jobban kirajzolódik-

Felemelem a fegyveremet-

456

[TODD]

Csak hunyorgok az egyre sűrűbb hóesésben- – Ki az ott? – kérdezem. – Az nem ló – mondja Viola és ellép tőlem. – Egy gyilkocérosz. – Gyilkocérosz? De én azt hittem- És a tüdőmből kiszakad minden levegő-

(AZ ÉG)

Ellöki magától a lányt, amikor meglátja, hogy fegyverrel a kezemen közeledem-

A hátam mögött meghallok egy hangot, valaki kiált valamit a távolban-

Azt kiáltja, hogy Várj” De a múltban minden bajom abból származott, hogy bizonytalan

voltam, tegyem, ne tegyem- Most nem így lesz- Az Ég most cselekedni fog- A Tisztogató vezére felém fordul- Cselekedni fogok- (de-) És tüzelek.

{VIOLA}

Todd olyan hangot ad ki, mintha a világ kettéhasadt volna, és a mellkasához kap-

A véres, lángoló, füstölő mellkasához- -TODD! – ordítom és felékapok- De ő hátraesik, le a homokba, a szája tátva a fájdalomtól- De nem jön ki belőle semmi levegő, csak hörgő, krákogó hang tör

fel a torkából-

457

Rávetem magam, hogy megvédjem egy következő lövéstől, és le akarom tépni róla az égő ruhát, ami a mellkasán már szétmállott, porlad szét-

-TODD! Riadtan néz a szemembe, a Zaja elszabadult és vadul kavarog,

forog a fájdalomtól és a rémülettől- – Neeee! – suttogom. – Ne ne ne ne! Alig hallom meg a felénk tartó gyilkocérosz dobogását- Alig

hallom meg, hogy követi nem messze egy másik gyilkocérosz is- Ben hangja az egész parton visszhangzik – Várj, üvölti- – Todd? – kiáltom és őrülten szaggatom le a mellkasáról a

maradék ruhát és meglátom alatta a borzalmas borzalmas égést a bőre vérzik és habzik is a torkából rémes krákogó hang bukik elő mintha megszakadtak volna az izmok a mellkasában mintha nem lenne ereje levegőt venni-

Mintha mindjárt megfulladna- Mint aki meghal, most itt előttem, ezen a hideg, havas parton- – TODD! A gyilkocéroszok ideértek mögém- És meghallom az 1017-es Zaját, meghallom, hogy ő volt az, ő

tüzelt- És hallom, ahogy a tévedésére rádöbben- Mert azt hitte, hogy a Mesterpolgárra lő- De nem ő volt az, nem őt lőtte le- Megérkezik Ben is- Ben Zaja rémülten tolakszik előre- De én csak Toddot látom- Azt látom csak, ahogy engem néz- A szemei tárva-nyitva- A Zaja azt mondja, Ne, ne, nem most, ne MOST- És aztán azt mondja, Viola? – Itt vagyok, Todd – a hangom elcsuklik, és kiabálok a

kétségbeeséstől. – Itt vagyok! És aztán azt mondja újra, Viola? Kérdezi- Kérdezi, mint aki nem tudja biztosan, hogy itt vagyok-e-

458

És aztán a Zaja teljesen elhalkul-

Már nem szenved tovább-

Csak néz a szemembe-

És meghal.

Todd meghal.

A VILÁG JÖVŐJE

{VIOLA}

-TODD!-ORDÍTOM. Ne- Ne- Ne- Nem lehet halott- Nem lehet- -TODD! Mintha attól, hogy kimondom a nevét, vissza lehetne forgatni az

időt, és meg nem történtté tenni az egészet- És fel lehetne ébreszteni újra Todd Zaját- Hogy nézzen újra rám- -TODD! A nevét kiáltom megint, de a hangom olyan, mintha vízbe

merültem volna le, és csak a saját lélegzetemet hallom a fülemben, és a saját hangomat, ahogy rekedten a nevét ordítom-

– TODD! Hátulról átkarol valaki, Ben az, reszket mellettem a homokban, a

Zaja darabokra tört és csak Todd nevét ismétli-

459

Felmarkol egy kis havat és Todd sebére tapasztja, megpróbálja hűteni és elállítani a vérzését-

De már túl késő. Elment- Elment- Todd meghalt- Hirtelen minden lelassul körülöttem- Angharrad azt nyöszörgi, Fiúcsikó- Ben Todd arcához szorítja az arcát, hallgatja, hogy lélegzik-e, de

nem hall semmit- – Todd, kérlek! – szólítgatja. De mintha mindez valahol messze történne- Mintha eltávolodtam volna mindentől- A hátam mögött lépéseket hallok, lépéseket, mintha ez lenne az

egyetlen hang az egész univerzumban- Az 1017-es- Leszáll a gyilkocérosza hátáról, a Zaja szédülten kavarog a

tévedése miatt- És a Zajában azon gondolkodik, vajon tényleg tévedés volt-e- Megfordulok, hogy szembenézzek vele-

(AZ ÉG)

Megfordul, hogy szembenézzen velem- Nincs hangja, de eleget látok ahhoz, hogy tudjam, jobb, ha

hátrálok- Feláll- Még jobban hátrálok, a fegyverem a hóba ejtem, mert csak most

veszem észre, hogy még mindig a kezemben fogom- -Te! – köpi a szavakat, és elindul felem, a hangja hátborzongató,

elönti a harag és a kínzó fájdalom- Nem tudtam, mutatom, és csak hátrálok még mindig. Azt hittem,

hogy a Tisztogató vezére az- (tényleg így volt?) – Hazudsz! — ordítja. — Hallak téged! Nem voltál benne biztos!

Nem voltál benne biztos, de mégis lőttél-

460

Ez a Föld nyila, mutatom. A Földnek van erre gyógyszere, még megmenthetjük-

– Már túl késő! Megölted őt! – ordítja keservesen. A háta mögé nézek, a Forrás magához öleli a Kést, tesz még jeget

a mellkasára, bár tudja, hogy már semmi értelme, a hangja meghasadt a fájdalomtól, az emberi hangja pedig zokog kifelé a szájából-

És látom, hogy tényleg igaz- Megöltem a Kést- Megöltem a Kést- – FOGD MÁR BE! – ordítja a lány- Nem akartam, mutatom, és túl későn jövök rá, hogy igazat

beszélek. Nem akartam. – Mégis megtetted! Aztán észreveszi a fegyvert, amit a homokba dobtam-

{VIOLA}

Meglátom a fegyvert, a szpakker fehér, rúdszerű fegyverét, ott hever a földön, ott hever hófehéren a hóban-

Hallom, ahogy Ben a hátam mögött zokog és újra meg újra Todd nevét ismételgeti, és úgy fáj a szívem a mellkasomban úgy fáj, hogy nem kapok levegőt-

De itt van ez a fegyver- Lehajolok, felveszem- És az 1017-es felé tartom- Most már nem is hátrál. Csak nézi, ahogy felemelem- Sajnálom, mondja, és lassan feltartja a két kezét a levegőbe, a két

hosszú kezét, amivel megölte az én Toddomat- – A sajnálkozásod nem hozza őt vissza – mondom összeszorított

fogakkal, és bár a szememből csak úgy ömlik a könny, valami borzalmas tisztaság ébred fel bennem. Érzem a fegyver súlyát a kezemben. Érzem a szívemben a szándékot, ami engedi, hogy használjam ezt a fegyvert.

De nem tudom, hogyan kell.

461

– Mutasd meg! – ordítom neki. – Mutasd meg, hogy kell, hogy megöljelek!

Viola, hallom a hátam mögött Ben elcsukló hangját. Viola, várj- – Nem várok – mondom kőkemény hangon, és még mindig a

szpakker felé tartom a fegyvert. – MUTASD MEG! Sajnálom, mondja újra az 1017-es és bár iszonyú düh van benne,

látom, hogy őszintén mondja, látom, hogy tényleg sajnálja, amit tett, hogy a rémülete csak nő és nő, nem csak amiatt, amit Todd-dal tett, hanem azért is, hogy mit jelent ez a jövőre nézve, hogy a hiba, amit elkövetett, milyen hatással lesz majd ezek után mindenre, és bármit megtenne azért, hogy meg nem történtté tegyen mindent és ne kövesse el ezt a hibát-

Ezt mind látom- De rohadtul nem érdekel-

(AZ ÉG)

– Mutasd! – üvölti. — Vagy a jó égre esküszöm, szétaprítalak ezzel a bottal!

Viola, szólal meg a háta mögött a Forrás, a Kést még mindig a karjaiban tartja, én pedig belenézek a szívébe-

A Forrás szíve összetörött- Úgy összetörött, hogy az megfertőz mindent és kiárad az egész

világra- Mert ha a Föld gyászol, akkor mindannyian gyászolunk- A bánata átjár engem is, az enyém lesz, és a Földé lesz- Látom, mekkora súlya van a tévedésemnek- Tönkreteheti a Földet, veszélybe kerülhet a békénk, és akkor

elpusztul a Föld és feleslegesen dolgoztam annyit, hogy megmentsem-

Ezt a hibát az Égnek nem lett volna szabad elkövetnie- Megöltem a Kést- Végül megöltem a Kést- Amire olyan régóta vágytam- És tessék, semmivel nem lettem több tőle-

462

Csak annyit értem el, hogy most mindenki bánkódik a veszteség miatt-

A hangtalan Tisztogató arcára csak ez van írva- Rám szegezi a fegyvert, pedig nem is tudja, hogyan kell

használni- Így hát megnyitom neki a hangom, hogy megmutassam-

{VIOLA}

Megnyitja nekem a Zaját és tisztán látom, hogyan kell használni a fegyvert, hogy hová tegyem az ujjaimat és hogyan kell megszorítani, hogy a fehér lángok kilőjenek a végéből-

Megmutatja, hogyan tudom megölni őt- Viola, hallom újra Ben hangját a hátam mögött. Viola, nem

teheted. – Ugyan miért nem? – kérdezem, és nem nézek rá, mert a

szemeim az 1017-esre tapadnak. – Megölte Toddot. És ha megölöd őt, mikor lesz vége az öldöklésnek? Na, ezután már hátra kell fordulnom. – Hogy mondhatsz ilyet? –

ordítom. – Hogy mondhatsz ilyet, miközben Todd élettelen testét tartod a karjaidban?

Ben arca elsötétedik és bezárul, és a Zajából olyan sok fájdalom árad, hogy nem tudok tovább nézni rá-

De ő csak mondja tovább- Ha megölöd az Eget, a háború újra elkezdődik. Mindannyian

meghalunk. Azután a Föld nagy részét legyilkolják a világűrből. És ha a telepesek földet érnek, megtámadja őket a maradék Föld. És azután-

Egy pillanatig nem tudja folytatni, de aztán ráveszi magát, ráveszi magát, hogy a szájával mondja ki-

– Viola, akkor vége mindennek – mondja, és közben magához öleli Toddot.

Az 1017-esre nézek, meg sem moccan. – Ő is azt akarja, hogy megtegyem – mondom. – Azt akarja, hogy megtegyem.

463

Ő csak nem akar együtt élni a tévedésével – mondja Ben. – Azt akarja, hogy véget érjen a fájdalom. De attól, hogy egész hátralévő életében emlékezni fog erre a hibára, sokkal jobb Ég lesz.

– Hogy mondhatsz ilyet, Ben? – kiáltom. Mert hallom őket, mondja a Zajával. Mindannyiukat. Az egész

Földet, minden férfit; mindenkit. És nem hagyhatjuk, hogy meghaljanak, Viola. Nem hagyhatjuk. Todd ma épp ennek vetett véget-

De már tényleg nem tudja folytatni. Még szorosabban öleli magához Toddot. Drága fiam, mondja. Drága fiam-

(AZ ÉG)

A lány újra felém fordul, a fegyvert még mindig rám szegezi, a kezeit pedig pont úgy helyezte el, hogy tüzelni tudjon-

– Elvetted tőlem — mondja megtörten. — Eljutottunk idáig, annyi mindenen mentünk keresztül, de végül győztünk! GYŐZTÜNK, és te elvetted őt tőlem!

És nem is tud tovább beszélni- Sajnálom, mutatom újra- És ez most nem csak a Forrás fájdalmának a visszhangja- A saját fájdalmam- És nem csak annak szól, hogy kudarcot vallottam, mint Ég, és

hogy a teljes Földet veszélybe sodortam, miután éppen hogy sikerült megmentenem őket-

Hanem annak is, hogy elvettem egy életet- Életemben először elvettem valaki életét- És visszaemlékezem- Visszaemlékezem a Késre- És a késre, amiről a nevét kapta- A késre, amivel a folyóparton megölte a Földet, a Föld egyik

tagját, aki csak halászni indult aznap, egy teljesen ártatlan Földet, de akiben a Kés az ellenséget látta-

És ezért megölte- És azóta is bánja a tettét, élete minden egyes percében-

464

A megbánást olvastam az arcáról minden egyes nap, amikor a munkatáborban láttam, minden nap, amikor a Földdel foglalkozott, a megbánást, amitől dühében eltörte a karomat-

A megbánást, ami miatt megmentett engem, amikor az összes Terhet lemészárolták-

És ezt a megbánást most nekem kell majd tovább hordoznom- Hordoznom kell örökre- És ha ez az örökké nem tart tovább, már csak néhány pil- lanatig- Akkor ezt választom- A Föld amúgy is jobbat érdemel nálam-

{VIOLA}

Az 1017-es visszaemlékezik Toddra- Látom a Zajában, miközben remeg a fegyver a kezemben- Látom, ahogy Todd ledöfi a szpakkert ott a folyóparton- Azt, amikor Todd megöli a szpakkert, pedig azt kiabálom neki,

hogy ne tegye- És az 1017-es arra emlékszik, mennyire szenvedett azután Todd- És látom, hogy szenved most az 1017-es is- Én is ugyanezt éreztem, miután átdöftem Aaron nyakán a kést a

vízesés alatt- Pokoli érzés megölni valakit- Még akkor is, ha azt hiszed, hogy megérdemli- És ezt most már nem csak én és Todd tudjuk, hanem az 1017-es

is- Vagyis Todd csak tudta- A szívem darabokra tört, úgy darabokra tört, hogy azt sosem lehet

már begyógyítani, úgy érzem, belepusztulok én is, most itt, ezen az átkozott, dermesztően hideg parton.

Tudom, hogy Bennek igaza van. Tudom, hogyha megölöm az 1017-est, akkor már nincs visszaút. Akkor megölünk egy második szpakkervezért is, és amilyen sokan vannak, mindenkit legyilkolnak, akit csak érnek. És amikor a telepesek megér- keznek-

Soha-véget-nem-érő háború, vég nélküli öldöklés-

465

És megint nekem kell döntést hoznom- A döntésemen múlik, hogy még mélyebbre süllyedünk a háborúban, vagy távol maradunk tőle- Korábban rosszul döntöttem-

És ez a büntetésem most azért, hogy rosszul döntöttem? Ez túl sok- Túl sok- De ha megint belekeverem a személyes érzéseimet- Ha végzek az 1017-essel- Akkor a világ megváltozik- Akkor a világnak vége-

És az kit érdekel- Engem aztán nem-

Todd- Ó, kérlek, Todd-

És aztán azt gondolom, Todd?- És aztán rájövök- A szívem belesajdul- Ha megölöm az 1017-est- És újra elkezdődik a háború- És mindannyiunkat megölnek- Akkor ki emlékezik majd Toddra? Ki emlékezik majd arra, mi mindent tett? Todd- Todd- És a szívem még több darabra törik-

Végleg összetörik-

És a térdeimre rogyok, bele a hóba, a homokba- És csak ordítok, szavak nélkül, üresen-

466

Eldobom a fegyvert.

(AZ ÉG)

Eldobta a fegyvert. A homokba dobja, nem akar megölni. Tehát továbbra is én leszek az Ég. Továbbra is én leszek a Föld hangja. – Nem akarlak látni – mondja, és fel sem néz, a hangja elcsuklik.

– Nem akarlak látni soha többé. Rendben, mondom. Rendben, megértem- Viola? mutatja a Forrás- – Nem tettem meg – mondja a lány a Forrásnak. – De ha még

egyszer meglátom, nem biztos, hogy újra visszafogom magam. – Felnéz, de nem rám, hanem mögém, mert nem tud az arcomba nézni. – Takarodj inneni Takarodj innen! – kiáltja.

A Forrásra nézek, de ő sem engem figyel- Minden fájdalma és bánata, minden figyelme a fia holttestére irányul-

– MENJ MÁR! — ordítja a lány- Elfordulok, a gyilkocéroszom felé indulok, és még egyszer

visszanézek, a Forrás még mindig a Kést ölelgeti zokogva, a Viola nevű lány pedig lassan odamászik hozzájuk-

És elfordul, hogy ne is lásson engem. Teljesen megértem. Felmászok a nyeregbe. Visszamegyek a völgybe, a Földhöz. És majd meglátjuk, mit tartogat számunkra ez a világ. A Föld

számára és a Tisztogató számára. Ma, először az Ég mentette meg a világot. Aztán a Kés is megmentette a világot. És aztán a Kés egyetlenje is megmentette újra. És most, hogy mind megtettük, most arra kell törekednünk, hogy

a világ olyan hely legyen, amit érdemes volt megmenteni. Viola? hallom újra a Forrás hangját- És mintha valami zavarodottság támadt volna a hangját átható

fájdalomban-

467

{VIOLA}

Viola? mondja megint Ben. Nincs annyi erőm, hogy felálljak, oda kell másznom hozzá és

Toddhoz, elmászom az egy helyben toporgó Angharrad lába mellett, aki azt mondogatja újra meg újra, hogy Fiúcsikó, Fiúcsikó.

Kényszerítem magam, hogy Todd arcára nézzek, még mindig nyitva a szeme.

Viola, mondja Ben újra, rám néz, a hangja könnyektől ázott- De a szeme tágra nyílik, és rám mered- – Mi? Mi történt? – kérdezem. Nem válaszol azonnal, az arcát egészen közel teszi Todd arcához,

mereven bámulja, aztán odanéz, ahol a keze pihen Todd mellkasán, telepakolva jéggel és hóval-

Te is-? kérdezi Ben, aztán megint elhallgat, látom az arcán, hogy valamire annyira figyel...

– Mit én is? Ben, mi az, hogy én is? Rám néz. Te is hallod? Sűrűn pislogok, nem értem, miről van szó, csak a saját lélegzésem

hallom, és ahogy a hullámok csapkodnak, és Angharrad nyöszörgését, és Ben Zaját-

– Mit kell hallanom? Azt hiszem, mondja, aztán megint elhallgat és figyel. Azt hiszem, hallom őt Rám néz. Viola, mondja. Hallom Toddot. És már lábra is áll, karjában Todd-dal- – Hallom őt! – kiáltja a szájával, és a magasba emeli a fiát. –

Hallom a hangját!

468

MEGÉRKEZÉS

469

„FAGYOS A LEVEGŐ FIAM – olvasom –, és nem csak a közelgő télre gondolok. Egyre jobban aggódom a jövő miatt"

Toddra nézek. Még mindig csak fekszik ott, a szeme mozdulatlan, nem változott semmi.

De időről-időre, nagyon ritkán, megnyílik a Zaja, és felszínre bukkan néhány emlék. Emlék róla és rólam, amikor először találkoztunk Hildyvel, vagy emlékek róla, Benről és Cillianről, amikor Todd még kisebb volt, amikor mi még nem ismertük egymást, és horgászni mentek hármasban a mocsaras részre Régi Prentissvároson kívül, és Todd Zaja csak úgy ragyog a boldogságtól-

A szívem sebesebben kezd verni a reménytől- Aztán megint elhalkul a Zaja, és újra csöndes lesz- Felsóhajtok és hátradőlök a székben. Itt ülök egy hatalmas, szpakkerek által készített sátorban, mellettünk ég a tűz, amit szpakkerek gyújtottak meg, és kőasztalok veszik körbe. Todd itt pihen, azóta itt pihen, hogy visszahoztuk őt a partról.

Egy egész köteg szpakkergyógyszert tapasztottak a sebre a mellkasán-

De gyógyul. És mi várunk. Várok. Várom, hogy visszajön-e hozzánk. A sátoron kívül szpakkerek állnak körülöttünk körben,

mozdulatlanul, a Zajuk mintha pajzsot képezne. Ben azt mondja, őket az Ösvény Végének nevezik, közöttük feküdt ő is hónapokon át, amikor a lőtt sebe gyógyult, hónapokon át távol az élettől és nagyon közel a halálhoz, a puskagolyó miatt, amitől meg kellett volna halnia, de a szpakkerek közbeléptek és nem hagyták. Todd halott volt. Ebben biztos voltam akkor is, és biztos vagyok most is.

Láttam, ahogy meghalt, láttam, ahogy a karjaimban meghalt, még most is felzaklat és nem is akarok erről beszélni többet-

De Ben havat tett a mellkasára, gyorsan lefagyasztotta vele, lefagyasztotta a borzalmas égési sebet, ami miatt Todd képtelen volt megmozdulni, lefagyasztotta a már amúgy is kihűlt Toddot, aki legyőzte a Mesterpolgárt, és Ben azt mondja, hogy Todd Zaja biztos azért szűnt meg, mert már hozzászokott, hogy ne sugározza ki a

470

Zaját, és hogy Todd igazából nem halhatott meg, inkább csak kikapcsolt az ijedtségtől és a hidegtől, és a hó hidege ott tartotta,megtartotta, hogy ne haljon meg teljesen-

De én másképp tudom. Tudom, hogy itt hagyott bennünket, tudom, hogy nem akarta,

tudom, hogy próbált kitartani, ameddig csak bírta, de itt hagyott bennünket.

Láttam, ahogy elment. De talán nem ment messzire. Talán én tartottam ott a közelben, talán én és Ben, talán miattunk

nem ment túl messzire. Messzire, ahonnan már nem lehet visszajönni. Fáradt vagy? kérdezi Ben, most lépett be a sátorba. – Jól vagyok – mondom, és leteszem Todd anyukájának a

naplóját, amiből az elmúlt hetekben minden egyes napon felolvastam neki, abban a reményben, hogy hall engem.

Minden egyes nap, abban reménykedve, hogy visszajön, bárhol is legyen.

És ő hogy van? kérdezi Ben, és Todd mellé lép, a kezét ráteszi a karjára.

– Ugyanúgy. Ben rám néz. Vissza fog jönni, Viola. Visszajön. – Reméljük. Én is visszajöttem. És nekem nem voltál ott te, aki hívott volna. Nem nézek rá. – De amióta visszajöttél, megváltoztál. Az 1017-es ajánlotta az Ösvény Végét, és Ben is jó ötletnek

tartotta. ÚjPrentissvárosból nem maradt más, csak egy hatalmas tó egy új vízesés tövében, és mivel másik lehetőségünk nem volt, csak az, hogy Toddot a felderítő űrhajóra visszük és lefektetjük az egyik ágyba, és várunk, míg az új konvoj megérkezik (ezt az ötletet egyébként Lawson nővér lelkesen támogatta, aki most nagyjából mindennek a főnöke, kivéve, amit átengedett Wilfnek vagy Lee-nek), vonakodva, de egyetértettem Bennel.

Aki bólint arra, amit mondtam, és Toddra néz. Azt hiszem, ő is meg fog változni. Mosolyog. De úgy tűnik, minden rendben lesz.

471

Az utóbbi napokban többször is elnézegettem Bent, és azon gondolkodtam, vajon az ÚjVilág jövőjét látom-e, hogy minden férfi ugyanígy átadja majd magát teljesen a bolygó hangjának megtartva önmagát, de egyszersmind átadva magát a többieknek is, és vajon szívesen csatlakoznak-e a szpakkerekhez és a létező egész világhoz.

Tudom, hogy nem minden férfi akarja majd, mert sokan nagyon örültek az ellenszernek.

És mi lesz a nőkkel? Ben biztos abban, hogy a nőknek is van Zajuk, és ha a férfiak

képesek lehalkítani a sajátjukat, akkor a nők miért ne lennének képesek arra, hogy felhangosítsák az övéket?

Azt mondta, igazán tehetnék egy próbát. Nem is tudom. Miért nem próbáljuk meg inkább elfogadni azt, amilyenek

vagyunk? És ha valaki hoz egy döntést, akkor azt is? Bárhogy is legyen, nemsokára körülbelül 5000 lehetőség

kínálkozik, hogy választ kapjunk. A konvoj éppen most jelzett vissza, mondja Ben. Az űrhajók egy

órája beléptek az űrpályára. Ma délután a tervek szerint megünnepeljük a leszállásukat. Az egyik szemöldökét felhúzza. Jössz te is?

Elmosolyodok. – Bradley majd helyettesít engem. És te mész? Ben most Toddra néz. Nekem muszáj, mondja. Be kell őket

mutatnom az Égnek. Én vagyok a közvetítő a telepesek és a Föld között, akár tetszik nekem, akár nem. Kisimítja Todd haját a homlokából. De utána jövök vissza azonnal.

Mióta idehoztuk, fel sem álltam Todd mellől, és nem is fogok, amíg fel nem ébred, még az új telepesek miatt sem. Azért is kértem, hogy hozzák ide Lawson nővért, hogy megkérdezzem tőle, igaz-e, amit a Mesterpolgár az ellenszerről mondott. Lawson nővér azt válaszolta, hogy alaposan megvizsgálta a gyógyszert, a Mesterpolgár igazat mondott. Minden egyes nő meggyógyult tőle.

Bár az 1017-es még nem. Úgy tűnik, hogy benne lassabban terjed a fertőzés, az ellenszert

pedig elutasította, azt mondta, viseli a pánt okozta fájdalmakat egészen addig, amíg Todd fel nem ébred, hogy emlékezzen mindarra,

472

ami történt, ami majdnem megtörtént, és amihez hasonló soha többé nem történhet meg.

Nem bánom. Igazából még kicsit örülök is, hogy fáj neki. Az Ég szeretne meglátogatni, mondja Ben finoman, mintha képes

lenne olvasni a nemlétező Zajomban. – Nem. Neki köszönhetjük ezt itt, Viola. Ha visszakapjuk Toddot- – Ha... Ez a kulcsszó, nem igaz? Sikerülni fog, mondja. – Jó. Ha majd úgy lesz, akkor megkérdezzük Toddot, hogy

szeretné-e látni a szpakkert, aki miatt ide került. Viola- Elmosolyodom, hogy elkerüljük a vitát, amit már legalább

tucatszor átéltünk. A vitát, hogy miért nem vagyok képes megbocsátani az 1017-esnek.

Talán soha- Tudom, hogy gyakran ott ácsorog kívül az Ösvény Végén és azt

kérdezgeti Bentől, hogy van Todd. Néha hallom a hangját. De most csak Angharradot hallom, aki füvet majszol és türelmesen vár velünk együtt a fiúcsikójára.

Az Ég mindettől csak jobb vezetővé válik, mondja Ben. Azt hiszem, ezek után már képesek leszünk békében élni velük. És talán eljön az a mennyország, amire mindig is vágytunk.

– Ha Lawson nővér és a konvoj újra rátalálnak a Zaj ellen szerére – mondom. – Ha az ideérkező nők és férfiak nem érzik majd magukat fenyegetve attól, hogy milyen sok itt az őslakos. Ha lesz elegendő élelem mindannyiunk számára-

Viola, próbálj meg egy kicsit jobban remélni, mondja. Már megint ez a szó. – Azt teszem. De most minden reményt Toddnak adok. Ben újra a fiára néz. Visszajön hozzánk. Bólintok, hogy mutassam, egyetértek vele, de nem tudjuk

biztosan. Reménykedünk. És ez a remény olyan édes, hogy nincs semmi az egész rohadt

világon, amiért én ezt odaadnám.

473

Szóval csöndben maradok. És várok. És reménykedem. Melyik résznél tartasz? kérdezi Ben, és a napló felé bök. – Nemsokára megint a végéhez érek. Eljön Todd mellől és leül mellém egy másik szpakkerszékbe.

Olvasd el a végéig, mondja. Aztán kezdhetjük majd újra az elejétől, ahol az édesanyja még bizakodással teli volt.

Az arcán nagy mosoly terül szét, és a Zajában annyi gyöngéd remény, hogy nem tehetek róla, én is vele mosolygok.

Viola, Todd hall téged. Hall téged és vissza fog jönni hozzánk. Újra Toddra nézünk, ahogy ott fekszik a kőasztalon, melengeti a

tűz, a szpakkerek gyógytapaszai a mellkasán, a Zaját hol halljuk, hol nem, mintha egy homályba tűnt álomba pillantanánk időnként bele.

– Todd? – suttogom. – Todd? Kezembe veszem újra a naplót. Olvasom tovább. Ez most igaz?

Pislogok és mindig egy újabb emlékképben vagyok, mint például most ez itt. Régi Prentissvárosban ülök az osztályteremben, még mielőtt a Mesterpolgár bezáratta az iskolát, és arról tanulunk, miért jöttek erre a bolygóra a telepesek-

Aztán meg ott vagyok, ő meg én, egy elhagyatott szélmalomban alszunk, miután elhagytuk Farbranch-ot, előbújnak az égen a csillagok, és ő megkér, hogy aludjak odakinn, mert a Zajom ébren tartja-

Most meg itt vagyok, Ments-csel, az én csodálatos, lökött kutyámmal, amikor az izzó fadarabot a szájába veszi, és nagy tüzet csinál, akkora tűzvészt, hogy azzal megmenti az életemet-

474

Megmenti az életemet-

Ott vagy?

Ott vagy?

(Viola?)

És néha olyan emlékek is előtűnnek, amiket soha nem láttam-

Szpakkercsaládok ülnek a kunyhóikban egy végtelen sivatagban, amiről nem is tudtam, hogy létezik, csak most, itt tudtam meg, ahogy ott állok én is benne, sőt, azt is tudom, hogy ez az ÚjVilág másik oldalán van, olyan messzi, amennyire csak lehet és most benne vagyok a szpakkerek hangjában és hallom, amit beszélnek. Látom és értem is, ami benne van, pedig nem is az én nyelvemen beszélnek, és tudom, hogy ők is tudnak a bolygó másik felén élőkről, és tudnak mindent-mindent rólunk, mert a hang bejárja ezt az egész világot, eljut minden egyes szegletébe, és ha mi is képesek lennénk-

De most meg már itt vagyok, egy hegytetőn, valakivel, akinek alig ismerem fel az arcát (Luke? Les? Lars? A neve már itt van, itt van valahol a nyelvemen-), de látom a szemén, hogy vak, és felismerem azt a férfit is, aki mellette áll, és valahogy lát helyette, és most vették el egy seregtől a fegyvert, és viszik le egy bányába, hogy elzáiják őket, habár legjobb lenne elpusztítani mindet, de a hangok körülöttük azt mondják, hogy azért jobb, ha megmaradnak, arra az esetre, ha mégis szükség lenne még rájuk, ha a dolgok rosszra fordulnának, de a látó ember azt mondja a vak embernek, hogy talán mégis van remény-

475

És most meg egy másik emlékben vagyok, úgy nézek lefelé egy hegycsúcsról, mintha űrhajó lennék, akkora, mint egy város, csak szállók szépen idefönn és készülődöm a földet érésre.

És közben meg egy kikötőmederben is vagyok, ahol egy szpakker kisbaba játszik és férfiak jönnek elő a fák közül és félrelökik az anyját és a baba csak sír és a férfiak pedig megragadják őt és felrakják egy szekérre, ahol több szpakkergyerek sír, és tudom, hogy ez az emlék nem a sajátom, és az a szpakker, az a szpakker kisbaba-

És néha csak sötétség van- – semmi más, csak hangok, amiket alig hallok, mert egy kicsit

messziről jönnek és én meg egyedül vagyok ebben a sötétségben, és olyan, mintha már nagyon-nagyon régóta itt lennék és-

Néha nem emlékszem a saját nevemre se-

Ott vagy ?

Viola?

És az sem jut eszembe, ki az a Viola-

Csak azt tudom, hogy meg kell őt találnom-

És hogy ő az egyetlen, aki meg tud engem menteni-

Ő az egyetlen, aki képes-

476

Viola?

Viola,?

“...kicsifiam., édes kicsifiam... *

És aztán!

Pont így, mint most!

Néha a sötétség kellős közepében, az emlékeim kellős közepében, vagy annak a kellős közepében, ahol éppen vagyok és valamit csinálok, néha épp annak a millió hangnak a kellős közepén, amiből kiindul minden egyes út, amin járok-

Néha hallom-

„... bárcsak itt lenne az édesapád és látna most téged, Todd...”

Todd-

Todd-

Ez vagyok én-

(azt hiszem-)

477

(Igen-)

És a hang, a hang, ami ezeket a szavakat kiejti-

„...mondd csak nyugodtan, hogy nem van, Todd, ígérem, nem foglak kijavítani...”

Ez Viola hangja?

Ez az?

(Ez te vagy?)

Mert egyre sűrűbben hallom ezt a hangot mostanában, egyre sűrűbben, ahogy repülök keresztül ezeken az emlékeken meg helyeken meg sötétségeken-

Egyre sűrűbben hallom, ahogy kiválik a több millió hang közül-

„... Csak hívj engem és jövök,... *

Jövök.

Todd jönni fog-

Viola?

478

Te hívsz engem?

Ne hagyd abba-

Ne hagyd abba, gyere, ments meg-

Minden nap egyre közelebb vagy hozzám-

Már majdnem hallak téged-

Már majdnem-

Te vagy az?

Ezek mi vagyunk?

Hát ezt tettük mi?

Viola?

Hívj-

És én nem adom fel, kereslek-

És megtalállak-

479

Esküszöm, megtalállak-

Csak hívj engem, ne add fel-

Mert már jövök.