John JakesA LÁZADÓKA KENT CSALÁD TÖRTÉNETE ♦2♦

Fordította:SZILÁGYI TIBOR

és KOMÁROMY RUDOLF

John JakesA LÁZADÓK

A KENT CSALÁD TÖRTÉNETE ♦2♦

Magyar könyvklub®

A fordítás az alábbikiadás alapján készült:JOHN JAKES: The Rebels.

The Kent Family Chronicles II.At Jove Book, 1978.All rights reserved.

Copyright © 1975 by JOHN JAKES

and Book Creations, Inc.

Hungarian translation© KOMÁROMY RUDOLF, SZILÁGYI TIBOR, 1995 •

A borítót tervezteés a tipográfiát készítette

SZENTIRMAY KATALIN

MAGYAR KÖNYVKLUB

Budapest, 1995

Felelős kiadóDR. KRATOCHWILL BALÁZS igazgató

Irodalmi vezető AMBRUS ÉVA

Felelős szerkesztő SARKADI PÉTER

Műszaki vezető SZEDLÁK GYÖRGY

Műszaki szerkesztő SZENTIRMAY KATALIN

Szedte és nyomtaa MESTERPRINT Kft. (95.0081)

Felelős vezető SZILÁGYI TAMÁS

Megjelent 27 (A/5) ív terjedelembenISBN 963 548 059 8

Lányomnak, Andreának

„Azt fogod hinni,hogy elragadott a lelkesedés,

pedig erről szó sincs.Nagyon is tudatában vagyok az erőfeszítésnek,

az anyagi és véráldozatnak,amelyekkel érvényt szerzünk

ennek a nyilatkozatnak, fenntartjukés megvédelmezzük ezeket az Államokat.Ám én minden baljós kilátáson át látoma túláradó fény és a dicsőség sugarait;

látom, hogy a cél messzemenően megériaz eszközöket, és elkövetkező ülésünkön

diadalt fogunk aratni,még ha meg is kellene bánnunk döntésünket,

amire, bízom Istenben, nem kerül sor.”

1776. július 2.:John Adams

(feleségének, AbigailnekPhiladelphiából írott leveléből)

TARTALOM

–––––––––––––––Első könyv–––––––––––––––ÉLETÜNK, JAVAINK ÉS SZENT

BECSÜLETÜNK

I. fejezet • Acélkóstoló 8 II. fejezet • Sermon Hill 24III. fejezet • A szülés 49IV. fejezet • A felkelés 70V. fejezet • Ágyúk a télben 93VI. fejezet • A kontinentális unió magvetése 116 VII. fejezet • Tizenhárom gyarmat tizenhárom órája 143

–––––––––––––––Második könyv–––––––––––––EMBERPRÓBÁLÓ IDŐK

I. fejezet • A kalózhajó 169II. fejezet • Gyalázatos éjszaka 187III. fejezet • Viszontlátás Pennsylvaniában 208IV. fejezet • Visszavonulás Brandywine-nál 230V. fejezet • „Feltett szándékom, hogy az ellenség földjére lépjek” 249VI. fejezet • A kiképzőtiszt 275 VII. fejezet • Rackham 302

––––––––––––––Harmadik könyv–––––––––––––HALÁL ÉS FÖLTÁMADÁS

I. fejezet • A farkasok 323II. fejezet • Ágyúk a nyárban 338 III. fejezet • A sauni kém 364 IV. fejezet * Az ég mindennek megszabja az árát 384 V. fejezet • A virginiai asszony 398

––––––––––––––Epilógus–––––––––––––TÓTÁGAST ÁLLT A VILÁG

–––––––––––Első könyv–––––––––––

ÉLETÜNK, JAVAINK ÉS SZENT BECSÜLETÜNK

Első fejezetACÉLKÓSTOLÓ

I.

Az egyik brit dobos lassú menetritmusba kezdett, aztán mások is csatlakoztak hozzá. Széles fronton dübörgött le a tompa hang a charlestoni félsziget délkeleti végén.

A dobszó most egy pillanatra hihetetlenül hangos lett a forró nyári levegőben. Az ágyúdörgés kis időre elcsitult: a Charles folyón túl elhallgattak a bostoni Copp's Hill ütegei és a hajók ágyúi is, amelyek bekerítették a félszigetet, hogy minden oldalról tűz alá vegyék.

A csont-bőr sovány fekete férfi, aki Philip Kent balján állt kis puskájával, szorongva elmosolyodott.

– Azt hiszem, a tommyk befejezték az ebédelést.– Én is azt hiszem – mondta Philip. Nehezére esett a beszéd. Annyira

kiszáradt a torka, hogy suttogni is alig tudott.Még kétszer megtekerte a puskavesszőjét, a puskaporon és a golyón

tömítette a papírfojtást becses, brit gyártmányú Brown Bess muskétájának csövében. Istenem, bárcsak ihatnék egy korty vizet!, gondolta sóvárogva.

Korgott a gyomra. Pontosabban fájt az éhségtől. Cambridge-ben tegnap napnyugtakor kézhez kapott fejadagja már régen elfogyott. Amellett minden tagja fájt. Atyaisten, de mennyire sajgott! Egész éjjel ástak a többi gyarmat katonáival a Breed's Hill tetején, hogy meglegyen a földerődítmény. A tisztek ekkor már befejezték a vitát, és végre megegyeztek a parancsok pontos megszövegezésében. A vita akörül mozgott, hogy az emberek a Breed's Hillt vagy a Bunker's Hillt erősítsék-e meg. Utóbbi északnyugatra feküdt a charlestoni félszigettől, és úgy tűnt, könnyebben védhető.

Végül egy Gridley nevű mérnökkari tiszt a Breed's Hill mellett tört lándzsát. Az amerikaiak a sötétség rejtekében ásták ki a négyszögletű földerődítményt, melynek jó negyvenméteres oldalaiból egy nyíl alakú kiszögellés nyúlt ki délre, és a Charles folyó felé lejtő rétekre nézett.

A fekete bőrű katona, aki Philip mellett állt a védfalak mögött, azt mondta, Salem Prince a neve. Philipnek fogalma sem volt róla, honnan jöhetett. De hát a többi néhány száz katona közül is alig ismert valakit; most összezsúfolódtak

ebben a poros árokban, ahol az izzó júniusi délutánon a hőmérséklet negyven fok közelében járt.

Nem tudta, vajon a fekete valamelyik massachusettsi ezred tagja-e, vagy a connecticuti erőkhöz tartozik, akik Putnam, az öreg indiánvadász vezetésével éppen beásták magukat mögöttük, Bunker gazda birtokának egyik dombocskáján. A fekete egyszer csak előbukkant a semmiből, egy olyan pillanatban, amikor Philip éppen lekuporodott, és behúzta a fejét, mert süvöltve átszállt fölötte egy ágyúgolyó, amely aztán nagy gödröt vájva csapódott be az erődtől balra, a Mystic folyóhoz induló domboldalon. Amikor felnézett, a fekete már ott állt a balján, le-föl futtatta a kezét ócska kis madarászpuskáján, és szégyenlősen mosolygott. Bár az amerikai katonák igencsak ütött-kopottak voltak, Salem még náluk is rongyosabb volt: valószínűleg szabad színes bőrű lehetett, aki önként surrant be a félszigetre. A seregnek – ebben az állapotában – semmi kifogása nem volt az önkéntesek ellen.

Philip és Prince aggodalmas pillantásokat váltottak egymással, amikor meghallották a dobszót. Mindketten megpróbáltak nem odafigyelni rá, csak mosolyogtak egykedvűen, mintha a hang mit sem számítana, de mind a ketten tudták, hogy ez nem így van.

Mostanra Philip már majdnem olyan fekete lett, mint Salem Prince. A kiásott föld belepte a testét, térdnadrágját, hímzett harisnyáját és átizzadt, laza ingét. Az erődítményből ki-be rohangáló emberek zűrzavarában nehéz lett volna megmondani, ki melyik egységhez tartozik, hiszen egyenruhát csak kevesen viseltek.

Közben az ár és az apály folyamatosan hömpölygött. Új meg új önkéntesek érkeztek, mások pedig elosontak. Kihasználták azt a pillanatot, amikor felrobban egy-egy ágyúgolyó, és mindenki behúzza a fejét, hogy megszökjenek a forró, mocskos erődítményből, amely Philipet nagy, frissen ásott sírra emlékeztette.

A Philip jobbján álló férfi lábujjhegyre állva kikukucskált a földsáncon. Újabb ágyúgolyó csapódott be, azután megint egy, még közelebb. Philipre nagy rögökben hullott a föld, és behunyta a szemét, de a hangokat nem tudta távol tartani. Hallotta, hogy a dobpergés egyre erősödik. Iszonyatos kép merült fel benne: ismeretlen holttestek hevernek az undorító, bűzlő gödörben… Jézusom, és ha az egyik az enyém lesz…?

Philip Kent, született Franciaországban, Chavaniac falu közelében, 1753-ban. Meghalt egy gyönyörű szombaton, 1775. június tizenhetedikén…

Anne…!, jött a gyötrelmes gondolat. Valahogy majd csak megúszom!

Dübörögtek a dobok. A földet újabb ágyúgolyó becsapódása rázta meg. De legalább kezdték megszokni a vasszörnyetegek robaját.

Az amerikai erődítményt lopva ásták ki tizenhetedikén a késő éjszakai órákban. Egy éles szemű fickó őfelsége Lively nevű hajójának fedélzetén észrevette tevékenységüket. A hajó első sortüzének mennydörgése hajnali négykor szólalt meg. A zöldbe öltözött katonák közül egyesek hangosan, rémülten sikoltozni kezdtek. Nem sokkal ezután egy ágyúgolyó elvitte egy Pollard nevű önkéntes fejét, aki az erődítményen kívül dolgozott. Holtteste a hajnal első halovány fényénél zuhant a harmatos fűbe.

Pollard nyakának csonkjából sugárban ömlött a vér, eleven figyelmeztetésül – ha ugyan szükség volt rá –, hogy mit hozhat ez a nap minden egyes embernek a Breed's Hillen.

A forró délelőtt során lassan felderengett az emberekben a felismerés, hogy a folyóról és a túlparti Bostonból lövöldöző ágyúk nincsenek rendesen beirányozva, így nem sok kárt tesznek. Ám szüntelen dörgésük mégis szaggatta az idegeiket, és belemarkolt a beleikbe. Üzenetük szinte minden izzadt arcra oda volt írva.

A mai napon meghalhatok, mert fegyvert merészeltem fogni Őfelsége, III. György király ellen.

Az ágyúzás újra fölerősödött. Philip szeretett volna kilesni a földsánc felett, hogy lássa, ő és bajtársai mivel állnak szemben, de egy pillanatig nem volt hozzá bátorsága. Aztán egy kiáltásra hátrafordult.

– Ó, ezek az istenverte, szaros britek… fölgyújtották Charlestont.Alig emelkedett föl, hogy megkockáztasson egy pillantást, máris látta a

füstöt meg a lángokat. Az egyre erősödő ágyútűzben a vörösre izzított ágyúgolyókkal repülő tetemek a becsapódástól szétreccsentették zsíros, könnyen égő anyagaikat, és tüstént felgyújtották a két-háromszáz házból álló vízparti kisváros háztetőit – már menekültek a rémült lakosok.

– Partra száll az erősítés – mondta valaki.– A királyi tengerészgyalogság – tette hozzá a másik.Közbevágott egy remegő hang. – A regulárisok elindultak fölfelé.Nézzétek…– Csönd legyen! Különben nem halljátok a tűzparancsot!A kemény, recsegő hang parancsnokuktól, a magas, őszülő, Pepperelből való

Prescott ezredestől jött. Philip a nyüzsgő embertömegen át is látta, amint Prescott összetolja a távcsövét, és az erőd hátsó bejárata felé indul, amely ennek a sok száz embernek az egyetlen menekülési útja volt. Mi lesz, ha lerohanják az

erődöt? Philip egyre inkább úgy érezte magát, mintha már el is földelték volna. Aztán hirtelen izgatott mormolást hallott.

– Warren… megjött dr. Warren…Muskétával és karddal felfegyverzett, rendkívül jóképű szőke férfi sétált be

az erődítménybe. Dr. Joseph Warren bostoni orvos egyike volt a hazafias ügy legfőbb szóvivőinek Massachusettsben. Philip akkor ismerkedett meg vele, amikor az Edes és Gill nyomdában dolgozott.

– Szolgálatára, uram – jelentkezett Warren mosolytalanul Prescottnál.Prescott mintha egy pillanatra meghökkent volna, de aztán magához tért és

tisztelgett.– Warren tábornok – mondta harsányan a dobszó és ágyúzás közepette ön

jogosult átvenni a parancsnokságot.– Nem, ezredes, ma önkéntesként vagyok itt. A kinevezésem még csak

papíron történt meg, aláírásra vár. El fogom foglalni a helyem a többiek között.Az emberek rövid üdvrivalgásban törtek ki, amikor a rendkívül elegáns, bár

csapzott orvos aranyszegélyű kabátjában a poros erődítmény földsáncának egyik lőállásához ballagott. Prescott eltűnt az erősség keskeny nyílásában, hogy a domboldalon balra lefelé futó mellvédnél vegye át a parancsnokságot.

A dobszó egyre hangosabb lett. Meg kéne néznem az ellenséget, gondolta Philip. Ekkor vette észre dr. Warren. Az orvos odasietett hozzá, és rámosolygott.

– Kent? – nyújtotta feléje a kezét.– Igen, dr. Warren. Jó napot kívánok!– Alig ismertem meg.– Kicsit piszkos az itteni munka.– De jól végezték, az nyilvánvaló. Szóval maga is szolgál…– Azt hiszem, mindannyiunknak szolgálnunk kell.– Úgy hallom, fiatal házas. Ware ügyvéd lányát vette el.– Igen, uram. Egy hónapja házasodtunk össze. Anne most egy bérelt

szobában lakik Watertownban. Az apja is.– Hát, ha jól verekszünk a tommyk ellen, akkor hamarosan visszamehet és

láthatja – mondta Warren, aztán búcsút intett, és visszatért a helyére a földsánchoz. Sokan még mindig tátották a szájukat, hogy itt látják, és csodálkozva bámultak rá. Warren a lázadók ügyének egyik legkiemelkedőbb képviselője volt. John Hancockkal, az Adams unokafivérekkel – Sámuellel és Johnnal –, az ezüstműves Paul Revere-rel és másokkal együtt ő vezette a fegyveres összecsapásig a massachusettsi amerikaiakat a britekkel szemben. Mindenkire bátorítóan hatott az erődben, hogy egy ilyen híres és tekintélyes férfi

is idejött – ebbe a talán halálos csapdába – közönséges közkatonaként harcolni, Philip Kentet mindenképpen lenyűgözte.

Mennyi idő lehet? A nap állásából úgy sejtette, három óra felé járhat. A szüntelen ágyúdörgés ellenére lábujjhegyre állt, hogy kinézzen Morton's Hill felé, és lássa a kihívást, amellyel délután majd szembe kell nézniük.

Elállt a lélegzete, amikor megpillantotta a vörös kabátosok arcvonalait. Gyakorlatilag az egész félszigeten feléjük közeledtek. Ráfonta a kezét a Brown Bess csövére, tenyerét elborította a hideg izzadság.

Skarlátszín. Mindent skarlátszín borít. Legalább kétezer brit katona. Az amerikai erők pedig mostanára csak feleennyien vannak.

A britek rendezett sorokban nyomulnak előre, átmásznak a kőfalakon, és megkerülik a fákat, miközben tökéletesen tartják a menetvonalat. Lobogóik libegnek a fülledt nyári szélben.

Úgy menetelnek, mint valami parádén. Lassan, egyenletesen. Masíroznak az ágyúdörgések között pergő dobszóra. A katonák hosszú, skarlátszín arcvonala egészen a Mystic folyóig húzódik. Egyik század a másik mellett masírozik az erődítmény, a mellvéd és lejjebb a sebtiben emelt gerendakerítés felé, amely elé a muskétagolyók felfogására szalmakazlakat halmoztak. Még lejjebb további századok nyomulnak a kerítés és a folyópart között sietve felhúzott kőfal irányába. A különféle erődítmények mögött a szegényesen öltözött gyarmatiak csak állnak és várnak.

Philip most a másik irányba fordult, hogy áttekintse az egész színteret. Boston városában, a Charles folyó túlsó oldalán ezrek figyelték az ablakokból és a háztetőkről a Copp's Hill-i ütegek csöveiből felszálló fehér füstfelhőket.

Tekintetét szinte hipnotikusan újra a domboldalon előrenyomuló rajvonalak vonzották magukra. Valaki azt mondta: a csapatokat maga Sir William Howe tábornagy vezényli személyesen, annak a három tábornoknak egyike, akik május közepén érkeztek Thomas Gage tábornok parancsnokságának megerősítésére.

– Ne tüzeljetek! – kiáltotta egy tiszt az erőd távolabbi végéből. – Várjatok, amíg nem halljátok a jelet. Hagyjátok elég közel jönni ezeket a fattyúkat, hogy a muskétáink elérhessék őket.

Az örökkévalóságig fog tartani, gondolta Philip.Hz századot számolt meg a széles brit arcvonalban és további tízet

közvetlenül mögöttük. Száz meg száz vörös kabátos katona nyomult előre lassú menetben. Mint egy skarlátszínű fal. Es jönnek…

Átnevesedett inge alatt patakokban csurgott mellén a veríték, s tudta, mit érezhetnek a britek fojtogató, vörös gyapjúuniformisukban, görnyedezve a

borjújuk alatt, amelyben benne van az egész napi fejadagjuk, a takarójuk – iszonyú súly. Mégis rendíthetetlenül menetelnek, csak akkor esnek ki a lépésből, amikor megmásznak vagy megkerülnek egy akadályt. Philip már az arcvonásaikat is látta. Egyikük állán nagy forradás húzódott, bozontos, rézszínű szemöldöke alatt csillogott az arcán az izzadság.

– Ne tüzeljetek! – jött újra a parancs. – Majd Prescott megadja a jelt!Philip nagyot nyelt, és a földsánc lőrésére fektette a Brown Besst. A fekete

Salem Prince és a többiek is hasonló módon helyezkedtek el. Balra lenn megpillantotta Prescottot a felszálló ágyúfüst alatt. Az ezredes le-föl járkált a mellvéd mögött, csak akkor bukott le, amikor fütyülve repült felé egy golyó.

Peregtek a dobok. Philip felismerte a brit elitalakulatok egyenruháit. Azért meneteltek fölfelé, hogy szétverjék az amerikaiakat, amiért olyan meggondolatlanok voltak, hogy megerősítették a Bostonra néző két legfontosabb magaslat egyikét. A reguláris gyalogság mellé a brit bárkák átszállították haderejük büszkeségeit, a különféle ezredek könnyűgyalogságát és gránátosait is. A menetből támadó gyalogság mögött itt-ott időnként kis tábori ágyúk dörögtek fel.

Philip Kentet leginkább a katonák elszánt, szüntelen árama rémítette meg. És a muskétáik végén csillogó könyörtelen acél…

A bajonettek acélja.Breed's Hillen vagy Bunker's Hillen az amerikaiak közt szinte alig akadt

valaki, aki ilyen halálos fegyvert illesztett volna a puskacsövére. A gyarmatiak megvetették a bajonettet. Philipnek most kétségei támadtak, hogy nem volt-e szamárság…

Miután áprilisban Lexingtonnál és Concordnál kirobbantak az első harcok, Philip is a polgárőrök százai között volt, akik egészen Bostonig zavarták a megrendült és elképedt brit expedíciós haderőt. Kőfalak mögül lődöztek a vörös hátúakra, és figyelték, ahogy hullanak, egyik a másik után, miközben megtizedeli soraikat ez a szervezetlen, de halálos támadás, amelyhez a britek nem voltak hozzászokva. Az amerikaiak utána ujjongtak, fölényesek és magabiztosak lettek. Ugyan, kinek van szüksége pontos alakzatokra és acélbajonettre, amikor egy gyarmatos éles szeme célra irányítja a muskétát?

Lehet, hogy ma másként lesz. A világ legjobban szervezett hadereje masírozik itt fölfelé a domboldalon. Katonái rendezetten, teljes fegyverzetben, egyenletes ütemben nyomulnak az erődítmény, lejjebb pedig a mocsaras, mélyebb terepen a gerendakerítés meg a kőfal felé…

Ha neki kell mennünk ezeknek a bajonetteknek, akkor végünk – gondolta Philip.

II.

– Atyamáriám, mikor engennek mán lűni? – dühöngött Salem Prince. Ezen Philip is törte a fejét. De a tisztek megint csak ugyanazt a parancsot adták tovább:

– Prescott ezredes azt mondja, addig ne lőjetek, amíg nem látjátok a szemük fehérjét!

A gránátosok meg a könnyűgyalogság lassan, feltartóztathatatlanul kaptatott felfelé a magas fűben. Philip megtörölte a homlokát, és egy pillanatra nagyon gyöngének érezte magát.

Hosszú volt az éjszaka – egy szemhunyást sem aludt. Kimerült volt és kiéhezett. Hiábavalónak látta az egész összecsapást. Ezek a gyarmatok – fogadott hazája – ki merészelték hívni a legnagyobb birodalom fegyveres erejét, amelyet a világ Róma óta ismer – ez tiszta őrültség. Nincs rá más szó.

Újra kinézett. Most már egyre több részletet tudott kivenni az arcokból. Kövérek és soványak, sápadtak és pirospozsgásak, fiatalok és öregek. Már világosan látta a szemük fehérjét…

Balra lenn a mellvéd olajos füstbe és tűzbe borult: eldördültek a muskéták. A brit arcvonalon mindenfelé emberek dőltek és estek el.

– Tűz! – kiáltotta valaki az erősségben. Philip fölemelte a Brown Besst – pontos célzáshoz a muskéta túl bizonytalanul hordott –, és meghúzta a ravaszát. Egy pillanat múlva látta, amint egy húszas éveiben járó könnyűgyalogos – nem lehetett idősebb nála – megvonaglik, és a fűbe hanyatlik.

Az amerikaiak puskái úgy kaszálták a támadó britek sorait, mint valami hatalmas ólomsarló. De csak jöttek tovább, kapaszkodtak tovább…

Most már egész sorok hullottak el, a katonák hadonásztak és sikoltoztak, miközben bajtársaik továbbmasíroztak a hátuk mögül, elmentek mellettük, megkerülték őket, átléptek rajtuk, vagy ha kellett, rájuk léptek. A talpon maradt katonák elsütötték muskétáikat, aztán menet közben újratöltöttek.

Philip hallotta, amint a brit muskéták golyói elfütyülnek a fejük fölött, aztán becsapódnak a hátsó földfalba. Az erődítményben fel-felsikoltottak az emberek – de a félsziget-szerte elhullt vörös kabátosok és könnyűgyalogosok számához viszonyítva csak nagyon kevesen.

Az amerikaiak újratöltöttek, amilyen sebesen csak tudtak, gyorsan, nagyon gyorsan, aztán folytatták a tüzelést. Philipnek sem volt ideje másra gondolni,

csak a puskaporra, a golyóra és a fojtásra, a töltés ismétlődő rutinműveletére. Gyorsabban töltsetek!, sürgették őket egyfolytában a tisztek. Tüzeljetek, az istenit! Gyorsan, gyorsan…!

– Ezt nézze mán, miszter! Nézze mán! – kiáltotta Salem Prince. Philip felnézett.

Az angol századok megtorpantak. Arcvonalaik parancsra megfordultak, felbomlottak és visszavonultak. Visszaözönlöttek a Morton's Hill felé, ahol szép kényelmesen megették az ebédjüket és elszívtak egy pipát, mielőtt ismét rohamra indulnak.

Az erődítményben éljeneztek az emberek. Philip nem csatlakozott az ujjongáshoz. Megnyalta a tenyerét, amelyet megperzselt a muskéta forró acélcsöve, aztán levegőért kapkodva, lihegve támaszkodott a belső falnak. Megint rettenetesen vágyott a vízre, de nem volt egy korty sem. A fejük fölött, a jócskán megsűrűsödött füstfelhőn át is látszott a perzselő nap. Zsibbadt ujjakkal vizsgálgatta a puskaporszaruját. Olyan gyakran töltött és tüzelt, hogy a szaru félig kiürült. Mások szintén azt mormolták körülötte, hogy fogy a puskapor.

– Maradjatok a helyeteken – jött a parancs. – Ezek nem fogják olyan könnyen föladni.

Philip lehunyta a szemét, és megpróbált pihenni. Ugyanúgy nem akart meghalni, mint a többiek. Nem messze tőle egy Rhode Island-i fetrengett a földön, egy eltévedt golyó a hasába fúródott. Egy massachusettsi módszeresen elszedte tőle a muskétáját, a puskaporszaruját és a becses fojtásokat és golyókat tartalmazó durva, fa tölténytartót.

A dobpergés megszűnt. De meddig?Úgy gondolta, a britek legközelebb új stratégiával próbálkoznak. A

tökéletesen fegyelmezett, tökéletes hadrendben való előnyomulás mindeddig győzedelmessé tette őket a világ csataterein – ma ez a harcmodor katasztrofálisnak bizonyult.

Ám bármilyen lesz is a stratégiájuk, ha valaha elérik bajonettjeikkel az amerikai vonalakat…

Philip nem akart gondolni erre.

III.

Concord után Philip Kentet hetekig szinte eufórikus öröm töltötte el. A britek megfutamodtak – futottak vissza Bostonba. Az amerikai sereg pedig – ez a szedett-vedett, rosszul szervezett sereg, de mégis sereg! – bekerítette a várost,

ahol a korona és gyarmatai közötti ellenségeskedés az elmúlt tíz év során a szakításig fokozódott.

Mihelyt az ostromvonalak kiépültek, a kicsiny helyi polgárőrségnek olyasféle századait, amilyenben Philip is szolgált Concordban, nagyobb állami ezredbe szervezték át. Más gyarmatokról is érkeztek hasonló helyi vagy állami polgárőregységek, és – kissé véletlenszerűen – az egésznek az öreg Artemas Ward tábornok lett a parancsnoka. Ezen a júniusi délutánon azonban Ward Cambridge-ben fetrengett az ágyában, petyhüdt testét kőbántalmak kínozták. A Breed's Hillen harcoló massachusettsiek önként vállalták, hogy az év végéig ezekben az új ezredekben szolgálnak. A tisztek azt mondták erre: a nyolc hónapos hadsereg. És nem tréfának szánták.

Újabb gyarmatok küldtek erősítéseket Bostonba. Jöttek Rhode Islandről, New Hampshire-ből és Connecticutból. Old Put, az öreg indiánvadász háromezer embert hozott Connecticutból, meg egy birkanyájat eleségnek. Közben a politikai ügyeket az ideiglenes tartományi fővárosból, Watertownból irányították, míg Cambridge a hadsereg főhadiszállása lett.

A főhatalom azonban Watertownban maradt. Onnan jött a parancs is, amely a connecticuti Benedict Arnold ezredest április végén nyugatra küldte, hogy új sorványt állítson a massachusettsi férfiakból, aztán május elején egyesítse erőit a Hampshire Grants-i Ethan Allennel, egy kemény fából faragott harcossal. Az Allén vezette egység tagjai Green Mountain Fiúknak nevezték magukat.

Bár egyfolytában marakodtak egymással, hogy ki is vezényelje a hadjáratot, Allennek és Arnoldnak mégis sikerült meglepnie és megadásra kényszerítenie a Champlain-tónál fekvő Ticonderoga-erőd kis helyőrségét. Katonai szempontból nem jelentett valami nagy győzelmet, ezt Boston körül a tisztek is elismerték, hiszen negyvennél alig több britet ejtettek fogságba, ám Ticonderoga nagy értékét a zsákmányolt katonai készletek jelentették, köztük a legfontosabbak, az ágyúk. Hogy hány ágyú, azt senki sem tudta biztosan, de azt a kilátást, hogy legalább néhány ágyú a hazafiak kezén lesz, mindenki áldásnak tekintette.

Kinek-kinek a politikai álláspontja szerint nagy vívmánynak vagy nagy bűnnek számított, hogy a gyarmatiak Lexingtonnál és Concord-nál megfutamították a királyi csapatokat. Ehhez járult most egy királyi erőd elfoglalása és némi királyi tüzérségi felszerelés zsákmányul ejtése „Jehova és a Kontinentális Kongresszus nevében”, ahogy Allén a megadási követelésekben megfogalmazta. Az üléseit május elején Philadelphiában megkezdő Második Kontinentális Kongresszus nem is tudott róla, hogy Ticonderogát az ő nevében vették be, amíg az északról a kvéker városba száguldó expresszfutárok meg nem

hozták a meglepő hírt. A visszafelé vágtató lovas futár jelentette, hogy a Konresszus főparancsnokot szándékozik kinevezni a massachusettsi ostrom irányítására.

Ám volt még valami azon a tavaszon, ami a katonai fejleményeknél is sokkal nagyobb szerepet játszott Philip boldogságában. Április végén feleségül vette azt a lányt, akinek hevesen udvarolt: a bostoni Anne Ware-t. Az esküvőre Watertownban került sor, egy kis kongregacionalista templomban. Anne apja, a népszerű ügyvéd, aki számos röpiratot írt a hazafiak ügyének támogatására, ha neheztelt is, áldását adta az ifjú párra, hiszen akkor Anne már öt hónapos terhes volt, Philip gyermekét hordozta.

Mint annyi más fiatal férjnek és feleségnek, Philipnek és Anne-nek is borús jövővel kellett szembenéznie. Philip nagy álmának, hogy önállósítja magát, és saját nyomdát nyit, még várnia kell, amíg el nem dől a fegyveres küzdelem. Lehet, hogy hamarosan fegyverszünettel, a gyarmati sérelmek orvoslásával és kibéküléssel ér véget. Philip úgy hallotta, a Kongresszus fontolgat is ilyen irányú kezdeményezéseket. De ha az olyan forrófejűek, mint Sámuel Adams, a maguk útját járhatják, akkor a háború sokáig elhúzódhat, és titáni küzdelem lesz, melynek célja Adams célja lesz: a tizenhárom gyarmat teljes függetlensége.

Miközben újratöltötte a Brown Besst, Philip alig tudta elhinni, hogy ez a hullákkal teleszórt csatatér ugyanaz az idilli félsziget, ahol 1773 szeptemberében félszegen megpróbálta elcsábítani Anne-t. Minden teljesen irreálisnak tűnt: az egész terhes múlt, a francia Auvergne tartományba nyúló kezdetek, az angliai vészterhes viszály az arisztokrata Amberly családdal, amerikai emigrációja, a hazafias Ben Edes nyomdásznál végzett munkája. Philip a lázadók ügyében hosszú utat tett meg a közömbösségtől a zavarodottságon át a szilárd hitig.

Ám egy dolog az ügy, más dolog a valóság. A füstfelhő mögött felnézett a perzselő napsütésbe, és megtörölte ragacsos homlokát. Élni akart, újra látni Anne-t, látni akarta épen és egészségesen születő gyermeküket…

De abban egyetértettek Anne-nel, hogy be kell állnia a seregbe. Igazság szerint Philip vetette fel először a kérdést – de ugyanakkor be is jelentette döntését. Elkötelezettje lett az ügynek, Anne a lelkesedésével csak tovább tüzelte. Így aztán amikor megmondta neki, hogy ezentúl a Harvard College sietve kaszárnyává átalakított épületeiben fog élni, Anne csak bólintott, és könnyeit visszafojtva gyöngéden megcsókolta…

Utolsó este, úgy hat óra felé, Langdon tiszteletes, a kollégium elnöke imát mondott a Harvard udvarán felsorakozott emberekért, akik a charlestoni félsziget felé indultak. Ezzel azt akarták megakadályozni, hogy a britek

megerősítsék a Dorchester-magaslatokat, mert az a hír járta, hogy ennek időpontját június tizennyolcadikára, vasárnapra tűzték ki.

Az amerikaiak takarókkal, egynapi élelemmel és árokásó szerszámokkal felszerelve masíroztak el a sötétségbe, otthagyva az ágyában nyöszörgő Ward tábornokot. Philip úgy sejtette, hogy még ezren sincsenek. Langdon tiszteletes a szekerek rakodására felügyelt, amelyeknek a Harvard becses könyvtárát a biztonságos Andoverbe kellett szállítaniuk. Ha a britek nem haboznak örökösen, és nagy erőkkel megindulnak Bostonból, akkor ugyanúgy felégethették és elpusztíthatták volna ezeket a könyveket, mint aznap délután Charlestont…

Philip a Breed's Hillen semmit sem érzett abból a túláradó önbizalomból, amely a concordi csetepatét követő napokban annyira fellelkesítette. Az erődítményben sebesültek jajgattak, Philip éppen körülnézett, amikor Salem Prince csöndesen megszólalt.

– Megin gyünnek.Philip lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett az áporodott levegőből.

Prince-nek igaza volt.Most már ő is hallotta a dobszót.

IV.

A második támadás jószerivel ugyanúgy zajlott, mint az első. Nagy ostobaság volt a britektől, gondolta Philip. O meg a többiek mindnyájan csak tüzeltek, tüzeltek és tüzeltek. Az amerikai muskéták gyilkos tüze másodszor is nagy pusztítást végzett a rendíthetetlenül előrenyomuló katonák között, és másodszor is visszavonulásra kényszerítette az életben maradottakat. A gyarmatiaknak most már csakugyan volt okuk az éljenzésre, de ez az öröm nem bizonyult hosszú életűnek.

– Már csak két-három lövésnyi puskaporom van – mondta Philip a feketének, miután a második rohamot is visszaverték. Az erődítményben vastagabban állt a füst, mint valaha.

– Akkó jobban áll, mint én – felelte a fekete, felfordítva kiürült puskaporszaruját. – A golyóm is majdnem elfogyott.

– Ha van puskaporuk, lőjenek azzal, amit találnak – fordult feléjük egy arra járó tiszt. – Kövekkel… vagy ilyesmikkel – kapott föl egy elgörbült szöget, ami az erőd gerendaácsolatából maradt ki, aztán eltűnt a füstben. Philip elkeseredetten meredt a szögre.

Hány óra lehet? Öt? Amikor kikukucskált a földsáncon, elesett gránátosokat és könnyűgyalogosok százait látta. A domboldal tele volt skarlátszín

egyenruhával és vérrel. Hunyorogva bámult a maró, fojtogató füstfelhőbe, aztán sietve megragadta a fekete karját, és mutogatni kezdett.

– Howe generálisnak a végén mégis meggyütt kicsit az esze – jegyezte meg Salem, de félelem ült a szemében.

Az újra felsorakozó brit arcvonal megváltozott. A katonák lecsatolták magukról nehézkes borjúikat, tábori felszereléseiket, ledobták püspöksüvegre emlékeztető csákóikat és medvebőr süvegeiket, lecsatolták fehér keresztszíjaikat, és levetették egyenruháik vörös kabátjait.

A védvonal túlsó végén dr. Warren szintén ledobta magáról pompás kabátját. – Azt hiszem, most komolyan be akarnak törni – mondta. – Howe-nak rengeteg puskapora van. Tudnia kell, hogy mi már kezdünk kifogyni belőle.

– Hát akkor mi a fenéért nem küldünk puskaporért? – panaszolta valaki.– Valakit már elküldtek – mondta neki dr. Warren.– Akkor meg hol a fenében van?Warren csak a fejét rázta. – Nem tudom. Talán elkapták a futárt. –

Megrándult a szája. – Vagy meglógott. Észrevettem, hogy ez nem ritkaság ma délután…

Újra peregni kezdtek a dobok. Philip nyelt egyet, és megtöltötte a muskétáját.

A britek fölfelé nyomultak a domboldalon, miközben masírozni kezdtek a gerendakerítéssel és a kőfallal szembeni mocsaras foltokon is. Ezúttal sokkal komorabbnak látszottak. Úgy léptek át az elesett bajtársaikon, hogy rájuk sem néztek, de arcukra kiült a harag. Csak jöttek és jöttek, fehér kamásnijukon ott vöröslöttek az előző rohamok vérfoltjai. Az amerikaiak az egész arcvonalon tüzelni kezdtek. Néhány pillanatig úgy látszott, mintha az előző két támadás kimenetele ismétlődne meg. A legelső sorok meginogtak, a katonák felbuktak, átfordultak, sikoltoztak…

Az erődítményben fojtogató füst ült, úgy terült rá Philipre és társaira, mint valami szemfedél. Amikor utolsó puskaporával kilőtte a görbe szeget, halálra rémült. A Brown Bess felrobbanhatna tőle…

Nem robbant fel, de azt nem látta, hogy eltalált-e valakit.A bajonettek tompán csillogtak a füstben, a britek már a Breed's Hill

lejtőjének a derekáig értek. Philip hirtelen észrevette, hogy a durrogás hangzavara elcsöndesül…

Egyre kevesebb amerikai muskéta dörrent.– Tűz! – üvöltötte Prescott ezredes valahonnan balról, láthatatlanul. Rekedt

hangok válaszoltak neki:

– Elfogyott a puskaporunk!Aztán Philipnek hirtelen majd megállt a szívverése. Hallotta, hogy Salem

Prince is hangosan felhördül. Mindenki, aki az erődítményben még talpon volt, félelmetes új hangot hallott, mintha kórus zendült volna fel a mellvéd túlsó oldalán. A brit katonák harsányan biztatták egymást:

– Előre! Előre! Előre…Philip kikukkantott a lőrésen, és tudta, mi következik: be fognak törni az

erődítménybe. Nincs már elég tűzerejük a roham visszaverésére.Néhány brit katona hirtelen futásnak indult a domb teteje felé. Aztán egyre

több. Hamarosan már az egész első vonal előreszögezte bajonettjeit, és rohamozni kezdett. Salem Prince a kis párkányra fektette a könyökét, hogy szilárdabb támasza legyen, és a Philiptől kért puskaporral kilőtte az utolsó golyóját. A golyó kerek vörös lyukat ütött egy tagbaszakadt őrmester homlokába.

De azok csak jöttek tovább, futólépésben:– Előre! Előre! Előre…!A várakozás utolsó, iszonyatos pillanataiban Philip megfordította és

fölemelte a Brown Besst, mint valami bunkót, komor tudatában annak, hogy ez milyen gyatra fegyver a bajonett ellen. A megszentelt hagyományként őrzött brit fegyelem végül mégis kifizetődött. A két katasztrofális roham után most azt akarták, hogy a harmadik sikerüljön:

– ELŐRE! ELŐRE! ELŐRE!Philip feje fölött bajonett villant. Muskétáját két kézre fogva elhárította a

mellvéd peremén tornyosuló brit könnyűgyalogos lefelé irányított döfését, aztán hatalmas csapást mért a katona bal lábára, aki hasmánt az árokba zuhant. Bajonettje azonban átszúrta Salem Prince mellét.

A fekete felsikoltott és összeesett. A brit katona, aki rápottyant, küszködve próbált talpra állni. Philip bal vállát hátulról bajonettje súrolta, elhajolt, csövénél fogva fölemelte a muskétáját, aztán lihegve rásújtott a fekvő katona fejére. Egyszer, kétszer, háromszor… A britnek betört a koponyája, és elterült a halott feketén.

De most már százával ugráltak be az erődítménybe a gyilkos bajonettjeikkel döfködő és vagdalkozó brit katonák. A füstben szinte lehetetlen volt barátot az ellenségtől megkülönböztetni. Aztán Philip egy tiszt kiáltását hallotta:

– Visszavonulni! Visszavonulás a Bunker'sre! Az erődöt elhagyni…!Erre pokoli lárma és hisztéria tört ki.

Most már a gyalogezredet megerősítő királyi haditengerészek is kezdtek beugrálni az erődítménybe, és közvetlen közelről sütötték el muskétáikat. Philip rugdosódva és muskétájával csépelve tört utat magának a rémült emberekkel teli szűk kijárat felé. Sajgott a tüdeje a füsttől, köhögött, szeméből könny csurgott.

Holmi fantom bajonettje döfött az arca felé. Philip nagyot rúgott a katonába, akit nem is látott, aztán odasózott a sípcsontjára, és hallotta, ahogy az elkáromkodja magát. A bajonett elsiklott Philip válla fölött, és az őrült rohanásban az egyik mögötte futó Rhode Island-i bajtársa szemét szúrta ki. Forró, émelyítő szagú vér ömlött Philip mocskos nyakába. Sikoltozni szeretett volna, de nem sikoltott.

A tolongásban meglátta dr. Warrent a muskétájával. Hirtelen rásütött a napsugár, egy pillanatra felcsillant az arca, akár valami érem, aztán egy bajonett döfött a bordái közé. A doktor megmerevedett, mintha puskagolyó találta volna el, és Philip iszonyodva figyelte, amint a hazafiak vezére eltűnik a füstben és a mészárlásban.

Addig küzdötte magát előre, amíg meg nem látta a csillogó napfényt a kijárati folyosó külső végén. Vízszintesen maga elé emelte a Brown Besst, és le-lebukva végül keresztültörte magát. Egyetlen célja volt: a földfalak mögötti ragyogó fényfolt.

Égette tüdejét a belélegzett füst, amikor sikerült kitörnie, aztán rohanni kezdett lefelé a Breed's Hill nyugati lejtőjén fekvő gyümölcsösben. Még mindig hallotta az erődítményből az ordítozást, a muskéták dörgését és a bosszúálló vörös kabátosok üvöltözését.

V.

A füstfelhő mögött kezdett lebukni a nap. Már hat óra felé járhat, gondolta Philip, miközben a Bunker's Hill teteje felé kaptatott, ahol Old Put emberei egy másik erődítményt ástak…

Ez mostanára kiürült.A gyarmatiak mindenütt menekültek. Egyetlen útjuk volt a menekülésre a

bostoni kikötőbe nyúló félszigetről: egyetlen keskeny földsáv. Philip is arra tartott. Most már az életéért futott, mert minden oldalról ugyanazt a parancsot üvöltözték:

– Visszavonulni, visszavonulni!A charlestoni Nyak szinte átjárhatatlannak bizonyult. Az emberek

egymásnak szorultak, ütötték-verték, karmolászták egymást, hogy egy yardnyival előbbre jussanak. Odalenn a Mystic folyón feldördültek a Glasgow

ágyúi. Az ágyúgolyók felszaggatták a Nyakat, nagy darabokban röpítették a magasba a földet, robbanások tépték szét az embereket. Philip érezte, hogy valami ragacsos dolog csapódik az arcába. Amikor lenézett, öklendezni kezdett – egy letépett kéz volt…

Törölgette a vért, aztán tovább küzdötte magát előre, és hányingerével küszködött. Mellette egy kimerült Rhode Island-i hamisan csengő lelkesedéssel kiáltotta:

– Hallom, a tommyk ezernél is több embert veszítettek, mi meg csak százat!Lehetséges, gondolta Philip, miközben utat tört magának a veszedelmesen

szűk földsávon. Lehetséges, de ez nem amerikai győzelem volt. Hogy nevezhetné ezt bárki győzelemnek, még ha a britek ötvenszer annyi halottal fizettek is érte? Bár a királyi csapatok az első két támadásnál tucatjával hulltak el, a harmadiknál mégis áttörtek azokkal a győzhetetlen bajonettjeikkel, amelyek még mindig ott villogtak Philip képzeletében…

Egyszerre úgy érezte, hogy teljesen elbátortalanodott és elcsüggedt. Jobban elcsüggedt, mint életének talán legmélyebb pontján, azon a komor tengeri úton, amelynek során anyja, Marié Charboneau meghalt, ő pedig új nevet vett fel, mielőtt választott új hazájának földjére lépett. Lehet, hogy Breed's Hillt évek múlva valamiféle győzelemnek tartják majd számon, lehet, hogy nem. De Philip nyilvánvaló vereségnek látta.

Miközben tovább szaladt a füstös alkonyatban, és végre megpillantotta a biztonságos földet maga előtt, tudta, hogy feleségével és még meg sem született gyermekével együtt olyan jövő előtt áll, amelyet egyetlen délután kétórás összecsapása baljóslatúan beárnyékolt.

A tizenhárom gyarmat előtt pontosan ugyanez a jövő áll. Nagy-Britannia végül érvényt szerzett hatalmának. A király valószínűleg semmitől sem fog visszariadni, hogy térdre kényszerítse az amerikaiakat, tűzzel és vassal, azzal az iszonyú acéllal…

A hazafiak harca nagyon hosszúra nyúlhat.És kudarcba is fulladhat.

–––––––––Második fejezet–––––––––SERMON HILL

I.

– Jud, drágám?Átnyúlt a nő meztelen csípőjén a rumosbutykosért, amelyből együtt

iszogattak. A kunyhóban hőség volt ezen a júniusi estén, s ez kihangsúlyozta a nő szagát – az izzadságnak és a trágyaszagnak ezt az enyhén vadillatú keverékét, amely mindig felizgatta. Már amikor elég rumot ivott.

– Jud? – szólongatta újra a nő.– Mi van?– Ma éjszakára ezzel ennyi?– Egy nagy frászt, te lány!Ivott, kiürítette a butykost, aztán ledobta, hallotta tompa koppanását a földes

padlón. A nő felé hemperedett, és simogatni kezdte a combját. Lottie fölfelé irányította a kezét, kemény hasán át az egyik mellére.

– Ez jó – nevetett durva, szajhás nevetéssel. – Fogadok, a vén bolond nem gyün vissza, míg nem kukorít a kakas. Meg akarja mutatni az uraknak, hogy teszi a kötelességét, kilovagol az őrjáratra, a legkülönbekkel. Hiszen ha tudná, hogy az urakkal a saját ágyában is találkozhat…! – kuncogott.

– Lottie, te átkozottul sokat beszélsz, hagyd már abba! – csókolta meg a férfi vadul, félig szenvedélyesen, félig büntetésül.

Lottie odavolt, hogy ez fáj, és lesöpörte magáról a férfi matató ujjait. Zizegett a szalma, amikor kibújt az öleléséből.

– Ma este nem bánsz velem rendesen, Jud Fletcher. Ezzel a csókkal maj' letépted a fejemet.

– Sajnálom – nyúlt a rumért, s amikor eszébe jutott, hogy már elfogyott, halkan káromkodni kezdett. Még mindig égett benne a gyötrő szomjúság. De hát mikor nem?

– Csak ennyit tudsz mondani? Sajnálom?– Mit kellene mondanom, Lottie? A társalgás nem az erős oldalad, térjünk

hát vissza arra, amiben tündökölsz, jó?

Ismét a nő meztelen teste felé nyúlt. A holdfény egy pillanatra megvilágította a kezét. Erős, fiatal, napbarnított kézfején finom, aranyszín szőr csillogott. De most csak magára haragította Lottie-t.

– Nem, komám. Tudni akarom, hol jár ma este az eszed, Mister Judson Fletcher.

A férfi a kocsmákban és a kakasviadalokon hallható durva röhögést hallatta. Ugyanolyan könnyen nevetett így, mint ahogy lehajtott egy jókora porció rumot.

– Mindjárt megmutatom neked, hol kellene járnia, szépségem… – mondta. Meggörbítette csupasz hátát, és a szájával keresgélt, de a nő küszködve megint ellökte magától. Judson kezdett nagyon kimerült lenni.

– Ide figyelj, utoljára valaki másnak a nevét kiáltottad – mondta durcásan Lottie.

– A fenét, dehogyis!– De igen, hallottam, egész a végin.– Na jó, nagyon izgatott lettem, és a nevedet kiáltottam.– Nem, komám, Judson Fletcher! Te nem Mrs. Lottie Shaw nevét

kiáltottad… – kacagott a nő gonoszul. – Te jó keményen meglovagoltál valaki mást, nekem meg ez nem tetszik.

A férfi dühödten összerándult és felpattant. Meztelenül állt a silány kis tanyai kunyhó függöny és üveg nélküli ablakán beömlő holdfényben. – Az isten szerelmére, jóasszony, te megkapod tőlem, amit akarsz. Amit a vén roncs, akihez a papád hozzáadott, nem tud neked megadni…

– De nekem egy kis megbecsülés is kell – siránkozott a fiatalasszony. – Egy kis érzés… Nem akarom, hogy engem izélgessen valaki, és közben azt kiabálja, hogy „Peggy, Peggy”!

A férfi belemarkolt a nő pucér vállába. – Pofa be, Lottie!– Erissz el! – vonaglott a nő. – Tisztán hallottam. „Peggy!” Asziszed, nem

tudom, melyik Peggy az? – sivította, most már ugyanazzal a dühvel, mint a férfi. – Asziszed, nem tuggya az egész megye, hogy kinek a fejére akarsz szarvakat rakni…?

Judson felkapta a rumosbutykost, és az asszony homályosan látott alakja felé hajította. A nő felvonyított, és kitért előle. Odakinn ugatni kezdett a férje kutyája.

Judson összeszedte a ruháit, és magára kapkodta őket. Addigra már Lottie Shaw is belátta, hogy hibát követett el. Felugrott, meztelenül átsuhant a holdfényfolton, aztán eltúlzott bűnbánattal lehajolt, és a férfi bordáira szorította

az arcát, miközben átölelte a derekát. Judson begyürködte nadrágjába finom, csipkebetétes ingét, s nem egészen véletlenül, belekönyökölt a nő orrába.

Lottie csak csimpaszkodott belé. Judson kék szeme és kurta, szőke haja szinte világított az ablak fényében. Lottie most már komolyan sírni kezdett.

– Ne dühöngj, drágám! Túl meggondolatlanul szóltam. Gyere vissza, és szeress megint…

Judson fölébe hajolt a holdfényben. A magas, jóképű, elegáns fiatalembernek hosszú, éles orra és kissé puha szája volt. Megmarkolta a nő izmos alkarját, és amikor csöndesen megszólalt, olyan volt, mint az írás valamelyik bosszúálló angyala:

– Ha még egyszer kimondod előttem a nevét… vagy ha valaha meghallom, hogy valakinek beszélsz róla, Lottie, eljövök és megöllek. S most gondolkodj ezen.

Elhúzódott a nőtől, és felrántotta drága orosz bagariacsizmáját, fölvette díszes sötétzöld bársonykabátját, aztán kiballagott a kunyhóból.

Felkapott egy követ, és a sárga vadászkutya felé hajította, aztán felpattant a gyönyörű aranyderesre. Annak a ványadt almafának az egyik alacsonyabb ágához kötötte ki, amelyet a gazda megpróbált az udvarán fölnevelni. Még mindig remegett dühében, amikor végigvágtatott az ösvényen, és kifordult a haza, Rappahannock felé vezető országútra.

Pompás, balzsamos, június végi éjszaka volt. Hátranyúlt, felnyitotta a nyeregtáskáját, és matatni kezdett benne, aztán elkáromkodta magát. Félig már részeg volt, teljesen le akart részegedni – de elfogyott a rumja.

Lottie Shaw másféle orvosságot jelentett, hozzá titokban folyamodott. De ma éjjel, amikor véletlenül az ő nevét kiáltotta, Lottie is kiapadt számára. Irgalmatlanul korbácsolta az aranyderest, mennydörögve vágtatott a földúton az édesen illatozó éjszakában. Menekült a fájdalom elől, amiért gondolkodás nélkül kiejtette Peggy nevét. A fájdalom hajszolta bele ebbe a csillagokkal ékes sötétségbe. És egy másfajta, ugyanolyan kínzó szenvedésbe.

II.

Ha a virginiai Caroline megye útjain lovagolt, mindig eszébe jutott legjobb gyermekkori barátja, George Clark, John Clark gazda hat fia közül a második.

Azokban az években, amikor együtt serdültek felnőtté, nagyon erős kötelék volt George és Judson között, annak ellenére, hogy George-nak szegény volt az apja, Judsoné pedig gazdag. Kortól függetlenül ugyanis mindenki szereti, ha talál valakit, aki a tanítványaként viselkedik – és George Clark, bár két évvel

fiatalabb volt a barátjánál, hamar rájött, hogy Judson Fletcher több mint egy tipikus dohányültetvényes fia. Judson igazából megvetette Sermon Hillt, és sokkal szívesebben tanulmányozta azt, amire George, aki tipegő korától járta Virginia erdeit, olyan lelkesen tanítgatta. Például az egek földrajzát. Judson még akkor is megtalálta az égen a Sarkcsillagot és a Dél Keresztjét, amikor részegen dülöngélt a nyeregben.

Éjjel-nappal együtt kószáltak erdőn-mezőn, s George Clark sok mindenre megtanította. Hogyan lehet megtalálni a kis zöld kócsagot, amely a folyópart védelmében rejtőzködik? Hogyan lehet rábukkanni vadmézzel teli kasokra, és honnan lehet tudni, milyen növényeket és bogyókat lehet megenni? Hogy kell végignézni a horizonton, és azonosítani húsz mérföldről egyes tárgyakat meg a terep részleteit, vagy alkonyatkor felfedezni egy sólymot a mező túlsó oldalán? George ezt úgy hívta: „messzenézés”, és gyakorlással fejlesztette ki magában. Mindig azt mondta, szüksége lesz majd rá ott, ahová menni akar.

Együtt jártak a richmondi vásárokra is. Beszélgettek kemény, szarvasbőrbe öltözött férfiakkal, akik hosszú csövű puskákkal jártak, és azt állították, hogy becsavarogták a Blue Ridge hegység csillogó gátjától nyugatra fekvő vadont. A hegységet a virginiaiak Kék falnak nevezték. A vadászok, miközben illetlenül köpködték a bagólevet, elmondták, hogy ott túl az erdő, mező, az ég és a felhők tengere terül el. Annyi ott az állat, hogy egy életen át eltartja az embert, akár csapdákat állít, és eladja a prémjüket, akár a húsukon él – vagy egyszerre csinálja mind a kettőt.

Judson barátja és pártfogója három évvel ezelőtt, 1772-ben arra tűnt el – átkelt a Kék falon. A jelek szerint megvolt benne az a bátorság, ami Judsonból hiányzott.

Amellett George Clark nem volt szerelmes olyan nőbe, akit nem kaphatott meg.

A közbeeső időben George kétszer is felbukkant. Rövid látogatást tett szülei otthonában, és ilyenkor Judsont is meghívták, vacsorázzon velük – és hallgassa meg George lebilincselő meséit.

Elmondta, hogyan jutott el egy kezdetleges határ menti telepre, amely Fort Pitt közelében alakult ki, a folyó torkolatánál, ahol két folyó egy sokkal nagyobb folyóvá folyt össze, gyönyörű vízzé, ahogy a rézbőrű indiánok nevezték, O-hi-o. A francia prémvadászok szerint: La Belle Riviere.

George Clark lecsurgott ezen a hatalmas folyón. O is a „nyárfára fanyalodott”, ahogy a társai mondták, akikkel együtt utazott. Hosszú utat tett

meg a hatalmas, néma vadonon át az Ohión, egy vérfoltokkal és prémzsírokkal összemocskolt, majd húsz méter hosszú kivájt nyárfatörzsben evezgetve.

Második útján megint a folyón utazott, és egy mingó nevű indián törzsnél telelt ki. Megtanulta a nyelvüket, és forró szavakkal szólt törzsük öreg vezérének, Logannak szelíd bölcsességéről és erdei mindentudásáról.

Judson nehezen tudta magába szívni ezeknek a történeteknek a meghökkentő részleteit, ám elbűvölték, és felcsigázták a képzeletét. Végül lelki szemeivel már látta is ezt az óriási erdei birodalmat, ahol sötét bőrű vademberek osonnak nesztelenül a vadcsapásokon, azt a birodalmat, ahol az ember magáénak követelheti a földet, ha akarja, vagy egyszerűen olyan helyet találhat magának, ahol azt csinál, amit akar, ahol az lehet, ami, nem kell olyannak lennie, mint amit mások elvárnak tőle.

A nyugati erdőség a kontinens egyetlen neki való része, állította George Clark ezeken a kurta estéken, aztán újra eltűnt. Mostanában szigorúbbnak látszott, mint fiatalabb korában, megkeményedett, lesoványodott. Úgy járt-kelt a Kék falon át, mint valami vörös hajú kísértet, és minden kurta látogatása valahogy megszabadította Judsont saját életének korlátaitól – ha csak néhány órára is.

George látogatásai el is szomorították. Talán neki is a nyugati erdőségekben lenne a helye. Sok-sok merész, vállalkozó szellemű fickó sodródik arra, mondta George. Egész családok is. Egyre több és több társaság alakul a hatalmas vadon felderítésére és kihasználására. Judson néha úgy gondolta, hogy talán bolond, amiért nem csomagol össze, és nem követi a barátját…

Mindennek egyetlen bökkenője volt. Judson akaratlanul is ebbe ütközött ezen az éjszakán, amikor szándéktalanul kibökte a nő nevét, ami helyett Lottie Shaw nevét kellett volna mondania.

Lelki szemei előtt látta George Clark arcát, amint a susogó fák alatt vágtat a virginiai utakon. Barátja szeme mintha soha nem nyugodott volna meg – mintha mindig keresett volna valamit az emberek válla mögött…

– Miért? – töprengett. A szabadság? Az állandóan távolodó horizont…– Az az átkozott vörös haja – kiáltott fel rekedten. Egy ág majdnem leszedte

a fejét – újra felegyenesedett a nyeregben. A vörös hajjal fájdalommentesen meg tudta magának magyarázni George merészségét. A Clark családban az a mondás járta, hogy a vörös haj az igazi férfi jele, kiemeli a többiek közül, és sorsszerűen nagy tettekre viszi. John Clark hat fia közül kettő volt vörös hajú: George Rogers, aki már három éve elment, és a kis William a tanyán, aki még csak ötéves volt.

– Miért is nem születtem vörös hajúnak? – gondolta félrészegen, amint továbblovagolt. A gondolat kétségkívül kényelmes mentséget kínált, enyhítette azt a nyomorúságot, amelybe Lottie Shaw kunyhójában beleütközött. És azt a másfajta nyomorúságot is, amelyet a sötét, földszagú utakon érzett, amelyek mind teli voltak annak a barátjának az emlékeivel, akiben volt valami megfoghatatlan tulajdonság, amelytől ő, Judson Fletcher a virginiai Caroline megyében igazságtalanul megfosztatott.

III.

Olyan keményen hajszolta az aranyderest, hogy az állat oldalán habzott az izzadság. Amikor ezt észrevette, kissé kijózanodott. Meghúzta a kantárt, aztán az út szélén leszállt a nyeregből, és céltalanul bolyongott, amíg a lova kapálva kissé kifújta magát. Böffentett egyet, aztán finom szürke nadrágja alatt megvakarta az ágyékát. Amilyen szerencséje van, még összeszedett valamit Lottie-tól.

Aztán hirtelen belebotlott valamibe. Meglepetten káromkodott, és lehajolt, hogy megnézze. A léckerítéshez egy fehér rongyokból összetákolt, szalmával kitömött, durva figurát támasztottak, az ölében egy palalemez hevert.

Kivitte a palát a fák ágai alól a szabadba, forgatta erre, forgatta arra. Végül felfogta a palára firkált szót. Végigfutott a gerincén a hideg.

– Buckra – olvasta. Aztán megint: Buckra.A fehér embert jelentő nyugat-afrikai szó.Kivonszolta a bábut az útra. A hold meg a sok ezer nyári csillag fényében

már látta, amit addig nem vett észre. A bábu mellét karó döfte át. A lyukat valami sötét folyadékkal mázolták be.

Judson letérdelt, és megtapogatta a bemocskolt vásznat meg a kihegyezett karót. Kis izzadságcseppek indultak meg a nyakán és a füle mögött. Hogy megpróbálja csillapítani riadalmát, hangosan szólalt meg:

– Biztosan csirkevér… vagy disznó… különben mi a fene volna?Hirtelen patadobogást hallott az úton. Tüstént a jobb csizmaszárához kapott,

ahol az orosz bagaria rejtett hüvelyében vékony tőr lapult: az úriemberek önvédelmi fegyvere. Az útpadkára hátrált, kellemetlenül kijózanodva – és nagyon óvatosan.

Látta, hogy a kanyarban lámpák imbolyognak. Fél tucat lovas jött. Kilépett az útra. – Judson Fletcher vagyok… – kiáltotta oda nekik.

A lovasok meghúzták a kantárszárat. Az az őrjárat volt, amely szökevény rabszolgákat keresve állandóan vigyázta az utakat, éjszakánként váltott

személyzettel. Az őrjárat élén a karcsú, szelíd kinézetű Seth McLean lovagolt pompás vörös lován, mögötte a kopottasan öltözött, szürke, jelentéktelen Tom Shaw hajolt csúnya, agyonhajszolt gebéjére.

Elsőként Tom Shaw szólalt meg, szánalmas udvariassággal:– 'Stét, Mr. Fletcher.Judson maga volt a pimaszság szobra a lámpák fényében. – 'Stét, Shaw –

felelte olyan lekezelően, hogy Shaw láthatóan megsértődött. Aztán Judson tovább hangsúlyozta a társadalmi különbséget, mert a többieket jóval szívélyesebben üdvözölte: – Mr. Wells… Mr. Squire… Seth…

– Megint levegőzöl egy kicsit, Judson? – kérdezte Seth ártatlan mosollyal.– Ühüm. – Ó, ez pompás volt! Íme két férfi: az egyik, akit rendszeresen

felszarvazott, meg a másik, akit mindenekfölött szeretett volna fölszarvazni, de soha nem fogja. – Találtam valamit odalenn, amit az uraknak is meg kellene nézniük.

Odavezette őket az átdöfött bábuhoz, és megmutatta nekik a paladarabot. Mindenki gondterhelt lett.

– Tudtam, hogy ezek a niggerek sántikálnak valamiben – kiáltott felTom Shaw. – Lottie megesküdött, hogy két-három nappal ezelőtt dobolást

hallott éjjel. Erről. A folyó felől…– Lehetetlen – mondta Seth McLean. – Maga is tudja, hogy az egész

körzetben nincs ültetvényes, aki megengedné a niggereinek, hogy dobot tartsanak. Túl könnyű jelzéseket adni vele. Az én szolgáim se kapnak mást, csak száraz marhacsontot… azt zörgethetik, amennyit csak akarják. – Aztán a többiekhez fordult. – Uraim, folytatnák nélkülem az őrjáratot? Szeretnék négyszemközt beszélni Judson barátommal. O talán tud nekünk segíteni.

Hogy hogyan, azt Judson el sem tudta képzelni, de a többiek a jelek szerint értették a dolgot, és készségesen beleegyeztek. Judson elővezette a lovát, felült rá, és hamarosan már Seth mellett kocogott az úton visszafelé, ahonnan a lovasok jöttek. Az őrjárat lámpái lassan eltűntek az ellenkező irányban.

– Nem akartam mondani Tom Shaw-nak – jegyezte meg végül Seth de alighanem valami baj van a felesége hallásával.

– Nem tudom. Én sose fülelek éjjel dobok után.– Tudom – nevetett Seth. – Csak férjes asszonyok szoknyájának suhogása

után.Judson tüstént megmerevedett a nyeregben, de amikor Seth vállon veregette,

megnyugodott. Úgy látszott, nincs semmi személyes él a megjegyzésében, és

környékbeli barátai annyiszor elsütötték neki ennek a tréfának különféle változatait, hogy vissza se tudott mindre emlékezni.

– Sugdostak valamit, hogy esetleg zűr lesz – mondta Seth, most már komolyan.

– Úgy érted, a niggerekkel?Seth komoran bólintott.– A te birtokodon?– Megeshet.Judson meg volt lepve. Seth McLean az ésszerűség határáig emberségesen

bánt háromszázvalahány mezei rabszolgájával, férfiakkal és asszonyaikkal.– Nem értem, mi közöm van nekem ehhez – vonta meg Judson a vállát.– Egy pohár portói fölött majd elmagyarázom, ha nincs ellene kifogásod –

sarkantyúzta meg a lovát Seth a Rappahannock partján fekvő elegáns házának fényei felé vágtatva. Judson a kivilágított emeleti ablakokat bámulta. Az egyik Peggy szobája volt, betéve tudta, hogy melyik.

Seth McLean után suhant a sötét, susogó dohányföldek között az ösvényen. A zöld levelek már kezdtek beérni, nyár végén lehet szüretelni. Seth karcsú sziluettje egy pillanatra felmagasodott a bejárati ajtó lámpái előtt. Judson bűnözőnek érezte magát, amikor pár pillanat múlva maga is leszállt lováról. Seth olyan rendes fickó. Ugyanakkor perverz módon mulattatta is a helyzet: olyasmi ez, gondolta, mintha a légy hívná meg otthonába a pókot.

IV.

A könyvtárban a hatalmas, Londonban készült óra éjfél után negyed egyet mutatott. A terem tágra nyitott ajtajain a hűvös, levegős, emeletmagasságú előcsarnokból beáradt a gyertyafény.

Seth bort töltött magának, Judson elnézést kért, és inkább a Rhode Island-i rumhoz folyamodott. Aztán egy székbe vetette hosszú testét, és igyekezett, hogy ne látsszon idegesnek, és bűntudatát se árulja el. Mostanára ezt már elég jól megtanulta – tizenöt éves korában mászott be először férjes asszony ágyába.

Lépteket hallott, és felgyorsult a szívverése, aztán rájött, hogy ezek a nehéz léptek nem lehetnek asszonyéi. Libériás, őszülő fekete férfi állt meg az ajtónyílásban. Seth McLean a tulajdonát képező színes bőrű inasra nézett.

– Ma este már nincs szükségem semmire, Andrew. Majd én kiszolgálom a vendégünket – mondta.

A rabszolga udvariasan mormolt valamit – akár Judson neve is lehetett, jelenlétének előírásszerű tudomásulvétele –, aztán visszahúzódott. Seth McLean forgatta a borospoharát a két tenyere között.

– Te nem hallottál semmit a niggerek közötti elégedetlenkedésről, Judson?– Ismersz engem, barátom. A szoknyák túl csábítóan suhognak. A kocka

perdül, a lovak futnak, a kakasok rikoltoznak… és apám, a vén strici is sokat káromkodik. Velem – rándult meg Judson szája. – Mindig túl sok körülöttem a zaj, azért nem hallok meg semmi fontosat. Gondolom, nálad ez másként van.

– Hát, ahogy mondtam, vannak bizonyos jelek. A szokásosnál pimaszabb viselkedés. A felügyelőm a héten háromszor volt kénytelen korbácsot használni.

– A miénket erre nem kényszeríti semmi – mosolygott továbbra is savanyúan Judson. – Keresi rá az alkalmat.

– Shaw – tűnődött McLean. – Az öreg Tom öccse?Judson bólintott. – Kegyetlen, analfabéta kurafi. Nem olyan, mint a te

Williamsed.– De még ő is nagyon hajszolt. Ezek a dolgok ciklusokban jönnek, Judson.

Feszengek… egyszerűen úgy érzem, megint fordult a kerék. Kikérdeztem Andrew-t meg a feleségét. Ok nagyon hűségesek, nem sokat tudnak arról, hogy mi történik. De azt elismerik, hogy széles körű a nyugtalanság. Valahogy elterjedt.

Judson ledöntötte a rumot. Érezte, hogy égeti a gyomrát. Ezúttal nem megkönnyebbülést hozott: nyugtalanító volt a tüze. Az óra hangosan ketyegett. A szoba árnyékai valahogy baljóslatúvá váltak, összesűrűsödtek a sarkokban, elhomályosították a magas polcokon álló sok száz könyv kötésén az aranyozást.

– Innen terjedt szét?– Sermon Hillből. Andrew hallotta, hogy egy Larned nevezetű nigger áll a

középpontjában.– Larned… – Judson előtt megjelent a kékesfekete bőrű, kötélizomzatú

figura. – Nagy nigger kani. Majdhogynem óriás. Épp két éve vettük a richmondi árverésen. Egy bostoni hajó hozta Nyugat-Afrikából. Apám azt mondja, soha nem volt jobb befektetése.

– Tenyészanyag?– Igen. És Larned okos, megvan az a természetes esze, ami némelyiküket

jellemzi. Lehet, hogy épp ez a baja.– Vagy a miénk – húzta fel Seth McLean sápadt, szinte aszketikus arcát

beárnyékoló sötét szemöldökét.

– Úgy érted, hogy Larned netán lázadást szít? – oldalgott Judson a kisasztalhoz, hogy újratöltse rumospoharát. – Hát, lehetséges. Roppant csinos a felesége. Fiatal mulatt lány… hogy is hívják… Dicey. Három nappal ezelőtt még ekkora volt – rajzolta a terhes nő hasát a levegőbe. – Ikerfiúkat szült Larnednek. Tavaly karácsony táján hallottam, amint Shaw azzal hencegett, hogy ő is kefélgeti.

– Hát, ez éppen elég ok rá, hogy baj legyen belőle.– Én nem hiszem, hogy Larned rájött. Ezek a szukák túlságosan be vannak

ijedve, nem mondják meg a férjeiknek.– De azért Larned hallhatott róla. Egyéb?Judson töprengett. – Shaw nyolc korbácsütést mért Diceyre, két héttel a

szülése előtt. Valami apró ürüggyel.– Ami nem volt triviális egy kiemelkedően intelligens és dacos niggernek.– Tudom is, mi lehetett az ürügy – bólintott Judson. – Shaw valószínűleg

gyakorolni akarta felügyelői jogait, és a nagy hasa ellenére is el akarta kapni Diceyt. A nő nem volt hajlandó – hát ürügyet keresett rá, hogy megkorbácsolja.

– Újabb sérelem Larnednek.Judsonnak erre nem volt megjegyzése.Seth McLean felsóhajtott. – Tekintet nélkül arra, hogy mi volt az oka, az a

bábu, amit találtál, elég határozott bizonyíték arra, hogy van valami a levegőben…

Judson erre megint bólintott, kissé feszengve. – És szerintem Sermon Hill a központja.

– Igen. Ha széles körű lázadás törne ki…Seth befejezetlen mondata egyszerre előrevetítette a teljes káoszt. Judson

előbb a szélben lengedező függönyöket nézte, aztán a kinti sötétségbe bámult. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy rálőcsöljék a felelősséget.

– Seth, én teljesen megértem mindazt, amit mondasz. De hát atyaisten, ember, mit tehetnék én?

– Többször is beszéltem apáddal, azt reméltem, rá tudom venni, tanúsítson mérsékeltebb bánásmódot a niggereivel. De nem volt vele szerencsém.

– Gondolod, hogy nekem több szerencsém lesz? – röhögött Judson. – Jesszusom, Seth, hiszen tudod, mennyire gyűlöl.

– Nem – felelte Seth –, nem hiszem, hogy ez igaz.– Kutyaszart. Én a második fia vagyok. És nyilvánvalóan csak megtűr.– De hát Donald is, te is az ő húsa-vére vagytok.

– És mind a ketten árulók vagyunk, legalábbis a lelkünkben, mert tavaly Donald elment a Raleigh-kocsmába, és én is vele mentem – tette hozzá keserű mosollyal.

A Törvényhatóságok Háza tagjainak gyűlésére utalt, akik Hanover megye nemesúr ügyvédjének, Patrick Henrynek a sürgetésére összegyűltek abban a williamsburgi kocsmában.

Henry született vezér volt, és a távolabbi vidékek népének fő szószólója a Törvényhatóságok Házában. Az utolsó tíz év során Virginia lakosságának ez a része szinte állandóan ellentétbe került a konzervatívabb part menti ültetvényesekkel.

Henry felkavarta Virginiát tüzes szónoklataival, melyekben az ellen tiltakozott, hogy a korona sorozatosan megsérti a gyarmati jogokat. Amikor pedig Lord Dunmore királyi kormányzó előző év májusában ideiglenesen feloszlatta a törvényhozást, Henry azonnal csonka ülésszakra hívta össze a törvényhatóságok képviselőinek többségét a Raleigh-kocsmába, ahol küldötteket választottak az Első Kontinentális Kongresszusra. Utána ő, Judson bátyja és több más virginiai hamarosan útra keltek a Második Kongresszusra. Ott Henrynek nagyon magas volt az ázsiója márciusi gyújtó beszéde miatt, amelyben hajthatatlan álláspontot foglalt el Nagy-Britannia ellen. Kijelentette, számára csak két választás van: szabadság vagy halál – középút nincs. Dunmore kormányzó tüstént kiáltványt adott ki, amelyben törvényen kívül helyezte Henryt, s ez csak tovább növelte a tekintélyét a virginiai hazafias frakció soraiban.

– Azt hiszem, apám inkább kutyakorbáccsal verte volna meg Donaldot, ha Donald hagyta volna – folytatta Judson. – Pillanatnyilag rengeteg ember áll apám politikai ellenségeinek listáján. Donald, jómagam, Henry… még a Fairfax megyei Washington ezredes is, mert ő is elment Philadelphiába. Mindennek tetejébe…

Judson megint csak jó adag rumot löttyintett a poharába. Kezdett újra becsípni.

–… Sermon Hill ura engem történetesen részeges senkiházinak tekint, tékozló fiúnak, akinek a taníttatására egy csomó pénzt pocsékolt a Williams and Maryben. Azt mondta, azok a sterlingbankók jobb célt szolgáltak volna, ha kitörli velük a seggét a budiban – emelte poharát egy láthatatlan alakra. – Imigyen szólt Angus Fletcher egy nem túl biblikus hangulatában.

– Nem tudnál azért mégis beszélni vele?

– Hááát… – húzta el Judson a szót – úgy minden hónapban beszélünk egyszer…

– Akkor javasold neki, hogy mondjon valamit Shaw-nak. Próbálja rávenni a fickót, hogy moderálja magát, amíg nem tisztázzuk a probléma okát, vagy el nem csitul.

– Seth – rázta Judson komoran a fejét –, meg kell ismételnem: nekem semmiféle befolyásom nincs Sermon Hillben. Néha csodálkozom, miért engedi egyáltalán, hogy ott lakjak.

– Azért, mert Angus Fletcher fia vagy! Judson… a barátságunk kedvéért… és a környék nyugalmának a kedvéért… próbáld meg!

Judson jó sok rumot töltött magának. – Rendben van. Majd mondok valamit. Elejthetek egy-két megjegyzést. De ennél többet jó szívvel nem ígérhetek.

– Kezdetnek ez is valami – rázta meg Seth a kezét. – Köszönöm…– Mennem kell – hörpintette ki gyorsan a rumot Judson, s föltette magában a

kérdést: miért engedett Sethnek? Persze tudta rá a választ: olcsó mód volt rá, hogy időleges feloldozást nyerjen a bűne alól…

Most a könyvtár ajtónyílására árnyék hullott – gyorsan felpillantott.0 állt ott. A karcsú, fekete hajú, fehér bőrű asszony elragadó volt

őszibarackszín hálóköntösében, melynek magas nyaka és illedelmes szabása előnyösen emelte ki alakját. Maga volt a megtestesült finomság és nemesség. O volt az a tökéletes úrihölgy, akibe tizenhét éves kora óta szerelmes volt.

A kétéves kapcsolat az asszony házassága előtt mindkettőjüket megsebezte. Azokban a viharos időkben Judson soha hozzá sem ért, legfeljebb megcsókolta, pedig nyilvánvalóan mind a ketten többre vágytak. Talán éppen az önmegtartóztatás tette most még fájóbbá és keservesebbé az egészet.

Seth pontosan tudta, hogy Judson kurizált a feleségének. Találkozgattak a megyei vadászatokon, együtt jártak a bálokra a folyó menti gazdag úriházakba. És mindezt az Ashfordok egyre erősebb helytelenítése ellenére, amint egyre gyakoribb nyilvános részegeskedéseiben és verekedésekben kiütközött Judson rossz természete.

Ashfordék végül kierőszakolták, hogy Peggy ne találkozzék többé vele. Majd megszakadt a szíve, de kötelességtudó lány volt, és aztán nemsokára megjelent Seth. Amikor megrendezték az ünnepélyes esküvőt, Seth elvárta a barátjától, Judsontól, hogy úriemberként viselkedjék. Rá nem jellemző módon Judson így is tett, mindenekfölött azért, mert nem akart Peggynek további fájdalmat vagy botrányt okozni.

Seth egyszerűen abból indult ki, hogy ha Judson férfi létére táplál is magában rejtett késztetéseket, amelyek a házasságtöréshez vezethetnének, soha nem fogja engedni, hogy ezek a késztetések tettekké váljanak. Amellett Seth minden gyanún felül állónak tartotta Peggyt…

Ami pedig Judsonnak a mások feleségeivel folytatott viszonyait s az erről szállongó történeteket illeti – nos, kétséges, vajon Seth valaha is elhitte-e őket. Judson tudta, barátja képtelen megérteni, milyen mélyek az érzései – vagy többször is mennyire közel állt ahhoz, hogy kikezdjen Peggyvel. Üzleti ügyekben Seth nagyon is reális ember volt, emberi dolgokban viszont nem…

Judsonnak mégis sikerült távol tartania magát tőle. Peggy Ashford McLean olyan volt számára, mint egy szent kegyhely: annyira makulátlan, amilyen már csak kevés dolog maradt az életében. Soha nem tudta megmagyarázni, miért is szerelmes belé. Kedves, intelligens és vonzó, de hát sok ilyen nő él itt a partvidéken. Mi lehetett sötét szemének tekintetében, mosolyában és apró, nőies gesztusaiban, ami egyre tovább, kínozta, miután elveszítette? Szenvedélye, amikor még udvarolt neki, részben talán abból a felismerésből táplálkozott, hogy valószínűleg soha nem engedik meg, hogy feleségül vegye. Az olyan férfi számára, mint Judson Fletcher, az állandó frusztrációnak megvolt a maga perverz bája…

– Melissa mondta, hogy vendégünk van – szólalt meg Peggy. – Jó estét, Judson!

– Jó estét! – hajolt meg Judson. – Éppen indulóban vagyok…Ránézni is alig mert, félt, hogy elárulja az érzéseit. Persze sokszor látta már,

amióta férjnél volt, nagy ünnepeken, ünnepségeken vagy a richmondi vásáron, de soha semmit nem tudott kiolvasni az arckifejezéséből. Úgy érezte, akármit érzett iránta valaha, annak már vége: a házassági eskü kimondása magától értetődően kezdett a rombolásba. Viselkedési kódexe szerint ez így illendő és helyes…

– Korán hazajöttél, Seth – fordult most férjéhez Peggy.– Beszélni akartam Judsonnal. Segítségét kértem ebben a nyugtalanító

helyzetben.– Én figyelmeztettem: ezzel az erővel akár egy harkálytól is kérhetne

segítséget – nevetett fel vidáman Judson, aztán gyorsan elment az asszony mellett. Még mindig nem akart szembenézni az oly ismerős tekintettel. Egyenesen az impozáns főbejárathoz ment, és kilépett rajta.

– Majd értesítelek, ha valami eredménnyel büszkélkedhetem, Seth – kiáltotta vissza. – De ezt erősen kétlem.

Nyeregbe pattant, és elvágtatott a csillagok fényében ezüstösen csillogó Rappahannock felé. Egyetlenegyszer nem nézett vissza Seth McLean nagy, fehér, oszlopos kúriájára, mely mögött hátul a rabszolgakunyhók sorakoztak a dohányerjesztő pajták mellett. De Peggy egész úton mindvégig vele lovagolt egészen Sermon Hillig. Arcán könnycseppek futottak végig, s megcsillant rajtuk a folyón reszkető csillagfény.

V.

Sermon Hill ötezer kisholdnyi elsőrendű dohányföldjét ötszáz rabszolga munkálta meg, férfiak, nők vegyesen. A birtok, McLeanéhoz hasonlóan, a folyó mentén feküdt, ám Sermon Hill saját mólóval büszkélkedhetett, ahol ősszel nagy dohányszállító kenuk kötöttek ki, hogy felrakják rájuk a nyolcszáz font érlelt barna dohánylevelet tartalmazó hordókat.

A kenuk minden ősszel ott horgonyoztak, amióta csak Judson Fletcher vissza tudott rá emlékezni, aztán leúsztattak a folyón az oldalukhoz kötözött hordókkal. A nagy kereskedőhajók a folyó torkolatának hajózható vizein horgonyoztak, onnan szállították a hordókat a tengeren túli piacokra. Tekintettel az Angliával való egyre súlyosabb ellentétekre, senki nem tudta, hogy ebben az évben is így lesz-e. Azok a hírek, miszerint áprilisban valahol odafönn a Massachusetts-öböl térségében tűzpárbajra került sor a királyi csapatok és a gyarmatok polgárőrsége között, minden külkereskedelmi vállalkozást kétségessé tettek – sőt, magának az életnek a békés nyugalmát is.

Ám Judsonnak mindez eszébe sem jutott, amikor két nap múlva teljesítette Seth kérését, és korábban kelt föl a szokásosnál – az isten szerelmére, napkeltekor! –, hogy elsétáljon a rabszolgaszállások között. A rabszolgák fehérre meszelt kis kunyhókban laktak, amelyek két sorban, egy széles, földes térség két oldalán néztek szembe egymással. Az út bejáratánál állt a felügyelő kis házikója. Előtte mezei munkások és munkásnők csoportja verődött össze a hajnal narancsszín fényében.

Amikor közelebb ment, korbács csattanását hallotta, de a tömegtől nem látta, ki az áldozat. Azonnal futásnak eredt. Végigszaladt az ablaktalan kunyhók előtt, ahol mezítlábas fekete gyerekek mászkáltak az apró gombóágyások közt, leguggoltak dolgukat végezni, vagy csak üldögéltek az ajtónyílásokban, tetvészték a hajukat, és vizsgálgatták az állatkákat, amelyeket találtak. A tisztaságot és az életkörülményeket tekintve Sermon Hill semmiben nem különbözött – nem volt se jobb, se rosszabb – a legtöbb nagy, folyó menti dohányültetvénytől…

Kivéve Reuven Shaw-t, a rabszolga-felügyelőt.Judson odaért a tömegben leghátul álló rabszolgához. Tüstént megismerték,

és gyorsan félreálltak az útjából.– Ki kapja a büntetést? – kérdezte az egyik erős külsejű fekete legénytől.– Dicey. Shaw mondani ő tud dolgoz. Dicey mondani nem tud.– Jesszusom…! – robbant ki Judsonból. – Hol van a férje?– Még kinn a mezőn.Judson egy pillanatra a barna szempárba bámult, amely mintha némán

hozzátette volna: Ez Miszter Shaw szerencséje. Vagy csak képzelődött?Amikor keresztültört a tömegen, már látta a sovány, rosszul öltözött Shaw-t,

Lottie férjének öccsét, amint fölemeli a hosszú, fekete korbácsot, hogy újabb barázdát szántson vele Dicey sárgásbarna hátára.

Shaw fenyegető tekintettel nézett rá, de aztán kissé lehűlt fortyogó dühe, amikor felismerte a csizmát, harisnyát, térdnadrágot és inget viselő férfit – a tulajdonos kisebbik fiát.

Judson az asszony felé intett. Le kellett vetnie rongyos ruháit – Shaw szerette a szukákat meztelenül korbácsolni –, és fejét a térdei közé hajtva le kellett térdelni a sárba. Hátán már három vérző seb éktelenkedett.

– Akar ráhúzni egypárat, Mr. Judson? – kérdezte Shaw alig álcázott megvetéssel. Judson meg a felügyelő már régóta utálták egymást.

– Maga tudatlan kurafi, mindjárt magára sózok a korbáccsal! Ez a szuka alig öt napja ikerfiúkat szült – emelte fel ujjait széttárva Judson. – Öt!

– Három nap a legtöbb, amit engedek nekik, aztán mennek vissza dolgozni – morogta Shaw.

– Dicey, vedd föl a ruhádat, és menj vissza a kunyhódba! – adta ki a parancsot Judson. – Hétfő reggelig!

– Ide figyeljen! Itt én dirigálok… – kezdte Shaw. Judson előreszökkent, megragadta és Shaw nyaka köré tekerte a korbácsot, aztán meghúzta mind a két végét.

– Mit mondott?– S… semmit, Mr. Judson – nyögte kidülledt szemekkel Shaw.Te jó ég, milyen büdös, gondolta Judson, és egyet taszított rajta. –

Mozdíttassa meg velük azt a fekete seggüket, menjenek dolgozni! És ne okozzon többé felesleges bajokat. – Elengedte a korbácsot, sarkon fordult és elindult.

– A korbács az egyetlen, ami megóv minket a bajtól…!

Judson szélsebesen visszafordult, és a napégette fehér ember eltorzult, sértett arcára meredt.

– Volt valami további megjegyzése, Shaw? – kérdezte szinte suttogva.Shaw nagyot nyelt, és Diceyt figyelte, aki fölkapta ruháját, és mezítláb

futásnak eredt. – Nem – motyogta. – Nem, nem volt. – Judson félreérthetetlenül látta a szemében a gyűlöletet.

Ami azt illeti, a fekete férfiak és nők szemében is, akik félreálltak, hogy elindulhasson, az összevissza épített, huszonhárom szobás emeletes ház felé, ahol most már reggelizni szándékozott.

A ház felé ballagott, szőke haja csillogott a hajnali napfényben. Furcsa, gondolta, tényleg nagyon furcsa. Amikor elment azok mellett a néma feketék mellett, az a kényelmetlen érzés fogta el, hogy ugyanúgy gyűlölik, mint Reuven Shaw-t.

Talán csak azért, mert fehér vagyok, gondolta fáradtan. Ugyanúgy, ahogy feketének lenni azt jelenti, hogy az embert megvásárolják, megkorbácsolják vagy megkefélik, tulajdonosaik kénye-kedve szerint. Ahogy végigment a kunyhósorok közti úton, és hallotta a mezei munkacsapatokra oszló feketék locsogását, valahogy nem volt kedve visszanézni.

Se Shaw-ra, se a rabszolgákra.

VI.

A csillogó-villogó ezüsttál eltorzult: ráncos arc, ősz haj és dühös szemek tükröződtek benne vissza. A verandán őgyelgő Judson a tálon megjelenő tükörkép eredetijére pillantott. Apja állt előtte: hegyes állú, apró csontú férfi, akinek olyan volt a bőre, mint egy öreg nyereg. Angus Fletcher soha nem próbált jómódúnak látszani, még társadalmi összejöveteleken sem. Ezen a reggelen lógott a harisnyája, a térdén ki volt szakadva a nadrágja, az inge pedig csuromvizes volt az izzadságtól. Amikor belépett az árnyékos verandára, előrelódította a fejét, mint egy pulykakakas, és tüstént a fiának esett.

– Most kaptam jelentést Mr. Shaw-tól. Úgy hallom, beleavatkoztál a dolgába, miközben én lenn jártam a kikötőben, hogy utánanézzek a javításoknak.

– Én meg most kaptam levelet Donaldtól – Judson mosollyal leplezte a szorongását, miközben felmutatta a levelet. – Bérfutár hozta Richmondból, nincs tíz perce.

– Törtem is a fejem, ki mászkálhat itt – harákolt Angus Fletcher. Leült az egyik nagy, fonott, kagyló alakú karosszékbe. – A levelet megtarthatod

magadnak. Nem érdekelnek azok a hírek, amelyek abból az északi árulófészekből jönnek. Hogy a saját fiam is hagyja befolyásoltatni magát azoktól az álnok keleti bölcsektől…

Judson nevetett. Apja azt a kifejezést használta, amelyet a toryk, sőt egyes lázadók is alkalmaztak a befolyásos massachusettsi vezetőkre. – Apa, most még határozottabban az árulók közé kell sorolnod Washington ezredest is. Donald azt írja, hogy a kongresszusi küldöttek az ezredest nevezték ki a kontinentális seregek vezetőjévé. Most, a hónap közepén. Washington tábornoki rangban lesz, és Bostonba megy, hogy átvegye a parancsnokságot.

Gyorsan átfutotta a levelet, közben titokban élvezte apja dühöngését.– És további harcok is voltak. Valami Breed's Hill nevű helyen. A britek

győztek, de a mieink jól állták a sarat…– A tieid, nem az enyémek! – pattant föl Angus Fletcher. Felkapta a levelet,

és elhajította. – Azok a bolondok mindannyiunkra pusztulást hoznak. Békét kellene kérnünk, mielőtt még rosszabbra fordulnak a dolgok. – Megint előrelódította a fejét. – „Boldogok a békességre igyekezők, mert ők…”

– „…az Isten fiainak mondatnak” – fejezte be Judson fáradtan. Apja összes bosszantó jellemvonása közül legjobban a Szentírás iránti rajongása dühítette Judsont. Különösen Mátéért lelkesedett. Annyira lenyűgözte a Hegyi beszéd üzenete és nyelve, hogy ennek tiszteletére keresztelte át az ő apjának a Rappahannock fölötti kis dombon fekvő ültetvényét Sermon Hillre.

– Ne térjünk át egy másik textusra? – kérdezte Judson. – „Boldogok az irgalmasok…”

– Hallani akarom, mi a fenével dühítetted föl Shaw-t!Judson az apjára meredt. Kora ellenére – már majdnem hatvanéves volt –

Angus Fletcher alakja nagy erőt sugárzott. A hét minden napján szorgosan dolgozott Sermon Hill üzleti ügyein, kivéve a vasárnapot, amikor délelőtt templomba ment, aztán egész délután hálószobája magányában imádkozott, és a Sabbath teljes idejére minden szórakozást megtiltott birtokán. Van az öregben valami biblikus méltóság, gondolta Judson, ahogy ülő alakját vizsgálgatta – háttérben a folyóval és a mögötte elterülő, hőségtől párás, hullámzó dombokkal. Mégsem tudott rá visszaemlékezni, hogy valaha is gyöngédség vagy akár csak kedvesség lett volna apa és fia között. Már legkorábbi emlékeiből is ügy érezte, hogy apja szigorúan bánt vele, úgy, mint egy felnőtt férfival. Többet akart – többet követelt, mint amit egy kisfiú adhatott. Mire tízéves lett, Judson már beletörődött a vereségbe: soha nem tud olyan okos, olyan erős, olyan jámbor lenni, ahogy azt Angus elvárja tőle. Talán ez is része volt a bajnak.

A másik rész persze az volt, hogy ő volt a második fiú, aki nem örökölhet, ezért kevésbé fontos, mint Donald. Ennek ellenére az öreg és a nála tíz évvel idősebb Donald között semmivel sem volt jobb a kapcsolat. Donaldot harmincöt éves korára már köszvény kínozta. Jó csomó portóit és vörösbort eresztett le a torkán, amikor Angus nem figyelt oda. Ezenfelül nem szégyellte kijelenteni, milyen büszke arra, hogy azok közé a törvényhatósági tagok közé tartozik, akiket megválasztottak Virginia képviseletére a Kongresszusba.

Anyjukról Judsonnak szinte semmi emléke nem maradt. Négyéves volt, amikor meghalt. Donald kedves, vallásos asszonyként emlékezett rá, aki csöndesen suhant ide-oda a házban, végezte a dolgát, és mérhetetlenül tisztelte a férjét.

Judson nem vette jó néven apja Shaw-val kapcsolatos kirohanását. – Az a textus, amire én gondolok, el fog vezetni minket a témához. Emlékezz rá, apám… az irgalmasok „irgalmasságot nyernek”. Shaw minden tőle telhetőt megtesz, hogy pont az ellenkezőjét kapjuk.

Angus elfintorodott, és megrázta az asztali csengőt. Egy pillanatba se telt, és a libériás fekete háziszolgák egyike – ezek a mezei munkások fölött álló kasztba tartoztak – az öregúr könyökéhez lépett egy kupa hideg forrásvízzel. Angus Fletcher kinyújtotta a kezét, az inas beletette a kupát. Az öregúr nem nézett körül: elvárta, hogy a kupát oda tegyék, ahova akarja, így is történt.

– Fejtsd ezt ki világosabban – szürcsölgette Angus a vizet. – Dolgom van.– Shaw megkorbácsolta Diceyt. Leállítottam.– Leállítottad? Nem te vezeted Sermon Hillt! És ha nem hagyod abba a

kurválkodást, nem változol meg, és ráadásul nem változtatsz a politizálásodon, akkor egy árva shillinget sem kapsz, ha meghalok.

– Ezt a fenyegetést már hallottam – vágott vissza Judson. Nyugodt maradt, bár erőfeszítésébe került. – De azt hiszem, most egy közvetlenebb fenyegetéssel kell szembenézned…

Röviden beszámolt Seth McLeannel folytatott beszélgetéséről, valamint a karóval átdöfött báburól és a paladarabról, amit az út mentén talált. Beszámolójával a jelek szerint sikerült kissé elbizonytalanítania Angus Fletchert, mert ráncos kezében egy pillanatra megrezzent a kupa.

Judson keresztbe tette a lábát, nyújtózkodott, és ásított egyet, csak hogy bosszantsa az öreget. Ez be is vált.

– Folytasd! Folytasd! – kiáltott rá Angus.Judson még egy kicsit húzta az időt, mielőtt folytatta.

– Seth hallott egy szállongó pletykát, miszerint a mi Larnedünk szítja az elégedetlenkedést. Mivel Dicey Larned asszonya, abban a reményben állítottam le Shaw-t, hogy megelőzöm az igazi nagy bajt. De azért is, mert rossz volt, amit csinált.

– Kímélj meg, kérlek, a hamis irgalmasságodtól!– Nahát, apa, azt hittem, a te lételemed az irgalmasság.Angus elvörösödött.– Rendben van – vonta meg a vállát Judson –, nem kell erkölcsi alapokon

vitatkoznunk. Én azt hittem, jó szolgálatot teszek neked.Nem jobb egy kis engedmény egy robbanásnál? Hogy például lángokban

lássuk Sermon Hillt? Azelőtt is tört már ki lázadás.– Itt soha. És nem is fog. Láncra veretem Hám összes mosdatlan fiát,

mielőtt… – Kétszer is pislogott, mikor Judson bágyadtan fölemelte a kezét. – Mi, mi? – üvöltötte.

– Attól tartok, hiányos a bibliai műveltséged, apa – közölte vele Judson. – A Hám név barna bőrűt jelent, nem feketét. Ha Noé fiának csakugyan voltak leszármazottai… mármint a tündérmeséktől eltekintve… – Angus arca egyre vörösödött –… akkor azok kétségkívül az egyiptomiak vagy a berbernek nevezett népek voltak, nem ezek a szegény nyomorultak, akiket Nyugat-Afrikából hoznak a rabszolgakereskedők, hogy elvégezzék neked a nehéz munkát.

– Mikor lett belőled Biblia-szakértő, ha szabad kérdeznem? – kérdezte Angus gúnyosan.

– Hát a főiskolán, ahol fizetted a tanulmányaimat – felelte Judson elbűvölő mosollyal.

– Te nemcsak Őfelségéhez vagy hűtlen, de szégyent hozol a saját véredre is! Ha arra gondolok, mennyi pénzt pocsékoltam el, csak hogy megtöltsék a fejedet istentelen fertővel…

– Amit fertőnek nevezel, azt valószínűleg itt a birtokon szedtem össze.Angus Fletcher fia arcába loccsantotta a hideg vizet.Judson felugrott. Kis híján az apja torkának esett, de visszafogta magát. Erős

kezén kidagadtak a vastag erek, amikor újra leült, és megmarkolta a szék karfáját.

Angus Fletcher letette a kupát egy állványra, felállt, és a fia felé indult. Apró alakja ellenére parancsoló jelenségnek látszott, valósággal feltornyosult a veranda árnyékában. Remegett a hangja.

– Hónapokon át imádkoztam Istenhez, hogy ébresszen rá, minek születtél, Judson Fletcher. Térden állva könyörögtem Istenhez, segítsen megértetni veled, mennyi küzdelemmel és fáradozással járt ennek a birtoknak a felépítése…

– Úgy érted, a feketék küzdelmével és fáradozásával. És fekete vér árán…– A nagyapád azért dolgozott, és abba halt bele, hogy…– O, a Jézus szerelmére, hagyd már abba!– Istenkáromló! Hiába veszed Isten nevét…– Igen! Mert annyit hallottam már ezt a szépítgetést, hogy torkig lettem vele!

– mennydörögte Judson. – Réges-rég ismerem az igazi történetet… vannak mások is a környéken, akik pontosabban számoltak be róla. A te apád egy piti szökevény volt Glasgow-ból… valószínűleg bűnöző, mert soha nem a saját nevét írta a kötelezvényeire, és nem tartotta be a szerződését. Amikor partra tették Philadelphiában, két nap múlva megszökött a lélekkereskedőjétől, aki megpróbálta a szállítási költség plusz profit fejében elhelyezni! Évek múlva maga hencegett el vele! Amikor felbukkant itt Virginiában, teherbe ejtett egy gazdalányt, és feleségül kellett vennie, aztán a gazda hirtelen meghalt, lezuhant a lováról, amikor nagyapámmal kettesben lovagolt az erdőben. Hidd el nekem, mindent tudok, tudom, hogy szerezte az első földet ehhez a fehérre meszelt síremlékhez! Ami össze fog omlani, ha nem hagysz fel azzal, hogy Isten felkentjének tartod magad, aki hitetleneken uralkodik. Ezek a fekete legények és nők is emberek! Ostobák, mocskosak… de azért mégis emberek. Seth McLean megérti ezt.

– Seth McLean puhány és bolond! Tizedannyi földje sincs, mint nekem, mert tizedannyi esze sincs.

– És tizedannyira sem brutális! – ordította Judson. – Tizedannyira se erkölcstelen!

Angus Fletcher megpróbálta megütni a fiát. Judson elkapta vékony csuklóját, aztán könnyedén lerántotta. Az öregúr hevesen lihegett. Judson egy pillanatra aggódni kezdett, de gyorsan rájött, hogy a reszelős lihegés nem a gutaütés, hanem a düh jele.

– Fölneveltem egy hazugot, egy iszákost, egy kéjencet…– Aki a Jézus szerelmére szeretné…– Ne merészeld az én jelenlétemben Isten nevét hiába venni!–… ha soha nem látta volna ezt a helyet.– Huszonöt éves vagy, és nézd meg magad! Léha vagy… lusta… tele van a

fejed bűnökkel és gonosz bálványimádással! No, menjél csak, hajkurászd a festett kurváidat Richmondban! Menj az őrült barátod, George Clark után, aki

mostanára valószínűleg felfordult már a vadonban. Vagy menj, csatlakozz ahhoz az áthozott bátyádhoz és a philadelphiai árulókhoz!

Judson Fletchert annyira elborította a düh, hogy attól félt, egy mozdulattal megnyomorítja apját, aki nem lett volna képes elhárítani az ütést. Judson küszködve próbált uralkodni magán, nehogy rátámadjon az öregre, mert tudta, hogy végül nagyon megbánná. Erőltetett mosollyal újra a Bibliához folyamodott.

– „Légy jóakarója a te ellenségednek hamar, amíg az úton vagy vele, hogy ellenséged valamiképpen a bíró kezébe ne adjon…”

– Fogod be azt a mocskos szádat! Neked nincs jogod a mi Megváltónkat idézni!

– Ha megértenéd a Megváltónkat, öreg, akkor tennél valamit Reuven Shaw dolgában.

– Teszek. Megparancsolom neki, hogy fegyelmezzen még szigorúbban. Kutassa át a kunyhókat, keresse meg a dobot… és osszon ki száz korbácsütést annak a niggernek, aki rejtegeti.

Judson elvörösödött és elindult. – Közölni fogom Seth McLeannel a döntésedet.

– Biztos voltam benne – vágta rá gúnyosan az apja. – Hogy újabb alkalmad legyen egy buja együttlétre a feleségével.

Judson úgy torpant meg, mint akit fejbe vágtak. Angus Fletcher mintha most először mulatott volna rajta, most ő lett a helyzet ura. Nevetve ült vissza a székére.

– Ha nekem vannak titkaim, amelyek köztudottak, akkor neked is vannak. Azt hiszed, nem emlékszem rá, hogy fülig szerelmes voltál McLean feleségébe? És hogy minden éjjel ellovagolsz a háza előtt? Egy okkal több, hogy bolondnak bélyegezzem McLean barátodat. Ha az én birtokomra jönnél, és olyan érzéseket táplálnál feleségem iránt, amilyeneket te az asszony iránt, én golyót eresztenék a fejedbe.

– Vén kurafi! – mondta Judson mogorván, de csodálattal. – Néha megfeledkezem róla, milyen ravasz vén róka vagy. Kiókumláltad, mi?

– Hát persze, már régen. De állandóan új példákat találok a bűnösségedre… s ezektől mindörökre undorodni fogok. Nem volt meglepetés számomra, amikor Ashfordék nem engedték többé a lányuknak, hogy találkozzék veled.

– Állandóan lenyűgöz a belém vetett hited…!Angus ezt elengedte a füle mellett, csak az ujját emelte fel vádlóan.

– Tisztességes emberek hogyan kívánhatnának téged a vejüknek? Bárkit vennél feleségül, az az asszony nem számíthatna másra, mint a kéjencséged miatti állandó kínszenvedésre. És ha gyereket szülne neked, elkeseredetten szállna sírba, a romlottság miatt, amit a gyerekre örökítettél…

– Miféle romlottság? – tátogott Judson szinte villámsújtottan az öregúrra. – A te romlottságod… más nem lehet!

Angus Fletcher megrázta a fejét, mintha ítélkezne: – Benned magadban van valami, ami tönkretett, Judson. Jobb lesz, ha agyonlövöd a gyereket, akinek az apja lettél, mint ha élni hagyod. A te ördögi véred megmérgezi őt is meg az utána következő nemzedékeket is…

– Átok szálljon rád, te szenteskedő vén hipokrita! – Judson szinte sikoltott. – Ha bennem az ördög vére van, csak a tükörbe kell nézned, hogy lásd, ki volt a forrása!

Ha szavainak bármiféle hatásuk volt Angusra, az öreg ügyesen leplezte. Arcvonásai megkeményedtek, és az önelégült jámborságnak azt a kifejezését öltötték, amelyet Judson oly szenvedélyesen gyűlölt.

– Azért viselkedsz úgy, mint egy dühöngő őrült – jelentette ki Angus mert tudod, hogy az vagy. Peggy McLean hálát adhat az égnek, amiért megmentették attól, hogy a feleséged legyen.

Judson alig tudott megszólalni. – Biztosan nagyon büszke vagy rá és nagy elégtételt jelent számodra, hogy ezt mondhatod a saját véredről.

– Nagy szomorúságot jelent.– Te aljas, hazug, vén… – Nem tudta folytatni. Sarkon fordult, és kirohant a

verandáról. De Angus még utána kiabált:– Legalább annyi tisztesség lehetne benned, hogy távol tartod magad tőle.

Peggy tudja, milyen gonosz célból látogatsz McLeanhez!– „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál…”Judson pipacsvörösen csörtetett tovább, attól félt, ha visszafordul,

verekedésre kerül sor – vagy még rosszabbra. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy továbbmenjen a ház főbejárata felé, miközben Angus hangja egyre élesebb lett:

– „Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében…”

Judson bevágta az ajtót, és elviharzott a riadt fekete háziszolgák mellett, akik villámló szemét látva elfordították a tekintetüket. Felszáguldott a szobájába, letépte magáról az átizzadt inget, és frisset vett fel. Gyűlölte az apját, ám azt belátta, hogy ezeknek az iszonyatos összecsapásoknak a kirobbanása részben az

ő bűne. Öröme telt benne, ha kínozhatta az öreget, bosszúból, amiért az öregúr kínozta őt. Az isten szerelmére, hát mi a baj ővele?

Őhozzá hasonlítva még Donald hibái is eltörpültek. Donaldnak apjuk szemében az a meggyőződése volt a fő bűne, hogy a britek nyomasztó adóit és elnyomó politikáját nem lehet többé elviselni. Ehhez a vétekhez Judsonnál tucatnyi további bűn járult, a házasságtöréstől a rabszolgák védelmezéséig…

Tíz perccel később már az ültetvényt keresztül-kasul szeldelő földutak egyikén nyargalt. Nyeregzsákjában két teli rumosbutykos duzzadt. Látta, ahogy a földeken feléje fordulnak a fekete fejek. Az egyik palakék arc messze kimagaslott: Larned, a meztelen vállú, hatalmas fekete úgy emelkedett ki a dohánylevelek közül, mint valami démon.

Larned figyelte, ahogy ellovagolt, és Judson érezte, égeti a hátát a rabszolga gyilkos tekintete. Judson fehér ember volt, és Angus Fletcher fia. Nem számít, mit tett Diceyért, az asszonyáért. Larned biztosan úgy magyarázza, hogy valami megvetendő gyakorlati értelmet kapjon, talán azt, hogy megőrizze a szukát a további munkára. Vagy maga Judson akar vele lefeküdni. A fenébe is, mi értelme van, ha megpróbál közbenjárni az érdekükben, amikor ez csak ekkora gyűlöletet kelt mindnyájukban?

Judson tisztában volt azzal, hogy a rabszolgakérdés hogyan vált teljesen kezelhetetlenné az elmúlt százötven év során, de ez mit sem csökkentett felháborodásán, és nem változtatott azon a meggyőződésén, miszerint ez a rendszer csak állandó súrlódásokat és erőszakot vált ki, amíg csak fel nem számolják.

Az a típusú földművelés, amelyben felnőtt, a gyötrelmes és kimerítő fizikai munkán alapult. Ezért aztán igazából nem is tudta hibáztatni a déli gyarmatok lakóit, amiért fehérek helyett fekete rabszolgamunkásokat vásároltak, hiszen úgy gondolták, a fehéreknek sokkal előnytelenebb tulajdonságaik vannak.

Az olyan emberek munkájára, amilyen például a nagyapja volt, gazdáik csak addig számíthattak, ameddig a munkaszerződésük szólt. Nagyapja persze még ezt az időt sem volt hajlandó kivárni!

A megbízható, állandó munkaerő problémája még égetőbbé vált a század elején, amikor az anyaországban holmi lángelmék kitalálták, hogyan szabadítsák meg Nagy-Britanniát számos nemkívánatos elemtől – rablóktól, zsebtolvajoktól, kurváktól –, akik azért nem követtek el olyan súlyos bűncselekményeket, amiért kötelet érdemeltek volna. Fejenként három-öt fontért átszállították őket az óceánon, ahol megérkezésük után meghatározott időtartamra eladták őket. Ám csakúgy, mint azok, akik önként bocsátották áruba magukat, végül a büntetésből

deportáltak is visszaszerezhették a szabadságukat – vagy törvényesen, ha ledolgozták az idejüket, esetleg még hamarább, ha megszöktek.

Ugyan melyik ültetvényes – aki büszke volt a jó gazdálkodására, és azt akarta, hogy az üzleti könyvei hasznot mutassanak ki – ne vásárolt volna inkább egy megfélemlített, írástudatlan négert Afrikából? A feketék jogi státusa kezdettől fogva homályos volt, végzetes, megkülönböztethető bőrszínük miatt rögtön a sarkukban termettek, ha megszöktek, míg a fehér bőr a legaljasabb kis londoni bűnözőt is láthatatlanná tette, mihelyt sikerült kereket oldania. Ami kezdetben természetes irányzatnak látszott a legállandóbb és legmegbízhatóbb mezőgazdasági munkaerő biztosítására, az egyik embernek a másik általi tulajdonlásává aljasult.

Judson nem kis gúnnyal gondolt arra, hogy a legelső feketéket – szám szerint húszat – a jamestowni telepen tették partra a kontinensen, ahol aztán egy holland kalózhajó jórészt britekből álló legénysége eladta őket. Ez 1619-ben történt – egy évvel azelőtt, hogy a Mayflower Plymouthba érkezett negyvenegy vastagnyakú puritán pereputtyával, ahol a gyermekek meg az unokák azzal büszkélkedtek, hogy ők az „alapító atyák” leszármazottai. Milyen kár, hogy olyan genetikai táblázatok nem készültek, amelyek lehetővé tették volna a húsz jamestowni néger ivadékainak, hogy vitába szálljanak ezzel az állítással!

A feketékkel való gyarmati kereskedelem korai éveiben ritkán vagy egyáltalán nem ejtették ki a rabszolga szót, de aztán fokozatosan közhasználatba került, amikor a földbirtokos osztály gátlástalanabb tagjai felismerték, hogy a New England-i hajótulajdonosok készségesen biztosítják az afrikai férfiak és nők áradatának állandó utánpótlását, és hogy a folyamatosan kialakuló szokások és törvények kombinációjával a megvásárolt fekete munkásokat örökös rabszolgákká tehetik, akiknek semmi reményük nincs arra, hogy valaha is elnyerjék szabadságukat – ellentétben a szerződéses munkásokkal és a gyarmatokra szállított börtöntöltelékekkel, akiknek nem kellett ezzel a sorssal szembenézniük.

A rabszolgaság intézménye immár annyira meggyökeresedett – elnyomást és félelmet teremtve az egyik, alárendeltséget és gyűlöletet keltve a másik oldalon –, hogy Judson előre látta: végül összecsapásra kell vezetnie azok között, akik a lelkiismeretük szavára hallgatnak, és akik csak az aranypénz csilingelő hangját hallják.

Ezek a töprengések a délelőtt előrehaladtával nyomorúságos hangulatba döntötték. Az ültetvény szélén heverészett egy kis ligetben, komoran fontolgatta,

mekkora robbanásra vezethet ez a helyzet a helyi feketékkel, aztán még mélyebb depresszióba esett a saját viselkedése miatt.

Az isten szerelmére, miért hajszolja magát szóban és tettben mindig ilyen szélsőségekbe – apja jelenlétében és másutt is? A dohányföldeken át, ahol remegett a levegő a hőségtől, a Rappahannock fölötti dombocska gerincén magasodó Sermon Hill fehér falaira látott, és azt kívánta, bárcsak valahol másutt lenne. Akárhol, csak nem itt.

Bárcsak túl lenne például a Kék falon, a barátjával. Vagy egy kietlen vidéken, ahol nincsenek törvények, nincsenek Biblia idézgető képmutatók, nem fenyeget lázadás, nincsenek tökfejű rabszolga-felügyelők, nincs…

Nincs Peggy, hogy kísértse.Kínzóan tisztán visszhangzottak benne apja szavai.Mocsok.Romlottság. Mérgezett vér.Az Ördög vére…Akárhogy próbálta, nem tudta elhessegetni a kínzó gyanút, hogy Angus

rábukkant valami igazságra, olyan igazságra, amelynek Judson rémülten és utálattal hátat fordított. Félelmei elfojtásához egyetlen eszköze volt: a rum. Miközben lassan az eszméletlenségig lerészegedett, el tudta hitetni magával, hogy csak Virginiából kellene elmenekülnie, hogy elmeneküljön démona elől is.

Ájult, tompa álomba hullott, amely bizarr álmokat hozott.Látta a lángvörös hajú George Rogers Clarkot, amint cserkészik a vadonban,

magas, mint a körülötte lévő fák. Látta Peggyt meztelenül, hívogatóan mosolygott, mint egy ringyó, és buja mozdulatokkal integetett feléje. Látta az apját: haragvó Mózesként emelte a kezét, hogy lesújtson, miközben villámok fénylettek a kavargó, viharos égen…

Hirtelen ébredt. Hanyatt feküdt a fűben, fázott. Lova a közelben álldogált, lehajtott fejével olyan volt az első halovány csillagok alatt, mint egy szobor. Nyugaton vörös foltok festették a horizontot.

Nyalogatni kezdte kiszáradt száját. Aztán hangot hallott, olyan halk volt, hogy valahányszor picit fordult a szellő, néhány pillanatra csend lett. De a hangot fölismerte.

Egy kézidob tompa pufogása volt.Abban a pillanatban, amikor azonosította a hangot, az tüstént el is halt.

Megesküdött volna rá, hogy a kísérteties pufogás Sermon Hill irányából szállt fel.

Harmadik fejezetA SZÜLÉS

I.

Philip Kent rongyosan és megtetvesedve tapicskolt a sárban az amerikai sereg táborának egyik utcáján. Teljesen ki volt merülve. Nem a lapátolástól, az új földsáncok erősítésétől, nem az új latrinák ásásától, s hogy a régiek megteltek emberi szennyel. Az unalomtól. A végtelen, bizonytalan várakozástól…

Feszültségét tovább növelte, hogy szüntelenül aggódott Anne miatt. Ha szerencséje volt, hetenként egyszer-kétszer meglátogathatta. A Boston körüli amerikai arcvonalakban teljesen ötletszerűek voltak a szabályok és utasítások. Néha engedélyezték, hogy este hazaosonjon Watertownba. De ezt ritkán tudta előre. Ma este szerencséje volt, és eltávozást kapott.

Szeptember közepe volt, szemerkélt az eső, ami tovább rontotta a körülményeket az amúgy is nyomorúságos táborban. A tábor akkor létesült és lett egyre nagyobb, amikor a nyár folyamán az összes gyarmatról érkezni kezdtek az önkéntes ezredek, amelyek összevissza, ötletszerűen telepedtek le egymás mellett. A kontinentális hadsereg új fővezére, a virginiai George Washington július elején átvette a parancsnokságot, és megpróbált némi rendet vinni a káoszba, de nem tudott sokat elérni, bár a tábori fegyelemre és eljárási rendre vonatkozóan szinte naponta zúdultak a cambridge-i Wadsworth House-ból az új parancsok.

Philip Kent, az alacsony, széles vállú, sötét szemű fiatalember, aki most haját copfba kötötte, nemigen látszott katonának, ahogy ott csoszogott a sárban, veszedelmesen vékonyra kopott talpú csizmájában. De a többi önkéntes közül is kevesen látszottak annak.

Voltak persze kivételek. A Rhode Island-iek pompás sátrainak bejáratai ponyvatetővel voltak felszerelve, az ő táboruk szinte brit tábornak látszott. Ugyanez állt a massachusettsi Huszonegyesekre, a Marbleheadből jött katonákra, akik felhagytak a hajóácssággal meg a halászattal, korábbi foglalkozásaikkal, de nem adták fel tengerjáró hagyományaikat. A marbleheadiek feszes kék tengerészzubbonyt és laza, fehér tengerésznadrágot viseltek. Ám egy maroknyi ilyen ezredtől eltekintve az amerikaiak úgy

öltözködtek és gyakran úgy is viselkedtek, mint valami csőcselék. Lakóhelyeik is ennek megfelelőek voltak.

A legénység legnagyobb része, köztük Philip is, rögtönzött szállásokon élt. Ezek olyan anyagból készültek, amilyeneket éppen vásárolni tudtak, hazulról hoztak vagy loptak. Philip huszonkilences massachusettsi gyalogezrede Cambridge és az amerikai arcvonal közepén épített földsáncok között helyezkedett el, és a Charles folyóra nézett, de be kellett érniük a megvetemedett deszkákból összetákolt kalibákkal. Ahogy Philip keresztülvágott a táboron, másféle szállásokat is látott, a csöpögő esőben belappadó vitorlavászon sátraktól gyepkockákkal kitömködött, durva terméskő kunyhókig. Egyes egységek egyszerűen a földön aludtak, állandóan vizes takaróik között.

Tovább növelte a zűrzavart, hogy a tiszteket gyakran nem lehetett a sorkatonáktól megkülönböztetni. Washington tábornok megpróbálta ugyan az önkénteseket valami uniformisra emlékeztető ruházattal ellátni, és az alaki rendelkezések és az új tiszti kinevezések áradatának közepette szálláshelyéről, a Harvard korábbi igazgatójának házából kérvényezett a Kontinentális Kongresszustól tízezer bő ujjú vadászinget. A Kongresszus ülését azonban augusztus elején elnapolták, és Washington eközben felhatalmazta a tiszteket nyakkendők, kokárdák és másodkézből szerzett váll-lapok viselésére – bármire, amivel azonosíthatták magukat. Na nem mintha ez sokat számított volna az alattuk szolgáló közkatonáknak.

A Bostonnál táborozó sereg nagyrészt gazdákból és iparosokból állt, akik mind azt lesték, hogy vajon szabályos háború bontakozik-e ki, vagy lépések történnek a megbékélés felé. A Georgián kívül minden más gyarmatot képviselő Kongresszus máris indított ilyen lépéseket. A sereget alkotó embereknek fogalmuk sem volt a katonai fegyelemről, sőt nehezteltek miatta. Philipnek eszébe jutott az a jóslat, miszerint ez a magatartás felülkerekedik, s aztán majd katasztrofálisnak bizonyul. A jóslatot barátjától, Henry Knox bostoni könyvkereskedőtől hallotta, aki most valahol az arcvonalban a tüzérség afféle felügyelő hadmérnöke volt. De Philip egész nyáron nem látta Knoxot.

Senki nem tudta, hogy a háború kezdete óta hány önkéntes érkezett Massachusettsbe. Philip tizenkét- és húszezer közötti-létszámot hallott. Ezek a „nyári katonák” igen különbözően viszonyultak a főparancsnok utasításaihoz, amelyek megtiltották a szerencsejátékot és a „profán káromkodást”, valamint megkövetelték a megjelenést a napi kétszeri istentiszteleten. Egyesek közömbösek maradtak, mások nyíltan dacoltak velük.

Néhány éles eszű parancsnok felismerte a problémát, és megpróbálta megoldani. Köztük volt a connecticuti Iz Putnam, az öreg indiánvadász, aki még a király oldalán állt a hétéves háborúban. Putnam mindenfélét kitalált, amivel csatára edzheti az embereit, és ugyanakkor leköti az érdeklődésüket.

A Breed's Hill és a Bunker's Hill rémítő júliusi bombázása óta a kontinentálisok túlnyomó része megtanulta, hogy nem kell túlságosan félniük a bostoni brit ütegek zárótüzétől. Tiszta időben azonban szinte állandó volt a tüzérségi tűz. Így aztán Putnam kiküldte az embereit a földsáncokra, hogy szedjék össze a kilőtt ágyúgolyókat, amelyekből az amerikaiaknak sovány volt a készletük. Minden golyóért egy nyelet rumot osztott. A robbanógránátért két nyeletet – feltéve, ha nem tépte szét a katonát, aki felszedte. Philip szerette volna, ha a Huszonkilences massachusettsieknek is ilyen ötletes parancsnokuk lenne.

Most, miközben a sárban baktatott, gondolatai kezdtek elkalandozni a tábori élettől a felé a másik világ felé, amelyben élt, amikor csak tudott – Watertown és Anne világa felé. Egyre kevésbé figyelt a barakkjaikban lámpásaiknál üldögélő katonákra, akik hiába próbálták szárazra törölgetni muskétáikat. Kerülgette az esti halfejadagok elhajigált szálkáit, és már meg sem látta azt a két önkéntest, akik a szabadban, nyílt színen vizeltek – ez sajnos elfogadott dolog lett. Amikor elment a sátrak és az egymásnak támaszkodó viskók mellett, veszekedés, ivászat és a már betiltott kockázás lármáit hallotta. Némelyik ideiglenes szállásból női kacagás hallatszott, jelezve azokat a szintén betiltott „immorális szokásokat”, amelyek teljes gőzzel folytak. Philip fejét lehajtva, kezét zsebre vágva csak a feleségére gondolt.

Már közelgett az idő – hatalmasra nőtt a hasa. Az előző hónapban rendkívül gyönge volt, ideje legnagyobb részét ágyban töltötte a bérelt szobában, amelyet Ware ügyvéd vett ki Watertownban.

Még nyugtalanítóbb volt, hogy azt a connecticuti seborvost, akit Philip nagy nehezen talált a nyáron, és akivel megállapodott, hogy hetenként egyszer megnézi Anne-t, a múlt héten egy kártyaveszekedés során agyonlőtték. A vidám, de kapzsi doktort Philip az Edes és Gill nyomdában keresett, megtakarított pénzéből fizette. A pénzt személyesen Ben Édestől kapta, aki most Watertownban állította fel hazafias nyomdáját, és őrizte Philip pénzecskéjét. Ám a pénznek most nem volt semmi haszna – orvos többé nem állt rendelkezésére. Philip már napok óta lázasan keresett valakit, aki helyettesíthetné, de igyekezete eddig eredménytelen maradt.

Törölgette arcáról az esőt, egy kaliba mellett befordult a sarkon, aztán néhány lépés után sátrak kettős sora közé ért, ahol hirtelen felnézett, mert goromba hangokat hallott. A fene enné meg! Óvatosabban kellett volna megválasztani az utcát, el kellett volna kerülnie az amerikai tábornak ezt a legveszekedősebb szakaszát. Sebesen lépkedett, elhatározta, hogy kikerüli azt a tíz-tizenöt férfit, akik a sáros utca kellős közepén ordítoztak, rugdosták és püfölték egymást. Szemügyre vette a verekedőket. Egytől egyig virginiaiak voltak.

A virginiaiak a tábor szeme fényei lettek, amikor első alakulataik júliusban megérkeztek Bostonba. Azzal dicsekedtek, hogy három hét alatt hat-hétszáz mérföldet meneteltek, miközben senki nem betegedett meg, és senki nem szökött el. Magas, jellegzetes külsejű, kemény férfiak voltak, bőrük színe, mint a barnuló őszi falevél. Ruházatuk – különösen hosszú és bő fehér vadászingeik és fejfedőik, a kerek, széles karimájú kalapok vagy a lengedező rókafarkkal ékesített sapkák – mindenütt megjegyzéseket váltottak ki, amerre csak jártak.

A virginiaiak kapásból félretaszítottak mindenkit, aki kisebb volt náluk, de sok olyat is, aki nem volt kisebb. Magas termetük és erőszakos viselkedésük tekintélyt kölcsönzött nekik, mint ahogy furcsa fegyvereik is: puskáik sokkal hosszabbak és vékonyabb csövűek voltak, mint a közismert, huzagolás nélküli muskéták. A Virginia isten háta mögötti tájairól érkezett katonák Kentucky-puskának nevezték fegyverüket, bár azt állították, hogy Pennsylvaniában készült. Mindenkit lövészversenyre hívtak ki – és mindig győztek. Lehetetlen, két-háromszáz yardnyi távolságból is szétlőtték a célpontul szolgáló palackokat. Philip Brown Besse ennek a távolságnak alig a felére hordott.

Bár puskáik megtöltése tovább tartott, mint a muskétáké, és nem lehetett rájuk bajonettet tűzni, halálpontosan lőttek, akárcsak a katonák, akik céloztak velük. Szemük állítólag azon a távoli vidéken edződött meg, ahol kék hegyek magasodnak a felhőtenger felé, és ahol vad, rézbőrű indián törzsek száguldoznak.

Aznap este a virginiaiak megint egymásnak estek. Gyakran előfordult, hogy az emberek vidáman ágyékon rugdalták ellenfeleiket, az arcukra tapostak, beleharaptak a bokájukba vagy a csuklójukba. A verekedők fele már ragacsos sárral borítva térdelt vagy feküdt a földön, de továbbra is csapkodták és csépelték egymást, és újra meg újra feltápászkodtak. És Philip nagy meglepetésére közben a legtöbben nevettek. Megszaporázta a lépteit, elhatározta, hogy sietve kitér az útjukból.

Ahogy megkerülte a kavargó, verekedő tömeget, a sátrak körül lebzselő többi virginiai pimaszul bámulta. Ekkor a tábori utcán fogat fordult be a sarkon – az ellenkező irányba tartott. A három köpenyes utas közül az egyik hirtelen talpra ugrott, és megragadta a kocsis vállát. A fogat egy pillanat alatt visszafordult, a szűnni nem akaró verekedés irányába.

A csatatér egyik oldala hirtelen megnőtt kifelé, mint valami élőlény, így Philip a szélére sodródott. Félre kellett ugrania, hogy elkerüljön egy meglendülő öklöt. Valaki a válla felé bökött.

– Hé, Zech, ha kell valaki, akinek behúzzál egyet, itt van egy a bölcsek közül!

Philipet az egyik bámészkodó lökte meg. Bizonytalan lett az egyensúlya, elkáromkodta magát, és ökölbe szorította a kezét. Mindig dühbe jött, amikor más gyarmatokról jött katonák a bostoni radikálisokra alkalmazott jelzővel illették a massachusettsieket. Ám mielőtt odasózhatott volna egyet a férfinak, aki megtaszította, szándéktalanul belesodródott a tömegverekedésbe. Egy nagy, kemény ököl úgy gyomron vágta, hogy kétrét görnyedt…

Térdre esett, és még nagyobb dühbe gurult. A jól megtermett virginiai, aki megütötte, addigra már egy saját földijére fordította a figyelmét, egy sovány, hórihorgas, fülig sáros emberre, akinek tele volt a szája kicsorbult fogakkal, egyik szemére pedig kancsalított – határozottan a legrútabb fráter volt, akit Philip valaha látott.

Philip támadója ágyékon rúgta a magas fickót, aki fájdalmas grimasszal veszítette el lába alól a talajt, és elterült a sárban. Amikor négykézlábra kecmergett, nagydarab ellenfele harsányan röhögött, aztán összekulcsolta a kezét, hogy gyilkos csapást mérjen a másik védtelen tarkójára.

Philip elkerülhette volna a további bonyodalmakat, ha csöndesen elsompolyog, de nagyon kimerült volt, ezért nem volt nehéz provokálni. Amikor végre szilárdan megvetette a lábát, megragadta a nagydarab férfi vállát, és keményen megrántotta. Az lemondott a hórihorgasra mérendő gonosz csapásról, és gyorsan megfordult. Egyetlen pillantást vetett Philipre, bambán, dühítőén elmosolyodott, aztán kedvenc taktikájához folyamodott – villámgyorsan Philip lába közé rúgott. Philip összeszorította a fogát, hogy fel ne sikoltson fájdalmában.

– Nem 'tom, te ki a fene vagy, kisfiam – morogta a nagydarab férfi. Philip ekkor jött rá, hogy tökrészeg. – De ez itt virginiai terület. Eriggy máshová jáccódni, mielőtt jól elnáspángollak!

– Gyere és próbáld meg! – remegett Philip dühében.

A hórihorgas, csúf fickó hátulról odaugrott, és fültövön csapta ellenfelét. Az mintha meg sem érezte volna, csak a szemén látszott, hogy tudomásul vette. Lenyúlt a csapkodó, sárral borított kezek és lábak közé, és Philip tüstént látta, mit keres…

Egy ásó után nyúlt, amelyet valaki fegyvernek használt.Megragadta az ásó nyelét – de nem Philip volt a célpontja: a hórihorgas felé

lendítette az ásó élét.– Levágom a fejedet, Eph Tait! – üvöltötte.Philip két kézzel kapta el a nagydarab fickó alkarját. A kancsi virginiai

félrehajolt, és az ásó csak a levegőt szelte süvítve. Ha Philip félre nem rántja a karját, befejezte volna halálos ívét…

És belevágott volna annak a tisztnek az arcába, aki éppen leugrott a homokfutóról.

A nagydarab férfi arcából egy pillanat alatt kifutott a vér. Sárral telefröcskölt arca teljesen színtelenné vált. – Ó, Krisztus az égben… – lihegte rekedten, több nem telt tőle.

Philip enyhén szólva szintén megrémült. Az amerikai vonalakban nem akadt katona, aki ne ismerte volna fel a föléjük tornyosuló tisztet. Hátravetett köpenye alól kilátszott sárgásbarna hajtókájú sötétkék kabátja, sárgásbarna mellénye és fehér térdnadrágja, vállán a rangját jelző bíborszín szalag.

Kalapját elveszítette valahol, copfba font vörösesbarna haján csillogott az eső. Negyvenes éveinek elején járt. Hatalmas keze s igen nagy lába volt, és terebélyes csizmájában szinte nehézkesnek látszott. Pedig meghökkentően gyorsan mozgott, amikor megragadta és földre hajította az ásót. Philip észrevette, hogy apró himlőhelyek pettyezik sápadt arcát, melyen helyenként napégette foltok ütöttek ki – vagy a haragtól piroslott. Szürkéskék szeme végigpásztázta a verekedőket.

– Ennél többet vártam a virginiaiaktól! Hol a parancsnokotok?A verekedés teljesen abbamaradt. – Holtrészeg… mint rendesen – kiáltotta

az egyik fülig sáros katona.– A szállásotokra, mindenki, nyavalyások! És gondolkodjatok el, amíg a

büntetésetekről szóló parancsot várjátok, amit még az éjjel kiadok. Elég jó tisztogatást végeztem, mióta ebbe a táborba jöttem. Bunker's Hillnél gyávaságért lefokoztam egy ezredest és két kapitányt. Letartóztattam és haditörvényszék elé állíttatok egy ezredest, egy őrnagyot, egy kapitányt és hat hadnagyot… röviden, nem kímélek senkit. Különösen nem a saját gyarmatom embereit. Ezt tapasztalni

fogjátok, amikor helyreütöm ezt a szégyent. Oszolj! – kiáltotta, aztán Philipre mutatott. – Kivéve téged!

Philip sóbálvánnyá dermedt, nagyokat nyelt. A parancsnok dühe megszelídült, meglágyította hangját: előkelően elhúzta a szavakat, szülőföldjének, Fairfax megyének a tájszólása szerint.

– Te nem ehhez az ezredhez tartozol, ugye, katona?– Nem, uram.– Hogy hívnak?– Philip Kent, tábornok úr.– Egységed?– A massachusettsi Huszonkilencesek.– Miért nem vagy az egységednél?– Engedélyt kaptam a parancsnokomtól, hogy Watertownba látogassak,

uram. Ott van a feleségem… kisbabát vár, és nincsen jól…– Tanúsíthatom ennek az embernek a személyazonosságát, Washington

tábornok.A vastag lábain melléjük döcögő férfi pillanatnyi megkönnyebbülést szerzett

Philipnek, akit teljesen megrémített az amerikai erők főparancsnokának szürkéskék tekintete. Aki most odajött, tésztaképű fiatalember volt, nyomorék bal kezére fehér selyemkendőt tekert. Közel másfél mázsát nyomhatott, és civil ruhát viselt. Gyors pillantást vetett Philipre, figyelmeztetésül, hogy állja a sarat, aztán folytatta:

– Mellettem szolgált a bostoni gránátosszázadban, mielőtt kitörtek a zűrök. Ha azt mondja, hogy a felesége Watertownban van, és eltávozást kapott, akkor az kétségkívül igaz.

– A maga szavára adok, Knox – mondta Washington, aztán kissé elmosolyodott. – Különösen mivel ez a katona kapta el annak az ostobának a karját – mutatott rá a nagydarab, holtrészeg virginiaira, akit két társa éppen elcipelt így megmentett attól, hogy betörjék a koponyámat. Köszönöm, Kent.

Aztán ráordított a bámészkodókra:– Ti többiek, befelé! Igyekezzetek… futólépés!A virginiaiak futásnak eredtek, köztük a hórihorgas, kancsal fickó is, aki

mintha megpróbált volna biztatóan rávigyorogni Philipre. Washington összehúzta magán eső áztatta köpenyét, sarkon fordult, és elindult a homokfutója felé. Henry Knox ott maradt, kerek képe ragyogott.

– Hallottam, hogy idekinn vagy, Philip.– De nem vagyok tiszt.

– Ó, én se. Csak a határán állok. Olyan se hús, se hal. De azért örülök, hogy ott szolgálhatok, ahol hasznomat vehetik.

– A neved közszájon forog, Henry. Úgy tudom, Washington tábornokra mély benyomást tett, mennyire értesz a tüzérséghez.

– Bízom benne, hogy még jobban fog támaszkodni arra a kevésre, amit megtanultam – felelte Knox, de már nem mosolygott. – Csak az ágyúk győzhetik le a bostoni brit helyőrséget.

– Azt is hallottam, hogy ezredesi rangot fogsz kapni.Knox erre nem szólt semmit, de nem tudta elrejteni büszke pillantását.

Mielőtt bezárta bostoni könyvesboltját, hogy beálljon az amerikai hadseregbe, szándékosan a megszálló erők brit tisztjeinek törzshelyévé tette a boltot. Célja volt vele: ki akarta fürkészni az ellenség legjobb gondolatait arról a témáról, ami teljesen lenyűgözte – a tüzérség helyes alkalmazásáról.

– Szerencséd, hogy jó okkal jártál itt – jegyezte meg végül Knox. – A tábornok elhatározta, hogy hadsereget farag a csirkefogóknak ebből a csüggesztő gyülekezetéből. Pontosan szólt, amikor azt mondta, hogy senkit nem kímél… legkevésbé önmagát.

– Hát, lehet, hogy ez igaz, de… – habozott Philip.– No folytasd, amit mondani akarsz.– Talán jobb lesz, ha nem. A tábornokra vonatkozott volna.– Beszélhetsz nyíltan. Isten látja lelkemet, ebben a táborban mindenki

nyíltan beszél!Philip még mindig hallgatott.– Azt akarod mondani, hogy a hazafiak többségének kétségei vannak a

tábornok képességeit illetően? – kérdezte fáradtan Knox.Philip zavartan bólintott.– Ne aggódj – legyintett Knox. – Ezt én már legalább tízszer hallottam, fent

és lent egyaránt. Mindent hallottam. Hogy azelőtt csak a polgárőrség ezredese volt. És hogy a franciák meg az indiánok elleni harcokban több ütközetet is elveszített. De én mondom neked, Philip, ne a múltjáról ítéld meg, hanem arról, amit most csinál.

– Gondolom, ez így igazságos – helyeselt Philip. Céltalan lett volna felsorolni azokat a széles körben hangoztatott okokat, amelyek miatt sok katona rossz választásnak tartotta Washingtont erre a magas beosztásra.

Annak tudatában, hogy a tábornok türelmetlenül várja a homokfutóban, Knox gyorsan témát váltott.

– Szóval úton vagy a feleségedhez?

– Így igaz.– Azt hiszem, hallottam, hogy elvetted Ware kisasszonyt…– Még áprilisban.– És máris gyereket vár. Gratulálnom kell hozzá.Philip nem mosolygott. – Amint mondtam, rosszul van…– Knox! – kiabált Washington a homokfutóból. A fiatalember sietve

elbúcsúzott. – Hát remélem, hogy gyorsan javul majd az állapota. Add át üdvözletemet Anne-nek és az apjának. Örülök, hogy újra rád találtam – tette hozzá, miközben elcammogott. – Lehet, hogy szükségem lesz egypár gyors eszű fickóra egy tervemhez…

Visszaintett selyemkendőbe bugyolált kezével, aztán beszállt a homokfutóba. Úgy tornyosult a tábornok és a másik tiszt mellett, mint valami köpenyt öltött hegy. Aztán a kocsi eltűnt a sötétben.

Philip sarkon fordult, és sietve elhagyta a virginiai tábort. Csak néhány órája volt – és máris elkésett.

II.

– Anne?Philip az ágy mellé térdelve csak suttogott:– Annie? En vagyok…Anne Kent lassan kinyitotta a szemét. Feje kissé megmozdult az izzadsággal

átitatott párnán, barna szemében visszatükröződött az ágy mellett égő gyertya fénye. A Watertown egyik kopott mellékutcájában álló ház szűk, emeleti hálószobájában voltak. A háztetőn kopogott az eső.

Philip kiszáradt szájjal simított végig felesége kezén, s érezte, milyen forró. Gesztenyebarna haja nedves lett a verítéktől. Az orra két oldalán lévő szeplők, melyek olyan feltűnőek voltak, amikor egészségesen napbarnított volt, most szinte láthatatlanná fakultak.

Anne hirtelen az oldalára fordult. Lihegve tapogatta meg hasának hatalmas dombját a takaró alatt. Philip riadtan hajolt közelebb hozzá, s érezte, milyen áporodott a lehelete.

– Keresek neked egy orvost, Annie. Mindent megpróbálok, amit csak tudok…

Az asszony üveges szeme semmi jelét nem árulta el annak, hogy hallja. Görcsösen összeszorította a kezét a takaró alatt. Aztán a fájdalom fokozatosan elmúlt, és Anne újra elernyedt. Philip hangja még rekedtebbé vált:

– Annie, nézz rám! Nem ismersz meg?

A barna szemek lecsukódtak. Anne lélegzése szabályosabbá vált. Philip elkeseredetten kászálódott talpra. Háta mögött az árnyékban hatalmasat tüsszentett valaki.

– Magam is elkaptam ezt a átkozott fertőzést. Képzeld el, ha nem lennék itt…

Abraham Ware másodszor is beletüsszentett a zsebkendőjébe, aztán visszabotorkált a lámpafényes nappaliba, amely tele volt kisebb-nagyobb bőröndökkel: a jómódú ügyvéd holmijával, akinek hazafias meggyőződése miatt el kellett menekülnie otthonából, és elveszítette megélhetését. Philip hallotta, amint apósa bemegy a másik hálószobába.

Gyöngéden megsimogatta Anne homlokát. Bárcsak tudnék vele beszélni, gondolta. Bárcsak hallhatnám, amint arra kér, hogy szökjem meg abból az átkozott seregből, ha kell, hogy orvost kerítsek neki! De Anne se nem látott, se nem hallott. Kínszenvedés volt sápadt, elgyötört arcára nézni. Fiatalsága ellenére alig emlékeztetett arra a csinos, gyors észjárású, független szellemű lányra, akivel az Edes és Gill nyomdában megismerkedett. Törékenynek és nagyon sebezhetőnek látszott, ahogy halkan motyogott valamit álmában.

Philip majdnem elsírta magát, amikor eszébe jutottak udvarlásának vidám pillanatai. Aztán azok az idők, amikor kételkedett Anne iránti érzelmeiben, és kísértésbe hozta Parkhurst gróf lánya, aki Philadelphiában már-már elcsábította Anne-től…

De eltávolodott a múlt, és most már csak a jelen számított. Lelkének minden rezdülésével szerette a feleségét, ám ez a szerelem csak még keservesebbé tette a tehetetlenségét.

Elfújta a gyertyát, aztán lábujjhegyen kiosont, nyitva hagyva maga mögött az ajtót. Abraham Ware egykor drága, mostanra agyonhasznált öltönyében visszatért a hálószobájából egy új zsebkendővel, majd töltött magának a becses vörösborból – nem éppen gyűszűnyit. Mivel az ellenségeskedések miatt megszűnt a tengeren túli kereskedelem, mindenből hiány volt – egyebek közt a mindennapi szükségletek fedezésére szolgáló pénzből is. Ware most a megtakarított pénzét költötte, hogy fenntartsa magát, lányát és vejét, akinek szinte egy fillérje sem volt ezekben a napokban, amikor senki sem tudta megjósolni, mi történik másnap.

Philip fáradtan leroskadt az ütött-kopott utazóládára, amelyben Anne gondosan őrizgette a fiú összes világi javait – mindössze három tárgyat. Az első egy kicsiny, régi, rézzel szegélyezett bőr utazóládika volt, benne James Amberlynek, Kentland hercegének levelei az auvergne-i francia színésznőhöz, a

fiú anyjához, akibe szerelmes volt, s akit kénytelen-kelletlen otthagyott Párizsban. A herceg meg élt Angliában – s mint tudjuk, ő volt Philip apja.

Philip Kent tavasszal égette el azt a bizonyos iratot a ládikából, mikor meddő és majdnem végzetes kísérletet tett arra, hogy kikövetelje megígért részét az Amberly-vagyonból. Arról a levélről van szó, amelyben Amberly kifejezte azt a szándékát, hogy törvénytelen fiát is részesíti a vagyonából. Philip nem kívánt részt venni Amberly világában, ahol a gazdagok és hatalmasok kizsákmányolnak másokat. Amikor elégette a levelet, szellemében is véglegesen amerikaivá vált.

A másik emléke az utazóládában a francia vidéken töltött kamaszkorából egy pompás kard volt, amelyet egy fiatal nemesúr ajándékozott neki, amiért kisegítette nehéz helyzetéből. A nemesurat Lafayette márkinak hívták, de Philip mindig csak becenevén, Gilként gondolt rá. Egy szép napon majd ki fogja akasztani Gil kardját a díszhelyre, házának kandallója fölé. Feltéve, ha megéri, hogy házat építhet magának!

A harmadik darab egy kis zöld üvegpalack volt, tele csontszáraz angol teával. A teát 1773-ban találta a cipőjében azon a decemberi éjszakán, amikor csatlakozott Sámuel Adams indiánnak álcázott embereihez, és segített a bostoni kikötőben a tengerbe hajigálni három hajórakomány beládázott angol teát, tiltakozásul a király iszonyú adói ellen. Ennek a tárgynak volt egy másik, még emlékezetesebb jelentése is: ugyanazon az éjszakán szeretkezett először az Edes és Gill nyomda Dassett közi ócska pincehelyiségében azzal a fiatal lánnyal, akit aztán feleségül vett…

Azzal a fiatal nővel, akinek az állapota most kínzóan aggasztotta.– Mikor lázasodott be? – kérdezte az apósát.– Tegnap este. – Ware-nek gyászosan kidülledt a szeme, lefogyott,

görnyedtnek és ráncosnak látszott. Philip felé nyújtotta a kancsót. – Jobb lesz, ha te is iszol egy kicsit, fiam. Úgy nézel ki, mint aki megfürdött a sárban, a szád meg úgy reszket, mint a menyasszony térde.

Philip meg se moccant. Átázott kabátja aljáról víz csöpögött le a silány szőnyegre. Az eső csak verte a tetőt.

– A fene egye meg, kell valahol lennie egy orvosnak! – kiáltott fel hirtelen.– Nincs. Mindenkit megkérdeztem.– De hát csinálnunk kell valamit! Én nem tudom, hogy kell egy állapotos

asszonnyal bánni. Annie bele fog halni, ha nem csinálunk valamit!Ware ivott egy kortyot, aztán megborzongott. – Gondolod, hogy ez a

lehetőség nekem nem jutott eszembe? Ugyanúgy aggódom, mint te.

– Biztos, hogy itt Watertownban nincs orvos?– Egy szál se. Mind kinn vannak a fronton.– Akkor egy bába.– Egyet találtam, de az meg ágynak esett, elvette az eszét a gyásza.

Bajonettel ölték meg a fiát a Breed's Hill-i erődben. Nem lehet tudni, magához tér-e, mire Annie-nak eljön az ideje… és egyébként is, nem szeretném a lányomat egy ilyen ingatag elmeállapotú nőre bízni.

– Az ég szerelmére, bárcsak túl lennénk már ezen a rémségen, és visszatérhetnénk a normális emberi élethez!

Ware mosolyogni próbált. – Annie jól leszidna, ha ezt hallaná, Philip. Nemcsak megszidna, hanem megkorbácsolna a nyelvével… úgy, ahogy csak ő tudja, hogy még élvezd is…

A veje nem válaszolt, Ware arcáról pedig lehervadt az erőszakolt mosoly. Philip felugrott, és elkezdett le-föl járkálni. Megpróbálta elterelni gondolatait a látszólag megoldhatatlan problémáról.

– Van valami újabb hír a petícióról? – kérdezte. Arra az úgynevezett Olajág-határozatra célzott, amelyet a Kongresszus üléseinek elnapolása előtt hoztak Philadelphiában. A petíció közvetlenül III. Györgyhöz folyamodott, és felkérte a királyt, hozza létre a megbékélést, mielőtt további konfliktusok alakulnának ki.

Ware csak a fejét rázta. – Júliusban küldték el. A tengeri út mindkét irányban hat-tíz hét, így azt hiszem, még sokáig nem kapunk rá választ. Amellett te is tudod, mi lesz a válasz. Bábminiszterei mellett maga a király az, aki a végsőkig viszi a szakítást. Sajnos túl sokan nem ismerik fel ezt a tényt.

Philip tudta, hogy az ügyvéd az igazságot mondja ki. Hasonló nézeteket hallott mindenkitől, Sámuel Adamstől kezdve egészen dr. Benjámin Franklinig, a kiváló tudósig és diplomatáig, akivel Londonban ismerkedett meg, s aztán most áprilisban ismét találkozott vele Philadelphiában.

Nem, nincs semmi reális alapja azt remélni, hogy a harcok szolgálati idejének kitöltése előtt véget érnek…

Egy perccel előbb még eltökélte, hogy nem iszik vörösbort, de most meggondolta magát, és kitöltött magának egy fél pohárral. A bor felmelegítette a gyomrát, de nem javított a hangulatán.

Ware elfojtott egy újabb tüsszentést. – Semmi kétségem afelől, hogy Őfelsége válasza a petícióra az lesz: „Ott egyen meg benneteket a fene, urak!” Valamelyik délelőtt összefutottam Hancockkal. Még tartott a Kongresszus ülésszaka, amikor máris olyan hírek szállingóztak, hogy Őfelsége titkos ügynököket küldött Európába. Brunswickba, Anspachba, Hessenbe…

Philip értetlenül nézett rá.– Ezek német fejedelemségek, ahol a Hannover-ház megértő fülekre találhat.– Megértőkre, de miben?– Talán a csapatok iránti kérésre. A forradalom leverését szolgáló

csapatokéra.– A németek hajlandóak lennének Nagy-Britanniával szövetkezni?– Pénzért igen. Ha ez valaha bekövetkezik, nem lesz többé visszaút.– Hát én most nem törődöm mással, csak Anne-nel. Találnom kell valakit…– Én is folytatni fogom az érdeklődést. Nincsenek nagy reményeim. Én… –

hirtelen hosszú, görcsös köhögési roham fogta el, melytől beesett arca teljesen színtelenné vált.

– Talán önnek is az ágyban lenne a helye, uram – mondta Philip.Ware ezt nyomatékosan visszautasította. – Tudom, hogy neked hamarosan

vissza kell menned a frontra. Ha elmégy, majd vigyázni fogok Annie-ra. Nem kell itt maradnod, hogy velem beszélgess, Philip. Menj be hozzá… tudom, hogy mellette akarsz lenni.

Philip megköszönte, és kiment a szobából. Majd egy óra hosszat ült Anne ágya mellett, fogta a felesége kezét, és hallgatta hörgő lélegzését. Az asszony felkiáltott, valahányszor a hasába hasított a fájdalom, és összevissza hánykolódott. Philipnek kifagyott és megmerevedett a keze, mire hallotta, hogy a nappaliban tizenegyet üt az óra. Már majd egy órája vissza kellett volna térnie a táborba…

– Annie, Annie! – Annyira tehetetlennek érezte magát, hogy más szó nem jött a szájára.

Annie nem válaszolt, Philip kiosont.Ware ügyvéd tátott szájjal szunyókált. Philip fölvette nedves kabátját, aztán

csöndesen távozott. Majd belebetegedett a félelembe, de futólépésben indult az esős szeptemberi sötétségben a tábor felé.

III.

Két nap múlva kitisztult az ég, és a brit ütegek újra dörögni kezdtek.Philip a szállása előtt üldögélt a földön a szelíd félhomályban, és

megpróbálta elrágcsálni a megkövesedett bőrt, amit tegnap vagdalt hús címen fejadagul kiosztottak – de még a helyben főzött kincstári fenyőrügysör sem tudta ehetőbbé tenni. No de legalább a Bostonban állomásozó királyi csapatoknak sem megy jobban a soruk. Az amerikai katonák röhögve mesélték egymásnak a

történetet az egyik magas rangú brit tisztről, Percy grófjáról, aki nagy vacsorát adott, melynek fő fogása szükségből csikósült volt.

Abraham Ware sietősen lefirkált cédulája ott hevert mellette a földön. A cédula aznap érkezett, és arról számolt be, hogy Anne-nek megszűnt a láza, de továbbra is gyenge, és egyre utána érdeklődik. Ám Philip csak két nap múlva kaphatott újra eltávozást Watertownba.

Hosszú árnyék hullott a lábára. Amikor fölnézett, összerezzent, ki is löttyintette a sörét. A lebukó nap fényében előtte magasodó nyakigláb figura veszélyt jelzett…

Megismerte az arcát, amelyen semmi jele nem volt rosszakaratnak. A kivillanó csorba fogak részben álcázták a kancsal és irgalmatlanul csúf virginiai félszegségét, aki toporgott és a heréit vakargatta, míg másik kezében a Kentucky-puskát fogta.

– Helló – szólalt meg végül.Philip óvatosan odabólintott neki. – Helló.Hosszú csönd lett.– Cambridge-be kűdtek egy paranccsal – mondta végül a hórihorgas. –

Visszafelé eltévedtem, oszt' megláttalak, ahogy itt ülsz. Gondótam, megállok mán, és megköszönöm, hogy a mútkor este nem hagytad, hogy megöjjenek.

Philip csak legyintett. – Nem hiszen, hogy az a részeg sok kárt tett volna benned.

– Ide figyejj, kitörhette vóna a nyakamat, ahogy nekem esett. Neked köszönhetem, hogy élek.

– Szigorúan megbüntettek titeket, fiúk?– Hát, öléggé – mondta a virginiai abban a lassú, lágy tájszólásban, amely

annyira ellentétes volt Philip kissé orrhangúbb, New England-i hanghordozásával. – Fél fejadagot kaptunk, oszt' be vagyunk zárva a szállásunkra, kivéve a szógálatot meg a többi hivatalos ügyeket. Washington úr aszongya, ha legközelebb valamelyikünk kirúg a hámból, megkóstálja a hátunk a korbácsot. És amikor ő megígér valamit, nem felejti el – köpött egyet ékesszóló hangsúllyal a hórihorgas pionír.

– Gondolom, szerinted nagyon jó katona.– Őnála különb nincs. Van egy különbség az ezredes… akarom mondani

tábornok… meg az olyan pávakakasok között, mint Charlie Lee. Mikor Washington eccer eltéveszti a dógot, azt soha többé nem teszi meg újra. Nem tökéletes, de van vér a pucájában, és az erdei harchoz is ért. Ez többet érhet, mint Lee-nek meg a bandájának az egész parádékatonáskodása. Mellesleg… – a

csúf férfi kinyújtotta kérges kezét. – Csak pofázok, pofázok, és még nem is üdvözöltelek tisztességesen. Experience Tait vagyok, Albemarle megyéből. A legtöbben Eph-nek szólítanak.

Kezet ráztak. – Az én nevem Kent. Philip Kent.– Hát, kiskakas vagy, de nagyon jól verekszel… – vigyorgott Tait. – Már

egy keleti bölcshöz képest.– Kösz. Egy virginiaitól ez igazi bók.– Hát… – Tait újra köpött egyet. – Asziszem, jobb lesz, ha szedem a lábom.

Hivatalos ügy, tudod. Oszt mihelyt visszaérek, össze kell fótoznom egy hadnagy kezét. Az átkozott hülye, nem tud rendesen bánni a saját kardjával… no, tán még találkozunk.

Philip utánaszaladt. – Várjon csak egy percig, Mr. Tait.– Eph, mondtam, hogy Ephnek hívnak.– Mondtál valamit, hogy összevarrod valakinek a kezét. Nem vagy te

valamiféle doktor?– Hát, csak amolyan tanyasi fajta – vonta meg a vállát Tait. – Kovácsolok,

borbélykodok, kenőcsöket keverek kelés ellen, segítek elleni a teheneknek, szülni a nőknek, a saját feleségemnek is… aszondanád, egy kicsit ez is, az is. A Kék hegyekben az embernek kicsit értenie kell ehhez is, ahhoz is, hogy életben maraggyon.

Philipnek mintha gombóc akadt volna a torkán. Szinte félt megszólalni, hátha visszautasítják. De azért nem habozott sokáig.

– Eph, lenne rá egy perced, hogy megigyál velem egy pofa fenyőrügysört?Tait egy pillanatig gondolkodott. – Hát… de csak egy perc, nem több. Én

gyorsan iszok – vigyorgott –, olyan gyorsan, ahogy ezzel a jószággal lövök.Fölemelte a hosszú, gyönyörű, huzagolt csövű elöltöltő puskát, amely oly

gyorsan, oly messzire és oly pontosan hordott.– Akkor gyere – intett neki Philip.Experience Tait Philip kalibájának ajtajára fordította a tekintetét. – Barátaid

vannak odabe, ugyi? Muszáj egymásnak esnünk? Én ugyan nem bánnám, de nem keveredhetek megin verekedésbe.

– Hozom a sört, és majd idekinn megisszuk. Szívességet kell kérnem tőled, Eph… ha komolyan gondolod, hogy meg akarod nekem köszönni azt a dolgot.

– Lószart. Fizetni azt nem fogok, ha erre gondósz – változott gyanakvóra hirtelen Eph Tait mosolya.

– Nem, egészen másról van szó. És te vagy az, aki meg tudja tenni.

– Nem hangzik valami jól – jegyezte meg Tait, amikor Philip eltűnt a kalibában. – Figyelmeztettek minket, hogy ne közösköggyünk ezekkel a csavaros eszű bölcs emberekkel. Ezek a massachusettsi fickók lecsajják a gombot az ember nadrágjárul. Legalábbis nekünk ezt mondták…

De azért az alkonyati fényben rátámaszkodott Kentucky-puskájára, és mindenesetre megvárta a sört.

IV.

Csak járkált le-föl, le-föl, már fél órája. Tüsszentései és az egyre fogyó vörösbor kortyolgatása közben Ware ügyvéd eleinte nem adott kifejezést bosszankodásának. De amikor Philip semmi jelét nem mutatta annak, hogy megnyugodott volna, a kis emberke kiitta a kancsó maradékát, egy végső bánatos pillantást vetett a csukott ajtóra, és elaludt.

Philip úgy három órája felváltva üldögélt és járkált le-föl. Égett a szeme, ruhája bűzlött, a gyomra fájt. Kora reggel óta nem evett. Az óra olyan hangosan ketyegett, mint az ítélkező bíró kalapácsa…

Hagyd már ezeket a morbid gondolatokat! – intette magát Philip. De egyszerűen nem volt rá képes. Minden, amit a világon szeretett, amin csüngött, ott feküdt a csukott hálószobaajtó mögött, elrejtve a tekintete elől. Időnként apró zajokat hallott. Víz loccsant. Anne fojtottan felkiáltott. Egy másik hang mormogott. Szörnyű képzelgések tódultak az agyába…

Halál.Torzszülött gyerek.Valami olyan katasztrófa, hogy Anne soha többé nem akarna másikat…Sikoly hallatszott, Philipnek a földbe gyökerezett a lába, égnek állt a haja.

Krétafehér arccal bámult a csukott ajtóra.A sikoly gurgulázva elcsöndesedett.Philip megtörölte borostás arcát, és átment a szoba másik végébe, ahol apósa

éppen kezdett lecsúszni a székről. Philip fölrázta.Ware felmordult, megnyalta a száját. Philip újra megrázta, miközben még

mindig hipnotikus bűvöletben meredt az ajtóra. Most miért nincs többé semmi hang?

Ware ügyvéd hirtelen felkapta a fejét. – Te jó ég, mi történt? Annie, csak nem…? – Mielőtt befejezhette volna a mondatot, kinyílt az ajtó.

– Az történt – mondta Experience Tait –, hogy mindenki jó munkát végzett… én is, a feleséged is, a Mindenható is meg a kicsi fiú is. Rugódozott, amikor a világra gyütt, én meg pokoli szomjas lettem. Ha nincs itt semmi pia,

akkor valaki ugorgyon el érte, mert asziszem megérdemlek valami jutalmat az elsőrendű munkámér. – A hórihorgas virginiai megtörölgette a kezét meg az alkarját a derekára tűzött jókora rongyban. Vékony keze és csontos alsókarja élénkpiros vérfoltokat hagyott rajta. Övéből nyúzókés hosszú nyele kandikált ki.

– Na gyerünk, gyerünk! – intett Eph Tait Philipnek türelmetlenül. – Nem akarod látni a gyerekedet? Maga meg, maga törpe – tette hozzá Ware felé fordulva –, keríccsen nekem valami italt!

Ware megnyalta az ajkát, és dülledt szemmel bámult az ajtóra. – Ö… ö…– Jól van, remekül! De most őt akarja látni, nem magát. Istenem! – sóhajtott

a még mindig bénult Philip felé –, te aztán szép kis férj vagy! Eriggy mán!Philip gyorsan az órájára pillantott. Negyed egy. 1775. szeptember 29-én, a

massachusettsi Watertownban hajnali negyed egykor fia született. Igen, Experience Tait határozottan azt mondta, hogy fiú.

Philip elrohant a vérmocskos, zavaros szemű hórihorgas fickó mellett, aki az ajtó sarkánál ácsorgott. A hálószoba homályából csodálatos hangot hallott: egy csecsemő cuppogó hangját.

– Annie? – üvöltötte.– A Jézus szerelmére, rá ne ugorgy mán! – kiáltotta utána Tait. Philip rá se

hederített. Felnőtt életében most másodszor, hangosan és szégyentelenül sírni kezdett.

V.

Anne Ware Kent ébren volt. Félig feltámasztva feküdt a párnán és néhány összegöngyölt takarón. Philip letérdelt mellé, két rózsaszínűre színeződött vizeslavór közé. Az egyikben úszkált is valami, egy darab rövid, véres kötélre emlékeztetett.

Anne álmosnak és sápadtnak látszott, valahogy mégis sugárzott az arca. Könyökhajlatában pöttöm, rongyokba bugyolált csomagot babusgatott, amelyből egy vöröses törpe fejecske kandikált ki, majdnem olyan csúf, mint Eph Taité.

Philip egyszerűen nem talált szavakat. Kinyújtotta remegő kezét a parányi ököl felé, melynek leghosszabb ujja is rövidebb volt, mint saját hüvelykujjának a felső ízülete.

– Megsimogathatod – mondta Anne halkan, mosolyogva. – Hiszen a tiéd.Philip ámulva simogatta meg a kapaszkodó pici kezet. A kicsi, akinek fejét

sötét pihe borította, tüstént elfordította az arcát, és felsírt. Anne szavak nélkül, dünnyögve nyugtatgatta a gyereket, aztán szerelmes pillantást vetett a férjére.

– Nevet kell adnunk neki, Philip. Gondolkoztál már rajta…?

– Bizony. Szeretném, ha Abrahamnek keresztelnénk, ha neked nincs ellene kifogásod.

– Papa örülni fog neki.– Nagyon… nagyon fájt?– Ó, eléggé – mosolygott újra álmosan Anne. – De Mr. Tait gyöngéd ember.

Olyan nagynak látszik a keze, az ujjai mégis olyan finomak, mint egy asszonyé. Ugyan hol találtál rá?

– A sárban.– Mi?– Ezt majd egyszer elmesélem. Ő is virginiai, akárcsak Washington

tábornok.– Mondta nekem… azt hiszem. Nem emlékszem mindenre.– Ez mi? – emelt fel a földről Philip egy frissen megfaragott fadarabot,

amelyen fogak nyomai látszottak.Anne csak nehezen tudta tekintetét a fadarabra terelni. – Ebbe kellett

harapnom, amikor a legerősebb volt a fájás. Mr. Tait nem híve annak, hogy a szülés alatt a nőnek bort vagy sört adjanak. De ő maga biztosan nagyon szomjas. Másról se beszélt, mint hogy siessünk már, hogy leihassa a fizetségét. Philip… – kezdte Anne gyöngéden ringatni a csecsemőt, akinek pelyhes fejecskéje szinte eltűnt a rongy ráncai közt –… te hogy vagy?

– Tűrhetően. Magányos vagyok nélküled. Csak vánszorognak a napok, egyik a másik után…

– Egyik oldalon sem kezdenek harcba?– A britek ágyúznak, ez minden. Washington a hónap elején expedíciót

indított Kanada felé. Nem vagyok biztos benne, hogy elér-e vele valamit… akar-e vele egyáltalán valamit. De az emberek a táborban… mostanára már vagy tizenöt-húszezren vagyunk… kezdenek nyugtalankodni. Vagy a britek törnek ki Bostonból, vagy mi gyűrjük le és űzzük el őket. Vagy az egyiknek, vagy a másiknak kell történnie, hacsak nem kerül sor megegyezésre.

– Papa néhány napja azt mondta, szerinte ostobaság lenne minden ilyen remény.

– Én is azt hiszem. De az én nyolc hónapom az év végére letelik, és utána már egész idő alatt veled leszek.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Anne csöndesen. Meglepően tiszta volt a hangja.

– Úgy értem, hogy amikor a szolgálatom befejeződik, én is befejezem. A gyarmatok nem nyerhetik meg Nagy-Britannia ellen a háborút.

– Egyetértek… ha az emberek hazamennek, akkor nem. – Barna szeme csak úgy szikrázott, újra a régi Anne lett, akire Philip emlékezett.

– Annie, az isten szerelmére…! – tiltakozott. – Most már apa vagyok. Kötelességeim vannak…

– Kétlem, hogy te vagy az egyetlen apa a gyarmati seregben.– De hát gondolnunk kell a jövőnkre!– Pontosan mit szándékozol csinálni, Philip? Át akarsz állni a torykhoz?– Annie…!– Komolyan kérdezem. Mik a terveid? – vonta kérdőre Anne. Philip tudta,

milyen kényelmetlen ez az asszonynak, látta, mennyit forgolódik a takarók alatt, amelyeket Eph Tait szépen visszaterített rá. – Vissza akarsz oldalogni Bostonba, és fel akarod állítani a nyomdádat, ahol a királyt támogató röplapokat fogsz nyomni? Nagyon utálnám ezt elmondani a fiunknak, te nem?

– Annie, te is ugyanúgy tudod, mint én… Ennek a lázadásnak nincs semmi támasza. Mindenki ezt mondja. Hogy a gyarmatok lakosságának még a harmada sem támogatja…

– És ettől helytelenné válik?– Természetesen nem, de…– Ez módot ad rá, hogy kiszállj belőle?– Istenem, de makacs vagy!– Igen, mert amikor tavasszal visszajöttél Philadelphiából, döntöttél.

Választottál, hogy melyik oldalra állsz. Ilyen gyorsan el akarod felejteni, amikor nehézre fordulnak a dolgok? Az a férfi, akire úgy gondoltam, a férjem lesz, nem felejtené el.

Ez célba talált. Philip elvörösödött. Egy pillanatra feszült csend lett, aztán Philip egy hosszút sóhajtott, majd bólintott.

– Azt hiszem, igazad van. Ne haragudj!– Megbocsátok – mondta Anne azzal a fanyar, mégis szeretetteljes

mosollyal, amelyet Philip oly jól ismert. – Nem kárhoztatlak, amiért meginogtál. Papa mesélte nekem, milyen nyomorúságosak a viszonyok, és milyen gyatra a fegyelem a hadseregben…

– A hadsereg… meg sem érdemli ezt a nevet. Az ember másra se tud gondolni a táborban, csak a következő percre, aztán meg az azután következőre. Eszik, alszik, ás, és kitér az ágyúgolyók elől… és teljesen szem elől téveszti, hogy mi is a célja az egésznek…

– Ezért van szükséged feleségre, drágám – simogatta meg Anne mosolyogva az arcát.

Philip nevetett, a feszültség szertefoszlott. Mint viharos jegyességük alatt sokszor, megint csak Anne volt az, aki megfelelően rendbe szedte és irányította az ő gyakran zavaros és tökéletlen gondolatait. És ez csak egy volt a sok közül, amiért annyira szerette. De Anne látta, hogy valami még mindig nyugtalanítja.

– Ne aggódj, azt nem tévesztjük szem elől, amit Abrahamnek terveztünk. Egy szép házat a családnak… a saját nyomdát… a Kent és fiát. Ez hogy hangzik?

– Nagyszerűbben, mint bármi a világon – ölelte meg az asszonyt. A baba megint süvöltözni kezdett.

Anne dúdolgatott neki egy kicsit, megnyugtatta, és az újszülött újra elaludt. Philip ámulva nézte a formátlan bugyrot, amely kettejük húsát és vérét testesítette meg. Tudta, hogy csak egy a férfiak közül, akik megélték az örömnek és a csodának ezt a nagyszerű pillanatát, mégis annyira meg volt indulva, mintha ő lenne a bibliai Ádám, és a teremtés elsőszülött fiát látná…

– Istenem – suttogta végül –, milyen nagy fiú, igaz?– Mr. Tait azt mondta, hét vagy nyolc fontot nyom. De szeretném, ha nem

néznéd annyit.– Miért? – húzta föl a szemöldökét Philip.Anne meleg szeretettel újra megsimogatta az arcát.– Mert szeretném, ha megcsókolnál.

VI.

Amikor Philip és Experience Tait hajnalban visszaindultak az amerikai vonalak felé, Philip elmondta új barátjának, hogy meggondolta magát, és ha a háború tovább tart decembernél, újra bezupál a seregbe.

Tait kancsal szeme úgy felizzott a keleti fény első sugaraitól, mint egy apró hold. – Átkozott bolond vagy – felelte. – így lesznek az olyan szép fiatal lányokból özvegyasszonyok, amilyen a feleséged. De asziszem, én is ugyanezt fogom csinálni.

– Azt mondtad, feleséged van, Eph, nem?– Aha. És tizennégy gyerekem odahaza Albemarle megyében.– Tizennégy! Uramisten, nem látszol ilyen öregnek!– Tizennégy éves koromban kezdtem. Amellett nem az számít, milyen öreg,

hanem hogy milyen kemény – bökött pajzánul Philip bordái közé, aztán böffentett egyet, majd észrevette, hogy Philip savanyú képet vág.

– Most meg mi a fene ütött beléd? – kérdezte.

– Csak az, hogy tényleg gondolkodtam rajta, hogy kiszállok… amíg Annie hozzá nem segített, hogy megint tisztán lássam a dolgokat.

– A fenébe is, ne legyenek rossz érzéseid. Én is inkább vadásznék otthon, ami azt illeti. A Kék-hegy csudaszép az évnek ebbe a szakába. És kurva hideg is van arrafelé. De a kölykeim inkább úgy emlékezzenek rám, mint olyan fickóra, aki szabadon és elegántosan halt meg, ahelyett hogy annak a vén németnek a királyi seggit csókolgatta vóna, hogy életbe maraggyon.

– Körülbelül így fogalmazta meg Anne is – közölte vele Philip.– Ugyan má, egy fenét! – mondta Eph. – Ő úrihölgy. Az úrihölgyek

feleolyan színesen se káromkodnak, mint mi, virginaiaiak.– Ebben igazad van – mosolygott fáradtan Philip. A távolból hallotta a

bostoni ütegek baljós dörrenéseit, amelyek megkezdték az aznapi ágyúzást. A hang úgy letörölte az arcáról a mosolyt, mintha soha ott se lett volna.

Negyedik fejezet A FELKELÉS

I.

Donald Fletchert augusztus közepén vitte haza a bérelt fogat Sermon Hillbe. Apja kurtán és felületesen üdvözölte idősebbik fiát, a holtfáradt küldöttet. A család három tagja ritkán étkezett együtt a nagy ház hosszú, szellős ebédlőjében, s ezek az alkalmak is feszültek voltak. Gyakorlatilag nem álltak szóba egymással.

Donald, a higgadt észjárású, de flegmatikus férfi most vakációjának nagyobb részét kezdte öccse társaságában tölteni. Valahányszor módjuk nyílt rá, lopva ettek a konyhában, távol Angustól. A fekete házicselédek társasága, akik a nagy vas tűzhely meg a téglakemence mellett sürgölődtek, sokkal kellemesebb volt.

Judson szerint Donald nem nézett ki valami jól. Meghízott, egyébként is lágy arca püffedtebb volt, mint valaha. Szeme egyfolytában vöröslött a fáradtságtól, és nem tudott se nyeregbe szállni, se a lóról leszállni, ha egy rabszolga nem tartotta neki a kengyelt. Bal lába a lábszárközéptől lefelé vastag kötésbe volt bugyolálva, mégis makacsul vedelte a bort, amely az orvosok szerint csak súlyosbította a köszvényét.

Donald későn, harmincéves korában nősült. Felesége, egy gazdag richmondi dohánykereskedő leánya, házasságuk tizenharmadik hónapjában újszülött kislányával együtt meghalt a gyermekágyban. Ettől fogva Donald egyetlen öröme és vigasza az lett, hogy belevetette magát a gyarmat politikai ügyeibe. Ez önmagában is biztosította Sermon Hillen a feszültséget.

Angus Fletcher nem volt hajlandó idősebb fiával sem politikáról beszélni, sem a birtok ügyeit megvitatni, noha legalább Sermon Hill-nek gyakori témául kellett volna szolgálnia. A birtokot az öregúr halála után Donaldnek kellett volna örökölnie, de négyszemközt Donald már elmondta Judsonnak, az a gyanúja, miszerint Angus azon töri a fejét, hogy megváltoztatja a végrendeletetét, sőt, azt hiszi, Angus halála után alighanem eladatja Sermon Hillt, és a vételárat elosztja Skóciában élő távoli rokonai közt, akiknek neve és címe gondosan fel van jegyezve a családi Bibliában, amelyet Angus az ágya mellett tart. Donald elmesélte, hogy Angus többször is megmutatta neki a rokonai névjegyzékét. Talán fenyegetésül.

Donald a jelek szerint már beletörődött bármibe, ami történhet. Amellett fontosabb ügyek érdekelték. Ezek szeptember elején kerültek szóba. Egy fülledt napon a két fivér körbelovagolt a környéken. Délfelé a folyó partján, a kikötőnél pihentek meg. A feketék éppen az ültetvény három szekerét rakták le Reuven Shaw hajcsárainak – az általa kinevezett, neki segítő rabszolgáknak – a felügyelete alatt. Amikor végiglovagoltak a mólón, Judson észrevette, hogy sok fekete arc fordul feléjük, és jó néhány szempár dühösen mered rájuk.

– Uramisten, szinte szagolni lehet a gyűlöletet – mondta Donald a Philadelphiában szerzett asztmás lihegésével.

– Igen, az öreg egy jottányit sem köti meg Shaw kezét.– Úgy tudom, elkapták a dobos niggert.Judson bólintott, tekintete a párával borított folyót pásztázta. Az évnek erre a

szakára már fel kellett volna bukkanniuk a fatörzsekből kivájt tizenkét méter hosszú, másfél méter széles dohányszállító kenuknak, amelyeket hármasával vagy ötösével kötöztek egymáshoz, hogy nagy rakományokat bírjanak el. A zűrök miatt még senki sem tudta, jönnek-e a kenuk elszállítani a dohányoshordókat. A dohánykereskedők jórészt a torykkal rokonszenveztek, és tőzséreik még nem tűntek fel a környékbeli ültetvényeken, hogy véglegesítsék vásárlásaikat.

– Kié volt? – kérdezte Donald.– A dob? Seth McLean egyik mezei munkásáé. Titokban készítette

hulladékfából meg egy kecske bőréből. Seth elégette, aztán ötven korbácsütést sózatott a bűnösre. Az majdnem megnyomorodott. Sethnek sem volt könnyű. De azt mondta, meg kellett tennie.

Donald a véreres orrát vakargatta, miközben Judson megkerülte a lovát, hogy segítsen neki leszállni. Donald közben majdnem leesett a nyeregből.

Öccsére támaszkodva sántikált a móló vége felé, ahol lágyan csobogott a Rappahannock. Északnyugaton szürkült az ég, vihart ígért délutánra. Donald megpróbált a tőle telhetően egyenesen állni, és a botjára támaszkodott, amelyet mindig magával hordott.

– Úgy hangzott, mintha nem lennél meggyőződve róla, hogy Seth helyesen járt el – mondta, rá sem nézve az öccsére.

– Ha itt él az ember, hogyan lehetne bármiben biztos? Kivéve, hogy az öreg mindkettőnket utál.

Donald ezt egyelőre elengedte a füle mellett. – Sethnek tehát az a véleménye, hogy a rabszolgaprobléma elcsitult?

– Inkább csak a szőnyeg alá került – Judson egy szúnyogot csapott agyon izzadt nyakán. Aztán nyugat felé bámult a feketedő felhők alatt elmosódottnak látszó dombok irányába. Arca pontosan kifejezte, mennyire undorítja ez az egész helyzet.

Donald a jobb lábára támaszkodott, hogy könnyítse a súlyt bekötözött lábán. – Ha olyan nyomasztónak találod Sermon Hillt, miért maradsz itt?

Öccse megvonta a vállát.– Hová mehetnék?– Ez az, amit meg szeretnék beszélni veled.Judson fölkapta a fejét, kék szemébe kiült a gyanakvás: Donald úgy beszélt,

mint valami tanító bácsi. Ő is látta, hogy Judsonban forr a düh, megnyugtatóan fölemelte hát a kezét.

– Biztosan számítottál erre. Az öreg teljesen nyíltan szólt róla, amikor néhányszor beszéltem vele. Túl sokat iszol. És azt mondja, nem érsz semmit… várjál, ő mondta, nem én… ami a birtok vezetését illeti.

– Ezt magam sem tagadom – felelte hűvösen Judson.– Akkor meg mi tart itt? – kérdezte együttérző arccal Donald. – McLean

felesége?– Az istenit, Donald, tudod, hogy annak vége!– Gyakorlatilag igen, tudom. De az ember szívén nem gyógyul olyan

könnyen a seb. Tapasztalatból mondom – tette még hozzá kis idő múlva. – De ha nem akarsz beszélni róla, nem erőltetlek.

Még jó, gondolta Judson savanyúan, különben kénytelen lennék tovább hazudozni. Márpedig nehezére esett hazudni családja egyetlen tagjának, akivel félig-meddig bizalmasan beszélhetett. Nehéz lett volna, de nem lehetetlen. Nagyon kevés dolog maradt mostanára, ami lehetetlen lett volna azon dolgok közül, amelyeket az úgynevezett tisztességes emberek megvetettek.

– Jud – folytatta Donald. A botjára támaszkodva bámulta a sebesen szálló felhők alatt üvegessé váló folyót. – Ennek az apa és közted fennálló ostromállapotnak csak rossz vége lehet. Egy időre el kell hagynod Sermon Hillt.

– Ismétlem… hová mehetnék?– Van egy javaslatom. Még nincs semmi határozott elképzelésem, de úgy

érzem, kénytelen vagyok megemlíteni egy ötletet, a te kedvedért ugyanúgy, mint az enyémért.

Judson leült a móló végére. Hol belelógatta drága orosz bagariacsizmáját a vízbe, hol kihúzta belőle. A háta mögött hallotta, amint a feketék nyögve emelgetik a dohánnyal teli hatalmas hordókat. Kétszer felcsattant az ostor, a

vétkes felsikoltott. Judsonnak nem volt semmi kedve hátrafordulni és odanézni. Várta, hogy Donald folytassa.

– Mint tudod, nekem egy-két hét múlva vissza kell térnem Philadelphiába. A Kongresszus hosszú ülései, a dús ételek, az ivászatok… mind nem tettek nekem jót. Az utolsó ülésszak alatt három hétre ágynak estem, és a többit is csak nagy nehezen tudtam végigülni. Amikor a küldöttek újra összeülnek, fontos munkát kell elvégeznünk… különösen, ha a király elutasítja a megbékélési petíciót. Szeretnék úgy visszamenni északra, hogy bízhassak benne: ha cserbenhagy az erőm, megbízható emberrel tölthetik be a helyemet.

Judson végre rájött, mire akar kilyukadni a bátyja, és majdnem kitört belőle a nevetés, de Donald feszült, fájdalmas arckifejezése miatt elfojtotta.

– Úgy érted, hogy legyek a helyettesed? – kérdezte inkább.– Ha helyettesre lesz szükség, akkor igen.Judson némán üldögélt, elképesztette a gondolat. Végül megrázta a fejét:– Hízelgő, hogy egyáltalán számításba veszel, Donald. De erősen kétlem,

hogy a küldöttség tagjai szívesen látnának olyasvalakit, mint én. Egy úriembert, aki ritkán józan, ezért nem is érdemli meg az úriember nevet – tette hozzá gúnyos mosollyal.

– Csakhogy te az öcsém vagy. És ami még fontosabb, helyesek a politikai nézeteid.

– Ha az erkölcseim nem is?– Nézd csak, gondolod, hogy a küldöttek erkölcsei mind makulátlanok? Egy

asztalnál ültem dr. Franklinnel, figyeltem, ahogy itta a madeirát, és lassan merev részeg lett. Nem angyalok gyülekezetében veszek részt, tudod, csak emberekében. Így hát amíg nem keltesz nyilvános botrányt… amíg az illem határai közt maradsz…

– Évek óta próbálom megtalálni, hogy ezek hol húzódnak – nevetett Judson. – Úgy tűnik, mindenki máshol húzza meg őket. – Töprengett egy kicsit. – Tudod, én nem kívánok neked semmi rosszat… de be kell vallanom, csábít a lehetőség.

– Ez jó.– Igazából boldog lennék, ha ilyen célból hagyhatnám itt ezt az átkozott

helyet. De hát neked egyszerűen csak intened kell hogy kinevezzenek a helyettesednek?

– Természetesen nem. Annak rendje és módja szerint be kell, hogy válasszanak a küldöttségbe. Van rá precedens. Amikor az öreg Bland-nek a betegeskedése miatt haza kellett térnie, Richárd Henry Lee elintézte, hogy

beválasszák az öccsét, Francis Lightfootot. Ha a megfelelő helyeken elejtek néhány szót, meg tudnám oldani. Jó viszonyban vagyok például Tom Jeffersonnal, Albemarle megyéből. Őt fiatal mivolta ellenére rendkívül tisztelik… igen, feltétlenül meg tudnám oldani. Emlékeztetlek, nem azt mondom, hogy szükség lesz rá. De könnyebb szívvel és nyugodtabban dolgoznék, ha tudnám, hogy ha ez az átkozott köszvény megint leterít a lábamról, olyan ember foglalja el a helyemet, aki ugyanolyan elszántan szembeszáll a királlyal meg a minisztereivel, mint én.

Judson egy pillanatra kísértésbe esett, erős kísértésbe. Magában szégyellte magát miatta, de szinte azt kívánta, bárcsak válna a bátyja képtelenné posztja betöltésére. De valóságérzéke fölülkerekedett. Újból megrázta a fejét.

– Nem, Donald, azt hiszem, ez nem menne. Nekem nincs semmi tapasztalatom a politikában.

– Tudom. Más küldöttek is vannak, akiknek elég kevés van. Valami mást akarok mondani neked, Jud. Úgy mondom, mint a bátyád, aki szeret téged. Végül el kell majd döntened, hogy mi vagy… és hová tartozol. Az a fajta élet, amit most élsz… biztosan nem szerez neked igazi örömöt…

– Gyűlölöm, az isten szerelmére – vágta rá vadul Judson. – De ami azt illeti, hogy mi vagyok… azt odafönn a nagy házban döntötték el.

– Akkor legalább ne zárd ki azt a lehetőséget, amely enyhítene a helyzeteden. Semmi mást nem akarok, csak azt, hogy ígérd meg: számíthatok rád, ha erre szükségem lesz.

Nyugat felé a gyorsan vonuló felhők közt fehér fények szikráztak fel. Judson látta, amint a kikötő kifakult fáján megjelennek az első esőcseppek.

– Rendben van – vonta meg savanyúan a vállát, hogy titkolja a hiábavalóság érzését. Donald megpiszkálta a fájdalmas problémát, amellyel szüntelen gyötrődött. Tudta, hogy nincs semmi keresnivalója Sermon Hillen, ahol állandóan gyötörte apja jelenléte és Peggy Ashford McLean közelsége. De ugyanilyen biztosan tudta, hogy nincs helye a hazafiak philadelphiai tudós gyülekezetében.

Akkor hát hová?Hová?Rosszkedvűen bámulta a nyugati horizont felhőit és villámait. Megint

szembekerült az igazsággal. A fene enné meg!Képtelen volt beilleszkedni. Apja nem sokat tévedett, amikor azt állította,

hogy fia ereiben az ördög vére folyik. És ami még rosszabbá tette a dolgokat,

Judson nemcsak azt nem tudta, hol a helye a világban, hanem azt se, hogy hogyan találja meg.

Meglepte, amikor Donald megmarkolta a vállát. Donald fáradt, kivöröslött szemének együttérző tekintete először megriasztotta, aztán olyan melegséggel töltötte el, amilyet évek óta nem érzett.

– Köszönöm – mondta Donald.– Átkozottul nagy hibát követtél ám el, tudod – nevetett Judson hamis

szívélyességgel, miközben segített Donaldnek visszasántikálni a lovakhoz.– Ki tudhatja? Hátha rájössz, hogy tehetséged van a szónokláshoz meg a

hátsólépcsős cselszövényekhez? Amellett bár Philadelphiában rémesek a telek, úgy hallom, a hölgyek kedvelik az etyepetyét.

– Úgy hallottad? Egyet se beszéltél rá, hogy bújjon veled ágyba?Donald csak fintorgott az ugratásra. – Attól tartok, ezek az átkozott

kötések… mondjuk… korlátoznának. Te viszont… az megint más. Látod már, mire számíthatsz?

– De ezt ugye nem említetted az öregúrnak, Donald?– Mi célja lett volna? Ez csak egy lehetőség.– Lehetőség vagy nem, kérlek, tégy nekem egy szívességet. Ez a dolog

maradjon köztünk, különben kitesz, aztán tábort üthetek a mezőn.– Az a gyanúm, hogy igazad van. Nem szólok semmit.Amikor lóra szálltak a szemerkélő esőben, éppen útnak indultak az első üres

szekerek. A hatalmas hordók józanul emlékeztettek arra, hogy a kenuk az idén esetleg nem jönnek meg.

Az egyik színes férfi gyűlölködve meredt rájuk, amikor ellovagoltak a második szekér mellett. Donald éppen összerándult fájdalmában, így nem vette észre. Judson is úgy tett, mintha nem látta volna.

II.

Donald Fletcher szeptember második hetében, hintón indult útnak. Fellelkesítette barátjának, Tom Jeffersonnak a levele, amelyben az állt, hogy a Kongresszus hamarosan először képviselheti a keleti tengerpart mind a tizenhárom elkülönült politikai alakulatát. Úgy tűnik, végre már a vonakodó Georgia is azt tervezi, hogy küldöttséggel képviselteti magát a Kongresszusban.

Donald távozása után Judson is váratlan üzenetet kapott. Az egyik Clark fiú hozta fel Sermon Hillbe a nyolc nappal korábban keltezett levelet tartalmazó bőrzacskót. A négy nagy, sűrűn teleírt oldalból álló levél egy csomagból került elő, és barátja, George küldte keletre. A csomagot Pittsburghben adták postára.

A Clark fiú elmondta: George azt írta a családjának, hogy jól van és jókedvű. A virginiai határőrség tagjaként a kormányzó, Dunmore gróf felderítője a „vadak” ellen indított erélyes akcióban. Dunmore tavaly év végén személyesen vezette az ezerfős expedíciós erőt, amely átkelt a hegyeken, hogy megállítsa a portyázó indián törzsek betöréseit. Ezeket a betöréseket előbb maga Dunmore provokálta ki, amikor földeket foglalt Pennsylvania nyugati részén, aztán pedig a folyó alatti vidékre – indián nevén Ohióba – érkező telepesek.

Judsonhoz intézett levelében George Clark először egy Point Pleasant nevű helyen lezajlott sikeres katonai akcióról számolt be, amellyel döntő győzelmet arattak egy „Kukoricaszár” nevű sauni indián főnök és követői ellen. A levél többi része nagyrészt az Ohiótól délre fekvő vadon lélegzetelállító szépségeiről áradozott.

Korábbi expedíciói során George Clark már látta a nyárfa kenujából a folyó sötét, buja partjait, de most végre partra is szállhatott Kentuckyban, és felderíthette. Levelében bemutatta a furcsa, kísérteties mocsári laposokat, melyekre lelopóznak a vadállatok, hogy a jegesen fehérlő sólerakódásokat nyalogassák, az erdőjáró emberek pedig ámulnak-bámulnak az iszaptengerből előbukkanó csontokon. Mint írta, saját szemével látott olyan hosszú, időnyűtte csontokat, mint egy kunyhó tetőtartó oszlopa, és combcsontokat, melyek olyan vastagok voltak, mint egy fatörzs.

Azt hiszem, fenomenális vadállatok maradványai tárultak szemünk elé, amelyek még az emberi nem eljövetele előtt kószálhattak a földön. Legalábbis én még soha nem hallottam ilyen hatalmas csontvázakról, csak a tündérmesékben.

Judson nem igazán tudta felfogni ezt a bizarr furcsaságot, de azt tudta, hogy George Clark soha nem találna ki efféle történetet pusztán azért, hogy neki imponáljon vele. Végigfutott a hátán a hideg, amikor elolvasta ezt a bekezdést.

Kentucky, amelyet máris három nagy, Virginiához tartozó megyére osztottak fel, most már több fehér településsel is büszkélkedhetett. 1769-ben Észak-Carolina egyik határszéli megyéjéből valaki átkelt a hegyeken, hogy felderítse a térséget, majd átvezette családja tagjait az új, dús földekre. A Boone család a hegység Cumberland Cap nevű hágóján keresztül haladt át, és néhány elszigetelt gerendavárat állított fel.

A határ menti telepek lakói állandó veszélyben éltek, mégpedig nagyon egyszerű okból: Kentucky hosszú-hosszú ideje egyrészt a krik és a csiroki indián törzsek vadászterülete volt, amelyek dél felől pásztázták végig, másrészt a még vadabb miami, sauni és vajandot törzsekéi, amelyek maguknak követelték az

Ohio folyótól északra fekvő erdőségeket. A kétirányú indián támadások fenyegetései ellenére Clark a kentuckyi vadonban az ígéret földjét látta a szabad szellemű emberek számára:

Ily tágas tartományok, barátom, minden bizonnyal még soha nem tárultak föl emberi szemek előtt. Ezen a földön édes, romlatlan levegőt szívhat az ember. Egész nap olyan erdőkben sétálgathat, ahol úgy borulnak feje fölé az ágak, mint egy katedrális boltívei. A mészkőtalaj igen termékeny, és elképesztően bőséges. Aranyos-bíbor kövér Pulykák – a lovas embernél magasabbra növő nádszárak közt legelésző Bölények – megszámlálhatatlan sok Rénszarvas és Rőtvad – a veszélyek ellenére maga a Paradicsom. Kentuckyban az ember egyedül önmagára és néhány hasonló gondolkodású, megbízható barátjára támaszkodik. Meggyőződéssel mondhatom, itt találtam rá mind a Lélek bejáratához vezető Szépségre, mindazokra a hatalmas térségekre, melyek felderítése és megvédelmezése végre célt ad az életemnek.

A levél azzal a kurta, de őszinte kívánsággal záródott, hogy Judson örvendjen jó egészségnek, és hogy George Rogers Clark újra személyesen oszthassa meg vele élményeit, ha az Angliával való, egyre erősödő konfliktus miatt vissza kell térnie Virginia gyarmatra, amely a saját nevében oly sokat elvett a nyugati erdőkből.

A levél ugyanúgy feltüzelte Judson képzeletét, mint George két korábbi látogatása. Ugyanakkor még erősebben érezte tőle a magányosságát és egyre fokozódó zavarodottságát. Az egyik folyóparti kocsmában elvonult egy sarokba, és újra meg újra végigolvasta a levelet. A rum is segített, hogy élénk képeket fessen képzeletében vékonydongájú, vörös hajú barátjáról, amint azok alatt a hatalmas zöld boltívek alatt baktat, vállán huzagolatlan csövű puskájával, hallgatja a vadmadarak rikoltozását, aztán baráti társaságban üldögél az éjszakai tábortűz mellett. Fülében felcsendültek a zengzetes nevek… Pittsburgh. Kentucky. Ohio. Sauni.

Mivel csak vázlatos kép élt róluk az agyában, a Kék falon túli földek percről percre, aztán napról napra dúsabbak és színesebbek lettek. És egyre fájdalmasabb volt rájuk gondolnia.

Elutazott Richmondba. Útjának nem volt más célja, mint hogy két napot jórészt ágyban töltsön egy vidám kurvával, aki nem nyüszített állandóan, mint Lottie Shaw, hogy mutassa ki iránta a szeretetét. Utazása során hallotta, hogy George Clark csakugyan kitüntette magát a Point Pleasantnél vívott csatában, és a kocsmákban együtt emlegették a nevét a többi közismert határ menti harcossal – Kentonnal, Girtyvel és Boone-nal. Hála az olyan embereknek, mint George,

Lord Dunmore nyugati háborúja sikert hozott. Csak az isten tudja, mikor lenne képes Judson Fletcher ugyanezt elmondani a saját életéről.

III.

November elején Donald levelet írt Judsonnak, amelyben beszámolt a nemrégiben Philadelphiában kikötött óceánjáró vitorlás által hozott komor hírekről. Augusztusban III. György nem volt hajlandó átvenni a megbékélést kérő petíciót, és formális nyilatkozatban nyílt lázadóknak nyilvánította az amerikai gyarmatokat. Erről Donald ezt írta: Az olyanok, mint a Massachusetts Bay-i John Adams, ujjonganak. Világos, hogy hamarosan túl leszünk azon a ponton, ahol még kompromisszumra van lehetőség, ha ugyan már nem vagyunk túl rajta. En a szállásomon pihentem, amikor értesültem az események szerencsétlen alakulásáról. Az ar…t köszvény megint ágynak döntött, karöltve azzal, amit az egyik helyi károgó kuruzsló a légutak eldugulásaként diagnosztizált, és melyet szerinte a helyi nedves, undok időjárásnak való hosszú kiszolgáltatottságom okozott.

IV.

– Az az aljas, álnok sátánfajzat! – üvöltött Angus Fletcher. Túl izgatott volt ahhoz, hogy akár csak hozzányúljon a tányérján lévő sertéskotletthez és zöldségekhez. – Az a nyomorult, csaló gazember! – Az öregúr ökölbe szorította a kezét, és akkora erővel csapott a kifényesített asztalra, hogy megcsörrentek tőle a gyertyatartók, és egy kanál a padlóra hullott.

Judson Fletcher a negyedik vagy az ötödik pohár vörösbornál tartott, és a hosszú ebédlőasztal túlsó végén terpeszkedett a székén. Egy ideges fekete háziszolga az asztalhoz lépett, hogy fölemelje a kanalat, de Angus dühödt tekintetét látva sietve visszavonult.

Az öregúr dünnyögve tovább átkozódott magában, és két kézzel eltakarta a szemét. A haloványan megvilágított szoba magas ablakai mögött odakinn novemberi sötétség uralkodott. Szokatlanul meleg este volt, Judson ki is oldotta a nyakkendőjét.

– Én meg egész idő alatt azt hittem, hogy te és őexcellenciája rokon lelkek vagytok – mondta.

Angus Fletcher lekapta a kezét a szájáról. – Nincs szükségem a károgásodra, te átkozott áruló ifjonc!

– Nekem úgy tűnik, Lord Dunmore lett az árulója azoknak, akik a barátjuknak vélték – mosolygott Judson. – Hogy megpróbál royalista sereget toborozni, az várható volt. De hogy szabadságot ígér minden niggernek, aki megszökik a gazdájától, és beáll katonának… ez enyhén szólva is elragadó fricska. Miután Seth meghallotta a hírt, kezdett úgy beszélni, mint a legforrófejűbb lázadó.

Angus szóra nyitotta a száját, de elkékült, és olyan izgatott lett, hogy egy szót sem bírt kinyögni. Judson elfordította róla a tekintetét. Egy pillanatra elszégyellte magát.

Ámde nem hallgatott el semmit, igaz?Ehhez túlságosan kiváló volt az alkalom. A tory kormányzó hirtelen éppen

azokra az ültetvényesekre mért öv alatti csapást, akik a legfőbb hívei voltak. Az olyan emberek, mint Seth McLean, gyorsan köpönyeget fordítottak, amikor a gazdasági helyzetüket fenyegették. De Angus, aki hitt a rabszolgarendszerben, nem volt ilyen rugalmas. A környéken tegnap óta szállongó meglepő bejelentés óta egyfolytában csak szenvedett.

– Gondolom, élvezed a kényszeredett helyzetemet – vicsorgott a fiára Angus. – Vigyorogsz… mert egy csöpp eszed sincs! Fogalmad sincs róla, mekkora felfordulást robbanthat ki Dunmore. Mi rátettük a fedőt az egész nyáron forrongó katlanra, és most ez az átkozott bolond levette róla. Csak Jehova tudja, az ő bölcsességében, hogy mi fog…

A padlón csizma kopogott. Judson hirtelen megfordult.Reuven Shaw állt bocsánatkérő arccal az egyik nyitott, magas ablakban.

Hosszú korbácsát a bal válla és a jobb hónalja köré tekerte.– A fene essen magába, Shaw – üvöltött rá Angus –, soha nem szabad

megzavarnia a vacsorámat, ezt maga is tudja.Shaw természetellenesen sápadtnak látszott. – Igenis, uram, tudom, de… –

A rabszolga-felügyelő nagyot nyelt. – A kettes számú erjesztő-pajta kigyulladt.A szobában teljes csönd lett. Angus ugyanúgy elfehéredett, mint Shaw.– Kigyulladt?– Igen, uram. Megszimatoltam én, egész nap éreztem, hogy valami baj lesz.

A niggerek pokolian idegesek voltak. Összeszedtem egy csapatot, hogy fékezzék meg a tüzet, de…

– A niggerek gyújtották fel? – pattant fel Angus.– Ki más, Mr. Fletcher? A férfiak fele nincs a szállásán. Asziszem,

naplemente után elosontak…

Judsonnak elment a kedve a nevetéstől. Odakinn, a felügyelő háta mögött tompa, vörös izzás szállt fel a levegőbe. Fülhasogató hangok szaggatták fel a novemberi sötétséget.

– Elosontak? – mennydörgött Angus. – Hát nem állított ki senkit vigyázni, aki megakadályozza ezt? Ki a hajcsárja ma este? Miért nem riadóztatott?

Reuven Shaw végigtörölte a kezével a száját. – Ma este Beau volt a hajcsárom. Ismeri Beau-t… jó nigger. Épp most találtam rá a tónál. A teste a parton feküdt, a feje meg… a feje úszott a…

Shaw elhallgatott, és mintha rosszulléttel küszködött volna.Hát, ez könnyen megtörténhetett, gondolta Judson. Hiába volt enyhe az este,

most mégis megborzongott, fázott. A múltban a déli gyarmatokon időnként mindenütt előfordultak rabszolgafelkelések. Nem sok. De legalábbis eleinte mindenütt katasztrófát okoztak, mert a tulajdonosok meg a rabszolga-felügyelők számbeli hátrányban voltak.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy azok a niggerek szabadon kószálnak a metszőkéseikkel? – suttogta Angus.

Shaw megint csak bólintott, arcára kiült a rosszullét. – Asziszem, azzal mészárolták le Beau-t. Larned hótbiztos meglógott. Ellenőriztem.

Judson Shaw-ra emelte a szemét. – Gratulálok. Azt hallottam, kétszer korbácsolta meg ma délután.

– A pimasz fattyú azzal hencegett, hogy be fog állni Dunmore nigger seregébe. Ki kellett volna heréltetnem a nyáron, mielőtt a dolgok kicsúsznak a kezünkből.

– Hát most már nyilvánvalóan kicsúsztak – fortyogott Angus. – Miért nem hallottam a harangot?

– Előbb eljöttem jelentést tenni. Azért nem sokat tehetünk, hogy megmentsük a kettes pajtát…

– Menjen, kongassa meg azt az áthozott harangot! – üvöltötte Angus. – A fenébe is, minden fehér embert riasztanunk kell a folyó mentén, mielőtt ez elterjed.

A káromkodás jelezte, hogy az öregúr mennyire fél. A fekete házicselédek, akik felszolgáltak az asztalnál, eltűntek. Angus kirontott az ebédlőből az irodája felé. Ahogy elrohant az asztal mellett, a gyertyák meglibbenő lángja torz árnyékot vetett a székéből emelkedő Judsonra.

Miközben kifelé tartott, a rabszolga-felügyelő kérdő tekintetet vetett a fiatalabb férfira.

– Ha arra számít, hogy segítek lemészárolni a niggereket, hát… – Judson most jött rá, hogy mennyire részeg. Nehezére esett kiejteni az utolsó szót:

–…téved.Shaw összevonta a szemöldökét. – Ahogy Mr. Fletcher megmondta, minden

emberre szükségünk van…Judson legyintett. – Lószart. Ezt nem én hoztam a fejükre. És nem vagyok

hajlandó segíteni se, hogy vége legyen.Reuven Shaw remegett, de nem a félelemtől. Összegyűjtötte szájában a

nyálát, aztán nagyot köpött a padlóra, sarkon fordult, és kirohant a vöröslő sötétségbe.

Judson kiitta a borát, aztán éppen letette a kristálypoharat, amikor riasztó sikoltást hallott az udvarról.

Az ablakhoz rontott, majd végigfutott a nagy ház végéhez vezető pázsiton. A ház sarka mögött már látta, hogy az erjesztő-pajtából lángok szöknek a magasba, és rémült fekete férfiak és nők rohangásznak ide-oda, hisztériájukkal is fokozva a zűrzavart. Egyes férfi rabszolgák trágár kiáltozással, sőt olykor hajcsárkorbácsokkal próbálták összeterelni a rémült feketéket.

Judson még nem is ért a ház végéhez, amikor megbotlott valamiben a szépen lekaszált füvön. Megtorpant, lehajolt, aztán érezte, hogy hányadék szökik a torkára…

Reuven Shaw úgy hevert a pázsiton, mint egy összetört baba. Halott volt: átvágták a torkát. A távoli tűz fénye megvilágította a jobb kabátujján és durva ingén szivárgó friss vért.

Hátul a nagy, vasból készült Y alakú állványon kongani kezdett a vészharang, Judson mégis mocorgást hallott bal felől, a melegház kivilágítatlan ablakai melletti sötétségből.

– Jesszusom! – lihegte támolyogva, amikor a sötétség rejtekéből feléje rontott egy ébenszín alak. A tűz fénye megvillant a dohányszürethez használt pengén.

A fekete férfi könyékig csupa vér volt. Judson részeg agya megsejtette a veszélyt, és amikor a fehér fogú, villogó szemű feldúlt arc fölébe tornyosult, valahogy sikerült kitérnie. Azon a helyen, ahol egy pillanattal előbb állt, széles ívet írt le a hosszú kés.

Judson térdre bukott, és a fekete rongyos nadrágja felé kapott. Egy kérges kéz markolta a torkát, nem kapott levegőt. Hallotta támadója rekedt lihegését, aztán a torka felé lendült a kés…

Vadul kitépte magát a szorításból, és odább hempergett. A rabszolga utána ugrott, és újra lesújtott a késsel. A penge Judson bal csizmáját találta el, és átvágta a bőrt, de nem vágott a húsába. A lázadó rabszolgát kibillentette egyensúlyából a lefelé irányuló döfés. Judson felugrott, és belefejelt a fekete gyomrába. A rémület másodpercek alatt kisöpörte fejéből a pókhálót.

A rabszolga hátratántorodott, és a maga nyugat-afrikai tájszólásában káromolta Judsont. Elhallgatott, amikor Judson rátaposott a csuklójára. A véres jobb kéz markolása engedett, a fekete elejtette a kést. Judson felkapta, és lihegve hátraugrott…

Az ebédlőből árnyék hullott a pázsitra. Judson hátranézett, és apját látta felkötött karddal, mindkét kezében egy-egy brit gyártmányú lovassági pisztollyal.

– Öld meg – parancsolta Angus, miközben a rémült rabszolga küszködve próbált feltápászkodni.

Judson habozott. Angus torkának mélyéből a szótlan elítélés hangja tört fel. Két lépéssel a tántorgó rabszolgához ért, aki véres alsókarjával próbálta eltakarni az arcát. – Mist' Fletcher… – sikoltotta – neee…

Angus a rabszolga melléhez nyomta a lovassági pisztolyt, és elsütötte.Bimm-bamm, harsogta Sermon Hill harangja a rémségek üzenetét a csöndes

novemberi éjszakába. Angus még egy megvető pillantást vetett a fiára, aztán futva eltűnt a ház sarka mögött.

Judson hátat fordított a hátborzongató hullának, akinek hatalmas, iszamós üreg nyílt a mellkasában. Az erjesztő-pajta recsegve-ropogva összeomlott, az égő gerendákról szikrák röpködtek az égre. A rabszolgákat megadásra bírták saját felügyelőik korbácsai, sorba rendeződtek a vödreikkel egészen a kútházig. Judson most két további lövést és sikoltozást hallott – aztán pedig a földeken át egy sor huhogó kiáltást, amelyek páni félelmet keltettek benne.

A lázadé rabszolgák nemcsak Sermon Hillen szabadultak el, hanem mindenütt a vidéken…

Ettől aztán futásnak eredt, mint az őrült.Először fel az emeletre, a saját nyeregpisztolyáért meg a csizmahüvelyébe

való késért. Aztán a lángvörös zűrzavaron át le az istállóba, ahol felnyergelte aranyderes lovát, miközben megpróbálta nem meghallani a korbácsütések könyörtelen csattogását, amelyekkel a már nem épkézláb rabszolgákat visszazavarták a kunyhóikba.

A tüzet mostanára kezdték megfékezni. Átterjedt ugyan a többi érlelő-pajta tetejére is, de a rabszolgák vizesvödreikkel létrákra mászva eloltották a lángokat.

Judson nyeregbe szállt, vadul megrántotta az aranyderes fejét, aztán a kunyhók mellett kivágtatott a főútra.

Az egyik keresztútnál vagy tucatnyi emberrel találkozott a szomszédos ültetvényekről, akiket mind a vészharang riasztott. Meghúzták a zablát, és kérdéseket zúdítottak rá.

– Álljatok félre!Amikor nem engedelmeskedtek, megsarkantyúzta az aranyderest, átugratott

az útszéli árkon, és a padkán vágtatott tovább – a fákon át a távolban gyötrelmes látomás kínozta.

Seth McLean háza. Lángokban!Még keményebben sarkantyúzta a lovat. A szél még kétszer a fülébe hozta

az átható üvöltést, mire befordult a Seth birtokára vezető ösvényre.Az ívelt kocsifelhajtón felvágtatva látta, hogy tévesen becsülte fel a

helyzetet. Nem az udvarház, hanem a rabszolgakunyhók állnak lángokban. De az udvarház bejárati ajtaja is tárva-nyitva állt, és rémült sikoltozás hallatszott ki.

Leugrott a nyeregből, és végigfutott a veranda magas, fehér oszlopai mellett. Hallotta, hogy lovasok jönnek visszafelé az ösvényen. Az ajtónyílásban megállt, látta, hogy további nyolc-tíz ember nyargal a ház felé, övükben kard lóg, és muskéta vagy pisztoly van a kezükben. A távolban még mindig kongott a vészharang.

Judson megtörölte véreres szemét, belépett az előcsarnokba. Elállt a lélegzete. Seth McLean a parketten hevert teljesen összekaszabolva. Egy dohányvágó késsel levágták az egyik fülét. Az egyik karját. Az egyik lábát. A levegőt gyomorfordító vérszag töltötte be.

Judson mocorgást hallott a sötét nappaliban. A boltív felé emelte a nyeregpisztolyát…

Aztán két, hosszú ruhába és kendőbe öltözött fekete lány jött elő a sötétből. Mind a ketten fiatalok voltak – és sírtak. Házicselédek.

– Az emeletre – könyörgött az egyik elfúló hangon. – Az isten szerelmére, Mist' Fletcher…az emeletre!

A kocsifelhajtón az ültetvényesek éppen leszálltak a lovaikról. Judson egy pillanatra megtántorodott, újra részegnek érezte magát, de nem a bortól, hanem a mészárlástól, a megkerülhetetlen igazságtól:

Ez történik, amikor az egyik ember láncra veri a másikat. Az isten verje meg az apámat, amiért ezt nem értette meg…

Valahonnan az emeletről női sikoly hallatszott.

Judson hármasával vette a lépcsőket. Szinte őrült düh fogta el, olyan hevesen vert a szíve, hogy belefájdult a mellkasa. Amikor eszébe jutott a lemészárolt Seth, újra a torkára szökött az epe. De csak futott tovább a sikoly forrása felé a hosszú folyosón, ahol két, burával borított gyertya villódzott sárga szigetként a sötétségben…

A folyosó végén baloldalt nyitva állt az ajtó. Az eszeveszett, halálosan rémült sikoly abból a szobából jött. Miközben a szőnyegre hulló fény négyszöge felé botorkált, Peggy nevét kiáltotta, aztán egy lépésre a küszöb előtt szinte megmerevedett. Amikor benézett, felbugyorgott benne a gyűlölet.

Az asszony a földön feküdt, hálóingének fele cafatokban, a többit letépték róla. Egy fiatal fekete hajolt fölébe, a nadrágja a bokáján volt, kezében dohányvágó kés villant.

Judson lépteinek hallatára a rabszolga hátrafordult. Másik kezében a pasztellszínű foszlányokat tartotta. Alatta Peggy csapkodott és sikoltozott, szélesre tárva a combjait. Egy szemvillanásnyi bűnös pillanat feltárta Judson előtt a titkos helyet, amelyre oly sokat gondolt; a göndör, sötét szőrzetet a sápadt bőrön. Látta az asszony kicsiny, kemény melleit is. De mindez csöppet sem volt izgató, csak iszonytató… Seth felesége egyfolytában sikoltozott, miközben az alsókarjával védte az arcát…

A rabszolga kétségbeesett támadásba lendült a késsel, de megbotlott a bokáján lógó nadrágban, és Judson úgy sújtott le a csuklójára a nyeregpisztollyal, mint valami kalapáccsal. A kés éles hanggal hullott a padlóra.

A fekete most már félt. Imbolyogva előrehajolt, de Judson szabad kezével megragadta izzadt állát, és fölrántotta. A súlyától megfeszült a karja meg a válla, és megroggyant a jobb térde – de már csak egyetlen pillanatra volt szüksége…

A fiatal rabszolga látta, mi következik. Szája úgy nyílt ki, mint valami elefántcsonttal szegélyezett szakadék. Judson a foga közé lökte a nyeregpisztoly csövét, és meghúzta a ravaszt.

A fekete test mintha felszökkent volna a levegőbe, aztán Peggy McLeanre zuhant. Az asszony visszalökte a testet, aztán mániákusan ráncigálni kezdte, miközben egyfolytában sikoltozott. Judson megpróbált nem ránézni a vörös agyvelő- és csontfoszlányokra, amelyeket a feldúlt ágyon és a mögötte lévő falon szétszórt a pisztolygolyó.

Félrerúgta a rabszolga holttestét, letette a szőnyegre a még füstölgő pisztolyt, aztán a kapálódzó asszony fölé hajolt. Már-már megszólalt, amikor észrevett még valamit: Peggy lába közt a fekete bozótban néhány csöpp tejszerű folyadék csillogott. És a combján is száradó foltok éktelenkedtek.

Lehunyta a szemét, lehajtotta a fejét, és eltakarta a tenyerével az arcát. Időbe telt, míg kissé össze tudta szedni magát. Aztán a lehető leggyöngédebben megsimogatta az asszony haját.

– Peggy? – suttogta. – Peggy, nézz, rám! Judson vagyok.Amikor ujja véletlenül megérintette az arcát, az asszony újra felsikoltott, és

megpróbálta elrántani meztelen testét attól, aki megérintette.– Peggy, nincs semmi baj! Az isten szerelmére, nézz rám! – könyörgött

Judson. Észre se vette, hogy könnyek csurognak az arcán. Aztán megismételte:– Nézz rám!Peggy kinyitotta a szemét, azt a gyönyörű, sugárzó fekete szemét, amelyért

oly régóta sóvárgott. Homályos, zavart volt a tekintete. Fölemelte a kezét, mintha már-már felismerné, aztán valami elfojtotta benne a mozdulatot. Visszahőkölt, arcához kapott, és újra sikoltozni kezdett, még hangosabban és élesebben, mint azelőtt. Behajlította a térdét, és elrántotta a csípőjét az elméjében élő rémület elől…

Judsonnak most már száraz volt a szeme. Lerohant a lépcsőn, és megkereste a két reszkető fekete cselédlányt. A főépület mögül korbácsütések és pisztolylövések most már jól ismert hangjait hallotta.

– Menjetek föl hozzá! – parancsolt rájuk Judson. – Zárkózzatok be vele, és vigyázzatok rá! Ne nyissatok ajtót, csak olyasvalakinek, akit személyesen ismertek! Csak fehér embernek! Ha bármi történik vele, visszajövök, és mindkettőtöket megöllek!

Habozás nélkül engedelmeskedtek, és Judson kirohant a sötétségbe.

V.

Vagy negyven férfi válaszolt aznap éjjel Sermon Hill vészharangjának hívó szavára. Lóra szálltak, végigszáguldottak a dohányföldeken, élükön a fáklyavivő fiatalokkal. Lelőttek, lekaszaboltak vagy megkorbácsoltak minden szökött rabszolgát, akit csak megtaláltak. Judson is csatlakozott az egyik csoporthoz, és kivette a részét a munkából, csak éppen a pisztolyát nem sütötte el. Úgy lovagolt köztük, mint a félholt, alig volt tudatában annak, ami történt.

Bár ez a felkelés nem olyan volt, mint az elmúlt évek élénken benne élő kitörései, legalább egy tekintetben mégis emlékeztetett a korábbiakra. A Sermon Hill-, a McLean-ültetvény és még egy, lejjebb a folyó mentén fekvő birtok felgyújtását inkább a düh szította, mintsem a józan ész, és lendületet is ez adott neki. A rosszul megtervezett és megszervezett felkelés tüstént veszített erejéből, mihelyt az ültetvényesek nyeregbe ültek lőfegyvereikkel és bilincseikkel. Még

inkább megingott, amikor a fehérek kezdték hazavonszolni a kettesével-hármasával összeláncolt rabszolgákat… aztán éjféltájban teljesen összeomlott, amikor újabb csoport érkezett Sermon Hillre, s a bokájára kötött kötéllel a földön vonszolták a hatalmas termetű, kékes izomzatú Larned holttestét.

Larnedet egy muskétagolyóval lőtték hátba, amikor megpróbált átúszni a Rappahannockon. Zajos csapkodásával hívta fel magára az arra járó fehérek figyelmét.

– Szegény, ostoba nigger – mondta a csoport egyik tagja minden valódi szánalom nélkül. – Megpróbált átúszni a másik partra. Fogalma se volt róla, merre van Williamsburg!

Angus Fletcher megparancsolta, hogy vágják le Larned fejét, és tűzzék ki egy póznára a halott felügyelő házikója elé.

Az éjfélt követő órákban egyre több feketét tereltek vissza. A legtöbben sírva könyörögtek irgalomért; azt állították, hogy csak azt tették, amit helyesnek gondoltak: „Aszittük, megyünk harcóni Dunmó kormányzóval.” Larned és néhány összeesküvő társa elterjesztették Dunmore felháborító ajánlatának hírét, ezzel robbantották ki a felkelést.

Judson hallgatta a rémült, tört nyelven elmakogott rimánkodásokat, és szomorúan megrázta a fejét. Minden szökevényt minimum úgy meg fognak korbácsolni, hogy élete végéig nyomorék marad.

Egy ellenállási fészek még tartotta magát. Féltucatnyi rabszolga – férfiak, nők vegyesen – nem adta meg magát. Miután azonban a figyelem elterelésére felgyújtották a pajtát, nem tudtak elég gyorsan elmenekülni Sermon Hillről, ezért meggondolatlanul bezárkóztak a füstölőházba. Angus Fletcher megparancsolta, hogy halmozzanak fel rőzsét az épület köré. Azt hallotta, hogy Larned asszonya, Dicey is a bennrekedtek közt van.

Judson néhány lépéssel távolabb, lóhátról figyelte, amint Angus fáklyát gyújt, hátat fordít a szándékát nyilvánvalóan helytelenítő fiának, aztán a rőzsébe nyomja a fáklyáját. Perceken belül égő hús bűze szállt fel az égre, és fájdalomkiáltások keveredtek a tűz ropogásába.

Amikor kidőlt az egyik megszenesedett ajtó, Dicey szaladt ki rajta. Csupa korom volt, és irgalomért könyörgött. Angus Fletcher megparancsolta, hogy lőjék agyon, mire az egyik ültetvényes vállához emelte frissen töltött muskétáját, és megtette neki ezt a szívességet.

Judson elfordította aranyderese fejét a mészárlástól. Csak a szesz vigasztalhatta meg, annyi szesz, amennyit csak meg bír inni, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak meg tudja inni.

Előbb azonban kikérdezte a hűséges házicselédeket. Igen, McLeanéknál rendezett a helyzet. Áthívták Peggy szüleit az Ashford-ültetvényről.

Mindösszesen úgy harminc feketét öltek meg. Több tucat bele fog rokkanni a büntetésbe. Ám ez még mindig kisebb gazdasági veszteséget jelent, mintha még néhány óra hosszat nem tudják megfékezni a lázadást. Miközben felment a szobájába, hallotta, amint az emberek nevetgélnek és gratulálnak egymásnak.

Bezárkózott, és kezdte eszméletlenre inni magát, ám ez valamiféle okból nehezen ment. Már régen kábulatba kellett volna esnie, amikor még mindig hallotta a füstölőházból azokat a szörnyű kiáltásokat.

Vagy csak a fejében visszhangzottak tovább?Álla a mellére bukott, de tompultan is tovább gondolkodott. Angus minden

bizonnyal jó befektetésnek tekinti, hogy elevenen elégetett hat jó rabszolgát. Ez a példa hónapokra, sőt évekre biztosítani fogja a nyugalmat…

Aztán hirtelen teljes kábulatba ejtette a rum. De még akkor is hallotta a rabszolgák sikoltozását.

És Peggyét.

VI.

Seth McLean temetését a Sermon Hilltől hat mérföldre álló, makulálatlanul fehér presbiteriánus templomban rendezték. Az egész járás összegyűlt, mindenki ott volt – kivéve Seth özvegyét. Apja már három nappal azelőtt hazavitte egy zárt hintón, hogy – ha ez egyáltalán lehetséges – a legközelebbi rokonai között összeszedhesse magát. Az ültetvény vezetését ideiglenesen McLean felügyelője, Williams vette át.

Angus elindult Sermon Hillből, aztán tíz perc múlva Judson is a templom felé lovagolt. Semmi kedve nem volt az öregúr társaságához.

Amikor a lelkész befejezte Seth McLean méltatását, és áttért Jehova rejtelmes és felfoghatatlan szándékaira, melyek virágjában elvághatják az emberi élet fonalát, Judson, aki az egyik hátsó padban ült, talpra kászálódott. Hajnal óta ivott, utoljára most a kis vidéki templom kapujában húzta meg a butykosát. Nagy zűrzavart keltett, amikor ráüvöltött a lelkészre:

– Nem Jehova ölte meg Sethet! Nem is a niggerek! Mi öltük meg!Néhány presbiter körülfogta Judsont, és kivonszolták a templomból. Őrült,

elkeseredett nevetésben tört ki, amikor föltették a lovára, és útnak indították. A presbiterek fejcsóválva mentek vissza a templomba.

Miközben Judson a bütykös után keresgélt a nyeregtáskájában, elképzelte, amint Angus Fletcher ott ül odabenn a legelső padban, és lehajtott fejjel, aljasul a bűnösök bocsánatáért imádkozik…

Különösen sátáni ihletésű második fiának bűneiért.

VII.

A szürke decemberi reggelen eső kopogott az ablaküvegen. Judson leengedte a függönyt, hogy ne lássa a ködös Rappahannock mólóját.

A kikötő üres volt. Találtak egy tőzsért, és végre megjöttek a kenuk. Az idei termés csak szerény hasznot hozott. Az angliai kikötőkkel folytatott kereskedelem még nem szűnt meg teljesen, de az ültetvényesek többsége ezt már elkerülhetetlennek tartotta – mint ahogy mostanára a háborút is elkerülhetetlennek tartották.

Judson a ruhaneműk között kotorászott, amelyeket még össze kellett csomagolnia. Rájött, hogy kevés vászon alsónadrágot készített össze, hozzátett még kettőt a kupachoz.

Egyszerűen nem ott járt az esze. Folyton Peggy McLean képe bukkant fel előtte: először a meleg tekintetű, nevetős Peggy, akinek udvarolt, aztán annak a sikoltozó asszonynak a kísérteties arca, akire McLeanék hálószobájában rátalált…

Befejezte a számolást, és megint a második kép villant fel előtte. Reszketni kezdett. Ennek csak egyetlen gyógyszere volt, és mostanában szinte állandóan ehhez folyamodott. Mivel nemsokára szembe kellett néznie az apjával, jogosnak érezte a második slukkot is.

Eltette a butykost, fölemelte az összehajtogatott pergamenlapokat, aztán ledülöngélt velük a kecsesen kanyargó lépcsőházban. Apjának a télikert mögötti sarokban megbúvó zsúfolt irodájába indult. Kinyitotta a tolóajtót, belépett, aztán hangos csattanással behúzta maga mögött.

Angus Fletcher a rabszolgakunyhókra néző ablak előtt ült, melyen át ki lehetett látni az új füstölő és az új erjesztő-pajta nyers gerendákból összeácsolt vázára. Az öregúr kivette szájából az agyagpipáját, és morcos képet vágott. A szobát Sermon Hill saját termésű dohányának illatos füstje töltötte be.

– Tudod, hogy nem szeretem, ha zavarnak, amikor a könyvelésen dolgozom, Judson – bökött a pipaszárral a nyitott főkönyvek felé.

– Nekem úgy tűnik, te pipázol, nem könyvelsz, apa.Angus felsóhajtott. – Isten bocsássa meg neked az örökös

tiszteletlenségedet!

– Ő, szerintem ő túlságosan el van foglalva az érdemesebbekkel, hogysem olyasféle alakokkal bajlódna, mint én – vigyorgott Judson. Felmutatta a pergameníveket. – Gondoltam, tudni szeretnéd, mi áll Donald levelében. Két napja jött, és még nem kérdezted meg…

– Nem érdekel, mit művelnek abban a viperafészekben – szakította félbe Angus.

– Nos – közölte Judson újabb részeg vigyorral –, Donaldot nem kell többé a viperák közé számítanod.

Ez fölkeltette az öregúr figyelmét. Merev arcára kiült az aggodalom, mint azt Judson keserűen észlelte. Értem, sose fog így aggódni, gondolta.

– No hát akkor, mit ír Donald? – kérdezte Angus.– Hogy súlyosan megnyomorítja a köszvénye. Meg a mellhártyagyulladása.

Mihelyt el tudja intézni az utazását, haza fog jönni.Az öreg, eres kéz feléje kapott. – Hadd lássam…– Ne haragudj, de a levélnek személyes részletei is vannak – hajtotta össze

Judson a pergament, majd bedugta az övébe.Angus Fletcher megszívta a pipáját. – Te örülsz, ha ingerkedhetsz velem.– Azt hiszem, igen – vallotta be Judson pillanatnyi őszinteségében.– Igen, ez a gyönyörűséged, a passziód. A részegeskedés mellett.– Az isten szerelmére, ne kezdd már megint!– Hányszor kell még mondanom neked, hogy az én jelenlétemben isten

nevét hiába ne vegyed, Judson?– Rendben van – vonta meg fáradtan a vállát Judson. Leplezni akarta

hirtelen feltámadt fájdalmát.Összes nézeteltéréseik – és mindkettőjük súlyos hibái – ellenére Judson

tudta, hogy szeretnie kellene ezt az öregembert. És annak is szeretnie kellene őt. Az, hogy mindketten képtelenek erre, időnként szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott neki.

De gyorsan visszanyerte az önuralmát, és újra felöltötte szokásos, pimaszul mosolygó álarcát.

– Az a helyzet – folytatta –, hogy mostantól fogva egyáltalán nem kell elszenvedned a blaszfémiáimat.

– Hogy érted ezt?– Csomagolok, és megyek Philadelphiába. Donald helyetteseként fogok

szolgálni a Kongresszusban, míg ő helyre nem jön.Angus Fletcher döbbenten dőlt hátra a faragott fenyőfa karszékben. De nem

hallgatott sokáig.

– Úgy látszik, a te züllöttségednek nincs határa.– Miért? Hidd el, az erény mintapéldája voltam az óta a szerencsétlen ügy

óta a templomban. – Judson kissé imbolyogva állt a lábán.– A züllöttség mintapéldája – horkant fel az öregúr. – Napközben is

állandóan be vagy szíva…– Mondtam, hogy ne kezdd…–…és az éjszakát legtöbbször annál a lotyó Lottie Shaw-nál töltöd. Ó, igen,

ezt is tudom. – Kinyújtotta a kezét, mintha el akarna rejteni valamit, ami csak az övé, és csak rá tartozik. Egyenként becsukta a számlakönyveket, majd egymásra tornyozta őket. – Itt az ideje, hogy elszámoljunk.

– Nincs szükség elszámolásra, apa. Elmegyek, ennyi az egész.– Hogy fogsz utazni?– Lóháton. – Nem fogta fel a kérdés értelmét.Angus mindjárt fel is világosította. – Egy fia szál niggert se nélkülözhetek,

aki elkísérne. Egyet se, világos?– Ó, értem már. Persze. Majd akkor felfogadok valami szemét fehért, és

felküldöm a ládámért…– Te fertelmes vagy az Úr szemében – mennydörögte Angus Fletcher. –

Szégyent hozol az őseidre, a neveltetésedre…– A fenébe! Elegem van a locsogásodból! – robbant ki Judson. – Az én

politikai nézeteim semmiben sem különböznek Donaldéitól!– Donald hozzád képest egy félrevezetett, ártatlan bárányka. Te

megszégyenítesz engem a templomban a gyülekezet előtt, te szégyent hozol a Fletcher névre a botrányos aggodalmaddal McLean özvegyének állapota miatt… nem, ne vitatkozz velem! Tudom, hogy szinte mindennap átküldtél valakit lopva a házukba, hogy érdeklődjék felőle! Ha a lázadás éjszakáján nem esett volna baja, soha nem lovagoltál volna ki a niggerek elfogására!

– Minden bizonnyal jól összefoglaltad a vádakat – mondta Judson. Hiszen csak egyetlenegyszer kedvesen szólna hozzá az öreg! Egyszer! De ez a remény hiábavaló volt. És annak is tudatára ébredt, hogy az ő részéről is hiányzott ehhez a legkisebb erőfeszítés. – Nem sokat tudnék hozzátenni ahhoz, ahogy szakértő módon előadtad a bizonyítékokat. Vádlottként állok itt. De büszkén, uram. Büszkén…

– Mikor hagyod már abba a pimaszkodást? – Az öregúr most már szinte sikoltozott.

Judson elővette a legelbűvölőbb mosolyát. – Aznap, amikor a pokolban fogsz elrohadni, mert őszintén remélem, hogy ott fogsz kikötni.

Angus Fletcher holtsápadt lett. Pislogott, aztán a szeme sarkából kicsordult a könny. Furcsa, fojtott hangot tette fel a kérdést:

– Mit hozol fel ellenem, Judson? Miért gyűlölsz ennyire?– Gyakran gondolkoztam ezen. Te miért gyűlölsz ennyire, apa? Isten

veled…Már indulóban volt, amikor Angus a megszokott nyers hangon utánaszólt.– Még egy pillanatra!Judson visszafordult. A ráncos arcon a régi szigort látta. Elmúlt az a

pillanatnyi habozás és fájdalom, amely még közelebb hozhatta volna őket egymáshoz. Szomjúság töltötte el.

– Te nem helyesled, hogy hű vagyok ahhoz a kormányhoz, amely lehetővé tette, hogy a Fletcher család felvirágozzék – mondta az öreg nyugodt hangon. – Nem helyesled a munkának azt a rendszerét, amellyel ez az ültetvény jövedelmezően üzemeltethető. Annyi biztos, hogy soha nem hajlottál a javaslataimra, hogy javíts az erkölcseiden. Úgy érzem, Sermon Hillben nincs többé számodra hely…

Ráhajolt az asztalán felhalmozott üzleti könyvekre, és a keze fejével lenyomta a legfelül fekvő főkönyvet.

– Elég világosan beszéltem? Semmit se kapsz! Egy fityinget sem!– Gondolom, arról akarsz tájékoztatni, hogy kihagysz a végrendeletedből? –

Ha nem is váratlan, mégis idegesítő gondolat volt.– így igaz. Már eddig is túlléptél minden józan ésszel elfogadható határon.

Ha elmégy Philadelphiába… ha ezért távozol a birtokról… soha többé nem engedem meg, hogy újra betedd ide a lábad.

– O… – Judson újra vigyorogni próbált, de ezúttal nem sikerült. – Meglengettél előttem egy csalit? Ha megbánom a bűneimet, minden rendben lesz?

– Mi a rossz ebben? Ha tudnám, megmenteném a lelkedet, ha már te magad nem vagy hajlandó rá. – Az öregúr hangja egyszerre fáradtnak hangzott. – Úgy látszik, hajlamos vagy tönkretenni magadat.

– Az efféle gondolatok túl mélyek számomra – vonta meg Judson hanyagul a vállát, ám közben valami összetört benne, kínzóan és fájdalmasan. Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán, amikor újra felnyitotta, végül sikerült azt a hányaveti mosolyát előbűvölnie, amely teljesen felderítette az arcát. Az ajtó felé indult. – Isten vele, uram.

– Megértetted a szándékaimat, Judson?

– Hát persze. „Ha pedig a te kezed vagy lábad megbotránkoztat téged, vágd le azokat, és vesd el magadtól, jobb néked…”

– Hagyd abba…– „…az életre sántán vagy csonkán bemenned…”– Hallgass, az isten verjen meg…!De Judson harsányan folytatta: – „…hogy nem hogy két kézzel vagy két

lábbal vettetned az örök tűzre.” No jó, majd én szolgálok helyetted a pokolban. Egyelőre! Így makulátlannak és szentnek érezheted magad. Amíg utánam nem jössz! – Azzal kiment, és bevágta maga mögött a tolóajtót.

Futva vágott át a télikerten, az üvegtáblákon kopogott az eső. Az irodából hirtelen mintha elfojtott kiáltás hallatszott volna. Fájdalmas sírás. Megdobbant a szíve…

Megtorpant. Arra gondolt, hogy visszamegy…De nem ment vissza.Már késő.

VIII.

Fél órán belül Judson Fletcher elhagyta Sermon Hillt. Köpönyege mögötte lebegett, háromszögletű kalapját mélyen a homlokára húzta, hogy ne érezze annyira az esőt. Levágtatott a folyóhoz, aztán délkeletnek fordult a rév felé, amelyen átjuthat majd az észak felé vezető útra. A nagy ház egyik homlokzati ablakán egy láthatatlan kéz félrehúzta a függönyt, míg csak Judson köpönyege el nem tűnt a decemberi ködben. Aztán a függöny lassan a helyére ereszkedett.

Ötödik fejezetÁGYÚK A TÉLBEN

I.

A kegyetlen novemberi szél ólmos esőt hozott az Atlanti-óceán felől az esti félhomályba borult Cambridge-re. Philip befordult a Vassall-ház Brattle utcai kapuján. Reszketett az idegességtől és a csontig hatoló hidegtől. Alig egy órája múlt, hogy feleségénél és fiánál tett látogatása olyan váratlan módon ért véget.

Amikor aznap Watertownba érkezett, Anne éppen a kis vasgyúrót szoptatta. Az asszony újra jó színben volt, ereje napról napra gyarapodott. A mind szélesebb frontokon folyó háború miatti örökös aggódása mellett most leginkább apja meggyöngült egészsége nyugtalanította.

Az ügyvéd idestova három hete nyomta az ágyat. Hidegrázás és folytonos köhögési rohamok gyötörték, étvágytalan volt, egyre csak fogyott. A rövid órácska alatt, amit Philip az övéivel tölthetett, beszélgetésükhöz a Ware hálószobájából kihallatszó száraz köhögés adott borzongató háttérzenét.

Visszaútban az ezredéhez Philip betért a folyótól nem messze álló kis műhelybe, ahol korábbi kenyéradója, Ben Edes újra felállította a nyomdagépet, amelyet alkatrészekre szedve csempészett ki Bostonból egy kis evezős csónakon. Szűkös betűkészletével azóta egyre azon küszködött, hogy többé-kevésbé rendszeresen megjelentesse hazafias lapját, a Gazette-et.

Most azonban, amikor Philip betoppant, Edes éppen papírpénzgyártáshoz készülődött. A massachusettsi tartományi kormányzat bízta meg rendkívüli bankók nyomtatásával.

Már Philip ezredében is rebesgették, hogy esetleg ilyesféle bankjegyekben adják ki a katonák zsoldját. Az emberek már a puszta lehetőségtől is elkeseredetten zúgolódtak. Az olyan pénz, amit csupán a lázadó gyarmati közigazgatás hitelesít, nem túl sokat érhet. Nyilván sehol sem fogadják el olyan készségesen, mint a font sterlinget. Az új pénzt a szükséghelyzet szülte, hogy a hadsereg ellátását valahogy mégis biztosítsák. A fáradtságtól elkínzott Edes megmutatta Philipnek a különféle címletek nyomódúcait. Amikor a nyomdász megfordította a lemezeket, Philip ráismert Revere metszeteire, melyeknek lenyomatait annak idején a Dassett közben álló régi műhelyben lehetett kapni.

Revere a bostoni mészárlásról készült közkedvelt rézmetszetének hátoldalát is felhasználta egy új kliséhez.

– Még rézlemezhez sem lehet hozzájutni, amire ezt a sok vicket-vackot rákarcolhatnánk – panaszolta Edes, amikor hangos csattanással kivágódott a bejárati ajtó.

– Philip Kent a Huszonkilences massachusettsiektől?Philip sarkon fordult, hogy a mogorva jövevény szemébe nézzen. Az ajtóban

a Huszonegyes marbleheadi ezred egyik tisztje állt. Ebből a jól felszerelt egységből válogatták a parancsnoki főhadiszállás testőrségét.

– Az vagyok, parancsára.– A teremtésit, magát aztán nehéz utolérni! Először az ezredéhez

nyargaltam, azután a feleségénél kerestem, most aztán lesz szíves elkísérni! Egy ló várja odakint.

– Elkísérni? Hová? – kérdezte Philip. – Vissza kell térnem a táborba.A pirospozsgás férfi nem valami nagy meggyőződéssel válaszolt:– Nem, velem kell jönnie. Washington tábornokhoz.Erre még Ben Edes is meghökkent.Miközben Cambridge felé rázatta magát a nyeregben, Philip egyre jobban

feszengett. A tisztnek fogalma sem volt róla, hogy miért hívatta a tábornok.Végre megérkeztek a nagy, elegáns házhoz a Brattle utcában, amelyet az

utóbbi időben Tory sornak kezdtek csúfolni. Vassall, a tulajdonos, számos szomszédjához hasonlóan, Bostonban keresett menedéket, az angoloknál. Néhány más királyhű család, akik ez idő szerint még nem hagyták el a várost, fekete sávot festetett körbe a kéményére, ezzel kívánták kifejezni rendíthetetlen alattvalói hűségüket.

Miközben kipányvázta a lovat, Philip arra a megállapításra jutott, hogy a dolog nyilván a virginiaiak tábori csetepatéjában való részvételével függ össze, és valamilyen büntetésre számíthat.

A lába meg-megcsúszott az ólmos esőtől síkos bejárati úton. Három vitatkozó tiszt lépett ki a fényárban úszó házból. Philip oldalra húzódott, de nem mulasztott el tisztelegni sem. A tisztek tessék-lássék viszonozták a köszönést, fölényes pillantást vetettek rá, ahogy lovaikhoz siettek. Arcukról lerítt a megrökönyödés, hogy egy közkatonát látnak a főhadiszállásra érkezők között, méghozzá ilyen csuromvizes, sáros katonát.

Philip egyre fokozódó nyugtalansággal haladt a ház felé. Az épület homlokzata előtt imbolygó pózna tetején a viharos szél tépte-cibálta a zászlót, amelyhez foghatót Philip még sohasem látott. Bal felső sarkában a brit Union

Jack ismerős volt, a vörös-fehér sávozás annál kevésbé. Épp sikerült megszámolnia a tizenhárom csíkot, amikor a bejáratnál álló marbleheadiek felszólították, hogy azonosítsa magát.

Philip közölte a nevét és az alakulatát. Legnagyobb meglepetésére azonnal beengedték, azzal az utasítással, hogy forduljon balra, és kopogjon a nappali ajtaján. Úgy is tett.

– Bújj be!Miközben engedelmeskedett, érezte, hogy nemcsak az esti hidegtől vacog a

foga.

II.

A papírokkal telerakott íróasztal másik oldalán George Washington tábornok a Bostont és környékét ábrázoló falitérképet fürkészte. Pár szál gyertya sápadt fénye világította be a szobát. Az egyik széken Philip meglepetésére ismerős alak terpeszkedett.

Henry Knox.Knox Philip üdvözlésére felemelte selyemkendőbe bugyolált kezét, s közben

a szobában tartózkodó harmadik személy – a gyengébb nem képviselője – egy tálcát helyezett az asztal sarkára. A tálcán poharak, egy palack madeira és néhány narancs.

A kerekded arcú, de törékeny asszonyka elegáns halványkék ruhát viselt. Ahogy Philipre tekintett, barátságos mosoly ült ki az arcára. Washingtonról és Knoxról nem lehetett ugyanezt elmondani. Mindketten feszültnek, törődöttnek látszottak.

Philip megszólalt:– Kent, a Huszonkilences massachusettsiektől, parancsára…A magas, nagy csontú, kék-barna egyenruhába öltözött generális egy

kézmozdulattal félbeszakította:– Mellőzzük a formaságokat, az idő sürget! – Szürkéskék tekintete némileg

megenyhült, amint az asszonyra siklott. – Köszönjük a frissítőket, kedvesem! Most pedig, ha megengedi, szeretnénk magunkra maradni!

– Hogyne – mormolta az asszony, gyorsan visszavonult, és becsukta maga után az ajtót. Philip feltételezte, hogy a tábornok felesége lehet, aki csak nemrégiben érkezett ide a virginiai, Potomac menti családi ültetvényről.

A táborban mindenki elismerőleg beszélt Martha Curtis Washingtonról, jó híre megelőzte ezt a kedves, barátságos teremtést, aki inkább tartózkodott a táborban férje oldalán, mint a messzi Mount Vernon-ban. Mindenki tudta, hogy

a tábornok mennyire szereti a birtokát és azt a kifinomult, nagyúri életmódot, amelyet az ebből származó jövedelme biztosít. Az is nyilvánvaló volt mindannyiuk számára, hogy amennyiben a brit haderő valaha is előrenyomul a Potomachoz, Mount Vernon bizonyosan a lángok martalékává válik.

Washington felesége számára azonban fontosabb volt a férje az otthoni fényűzésnél, és nem volt rest az ítéletidőben nehezen járható utakon ideutazni, hogy együtt lehessen vele. Arra viszont senki sem számított, hogy Mrs. Washington érkezésével maga a tábornok is ennyire megnő a katonák szemében. Láthatóan örült felesége jelenlétének, és mintha szigorúsága is enyhült volna, valahogy a parancsnoksága alá tartozó férfiak is inkább emberi lénynek kezdték látni.

A tábornok a borra és a gyümölcsre mutatott:– Helyezze kényelembe magát, Kent, és fogyasszon nyugodtan! Mr. Knox

javaslatára hívattam ide.– Szükségünk van a segítségedre, Philip.– Értem, Henr… Igenis, uram! Mit kell tennem?– Keress legalább még egy megbízható embert, aki velünk jön egy

meglehetősen sürgős küldetésbe!Philip elvett egy narancsot, és ügyetlenül hámozni kezdte. Ahogy a

hüvelykujja körmével feltépte a héját, a leve a kabátjára spriccelt, ez tovább fokozta idegességét. Knox azt mondta, velünk. Erről eszébe jutott, hogy Knox még szeptemberben említést tett egy tervéről.

Zavarát leplezendő, Philip leült a székbe, amelyet Knox kínált fel neki, és felhagyott a próbálkozással, hogy megegye a létől ragacsos narancsot. Washington alakja hatalmas fekete árnyékot vetett a falitérképre. Egyik ujját a partszegély vonalára helyezte:

– Látja, Kent, itt, Bostonnál igen veszedelmes helyzetnek nézünk elébe. Olyan helyzetnek, amelyre Mr. Knox különleges tudása és képességei hozhatnak gyógyírt. Reméltem, hogy erre a feladatra már ezredesi ranggal ruházhatom fel. Sajnos, ez némi késedelmet szenvedett – elképesztő, hogy mennyi átkozott papírmunka kell ahhoz, hogy az ember elnyerje a Kongresszus jóváhagyását egy kinevezéshez. Ennek ellenére Henry lesz a parancsnok a szóban forgó küldetésben.

Washington ujjával megkocogtatta a térképet.– Most már bizonyosra vehető, hogy az ellenségeskedések elhúzódnak.

Főleg azért, mert Őfelsége lázadóknak nyilvánított bennünket.

Bármelyik percben számíthatunk arra, hogy Billy Howe csapatai kitörnek Bostonból, hogy megtámadják az állásainkat…

Philip is jól tudta, hogy immár Howe tábornok váltotta fel a jó szándékú, de tehetetlen Thomas Gage-et a bostoni félszigeten körülzárt koronaerők parancsnoki posztján.

–… és ezen a ponton – Washington ismét megkocogtatta a térképet, ezúttal a délkeleti szelvényen, a dorchesteri magaslatoknál, amelyek a Nyakra és a városra néztek – sebezhetőek vagyunk.

– Ezért van szükségünk tüzérségi támogatásra – vette át a szót Knox.– Agyúkat kell kerítenünk, hogy megerősítsük védelmi vonalainkat, és

megakadályozzuk, hogy Howe kitörhessen. Ehhez föltétlenül kell találnom egy vagy két megbízható embert.

– Knox magát ajánlotta – mondta Washington fürkésző pillantással, miközben Philip a feleségére, a fiára és betegeskedő apósára gondolt.

– Természetesen nem köteles elvállalni a feladatot…Két várakozó szempár szegeződött Philipre. Washington megjegyzése nem

teljesen felelt meg az igazságnak. Ezek az állhatatos tekintetek nem sok választási lehetőséget hagytak neki.

– Tábornok úr! Amennyiben ügyünk hasznára lehetek, akkor természetesen…

Washington ajka fanyar mosolyra húzódott.– Mit szól, Henry, ezekhez az üdítő szavakhoz? – Ismét Philiphez fordult. –

Mr. Knox úgy értesült, hogy továbbszolgálónak áll. Igaz ez, Kent?– Igen, uram, valóban ez a szándékom.– Kár, hogy olyan kevés van ebből a fajtából – mormogta a tábornok.– Úgy látszik, hogy embereink legtöbbjének csak az jár a fejében, hogy

mielőbb visszatérhessen a családi tűzhely mellé melegedni. Az az igazság, hogy az emberekből annyira kiveszett a közösségi érzés és becsvágy, annyira tért nyert minden tekintetben az alacsonyrendű egyéni előnyszerzés és az önös érdekek mérlegelése, és ez a bűzhödt önzés már úgy átjárta ezt a szedett-vedett hadsereget, hogy a legcsekélyebb mértékben sem lepne meg, ha bárminő katasztrófa…

Ekkor hirtelen elcsuklott a tábornok egyre emeltebb hangja. Philip valahogy felbátorodott attól a ténytől, hogy a főparancsnokot egy pillanatra zavarba hozták saját túláradó indulatai.

– Nos tehát – Washington megköszörülte a torkát. – Hallhatta, hogy Mr. Knoxnak olyan segítőtársak kellenek, akikre számíthat.

– Tudsz ilyet a saját egységedből? – kérdezte Knox.Philip elgondolkodott, alaposan megválogatta a szavakat.– Rengeteg embert ismerek. Azt azonban nem tudhatom, hogy…Hogy megbízhatóak-e? – vágott közbe Washington.Philip fejbólintással ismerte el az igazságot, amelyet nehezére esett volna

szavakba önteni. Aztán hirtelen eszébe ötlött valami.– Találkoztam egy emberrel. Úgy látszik, egyenes fickó, és van benne

kurázsi. Az ön gyarmatáról jött, tábornok úr.Ez tetszett Washingtonnak.– Hogy hívják?– Experience Tait. A katonai tehetségéről semmit sem tudok. De mint

barátról, csak jót mondhatok róla. Amikor hiába kerestem orvost, elvállalta, hogy Watertownba jön, és segédkezik a feleségemnek a szülésnél.

– Pénzért? – kérdezte Washington.Philip elmosolyodott.– Á, dehogy! Csak annyit kért, hogy utána jól leihassa magát.– Na, ez már virginiaira vall! – mondta Washington. Aztán Knoxhoz fordult.

– Őt is vigyék magukkal!Knox bólintott, és Philipre nézett.– Elintézem a formaságokat a parancsnokoddal, hogy minél előbb

indulhassunk.– Szabad tudnom, hogy…A hirtelen támadt csöndben Philip folytatta:– …hová indulunk? Talán valamelyik távolabb eső városba?Mielőtt kitörtek az ellenségeskedések Lexingtonnál és Concordnál,

különféle hazafias csoportok elrejtettek néhány kisebb tüzérségi löveget, nehogy valamikor a britek kezére kerüljenek.

Knox bebugyolált baljára meredt, mialatt Washington kigöngyölte az asztalon fekvő térképet. Philip előrehajolt, és ismét összeszorult a szíve. A térkép, amelyet Washington kiteregetett, nem a massachusettsi gyarmatot, hanem az egész keleti partvidéket ábrázolta. Philip kezdte érteni, miért vágott Knox olyan zord képet.

– Sokkal több ágyúra van szükségünk, mint amennyit Massachusetts istállóiban és pincéiben találunk – mondta Washington. – Csak egy helyen lelhetünk rá arra, amire szükségünk van, oda azonban ebben az évszakban nehéz eljutni, és még nehezebb onnan visszatérni. Ennek ellenére Mr. Knox vállalta,

hogy elhozza az ágyúkat. Azokról a tüzérségi eszközökről van szó, amelyeket néhány hónapja zsákmányoltak ennél a brit erődnél…

A csontos virginiai kéz hirtelen lecsapott egy kék foltra a térképen, jó messze a bostoni partoktól.

– Ticonderogánál.Az ablaktáblák nyögve verték vissza a novemberi szél támadását. A narancs

kihullott Philip elerőtlenedett kezéből, a padlóra pottyant, és Knox lábához gurult.

A pocakos fiatalember felemelte a gyümölcsöt, és szenvtelen mosollyal visszaadta Philipnek.

– Nem lep meg a reakciód. Az utak rossz állapotban vannak, már ahol egyáltalán vannak, a távolság elképesztő, és a téllel is meg kell birkózni. De mi csak azért is elhozzuk az ágyúkat, mert ügyünk mindaddig végveszélyben van, amíg itt nincsenek. Ismét emlékeztetnünk kell téged, hogy lehetőséged van elállni a feladattól…

Philip megrázta a fejét.– Nem! Vállaltam, és most is vállalom.Washington és Knox kurtán összemosolygott. Mindez azonban nem

homályosította el Philip tudatában, hogy milyen hihetetlen veszélyekkel jár a vállalkozás, amely mellett az imént elkötelezte magát. Az ólmos eső pergőtűzként verdeste az ablakot, és az ablaktáblák újfent felnyögtek.

III.

1776 szilveszterének éjszakáján Philip Kent szinte úgy érezte, hogy mindez egy lidércnyomás, amelyből sohasem fog felébredni.

Már nem is tudta, hogy mióta dolgozik, de egy örökkévalóságnak tűnt. A fejszét hússzor olyan nehéznek érezte, mint az elején. Ismét meglendítette és lecsapott vele, belevágott a jég kásás felszínébe…

…és ekkor közvetlenül a jobb oldalánál iszonyatos reccsenéssel megrepedt a jég.

– Húzódj hátra! – üvöltötte Eph Tait néhány méter távolságból. – Úgy látszik, enged már.

Alig hangzott el az utolsó szó, amikor Philip érezte, hogy a Mohawk folyó jege megereszkedik. Az egyik lába alatt levált egy nagy darab jég. Egyensúlyát vesztve, vadul kalimpálni kezdett.

Bakancsos jobb lába a jeges vízbe merült. Eph Tait ledobta a fejszéjét, odaugrott, és egy rántással biztonságba helyezte Philipet. Tait hátralépett, és

Philip hátsó fertályával a kemény jégre zöttyent. A jég ismét megreccsent, de azért megtartotta. Philip feltápászkodott, és eltorzult arccal az ülepét dörzsölgette.

– Még mindig jobb, mint megfürdeni, nem? – érdeklődött Tait. – Hát nem sokkal!– Szép kis köszönet! – mondta Tait fintorogva.A Mohawk folyó egyik partjától a másikig sötét árnyak próbáltak lékeket

vágni a jégen – bérkocsik meg néhány önkéntes, akiket az eltökélt Knox a helybeliek közül verbuvált. A lékeken át feltört a víz, és újabb réteggé dermedt az életveszélyesen vékony jégen, amelyen az emberek dolgoztak. A téli hold az ég tetejéről hátborzongató fehér fénybe vonta a tájat és az embereket. Philip és Tait háta mögött a Half Moon nevű kis település fényei villóztak azon a ponton, ahol a Mohawk és a Hudson találkozott. Bizonyosak voltak benne, hogy Knox e percben Half Moonban folytatja a vég nélküli alkudozást, hogy újabb szánokhoz, lovakhoz, ökrökhöz és hajtókhoz jusson a dél felé tartó különös karavánhoz.

– Semmi értelme az egésznek! – tört ki Philip, lehelete felhőként gomolygott a holdfényben. Még mindig sajgott az ülepe, minden izmát makacs fájdalom gyötörte. Rongyokkal bugyolált keze merev volt, mint a kő. – Ezen a vékony jégen nem lehet átvontatni őket.

– De ha kapunk egy jó kis fagyot, akkor igen – veregette meg Eph Tait a barátja vállát. – Na, gyerünk, menjünk innét! Nem gondolod, apuskám, hogy benyakalhatnánk a whiskyfejadagunkat? Nem ártana egy félóra pihenés fáradt csontjainknak.

– Ha egy félórára leállók, halálra fagyok.– Na ide hallgass, tán nekem kéne panaszkodnom! – vágott vissza Tait,

miközben átkeltek a holdfényben úszó, csúszós jégen. Jobb oldalukon a Hudson keleti partján sötétlő fák koronája ezüstös fényben fürdött. – Te rángattál bele ebbe az istenverésbe! Még hogy megtiszteltetés! Az egyetlen megtiszteltetés, amire számíthatok, hogy egyáltalán eltemetnek, ha elesek. Vagy talán asziszed, Philip, hogy a te Washingtonod személyesen is a tiszteletét teszi a temetésünkön?

– Ha módja lesz rá, biztosan megteszi – mondta Philip oda sem figyelve.– Na hát, én aszondom, hogy ez a legkevesebb, amit megtehet egy pár

belevaló önkéntesért.Mint mindig, Tait locsogása most is jobb kedvre derítette Philipet, és a

közeli kilátás egy kis szíverősítőre enyhítette kínzó vágyát, hogy újra

Massachusettsben legyen Anne-nel és a fiukkal. Tovább vonszolta magát a part felé, ahol az ökrök bőgtek, és az emberek egy kis rőzsetűz mellett gyűltek össze, nem messze a szánoktól, amelyekre egymáshoz bogozott kötelek rögzítették a becses terhet.

A kiruccanás Knoxszal kezdetben valóságos élvezet volt. Eddig ismeretlen arcát tárta a hegy-völgyes tájék Philip elé; New York állam csendes erdeit gyorsan olvadó, pelyhes hótakaró borította. December elején érték el Fort George-ot, aztán továbbnyomultak északra a csillag alakú Ticonderoga-erőd irányába, ahol várt rájuk „a lövegek nemes arzenálja”, ahogy Knox nevezte.

Pontosan ötvennyolc darab, a négyfontosoktól a huszonnégy fontosokig. Messze hordó tarackok, néhány kisebb gránátvető és egypár mozsárágyú, köztük egy óriás, amelyik a Vén Koca névre hallgatott. A zsákmányolt lövegek hossza harminc centimétertől három és fél méterig terjedt, a súlyuk pedig negyvenöt kilótól két tonnáig. Knox számításai szerint mindösszesen csaknem ötvenöt tonnát nyomtak. Ekkora terhet kellett átszállítani télvíz idején a vadonon, ötszáz kilométeren át dél, majd kelet felé.

A lövegeket – és velük együtt egyhordónyi felbecsülhetetlen értékű legfinomabb brit tűzkövet, valamint huszonhárom láda lőszert – először Laké George-nál dereglyékre és fatörzsből kivájt kenukra kellett behajózni. A legnagyobb lövegeket egyetlen nagy uszály vette a fedélzetére. Sabbath Day Pointnál az uszály megfeneklett és elmerült. Szerencsére a víz sekély volt, így miután kimeregették belőle a vizet, újra útnak lehetett indítani.

Egy jómódú New York állambeli polgár, Philip Schuyler segítségével, akit a kontinentális erők tábornokává neveztek ki, Knoxnak sikerült szert tennie nyolcvan különleges építésű szánra és nyolcvan pár ökörre. A latyakos, jégkásás talaj azonban lehetetlenné tette, hogy azonnal elindítsák a karavánt. December végén aztán végre leesett a hó, és a kocsisok hajtani kezdték az állatokat, a szánok megindultak, és nehézkesen siklottak tova a talpakon. Amikor beköszöntött az újév, a két folyó találkozásánál látta meg a szitkozódó emberekből, erejüket megfeszítő igavonó állatokból és becses lövegekből álló menetoszlopot, s ekkor a szeszélyes időjárás megint cserbenhagyta őket. A felbérelt emberek és a helybeli önkéntesek nekiálltak lékeket vagdosni a jégbe, abban a reményben, hogy talán sikerül járható vastagságúra hizlalniuk a Mohawk déli partjáig vezető utat.

– Rohadjak meg, ha nem hagyom itt ezt az egészet, és viszem magammal a bandámat is – ütötte meg Philip fülét az egyik férfi morgolódása, amint Taittel közeledtek a kis tábortűz hívogató melegéhez. – Napi huszonnégy shilling

édeskevés, ha arra gondolok, hogy ha ezen egyszer túl leszünk, jó ideig nem lehet munkára fogni az állatokat. A keserves mindenit, az is lehet, hogy a vízbe vesznek, mielőtt átjutnánk!

– Philip ráismert a keseszakállú Crenkle-re, a farmerre, akit Glens Fallsnál béreltek fel az ökreivel együtt.

– Huszonnégy shillingért szegődött el, jóember? – vetette oda Tait barátságtalan hangon, miközben fölemelt egy koszos cserépkupát. Kikapta a kecskelábú állványra helyezett whiskyshordó dugóját. – Mért nem akkor morgolódott Knox ezredesnek?

– Ne jöjjön nekem azzal az ezredessel! – mondta Crenkle. – Az is csak egy szaros civil. Mihaszna léhűtő! Ott terpeszti a valagát a faluba, oszt vacsorál, amíg mink beledöglünk a munkába ezen a rohadt folyón…

– Uraságod téved. Nem vacsorál.A hangra Crenkle hirtelen hátrafordult. A tűz fényénél látszott a fölfelé

gomolygó pára, ahogy fújtatva lélegzett.Henry Knox köpenybe burkolt alakja kibontakozott a sötétből. Nyugtalan

lovát kötőféken vezette. Pocakossága és kalácsképe ellenére volt valami szigorúság a szemében, amitől Crenkle hátrahőkölt.

– Én olyanokat kerestem, akik a hazájukat szolgálják, nem pedig ilyen gyáva lógósokat, mint maga. – Knox kirántotta a kupát Crenkle kezéből, és elhajította.

A kupa az egyik tarack csövéhez vágódott és összetört. A tűz körül álldogáló mocskos, agyonfagyott emberek lopva egymásra pillantottak. Egyik-másik még élvezte is a helyzetet, de a többiek egyáltalán nem. A bűntudat kiült az arcukra.

– Ha nem tetszik, máris mehet a pokolba! – mondta Knox. – De ha megteszi, Crenkle, azzal szerződésszegést követ el. Büntetésképpen pedig habozás nélkül elkobzom az ökreit.

Crenkle felordított.– Elkobozza?! Honnan veszi a jogot, hogy…– Légy nyugodt, öcskös! Innen!Philip döbbenten fordult a hang irányába. Nem is vette észre, hogy Eph Tait

eloldalgott mellőle. Olyan csendben osont vissza, ahogy elment – de magával hozta Kentucky-puskáját is, amelyik addig gondosan lekötözve, a Vén Koca társaságában utazott az egyik szánon. A puska hosszú csöve megcsillant a tűz fényében.

– Töltve van, és kész arra, hogy pontot tegyen a vita végére – tudatta Tait Crenkle-lel, akit majd szétvetett a méreg. – Szóval mit mondtál az ezredes úr jogairól?

– Rohadt erőszakos katonai bagázs…! – kezdett hozzá Crenkle, és széltől kicserzett kezével megtörölgette a szakállát. A hangjából bizonytalanság érződött.

Knox mereven ránézett.– Vagy visszamegy a folyóra, vagy haza. De azonnal!Crenkle morgolódva elsomfordált a tábortűztől.A folyó felé.Knox undorodva fújta ki a levegőt, aztán Taithez és Philiphez trappolt.– Ma este levelet küldtem Washingtonnak, amelyben tájékoztattam a várható

késésről. Biztosítottam róla, hogy abban a pillanatban átkelünk a folyón, amint eléggé biztonságosnak látszik. Remélem, nem kell sokáig várnunk.

– Nézd, Henry, a jég még mindig igencsak vékony – mondta Philip vacogó fogakkal.

– Meg kell kockáztatnunk. Albanynál újabb átkelés vár ránk, azután pedig keletre fordulunk, és az lesz a legkeményebb terep. Minél tovább várunk, annál nagyobb a veszély, hogy hóviharba kerülünk.

Sem Philipet, sem Taitet nem kellett sokáig győzködni. Minthogy Knoxszal együtt lovagoltak nyugat felé, és vele együtt böngészték a térképeket, jól ismerték a Hudson völgyét Bostontól elválasztó hegyvidéket. Az egész hegyvonulaton sehol sem vezetett át út vagy jól járható ösvény. Ha égy igazi téli vihar arrafelé elkapja őket, az akár többhetes késedelmet is jelenthet.

Eph Tait felsóhajtott.– Mink is azon voltunk, hogy egy félórát lógjunk, akár a többiek. De tán

jobb, ha nem. Gyerünk, Philip, vágjuk még egy kicsit a jeget!– És tartsátok szemmel ezt a Crenkle-t! – tette hozzá Knox. – Képes lenne

feláldozni valamelyik löveget – vagy bármelyikünket –, hogy mentse a hitvány életét.

IV.

Egy nappal később átkeltek a folyón, és majdnem elvesztették az egyik tizennyolc fontost. Többórás megfeszített munkával, csigák és láncok segítségével aztán sikerült megmenteni a vízbe merült ágyút.

Január első hetének végére a nehézkesen haladó karaván elérte Albanyt. A tekintélyes város lakói jóval hazafiasabb magatartást tanúsítottak, mint Crenkle. A kipirult arcú polgárok az utcákra tódultak, hogy üdvözöljék az elsőként befutó szánokat és az összefagyott embereket.

Schuyler tábornok is idevalósi volt. Az ő hatására jó néhány újabb önkéntes jelentkezett, akik átsegítették a lövegeket a Hudson jégpáncélján, amely a sokkal hidegebbre fordult időjárásnak köszönhetően most már eléggé megszilárdult. Az átkelés során ezúttal egy másik jókora ágyú süllyedt el, de másnap délelőtt egy négy méter átmérőjű léken át ezt is sikerült ismét felszínre hozni. Hálából Knox a városról nevezte el a löveget, mivel Albany polgárai működtették a csörlőket.

A karaván messze elmaradt az eredeti menetrendtől. Knox novemberben azt mondta Washingtonnak, hogy tizenöt nap alatt megteszik az ötszáz kilométeres utat. Már január tizedikét írtak, amikor az első csapatok még éppen csak nekivágtak, hogy a porhóval borított fenyők között, a dombokon át felkapaszkodjanak a hegyvonulathoz, amely még mindig elválasztotta a lövegeket a tábornoktól, aki olyan kétségbeesetten várta őket.

V.

Egy alkalommal, amikor éjszakára tábort ütöttek a bokáig érő, frissen esett hóban, Eph Tait megkérdezte Philiptől, mi vitte rá, hógy katonáskodásra adja a fejét.

– Csak azért kérdem, mer néha valahogy olyan furán fűzöd a szót. Mintha külföldi vónál.

– Az is vagyok, Eph. Franciaországban születtem. Már kicsi koromban megtanultam angolul, de néha nem egészen úgy mondom a szavakat, ahogy kéne.

– Oda se neki! – jelentette ki Tait. – Hogy kerültél Bostonba?Philip megosztotta az egész történetet barátjával. Elmondta, hogyan próbálta

az angliai Amberly család – az apja felesége és fia – elvitatni az ő örökösödési jogát, aztán pedig kegyetlenül abban a hitben tartották Philipet és az anyját, hogy James Amberly meghalt. Mivel Philip kihívta maga ellen Roger, a törvényes Amberly fiú haragját, édesanyjával együtt menekülniük kellett Kent vidékéről. Londonban kerestek menedéket, abban a hiszemben, hogy a nagyváros nyüzsgő forgatagában elrejtőzhetnek.

Tervük egy ideig be is vált. Philip a Sholto család műhelyében kitanulta a nyomdászszakmát. Találkozott az amerikai dr. Franklinnel, aki arra buzdította, hogy vándoroljon ki a gyarmatokra.

Kentben azonban nemcsak egyszerűen felmérgesítette a féltestvérét, hanem dulakodás közben megnyomorította Roger Amberly kezét.

A bosszúszomjas fiatalember bérgyilkost fogadott, hogy szegődjön Philip és édesanyja nyomába. Ismét menekülniük kellett.

Ekkor Philip megfogadta Franklin tanácsát, és az Újvilágban keresett boldogulást ahelyett, hogy visszatértek volna a nyomorúságos franciaországi élethez. Szertefoszlottak édesanyja álmai, aki azt hitte, hogy fiának rang és jólét jut majd osztályrészül, és szegény asszony szíve megszakadt a tengeri úton.

Bostonban Philip újra felcsapott nyomdásznak Mr. Ben Édesnél. Itt aztán lassanként belekerült a hazafias mozgalomba. Találkozott Sámuel Adamsszel, John Hancockkal, a gazdag, piperkőc kereskedővel és Paul Revere-rel…

Philip megmutatta az egyik szemfogát Ephnek. Ezt a fogat Revere faragta ki vízilóagyarból, és ő drótozta a helyére, mivel fogászkodott is, hogy könnyebben eltarthassa a családját – kivéve, amikor éppen népszerű témákat ábrázoló metszeteket készített, ezüstművesként dolgozott vagy a hazafias bizottságok lovas futárjaként ténykedett.

Philip beszámolt Ephnek féltestvére, Roger váratlan érkezéséről, aki a városbéli brit helyőrség tisztje lett. Azt is leírta, hogyan segített dezertálni egy vöröskabátosnak, egy George Lumden nevezetű lövészkatonának, és azt is, hogyan döfte keresztül Rogert egy brit szuronnyal, hogy megmentse Anne Ware-t.

– Azt hiszem, mindezen már nincs túl sok titkolnivaló.– Én is azt hiszem – mondta Eph. A két férfi tekintete önkéntelenül is a

meredek, sötét lejtők felé siklott, ahol hatalmas örökzöld fák lombjai susogtak az esti szélben. Holnap felkapaszkodnak azokra a lejtőkre.

Ephből egyszer csak kibuggyant a nevetés, fázósan összekuporodva közelebb húzódott a tűzhöz, miközben felkacagott.

– Nem is tudtam, hogy ilyen nagyúri társaságba keveredtem. Uram-atyám, egy hercegi apuci…!

– A fia vére az én lelkemen szárad – mondta Philip komoran.Egy fontos dologról nem tett említést az elbeszélésben: ahhoz a fiatal nőhöz

fűződő vadul szenvedélyes viszonyáról, aki Angliában Roger menyasszonya volt, és később a felesége is lett. Alicia Amberly, Parkhurst grófjának leánya azért vállalkozott a veszedelmes atlanti-óceáni hajóútra, hogy halálosan sebesült férjével lehessen, akit Alicia rokonai ápoltak – egy tehetős philadelphiai tory család. Amikor Alicia levelét kézhez kapta, Philip a kvékerek városába vágtatott, hogy láthassa az asszonyt, és egy ideig arra gondolt, hogy feleleveníthetik kapcsolatukat. Még az is megfordult a fejében, hogy feleségül veszi a gyönyörű,' szenvedélyes fiatal nőt.

Azután véletlenül összefutott Franklinnel, aki éppen visszatért Angliából, és így szerzett tudomást arról, hogy Roger és Lady Jane Amberly rútul becsapták.

Philip apja még mindig élt. És Alicia tudta ezt. Csak azért kívánta helyreállítani a kapcsolatukat, mert most, hogy Roger meghalt, Philip örökölt volna mindent.

Bár Alicia szerelmet mutatott iránta, a felismerés, hogy ő is becsapta, fordulópontot jelentett Philip életében. Végre számot vetett saját gondolataival és érzelmeivel. Visszatért Bostonba, hogy nőül vegye azt a lányt, akit igazán szeretett, és hogy belépjen a hadseregbe.

– Mindez manapság nem számít különösen kiemelkedő pályafutásnak – mondta végezetül. – Nem dicsekszem azzal, hogy mi mindenre rákényszerültem a túlélés érdekében. Nem csupán a féltestvéremet öltem meg…

– Rájöttem magamtól is – mondta Tait. – Sok mindent ki lehet olvasni az ember tekintetéből. Mit gondolsz, Philip, van ennek a szedett-vedett hadseregnek valami esélye? Azt hallottam, hogy ezek a vereshátúak talán még német zsoldosokat is a nyakunkra hoznak. :

– Úgy mondják. Ami a kérdésedet illeti, Eph, én sem tudom a választ.– Mégis úgy gondolod, hogy bármi történjék is, nem vót hiába?– Azt hiszem. De mostanában már nemigen töröm a fejemet ilyen nagy

kérdéseken. Mindig csak az előttem álló nappal foglalkozom.– Hát azt okosan teszed – mondta Tait, és újra a csillagfényes éjben szikrázó,

föléjük tornyosuló hegyoldalra emelte a szemét. – Lefogadom, hogy holnap se lesz túl könnyű.

VI.

– Még egy biztosítókötelet! Maga ott fönt – kösse már oda! Philip pattogó utasítására a kocsis megmozdult. Philip mögött állt a negyvenfokos lejtő tetején. A domboldalt friss hóréteg fedte, a vakító fehérségben éles árnyékokat rajzolt a hatalmas fák mögül szűrődő napsugár. A januári nap épp csak annyira olvasztotta meg a hókéreg tetejét, hogy még nehezebbé tegye az előrehaladást az amúgy is komisz terepen.

Harmadik napja küszködtek az úttalan hegyek között, a tüzérségi menetoszlop immár több kilométeresre nyúlt. A dimbes-dombos terep minden ereszkedőjénél különös gonddal kellett eljárni, és megfelelő távolságot kellett tartani a szánok között arra az esetre, ha valami baleset történne. Philip körülbelül a lejtő közepénél caplatott a Vén Kocát szállító szán mellett.

Alattuk, a síkon egy másik szán két gránátvetővel éppen nekikészült az újabb emelkedőnek. Eph Tait mellette futott, míg a kocsisok csökönyös lovaikat hajszolták. Tait nehéz fékláncokat cipelt a vállán, ezeket rögtön leakasztotta a szántalpakról, mihelyt a gránátvetős szán a meredek lejtő aljára ért.

Most a Vén Kocát is ugyanezen a domboldalon eresztették le, és a négy biztosítókötél, amelyeket a magasabban álló fákhoz erősítettek, nem bizonyult elégségesnek. Az egyik már elvásott és elpattant, ezért ordított Philip a dombtetőn álló férfira. A kocsis egy másik kötelet kezdett csomózgatni egy vastag fatörzsre, de lassan, átkozottul lassan…

A fékláncok a Koca szánja alatt nem sokat használtak. A szán gyorsulni kezdett. A hóban elakadt ökrök érezték a fokozódó nyomást. A hajtójuk, Crenkle, mit sem könnyített a helyzeten, ordítva káromkodott, és bótját suhogtatva őrülten ütötte-verte az állatokat.

A szán hírtelen oldalazva bal felé lódult. Philip hátraugrott, nehogy a szántalpak a lábára tiporjanak. Mocskos ruhája alatt a dermesztő hideg ellenére is csuromvizes volt az izzadságtól.

– Lassabban azzal a bottal, Crenkle, szegény párák már épp eléggé meg vannak riadva! – kiáltott Philip a farmerre. Crenkle kihívó pillantást vetett rá, és tovább csépelte az ökröket.

A szán hátsó vége megint oldalra csúszott, még inkább balra – egy körülbelül hatméternyi szakadék felé. Ha a szánnak csak az egyik fele túlcsúszik a sziklaperemen, ökröstül-mindenestül alázuhan. A mozsárágyú javíthatatlanul összetörhet…

– Gyorsan azzal a kötéllel! – üvöltötte Philip kezével tölcsért formálva borostás szája köré. Az ember, aki fönn állt, változatlanul őrjítő lassúsággal dolgozott. Éppen csak hozzákezdett, hogy a végénél rögzítse a kötelet, mely egészen a Kocát szállító szánig vezetett. Összesen hat kötél volt a szán alvázán lévő kapcsokhoz erősítve. Az egyik már elszakadt, még egy állt rendelkezésre, ez szabadon lifegett, kígyózó vonalat húzva maga után a domboldalt borító hóban.

Philip idegesen figyelte, amint a szán ismét megcsúszik. Ezúttal csupán egy-két méternyit…

Felkapta a fejét, a férfira nézett, aki odafönn a kötéllel vesződött. Miért nem képes gyorsabban megkötni'?

Az egyik ökör elbődült, a borzalmas üvöltés hosszan visszhangzott a néma hegyek között. Philip megfordult, látta, hogy Crenkle a bal oldali ökröt üti, amelyik a két mellső lábára térdelt. A szán fara ismét csúszni kezdett, egyenesen a szakadék felé…

Épp abban a pillanatban, amikor az ember végzett a biztosítókötelet a fához rögzítő utolsó csomóval, a szán teljesen kifarolt balra, a vége a szakadék felé

mutatott. Az újonnan kötött csomók nem tartottak. A kötél kioldódott, letekeredett a fatörzsről, a vége kivágódott…

Egy másik kötél is elszakadt, így már csak kettő maradt a helyén. Pontosan ebben a másodpercben végre eredménnyel járt Crenkle rögeszmés vadsága, amellyel az ökröket verte – méghozzá katasztrofális eredménnyel.

A bal oldali ökör megtántorodott és előrelendült. A másik jószág érezte a húzást, és követte a példát. A szán nagy hirtelen előrelódult – már nem fenyegetett az a veszély, hogy a szakadékba zuhan, de a hatalmas rántás miatt, amely megindította, egyenesen száguldott lefelé a latyakos, csúszós csapáson…

A szán egyre gyorsult, a fékláncok ellenére csak úgy porzott a hó a szántalpak körül. Crenkle látta a szán fokozódó lendületét, és teljesen eszét vesztette. Mielőtt Philip bármit tehetett volna, Crenkle eldobta a botját, előrántotta az övébe tűzött szekercét, és kezdte elvagdosni az istrángot.

– Crenkle, ne engedje el őket! – ordította Philip. A halálra rémült farmer azonban se látott, se hallott. Az utolsó hámszíjat is elmetélte, szabadon maradt kezét kinyújtotta, és kirántotta a csapszeget, amely a járomfőt a szán vonórúdjához kapcsolta.

A kiszabadult ökrök jobbra lódultak, letértek a veszélyesen latyakossá vált ösvényről. Egy másodperccel később a szán már maga mögött hagyta Philipet és Crenkle-t, azután elrobogott az ökrök mellett, és egyre jobban nekiiramodott.

Philip beérte Crenkle-t, és egyetlen jól irányzott ökölcsapással leterítette.– Te kócszakállú szemét állat!Crenkle szipákolva feltérdelt, próbálta visszatartani az orrából szivárgó vért.

A szán már nagyrészt megtette az utat, dübörögve közeledett a lejtő aljához, ahol Eph Tait éppen az utolsó fékláncot oldotta le a gránátvetőket szállító szánról.

Tait hátrafordította a fejét, amint meghallotta a robajt. Vaksi szeme egy pillanatra megcsillant a napfényben…

Mintha megállt volna az idő. Philip félig öntudatlanul taposta a mély havat. Összevissza kiabált, hogy társát figyelmeztesse a veszélyre.

Látta, hogy Eph Tait a meglepetéstől dermedten áll a vakító napsütésben, az ösvény közepén. Ephnek leesett az álla a feléje robogó vész láttán. S most futni kezdett.

A karjára vetett fékláncok a földre estek. A lába belegabalyodott az egyikbe. Rúgkapálva elterült a hóban…

A szán a lejtő aljának ütődött és előrebillent. Tait egyik karját az arca elé kapta, és…

…eltűnt – a szán keresztülgázolt rajta, továbbcsúszott, elhaladt a gránátvetők mellett, és a lapos terepen egyre veszített a lendületéből. A következő domb tövében az emelkedő azután egy pillanat alatt megfékezte. Mögötte a hóban mintha valami rongybaba feküdt volna, furcsán, kitekeredett tagokkal.

Rohanni kezdett a barátja felé. A virginiai csak ekkor üvöltött fel.Philip borostás arca eltorzult. A többi hajtó is Tait segítségére sietett. A

napfényben hunyorogva, Philip sarkon fordult, és mackósan esetlen mozgással igyekezett vissza a dombra.

Crenkle odafönt védekezően összehúzta magát, és felemelte a szekercéjét. Védekező tartása elernyedt, amint Philip annyira közel ért a keseszakállú farmerhez, hogy vadállatéra emlékeztető arcába nézhetett. Crenkle elhajította a szekercéjét, megfordult, és leugrott a szakadék pereméről.

Odalent üggyel-bajjal feltápászkodott, futásnak eredt a lejtőn, és hamarosan eltűnt egy sűrű fenyvesben. Philip fölkapta a szekercét, és a szakadék felé rohant. Ekkor egy hang ütötte meg a fülét, az egyik ember szólt a gránátvetős szánról.

– Hagyja futni, Kent! Jöjjön, segítsen Taitnek! Még él.Philip habozott. Dermedt kezében remegett a szekerce. Crenkle szánalmas

figurája egyre távolodott a karavántól, a fák között rohanó alak fel-feltűnt a ragyogó napsütésben.

A kocsis a domb tövében ismét a nevét kiáltotta. Philip torkából artikulálatlan hang tört fel, és ledobta a szekercét. Még egy utolsó pillantást vetett a havas távolban egyre zsugorodó, menekülő figurára, azután hallgatott a hívásra. Soha többé nem látta Crenkle-t.

VII.

A tüzérségi menetoszlopot egyelőre leállították. A Vén Kocát szállító szán minden károsodás nélkül megúszta a lefelé száguldást. Philip és néhány hajtó rögtönzött sátrat emeltek a közelben frissen vágott faágakból és néhány takaróból.

Tíz perccel azután, hogy a sátrat fölállították, Philip négykézláb kihátrált, és helyére engedte a bejáratot fedő takarót. Egyet-kettőt pislogott, hogy a szeme könnyebben hozzászokjon a hóról visszaverődő fényözönhöz, de a pislogás sem élesítette a látását.

Egy lovas botorkált lefelé azon a lejtőn, amelynek aljában a Kocát szállító szán végül megpihent. Philip nézte, ahogy a ló oldalazva csúszkál, botladozik, majd vágtába ugrik, nyergében Henry Knox hegymagas figurája zötykölődött.

A hevenyészett sátor belsejéből elgyötört nyögés hallatszott. Philip megpróbálta eltakarni az arcát, úgy tett, mintha csak az orrát törölgetné. A többi hajtó azonban amúgy sem vele volt elfoglalva. A fák tetejére függesztették a szemüket, vagy Eph Tait vérének nyomait bámulták a felkavart hóban, netán egyszerűen rongyokba burkolt csizmájukra meredtek. Senki nem szólt egy árva szót sem. A csendet csak olykor törte meg a szél fütyülése, egy-egy faág dermedt recsegése, a paták tompa puffanása a hóban. Knox megérkezett, és leugrott a nyeregből.

– Megkaptam az üzenetedet, és már el is küldtem orvosért Westfieldbe – szólt Philiphez. A sátor bejárata felé indult.

Philip megragadta a karját.– A helyedben nem mennék be oda.– Látnom kell, hogy milyen segítségre van szüksége.– Innentől lefelé… – Philip nyelt egyet, és a saját derekára mutatott. – Már

semmi sem segíthet rajta.Knox arcából kifutott a vér.– Úristen! Magánál van?Philip könnyeivel küszködve bólintott.– Adtunk neki egy kis whiskyt. Attól egy kicsit lecsillapodott. Talán egy

percet még beszéltem is vele. Ő is… ő is tudja, hogy milyen súlyos a sérülése. A puskáját akarja.

Philip dermedt kezével szomorúan a szán felé intett. Kötelekkel a szán csapszegeihez erősítve Eph Tait Kentucky-puskája kékesen derengett a porhó alól, amely vékony, egyenetlen réteggel vonta be.

– Hát vidd be neki, ha az megvigasztalja! – mondta Knox. – Beletelik egy kis idő, amíg a doktor ideszekerezik, úgyhogy bármi, ami…

Elhallgatott, ahogy Philip megrázta a fejét.– Eph megkért, hogy majd írjak a családjának. A puskáját töltve kéri.Knox megingott. Philip még sohasem látta ilyen meggyötörtnek. Tekintete

végigsiklott a New York állambeli hajtók kis csoportján, a szél cserzette arcokon, mintha azt várná, hogy valamelyik majdcsak mond valamit. Végül ismét Philip szólalt meg.

– Úgy gondolom, a döntés a te kezedben van.– Nem, Philip. Az övében. Mégis… – tenyerével megpaskolta az arcát, hogy

szinte fájt – ez erkölcsi kérdés.– Hát akkor mondd meg neki! Nézd csak meg, hogy mi maradt belőle, és

mondd meg neki te, mert én ugyan nem.

Csend támadt. Csak a szél zúgott a fenyők között. Egy ág hangosan letört, és a földre esett.

– Hát jó! Hozd a puskát, Philip! Majd én beviszem neki. Hacsak te…– Mi már elmondtuk egymásnak, amit akartunk. Lehet, hogy még egy kis

whiskyt bele kell diktálnod, hogy magához térjen.Ezzel megfordult, a szánhoz vánszorgott, alig hatolt el hozzá a kocsisok

hangos szitkozódása és az ostor pattogása a dombtetőn túlról. Most egy másik szán készült a csúcs meghódítására. Talán a küldöncök, akik mindkét irányban szétvitték a baleset hírét, kihagyták az erdőben küszködő szánok egyikét. A lárma szinte istenkáromlásnak hatott, miközben Philip üggyel-bajjal kioldozta a fagyott kötél görcseit, kinyitotta a puska mellé szíjazott lőszeresdobozt, megtöltötte a fegyvert, és visszament vele Henry Knoxhoz.

Újabb nyögés hallatszott a sátorból. Azután Eph Tait valakinek a nevét kiáltotta. Talán az asszonyáét – gondolta Philip. Knox meggörnyedt, hogy kezében a puskával belépjen. Philip eltávolodott a sátortól.

Talán öt perccel később, alkarjával a hatalmas mozsárágyúnak támaszkodva, Philip meghallotta a lövést. Iszonyatosat dördült, zaja hosszan visszhangzott a fenyőkkel borított völgyek és hegygerincek között. Úgy meredt a mozsárágyú torkába, mintha egyetlen pillantással meg tudná semmisíteni. Éppen elindult, amikor valaki megérintette.

Knox volt.A hajtók szétrebbentek a sátor elől. A bejárat takarója libegett a szélben.Az égen sodródó felhők kezdték elhomályosítani a napot. Fehér porhó

kavargott a domboldalakon. Nyugat felől a szán felért a csúcsra, és odafönn megpihent. A hajtók meredten bámulták az odalenn elébük táruló különös látványt. A szél újra lassú, fájdalmas dalba kezdett.

– Azt hiszem, Philip, hogy itt kellene eltemetnünk.– Én is azt hiszem.– A puskája a tiéd. Ő maga mondta nekem. Valahol ásunk egy tisztességes

sírt, én majd mondok egypár szót búcsúzóul, aztán… – elcsuklott a hangja –… aztán újra útnak indítjuk ezeket az istenverte lövegeket.

– Igen. Persze – mondta Philip a semmibe meredve. Knox magára hagyta. Ahogy ott állt, fehér felhőbe burkolta a szélben kavargó porhó.

VIII.

A lövegek megérkezése Westfieldbe valóságos karneváli hangulatot teremtett a városban.

A helybeliek közrefogták a szánokat, a kisfiúk mindenáron fel akartak ugrálni a járművekre, hogy megtapogathassák a nagyszerű fegyverek csodálatos hideg vasát.

Westfield polgárai töméntelen enni- és innivalót ajánlottak fel az elcsigázott hajtóknak. Az emberek örömmel elfogadták, hiszen majd éhen vesztek, amíg leküzdötték a hegyes terep legkegyetlenebb részét.

A szíves vendéglátás után a westfieldiek kérlelni kezdték Henry Knoxot, hogy viszonzásul tartson nekik egy kis tüzérségi bemutatót: adasson le egy lövést a leglátványosabb lövegből, a Vén Kocából. A kimerült Knox ráállt. Philip megszökött a bemutatóról. A helybeli csapszékben talált menedéket, de még ott is hallotta az ágyú dörgését és a nyomában felharsanó éljenzést, a tapsot és a György királyt becsmérlő kiáltásokat. Töltött magának még egy sört. Kiszolgálás nem volt, mivel a gazda a többiekkel együtt elment ágyútűznézőbe.

IX.

– Anne! Annie, én vagyok az!Január huszonhatodikán este Philip torkaszakadtából ordítva igyekezett

fölfelé a watertowni ház lépcsőin. A megelőző napon a tüzérségi menetoszlop megérkezett Framinghambe, és ezzel küldetésük gyakorlatilag véget ért. Philip előrelovagolt Knoxszal, akitől eltávozást kapott, hogy meglátogassa a családját. Knox továbbvágtatott a Vassall-házba, hogy jelentést tegyen Washington tábornoknak.

Amikor mocskosan és halálosan kimerülten a lépcsőfordulóhoz ért, ismét a felesége nevét kiáltotta. Eph Tait Kentucky-puskáját átvette a bal kezébe, jobbjával pedig már kopogtatni akart, amikor…

A lába földbe gyökerezett a látványtól.Olcsó papírból készült gyászkoszorú volt az ajtóra akasztva.Rémült agyán Anne és a kis Abraham képe villant át. Mozdulatlanul állt,

hallotta, hogy az alsó szinten nyílnak az ajtók, a sötét lyukakban itt is, ott is egy-egy fej jelent meg. Az egész házból szükséglakásokat alakítottak ki. Olyan volt, akár egy méhkas. Philip most már bizonyosan tudta, hogy felesége és gyermeke meghaltak, amíg ő oda volt…

Ekkor kinyílt az ajtó. Kis híján elsírta magát, amikor elébe tűnt Anne elcsigázott arca.

Az asszony gesztenyebarna haja zilált volt, a ruhája gyűrött és pecsétes. Philip nem jutott szóhoz. Rettegett tőle, hogy föltegye a nyilvánvaló kérdést.

– A kicsi jól van – szólalt meg Anne csendesen. – Alszik.

– Tehát az apád. Annie, drágám…Most Annie szorosan hozzábújt, és kitört belőle a zokogás. A férfi hagyta,

hogy a drága puska a földre essen. Átölelte a feleségét, nem törődött vele, hogy mocskos kabátjával összepiszkítja; borostás, mosdatlan arcát haja melegébe rejtette. Az asszony hangosan sírt egy percig, aztán erőt vett magán.

Philip megkereste a puskáját, gyengéden bevezette Anne-t a félhomályos nappaliba, és becsukta az ajtót a lépcső alján állók bámész tekintete előtt.

– Mikor történt? – suttogta.– Január negyedikén. Decemberben egyre rosszabbra fordult az állapota.

Hiszen tudod, hogy képtelenség orvost találni. Revere végül felkutatott valami szerencsétlen, félig szenilis öreg flótást, és szinte erőszakkal elvonszolta ide Roxburyből. Megállapította, hogy apának mellhártyagyulladása van – amit persze már hetek óta tudtam –, de természetesen nem tudott adni egyebet, csak a szokásos hánytatószereket és hashajtókat. Amikor aztán előhalászott egy rettentően mocskos érvágótálat meg egy rozsdamarta szikét, akkor megköszöntem a fáradozását, kifizettem, és kitessékeltem a házból. Tudtam, hogy nincs remény.

Anne arca holtsápadt volt, Philip jól tudta, miért. A mellhártyagyulladás a tüdő és mellkas rettegett megbetegedése volt az idő tájt, rossz időjárási viszonyok között gyakrabban fordult elő, és rengeteg áldozatot szedett azok közül, akik megkapták.

Anne furcsa szemekkel nézett körül, mintha apját keresné a félhomályos sarkokban. Azután újra megszólalt.

– A papa még szerencsésnek is mondható, hiszen szép halála volt – álmában ment el. De édes istenem! Közben semmi hírt sem kaptam felőled, Philip! Csak azt rebesgették Cambridge-ben, hogy Henry Knox még mindig úton van, és nehézségekkel küzd, balesetekről suttogtak. – Az asszony gyötrő kínjai szívet tépő zokogásban törtek a felszínre. – Már attól féltem, hogy te is meghalsz!

Megint magához vonta Anne-t, átölelte a vállát, megpróbálta eloszlatni benne az átélt rettenetet, s egyszer csak meghallotta ébredező kisfia türelmetlen gőgicsélését a hálószobából. Fülelt: a gőgicsélés sírásba csapott át. „Elöntötte a szégyen, mert bármilyen kevéssé illett is a helyzethez, ordítani szeretett volna a boldogságtól.

Ezenközben Anne kibontakozott az öleléséből, és megtörölgette a szemét.– Sajnálom, hogy ennyire elragadtattam magam. Azt hiszem, most már túl

vagyok a nehezén. Egyszerűen kiborultam.– Magadnak kellett eltemetned?

– Igen, az itteni temetőben intéztem el. Ben Edes segített. Szó sem esett róla, hogy mikor mehetnénk vissza Bostonba. Philip! Papa karácsonykor megkért, hogy búcsúzzam el tőled a nevében. Bizonyosan tudta már, hogy mi vár rá.

Arrébb lépett, a gyereksírás nem hagyta nyugodni.– Meg kell etetnem a kicsit… és téged is, hiszen fogytál vagy tíz kilót!Halvány mosolyt erőltetett az arcára. Igen, ez ő – gondolta a férfi –, csupa

szótlan gyöngédség, amitől egy csapásra megfeledkezett éhségről, kimerültségről meg a bűzhödt szennyről, amely hideg páncélként vonta be testét a ruha alatt.

– Van más vigaszunk is a szerencsétlenségben – tette hozzá Anne. – Papa kettőnkre hagyta, ami pénze még megmaradt. És azt mondta… jaj, várj egy kicsit, drágaságom, máris jövök! – kiáltott fel, ahogy a sivalkodás felerősödött – azt mondta, hogy ha nem kell felélnünk az egész összeget, akkor ebből egyszer még beindíthatod a saját nyomdádat. Szeretett téged, Philip, igazán szeretett! És azt akarta, hogy te is tudd ezt.

Voltaképpen lelkesítő hír volt. De ismét keserű kétely fogta el a jövőt illetően.

Felrémlett előtte dr. Warren, aki olyan nyomorultul pusztult el az erődben.Eph Tait, aki ott fekszik a kietlen nyugat-massachusettsi hómezőn, oly távol

a déli hegyektől, ahonnét érkezett.És Abraham Ware, aki talán soha nem kapta volna meg a végzetes

betegséget, ha meleg és kényelmes Launder Street-i otthonában élhet, Bostonban.

Kit ragad el legközelebb a Kaszás?Hátborzongató dőreségnek tűnt már az is, hogy egyáltalán kicsi fia jövőjén

gondolkodjék. A gyermek szenvedélyes szerelemből fogant, szülei szeretete és reményei vették körül születésekor – de vajon milyen jövő áll előtte, ha ebben a lázadástól forrongó országban nő fel?

A harc vélhetőleg hosszú évekig elhúzódik, ahogy ez Európában is gyakran előfordul. Hogy Amerika győztesen kerüljön ki a küzdelemből, azt legfeljebb remélni lehet. Az viszont, hogy gyors győzelmet arasson, gyakorlatilag elképzelhetetlennek látszott. Teljesen céltalannak tűnt tehát azt firtatni, hogy miféle jövő vagy milyen örökség vár a fiúra. A halottaknak nem kellenek röplapok vagy meghívókártyák. És ugyan miféle nyomdagépet lehet venni egy temetőben?

Ahogy hatalmukba kerítették ezek a sötét gondolatok, Philip hirtelen kínzó vágyat érzett, hogy megragadja a pillanat nyújtotta örömöket. Hogy érezze asszonya meleg testét a karjai közt. És még valamit.

– Látni akarom a fiamat!Egy óra múlva Anne feltálalta a vacsorát, amely hideg báránysültből, friss

sajtból, kissé dohos kenyérből és forró teából állt. Bár fényűzőnek aligha lehetett nevezni, mégiscsak bőséges lakoma volt. Philipnek azonban nem volt étvágya, noha az ötszáz kilométeres utazás során szűkös fejadagokkal kellett beérnie.

Egyszerre volt benne vágy, félelem, bizonytalanság. Megfogta Anne kezét.Az asszony ránézett, és megértette őt. Ajka végre mosolyra nyílt, és

vidámság költözött megfáradt tekintetébe. Pedig ő is ugyanazokat a félelmeket és vágyakat érezte, mint Philip.

Felemelkedett, eloltotta a lámpát a nappali sarkában, ahová vacsorázni ültek. Gyengéden, szeretettel a kezébe vonta a férfi másik kezét.

– Meg kéne előbb borotválkoznom – mondta Philip félszeg nevetéssel. – Levakarom ezeket a sörtéket, mert még megsértik a hölgy finom bőrét…

– Ne aggódj, drágám! – mondta az asszony. – Csak gyere… – Az ajtóhoz vezette.

A széles, magas ágyban, az alvó, olykor egyet-kettőt gügyögő kisfiú mellett magához ölelte az asszony mohó, meleg testét. Anne karját a férfi nyaka köré fonta, és sírt, amikor Philip először megcsókolta őt. Az érintés, az ölelés és testük ritmusa mintha valamelyest eloszlatta volna a világ komor sötétjét.

Aztán Philip nem tudott elaludni.Kiosont a nappaliba, lámpát gyújtott, és több mint két órán keresztül

fogalmazott egy rövidke levelet Experience Tait özvegyének Albemarle megyébe, Virginiába. Ha Abraham Ware pénzének utolsó fillére ment volna rá a postaköltségre, azt is kifizette volna.

Hatodik fejezetA KONTINENTÁLIS UNIÓ

MAGVETÉSE

I.

– Uraim! – szólt dr. Benjámin Franklin, s a kandalló fényében megcsillant a fémkupa párnás ujjai közt –, bemutatom önöknek tiszteletre méltó vendégünket. Születésére nézve angol. Szabad választásából amerikai. Hajlamainál és istenáldotta tehetségénél fogva első osztályú újságíró. Sok más szerzőhöz hasonlóan, akik ezekben a vészterhes időkben politikával foglalkoznak, névtelenül bocsátotta röpiratát a nyilvánosság elé. Abból a fogadtatásból ítélve azonban, amelyet a megjelenése óta eltelt egyetlen röpke hét során kapott, megjósolhatom, hogy kiváló alkotójának személye nem sokáig marad homályban. Az itt egybegyűltek minden bizonnyal megjegyzik és tisztelettel említik nevét. Úgy hiszem, ihletett írásáról és kérlelhetetlen logikájáról csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk.

Franklin a meglehetősen kopott külsejű vendég felé fordult: nagy orr, fakó arc, szomorkásán csillogó szemek – a negyven felé közeledő férfi benyomását keltette, aki maga is ráébredt, hogy kudarcot vallott az életben. Ma este mégis mosoly ült az arcán.

Dr. Franklin ráköszöntötte a kupát.– Bemutatom önöknek Mr. Paine-t.Sétabotok vashegye koppant a philadelphiai Városi Fogadó különtermének

padlóján.– Halljuk! Halljuk! – A mintegy húszfőnyi válogatott vendégsereg azon

tagjai, akik nélkülözni voltak kénytelenek a sétapálcát, a lábukkal dobogtak.A lárma lassanként elhalt, és hangos beszélgetés moraja töltötte be a termet.

A kandallóban egy súlyos fatuskó két fele nagy szikrapattogás közepette eldőlt. Franklin a díszvendég mellett ült. Nyilván akkor találkozott Paine-nel, amikor több gyarmat kereskedelmi képviselőjeként szolgált Angliában. Rábeszélte, hogy jöjjön Amerikába, miután sorozatos csapások érték mint vámszedőt, fűzőgyárost és házasembert egyaránt.

A teremben mindenütt a vendég felszólalását követelték. Taps fogadta a javaslatot. Thomas Paine kipirult arccal emelkedett fel.

– Uraim! Szívből köszönöm, de nem készültem beszéddel. Egyszerűen szerettem volna élvezni, hogy együtt vacsorázhatom azon férfiakkal, akiket a legragyogóbb elméknek tartok mindazok közül, akik a törvényhozás épületében üléseznek.

Még nagyobb taps, sétabot-kopogtatás, lábdobogás, néhány tréfás megjegyzés és nevetés hallatszott. Judson Fletchernek pokoli melege volt a tűzhöz közeli asztalnál. Lassan az egész sötétbarna sört kiizzadta, amit leöntött a torkán. Mindazonáltal lelkesen csatlakozott a zsivajgáshoz.

Az biztos, hogy a Kongresszus válogatott tagjai gyűltek össze ezen a január végi esős estén. Válogatott hazafiak – vagy válogatott tébolyultak, attól függően, hogy a politikai választóvonal melyik oldaláról nézzük.

Judson azért csapódott a csoporthoz, mert Donald is idetartozott. Körülötte olyan politikusok ültek, akiknek a nevét valamennyi gyarmaton ismerték. Először is Franklin. John Adams, a Braintree-be való, méltóságteljes, zengő hangú, alacsony ügyvéd Paine balján kapott helyet. Virginiából érkeztek a Lee fivérek és a nyakigláb, vörös hajú Tom Jefferson, aki éppen a Judsonnal szemközti széket foglalta el. Judsont időnként aggasztotta a gondolat, hogy ezek a finom, tanult úriemberek arra szánták el magukat, hogy a gyarmatokat egy jól kiválasztott és igen veszedelmes út felé vezessék.

John Adams talpra ugrott.– Akkor majd én beszélek ön helyett, Mr. Paine!A massachusettsi ügyvéd fontoskodása mindig megütközést keltett

Judsonban. A vendég azonban megkönnyebbüléssel nyugtázta a felszólalást.Adams folytatta.– Hogy Mr. Jefferson szavaival éljek, a Kongresszusnak és a népnek az

indítéka és a hatalma is megvan ahhoz, hogy kimondja és kinyilvánítsa a Nagy-Britanniától való elszakadást. Csak az akarat hiányzik…

– Inkább arra van meg az akarat, hogy Wilson nótáját fújjuk – szólt közbe Francis Lightfoot Lee, utalva annak a kongresszusi határozatnak a pennsylvaniai beterjesztőjére, amelyet január kilencedikén a megrögzött konzervatívok és a bevallottan nyúlszívűek összefogásának eredményeként szavaztak meg. Judson némileg homályos emlékezete szerint a határozat kimondta, hogy a gyarmatoknak „nem áll szándékukban”, hogy független nemzetté váljanak. Wilson nevének említésére itt is, ott is pisszegés hallatszott, leghangosabban éppen Judsontól.

Tom Jefferson, aki hosszú lábát a kandalló felé nyújtóztatva, elgondolkodva üldögélt, most töprengő tekintetet vetett Judsonra, aztán másfelé pillantott. Judson böffentett. Vajon mi járhat a fejében?

Adams folytatta.–… Mr. Paine röpiratának megjelenésével azonban jelentős lépést tettünk

előre a közgondolkodás megszilárdítása irányában. Mindannyian többel tartozunk neki, mint amennyit megfizetni módunkban áll.

A vacsora résztvevői újfent zajos tetszésnyilvánításba fogtak, miközben a braintree-i ügyvéd elégedetten helyet foglalt.

Judsonnak el kellett ismernie, hogy Adams, aki a függetlenségi eszme talán legeltökéltebb szószólója volt a Kongresszusban, cseppet sem túlzott. Amióta Paine jó ötvenoldalas és vagy negyvenezer szóból álló értekezése napvilágot látott, valóságos szenzáció lett belőle. Az embernek a szó szoros értelmében úgy kellett keresztülverekednie magát a Harmadik utcán Robert Bell kicsiny boltjához, hogy hozzájuthasson egy példányhoz, akár a bőrkötésű luxuskiadást, akár az olcsóbb, papírfedelűt kívánta megvásárolni.

Judsonnak végül épp ma délután sikerült szert tennie egyre az olcsóbbikból. Mindeddig csupán a címlap mustrálgatásáig jutott. A könyv történetéről azonban tudott egyet-mást.

Aitken, a helybéli nyomdász, akinek a műhelyében Thomas Paine kisegítő munkát vállalt, túlságosan gyújtó hatásúnak ítélte alkalmazottja írását. Franklin és az ultraradikális bostoni Sámuel Adams segítsége és tanácsai révén – ez utóbbi ma este nem voltjelen; az az igazság, hogy még a többi radikális is túl radikálisnak tekintette, és ezzel még a saját unokatestvére, John is egyetértett – Paine kapcsolatba került Bell-lel.

Bell, aki vállalta a kockázatot, hogy megjelentesse az első kiadást, nem sok előnyt – s főleg hasznot – élvezett ebből a vállalkozásból. A nyomdák Philadelphia-szerte és a többi városban is ontani kezdték a példányokat. A betűre éhes olvasóközönség nem sokat törődött azzal, hogy a kezében tartott kötet éppen kalózkiadvány-e vagy sem. Csak a tartalma érdekelte őket.

Judson is így volt ezzel. Már alig várta, hogy kiszabaduljon ebből a zsibbasztóan fennkölt sokadalomból, visszatérjen a Windmill Streetre, a folyó közelében bérelt szállására, és belevesse magát Paine röpiratába.

Széktologatás és ajtónyikorgás jelezte, hogy elérkezett az alkalom, miközben a felszolgálók leszedik az asztalokról a szennyes edényt, azalatt ő is kereket oldhat.

Úgy vélte, már kilenc órára járhat az idő. Remélte, hogy Alice a mai éjszakát nem szándékozik vele tölteni. Az asszony szeszélyei kiszámíthatatlanok voltak, leginkább attól függtek, hogy aznap mennyi vörösbort csurgatott le a torkán.

Szerfölött kívánatos egy fehércseléd volt, azt meg kell hagyni. Kellemes időtöltést szerzett Judsonnak, bár volt néhány érthetetlen, sőt riasztó jellemvonása, a múltját pedig tökéletes homály fedte.

Ma este azonban nem hiányzott neki Alice. Hálótárs nélkül akarta élvezni Paine könyvét, A józan észt.

Éppen kalapjáért és botjáért nyúlt, amint a gyülekezet kezdett felbomlani, amikor egy kéz nehezedett a vállára.

– Judson? Beszédem van veled.Tom Jefferson majd két méter magas volt. Földije mosolyát nyugodt,

majdhogynem távolságtartó arckifejezéssel viszonozta. Judson arcáról lehervadt a mosoly.

Kezdettől fogva kivételesen jól szót értett Tom Jeffersonnal, amióta csak december közepén Philadelphiába érkezett. A virginiai küldöttség többi tagja – a Lee fivérek, Ben Harrison, George Wythe, aki Jefferson jogi tanácsadója volt, Braxton, Nelson – mind meglehetősen szívélyes volt. Jefferson azonban korban közelebb állt Judsonhoz, mint a többiek. Nem sokkal lehetett több harmincnál.

Az ékesszólásra nem sokat adott, de frappáns kifejezésmódjával nevet szerzett a Kongresszusban. Jefferson hangjában volt valami csendes egyenesség, amely megragadta a hallgatóság figyelmét. Ha jókedvében volt, nevetése megreszkettette a falakat. Ma este azonban szemmel láthatóan más volt a helyzet – ezt Judson már korábban észrevette, amikor olyan furcsán nézett rá.

– Készséggel! – felelte Judson könnyed meghajlással. – Ne üljünk le a kinti teremben? Meginnék még egy sört, mielőtt kimerészkedünk az esőbe.

Jefferson megrázta a fejét.– Azt hiszem, mára már eleget ittunk.Judson arca megmerevedett. Megérezte az udvarias válaszba rejtett iróniát –

jól tudta, hogy Jefferson is úgy értette, ahogy ő. Bosszúsan felemelt egy kupát, amelyet valaki más hagyott ott. Egy hajtásra benyelte a kupa aljáról a vacak, langyos maradékot.

E dacos kis közjáték végeztével csipkedíszes kézelőjébe törölte ajkát, és lekötelezően elmosolyodott:

– Hát akkor, Tom, beszélgethetünk itt is. Miről van szó? – kérdezte, de gyanította a választ.

Jefferson egyenesen a szemébe nézett.

– Rólad, Judson.Judson tovább mosolygott.– A, micsoda izgalmas téma! Folytasd!– Mint tudod, nagy örömmel fogadtuk jelenlétedet és liberális

gondolkodásodat a Kongresszusban. Ebben a tekintetben éppolyan sokat jelentesz Virginia számára, mint a bátyád.

Judson mosolya megkeseredett.– Nem ugorhatnánk át a hosszas bevezetőt? A bók mögött, ha ugyan annak

szántad, kevésbé hízelgő folytatást orrontok.Jefferson egy pillanatra összeszorította az ajkát.– Úgy van. Értesültünk róla, hogy a múlt este a Hordóban a hazafias érzület

meglehetősen aggasztó formában nyilvánult meg.– Az nem hazafias megnyilvánulás volt, hanem közönséges kocsmai

verekedés – derült fel Judson, és mutatta a zúzódásokat és a karcolások nyomait jobb keze fején. – Csupán egy italra tértem be. Fogalmam sem volt róla, hogy az a városbéli tory ifjoncok tanyája. Két vagy három pohárral ihattam, aztán egy pár kikent-kifent fajankó megjegyezte, hogy a jó öreg György hamarosan tesz róla, hogy a Kongresszus még azt is megbánja, hogy egyáltalán összeült – mivel megállapodott az atyafiságával, a német fejedelmekkel, hogy hamarosan zsoldosokat küldenek neki.

Judson vállrándítással folytatta:– Szó szót követett, aztán mire elrendeztem őket, az a két jóképű ifjú úr már

korántsem volt olyan jóképű, mint amikor először kinyitották a szájukat.A hórihorgas virginiai morcosan bólintott.– Magam is így hallottam. Csak emlékeztetni akarlak, Judson – mint barát a

barátot –, hogy tanácskozásaink tétje rendkívül nagy. Ezért minden cselekedetünket a legszigorúbban fogják elbírálni az eljövendő időkben…

– Mi akar ez lenni? Kioktatás?– Nyugalom, Judson!– Nem, a keservit, ezt nem hallgatom tovább!– De igenis, végighallgatod – mondta Jefferson olyan higgadtan, hogy

Judsonnak elállt a lélegzete. – A magánéleted a te dolgod. A nyilvánosság előtt azonban…

– Ugyan mi van a nyilvánossággal?– Arra kérünk, hogy ne menj tovább azon az úton, amely rossz fényt vetne

ügyünkre.Megeresztett egy futó, kedves mosolyt, hogy enyhítse a helyzet feszültségét.

– Semmi kétségem nincs afelől, hogy bizonyos, még megírásra váró történelemkönyvek úgyis helyrehozhatatlanul leszedik rólunk a keresztvizet.

Úgy látszott, hogy Jefferson megenyhült, engedett merev tartásából. Tekintete azonban továbbra is fürkészőn, választ várva meredt a másikra. Judson alig tudta fékezni magát.

– Folyton többes számban beszélsz. Ezek szerint ez nemcsak a saját véleményed?

– Nem egészen.– Akkor kié? A delegációé?– Másoké is. Mondjuk úgy, hogy engem kértek meg arra, hogy tolmácsoljam

neked. Nem nagyon lelkesedtem a feladatért, ha nem is így látszik. Mégis elvállaltam, mert igazat adtam annak az úriembernek, aki megkért rá.

Judson elsápadt.– Nevezd meg azt az úriembert! – buggyant ki belőle.– Nézd, Judson, semmi értelme, hogy…– A nevét!Jefferson felsóhajtott.– Mr. Hancock, de John Adams is egyetértett vele.– Hancock! Szóval az a fellengzős piperkőc volt…! – fröcsögte Judson.Haragja azonban szinte azonnal alábbhagyott. A jóképű és dúsgazdag,

bostoni kereskedő, korábban a massachusettsi hazafias mozgalmak legfőbb anyagi támasza, történetesen a Kongresszus elnöke is volt. A dolog tehát nagyobb jelentőséggel bírt, mintha egy senki intette volna le Judsont. Egy szemvillanásnyi időre Tom Jefferson szikár arca helyét Angus Fletcher foglalta el…

A különterem árnyékba borult, ahogy a felszolgálók elkoppantották a gyertyákat. A vendégek már mind elmentek. A téli eső verdeste az ablaküveget.

– Azt mondod, hogy John Adams is csatlakozott a kéréshez? – kérdezte Judson az előbbinél jóval visszafogottabb hangon.

– Meg kell értened a helyzetet. Amire mi itt Philadelphiában vállalkoztunk, az a világ egynémely zugában olyan förtelmes bűnnek számít, hogy személyes indítékainknak és viselkedésünknek minden gyanú fölött állónak kell lennie.

– Más szavakkal, ihatunk, káromkodhatunk és paráználkodhatunk, ahogy tetszik, csak a nyilvánosság felé képmutatóan makulátlan arcot mutassunk?

– Ha te így fogalmazod meg, akkor igen! – mondta Jefferson felháborodottan.

– Én nem tudom másképp megfogalmazni!

Jefferson magába fojtott egy éles visszavágást, majd így szólt:– Magad is beláthatod, Judson, hogy van igazság abban, amit elmondtam, ha

egy kicsit elgondolkozol rajta…– Majd elgondolkozom rajta, amíg iszom egyet valahol másutt! – mondta

Judson, azzal sarkon fordult, és kiviharzott a teremből, magára hagyva Jeffersont a hamvadó tűz gyenge fényében. A pirospozsgás arcon bizonytalanul vádló kifejezés ült. Miközben Judson kirontott a Városi Fogadóból, egyre csak arra tudott gondolni, hogy már megint könnyűnek találtatott.

II.

A téli eső végigfolyt a macskaköves utcákon, szél fodrozta pocsolyákban gyűlt össze, és visszatükröződött bennük a cilinderes lámpák sárgás fénye. Úgy mondják, maga dr. Franklin tervezte ezeket a lámpákat. Judson köpenyébe burkolózva a Windmill Street felé indult, és közben szakadatlanul káromkodott.

Az egyik percben Jeffersont gyalázta, akit Hancock és Adams menesztett hozzá, hogy megzabolázza őt. A következő percben meg már magát szidta, mert ismét képtelen volt aszerint élni, amit elvárnak tőle. Akármi a nyavalya volt is az!

Jefferson figyelmeztetését nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Fiatal kora ellenére a vörös hajú virginiai már tekintélyes nevet szerzett magának, mivel a legkülönbözőbb tudományokban jeleskedett, a természetrajztól a jogig. Növekvő elismerését jelezte az is, hogy Hancock éppen őrá bízta a feladatot, hogy beszéljen Judsonnal.

Amint lehiggadt egy kissé, Judsonnak is be kellett látnia, hogy Jefferson érvelése alighanem helytálló. A Kongresszus valóban nagy jelentőségű és nehéz hivatást töltött be. Az a frakció, amelyhez Jefferson és Judson is tartoztak, a függetlenségben látta az egyetlen lehetséges megoldást, miután a király folytonosan semmibe vette az amerikaiak szabadságjogait. John Adamstől azonban időről időre azt lehetett hallani, hogy bár a függetlenség ügyét magasztos erkölcsi célnak tartja, a gondolat nem élvezi a gyarmatok lakosságának széles körű támogatását. Ha arról suttognának, hogy a függetlenségi gondolat szószólói közönséges banditák, akik kocsmákban verik be a toryk orrát, az nagyban csorbítaná ügyük hitelét.

A radikálisok semmiképp sem engedhetik meg ezt maguknak, éppen most.A függetlenséggel szembeni ellenállás hihetetlenül erős és elszánt volt a

Kongresszus konzervatívjai között, akiket Wilson és a pennsylvaniai John Dickinson, a Londonban tanult ügyvéd vezetett. A konzervatívok kapva kaptak

minden megjegyzésen vagy incidensen, amely befolyásolhatta az emberek véleményét, és végeredményben szavazatokat hozhatott nekik. Nem, Jeffersont nem lehet hibáztatni…

Különösen most nem, hogy Paine röpirata végre a széles tömegek képzeletét is felgyújtotta, és kezdte közelebb téríteni őket a radikálisok nézőpontjához. Judson egyszerre erkölcsi törpének érezte magát az óriások között.

Mire a Windmill Street közelébe ért, ahol két szerényen bútorozott szobát bérelt egy idős bádogosmestertől, még jobban elöntötte a szégyen. Megfogadta magában, hogy többé nem fog kellemetlenséget okozni Donaldnek – hiszen most nyilvánvalóan ezt tette, ráadásul eltávolította magától a Kongresszus azon tagjait is, akiknek a meggyőződésében pedig osztozott. Keményen meg kell dolgoznia azért, hogy kiköszörülje ezt a csorbát.

Judson felfogása fokozatos változáson ment át, amióta a Schuylkill partján fekvő városba érkezett. Donald helyettesévé történő kinevezése kezdetben alig jelentett neki többet, mint örömmel fogadott mentsvárat Sermon Hill zűrzavara elől.

Azután bonyodalmas időszak következett, néhány hétig a Kongresszus munkarendjével ismerkedett, részt vett élete első bizottsági ülésén, persze nemigen szólt hozzá. Két bizottságnak is póttagja lett. Az egyik bizottság az előző novemberben felállított huszonhét új kontinentális ezred tiszti kinevezéseit vizsgálta felül. A másik a Kongresszus nemrégiben szervezett intézményét, a Postaügyi Hivatalt felügyelte, amelyet John Adams a „komolytalan” jelzővel illetett, arra célozva, hogy sokkal súlyosabb kérdésekkel is kell foglalkozni.

Bonyodalmak ide, komolytalanság oda, ez az első két hét határtalan örömmel töltötte el Judsont. Olyan fontos emberek társaságát élvezte, akik korábban csak nevek voltak a számára.

Azután, minthogy ténylegesen osztotta Donald politikai nézeteit, élénken érdeklődni kezdett a konzervatív és a radikális frakció közötti kötélhúzás iránt. Ekkorra már határozottan azok mellé állt, akik függetlenséget akartak, de még annyi szavazattal sem rendelkeztek, amennyi egy határozati javaslat beterjesztéséhez elegendő lett volna. A konzervatívok minden lehetséges érvet és eszközt felhasználtak, hogy meggátolják a másik csoport előtérbe kerülését. Bár a király elutasította a békéltető petíciót, a konzervatívok – és sokan a mérsékeltek táborából is – még mindig úgy gondolták, hogy az Angliától való elszakadás nemcsak erkölcsi károkat okozna a gyarmatoknak, hanem gazdasági értelemben is felérne az öngyilkossággal.

Judson felkapaszkodott a rozoga külső lépcsőn, és belépett a bádogosmester dohszagot árasztó fogadószobájába. Köpenyét, kalapját levetve magától értetődően a tálalóhoz indult, ahol a vörösboros palackot tartotta Alice számára.

Pontosabban, nemcsak Alice számára…Félúton megállt, megint mardosni kezdte a meggyőződés, hogy

viselkedésével elárulta azokat az embereket – és az ügyüket, akiket fenntartás nélkül támogatott. Nyelvét végigfuttatta kiszáradt ínyén, összevonta a szemöldökét, megfordult, és lámpát gyújtott.

Ismét tudatára ébredt határtalan jellemgyengeségének. Az, hogy nem tudott ellenállni az italnak, csupán gyarlósága egyik megnyilvánulása volt. Ma este azonban, az ördögbe is, legalább egy kicsit szerette volna helyreütni a dolgot. Például azzal, hogy megtartóztatta magát a borospalacktól.

Levetette jól szabott szilvakék pamutbársony kabátját. Alice hál' istennek nem mutatkozott. Átvitte a lámpát a hálószobába, és az éjjeliszekrényről felemelte Paine röpiratát. Végignyúlt az ágytakarón, és kinyitotta a könyvet az első oldalon.

Egy óra sem telt belé, és végigolvasta az egészet, annyira élvezte a szöveg vadul vitatkozó szellemét. Azután visszalapozott néhány passzushoz.

Hangos hahotára fakadt Paine jellemzésén, mely szerint a monarchia a legelmésebb találmány, amelyet az ördög valaha is kifundált a bálványimádás elősegítésére. Egyetértett sürgető szavaival: A viták ideje lejárt. A küzdelmet utolsó lehetőségként a fegyvereknek kell eldönteniük. Azáltal, hogy az érvek helyett a fegyverekhez fordulunk, új korszak veszi kezdetét a politikában, új gondolkodásmód napja virradt fel. Bárminő javaslat vagy elképzelés, amely április tizenkilencedikét, azaz a harci cselekmények kezdetét megelőzően született, olyanná lett, mint a múlt évi kalendárium, amely ha egykor alkalmatos volt is, mára túlhaladottá és haszontalanná vált…

Hasonló helyesléssel olvasta Paine megállapítását a király viselkedéséről:Még a lelketlen állatok sem falják fel önnön gyermekeiket, amiképp a

vademberek sem viselnek hadat családjuk ellen.Bizsergett a fejbőre, amikor az író az anyaországtól való teljes elszakadást

sürgető gondolatait olyan kifejezésekkel vetette papírra, amelyek mintha roppant harangokat kondítottak volna meg.

Ennél nemesebb eszmét soha nem érlelt még a nap melege. Nem egyetlen város, megye, tartomány vagy királyság ügye ez, hanem egy egész kontinensé – a földteke lakható részének legkevesebb egynyolcadáé…

Ahogy ott feküdt, izmos hasán a könyvvel, Judson a nyugati vadonban bolyongó George Clarkra gondolt. Paine osztotta George egynémely nézetét. Szemével újra végigfutott a bekezdés következő részén:

Nem egyetlen nap, év vagy emberöltő kérdése ez, a küzdelem nyilvánvalóan az utókort is érinti, és a mostani események többé-kevésbé az idők végezetéig befolyásolni fogják…

Pontosan ezt mondta Jefferson is.Elérkezett az idő, hogy elvessük a kontinentális unió, a hit és a becsület

magvait.Ekkor a tisztelettől szinte megrendülten az utolsó oldalra lapozott.

Rezzenéstelen tekintettel bámult a hat, gondosan elválasztott szóra, amelyek Paine jóvoltából külön oldalon álltak – mint egy utolsó harangkondulás és az olvasóhoz intézett kihívás.

Ahogy a szavakra meredt, Judson fejbőre ismét bizseregni kezdett. Annyira lekötötte a figyelmét, hogy nem is hallotta a könnyű lépteket a külső lépcsőn, sem a kilincs halk nyikordulását.

Hirtelen azonban tudatára ébredt, hogy az eső kopogása hangosabbá vált. Felpattant, az ágyon hagyott könyv annál az utolsó, megdöbbentő oldalnál maradt nyitva. Judson a sötét fogadószoba felé indult.

Felismerte látogatója lépteit, aki egy másodperc múlva az éjjeliszekrényen álló lámpa fénykörébe ért, és hátravetette olcsó, szürke gyapjúköpenye kámzsáját. Alice volt az. Éppolyan ennivaló volt, mint mindig.

És éppúgy be volt szeszelve.

III.

– Jó estét, drágám! – vigyorgott Alice. Kissé megtántorodott, szutykos kezével hátrasöpört egy hajtincset, amely talán borostyánszínű lehetett volna, ha valaha is megmossák. Szokott agyonfoltozott, sötétbarna szoknyáját viselte, hozzá elnyűtt, mélyen kivágott blúzt, melyen zsíros koromfoltok szürkéllettek.

Judson palástolta bosszankodását.– Jó estét, Alice! Nem vártalak ma este.– Úgy értsem, hogy nemkívánatos a társaságom? – Mosolya, mely hirtelen

kaján árnyalatot kapott, felidegesítette a férfit. De ez nem volt szokatlan.Az asszony közelebb oldalgott, eldurvult kezét Judson vállára tette, kissé

meghajolt, betekintést kínálva pucér melleire. – A tiéd viszont annál inkább, szerelmem! – A majdnem csupasz keblek látványa ismerős, buja izgalmat ébresztett a férfiban.

Közönséges nőszemély volt, ugyanakkor sok tekintetben különleges is. Talán ez tette olyan izgalmassá: furcsa keveréke volt a színlelt kifinomultságnak és a kendőzetlen alantasságnak.

Időnként olyan kecsesen mozgott, mint az előkelően öltözött hölgyek, akik a Chestnut Streeten sétálgattak, drága maszkájuk mögé rejtve arcukat. Ama hölgyektől eltérően azonban közvetlen, leplezetlen érdeklődést tanúsított a testi kérdések iránt. Tudta, hogyan izgassa fel a férfit. Most sem vesztegette az időt, szétnyitott ajkakkal csókolgatta a száját.

Judson megadta magát, bár nem egészen kelletlenül. Egyik karját az asszony derekára fonta, érezte testének kocsmaszagú kipárolgását, amely elegyedett a vörösbor illatával, amit hajnaltól szürkületig kortyolt – sőt még azután is.

– Jól hallottam, a társaságomról beszéltél? – mormogta, és belecsókolt a nő fülébe. Érezte, hogy a keze az öve alá siklik, hogy kutakodjon és cirógasson.

Az asszony ujjai szinte azonnal elérték a kívánt hatást. Miután egy pillanatig ingerkedett vele, elengedte:

– Hiszen előttünk az egész éjszaka. Semmi kedvem újra kimenni ebben az istenverte időben. Úgyhogy volna szíves megkínálni egy pohárral a hölgyet, virginiai Mr. Fletcher?

Judson a tálaló felé intett.– Hölgy ugyan nem vagy, de ott van, szolgáld ki magad!– Még hogy nem vagyok hölgy? A helyedben nem mernék fogadni erre! –

kacagott fel, és szemében különös fény villant, ahogy gyors mozdulattal a borospalack után nyúlt. Judson hallotta a pohár csörrenését.

– Te nem iszol, szerelmem?A férfi leült az ágy szélére, sajnálkozva nézett Paine röpiratára.– Nem, azt hiszem…Hirtelen felrémlett előtte Jefferson arca.– A szentségit, miért is ne?Hallgatta, ahogy a bor a palackból a pohárba csorog. Alice rengeteget ivott,

sokkal többet, mint Judson, noha az ő fogyasztása sem volt szerénynek nevezhető. Időnként mocskos szavakat is használt, de ezek általában valahogy esetlennek hangzottak. Testileg-lelkileg módszeresen tette tönkre magát, holott nem lehetett több huszonháromhuszonnégy évesnél.

Még egy különös dolog: az arcát kis bemélyedések tarkították. Valamikor bizonyára azokat a divatos, ámde romboló hatású szépítőszereket használta, amelyek oly felkapottak voltak az előkelő hölgyek körében. De vajon hol és mikor engedhette meg magának, hogy ilyen készítményekkel éljen?

Olykor megeresztett egy-egy tréfás, burkolt célzást, mintha hajdan jobb napokat látott volna. De Judson hiába feszegette a rejtélyt, kérdései mindig megválaszolatlanul maradtak. Igazság szerint semmit sem tudott róla azonkívül, hogy Alice-nek hívják, a kikötőtől nem messze, egy különösen rossz hírű ivóban dolgozik, és kielégíti az odalátogató csőcselék igényeit. Judson karácsony után, egyik este különösen búskomor hangulatban tévedt arrafelé. Seth McLean feleségének emléke gyötörte. Kábultságában megkívánta Alice kihívóan odakínált testét. A nyílt felajánlkozás után rögtön lefeküdt vele odafönt, egy elhanyagolt padlásszobában – persze fizetség ellenében. Az asszony szerint a felét a tulajdonos tette zsebre.

Még mindig kissé kapatosan meginvitálta a nőt, hogy valamelyik este látogassa meg Windmill Street-i szállásán. Ezúttal ingyen. Két nap múlva, éjjel kettőkor be is állított hozzá. Azóta hetente legalább kétszer látta.

Alice behozta a vörösborral teli poharakat a hálószobába, az egyiket a férfinak nyújtotta, cseppet sem zavartatva magát az ölelkezésük nyomán félrecsúszott blúzától. Pirosítóval bemázolt mellbimbójának kilátszó félköre úgy festett, mint valami virág szirma. Alice a férfira emelte poharát, és négy mohó kortyintással kiürítette az egészet.

– Ma nem ment az üzlet? – érdeklődött a férfi némileg cinikusan.– Peggy senkit nem hagyott.Judson elsápadt.– Kicsoda?– Ja, a másik maca, akit a vén csirkefogó felvett – ostoba liba jerseyből.

Ilyen kövér! – mutatta Peggy méreteit. Judson letörölte a homlokán gyöngyöző izzadságot, és hátradőlt az ágyon, mialatt Alice folytatta:

– Ha odafönn van egy kuncsafttal, lent végig lehet hallani a visongását. Undorító – jelentette ki, és kortyolt egyet.

Azután harsány nevetésre fakadt. Judson a nő gyönyörű kék szemébe nézett, és megint nem tudta eldönteni, hogy kivan-e a négy kereke.

Alice a férfi mellé huppant.– Nálam jóval finomabb a kiszolgálás, igaz, szerelmem?Megint ivott. Míg egyik kezével a poharat tartotta, a másikkal a férfi ágyékát

ingerelte.– Neked semmibe sem kerül, én meg cserébe olyan ágyban alhatok, amiben

nem nyüzsögnek a poloskák. Én mondom, csuda jó üzlet.– Ha annyira megveted azt a helyet, akkor miért dolgozol ott?

– Több okból – válaszolta a nő, bizonytalanul meglóbálva a poharat. – Ugyan hol másutt dolgozhatna egy szegény parasztember leánykája?

– Sohasem hittem igazán, hogy egy szegény parasztember leánykája vagy.– Hát akkor ki vagyok? – ingerkedett fejét felszegve. Haján megcsillant az a

zsíros ragyogás, amit Judson olyan visszataszítónak talált – már amikor józan volt.

– Egy igen vonzó fiatal nő, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból úgy határozott, hogy lompos és mocskos lesz, pedig úgy ragyogna, mint a nap, ha megfürödne…

– Fúj! – vágott közbe Alice otrombán. – A fürdés a gazdag spinéknek való.–… és aki – folytatta Judson tettetett komolysággal – valamivel többet iszik

a kelleténél.– Na, ez aztán szép megjegyzés egy olyan ipsétől, aki úgy vedel, mint te.– Az lehet, de legalább nem teszem tönkre maga.Alice csillogó kék szeme furcsán felizzott.– Biztos nem?– Alice, mondd meg végre, ki vagy valójában! Ki vagy mi kényszerít

rejtőzésre? Férj? Kötelezvény?– Semmi. – Hangosabban megismételte. – Semmi! Ide hallgass, te Fletcher

uraság! Én is kérdezhetném ugyanezt tőled!Judson félrenézett.– Ugyan már, szerelmem – váltott lágyabbra a nő hangja –, mivel

haragítottalak így magamra ma este?A férfi combja mellett fekvő röpiratért nyúlt.– Netán ez okozta a fagyos fogadtatást?– Na tessék! – csattant fel a férfi. – Még hogy fagyos fogadtatás! Kocsmai

lotyók mióta használnak ilyen finomkodó kifejezéseket?A nő ügyet se vetett a megjegyzésre, a könyv címét tanulmányozta.– Ja, tudom már, mi ez. Ezt a könyvet olvassa mindenki. Ma este egy

kormányos járt nálunk, akinél szintén volt egy példány. Teli van ostobasággal – akárcsak az a sok rémes öregember a törvényhozás épületében. Minek bajlódsz ilyesmivel? Na persze igaz, ha nem jöttél volna ide Virginiából, hogy arra az eszement Kongresszusra fecséreld az idődet, akkor sohasem találkoztunk volna, igaz, szerelmem? Még mindig minden éjjel azon a mocskos szalmán fetrengenék – ahelyett, hogy rendes ágyba feküdnék, és egy vérbeli úriemberrel tölteném az időt…

Kezével a férfi lába közt matatott, másik karját a nyakába akasztotta, s poharat tartó keze ott lógott, ajkát lassan Judsonéhoz dörzsölgette. Nyelvével a férfi felső ajkát birizgálta. Judson orrát megcsapta a bor szaga és a nő testének melege.

– De most már inkább szeretkezzünk, jó? Ma estére már eleget csiszoltad az elmédet, nem? Végtére is, nemcsak agya van az embernek…

A keze egyre merészebb lett.– Ezt a fütyköst is meg kell dolgoztatni…Úristen, mit művelt a kezével! Valahol, valakinek meg kellett tanítania a

szerelem kifinomult művészetére. A férfi száját az asszonyéra szorította. Hosszú, vágy-teli csókban forrtak össze, a nő nyelve nedves kígyóként csúszott a férfi ínyén…

Judsont azonban még ölelkezés közben is kísértette a múlt.Kezét keményen Alice derekára szorította, és lelökte az ágyra. Az asszony

eldobta az üres poharat, és mindkét karját a férfi nyaka köré fonta. A pohár tompa zajjal a szőnyeghez ütődött. Judson hallotta, hogy a könyv is lecsúszik az ágyról…

… de már nem érdekelte. Az asszony lejjebb csúsztatta a blúzát, úgyhogy ajkával hozzáfért a melléhez. Bőrének füstös illata egyszerűen megőrjítette.

– Várj még, szerelmem! Előbb még egy korty bort! – zihálta az asszony, és felugrott.

Judson felhevülten felült. Alice megkereste a poharat, és átsétált a sötét fogadószobába, blúza egész végig a derekán lógott. A férfi hallotta, amint a palack megcsörren. Lerángatta magáról ingét, keménygallérját. Tényleg nem értette, hogy miért fetreng ezzel a nőszeméllyel, aki semmit sem jelentett a számára. Ráadásul nem is értette őt. Mindketten falat emeltek maguk elé, amelyen a másik nem tudott áthatolni.

Ámbár legfőbb szórakozásukhoz nem volt szükség arra, hogy áthatoljanak a falon. Judson ledobta térdnadrágját és alsóneműjét is. Ugyan mi a fenéért számítana, hogy ki ez a nő? A testéből legalább semmit sem takargat.

Alice a fogadószobában hagyta a ruháját. Hosszú, epekedő léptekkel tűnt elő a sötétből, égszínkék szeme ragyogott, akár a jobb kezében tartott palack kristálydugója. Dús keble léptei ütemére ringott. Hasa úgy fénylett, mint az aranyfüst. Testének finom szépségét még a nyakán és alkarján éktelenkedő koszcsíkok sem homályosították el.

Az ágy mellett állva Alice komisz érzékiséggel cirógatni kezdte a borospalack nyakát. Judson csípőjére pillantott, és elégedett mosollyal nyugtázta, hogy elérte a kívánt eredményt.

– Nemcsak körülöttem akadnak rejtélyes dolgok, szerelmem – vihogta, és az ágyra telepedett. Gúnyosan csalódott hangot hallatott, mivel a férfiban egy csapásra lelohadt a szenvedély.

– Ezt meg hogy érted?– Láttam, hogy kifutott az arcodból a vér, amikor a Peggy nevet

meghallottad. I– A francba!– Mégis ki az, mókuskám? A virginiai nőd? A feleséged, akit letagadsz

előttem? Eh, tulajdonképpen nem is érdekel, csak kíváncsiságból kérdeztem.A férfi keze a palack felé lendült.– Adj innom!– Hú, micsoda heves vérű donzsuán! – Szándékosan úgy tartotta a palackot,

hogy a férfi ne érhesse el. – Még hogy donzsuán – gondolta Judson. – Ez a nő sokkal műveltebb, mint amilyennek tetteti magát.

Az asszony azonban tovább játszotta a szerepét. A palack tartalmának egy részét pirosítóval bekent mellére loccsantotta, hagyta, hogy a vörösbor végigcsurogjon fehér hasán. Hanyatt vágta magát, és torkából előtört az a vad, idegtépő kacaj, amitől Judson mindig gondolkodóba esett, hogy nem háborodott-e meg. Vajon miféle múltbéli szerencsétlenség hatására lett ilyen féktelen, vakmerő és meggondolatlan?

Alice végighúzta a kezét bortól lucskos testén.– Gyere, igyál, szerelmem! – suttogta.Judson keze fejével megtörölte a száját, és a nő fölé hajolt.A rozoga ágy kisvártatva egyre fokozódó ütemben kezdett nyikorogni. Alice

a férfi testébe mélyesztette töredezett körmeit, mocskos szavakat kiáltozva adott hangot. A szőnyegre dobott palackból a bor maradéka Paine röpiratára csorgott. A könyv kinyitva feküdt annál az utolsó oldalnál, amelyen mindössze hat, most hirtelen feledésbe merült, bortól maszatos szó volt olvasható:

A SZABAD ÉS FÜGGETLEN AMERIKAI ÁLLAMSZÖVETSÉGÉRT.

IV.

A ragyogó napsütés és a folyó felől fújdogáló balzsamos szellők elől menekült az amúgy is enyhe pennsylvaniai tél. A mind kellemesebbé váló időben egyre több járókelő tűnt fel az utcákon. Akár a tehetős philadelphiaiak

brokátköntösét viselték, akár a mesteremberek háziszőttes ruháját, inaslibériát vagy a High és Chestnut Street egész hosszában virágot, újságot vagy frissen sült cipót áruló kölykök ócska gönceit, arra bízvást lehetett számítani, hogy ha olvasták Tom Paine-től a Józan észt, ha nem – véleményük biztos volt róla. Mint ahogy azokat a híreket is ismerték, amelyeket lovas futárok hoztak Bostonból.

Az éj leple alatt Washington tábornok megerősítette a Dorchester-magaslatokat azokkal az ágyúkkal, amelyeket valami Knox ezredes, a tüzérség parancsnoka hozott a Ticonderoga-erődből. Napnyugtától hajnalig, néhány kurta óra leforgása alatt kétezer ember vitte véghez a gigászi feladatot: kiásták az ütegek állásait, és helyükre vontatták a lövegeket.

Éppen idejében.Howe tábornok már azt tervezte, hogy megkísérli a kitörést a városból. Az

amerikai hírszerzők biztos értesülései szerint küszöbön állt volna a támadás, de egy szélvihar megakadályozta. Aztán egyszer csak Washington ágyúi meredtek a bostoni háztetőkre. Március tizenhetedikére virradóra a király katonái feladták Bostont. Mind egy szálig behajózták és Halifaxbe szállították őket legalább ezer tory családdal egyetemben. Úgy hírlett, hogy Halifaxbői nagyarányú offenzívát kívánnak indítani.

A Kongresszus hazafias frakciója örömmámorban úszott. A philadelphiai testület jóváhagyásával életre hívott kontinentális hadsereg most aratta első jelentős győzelmét. Igaz, hogy nem a csatatéren, hanem a hazafiak szívében.

A túláradó jókedvbe azonban némi félelem is vegyült. Hol fog Howe visszaütni? Mert kevés kétely maradt afelől, hogy vissza fog ütni. Az amerikaiak továbbra is „lázadók” voltak.

Annál inkább megérett a helyzet a függetlenség kinyilatkoztatására – érveltek a radikálisok a törvényhozás épületének nagy és elegáns, fehér üléstermében. Elérkezett az idő, hogy a tizenhárom gyarmat összehangolja és egyesítse erőfeszítéseit a korona ellen, és minden habozást félresöpörve háborút indítsanak. Háborút, amely örök időkre biztosítja Amerika szabadságát.

A konzervatívok azonban továbbra is húzódoztak ettől. A Judsonhoz hasonlóan gondolkodó radikálisok egyetértettek: határozatot kell hozni, hogy mielőbb dűlőre jussanak ebben a kérdésben.

V.

Alice továbbra is rendszeresen eljárt Judsonhoz. Az emlékezetes januári éjszaka óta nem hangzott el közöttük több kérdés, amely a másik múltját vagy érzelmeit feszegette volna.

Judson jól tudta, milyen nyomasztó terhet cipel magával, és erősen gyanította, hogy Alice-nek is megvan a maga keresztje. Belátta azonban, hogy semmi értelme nem lenne napfényre csalogatni ezeket a gyötrő lidérceket. Ez bizonyára csak bajt keverne, hiszen Alice láthatóan mindent megtett, hogy magába fojtsa őket. Így aztán élvezte az asszony mélyen érzéki lényét, és közben erősen iparkodott úrrá lenni az ital iránti szenvedélyén. Igyekezete kielégítőnek is bizonyult. Több figyelmeztetés nem hangzott el Tom Jefferson részéről, sőt újra szívélyesen viselkedett vele szemben, noha ez nem kis erőfeszítésébe került. Jefferson édesanyját ugyanis március végén elvitte egy szélütés, és a nyakigláb virginiait nyomban heves fejfájások kezdték gyötörni, amelyektől arca holtsápadtra vált.

Judson élete valamelyest megkönnyebbedett. A szeretkezés órái után mélyen aludt Alice-szel a karjában, álmában nem kísértette Seth McLean asszonya.

A kongresszusi bizottságokban hajnaltól késő estig lázas munka folyt. Április elején az egyik ülés különösen hosszúra nyúlt. Csaknem éjfélt ütött az óra, mire Judson hazaért a Windmill Streetre. Ahogy kinyitotta a bejárati ajtót, meglátta a hálószobában a lámpafényt és az ódon, homályos foltokkal tarkított állótükör előtt – Alice-t.

A sötét fogadószobából az asszony nevét kiáltotta, de nem kapott választ. Előrelépett, majd megtorpant, ahogy meghallotta Alice hangját.

Az asszony meglehetősen italos állapotban nézegette magát a tükörben. Időnként kezével illette csupasz testét, könnyáztatta arcát. Zavaros beszéde megdöbbentette s egyszersmind megriasztotta a férfit.

– Philip! Miért hagytál el? Miért nem tudtál szeretni?Nesztelenül visszaóvakodott a külső lépcsőre. Mielőtt újra belépett, kellő

zajt csapott, hogy felhívja magára Alice figyelmét. Nem akarta, hogy megtudja: látta emlékektől felzaklatott arcát, és hallotta, amint úgy beszél régen elvesztett szerelméről, mintha meg akarna szakadni a szíve.

VI.

Riasztó hírek érkeztek délről. Brit csapatszállító hajók cirkáltak az észak- és dél-carolinai partok mentén, s szemmel láthatóan támadáshoz készülődtek. A lázadás többé nem Massachusetts ügye volt, hanem egész Amerikáé.

A Kongresszusban a radikálisok továbbra is hosszas vitákban szálltak síkra meggyőződésük mellett. Észak-Carolina végül felhatalmazta küldötteit, hogy támogassák a függetlenségi nyilatkozatot. A Virginiai Törvényhatóságok Háza egyik májusi ülésén azután ez a gyarmat is követte a carolinaiak példáját. Éppen

abban az órában, amikor a futárok tajtékos lovak hátán hozták a hírt Philadelphiába, hogy a brit hajóhad horgonyt vetett Dél-Carolinában, Charleston előtt, és küszöbön áll egy fegyveres csapás Clinton tábornok és az újonnan érkezett Cornwallis tábornok együttes parancsnoksága alatt, szólásra emelkedett Judsonék küldöttségének egyik tagja, hogy beterjesszen egy határozati javaslatot.

Ahogy ott ült a többi küldöttel, és figyelte John Hancockot, a jóképű bizottsági elnököt, Judsont a büszkeség érzése töltötte el, hogy végül is Virginia indítja cselekvésre a Kongresszust. A Hancock háta mögötti falat a Tinconderoga-erődnél zsákmányolt dob, brit kardok és lobogók ékesítették. Hancock az ügyrendi szabályokban előírt ceremóniával megadta a szót Richárd Henry Lee-nek.

John Dickinson és a hasonszőrű konzervatívok arca haragos színt öltött. Tudták, mi következik. Judson azonban úgy érezte, hogy a szoba magas ablakain beáradó napfény ünnepi díszbe öltözteti a helyiséget.

Miután megkapta a szót, a patríciuskülsejű Lee olvasni kezdte a határozati javaslatot, amelyet a virginiai minta nyomán fogalmaztak.

– „A határozat három indítványt tartalmaz, amelyek közül az első az alábbiakban következik. Az egyesült gyarmatok szabad és független államok, amint az őket jog szerint megilleti. A brit koronához fűződő alattvalói hűség mindennemű kötelékét elmetszik, és mindennemű politikai kapcsolatot teljes mértékben megszakítanak Nagy-Britanniával, amiként az helyénvaló…”

A helyiségben fülledtség honolt. A nap sugarai átsütöttek az ablaküvegen, és megcsillantak a két kandalló rézrácsain. Az emberek köhintettek, ide-oda rakosgatták lábukat a padlón, az ablakok keskeny résnyire nyitott felső tábláira tekingettek, mintha több levegőért sóvárognának. Az ablakokat ugyanis mindenkor csaknem teljesen zárva tartották, nehogy a gyakran igen hangos viták kiszűrődjenek az utcára.

A hőség és kényelmetlenség ellenére Judsont hirtelen olyan hasznosságtudat szállta meg – hogy végre valami nagy fontosságú dolgot művel –, amit soha azelőtt nem érzett.

Lee tovább beszélt, és Judson Tom Jeffersonra pillantott. Előregörnyedve ült, arcát kezébe temette, ujjai hegyével eltakarta behunyt szemét. Judson úgy gondolta, bizonyára ismét rátört a fejfájás, amely édesanyja virginiai temetése óta szinte szünet nélkül gyötörte. A szoba túlsó végében dr. Franklin John Adamsre függesztette a tekintetét, aki összefont karokkal, feszes tartásban ült,

készen arra, hogy bármelyik pillanatban felpattanjon és beszálljon az elkerülhetetlenül kitörő vitába.

Judson sohasem volt igazán vallásos, ezen a júniusi délelőttön azonban érezte az erőt, ami megtisztítja a lelkét. Ez a nap valahogy ragyogó és szent alkalomnak tűnt…

Áhítata nyomban szertefoszlott a dühödt zajongásban, amint az egymással szemben álló küldöttek kiáltozva kértek szót, hogy megvitassák a javaslat által napirendre tűzött kérdést.

– Teringettét, uraim! Eszemben sincs olyan dokumentumon dolgozni, amelyet egy csoportnak kell jóváhagynia! – jelentette ki Benjámin Franklin három nappal később gőzölgő kávés- és teáscsészék fölött az Uralkodóhoz címzett kávéházban, nem messze az Állam Házától, azaz a törvényhozás épületétől. – Előre látom, micsoda hercehurcához vezet.

– Ugyan, Ben, ne legyél már olyan szörnyen megátalkodott! – mondta John Adams.

– Ebben a kérdésben igenis megátalkodott vagyok. Hadd meséljek el egy történetet!

– Remélem, nem tér el a tárgytól – vetette közbe Adams.– A legcsekélyebb mértékben sem. Ismertem egyszer egy idevalósi fickót,

aki kalaposműhelyt szándékozott nyitni. Rengeteg időt és fáradságot fordított arra, hogy megtervezze és megvalósítsa az efféle műhelyek legfontosabb kellékét – a vevőcsalogató cégért. Aprólékos gonddal ráfestett egy kalapot és ezt a feliratot: „John Thompson kalaposmester, kalapok készítése és árusítása készpénzfizetés ellenében.” Szegény ördög a barátaival is meghányta-vetette a dolgot. Az egyik amondó volt, hogy a rajz feleslegessé teszi a „kalaposmester” szót. El is törölték egyetlen ecsetvonással! Valaki más úgy vélte, hogy a „készítése” szót is ki kell hagyni, mivel a kutyát sem érdekli, hogy ki készíti a kalapot. A „készpénzfizetés” is szükségtelen szószaporítás, hiszen mindenki tudja, hogy Thompson sohasem nyújt hitelt. Így tehát a becses táblácska szövege az alábbira rövidült: „John Thompson, kalapok árusítása.” „Uramfia – szólt erre egy másik segítőkész lélek ugyan ki olyan ostoba, hogy azt higgye, ingyen adod a kalapjaidat?” – így tehát a sok fejtörés és fáradságos munka mindössze egy deszkadarabot eredményezett, amelyen az egész feliratot átmázolták, csak a ,John Thompson” és a kalap képe maradt, amelyet eredetileg a szöveg fölé biggyesztettek. Úgyhogy engem kíméljenek meg mindenféle szövegszerkesztősditől! – zárta le vidám fejtegetését Franklin. – Ezt a munkát és a későbbi csalódottságot annak láttán, hogy minden egyes mondatot ízekre

szednek majd, átengedem a nálam szívósabb és ékesebben szóló virginiai uraságoknak.

– Rám ne számítson, doktor úr! – jelentette ki Judson, ahogy Franklin ránézett. Jobb szeretett volna egy jó adag rumot a tealötty helyett, amit rendelt. – Nem fogalmazok valami jól.

– Hát akkor te, Tom! – Franklin két különböző vastagságú szemüveglencséje megvillant a lámpafényben. – Amiben tudok, én is segítek, benned azonban egyaránt megvan a jó íráskészség és a fiatalos erő, hogy kiálld a szerkesztés megpróbáltatásait.

– De azért persze neked is lesz egypár ötleted? – kérdezte ajak csücsörítve Adams.

Franklin felragyogott.– Természetesen. Másokat kijavítani könnyű. Szóval, Tom, mit szólsz a

dologhoz?Jefferson kétértelmű arcot vágott. Mellényzsebéből papírcédulát húzott elő,

és az asztalra tette.– Uraim, legfőbb erősségem a szabatos és tömör fogalmazás!Szavait nevetés fogadta. Jefferson fejfájásrohama nyomtalanul elmúlt, és

szívesen megeresztett egy tréfát a saját kontójára. Barátai tudták, hogy az aprólékos jegyzékszerkesztés megszállottja, listát vezetett a napi philadelphiai széljárásról, az egyes küldöttekről és a függetlenséghez való hozzáállásukról – napról napra és hétről hétre. Most pedig itt volt ez a kis lista az asztalon. Előrehajolva Judson láthatta, hogy Jefferson napi kiadásainak tételes felsorolását tartalmazza.

Jefferson zsebre vágta a listát, majd hozzáfűzte: – Jobb szeretném, ha nem egymagam viselném a teljes felelősséget…

– Az ördögbe is, hiszen van egy bizottságunk. Egy bizottságunk! – csapott az asztalra Adams. – Ezen a szent napon nevezték ki!

Franklin megrázta a fejét.– Egy bizottság soha semmit nem képes létrehozni, ami megóvna bennünket

az időfecsérléstől és az életrevaló ötletek elvesztegetésétől. A bizottság beterjesztheti a törvényjavaslatot, de megírnia egyetlen embernek kell. Máskülönben elsejéig sem jutunk a vita és a szavazás végére.

– Minthogy pedig a határozathozatalt elnapolták addig, amíg a szöveg a Kongresszus elé kerül, szükségünk van egy szövegre – jelentette ki a sarokban ülő Adams szemöldökráncolás közepette. – Ebből következően kell tehát egy

szerző. Akárcsak Ben, én is sietek másra hárítani e terhet, és tisztelettel átengedem neked, Tom.

– Ugyan miért? – érdeklődött Jefferson.– Először is azért, mert virginiai vagy, és jobb, ha ezt az ügyet egy virginiai

neve fémjelzi. Túl sok gyalázat tapad Massachusetts nevéhez. Másodszor azért, mert heves függetlenség-pártiságom miatt gyanús, népszerűtlen és kellemetlen alaknak tartanak.

Adams hangja már-már dicsekvően csengett, de Judsonnak el kellett ismernie, hogy kijelentése helytálló.

– Harmadszor pedig azért – és ez a legfontosabb, mert tízszer olyan jól írsz, mint én.

– Elég a vitából – szólt Franklin –, téged választunk.– Rendben, megpróbálom – sóhajtott fel Jefferson. – Felmerülnek azonban

igen bonyolult kérdések is. Mi legyen a rabszolgaság elítélésével, amelyről annyit vitatkoztunk? Bár magam is bírok rabszolgákkal, mégis úgy gondolom, hogy ezt a kitételt bele kell vennünk a szövegbe. Bizonyos azonban, hogy ez a legtöbb déli küldött ellenkezésével találkozik…

A megbeszélés csaknem este tízig folytatódott, de nem sok dologban jutottak megállapodásra, kivéve, hogy Jefferson készíti elő a nyilatkozat szövegét a Kongresszus elé való beterjesztésre. Miután feloszlott a gyülekezet, Judson ráérősen hazasétált a Windmill Streetre, miközben élvezettel szívta be a balzsamos júniusi levegőt.

Remélte, hogy Alice ma este meglátogatja. Alig várta, hogy elújságolhassa neki az aznap történteket: a bizottság kinevezését a függetlenségi nyilatkozat megszövegezésére. Tudta persze, hogy az asszony nem mutat majd túl nagy érdeklődést. Valahol mégis ki kellett beszélnie magából a hatalmas lelkesedést, amelyet a törvényhozás épületének elegáns fehér termében tetőpontjára hágott feszültség is táplált…

A szállásával szemközti sarkon megállt az árnyékban. A másik sarkon egy férfi állt a téglafalnak támaszkodva. A hórihorgas férfi vonásait elrejtette a sötétség. Köpönyeget és háromszögletű kalapot viselt, és úgy tűnt, hogy Judson hálószobaablakait fürkészi…

Ott fönn lámpa égett. Alice már itt volna?Judson tenyere izzadni kezdett. Ösztönösen érezte a veszélyt. Egyetlen

pillanatnyi tétovázás után határozott. Az útkereszteződésen átvágva, a lesben álló férfi felé indult, aki azon nyomban sarkon fordult, és elviharzott a Windmill Streeten.

De nem elég gyorsan ahhoz, hogy Judson észre ne vett volna valamit. Köpenye szétlebbent, amint elhaladt egy utcalámpa alatt. A lámpa fényében valami fakósárgán megcsillant…

Egy rézveret a férfi övébe tűzött pisztolyon.Judson riadtan rohant föl az ajtóhoz vezető lépcsőn. Hirtelen megint pokoli

szomjúság fogta el.Alice láthatóan vidám, játékos kedvében volt. Judson habozott, hogy

említést tegyen-e a leskelődőről. Nem tudta, hogy a férfi korábban is volt-e már ott.

Ittak, azután ágyba bújtak. Egy órával később Alice, nyugtalanul bár, de aludt, fejét Judson meztelen karjára hajtotta. A függönyöket meglibbentette a nyárelő illatos levegője, melyet még dúsabbá tett a folyó lehelete.

A szeretkezés ma valahogy szokatlan hatást tett rá. Máskor rendszerint azonnal elaludt, amint túl voltak rajta. Ma feszült volt, de ez az érzés nem volt kellemetlen.

Talán a kongresszusi események egyre növekvő izgalma tette. Kicsit korábban, amint ledöntötték a vörösbort, elmesélte napját Alice-nek, mit sem törődve azzal, hogy ez szemmel láthatóan untatta az asszonyt. O bezzeg nem tudott unatkozni. Így vagy úgy, de július elején, amikor Jefferson nyilatkozattervezetét benyújtják a Kongresszusnak, meg kell születnie a határozatnak…

Úgy eltűnődött, hogy késve hallotta meg a lépcsőn lopakodó lépteket.Az ajtó kivágódott, a hitvány retesz darabokra hullott, és hatalmas férfialak

rajzolódott ki a holdfényben.– Ne moccanjanak! – parancsolta egy érdes hang. Alice megrázkódott. –

Pisztoly van nálam!A férfi néhány lépést tett előre a fogadószobában.– Gyújtson világot!Judson habozott, dermedten feküdt a takaró alatt.– Azt mondtam, gyújtson világot, vagy golyót röpítek magába!Judson esetlen mozdulattal a lámpa és a kénes gyufa felé nyúlt. Egy pillanat

múlva rózsás fény gyúlt a hálószobában. Alice a hátára hemperedett, magában dünnyögött valamit. A takaró félig lecsúszott róla, csupaszon hagyva keblét.

Judson feltámaszkodott az ágyban, úgy figyelte, amint a magas férfi belép a szobába. Nyitott köpenye alól inaslibéria villant elő. A lámpafényben ragyogott a sárgaréz veretű pisztoly. Judson figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi milyen fölényesen legelteti a szemét Alice fedetlen testén.

– Keljen fel, és álljon a belső falhoz! – Minthogy Judson nem engedelmeskedett azonnal, az inasruhás rámordult: – Ha tovább késlekedsz, szíves örömest kilyukasztom a bőrödet. Ami igen sajnálatos veszteség lenne a Kongresszusnak, nemde bár, Mr. Fletcher?

A rémült, meztelen Judson ledobta magáról a takarók Mezítláb a kijelölt helyre ment.

– Jó ideig kerestük, míg végre megtaláltuk – jegyezte meg a magas férfi. – Hosszú hónapokig. Nem is álmodtuk, hogy abban a kuplerájban találunk rá. Ahol persze maga is a kedvét töltötte rajta. Ez épp elég ok arra, hogy bajba keveredjen. De ha csendben marad, akkor nem esik bántódása. – Úgy hangzott, mintha személy szerint sajnálná, hogy így van.

A magas férfi megfordult, és tisztelettel szólt a lépcsőbejáró felé:– Itt van, uram! Nyugodtan beléphet. A virginiai úriembert pillanatnyilag

harcképtelenné tettem.Egy pocakos, elegáns öltözetű, középkorú férfi lépett be szinte lábujjhegyen

a fogadószobába. Elborzadva meredt az álmában forgolódó nőre.– Uramisten, hogy bűzlik a szesztől! Nem csoda, hogy nem ébred fel… –

Hirtelen zavaros tekintettel Judson felé fordult. – Istenemre, uram, ha elcsábította őt…

– Még hogy elcsábítottam?! – nyerített fel Judson. A lidércnyomás egyszerre bohózatba fordult. – Hiszen ez egy kocsmai lotyó! Egyáltalán ki az ördög maga?

– Vigyázzon, hogy beszél Mr. Trumbull-lal! – figyelmeztette a szolga.– Sajnálom, de kihozott a sodromból. Milyen nevet mondott?– Ne törődjön vele! Mi jól tudjuk, hogy maga kicsoda, és ennyi pont elég.A pocakos úr az ágy fölé hajolt, és dörzsölgetni kezdte Alice csuklóját. A nő

felnyögött, fejét ide-oda vetette, mintha ellen akarna állni a testéhez érő kéznek. „Trumbull, Trumbull” ismételgette magában Judson. Ezt a nevet már hallotta valahol. Az Arch Street-i Trumbull család prominens királypárti família volt. A család fejének – ő lenne a pocakos úr? – nagy és jól menő kötélverő üzeme volt.

– Alicia, ébredj! Alicia, Tobias bácsi van itt, hogy hazavigyen…– Hogyhogy Alicia? Alice-nek hívják.A pocakos férfi újabb gyűlölködő pillantást vetett rá. Judson rádöbbent,

hogy nyilván már egy ideje a nyomában vannak. Napok, talán hetek óta. A mezítelen nő, aki ebben a pillanatban felnyitotta égszínkék szemét, és hátrasöpörte mocskos haját, ezek szerint – ahogy már korábban is gyanította – valami más volt, mint akinek kiadta magát.

Alice szeme egy másodperc alatt kerekre nyílt. Felült, mintha darázs csípte volna meg. Hangjában rettenet és düh keveredett.

– Mit csinál itt, Tobias? Menjen innen – pusztuljon innét!A pocakos ember elsápadt.– Alicia, takard el a meztelenségedet! Azt kérded, én mit csinálok itt? –

Gyűrűs kezével szolgája felé intett. A magas férfi hol Alice-re, hol Judsonra nézett.

– Hónapok óta kutatunk utánad Philadelphiában! Hogy mit csinálok? Hát visszaviszlek az Arch Streetre. A nagynénédhez, aki teljesen összeroppant – ágyban fekszik! –, mióta a múlt ősszel eltűntél. De az, hogy egy kikötői bűnbarlangban lebzselsz, és összeadod magad ezzel az emberrel, aki azon fáradozik, hogy a gyarmatokat a pusztulásba döntse…

A mondat félbeszakadt. A királypárti politikához és a jómódúak erkölcséhez szokott Tobias Trumbull nem talált szavakat erre a gyalázatra. Azután erőt vett magán, és ismét megragadta Alice csuklóját.

– Ott vagyok, ahol akarok! – rántotta el a kezét Alice. – Hagyjanak békén!– Rosszul van – kapkodott Trumbull levegő után, miközben szolgájához

fordult. – Eszét vette a bánat…–… vagy az ital, vagy ez a kéjenc – mondta az, pisztolyát Judsonra

szegezve.– Alicia, haza kell jönnöd. Megkeressük a legjobb orvosokat, rendbe hozzuk

az egészségedet…– Kotródjanak innét! – sivította Alice a lehető legútszélibb hangon. Azután

olyan átkokat szórt Trumbullre, hogy a férfi kivörösödött arca holtsápadtra vált. Még a hórihorgas szolga is meglepődött – Judson pedig hosszú, fürge léptekkel előreiramodott.

Az inas szitkozódva felemelte pisztolyát. Judson egyetlen rettenetes pillanatig farkasszemet nézett a fegyver csövével, majd megragadta az inas csuklóját, a lábához rántotta, megkaparintotta a pisztolyt, és csupasz térdével ágyékon rúgta a férfit.

Hátraugrott, eközben a langaléta férfi összeszorított fogakkal a falhoz botorkált. Azután összeszedte magát, támadásba lendült…

Judson azonban még egy hosszú lépésnyit hátrált, és a férfi homlokához tartotta a pisztolyt. Az inas kővé meredt.

Elkeserítően józannak és némileg nevetségesnek érezte magát, ahogy ott állt pucéran, kezében pisztollyal – és semmit nem értett.

– Mielőtt tovább folytatódnék ez a kitalálósdi, szeretnék valami magyarázatot hallani. – A pocakos emberhez fordult. – Maga azt állítja, hogy ez a nő a rokona?

– A nagynénje a feleségem! Ez itt Mrs. Alicia Amberly, Őfelsége egyik tisztjének özvegye, és Parkhurst grófjának leánya.

Judson szája tátva maradt a meglepetéstől.– Mi, hogy grófjának? – kiáltotta.Alice eltakarta a keblét, és úgy figyelte a jelenetet, mint valami ketrecbe zárt

állat. Judson úgy látta, hogy ő is kijózanodott. De továbbra is esztelenül viselkedett. Már máskor is látta ilyen különösen csillogni ezeket az égszínkék szemeket…

Alig tudta elhinni, amit az imént hallott. Mégis, ha ez igaz, az sok mindent megmagyaráz az asszony különös, ellentmondásos személyiségével kapcsolatban…

Trumbull Alice-hez fordult, de Judsonra mutatott.– Felfogtad, hogy miféle emberrel szűrted össze a levet? Ez is olyan

senkiházi politikus, aki…– Most már értem, honnan tudnak annyit rólam – szakította félbe Judson. –

Kémkedtek utánam.– A lány után vadásztunk – igazította ki a még mindig dühöngő inas.– A legemberségesebb indítéktól vezérelve! – kiáltotta Trumbull. – A férje,

Roger Amberly halála miatti szomorúság űzte el otthonról. Megzavarodott elméje keresett menedéket a… szennyben, a…

– Azért szöktem el, mert elhagyott a szeretőm, maga vén bolond! – sikoltott fel váratlanul Alice. – Az amerikai szeretőm. Faképnél hagyott, emiatt szöktem el…

Judsont elborzasztotta az asszony szemének vad ragyogása. Eszébe jutott Alice, ahogy a tükör előtt állt. Az a Philip lett volna az amerikai, akit szeretett?

Trumbull hangja ismét elcsuklott.– Alicia! Miket beszélsz? Ez nem való… ez… ez illetlenség… ez is mutatja,

hogy meg vagy zavarodva…Az asszony felé tántorodott.– Otthon majd vigyázunk rád, a gondodat viseljük…Alice az elhízott tory arcába köpött.Trumbull letörölte a nyálat az arcáról. Tekintetével első ízben folyamodott

Judson közbenjárásáért.– Az isten szerelmére, uram, segítsen!

Judson megrázta a fejét.– Ugyan miért? Alice-nek kell döntenie.– Aliciának hívják, maga pimasz csirkefogó!– Egyre megy, akkor is neki kell döntenie. Nincs joguk erőszakkal elvinni

innét.Az inas megnyalta az ajkát.– Mr. Trumbull, most már láthatja, hogy ez a fickó elcsábította a lányt.– A magam akaratából vagyok itt! – sikoltott ismét Alice.– Uramisten, gyermekem, kérlek! – Trumbull már szinte sírt.Judson fölemelte a pisztolyt, és az ajtó felé intett, mely tárva-nyitva állt a

meleg júniusi éjszakában.– Jobban teszik, ha távoznak. Méghozzá most rögtön! Tudtommal nincs

olyan törvény, amely arra kötelezné őt, hogy magukkal menjen. Nem tartom fogva. Ha tehát úgy dönt, hogy velem marad, semmit sem tehetnek ez ellen.

– Ön tehát megtagadja, hogy a segítségemre legyen, noha Aliciának nyilvánvalóan orvosi felügyeletre volna szüksége?

– Úgy van – válaszolta Judson. – Kivéve, ha Alicia is úgy akarja.– Nem! – suttogta Alicia, és kétségbeesetten markolta a takarót.– Akkor én… – Trumbull nyelt egyet. Azután eltökéltség jelent meg hájas

arcán. – Van még egy ellenszer az efféle viselkedésre, mint az öné, Mr. Fletcher! A lovagias megoldás. – Az utolsó szóból sütött a megvetés. – Elégtételt követelek.

Judson végigmérte a lihegő, elhízott férfit.– Térjen észre! Maga nem is tud párbajozni!– Kérem…! – nyögött fel Alice, sóhajtozva előre-hátra vetette magát. Judson

tudta, hogy Trumbullnek egyvalamiben igaza van: valami történt a lánnyal, ami elvette a józan eszét.

Az hirtelen könnyekben tört ki:– Elég volt a vitából! – Eltakarta a szemét. – Hagyjanak nekem békét!A szívszaggató kiáltásra Trumbull arca falfehér lett. Újra Judsonra bámult.

Trumbull mögött az inas kajánul vigyorgott.– Tehát nem hajlandó elégtételt szolgáltatni? – kérdezte Trumbull. – Ezek

szerint nemcsak áruló, hanem gyáva is?A sértés célt ért.– A pokolba is, ha ez kell magának, akkor küldje el hozzám a segédjét!

Azonnal megbánta ezt a kitörést. Több szempontból is helytelenül cselekedett. Trumbull szánalmasan gyenge fickónak látszott. És mégis, a kihívás elfogadása valamiféle perverz kielégülést szerzett Judsonnak.

A hosszúra nyúlt inas meghajolt.– Megfelelő időben felkeresem önt, Mr. Fletcher! Jöjjön, Mr. Trumbull! –

Gyengéden megfogta a tory reszkető karját. – Ezzel el is van intézve a dolog. Amint leszámolt ezzel az úriemberrel, szépen hazavisszük Mrs. Amberlyt.

A lépcsőfeljáróról visszapillantott, még mindig mosolyogva.– A pisztolyt tartsa meg egy darabig, Mr. Fletcher! Majd visszaszerzem, ha a

gazdám véget vetett a kegyed életének!Ezzel becsukódott az ajtó, rajta a ripityára ment retesszel.Judson a fegyver rézveretét bámulta. Émelyítő düh fogta el, és a padlóra

hajította a pisztolyt. Az megcsúszott, és a falhoz vágódott.Leült mellé. Milyen nevet is mondtak? Alicia Amberly? Különben mindegy.

Tele volt borzadállyal és szánalommal. Az asszony égszínkék szeme majdnem olyan volt, mint egy gyermeké.

Egy kéz nyúlt felé a sötétben tapogatózva, és megérintette az állát.– Ne verekedj vele, drágám! – szólt alig hallható, siránkozó hangon. – Elég

volt már a vérből és a sebekből, kedvesem. Ígérd meg…Hirtelen a férfi karjába vetette magát. Csupasz keble hideg volt jéghideg.

Kezével a férfi izmos vállát markolászta.– Philip! Ígérd meg, hogy nem lesz több harc! Ígérd meg!– Alice, én… én nem vagyok…Hasztalan. Az asszony újra zokogni kezdett. Vad, görcsös zokogása

megmutatta a férfinak, hogy milyen törékeny is valójában Alice lelki egyensúlya.

Csak most fogta fel a zajt, amely egy ideje már a tudata pereméig hatolt, most azonban ráébredt, hogy mi az: kopogás odalentről. A bádogos volt.

– Semmi baj – harsogta túl Judson Alice hisztérikus zokogását. – Rögtön csend lesz…

– Nem tűrök illetlen viselkedést a házamban! – A hang elhalkult.Judson végigsimította az asszony mocskos haját, és vállán át a pisztolyra

bámult, amely a közelükben feküdt a padlódeszkán. Többször is elismételte a nevet, amelyen ő ismerte az asszonyt. Semmiféle választ nem adott, egyre csak a férfi karját markolászta és sírt, akár egy beteg gyermek.

Hetedik fejezetTIZENHÁROM GYARMAT

TIZENHÁROM ÓRÁJA

I.

A meglepő látogatás után magára kapott egy köntöst, és belediktált Alice-be egy kortyot az egyetlen orvosságból, amelyet nyújthatott neki – a vörösborból. Az asszony munkától kivörösödött keze közé fogta a poharat, és mohón nyelte az italt. Rázta a hideg. Szeme mintha már nem csillogott volna annyira.

Judson hatalmas megkönnyebbüléssel látta, hogy Alice megismerte őt, és rájött, hogy hol van.

– Mondd, Alice – bár ez a név sutának tűnt Trumbull elbeszélésének fényében, mégsem volt ínyére, hogy a másikat használja ez az ember tényleg a nagynénéd férje?

Az asszony lehorgasztott feje elrejtette az arcát.– Igen.– És valóban az ő Arch Street-i házából szöktél el?– A férjemet ápoltam, aki… megsebesült, amikor Bostonban szolgált.

Azután meghalt, és… kérlek, Judson, ne faggass! – fejezte be nagyot sóhajtva.– Azt is mondta, hogy egy gróf lánya vagy. Igaz ez?– Igaz volt. – Ajka legörbült. – Valamikor.– Ki volt az a Philip?– Elég! – kiáltotta az asszony, és Judson fejéhez vágta a poharat.A férfi elhajolt, a pohár a falhoz csapódott és összetört. A bádogos megint

dörömbölt a mennyezeten, és csendet követelt. Judson dühösen ordítozva próbálta lecsillapítani, aztán a hálószoba felé indult. Alice a takaróba burkolózott, mintha rettenetesen fázna.

Judson megértette, hogy Trumbull minden szava igaz lehet. Az asszonynak finom, szép metszésű arca van – még inkább az lehetett, mielőtt a kicsapongó életmód el nem torzította…

Alice végigsimította a karját, mely tele volt apró dudorokkal.– Judson?

Judson az asszony felé fordult, még mindig elcsüggesztették a hallottak, amelyek merőben új megvilágításba helyezték kettejük viszonyát. Az asszony mindaddig szinte semmit sem jelentett a számára, amíg fel nem fedezte, hogy kicsoda valójában, és mi taszította jelenlegi helyzetébe. Most érezte, hogy új, szoros kapcsolatba került vele. Világosan tudta, mit kell tennie.

– Judson, valamit hallottam abból, amit mondtak. Párbajozásról beszéltek…– Az az ostoba nagybácsi elégtételt követel.– Ne párbajozz vele! – Pucéran felpattant az ágyról, és magához szorította a

férfit. – Esküdj meg, hogy nem teszed! Már így is annyi bajt okoztam…Judson megcirógatta az asszony haját.– Alice, nem sok választásom van.– Dehogynem, mondhatsz nemet is!Judson megrázta a fejét.– De miért nem?– Azért, mert… – csupán egyetlen gyengécske magyarázatot talált – mert

úriemberek között ez így szokás.Bár ez igaz volt, mégsem tűnt kielégítőnek. Egy pillanattal később meg is

értette, hogy miért, de nem merte bevallani az igazságot. Tudata legmélyéről valami mindenáron ki akart törni…

Szégyenérzet fogta el, és ugyanakkor valami bizonytalan izgalom is. Úristen, milyen alávalónak érezte magát!

– Szóval nem ígéred meg? – kezdte újra az asszony.– Legfeljebb annyit tehetek, hogy megpróbálom a szerencsétlent jobb

belátásra téríteni, hogy visszavonja a kihívást.– Ha kiállsz ellene, akkor… akkor te ölöd meg őt?– Dagadt, lassú és kétszer annyi idős, mint én, úgyhogy azt hiszem, igen.Alice még egy pillanatig a férfi szemébe nézett, aztán visszamászott az

ágyba, betakarózott, és fejét mélyen a párnába fúrta. Vállát rázta a zokogás. A hangja a férfi eszébe idézte Peggy McLeant a rabszolgafelkelés éjszakáján.

Még egy kis vörösbort töltött magának – úgy tűnt, hogy ez az egyetlen gyógyír ebben a zűrzavaros helyzetben –, és bemászott az ágyba az asszony mellé.

Szorosan magához vonta, próbálta megvigasztalni. A hisztérikus sírás lassanként alábbhagyott, és az asszony álomba merült. Hajnaltájban, amikor elhalványultak a csillagok, a férfi is követte a példáját.

Napfelkelte után zúgó fejjel ébredt – az asszony már elment.

Egyetlen ruhadarab, egyetlen nyom sem jelezte, hogy ott járt, két dolgot mégis talált.

Egy hajszálat a még langyos ágyneműhöz tapadva és a langaléta inas pisztolyát, melyen csillogott a reggeli napfény.

II.

A kellemes júniusi napon Philadelphiába érkező hírek új erőt öntöttek a hazafiak szívébe. Visszaverték a Charleston alatt állomásozó brit hajóhadat, amely súlyos veszteségeket szenvedett, hála az amerikaiak pontos és folytonos tüzérségi erejének, amely az öbölben fekvő Sullivan-szigetről, egy rönkerődből zúdult rájuk.

A Kongresszus tagjai között pedig suttogni kezdtek egy rejtélyes magánkereskedői vállalkozásról, mely nemrégiben alakult Franciaországban. A Roderigue Hortalez et Cie. egyetlen rövid távú céllal jött létre: hogy hajóival mielőbb hadianyagot szállítson a gyarmatokra, beleértve a létfontosságú fekete lőporral töltött hordók sokaságát.

Egyesek úgy gondolták, hogy XVI. Lajos királyt, aki nem éppen angolbarát, csak a hideg számítás vezérli, hogy az amerikaiakon keresztül csapjon le hazája ősi ellenségére. A gyarmatosok ügyéhez hű erők között senki nem is vitatta, hogy valójában ezért alapították meg olyan sebbel-lobbal a különleges vállalkozást. Dr. Franklin néhány bizalmasának elárulta, hogy hasonló burkolt támogatásra lehet számítani a spanyol király, III. Károly védnöksége alatt.

A hazafiak számára azonban egy remény adta a legtöbb lelki muníciót.Ha Franciaország titkos eszközökkel ilyen készséggel siet az amerikaiak

segítségére, akkor ügyes diplomáciával talán arra is rá lehetne venni, hogy nyíltan szövetkezzen a lázadókkal. Franklin egyáltalán nem találta lehetetlennek a gondolatot. Ki is fejezte leghatározottabb hajlandóságát, hogy hasznot húzzon az európai hatalmak évszázados rivalizálásából.

Viszont bármilyen fejlemények következzenek is be ezen a téren, a háború hosszú távú kilátásai egy árnyalatnyival kevésbé tűntek komornak most, hogy a Hortalez et Cie. működni kezdett – méghozzá a legvalószínűtlenebb igazgató, az íróként és az udvar eszeként ismert Beaumarchais személyes irányítása alatt.

Judson a törvényhozás épületének folyosóin csipegette fel a híreket, vagy a nagy fehér ülésteremben tartott bizalmas megbeszéléseken, ahol egyre tikkasztóbb lett a hőség most, hogy az idő melegebbre fordult. Az ablakok továbbra is zárva maradtak, a Kongresszusban tovább folyt a munka, várták, hogy a bizottság elkészüljön a nyilatkozattervezettel.

Az Alice miatti aggódás némileg csökkentette Judson érdeklődését az ügy iránt. Megint elég sokat ivott. Ideje legnagyobb részében a városban csatangolt, hogy megtalálja a lányt. Alice azonban otthagyta a folyóparti kocsmát, ahol addig dolgozott, és teljesen eltűnt szem elől.

A napok lassan teltek. A Trumbull-házból senki nem jelentkezett. Későbbi Francis Lightfoot Lee diszkréten magához hívta Judsont, és tájékoztatta, hogy a kötélverő üzem királypárti tulajdonosának párbajkihívása kedvelt pletykatéma a városban. A Judsonnal baráti viszonyban lévő küldöttek nevében Lee kifejezte azon reményét – meggyőződését –, hogy sikerül valamilyen kevésbé botrányos megoldást találni, mint amilyen a nyilvános párbaj lett volna.

Judson megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz. Papírra vetett egy gondosan fogalmazott írást, amelyet elküldött az Arch Streetre. A levélkében felkínálta a lehetőséget Trumbullnek, hogy még egyszer átgondolja a kihívást. Egy nappal később, amikor hazaért a törvényhozásból, szállásadója átadta neki a választ.

Kikérdezte a bádogost, aki elmondta, hogy igen, a levelet egy langaléta fickó hozta, aki szolga létére elég pimaszul viselkedett. Judson feltörte a míves viaszpecsétet, és kibontotta a pergament. Elolvasta az írást, aztán összegyűrte és elhajította.

Tobias Trumbullnek esze ágában sem volt elfogadni Judson ajánlatát, ehelyett megerősítette, hogy még inkább elégtételt követel, mint valaha. A szerencsétlen Mrs. Amberlyt sehol sem sikerült fellelniük. Trumbullék aggódtak az asszony biztonságáért – és Judsont hibáztatták. Ennélfogva Judson legyen szíves lépéseket tenni az idő, a hely és a fegyver kiválasztására, hogy pontot tehessenek a nézeteltérés végére.

III.

Június utolsó hetének közepén már érezni lehetett, hogy hamarosan elviselhetetlen kánikula köszönt be. Délután Judson Tom Jefferson bérelt szállására látogatott, a High Street és a Hetedik utca sarkán álló nagy téglaépületbe. Fülledt, párás volt a levegő, szélnek semmi nyoma.

A máskor oly rendes szalont, amelyet Judson már sokszor meglátogatott, most gombóccá gyűrt írólapok csúfították. A fiatal virginiai az ablaknál ült, szeretett brácsája és néhány Purcell- és Vivaldi-kotta a mellette lévő asztalon porosodott. Egyik karját tétován átvetette a szék háttámláján. Tintamaszatos ujjaival egy lúdtollat babrált.

Átellenben dr. Franklin helyezkedett el egy kereveten. Szívélyes fejbiccentéssel vette tudomásul Judson érkezését, azután ujjával a lapra bökött, amelyet éppen tanulmányozott.

– Tom, szerintem ez túl terjengős: „szentnek és kétségbevonhatatlannak tartjuk azokat az igazságokat”. Nem írhatnánk egyszerűen azt, hogy „magától értetődőnek”?

– De, az jó lesz, szúrd be oda! – válaszolta Jefferson. Hangja fáradtnak és közömbösnek tűnt. Franklin felvett egy másik tollat, tintába mártotta, és elvégezte a javítást.

Jefferson észrevette a szalonajtóban meglehetősen félszegen ácsorgó Judsont, és félretette a fényesre polírozott fából készült, hordozható írópultot, amely addig a térdén nyugodott. Maga tervezte a felhajtható födéllel és minden egyébbel felszerelt miniatűr írókészséget. Felemelte hosszúra nyúlt testét a székből, nyújtózkodott, ásított.

– Szeretném végre befejezni ezt az átkozott vacakot és haladni valamire a vitával is – mondta. – Velünk tartasz teára ezen a forró délutánon, Judson?

– Nem bánom, ha ti teáztok, de én inkább valami erősebbet szeretnék.Ismét átfutott az a bizonytalanul vádló kifejezés a virginiai arcán, amelyre a

nyári napfény megannyi szeplőt festett. Mindazonáltal udvariasan bólintott, és kitöltött egy pohár madeirát. Homlokán gyöngyözött az izzadság. Jefferson egy csésze teát öntött magának a kannából.

Franklin félretolta a papirost, homlokára lökte a szemüvegét, és két ujjával masszírozni kezdte az orrnyergét.

– Azt mondhatnám, hogy kezdünk eljutni a végleges tervezethez. – Mosolyogva a jövevényhez fordult. – Mi szél hozott erre, Judson? Néhány kiegészítő gondolat Tom számára?

– Nem, személyes ügyről van szó.– Akkor mielőtt belekezdenél, mondd csak, van valami kialakult

véleményed a rabszolgaságra utaló passzus beiktatásáról? – A félredobott papírlapra mutatott. – Tom változatlanul erőlteti a dolgot.

Judson szemöldöke felszaladt, ahogy hörpintett egyet. A madeira feloldotta ingerült hangulatát.

– Szóval a rabszolgaságot elítélő bekezdésre gondoltok?Jefferson bólintott.– „Elnyomó intézmény, amely Őfelsége engedélyével, hogy ne mondjuk,

bátorításával működik.”

– Nem gondoljátok, hogy enyhe túlzás a királyt hibáztatni az emberkereskedelemért? Lehet, hogy ő engedélyezi, de mi műveljük!

Jefferson kibámult az ablakon a zsivajgó High Streetre.– Eegen, ez a bökkenő. És az én kezem – meg a lelkem – sem tiszta ebben a

kérdésben.– Ha belevesszük a tervezetbe, előre megmondom, hogy le fogják szavazni a

nyilatkozatot – mondta Judson meggyőződéssel. – Dickinson és barátai minden szavazatért megküzdenek velünk. Bármilyen visszafogottan fogalmazunk is, a rabszolgaság-ellenes záradék végleg lehetetlenné tenné az ügyet.

– Undorodom ettől a kalmárkodástól – mondta Franklin. – Én szerveztem a legelső rabszolgaság-ellenes klubot a városban. De osztom a véleményedet, Judson.

– Én még mindig nem érzem szükségét, hogy kihúzzuk – emelte fel a hangját Jefferson.

– Tehát mégsem? – hunyorított Franklin.– Csak akkor, ha kulcsfontosságú lesz a siker vagy kudarc szempontjából.Franklin felemelte terebélyes testét a kerevetről, nyakát megtörölgette egy

zsebkendővel, barna velúrkabátját kezébe vette, karjára terítette, és így szólt:– Az lesz, Tom, sose félj, az lesz. Most pedig magukra hagyom az

uraságokat a privát ügyeikkel.Amint Franklin távozott, Judson még egy italt töltött magának. Bizonyos

volt benne, hogy a tudós pennsylvaniai férfiú tisztában van látogatása okával – és szántszándékkal tartja távol magát ettől a megbeszéléstől. Mostanra már az egész Kongresszus tudta, milyen kínos helyzetbe került.

– Tom, rögtön a lényegre térek. Kiállók Trumbull ellen.– Francis Lee nem beszélt veled?– De igen.– És nem beszélt rá a visszalépésre?– Levelet küldtem Trumbullnek, hogy felejtsük el a dolgot. Azt válaszolta,

ragaszkodik hozzá, hogy végigcsináljuk. Megállapodtunk, hogy július harmadikán délelőtt lesz, a Delaware partján. Tom, úgy jöttem hozzád, mint barátomhoz. Nagyon kevés embert ismerek Philadelphiában, és segédre van szükségem.

Tom Jefferson boldogtalan képpel beletúrt vörös fürtös hajába. Pillantása Judson minden reményét szertefoszlatta.

– Más körülmények között talán megtenném. Most azonban – lehetetlen.

– Azért, amit még januárban mondtál? Az erkölcsi kár miatt, amelyet okozhatna nekünk?

Jefferson ismét bólintott.– Mondd, Judson, felfogtad, mi történhet, ha végigcsinálod? Hancock elnök

jól ismeri a problémát. Ismét kinyilvánította előttem az érzelmeit – igen heves érzelmeit. Ha tovább nyakaskodsz, minden valószínűség szerint csendben megkérnek majd, hogy mondj le a virginiai küldöttségről. Attól tartok, hogy magam is kénytelen leszek támogatni ezt a kérést. Sajnálom, Judson, de képtelen vagyok megérteni, hogy érhet ennyit holmi kocsmai ringyó…

Judson elsápadt.– Nem szükséges megvitatnunk a részleteket – vágta közbe.– De, nagyon is szükséges megvitatnunk. Az ördögbe is, Judson, senki sincs

az elvbarátaid között – legalábbis ami minket, a földijeidet illet –, aki megértené, hogy tudtad magad ilyen piszkos ügybe ártani. Micsoda hiábavaló, haszontalan marakodás egy olyan nőért, aki…

– Tom, elég!– Épp ellenkezőleg! Szörnyen megátalkodott vagy. Egészen belelovaltad

magad ebbe a dologba.Judson elfordult.– Az meglehet.– Szégyen így eltékozolni a tehetségedet! Egyik nap benne vagy a dolgok

sűrűjében, dolgozol, vitatkozol, használod azt a figyelemre méltó eszedet – másnap meg eltűnsz, és annyi szeszt vedelsz, hogy már Franklin is kénytelen úgy fellépni, mint az antialkoholizmus apostola. Igazán csodálkozom, Judson!

Judson hűvös pillantást vetett Jeffersonra.– Minek töröd magad?– Mert… nagyon hamar… – sokatmondóan megrándította a vállát –…a

barátommá lettél. Újra és újra próbálom megérteni, mi hajt ebbe a kicsapongó életmódba…

– Én is próbálom – válaszolta Judson kesernyés mosollyal.– Találtál már választ?– Csak egyet, és az sem kielégítő. Arra a következtetésre jutottam, hogy

egyesek ezen a földön erősebbek, mint mások. A gyengébbek képtelenek az elvárásoknak megfelelően viselkedni – és amikor azt látják, hogy eltérnek a mintától, akkor tönkreteszi őket a helyzetük. Vagy maguk teszik tönkre magukat…

– Egész biztos vagy benne, hogy nemcsak az ital beszél belőled?

– Nem. – Ledöntötte a madeira maradékát. – Az apám. Nem is egyszer hallottam tőle.

– Őrültség megadni magad ennek a kishitű gondolkodásnak.– Én egy balfácán vagyok, Tom, és az is maradok. Minthogy ezt

felismertem, apámnak legalább az egyik kívánságát sikerült teljesítenem.Szája keserű vigyorra húzódott.– Óva intett attól, hogy valaha is megházasodjak, mert ha megtenném, akkor

az önfejűségemet hetedíziglen átörökíteném szánalmas, boldogtalan ivadékaimra.

– Ostobaság! Teljesen elmerülsz az önsajnálatban.Judson ismét elmosolyodott, ezúttal lefegyverző kedvességgel.– Ez bizony a balfácánok sajátja.Jefferson nem hagyta kizökkenteni magát.– Judson! Ha kivívjuk a függetlenséget, ha rövid időn belül befejezzük ezt a

háborút…– Az a sok csúnya nagy „ha”!– Jó, belátom. De gondold csak el, mit nyerhetünk! Minden lehetőséget

ebből a… ebből a gondolatból kell kibontakoztatni, amelyet te állítólag annyira megvetsz.

– Nem értelek.– Mondd, Judson, van róla fogalmad, mekkora ez a kontinens? Mi épp csak

a peremén kucorgunk! A floridai partoktól a Hudson-öbölig nyúlik, sőt még azon is túl. Nyugatra, túl az Ohión, a francia prémkereskedők végighajóztak egy folyón, amely minden képzeletet felülmúl. Colbert Sieur de La Salle-nak nevezte el, de az indiánok úgy hívják: a Nagy Folyó, Misi Sipi.

Egészen tűzbe jött, elragadta a látomása.– Tom, eltértünk a tárgytól.– Nem, egyáltalán nem! Óriási föld ez! És bővelkedik mindenben. Ki tudná

felmérni, mekkora gazdagság rejtőzik a Nagy Folyó és a Csendes-óceán között? Én mondom neked, a spanyolok mindent megtesznek, hogy választ találjanak a kérdésre – az erődjeikkel meg a misszióikkal, amelyekkel keresztény hitre térítették a Fülöp-szigetek lakóit. Képzeld el, ha ennek a területnek csak egy része a miénk lenne! Ha eltűnnének az idegen zászlók – Kasztília és León kastélyai és oroszlánjai, amelyek most olyan fennen lobognak délnyugaton – azon a vidéken, amelyet újabban Tejasnak neveznek. Gondold el, micsoda városok lehetnének ott! Micsoda mezőgazdaság és kereskedelem! Az emberi tudás általános gyarapodása! Csak azt akarom mondani, Judson, hogy amikor

nyugaton még ilyen hatalmas földek sorsa eldöntetlen, akkor senki sem süppedhet bele a saját közvetlen környezetének gondjaiba. Istenemre, én nem fogok! Mielőtt meghalok, szeretnék egy expedíciót vezetni a vadonba, egészen a Csendes-óceánig!

– Valamit értek abból, amiről beszélsz – szólalt meg Judson egy pillanatnyi csend után. – Az egyik jó barátom már áthaladt a Blue Ridge-en. Néhányszor eszembe jutott, hogy nekem is ott lenne a helyem…

– Hogy hívják a barátodat?– George Clark.– George Rogers Clark?– Pontosan.– A virginiai polgárőrség felderítőjeként is szép nevet szerzett magának. De

hagyjuk egy pillanatra a nyugati vidéket…– Persze, úgyis olyan valószínűtlen az egész. Sohasem jutok el oda.Judson nyomatékos kijelentése egy pillanatra megszakította Jeffersont,

mielőtt újabb mondatba kezdett volna. Lelkesedése eltűnt, előbb sajnálkozó arckifejezésnek adott helyet, majd szigorú és tisztességes ábrázatot öltött.

– Jó, talán úgy van. Mégis, nem számít, hol és milyen körülmények között, de aki egyszer elérte a férfikort, annak legalább meg kell próbálnia némi önfegyelmet erőltetni magára.

– Ez volt a másik lecke, amit az apámtól kaptam.Jefferson az ajkába harapott. Azután folytatta.– Egyszóval meg sem próbálod moderálni magad? Hogy nagyobb dolgokra

is nézz, ne csak a szoknyák alá meg a pohár fenekére?– Próbálom én. – Szünet. – De sohasem sikerül.– Úgy értsem, hogy nem lépsz vissza a Trumbull-ügyben?– Késő. Nem tehetem.– A lehetséges következményekre való tekintettel sem? Hancock csaknem

bizonyosan ragaszkodni fog ahhoz, hogy mondj le, és térj vissza Virginiába.– Hadd ragaszkodjék!– Judson, mit akarsz bebizonyítani magadról?– Hogy mondtad?– Kit akarsz meggyőzni az önállóságodról? A férfiasságodról?Judson lecsapta a madeiráspoharat.– Semmi kedvem kényes kérdésekről diskurálni…Jefferson legyintett.

– Nincs itt semmiféle kényes kérdés. Én úgy látlak téged, ahogy te nem láthatod magadat. Időnként hagyod, hogy az igazi természeted felszínre kerüljön. Ilyenkor sugárzik belőled az értelem, a legmagasabb rendű erkölcsi bátorság. Azután mintha szem elől tévesztenéd ezeket az értékeket. Vagy szándékosan elfojtod őket. Azt hiszem, csak az cselekszik így, aki telve van önutálattal. Az apádat említetted. O az, aki miatt folyton…

– Viszlát, Tom! – Judson nyakán kidudorodtak az izmok. Kifelé indult.– Várj! Hallgass meg! Tönkreteszed magad, olyasmit akarsz bebizonyítani,

amit egyáltalán nem kell beb…Az ajtó csapódása elvágta a folytatást.Judson leviharzott a lépcsőn a High Streetre, amelyen nagy zörgéssel

gördültek végig a vidékről érkező, terményekkel megrakott szekerek. Az éles eszű Tom Jefferson olyan mélységekbe nyúlt, amelyeket Judson nem akart megbolygatni. Nagyon érzékeny mélységekbe…

Ahogy a párás délutáni utcán mendegélt, ügyet sem vetve a rá szegeződő tekintetekre – a várható párbaj botránykő volt az egész város szemében –, lelki szemei előtt megjelent Alice.

Ebbe a szánalmas helyzetbe Trumbullék kergették az asszonyt. Ez a dühös meggyőződés elégséges igazolást nyújtott mindahhoz, amire készült.

Most Alice képe helyén egy másik arc jelent meg. Az apjáé…Igen, Jefferson teljes mértékben rátapintott az igazságra. Bármi is volt a

közvetlen ok, teljesen megmételyezte a gondolkodását az a gyakran rátörő, szinte fékezhetetlen vágy, hogy fittyet hányjon minden bevett szokásnak, minden tekintélynek, hogy az egyik utat válassza, amikor a másik lenne a helyes megoldás…

Ki a hibás? Mintha számítana még valamit is! Vagy bármin változtatna…Nem tért vissza a bizottsági ülésre, bevette magát az első italmérésbe, és

elmerült a levegőtlen homályban, ahol egy darabig biztonságban érezhette magát a világ zord valóságától. Kis idő múlva már a saját belső világát is ugyanolyan távolinak és élettelennek érezte.

IV.

Mennydörgés rázkódtatta meg a törvényhozás épületét. Villámok fénypásztái ragyogtak fel, mintha a pokol tüze tört volna elő a föld méhéből. A vihar végigkorbácsolta Philadelphiát, a szorosan bezárt ablakokhoz verte az esőt, zaja visszhangzott a helyiségben, ahol most is John Hancock ült az elnöki emelvényen.

A teremben felizzott a levegő. Judson arcán patakokban folyt a veríték. Elcsapott egyet a jókora bögölyök közül, amelyek valahogy bejutottak a terembe, hogy megkeserítsék az izzadságban fürdő férfiak életét, akik éppen az álláspontját védelmező John Dickinsont figyelték.

–…ennélfogva nem támogathatom igaz lelkiismerettel a javaslatot, amely a tegnapi napon Mr. Harrison elnökletével került megvitatásra a bizottsági ülésen, s amely az egész Kongresszust képviseli…

Ez a zavaros beszédű alak idegesítette Judsont. Most kezdett kijózanodni, és egyáltalán nem érezte jól magát. Szeretett volna kimenni, keresni egy csapszéket, hogy a szomját olthassa.

Milyen nap is van ma? Elvesztette a fonalat…Hirtelen az agyába villant, hogy július másodika van. Holnap kell kiállnia

Trumbull ellen, segéd nélkül. Talán a párbaj feltartóztathatatlanul közelgő időpontja tartotta állandó kábulatban az elmúlt héten. Csak ennyi, Alice neve fel sem merült, az asszony nyomtalanul eltűnt.

Pislogott, hirtelen még morózusabb hangulatba került. Nagy zajjal fészkelődött a székében. Erezte a mellette ülő Lee fivérek és George Wythe rosszalló pillantását. Még Jefferson is nagyon barátságtalannak tűnt, miközben az elkészült nyilatkozattervezet egy példányát forgatta. Dickinson őrjítőén unalmas hangja csak nem akart elhallgatni.

Judson ernyedten, unottan, közönyös érzéketlenséggel ült. A pokolba mindegyikükkel! Mi köze van neki ehhez a gőgös társasághoz? Pontosan annak érezte magát, aminek Angus Fletcher mindig is nevezte. Senkiházinak.

Mi az ördögöt beszél ez az idióta Dickinson?–…határozottan szemben álltam a túlkapásokkal, amelyeket Őfelsége

miniszterei elkövettek…Néhány sétabot helyeslően a padlóhoz koppant. Megint dörgött az ég, és

vakító fehérség villant az eső áztatta ablakokon kívül.–… és teljes nyíltsággal ítéltem el eme túlkapásokat azokban a

közleményekben, amelyeket önök is jól ismernek. Úgy vélem azonban, hogy semmi sem menthet meg a katasztrófától, ha a javaslat elfogadása mellett határozunk a mai szavazásnál. A függetlenséget követelőknek kedvezni annyit tesz, mint lángba borítani a házunkat télvíz idején, mielőtt másik födélről gondoskodnánk a fejünk fölé. Kérem önöket, hogy fontolják meg a totális háború következményeit, ami pedig bizonyosra vehető egy ilyen nyilatkozat után. Gondoljanak a Bostonhoz hasonló nagyvárosokra, amelyeket Őfelsége katonái nem fognak szép csendben kiüríteni, inkább romba döntik és porig

égetik őket! Hírszerzőink máris azt jelentik, hogy határainkon nyüzsögnek a brit tisztek, akik szövetségeseikként ellenünk tüzelik az indián törzseket. Mire vezethet ez, ha nem a telepesek lemészárlásához, akik példának okáért az én Pennsylvaniám nyugati végein választottak lakóhelyet maguknak? Ezen túlmenően egy elhúzódó háború csak összeomlást eredményezhet mindkét oldalon. Pénzügyi értelemben romba döntené Angliát, bennünket nemkülönben…

– Pokolba ezzel az unalmas és kibírhatatlan gyáva fecsegéssel! – ordította Judson, és talpra ugrott. – Úgy gondolom, nem arról vitatkozunk, hogy mi jó üzlet és mi nem! Az a vita tárgya, hogy a szabadságot vagy a zsarnokságot választjuk. A bátorságot vagy a gyávaságot!

Felháborodott suttogás futott körbe a teremben. Hancock fagyosan nézett, és kopogva csendet kért.

– Mr. Fletcher, legyen szíves! Majd megkapja a szót, amikor sorra kerül.Judson elvörösödött és leült. Újra émelygést érzett. Mindenünnen dühödt

tekintetek szegeződtek rá. Dickinson láthatóan feldühödve, egyetlen rövidre fogott kijelentéssel fejezte be felszólalását.

– A továbbiakban nem lehetek részese az itt folyó ténykedésnek.Döbbent csend.– Úgy értsem, Mr. Dickinson, hogy a továbbiakban ki óhajtja vonni magát e

Kongresszus tanácskozásaiból? – kérdezte Hancock feldúlt hangon.– Úgy!A hirtelen támadt csendbe ágyúlövésként hasított egy mennydörgés a fekete

égbolton. Dickinson gyötrelmes nyíltsággal folytatta.– Tudatában vagyok annak, hogy ezzel a mai lépésemmel megsemmisítő

csapást mérek arra a kérészéletű népszerűségre, amelyet esetleg eddig élveztem az angolok szabadságjogainak védelmezőjeként. Mégis inkább örökre lemondok a népszerűségről, semhogy honfitársaim élete és boldogsága ellen szavazzak.

Miközben John Dickinson helyet foglalt, a sétabotok kopogásának újabb hulláma söpört végig a termen, helyeslés fogadta erkölcsi bátorságát, ha végső álláspontját nem is. Judson elfojtott egy böffentést.

Hála istennek ő sosem bíbelődött ilyen lelkiismereti finomságokkal – bár,talán nem kellett volna ilyen durván Dickinsonra támadnia. Kivárhatta volna a sorát, megfelelő formába önthette volna az ellenvetéseit…

Egy villámlás félbeszakította gondolatait. Felkapta a fejét, ahogy John Adams nagy hangon szót kért. Az egyik hosszú ablak fehéren csillogó felületén egy szellemalak jelent meg.

Egyenes haj.Petyhüdt ajkak.Kísérteties kék szem…Judson reszketve eltakarta az arcát. Hideg veríték öntötte el, felkavarodott a

gyomra.– Judson! Rosszul vagy? – suttogta Tom Jefferson szorosan mellé hajolva.– Részeg – hallatszott egy gúnyos hang.– A reggelim – mondta Judson rekedten. – Úgy látszik, romlott volt a

kolbász. – A gyomra egyre vadabbul kezdett háborogni. Fanyar íz jött fölfelé a torkán…

Elbotorkált az ülésétől, hallotta a kiáltásokat a teremben. Hancock ellenséges pillantást vetett rá, amint a csukott ajtó felé rohant, attól félt, hogy erőt vesz rajta a rosszullét, mielőtt kijutna innen.

A rosszullétének semmi köze sem volt holmi reggelihez. Aznap nem evett kolbászt, se romlottat, se egyebet. Egyáltalán semmit sem evett. Mindössze öt – vagy talán hat? – korsó sört fogyasztott el.

Most ott okádott a törvényhozás udvarán a szakadó esőben. Ahogy megpróbált visszamenni, megcsúszott a lépcsőn, a villámfényben megjelent előtte Trumbull disznófeje. Négykézláb mászott fölfelé, egyre öklendezve, önkívületben…

Aztán a lépcső az arcához csapódott.Végül egy hangot hallott. Valahonnan ismerős volt…Hátrafordította a fejét, megint a nevén szólították. A fekete ég előtt meglátta

Tom Jefferson csuromvizes alakját. Jefferson lehajolt, hogy talpra segítse.– Állj fel, Judson!– Sajnálom! – dünnyögte Judson. – Elnézést a jelenetért. Az a rohadt rossz

kolbász…Jefferson szomorúan végignézett Judson bemocskolt öltözékén.– Bármi volt az oka, az egész küldöttség egyetért abban, hogy le kell

mondanod, mégpedig azonnal. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de túlléptél minden határt. Hancock még mindig őrjöng, amiért félbeszakítottad Dickinsont. Bármilyenek is a nézetei, Dickinsont tisztelet övezi – és ennek megfelelően kell bánni vele. Hancock utánad jött volna, hogy elnáspángoljon, ha nem zajlik le az a sokkal fontosabb ügy a Kongresszus előtt.

Dörgött az ég, úgy morajlott, mintha meghasadt volna a föld. Az eső közéjük vágott, és Judsont olyan gyűlölet fogta el Tom Jefferson halk szavú ereje iránt, mintha a saját gyengeségétől undorodott volna.

Szája sarkából kitörölte a fanyar ízt.– Én is sajnálom. Szerettem volna ott lenni, amikor a határozatot…Jefferson megrázta a fejét.– Megtörtént. Majdnem két órája fekszel itt.– Megvolt a szavazás?– Igen.– És az eredmény?– Tizenketten mellette, ellenszavazat nélkül, New York tartózkodott. Holnap

hozzákezdünk a dokumentum végleges megszövegezéséhez.Jefferson nem tudta leplezni viszolygását.– Rád azonban egy sürgetőbb kötelezettség vár. Tudod, Judson, volt úgy,

hogy erőt adtál ennek a gyülekezetnek. Nagyon szerettem volna, ha lett volna elég erőd, hogy végigkísérd ezt a vállalkozást.

Sarkon fordult, és eltűnt a törvényhozás épületében. Az ajtó döngve becsapódott.

Judson megalázottnak, tisztátalannak érezte magát. A gyomra még mindig háborgott, ahogy ott állt a zuhogó esőben. A víz a szenny javát lemosta a ruhájáról, de agyát és lelkét nem tisztíthatta meg a bűzhödt szagtól.

V.

Másnap a kora reggeli fényben Judson szemben állt Tobias Trumbull-lel és magas, önelégülten vigyorgó inasával a Delaware folyó menti juharligetben. Judson lova a közelben volt kipányvázva. Távolabb egy nagy, elegáns négyes fogat körvonalai derengtek a hajnali ködben, az öreg néhány jóakarója jött el, hogy bátorságot öntsenek belé.

Trumbull hüvelykujjával idegesen dobolt pisztolya oldalán.– Még egyszer kérdezem önt, uram. Hol van Alicia? – lihegte a vén tory.– Nem tudom, nem is láttam őt.Förtelmesen érezte magát. Másnapos gyomra még mindig nem jött rendbe.

A keze reszketett.– Hazudik! – mondta Trumbull. – Ocsmány hazudozó!Judson kis híján nekiesett a dagadt bolondnak. Ehelyett inkább az inashoz

fordult.– Kezdjünk hozzá!Az inas elégedett képpel egy friss nyomra mutatott a sáros talajon.– Ettől a vonaltól indulnak, egymásnak háttal. Számolásra lépnek. Tízre

megfordulnak és tüzelnek.

Csövével felfelé tartva a pisztolyt a két férfi elfoglalta a helyét. Judson aggódott, hogy a lőpor és a töltény hogy viseli ezt a nedves időt. A langaléta hangosan számolni kezdett.

– Egy.A két párbajozó előrelépett, távolodni kezdtek egymástól. Judson tudatosan

próbálta megnyugtatni pisztolyt tartó kezét.– Kettő. Három.A hullámzó folyót szegélyező fák még csuromvizesek voltak a tegnapi

vihartól. Judson hajnal előtt felkelt, de az utcák már tele voltak járókelőkkel. Az emberek elindultak, hogy utánajárjanak a hihetetlen hírnek. A törvényhozásban az előző nap megszavazták az elszakadást – így tudta mindenki…

– Négy. Öt.Felhúzta a pisztoly kakasát, hallotta saját ziháló lélegzetét. Mi történhetett

Alice-szel?– Hat. Hét. Nyolc.Csizmája tocsogott az átázott talajon. A fülledt, párás reggel temetői

hangulatot árasztott. Épp alkalmas nap a halálra…Az isten verje meg, elég ezekből a gondolatokból. Csak ki kell használni az

időt, nyugodtnak kell maradnia. Trumbull biztos mellétrafál…– Kilenc.Egyszerre dühroham tört rá minden és mindenki ellen, már-már elvesztette a

nehezen megszerzett uralmat pisztolyt tartó keze fölött.– TÍZ!Megfordult, üggyel-bajjal megőrizte hidegvérét. Látta, ahogy a kötélverő

királypárti tulajdonosa ráemeli pisztolyát, céloz…Judson mozdulatlanul állt, keskeny céltáblaként teste jobb oldalát mutatta

ellenfelének. Trumbull alkarjának remegése előre jelezte a végeredményt. Egy vörös villanás, egy füstbodor – a pisztoly elsült. Trumbull egy lépést tett hátra, miközben Judson hallotta, hogy a golyó egy jó méterrel a mellkasa mellett süvít el.

Az ostoba nyomorult, így elpuskázni…!Ha most sebzésre céloz, azzal a dolog el lesz intézve. Ez lenne az értelmes

megoldás. Lassan fölemelte a párbaj pisztolyt, karját teljesen kinyújtotta, a célra tartotta a csövet. A langaléta inas feszülten állt, nyilvánvalóan félt, hogy a gazdája megfutamodik.

Trumbull helyben maradt, de ez szemmel láthatóan nagy erőfeszítésébe került. Judson szája kárörvendő mosolyra nyílt, amint észrevette a nedves foltot

Trumbull nadrágjának elején. A bal vállára célzott, és kezdte meghúzni a ravaszt…

De nem a nevetséges, gyáva toryt látta maga előtt, hanem a saját apját, egy kísértetet a folyóról felszálló ködben…

Minden tudatos megfontolás nélkül kissé balra húzta a csövet, és tüzelt. Trumbull felsikoltott, megpróbált félrehajolni, de túl lassú volt. A golyó a halántékán találta el, és szilánkos lyukat nyitott rajta, mely a gyenge fényben feketének látszott.

A döbbenet és borzadály kiáltásai hallatszottak a kocsiból. A langaléta inas félrelebbentette köpenyét, jobb kezével az övéhez kapott. Judson egy pillanatra gratulált magának. Számított ugyanis efféle álnokságra. Az inas pisztolyt rántott, amint átlépett gazdája földre zuhant testén…

De Judson közben maga is elővett egy másik pisztolyt a kabátja alatti rejtekhelyről. Felhúzott kakassal maga elé tartotta a fegyvert.

– Párbaj volt, tisztességesen lőttem. Sétáljon szépen a folyóhoz, és dobja a fegyvert a vízbe.

A langaléta alak nem mozdult.– Dobja el, vagy lelövöm! – kiáltotta Judson. – Azok a finom úriemberek

pedig a kocsiban tanúsítani fogják, hogy maga támadott rám.A fenyegetés hatott. A nyurga fickó füstölögve a folyópartra caplatott a

magas fűben. Fegyverét a vízbe hajította. Judson nevetett, de az arca fehér volt, mint koponya a sötétben. A másik pisztolyt a föld felé tartotta, tüzelt, és amikor a lövés zaja elenyészett, kettejük közé dobta a fegyvert.

– Ez az, amelyiket vissza akarta venni – kiáltotta. A lovához ment, nyeregbe pattant, és a Philadelphiába vezető, szekérnyomoktól hepehupás út felé fordította az állatot.

Bár tisztességes párbajt vívtak, Judsonnak nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy miféle történetek fognak keringeni róla. Segédje nem volt – tehát saját tanúja sem. Philadelphiában forró lett számára a talaj. Nemcsak hamis pletykák, sokkal rosszabb is várt volna rá.

A ló patáiról nagy, ragacsos sárcsomók röpködtek a városba vezető úton. Judson csak most érezte a párbaj utáni zaklatottságot, izzadt, reszketett, és zsibbadt aggyal töprengett, hogy tulajdonképpen kit is lőtt agyon a Delaware partján.

VI.

Fáradtan nyitotta ki Windmill Street-i szállása ajtaját – és amint belépett, hirtelen megállt.

– Alice! Úristen, mi történt veled?Az asszony rongyosan és mocskosan tántorgott előtte.– Judson! Ma reggel volt a…– Hol voltál mostanáig? Hol? – kiáltotta a férfi, és előrerontott.Alice ellökte a kezét. Judson újabb megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy

az asszony lázas. Pupillái kitágultak. Mocskos ruhája barna volt a sártól, vagy fél tucat helyen végighasadt. Szája mindkét szögletében csúnyán nedvedző seb éktelenkedett.

– Mit törődsz vele? – mondta olyan végtelenül szánalmas arckifejezéssel, hogy Judson alig tudott erőt venni magán, hogy ránézzen.

– A nagynéném férje…?– Meghalt. – Judson nyelt egyet. – Adtam neki egy lehetőséget. Alice! –

lépett az asszony felé –, hadd fektesselek le! Meg kell mosakodnod. Te beteg vagy. Úristen, te lány, csak nem egész mostanáig az utcákon csatangoltál?

Ahogy felé nyúlt, az asszony egyetlen rövid, vad üvöltést hallatott, és elszaladt mellette, ki az ajtón, le a lépcsőn.

Judson utána rohant, a nevét kiáltozta. De a reggeli ködben nyomát vesztette.

Egy háztömbnyit futott a Windmill Streeten az egyik irányba, egy háztömbnyit a másikba.

Az asszony eltűnt.Tudta, hogy nem sokat tehet, hogy helyreállítsa Alice megbomlott lelki

egyensúlyát, mégis komoly felelősséget érzett a biztonságáért. Nem szerelem volt ez, semmi olyasmi. Csak tudta, hogy Alice-nek nincs senkije, aki megvédhetné saját magától. Ahogy Judsonnak sem volt senkije.

Fontolóra vette a lehetőségeket. Szálljon lóra, és keresse újra? Nem, ezt már egyszer megpróbálta, és semmi eredmény.

Mégsem tudta sorsára hagyni, amikor nyilvánvalóan rettenetes idegállapotban volt. Felfelé indult a lépcsőn, hogy megszabaduljon átnedvesedett, sártól mocskos ruháitól, amikor lenézett, és a szemébe ötlött valami, amit addig nem vett észre…

Meztelen lába nyoma sötétlett a napszítta deszkalépcsőn. Lábujjak és talpak nyirkos, vörösesbarna foltjai.

Leguggolt, megtapogatta.Vér volt.Vajon mióta mászkálhatott így? Milyen fájdalmai lehettek? Judson lehajtotta

a fejét, úgy siratta a szerencsétlenségét.

VII.

A nap hátralevő részét hiábavaló kutatással töltötte. Napszálltakor kimerülten egy kocsmába tért. Alig hallotta az élénk beszélgetést – meg a hangos vitatkozást –, amely a törvényhozásról terjengő legújabb hírek körül kavargott. Igen, a Kongresszus hamarosan elfogadja a nyilatkozat végleges szövegét…

Semmivel sem törődve, Judson egyre mélyebb részegségbe süppedt…Eljött a reggel. Fején egy púppal és üres pénztárcával tért magához egy

sikátorban, két háztömbnyire a lebujtól, ahol eszméletlenre itta magát.Feltápászkodott, eltántorgott a legközelebbi utcáig. Egy rikkancs a csengőjét

rázta. Judson elsétált mellette, azután megütötte a fülét a legényke kiáltozása.– A Trumbull család rokonának tragikus halála!Kitépett egy újságot a fiú kezéből, és siránkozó tiltakozásával mit sem

törődve olvasni kezdte a nyomdafestéktől még nedves lapot. A történet rövid volt.

Előző este egy asszony holttestét halászták ki az egyik folyami móló közelében. A nő egy bizonyos Alicia Amberly volt, az angliai Parkhurst grófjának leánya, a néhai Amberly alezredesnek, Őfelsége hadserege tisztjének özvegye, házassága révén pedig unokahúga Tobias Trumbull úrnak, aki egy lovagias ügyből kifolyólag szintén ugyanaznap lelte halálát. Trumbull felesége – akinek a bánat szinte az eszét vette – azonosította a nyilvánvalóan öngyilkosság következtében vízbe fulladt nőben a Parkhurst-vagyon örökösét.

Judson odahajította az újságot a fiúnak, és továbbindult, a kimerültségtől már nem is érzett fájdalmat. Most az volt a kérdés, hogy ő maga túl akarja-e élni a szerencsétlenséget, amit teremtett maga körül.

VIII.

Számtalan gyarlóságát azonban még egy kínzó fogyatékosság is tetézte: nem volt elég ereje ahhoz, hogy véget vessen az életének, és ezáltal törölje el a bűnt.

Az elkövetkező pár napban sokszor gondolt erre, ahogy magányosan üldögélt a Windmill Street-i lakás csendjében, és ivott. Odakint egymást

követték a rikkancsok kiáltozásai, miszerint a Kongresszus végül jóváhagyta a függetlenségi nyilatkozat szövegét.

Ez végre felrázta Judsont tompultságából. Keresett valami aprót, lement az utcára, és vásárolt egy szórólapot – ez is afféle hevenyészett nyomtatvány volt, látta az elmosódott betűkről. Visszament a lakásba, és elolvasta a híreket.

Negyedikén, csütörtökön, annak rendje és módja szerint elfogadták A tizenhárom amerikai állam egyhangú nyilatkozatát, és Hancock, a Kongresszus elnöke alá is írta, „akkora betűkkel, hogy a ködös Albionig is ellátsszon”. Judson ráeszmélt, hogy már szombat reggel lehet. Gyorsan tovább olvasott.

A nyilatkozat valamennyi kongresszusi küldött által történő hivatalos aláírására legalább egy hónapig nem kerülhet sor. Jefferson szövegének egy javítgatott példányát átadták egy Matlack nevű nyomdásznak, hogy letisztázza egy szép pergamenlapra. Más példányokat futár visz a hadsereghez és a nagyobb városokba. A philadelphiaiak a szórólap szerint nyolcadikán ismerhetik meg az okirat tartalmát a nyilvános felolvasáson, amelyet a törvényhozás udvarán ejtenek meg.

Judson hirtelen azt érezte, éhes. Éhes és éber. Nem lett jobb a kedve, de makacsul érezte, hogy él. A dráma a végkifejlethez ért. Úgy gondolta, hogy el kell mennie arra a felolvasásra, hogy megtudja, mi lett ebből az egészből. Miközben még egy italt töltött magának, úgy határozott, hogy a segédszínésznek, még ha elfuserálta is a maga csekély, szinte jelentéktelen szerepét, akkor is joga van, hogy jelen legyen a finálénál.

Az elmúlt napok borzalmai ellenére Judsont mégis ellenállhatatlan büszkeség fogta el, ha arra gondolt, mit vittek véghez Philadelphia városában. Ha ő maga nem volt is befolyással a világ dolgaira – mint ahogy tudta, hogy nem volt –, legalább abban a kitüntetésben része volt, hogy ott lehessen az utolsó felvonásnál. Ez a gondolat elégnek bizonyult, hogy félretegye a borosflaskát, és valami harapnivaló után nézzen, hogy ereje visszatérjen.

Hétfőn ott lesz a törvényhozás udvarán. Utána elég ideje lesz, hogy kikecmeregjen ebből a szomorú állapotból.

IX.

Hétfő reggel legalább ezer ember tolongott a törvényhozás épülete körül. A tömeg zsúfolásig megtöltötte az udvart, egy része kiszorult az utcákra, mindenütt izgatott beszélgetés hallatszott. Némelyik arcon félelem tükröződött. Mások nagy hangon szájaltak, hogy a gyarmatok most majd móresre tanítják György király katonáit.

Judson lova kötőfékét egy póznára hurkolta, egy csomó másik mellé, utat tört magának az udvar bejáratához, és némi mérgelődés és lökdösődés árán sikerült elég jó helyet szereznie. A tömeg figyelme egy kerek dobogóra összpontosult, amely máskor a Természetrajzi Társaság teleszkópjának emelvényéül szolgált. Ezen a délelőttön azonban nem az égbolt tanulmányozásán fáradozó tudósok valamelyike hágott az emelvényre – kezében pergamenívekkel. Judson felismerte a férfit, akit már korábban is látott a törvényhozás környékén: John Nixon volt az a helyi Közbiztonsági Bizottmányból.

Judson végigpásztázta az arcokat, és fáradtan elmosolyodott. Nagyon kevés tehetős ember volt jelen. Többnyire egyszerű dolgozó embereket látott, már amennyire az öltözetükről meg lehetett ítélni őket.

Azután egy vagy két sorral előrébb három ismerős hátat fedezett fel: Tom Jeffersonét, dr. Franklinét és John Adamsét. Lelkesült hangon beszélgettek. Judson nem akarta, hogy észrevegyék. Valami mégis arra késztette, hogy eléggé közel húzódjék, hátha valamit elcsíp a beszédükből.

–… és az eljövendő nemzedékek hatalmas eseményként ünneplik majd ezt a napot! – mondta Adams. – Úgy emlékeznek meg róla, mint a szabadulás napjáról! Színpompás parádékat tartanak! Ünnepi játékok és felvonulások követik egymást, díszsortüzek dördülnek, szólnak a harangok, örömtüzek gyúlnak, és ünnepi díszkivilágítás ragyogja be az egész kontinenst, egyik végétől a másikig – mostantól kezdve!

Judson hallotta Jefferson válaszát is.– Joggal vagy boldog és büszke a nagy műre, John. Hiszen te voltál a

főépítésze.– Sohasem hittem volna, hogy megérem ezt az órát – szólt Franklin, és

mélyet sóhajtott. – Emlékeztek még, mint mondtam az órákról?– Hát persze – mondta Adams. – Azt, hogy tizenhárom gyarmatot együttes

cselekvésre bírni éppen annyi, mintha azt akarnánk elérni, hogy tizenhárom óra, amelyet tizenhárom, egymástól homlokegyenest különböző órás fabrikált, mind egyszerre üssön. Tényleg elég valószínűtlen dolog!

– Mégsem lehetetlen, mint látható – mondta Franklin. – Megcsináltuk,. Isten segítségével.

– Reménykedjünk jámbor szívvel, hogy a következményeket is túléljük! – tette hozzá Jefferson fanyar mosollyal.

– Ugyan már, Tom – korholta Adams –, félre a csüggedéssel! Legyünk együtt az ünneplésben!

– Lógni úgyis külön-külön fogunk – tréfálkozott Franklin.Nixon igyekezete, hogy a tömeget lecsendesítse, végre eredménnyel járt. A

csend hulláma gyűrűzött végig a sorokon a kerek emelvénytől indulva. A tiszta, erős férfihang elhallatszott a kapukig és az odakint tolongó sokasághoz.

– „íme a tizenhárom államot tömörítő Amerikai Egyesült Államok egyhangú nyilatkozata, amely megszavaztatott a különféle államoknak a Kongresszusban összegyűlt küldöttei által július hó negyedikén…”

Taps, itt-ott éljenzés. Nixon várt. Ezalatt Judson hallotta, amint Jefferson Adamshez szól:

– Láttam néhány példányt, amit Matlackéről másoltak le. Te jóisten, mit fognak rólunk gondolni, amikor azok a példányok Bostonba vagy Richmondba érnek!

– Miért, mi a baj velük? – kérdezte Adams.– A helyesírás! Az írásjelek! Fittyet hánynak mind a jóváhagyott

változatnak, mind a józan észnek, mind bármely valaha volt szokásnak…Adams nevetett, majd csendre intette az ifjú virginiait. Nixon folytatta:– „Amikor az emberi történelem eseményei folytán egy népnek szükséges

lesz felbontania a politikai kapcsokat, amelyek egy másik néphez kötik, és magára vállalnia a föld hatalmai közt azt a külön s egyenlő helyzetet, amelyre a természetnek s a természet Istenének törvényei feljogosítják, az emberi faj iránti tisztesség elvárja, hogy előadja azokat az okokat, amelyek e különválásra indították…”

Néma csend támadt, a sokaság mohón csüggött minden egyes szótagon. Judsont olyan hátborzongató érzés fogta el, mintha valaki figyelné. Kissé elfordította a fejét, és a téglakerítés tetejére felkapaszkodva meglátta a bádogost, akitől a lakását bérelte. A kis öregember a homlokát ráncolta, ősz fürtjei lengedeztek a júliusi szélben. Mintha tekintetével valamit jelezni akart volna Judsonnak. De hogy pontosan mit, azt Judson nem tudta kitalálni. Ismét a felolvasásra fordította a figyelmét.

– „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett…”

Éljenzés.– „…hogy Teremtőjük bizonyos elperelhetetlen jogokat adományozott nekik,

melyek közé tartozik az élethez, a szabadsághoz és a boldogság utáni törekvéshez való joguk. Hogy mindeme jogokat biztosítandó, az emberek kormányokat hozzanak létre, amelyek jogos hatalmukat a kormányzottak beleegyezése által bírják. Hogy bármikor, amidőn egy kormány nem tartja

tiszteletben ezeket a jogokat, a népnek jussa van megváltoztatni vagy hivatalától megfosztani és egy új kormányt felállítani, alapjait oly elvekre helyezni és hatalmát oly módon megszervezni, amely szerintük a legvalószínűbben biztosítja biztonságukat és boldogságukat…”

A tömeg kezdett türelmetlenkedni. Jefferson felkavaró mondatai már túl fennköltek voltak az átlagember ízléséhez képest. Rövidesen azonban Nixon egy olyan szakaszhoz ért, amely felrázta az embereket, akik tébolyult ujjongásban és tapsviharban törtek ki. A szónok terjedelmes bűnlajtsromot olvasott fel, mely szerint Nagy-Britannia jelenlegi királya a méltatlanságok és bitorlások kútfeje. A tömeg minden egyes újabb vádpont elhangzását az előzőnél is nagyobb, ujjongó lelkesedéssel üdvözölte, egyértelmű volt, hogy a nyilatkozatnak ez a szakasza bizonyul majd a legnépszerűbbnek, ezt fogják a leggyakrabban idézni az elkövetkezendő években.

– „A törvényhozó testületeket szokatlan, kényelmetlen helyeken és a közös nyilvántartások őrizeti helyeitől messze hívja össze, csak abból a kizárólagos célból, hogy elfárassza a küldötteket, s azok döntéseibe beleegyezzenek…”

Judson figyelme kissé elkalandozott, tekintete felfelé tévedt a törvényhozás épületének harangtornyára, amelyen egy felfelé kúszó alak körvonalai rajzolódtak ki a kék nyári égbolt előterében. Ismét odafordult, és a fal tetején üldögélő bádogosra bámult. Az emberke azonban Nixonra figyelt.

– „Hogy adót vet ki ránk beleegyezésünk nélkül. Hogy sok esetben megfoszt bennünket az esküdtszék jótéteményétől…”

Judsont nem hagyta nyugodni a bádogos előbbi pillantása. Mintha figyelmeztetni akarta volna valamire. De mire? Nem tudott rájönni. Ha véget ér a felolvasás, ki kell találnia.

– hengereinken rabolt és partjainkon fosztogatott, felégette városainkat, és lerombolta népünk hajlékait…”

Miközben az érces hang tovább zengte a vádakat, Judsont ismét elfogta a megalázó érzés, hogy képtelen volt betölteni azt a szerepet, amelyet bátyja jóhiszeműen rábízott. Bárcsak mindvégig ott ült volna a Kongresszusban! A Fletcher név – amelyet ő visel, és persze Donald is – ott díszlene a többiekével együtt, akik végül aláírják a letisztázott példányt…

Szája lebiggyedt. Ahogy maga mondta Jeffersonnak, nem mindenki lehet nagy vagy fontos ember. Egyesek esendőbbek, ezek elbuknak…

Ismét borzalmas, önmarcangoló érzés töltötte el, amelyet csak Nixon egyre feljebb emelt hangja csillapított. A felolvasó nyilvánvalóan elérkezett a dokumentum zárószakaszához.

– „Ennélfogva mi, az Amerikai Egyesült Államok képviselői, kik egy kongresszusba összegyűltünk, a világ legfőbb bíráját hívjuk bizonyságul szándékunk tisztasága iránt, s ezen gyarmatok jóakaratú népének nevében s reánk ruházott hatalmunknál fogva ünnepélyesen közhírré tesszük és kinyilatkoztatjuk, hogy ezek az egyesült gyarmatok szabad és független államok, s jog szerint azok is kell hogy legyenek; hogy az angol koronával való minden egybeköttetéstől felmentetnek, és hogy minden politikai kapocs köztük s Nagy-Britannia között ezennel megszűnt, s teljesen meg is kell szűnnie; és hogy mint szabad s független államoknak, teljes hatalmuk van háborút üzenni…”

A tömeg erre a mondatra lecsendesedett.– „… békét kötni…”Felbolydulás, itt-ott suttogás, talán hamar elrendeződik a konfliktus.– „…másokkal szövetségbe lépni…”„Franciaország” – gondolta Judson. Bárcsak Franciaország nyíltan a

szárnyait bontogató ország segítségére sietne!– „… kereskedést űzni és minden olyan tevékenységet folytatni s mindazt

cselekedni, amihez független államoknak jussuk lehet. És ezen nyilatkozat megerősítésére, az Isteni Gondviselésbe vetett bizodalommal, alulírottak kölcsönösen egymásnak kötjük le…”

Judson felpillantott, több mozgást látott a harangtoronyban. A kötelek megmozdultak.

– „… életünket, javainkat és szent becsületünket.”Elszabadult a pokol. Az emberek ordítoztak, dobogtak a lábukkal, tapsoltak

és sírtak. Judsont mindenfelől lökdösték, taszigálták, ahogy a tömeg lármás helyesléssel nyugtázta a hallottakat. A férfi szerette volna elhagyni az udvart.

Tom Jefferson megfordult, vörös haja lángként ragyogott a napsütésben. Tekintetük találkozott. Jeffersoné hirtelen elszomorodott.

Úgy tűnt, mintha már éppen mondani próbálna valamit az egyre fokozódó tolongáson át, amely tovább erősbödött, ahogy a törvényhozás tornyában megkonduló óriási harang megreszkettette a levegőt. Judson szégyenkezve elfordult.

Bimm-bamm! – szólt a harang, minden ütésre hosszan zengett. Ahogy Judson keresztülverekedte magát a tömegen, azt hitte, hirtelen valami fülbaja támadt. Úgy hallotta, a mennybolt az egyik végétől a másikig visszhangozni kezd. Mindenféle fajta harang szólt, és mind-mind az első jeladásra válaszolt, amely a szabadságot kiáltotta világgá, betöltve az eget érces muzsikájával…

BIMM-BAMM!

A szabad és független amerikai államszövetség! Judson szégyenkezés nélkül törölgette a könnyeket a szeméből. Igen, őt el fogják felejteni. De most mégis itt van.

BIMM-BAMM! BIMM-BAMM!Az öreg bádogos lekászálódott a falról, és Judson felé furakodott, szemmel

láthatóan nem volt rózsás kedvében.– Mr. Fletcher!… Ne taszigáljon már, jóasszony, nem látja, hogy dolgom

van?!… Mr. Fletcher! Maga énelőttem jött el a Windmill Streetről…– Úgy van. Hát aztán?– Magam is indultam volna, amikor egypár uraság járt ott. Magára

vadásztak.A bádogost láthatóan felzaklatta, hogy így megbolygatják az ő csendes

életét. Judson összevonta a szemöldökét, szürkéskék tekintete megkeményedett.– Nem tudok róla, hogy bármiféle uraságok keresnének.– Elég randa pofák voltak köztük. Meg egypár mordály is akadt náluk. Tory

uraságok voltak, azt hiszem, azok lehettek.Trumbull atyafisága. Még szerencse, hogy eddig nem került az útjukba.– Mr. Fletcher, én nem akarok bajt! Ha vissza akar menni a lakásba, a maga

helyében várnék, amíg besötétedik. Elegem van a civakodásból, nem akarom, hogy tönkretegyék a házamat…

Judson szinte azonnal elhatározta magát. Megrázta a fejét.– Nem hiszem, hogy visszamegyek. Nincs ott semmi értékes holmim. Az

elszámolással pedig rendben volnánk, igaz?– Persze, kvittek vagyunk. De mihez kezdjek az otthagyott cók-mókjával?– Adja el, égesse el, törődöm is én vele!Sarkon fordult, és fürgén áthaladt a tömegen, miközben egyre zúgtak a

harangok. Pár pillanat múlva nyeregbe pattant, és utat vágott magának az ünneplő sokaságon, oda sem figyelve, hogy csapkodó ostora kit ér.

X.

1776. július nyolcadika kora délutánján Judson Fletcher már délnyugati irányban lovagolt a Delaware mentén. Hazafelé tartott Virginiába.

Tudta, hogy az apja mennyire kitart az elhatározása mellett. Sermon Hillben tehát nincs keresnivalója. De ezzel a kérdéssel később akart foglalkozni. Mindenképpen Virginiát kellett választania. Más földet nem ismert ezen kívül.

Eh, ugyan mit is számít, hogy hol él az ember, ha úgy látszik, hogy mást se tesz, csak egyre pusztítja magát meg mindent, ami körülötte van?

Jefferson mégis azt mondta, hogy szerinte egy férfi számára kell hogy legyen egy hely ezen a földön – ebben az országban –, ahol kielégülést talál. Tisztes megélhetést. Békét feldúlt lelkének. Fájdalom, Judsonnak semmiféle világos és határozott elképzelése nem volt arról, hogy hol lehet ez a hely.

Délelőtti jókedve elenyészett a lovaglás fárasztóan egyhangú ritmusában. Valami másban adott igazat Tom Jeffersonnak. A hazafiaknak, akik kockára tették saját boldogságukat és a puszta életüket is egy pergamenlapért – azoknak a férfiaknak, akik olyan eltökéltséggel törekedtek arra, hogy egységet teremtsenek a széttagoltságból –, semmi szükségük sem volt a Judson Fletcheréhez hasonló nevekre a nyilatkozatukon. Nem akartak egy olyan emberrel közösködni, aki ilyen gyalázatos és kárhozott lélek.

De miért kárhozott? Miért?Talán valami levakarhatatlan szennyet hurcolt magában, ahogy az apja

állította? Valami végzetes testi-lelki fogyatékosságot – feltéve persze, hogy létezik egyáltalán olyan jószág, hogy lélek! A vénember az ördög véréről beszélt, de Judson úgy gondolta, hogy a Fletcher-vér helyénvalóbb megnevezés lenne.

Bárhogy hívják a dolgot, semmi esélye nincs az embernek, hogy megmeneküljön a reá váró szerencsétlenségtől? Voltak pillanatok – mint ez a mostani is –, amikor úgy érezte, hogy nincs. Határozott választ azonban sohasem talált. És már a puszta gondolkodás is olyan fáradságos és fájdalmas volt…

Vajon lesz egy ivó amott a révnélf Olyan rohadtul szomjas vagyok…Ahogy lovagolt, a Philadelphiából hallatszó távoli harangzúgás utolsó

foszlányai is lassanként elenyésztek a forró júliusi fuvallatban.Mivé lesz újdonsült nemzete? – ezen töprengett, miközben próbálta

elhessegetni Alice képét, amely hirtelen felrémlett előtte. És mivé lesz ő maga?Uramisten, de szomjas vagyok!És kötözni való bolond is. Hiszen nyilván csak az első kérdés bír

jelentőséggel. A második – akárcsak a rá adható válasz – senkit sem érdekel.

–––––––Második könyv––––––

EMBERPRÓBÁLÓ IDŐK

Első fejezetA KALÓZHAJÓ

I.

A nappali ablakain jégcsapok lógtak, kristályaikon szikrát szórt a ragyogó februári napsugár. A szobába beáradó fény megcsillant a baba sötét szemében, akit Philip Kent előbb magasan a feje fölé lódított, aztán ismét le.

– Jaj, Philip, még megijeszted! – mondta Anne, ahogy belépett. A gyerek, aki éppolyan zömök volt, mint az apja, és hasonlóan vastag szálú, sötét volt haja is, örömteli gügyögéssel cáfolta az iménti szavakat, ahogy Philip gyengéden letette, aztán megigazította rajta a háziszőttesből készült kezeslábast, amelyet Anne saját kezűleg varrt.

– Látod, hogy szereti – mosolygott Philip. Két lépést hátrált, és kinyújtotta a kezét.

– Gyere, Abraham! Gyere a papához!Abraham megint gagyogott valamit, és három bizonytalan lépést tett.

Megbotlott, és sivalkodva elterült.Philip előreugrott. A két látogató úgyszintén, de Anne kapta el elsőnek a

kicsit, a keblére szorította, és kifelé indult vele a szobából.– Már annyira hozzászoktatok, hogy teljes gőzzel rohangásztok a

muskétáitokkal, hogy teljesen elfelejtettétek, hogyan kell a finomabb dolgokkal bánni – évődött Philippel. – Leteszem szundikálni. Azután eszünk.

Amint kiment, George Lumden megtömte cseréppipáját dohánnyal, és megszólalt:

– Stramm nagyfiad van, Philip. Mennyi idős is?– Most tizenhat hónapos.– Remélem, tavasszal minket is megörvendeztet az ég.Lumden lágy szavú, szürke szemű férfi volt, homlokán jókora anyajegy.

Korábban a bostoni brit helyőrség lövésze volt, aztán Philip segítségével átszökött az amerikai erőkhöz – és amerikai menyasszonyához.

A kandallóban pattogó két fahasáb kellemes meleget árasztott. Philip Lumden szemmel láthatóan várandós feleségéhez fordult.

– Bizonyára ez lesz utolsó utatok Concordba a baba születése előtt?

Daisy Lumden bólintott. A dús vörös hajú, dércsípte arcú asszony a férje mellett ült, kezük egybekapcsolódott.

– Látni akarom az apámat, mielőtt lehetetlenné válik az utazás.Még 1775 elején Philip Daisy apjának farmján lakott, messze túl aConcord folyón. A vörös hajú lány a Ware-ház szakácsnője volt Bostonban.

Lumden ott lakott, minthogy királyi rendelet alapján mindenütt a városban katonákat szállásoltak el a polgárok házaiban. A köztük kibontakozó románc érlelte meg a fiú elhatározását, hogy a vöröskabátosok százaihoz hasonlóan kereket oldjon, mivel nem volt kedve részt venni a háborúban azok ellen, akiket angol honfitársainak tekintett.

– Az olvadás ellenére elég bonyodalmas az út Connecticuttól idáig– tette hozzá Daisy.Philip viharvert csizmába bújtatott lábát a tűzhely felé nyújtotta. Hiszen ő

tudta, milyen bonyodalmas!– Az eltávozásom felét lovaglással töltöm Morristownból idáig és vissza. –

Elhallgatott. – De még el sem meséltétek, George, hogyan megy sorotok Connecticutban.

– Jól, nagyon is jól! – mosolyodott el a kiugrott katona. – Szert tettem egy kis kölcsönre a hartfordi másod unokatestvéremtől, és jó hasznát veszem a tanításnak, amit apám warwickshire-i kovácsműhelyében kaptam.

Útitáskájából zsírpapírba burkolt, hosszú, vékony csomagot húzott elő.– A kontinentális seregbe már nem állok be – mondta. – De más módon

kiveszem a részem a harcból. Ide nézz, ezt neked hoztam!Philip meglepődve és örömmel göngyölte ki a csomagot. A napfény

megcsillant a vadonatúj szurony ragyogó fémfelületén.– Nyitottam egy kis vasolvasztót, és szerződés alapján szállítom ezeket a

hadseregnek – magyarázta büszkén Lumden.– Gyönyörű példány! – Philip a kezén egyensúlyozgatta a bajonettet.– És most már megbecsülik. Nem úgy, mint amikor mi meg akartuk tartani

Breed's Hillt. Ma talán az embereink negyede van szuronnyal felszerelve. De napról napra több lesz belőle. Hála neked, George!

Daisy hátrasimított egy elszabadult, rézszínű hajtincset.– Mikor Anne írt, hogy hazajössz, Philip, azt hittük, hogy talán végleg.Philip csettintett a nyelvével.– Szép is lenne! De januárban berukkoltam még három évre.– Kis híján nem marad hadsereg, ahová berukkolhattál volna – jegyezte meg

Lumden.

– Ez bizony igaz.– Connecticutban eszeveszetten bírálták Washington tábornokot. Legalábbis

a múlt hónapig. Azt mondták, rossz parancsnok, az emberek százával szökdösnek haza.

– Nem a tábornok hiányzik, hanem a csapatok – válaszolta Philip. Mégis el kellett ismernie, hogy az 1776-os zord őszi napok elteltével maga is újfent kétségbe vonta a virginiai Fairfax megyéből jött földbirtokos vezetői képességeit. Most, hogy egy időre hazajött, az elmúlt hónapok gyötrelmei elhomályosultak, de az eredményük nem. Az amerikai hadsereg csúfos kudarcot szenvedett.

Augusztusban Washington elveszítette Long Islandet. Azután jött az igazi szégyen: a britek bevették New York városát, és a Howe fivérek – a tábornok, Sir William, a szárazföldi erők parancsnoka, és Lord Richárd tengernagy, akinek vezényletével a haditengerészet hajóraja elzárta a folyami utakat, és partra tette az újabb ezredeket – egyre-másra visszavonulásra kényszerítették Washington hadseregét.

– Úgy hallottuk, hogy Sir William és Fekete Dick Howe felhatalmazást kapott a királytól, hogy megkegyelmezzen a gyarmatiaknak – mondta Lumden.

– Igen, azt hiszem, ez így van. Csakhogy ez még Long Island előtt történt. Különben is hiábavaló fáradság volt, hiszen csupán arra kaptak felhatalmazást, hogy megbocsássák az állítólagos vétkeinket. Arról szó sem volt, hogy foglalkozhatnának azokkal a kérdésekkel, amelyek mindezt kiváltották.

– Néha mégis olyan mulatságosnak tűnik az egész üres szószaporítás – kuncogott Philip. – Howe-ék megpróbáltak tárgyalásokba bocsátkozni Washingtonnal, de nem voltak hajlandók másként szólítani, mint Mr. Washington. Ha tábornoknak titulálják, azzal ugyebár elfogadták volna, hogy van törvényes hatalma! Ezzel pedig tulajdonképpen a tavaly júliusi nyilatkozatot ismerik el. Nos, Mr. Washington elutasította, hogy ilyenformán levelezgessen velük, mire Howe-ék megpróbálkoztak a „George Washington uraság, et cetera” titulussal – úgy okoskodva, hogy ez az et cetera bármit jelenthet, amit a címzett óhajt! Washington ezeket a leveleket is visszaküldte. Végül aztán a Howe fivérek belefáradtak abba, hogy a partok előtt vesztegeljenek, és partra szálltak Long Islandnél.

– A katonák pedig megfutamodtak! – szólt Daisy ajakbiggyesztve.– Helyenként igen – hagyta rá Philip. – De minden egyes ilyen esettel

hármat tudok szembeállítani, ahol az amerikaiak maroknyi csoportjai mindhalálig kitartottak. A kiképzés hiányáért azonban súlyos árat kell fizetnünk.

Embereink többsége egyszerűen nem fogja fel, mit jelent a katonaélet. Isten a tanúm, én sem nagy élvezettel engedelmeskedem némely ostoba parancsnak! Egyik barátom a tüzérség parancsnoka. O előre megjósolta ezt a problémát. Azt mondta, hogy farmerekből és mesteremberekből nem lehet fegyelmezett haderőt faragni. Amikor ez igaznak bizonyul, az katasztrófa. Amikor például a britek átkeltek a New York-i szigetre, és partra szálltak a Kip-öbölnél, a polgárőrség megfutott. Washington meg belovagolt az ő gyönyörű fehér lován. Úgy káromkodott, ahogy azelőtt soha senkit nem hallottam. Azután vagdalkozni kezdett a kardjával…

– Egyedül nekiment az ellenségnek? – kérdezte Lumden.Philip megrázta a fejét.– A saját embereinek – akik megfutamodtak. Olyan állapotba került, hogy az

egyik vezérkari tisztnek kellett elvezetnie a lovát a csatamezőről. Az ilyesmi megmérgezi a levegőt. Amikor visszaszorítottak bennünket a Hudsonon át Jerseybe, és azután délre meneteltünk, a hadsereg csaknem szétesett. Az hiszem, szét is esett volna, ha a tábornok karácsonykor ki nem kerget bennünket, hogy keljünk át a Delaware-on.

– Az emberek azután jobb dolgokat kezdtek mondogatni Washingtonról – jegyezte meg Lumden. – Micsoda fényes győzelem volt!

– George! Kezdesz úgy beszélni és viselkedni, mint egy igazi amerikai! – nevetett Philip.

Lumden elvörösödött.– Egy kicsit talán az is vagyok. A királyhűség nem tart örökké. Hányat

fogtatok el az átkozott német zsoldosok közül?– Több mint kilencszázat. Különben nem is olyan szörnyetegek, amilyennek

lefestették őket. Megfizették őket, hogy harcoljanak, és ők azt is tették, ennyi az egész.

Lumdennek igazsága volt az egyik megjegyzésével. Washington közmegítélése gyökeresen megváltozott az elmúlt harminc napban. Az amerikai hadsereget csak az mentette meg a leromlott fegyelem következtében tömegessé vált dezertálások miatti összeomlástól, hogy a tábornok kétségbeesett lépésre szánta el magát: megtámadta a trentoni helyőrségben békésen karácsonyozó hesseni zsoldosokat, akiket teljesen felkészületlenül ért a támadás. Philip élénken emlékezett a decemberi farkasordító hidegre, a gyomorforgató átkelésre a jeges Delaware-on, a marbleheadiek által kormányzott nyitott csónakokra, az erőltetett menetre Trentonba a ronggyá szakadt csizmákban, a térdelésre, ahogy a hesseniekre tüzelt Trenton főutcáján, miközben a havas eső véresre sebzett,

csupasz lábát csapkodta. Mivel alig tudott járni, a vonalak mögé küldték, így Philip nem vehetett részt Washington második, kicsi, de döntő jelentőségű győzelmében a britek ellen Princetonnál.

Bár a felbolygatott emlékek teljes részletességgel elevenedtek meg előtte, szilárd nyugalommal tudta összeszedni őket. Az elmúlt évben sokszor nézett farkasszemet a halállal. És bár egy-egy feladat előtt mindig félt, korábbi halálos aggódása saját életéért szertefoszlott. Úgy gondolta, hogy ez a megszokás eredménye lehet, a csaták megkeményítették. Tette a dolgát, akárcsak Johann Rali ezredes hessenijei Trentonban, és reménykedett, hogy mindez hamar véget ér, és mindörökre hazatérhet a kicsi házba, amelyet Anne bérelt Cambridge-ben.

Erre azonban még várnia kellett. Washington seregei ez idő szerint téli szállásukra vonultak, akárcsak a király katonái. A tavasz bizonyosan újabb támadásokat hoz majd. Egyesek azt mondták, New York állam ellen. Mások azt állították, Philadelphia ellen.

A trentoni és a princetoni győzelem, a felfedezés, hogy a hesseni zsoldosok nem legyőzhetetlenek, valamelyest megkeményítette a hadsereg gerincét. De Philip úgy vélte, hogy nem eléggé. Ahogy Knox előre látta, az amerikaiak nem váltak hadsereggé a szó igazi értelmében…

Anne ismét vidámságot hozott a szobába, ahogy bejelentette:– Gyertek, kész az ebéd! De ne számítsatok túl fényes lakomára!– Hogy újra láthatunk benneteket, az tíz bankettel is felér! – mosolyodott el

Lumden, és átkarolta várandós felesége derekát.– Ne feledd, George, hogy ma délután útnak kell indulnunk! – mondta

Daisy. – Sötétedés előtt szeretnék Concordba érni.– Természetesen, drágám – dünnyögte Lumden. Anne és Philip vidáman

összenéztek. Milyen jámbor férj lett ebből a Lumdenből!Míg feleségét az ebédlőben gondosan megterített asztalhoz kísérte, Philip

egy időre elfeledkezett a nyomorúságos morristowni kaszárnyaéletről és a tavaszi offenzíva miatti állandó töprengésről. Átadta magát a társalgás örömeinek régi barátaival, valamint a drága, de kissé vadízű marhalapocka élvezetének, amelyet Anne erre az alkalomra vásárolt, és sűrű, barna szafttal ügyesen ehetővé varázsolt.

II.

A tervezett időben, délután három körül búcsút mondtak egymásnak. Philip és Anne a kertkapuból integettek látogatóik után. Lumden bérkocsija hamar eltűnt a szemük elől a hepehupás utcán.

Philip megfogta felesége kezét, s visszaindultak a bejárati úton, amelyről már csaknem teljesen leolvadt a hó. Észrevette, ahogy meglibben a függöny a szomszédban álló deszkaház egyik földszinti ablakán.

– Az a minden lében kanál vénasszony már megint figyel minket.– Ugyan, Philip! – nevetett Anne. – Mrs. Brumple olyan aranyos! Kicsit

különc, de aranyos.– Nincs utálatosabb a dologtalan özvegyasszonyoknál. Tudom, hogy

esténként leskelődik utánunk, különösen amikor korán behúzzuk a függönyt, és lefekszünk. Kielégületlen vén tyúk!

– De olyan kedves és segítőkész. Meleg kötést tett Abrahamra, amikor karácsonykor torokgyulladása volt.

– Már kétszer megkérdezte tőlem, hogy apád mennyi pénzt hagyott ránk.– Csak kétszer? Nekem már nem is tudom, hányszor tette fel ugyanezt a

kérdést! – Anne szemöldöke vidáman felszaladt. – Én tudok vele bánni.– Én viszont inkább nem szólok egy szót sem, nehogy valami durvaságra

ragadtassam magam.– Jaj, Philip, nem szabad! Mrs. Brumple-nak az is bőven elég, ha célzol rá,

hogy apa egy vagyont hagyott ránk. Így legalább van beszédtémája, ha a piacra megy, vagy egyenruhát varr a gyülekezetben…

– Értem – mondta Philip, de nem túl sok meggyőződéssel.Bent a nappaliban megmelegítette kezét a tűznél. A kandallópárkányon ott

volt az anyja ládikója és a kis zöld teáspalack. Fölötte szögön lógott Experience Tait Kentucky-puskája, még följebb a kard, amit Giltől, a barátjától kapott.

– Nem akarsz egy kicsit pihenni, amíg Abraham felébred? – kérdezte Anne.– Jó lenne, de még van egy kis dolgom – ásított Philip. Komorsága ellenére

gyengéden megcsókolta a feleségét. – Ideje, hogy válaszoljak apám levelére.Anne kurtán bólintott, és megcirógatta Philip arcát, jelezve, hogy mindent

ért.

III.

Az ágy melletti íróasztalnál ülve Philip gyertyát gyújtott a sápadt téli délutáni fényben, és széthajtogatta a gondosan teleírt vékony pergamenlapokat.

A levél hónapokig tartó utazás után januárban érkezett meg a postaszolgálat cambridge-i hivatalába. Ősz elején íródott, és Bostonba egy francia postahajó hozta, amelynek sikerült átcsúsznia a partok mentén cirkáló brit hadihajók között. Amikor Philip a múlt nyáron, mielőtt délnek meneteltek, New York felé,

először írt, nem hitte volna, hogy e levele eljut Kentlandbe, apja vidéki rezidenciájába, arról meg nem is álmodott, hogy választ kap.

Most azonban, hogy újraolvasta a válaszlevelet, ugyanolyan felindultságot érzett, mint minden alkalommal, valahányszor hazatérése óta elmélyülten a sorok fölé hajolt. Szeme megállt az egyik utolsó bekezdésen:

Milyen csodálatos dolog, sőt azt mondhatnám, valóságos csoda, hogy annyi év hallgatás után azt hallhatom, hogy hőn szeretett fiam, Phillipe Charboneau él, és immár férfivá serdült. E rövidke levél olyan hatást tett rám, mintha hirtelen ragyogó napfény gyúlt volna ebben a szürkévé lett földi létben. Nőm tíz hónapja a sírban pihen, másik fiam, Roger pedig Philadelphiában pusztult bele a sebekbe, amelyeket Bostonban szerzett, ahol a hadseregben szolgált. Végzetes párviadalának pontos részleteit mind a mai napig homály fedi.

Philip megtörölte verejtékező felső ajkát. A múlt nyáron azért írt az apjának, mert valami mélyről jövő, szinte misztikus késztetést érzett, hogy érintkezésbe lépjen azzal az emberrel, akinek az életét köszönheti. Ez az első, James Amberlynek írott levél azonban igen tartózkodó volt, alig több, mint híradás arról, hogy megváltozott néven a gyarmatokon él. Említést tett Marie Charboneau haláláról a New Englandbe vivő hajóúton. Lady Jane Amberly csalárd hitszegéséről azonban, amellyel megfosztotta őt az apja által neki ígért örökségétől, nem ejtett szót. És nem is fog soha.

Amberly törvényes fia gyilkosának személyazonossága hasonlóképpen az ő titka marad. Az ő vétke, az ő titka.

Az a tudat azonban, hogy Phillipe Charboneau-ból Philip Kent lett – és nem kerülte el figyelmemet a családnév választása sem –, a tudat, hogy boldog házasságban él, és egy unokával ajándékozott meg engem, az minden másnál nagyobb örömet szerzett nekem. Annál inkább fájlalom, hogy a körülmények – ideértve rosszkor jött betegségemet is – szerencsétlen módon közrejátszottak abban, hogy kiforgassanak téged a részedből, amelyet Neked szántam a birtokomból. Az a megjegyzésed, hogy elégetted a levelet, amelyet szeretett édesanyádnak írtam volt – a levelet, amelyben neked juttattam azt a birtokrészt –, egy pillanatra elszomorított. Jobban átgondolva azonban kezdtem felmérni tettedet, számos következtetést vonva le belőle arra a férfira vonatkozólag akivé lettél. Most, hogy egy óceán választ el bennünket, és egy erőinket kimerítő, átkozott háború, amelynek okai inkább ne képezzék vita tárgyát apa és fia között, hadd biztosítsalak forró szeretetemről, túláradó büszkeségemről, és hadd juttassam ismételten kifejezésre afölötti örömömet, hogy hírt hallottam arról,

akit már halottnak véltem. Remélem, hogy a körülmények nem állják majd útját a boldogságnak, amelyet további levelezésünk jelent.

Szerető atyád James Amberly

Nemesi rangját elhagyta a neve mellől.Philip keresett egy tiszta lapot, hegyesre faragta a lúdtollat, aztán

gondolkodóba esett. Még most sem tudta, hogyan illik megszólítani egy herceget.

Végül abbahagyta a töprengést, és megint így kezdte a levelet: Drága Atyám!

Nekem is igen nagy örömömre szolgált, amikor egy szerencsésen ideérkezett francia hajó jóvoltából sikerült kézhez vennem leveledet. Elsőbben is hadd mondjam el, hogy tiszta szívemből jó egészséget és boldogságot kívánok neked, még ha a nemzeteink közötti viszálykodás ellentétes oldalra sodort is bennünket. Legtöbb honfitársammal együtt én is abban reménykedem, hogy mindkét fél érdekeinek kellő figyelembevételével sikerül megoldást találni a bajokra, mielőtt túl sok idő múlik el…

Bár teljesen elkötelezte magát a haza ügye mellett, Philip őszintén írta mindezt: valóban ez volt az általános vélemény. A legtöbb ember, akit ismert, alig várta, hogy helyreállítsák a baráti viszonyt Angliával, a kereskedelemről nem is beszélve. Feltéve persze, hogy az amerikaiak nem veszítik el a háborút.

Ami az örökségemre vonatkozó kijelentésedet illeti, meg kell mondanom, hogy egy cseppet sem bánom, hogy megsemmisítettem a szóban forgó levelet, mivel eltökélt szándékom, hogy minden igényemről lemondok, kivéve egyetlenegyet, a legfontosabbat, amelyről lemondanom a körülmények, a büszkeség és a szeretet sohasem engedhet. Elegendő jutalom számomra az, hogy atyámnak nevezhetlek, mivel mindazok, akikkel a birtokod közelében találkoztam, s nemkülönben Londonban, ahol rövid időre megálltam, a legmélyebb elismerés hangján szóltak erényeidről és jellemedről. Nem utolsósorban említhetem eme személyek közül a nagy hírű tudós amerikai férfiút, dr. B. Franklint…

A lúdtoll tovább sercegett a papíron, s közben a gyertya leégett. Philip magasztaló szavakkal írta le feleségét, azután Abraham fiát. Némi fontolgatás után egyetlen, körültekintően megfogalmazott sort írt szolgálatáról Washington tábornok alatt.

Végül aláírta a levelet: „Philip”, összehajtogatta a sűrűn teleírt lapot, és viasszal lezárta. Pecsétje nem volt, mellyel a viaszt megy elölhette volna. Kívül megcímezte apjának: „Kentland, Kent, Nagy-Britannia”, minthogy Amberly londoni címét nem ismerte.

Kiment a konyhába. Anne a Lumdenéknek feltálalt ebéd maradékának felhasználásával éppen egy fazék becsinált levest készített.

Mögé lépve megcsókolta az asszony fülét. Anne megragadta a kezét, hasáról lágy keblére vonta, egy pillanatra behunyt szemmel hátrahajtotta a fejét.

– Annie! – szólt a férfi –, gondolod, hogy mi most…?Az asszony nem hagyott időt, hogy befejezze, pajkosan megpördült, és

hangosan szájon csókolta.– A válasz igen. A leves várhat. Az eltávozásod úgyis olyan rövid, és

Abraham egy ideig még alszik…Philip nevetve fölkapta az asszonyt.– Nem egészen ez a javaslat járt a fejemben – bár nagyon jó az ötlet. Akarsz

Bostonba menni?– Most? – kiáltott fel Anne.– Azt már nem, most más dolgunk van – mosolyodott el Philip. – Esetleg

holnap. Te bevásárolhatnál, amíg én elnézek Ben Édeshez, és megtudom, hogy lehet-e levelet küldeni Angliába.

– Isteni lenne! Mrs. Brumple egész biztos vigyáz Abrahamra napközben.Philip elhúzta a száját.– Örülök, hogy valami hasznát is látjuk azonkívül, hogy arcátlan kérdéseket

tesz föl, és a behúzott függönyöket bámulja. – Elkapta az asszony kezét. – Gyerünk, húzzuk be gyorsan azokat a függönyöket, hadd legyen meg a vén csont esti mulatsága!

IV.

A bostoni kiruccanás, amikor is gyalog kellett végigmenniük a latyakos utcákon, több váratlan fejleményt hozott. Az Északi téri piacon Anne-nek sikerült két szép és elég friss sertéskarajra szert tennie. Egy másik árusnál pedig Philip pár shillingért tarkára festett játék dobot vett Abrahamnek. Elengedte a füle mellett Anne zsémbelődő megjegyzéseit, hogy nem szereti az olyan játékokat a házban, amelyek a háborúra emlékeztetik.

Ben Edes korábbi műhelyét a britek kifosztották és felgyújtották. Ben mégis újra kinyitott, igaz, néhány házzal odébb, a Dassett közben. A fiatal pár ott

találta öreg barátját, amint éppen a kézisajtónál szorgoskodott. A Gazette újabb számát készítette – minden segítség nélkül.

Ahogy Philip és Anne megérkeztek, Edes becsukta a boltot, és meghívta őket a Zöld Sárkányba teára. Az asztalnál Philip a levélfeladás lehetőségei felől érdeklődött.

– Hát, bizony jó időbe beletelik, mire egy levél Angliába ér – hangzott Edes válasza. – De végül is oda kell hogy érjen. Add csak ide, majd én postára adom valahogy… – kapta ki a levelet Philip keze közül.

– Hogy fizessem meg… – kezdte Philip.– Ugyan már, ez hazafias kötelességem a hadsereg egyik erősségével

szemben. Akárcsak ez a kis tea meg keksz.– Szóval gondolod, hogy átjut a levél? – kérdezte Philip.– Hát azt nem tudom biztosan. De sok New England-i bárka úszkál dél felé a

partok mentén. Brit hajókra vadásznak, hogy kifosszák őket. Ezek leadják az Európába szánt küldeményeket valahol az Antillákon. Onnan aztán semleges hajók elviszik a kontinensre, és onnan át Angliába. Még az is lehet, hogy szerencsénk lesz, és kifogunk egy franciát, aki üresen hajózik haza, miután kirakodta nálunk a puskaporát.

– A kikötőben biztos rengetegen vannak – jegyezte meg Anne. – A piacról jövet elsétáltunk a Sawyer-telep mellett. Még sohasem látam ott ekkora forgalmat.

– Manapság az a mondás járja: ami úszik, pakold meg fegyverekkel! – mondta Edes. – Úgy látszik, szinte nem múlhat el nap anélkül, hogy egy újabb kalózhajó ki ne futna. Csak az a baj, hogy nincs pénz újabbak építésére és felszerelésére. No meg nincs elég ember, aki elvitorlázna velük.

Szétnyitotta a Gazette magával hozott példányát, és egy vastag betűkkel szedett hirdetésre mutatott. Már Philip is hallott róla, hogy a Kongresszus hivatalos foglalási engedélyeket bocsátott ki magánhajók számára. Ezzel a lépéssel próbálták ellensúlyozni a tényt, hogy az amerikaiaknak gyakorlatilag nem volt haditengerészetük. A hirdetésben azonban valami sokkal személyesebb jellegű részlet ragadta meg Philip figyelmét:

Felhívás minden bátor hajóshoz s tengerészhez, akik hajlandóságot éreznek, hogy hazájuk szolgálatában megcsinálják a szerencséjüket!

Az ECLIPSE nevű nagy kalózhajó William CALEB uraság, a híres-neves hajós parancsnoksága alatt hamarosan portyára indul az Amerikai Egyesült Államok ellenségei ellen. Az ECLIPSE kiválóan alkalmas támadásra, védekezésre és üldözésre. Ezennel felszólítjuk tehát mindazokat a hazájukat

szerető vidám fickókat, akik szeretnének egy csapásra csinos vagyonhoz jutni, hogy haladéktalanul és sietve jelentkezzenek Hancock kormányzó úr őexcellenciája rakodópartján, ahol forró fogadtatásban részesítik az ECLIPSE fedélzetére lépni szándékozókat az ott már nagy számban összesereglett derék honfitársaik és a kiváló GROG nevű szesz, melyet méltán nevez minden igazi tengerjáró ÉLETELIXÍR-nek.

Ahogy befejezte az olvasást, Philip megszólalt.– Ide nézz, Anne! Az Eclipse az a hajó, amelyiken anyámmal Angliából

idejöttünk.Edes felvonta a szemöldökét.– Te ismered Will Calebet?– Ha ez ugyanaz az ember…– Első osztályú hajóskapitány. Maine-be való.– Akkor ő az – bólintott Philip, és szívét melengető érzés járta át, ahogy

emlékezetébe idézte, milyen jó volt hozzá Caleb, amikor az édesanyját eltemették a tengeren. – De amennyire emlékszem, Caleb kapitány nem engedte, hogy a matrózai igyanak…

– Grog nélkül nem tudna legénységet toborozni – mondta erre Edes. – Pedig nem is egyhajónyira való kell neki. Nagyban akarja űzni a kalózkodást. Az Eclipse mellett egy másik hajót is felfegyverzett már. Most megpróbál összeszedni annyi pénzt, hogy még kettőt építhessen. Attól függően, hogy milyen szerencsével jár a tengeren – az embereknek, akiket felfogad, sok vesztenivalójuk lehet, vagy éppen meggazdagodhatnak.

Anne felpillantott az újságból. Elgondolkozva tekintett rájuk:– Ennek a Caleb kapitánynak rendben vannak az engedélyei?– Biztos. Kettőt kapott a Kongresszustól a meglévő hajóira. Két másikat

feltehetően rögtön kiad a massachusettsi törvényhatóság, amint az újabb hajók megépülnek. Ez a Caleb igazán vállalkozó szellemű fickó.

– Hol van az irodája? – kérdezte Anne.– A Hancock rakpart végében, egy kicsivel túl a hajón.Anne hirtelen elhatározással a férjéhez fordult.– Azt hiszem, Philip, hogy odasétálhatnánk, és megkereshetnénk öreg

barátodat.– Mi célból?– Hogy megtudjuk, nem forgathatnánk-e meg a papa pénzének egy részét a

magunk hasznára.– De Annie, azt a pénzt félretettük!

– Hogy egy szép napon konkurenseim legyetek – tréfálkozott Edes.– A pénz csak ott aszalódik – vélte Anne. – A megélhetéshez meg úgysincs

szükségünk minden fillérre. Ha lenne egy lehetőségünk, hogy segítsünk a közös ügyön, és egyszersmind szerény haszonra tegyünk szert…

Philip kétkedően közbevágott.– De lehet, hogy ezt a kis befektetést örökre elnyelné az óceán.– Annyit azért megér a dolog, hogy utánanézzünk, nem gondolod? Én

legalábbis azt hiszem.Határozott bólintással adott nagyobb nyomatékot szavainak. Philip

önkéntelenül elmosolyodott.– Annie, néha tényleg megleped az embert…– Hiszen nő – szólt hozzá Edes. – Ez mindent megmagyaráz.– Azt hiszem, így akar elégtételt venni, mert az anyja nem maradhatott meg

a hajóépítő üzletben, akkoriban asszonyoknak ez nem volt megengedett. A nagyapjáé volt a Sawyer-telep – világosította fel Philip.

– Csak élvezzék a drágalátos férfiúi felsőbbrendűségüket, uraim! – állt fel vidáman Anne. – Úgy határoztam, hogy a Kent és fia cég érdekeit tartom szem előtt.

– Így fogják hívni a konkurenciát? – érdeklődött Edes.Anne felöltötte legbűbájosabb mosolyát.– Így. – Ha ő lesz a cégvezetőd, Philip, én máris föladom. Nem lesz olyan nyomda

egész New Englandben, amelyik felvehetné veletek a versenyt, ha te állsz a sajtónál, és a feleséged intézi a pénzügyeket.

– Azt hiszem, igazad van – nevette el magát Philip, és fölállt, hogy csatlakozzon Anne-hez, aki láthatóan alig várta, hogy elhagyják a füstös csapszéket.

– Viszlát, Mr. Edes! – köszönt az asszony.A nyomdász gyászos arcot erőltetett magára.– Emlékezzenek meg rólam, ha csődbe megyek, és kölcsönre lesz

szükségem!– Mennyi kamatot tud fizetni? – kérdezte Anne.Edes felkacagott, aztán az asszony is, miközben Philippel kiléptek a februári

napsütésbe.Az olvadt hólé az utcai lefolyókba csordogált. Philip megrázta a fejét.– Annie, te tényleg… tényleg elképesztő egy nőszemély vagy.

– Miért volnék elképesztő, drágám? – Karjára vette bevásárlókosarát. – Éppúgy ismered a terveinket, mint én. Túl leszel ezen az utálatos háborún, amit meg fogunk nyerni, és meglehet, hogy nem is egy, hanem két vagy három nyomdagép fog működni a műhelyedben. – És még arra is marad, hogy felvegyünk egypár inast. Caleb kapitány mindezt lehetővé teheti. Akkor ezt meg is beszéltük!

– Igen, már pár perccel ezelőtt is ez volt az érzésem – nevetett Philip, és magában bosszankodott, amiért nem neki jutott eszébe az ötlet.

V.

A Hancock rakpart végénél a kis padlásszobában Philip bemutatta a feleségét Will Calebnek, aki csaknem megnémult a megdöbbenéstől.

– Atyaisten, hiszen még szinte kisfiú volt, amikor átszelte az óceánt az Eclipse-en. Alig ismertem meg magát!

– Hát bizony, kapitány úr, sok minden történt a régi hajóút óta. – Philip odahúzott egy széket Anne-nek a maine-i tengerész papírokkal telezsúfolt íróasztalához. – E percben éppen eltávozáson vagyok az egyik Jerseyben állomásozó massachusettsi ezredtől.

– Bevonult?– Igen.Philip úgy látta, hogy Caleb igazán nem sokat változott. Már hatvan körül

járhatott, de a napbarnított férfi még most is éppolyan jól tartotta magát, mint akkoriban, amikor Philip Bristolban a hajójára szállt. Horgas orra és tarajos ősz haja együttesen olyan volt, mint azoknak a New England-i kereskedőhajóknak az eleje, amelyeken Caleb az életét töltötte.

– Ha egyszer belépett a hadseregbe, akkor mi a fészkes… jaj, bocsánat, Mrs. Kent! Szóval mit keres nálam? – kérdezte Caleb. – Kötve hiszem, hogy kalóznak állna a hajómon.

– Azt nem is – szólt közbe Anne. – Mr. Ben Edes említette, hogy ön befektetőket keres két további hajó építéséhez.

– És maguk pénzt szánnának egy ilyen vállalkozásra? – hunyorított Caleb.– Lehetséges, amennyiben egy jó hírnévnek örvendő kapitányról lenne szó –

mondta Anne. – Philip és Mr. Edes szerint ön kétségkívül az. Kétszáz fontunk lenne a dologra, feltéve, hogy megfelelő ajánlatot kapunk.

Philip alig tudta visszafojtani a tiltakozást. Kétszáz font! Ez csaknem a kétharmada volt annak a pénznek, amelyet Anne apja rájuk hagyott. Ő

legfeljebb ötven font körüli összegre gondolt. Ismét kénytelen volt tudomásul venni, hogy az üzleti ügyeket határozottan a felesége tartja a kezében.

Caleb kapitány homlokán is gyöngyözni kezdett a verejték ekkora summa hallatán. Rögtön kihúzta az íróasztala egyik fiókját, és egy üveg rumot, valamint összetekert rajzokat szedett elő. Anne elhárította a felkínált tömény szeszt, de a meglepetéstől még mindig néma Philip elfogadott egy kis szíverősítőt. Caleb szaporán kiteregette a tintafoltos papírokat.

– Mit tud a tengerjáró hajókról, Mrs. Kent?– Nem keveset. A nagyapám alapította a Sawyer-telepet.– Az ördögbe! Éppen ott akarom építtetni ezt a két gyönyörűséget. Nézze, ez

itt a…Anne érdeklődve hajolt előre. Philip számára az egész rajz nem volt egyéb

kusza firkálmánynál. Felismerte a hajótestet meg valami felépítményt, de többet nemigen tudott kivenni. Pillanatokon belül elvesztette a fonalat, miközben Caleb megállás nélkül ontotta a szakkifejezéseket: orr- és tatcsarnakzat, vízkiszorítás, élesebb fenékszög-emelkedés a nagyobb sebesség elérésére, illetve a kisebb kaliberű ágyúknak köszönhető lecsökkentett oldalbehajlás, melyek révén tovább csökken a hajó önsúlya is.

– Minden a legkorszerűbb tervek szerint készül, Mrs. Kent. És hosszú lövegekkel szereljük fel, a legjobbakkal, melyeket csak kapni lehet. Az a tervünk, hogy annyi vitorlát tegyünk föl, amennyi csak lehetséges, és a rövid portyákra kevés élelmet, kevés muníciót vinnénk magunkkal – sebesség, sebesség, ez a jelszó! Kapjuk el a vánszorgó britek grabancát! Ha ütünk, nagyot üssünk!

– Mik a pénzügyi elképzelések arra az esetre, ha elfognak egy ellenséges kereskedelmi hajót, kapitány úr?

– A helyzet a következő: fizetett legénység hozza be a hajót valamelyik amerikai kikötőbe – Franciaországban vagy az Antillákon nem tudnék ügynököket fizetni. Emellett a tulajdonosok is veszítenének azzal, ha a zsákmányt külföldi kikötőben értékesítenénk. Minden kalózhajóra ez az előírás vonatkozik.

– Rendben, ez világos.– Az elfogott hajó nevét közzétesszük az újságokban, és tizenöt napig

várunk. Lefolytatnak egy eljárást, hogy megállapítsák, valóban jog szerint hadizsákmány-e a hajó – ez persze többnyire csak formaság. Azt azért ne gondolják, hogy egy brit is átugrik az óceánon, hogy megjelenjen a bíróságon, és harcoljon a jogaiért! Amint az esküdtek hadizsákmánynak nyilvánítják a

szerzett javakat, kifizetjük az eljárási illetéket, és árverésre bocsátjuk a rakományt plusz a hajót. Árverési díjat is kell fizetni, de az csekélység. Bármennyit hoz az árverés, az előírások minden kalózhajómra kimondják, hogy a bevételnek legfeljebb egyharmada osztható szét a kapitány és a legénység között. A fennmaradó részt a tulajdonosok között kell szétosztani, a hozzájárulásuk arányában.

– Szeretném mindezt írásban megkapni – mondta Anne. – Úgy értem, a tulajdonrész pontos összegét mindegyik hajóra.

– Mindegyikre? Mind a kettőbe be akar szállni?Anne bólintott.– Száz-száz fonttal mindkét új hajóba. A tervek kitűnőek, ha tehát

megosztjuk a befektetést, megkettőzzük a megtérülés esélyét, és megfelezzük a veszteség kockázatát.

– Ahogy csak óhajtja! – ragyogott fel Caleb arca. – Itt vannak a papírok, meg is írhatjuk a megálla…

– Nem, ma nem készültünk tárgyalásra. Viszont szeretettel várjuk cambridge-i otthonunkban az elkészített okmányokkal. És hozza magával a foglalási engedélyeket is! Természetesen azokat is szeretném látni.

– Még a héten ott leszek! Ez a beígért kétszáz font…– Nemcsak beígért – igazította helyre Anne. – Megvan és átvehető.– Rendben, értettem. Akárhogy is, ez komoly segítség. Ez már elég ahhoz,

hogy csakhamar együtt álljon a szükséges összeg, legalábbis az egyik hajó építésének azonnali megkezdéséhez.

Anne felállt, és üzletember módjára a kezét nyújtotta.– Akkor hát látogasson meg az önnek megfelelő időpontban, hogy

megvitassuk a feltételeket!– Igen, asszonyom, hogyne…Lépések zaja hallatszott a rakpartról felfelé vezető lépcsőről. Magas, barna

bőrű férfi lépett be az irodába, kék posztó kapitányi kabátban, hóna alatt okmányokat cipelt. Talán tíz évvel volt idősebb Philipnél, harminc-egynéhány éves lehetett. Sötét, erősen göndör haja, vastag szemöldöke volt, és jobb szeme sarkában egy kis fehér forradás húzódott. A forradás kissé lefelé húzta a bőrét, és ez sajátosan ferde metszésűvé tette a szemét.

Ezzel együtt lerítt róla az arcátlanság. Volt valami pökhendiség az arckifejezésében, amit Philip egészen visszataszítónak érzett.

– Elnézést, Will! Nem tudtam, hogy látogatóid vannak.Orrhangja azonnal elárulta, hogy New Englandbe való.

– Jövendő befektetők, Malachi – válaszolta Caleb. – Mr. és Mrs. KentCambridge-ből, ez pedig a társam, Rackham kapitány úr, a Nancy

parancsnoka. Így hívják a másik kalózhajót, amelyik már a vízen van. Az Eclipse-en jómagam kapitánykodom, ameddig az új hajók megépülnek.

– Örvendek! – mondta Rackham, és meghajolt, de szemmel láthatóan nem volt efféle udvariassághoz szokva. Philip észrevette, hogy a férfi fürkésző pillantása Anne arcáról a keblére siklott. Anne feszengve babrált bevásárlókosara vászonterítőjével.

Caleb sem volt elragadtatva Rackham pimasz érdeklődésétől. Hogy elterelje a figyelmét, éles hangon megkérdezte:

– Hoztál valamit, Malachi?Rackham elővette a papírokat.– Szép munkát végeztem ma délelőtt. Két újabb befektető a Nancy-re meg a

kádár és a vitorlamester, akiket az Eclipse-re keresett. – Az asztalra lökte a szerződéseket, aztán rumot töltött magának. – De ez várhat, amíg elszórakoztatjuk a kedves vendégeket.

– Már épp indultunk – szólt erre Philip, megfogta Anne karját, és a kapitány felé vezette, akinek hetyke alakja eltorlaszolta a lépcsőlejárót.

Rackham végigmérte a nála jóval alacsonyabb Philipet. Aztán pimaszul kedélyeskedve megszólalt.

– Milyen kár! Azt hittem, egy kicsit közelebbről is megismerhetem magukat, hogy megtudjam, milyen terveik vannak a vállalkozásunkkal kapcsolatban. – Észrevette Philip háromszögletű kalapján a fekete sapkarózsát. – Szóval Mr. Kent a hadseregben szolgál?

Philip szemrebbenés nélkül állta Rackham pillantását.– Úgy van.– És merre állomásozik?– Jerseyben. Nemsokára indulok is vissza – válaszolta gondolkodás nélkül.Égy pillanattal később már megbánta, hogy ilyen átkozottul őszinte volt.

Rackham hirtelen úgy tett, mintha teljesen lekötné a rumoskorsó tartalma. De Philip látta, hogy a tengerész szeme újult érdeklődéssel villant Anne felé.

Vagy csak képzelődés volt az egész?Caleb kapitány továbbra is zavarban volt a pillanatnyi konfrontációtól:

Philip és felesége ott álltak a lépcső tetején, Rackham pedig könnyedén úgy tett, mintha nem látná, hogy elállja az útjukat. Caleb kinyújtotta a karját, és finoman, de határozottan meglökte Rackham vállát.

A hórihorgas kapitány megmerevedett, gyors pillantása elárulta Philipnek heves indulatait. Caleb azonban teljesen ura volt a helyzetnek. Rackham értett a taszításból, és szó nélkül félreállt.

– jó utat Morristownba, Philip! – mondta Caleb.– Köszönöm, kapitány úr, remélem, az lesz. Ha megenyhül az idő, izgalmas

fejleményekre számíthatunk. Howe tábornok elég nehézkesen mozdul. Cornwallis uraság viszont annál gyorsabb, és furfangos dolgokra képes…

Caleb egy darabon lekísérte őket a lépcsőn.– Mrs. Kent, részemről a szerencse. Biztosíthatom, hogy igen hamar

felkeresem az ajánlattal.– Örömmel várom.Fentről Rackham kapitány kiabálása hallatszott.– Ha óhajtja, magam is szívesen megyek.– Arra semmi szükség! – intette le nyersen Philip.Caleb a másik kapitányra szegezte a szemét. Rackham figyelmen kívül

hagyta ezt, és kényszeredett üdvözlésre emelte a korsóját:– Ahogy óhajtja, uram!Ahogy elhagyták a zajos rakpart végét, Philip megszólalt:– Anne, nekem nagyon nem tetszik ez a Rackham nevű fickó. Aljas, hitvány

fajta.– Szerintem is. De hiába meregeti rám úgy a szemét.– Légy óvatos vele!– Az a szándékom. Gondom lesz rá, hogy csak Caleb kapitánnyal tárgyaljak.

Ő viszont egyértelműen jóindulatúnak látszik. Ha egy kis szerencsénk van, szép összeghez juthatunk.

– Igen, azt hiszem, ettől a Rackhamtől eltekintve megéri, ha beszállunk ebbe a játékba. És ezt nemcsak azért mondom, mert úgysincs más választásom.

Mosolya ellenére nyugtalan volt. Néhány perc alatt az anyagi kockázat feletti aggodalma eltörpült a Caleb társa miatti rossz érzése mellett – és ez a fickó alig pár kilométerre lesz a feleségétől, amíg ő Morristownban van.

Anne megérezte férje aggodalmát.– Ne aggódj – mondta és szabad karjával belékarolt. – Nehezebb

feladatokkal is elbántam már, mint egy csirkefogó tengerész esetleges zaklatásai. Most is boldogulok, ha kell.

A februári nap mégis mintha egy kicsivel bágyadtabban sütött volna, és a kalózhajóból eredő anyagi gyarapodás sokkal kevésbé tűnt vonzónak.

Philip azonban ismerte a feleségét. Anne elszánt asszony volt. Így aztán nem ejtett több szót a dologról.

Második fejezetGYALÁZATOS ÉJSZAKA

I.

Néha, amikor a nap heve túlzottan felforrósította a levegőt a Caroline megyei kunyhóban, Lottie inkább odakint akart szeretkezni. Ma este is így volt. Judson hallotta az asszony hívását a sötétből – Tom Shaw almafája alól, amelyik azon a tavaszon nem rügyezett ki. – Siess már, drágaságom!

Judson a kunyhó ajtajának támaszkodott, alsókarjával megdöntötte a pálinkásbutykost, és kiürítette, ami még benne volt, aztán ledobta a lógó nyelvű, sárga kopókutya mellé. A kutya nyelvéből lassú cseppekben csorgott a nyál.

A hold vörös párába burkolt korongja az ég tetejéről bámult a tájra. Judson hallotta, ahogy Lottie készülődik, az éjszakai rovarok cirpelése aláfestette a szoknya és a blúz kitárulkozó, lágy neszét. Judson már ráunt Lottie-ra, de mióta tavaly nyáron hazalovagolt Philadelphiából, nem volt hol laknia.

Az meg sem fordult a fejében, hogy megálljon Sermon Hillnél. Ez a megoldás szóba sem jöhetett. Próbálta halogatni a visszatérést Caroline megyébe, úgyhogy először ellovagolt mellette, és egy hetet a rossz hírű richmondi örömtanyákon töltött. Ott aztán az egyik bordélyban összetalálkozott egy ismerős földijével. Miután a vörös képű úriember túltette magát az első zavarán, amiért felismerték azon a helyen, kettesben iszogatni kezdtek, így Judson megtudta, hogy Lottie családi állapota megváltozott, amíg ő távol volt. A szüleihez nem mehetett haza, hiszen pont azért adták férjhez, hogy megszabaduljanak tőle, és egy kicsit tágasabban legyenek a nyomorúságos kalibában, ahol még így is hat kisebb gyerek nyüzsgött. Így aztán, ahogy Judson ismerőse elmondta, Lottie kénytelen volt áruba bocsátani testét, egypár shillingért szívesen megosztotta az ágyát bármelyik ültetvényesfiúval, akinek túl szűk lett a nadrág. Judson elment hozzá, és megállapodtak, hogy Lottie szállást ad neki, amihez Donald bűntudata is hozzásegítette.

Még egész az elején Donald meglátogatta a kunyhót, Judson nem is igyekezett leplezni, hogy ott van. Donald finoman megkérte az öccsét, hogy menjen valahová máshova Caroline megyéből. Judson persze most is – mint mindig – részeg volt. Gorombán visszautasította Donald kérését, azzal a nagyon ésszerű magyarázattal, hogy nincs hová mennie.

Donald erre dühbe gurult.– Nem érdekel, nem vagyok kíváncsi az arcátlanságodra. Lejárattad magad,

Judson. Philadelphiában aljasul visszaéltél a bizalmammal.– Vagy úgy, szóval hallottad. Gondoltam.– Három hete jöttél haza. Ennyi idő alatt egy expresszlevél is ideér

Pennsylvaniából.– Ki írt neked?– Az most mellékes.– Remélem, nem akarsz most megpirongatni, amiért megöltem azt a rohadt

toryt – mert gondolom, erről is tudsz?– A levél kitért erre – sóhajtott a bátyja. – De nem foglak megpirongatni.

Úgy tetszik, olyan messzire mentél, hogy a puszta szavak már mit sem érnek…– Az istenit neki, pont úgy beszélsz, mint egy vénember!Donald betegesen zihálva válaszolt.– Látom, Judson, hogy csak kötözködni tudsz. De ne térjünk el a tárgytól!

Ha ragaszkodsz hozzá, hogy itt tengesd a napjaidat…– Megmondtam már, hogy máshová nem mehetek!–… akkor légy olyan jó, és diszkréten csináld! Tartsd magadat és a

ringyódat annyira távol az emberektől, amennyire csak lehetséges!Judson megrándította a vállát.– Az nem lesz nehéz. Egy vasam sem maradt. Mielőtt idejöttem, és

megállapodtam Lottie-val, az utolsó pénzemet egy kis richmondi… hm… kiruccanásra költöttem.

– Szóval így állunk! Kössünk egyezséget! Te nem csatangolsz összevissza a megyében, én pedig időről időre eljövök… – Kabátjából egy kis erszényt halászott elő, amely megcsörrent a kezében.

Judson váratlanul felnevetett:– Látom, előre készültél egy kis megvesztegetésre!– Mivel gyanítottam, hogy nem akarsz elmenni – ismerte be Donald.– Ravasz róka! Mindig te voltál a nagyokos kettőnk közül, Donald. Apánk

szinte bámulta az eszedet…– Legyen benned annyi jóérzés, és hagyd ezt a témát! Okádhatnékom van

attól, amit magadból csináltál. Megérdemelnéd, hogy hátat fordítsak neked – ahogy bármelyik tisztességes polgár teszi ebben a megyében…

– Feltéve, ha véletlenül a nyilvánosság előtt találkozunk.

Judson önelégülten elvigyorodott, amint eszébe jutott, hogy találkozott a fiatal földbirtokossal a richmondi bordélyban. Donald elengedte a megjegyzést a füle mellett, és folytatta:

– Sorsodra kellene hagynom téged. De nem tudom megtenni. Vagy nem teljesen.

Judson most már hangosan felnevetett.– Ezek szerint mégiscsak jobb vagy, mint az apád! A vénember Ugyanis épp

az ellenkező nézeten van. Legalábbis velem kapcsolatban.– Kímélj meg ettől a gyűlölködéstől, az isten szerelmére! – Donald a földhöz

vágta az erszényt. – Újra eljövök, feltéve, hogy betartod a megállapodást. Igazán nem tudom, miért bajlódom veled, hiszen látni való, hogy szántszándékkal teszed tönkre magad. – Püffedt arca eltorzult. – Valami átok ül rajtam, hogy nem bírom elfelejteni, hogy testvérek vagyunk. De úgy vigyázz, Judson, ha közbotrányt csinálsz, akkor elfelejtem. Végleg.

Judson felmarkolta az erszényt, és mélyen meghajolt.– Neked, Donald, az a balszerencséd, hogy tisztességes ember vagy.– A fenébe is, dehogy vagyok, legfeljebb gyenge és bolond!Azzal odahívta a feketét, akit kiküldött, hogy várja meg az útnál. Az segített

neki nyeregbe szállni, aztán kettesben elügettek…Ez a beszélgetés jutott Judson eszébe ezen az estén, 1777 júliusában, mert

hirtelen ráébredt, hogy a legutóbb Donaldtól kapott erszény már csaknem üres. Egy bizonytalan lépést tett az út felé, és azon töprengett, hogy a bátyja vajon meglátogatja-e mostanában…

Gondolatai közelebbi dolgok felé terelődtek. Lottie nyafogása hallatszott a sötétből, a kiszáradt almafa alól.

– Mi az istent csinálsz má, Jud? Hagyjad má a gondolkodást, inkább gyere, bogaram…

Vajon hány virginiai úriembernek van saját ringyója? – futott át agyán a csúfondáros gondolat, ahogy a nyirkos sötétben a nő felé tapogatózott. Annak a lágyszívű bátyámnak a szívességéből kiemelkedett a hitvány mocsokból, ahová alacsonyodott, és most készséggel teljesíti minden kívánságomat az én csodás magánbirtokomon…

Ahogy elnézett a kunyhó sarka mellett, meglátta egy nyúl fehér pamacsfarkát. A nyuszi valami eleség után keresgélt a szánalmas zöldségágyásban, amit Judson a tavasszal megpróbált megművelni. A magok azonban legnagyobbrészt ki sem csíráztak.

Csak pusztul minden. Minden elpusztul…

Egy év leforgása alatt vagy tíz kilót fogyott. A hajdan elegánsan karcsú férfi szinte girhes lett. Bozontos szakálla még fakóbb lett, mint a haja. A szája puhábbnak tűnt, mint valaha, ahogy az udvaron áthaladtában a holdfény megvilágította az arcát. Meztelen mellkasán lecsorgott a verejték a hasára, amely a soványság ellenére kezdett a korosodó férfiak pocakjára emlékeztetni. Csak egy rongyos nadrág volt rajta…

Hát aztán, mit számít mindez? Hiszen nincs miért felöltöznie, mi értelme van bárminek romlott élete puszta tengetésén kívül? Nappalai és éjszakái egyforma homályban teltek, mintha örökké ez a bágyadt hold sütött volna rá. Olyan ködös, bizonytalanul valószerűtlen volt minden…

Egy esztendőn át csellengett az elhagyott utakon a sárga kopóval, horgászott a patakokban, dolgozott valamicskét, és rengeteget aludt. Amikor ebbe is belefáradt, pasziánszozni kezdett egy elnyűtt paklival, amit egy házalótól vásárolt. Amikor őt vagy Lottie-t elkapta a gerjedelem, a bujálkodás néhány pillanatnyi enyhülést hozott. De nem többet.

Donald pénze persze jórészt ócska szeszre ment el, amit a környék koszos farmerjai kotyvasztottak…

– Hagyhattá volna egy kis pálinkát – morgolódott Lottie, amikor Judson a fához ért. – Olyan rohadtul kiszáradtam.

Judson ledobta magáról a térdnadrágot, és a nő mellé heveredett. A kezével Lottie felé nyúlt, és belekezdett az unalomig ismert játékba.

– Ne izgulj, Lottie, mindjárt teszünk róla…A nő vihogva széttárta lábait, hogy Judson könnyebben hozzáférjen. A férfi

egyik tenyerével végigsimította Lottie mellét, érezte az asszony testének kiélt petyhüdtségét. Hirtelen beleunt a cirógatásba. Rávetette magát, és keményen dolgozni kezdett rajta.

Ahogy ide-oda hemperegtek, valahogy távolabb kerültek az almafa kiszáradt törzsétől. Miközben tenyerére támaszkodva teste éppen a nő fölé feszült, Judson hirtelen ráeszmélt, hogy hol vannak. Egy rántással kitépte magát Lottie öleléséből, és felkavarodott a gyomra…

Még Caroline megyébe jövet, a hazafelé úton hallotta, hogy Tom Shaw otthagyta a fogát egy éjszakai őrjáraton. Egy róka megriasztotta a lovát. A megvadult állat levetette a hátáról, és kitörte a nyakát. Lottie-nak nem volt pénze, hogy máshol temettesse el, mint a saját birtokán.

Ahogy Lottie meglátta, hogyan villog a holdfény a férfi tágra meredt szemében, megint felvihogott. Kezével Judson lába közé nyúlt.

– Na, ne vacakolj má, babám, csak nem hiszed el azt a sok templomi mesét, hogy az ember lelke itt röpköd, ha má egyszer a testét elfődelték. A vén bolond nem tudhassa, hogy ippeg fölötte csináljuk…

Judson szinte háborodott arckifejezéssel bámulta a durva fakeresztet közvetlenül a nő loboncos haja mögött. Lottie visszarántotta a kezét.

– Ide figyelj, Judson Fletcher! Tisztára fölizgattál. Fejezd be, amit elkezdtél…

A férfi jobbjával visszakézből pofon csapta a nőt. Lottie feje hátrahanyatlott. Torkából mély, fájdalmas sikoltás tört elő. Judson talpra ugrott, a sírhanttól átrohant a kiszáradt almafa túloldalára, s homlokát a korhadó törzsnek támasztotta.

A háta mögött Lottie félig rémült, félig dühös zihálását hallotta.– Kezdesz olyan lenni, mint egy őrült. Egy őrült!A férfi nem tiltakozott, némán állt a nyáresti csöndben. Rosszul volt ettől a

lompos hangtól, ettől az egész lompos nőtől, mert saját hitványságát tükrözte vissza.

Judson szótlansága csak még jobban feldühítette a nőt.– Megszólalsz végre, vagy itt fogsz állni és bámulni, mint valami ütődött

holdkóros…Judson hirtelen a nő felé fordult. Lottie feltápászkodott, a férfihoz rohant,

egyik kezét felemelte, mintha körmeit az arcába vagy a szemébe akarná mélyeszteni. Amikor meglátta Judson mogorva tekintetét, keze ernyedten aláhullott.

– Elegem van belőled, Lottie. Takarodj innét.– Takarodjak? De hiszen ez az én saját földem, nem a tiéd…– Azt akarod talán, hogy a saját földedbe kaparjanak el? Ez az egyetlen

módja, hogy itt maradhass – eltemetve a szegény flótás mellé, aki amott fekszik. Hajnalig adok neked időt, hogy összepakolj és elkotródj.

Ellökte magától a nő kezét, mint valami mocskos göncöt, felrángatta a nadrágját, és elviharzott a kapubejáró felé. Fogalma sem volt, hol fogja tölteni az éjszaka hátralévő részét. Csak azt tudta, hogy Lottie-val nem bírná ki.

Hallotta a nő rikoltozását a háta mögött:– Ezt még megbánod, Judson Fletcher, hogy így kibabráltál velem. Ezt még

keservesen megbánod, arra mérget vehetsz…!Megszaporázta lépteit, csak annyi időre állt meg, míg helyrerángatta magán

a koszos nadrágot. Vajon mivel fenyegeti ez a nő? Talán csak úgy értette, ha

tényleg elmegy, válaszul az ő teljesen őszinte fenyegetésére, hogy kárt tesz benne. Ez egy kissé biztatóan hangzott…

De azért még vagy ötszáz méteren át hasogatta a fülét Lottie jajveszékelése, míg a távolság és az éjszakai rovarok zenebonája végleg elnyomta.

II.

Negyednap reggel Judson a kunyhóban a szalmazsákon nyögött és hánykolódott. A sárga kopó a karját nyaldosta.

A férfi hallotta, hogy az eső csepereg a tető nyílásán, a tűzhely mellett: csöpp-csöpp. Aztán egy másik hangot hallott: lópaták tocsogását az udvar pocsolyáiban. Mielőtt felállhatott volna, hogy felhúzza a nadrágját, a kunyhó ajtaja kitárult.

Botjára támaszkodva és bebugyolált bal lábát óvatosan rakosgatva Donald bicegett be. Odakint egy alak állt, kezében fogva a két ló kantárszárát, és persze bőrig ázott, mert most éppen ez volt a dolga – Judson felismerte a házi rabszolgát, aki mindig elkísérte Donaldét, valahányszor kimozdult Sermon Hillből. A fiatal fekete vigyázott Donald lovára és a saját pónijára. Nagy fehér szeme csillogott a reggeli párás szürkeségben. A kunyhó felé lesegetett, talán azt remélte, hogy egy pillantást vethet hírhedt lakójára.

– Csukd be azt az istenverte ajtót! – morogta Judson a fejét fogva.– Becsukom, ha felhúzod a nadrágodat és megpróbálsz legalább félig

embermódra viselkedni – válaszolt Donald, és botjával becsapta a nyikorgó ajtót.

Miközben belemászott a nadrágjába, Judson gyomrából fanyar ízű böffentés tört elő.

– Egy kis erkölcsi intelem, mielőtt megkapom a havi apanázsomat? Megtarthatod mind a kettőt!

Donald elvörösödött, de nem hagyta provokálni magát.– Itt hagyott az a nőszemély?– Úgy van, már torkig voltam vele, és megmondtam neki, hogy szedje a

sátorfáját!– Gavallér dolog volt, mondhatom! Főleg, ha meggondoljuk, hogy ez a

tanya a férjéé volt.Judson egy-két keresetlen szóval bátyja tudtára adta, mi a véleménye erről

az epés megjegyzésről. Megdörzsölte a szemét, ásított és megkérdezte:– Hogy tudtad meg, hogy elment?

– Nagyon egyszerűen. Azóta már Richmondban árulja a portékáját. Egy barátom tegnap jött meg onnan. Azt mondta, Lottie mindenfelé azt terjeszti, hogy elment az eszed.

Judson elvigyorodott.– Szép is lenne, Donald, szép is lenne! Es Sermon Hill ura hogy fogadta a

hírt?– Megpróbáltam titokban tartani előtte. Nem került nagy fáradságomba.

Tudja, hogy hazajöttél, de nem beszél rólad.– Soha?Donald kicsit habozott, mielőtt válaszolt volna.– Nem. Soha.– Istenem – mondta Judson egészen erőtlenül.Donald összehúzta a szemöldökét.– Ide figyelj, Judson! Ez a hely egy disznóól! Minthogy az a szutykos ribanc

már elment, igazán ráérnél kitakarítani.– Az istenit, ne kezdd el…– Ugyan miért ne? Egyszer véget kell vetned ennek a nemtörődöm,

mocsokban tobzódó életnek…– Ahogy mondod. Rögtön meg is teszem, amint találok valamit, ami inkább

nekem való… – ásított újra Judson, aztán a cserépfazékhoz csoszogott, ahol a korpás kukoricalepényt tartotta. Más ennivaló nem is volt a háznál. Felemelte a fedelet, de a fazék üres volt. Eszébe jutott, hogy tegnap az utolsót is megsütötte magának. Egész nap nem evett mást.

Donald az elmaradhatatlan erszény után nyúlt. A madzagja kilógott a kabátzsebéből. Megragadta a zsinórt, és megkérdezte:

– Tudod, hogy a virginiai polgárőrségbe soha nem találnak elegendő embert…?

Judson megvakarta a köldökét.– A virginiai katonaság a legutolsó hely, ahová vágyom.– Mégis hova a pokolba vágyói – hacsak nem akarsz részeg bolondként

lassan elrohadni? Úgy látszik, végképp elszántad magad, hogy fellázadsz minden ellen, ami a rendes ember szemében normális, tisztességes vagy…

– Eriggy innét!– Azt már nem! Nézz magadra, Judson!– A francba! – mondta Judson fáradt borzongással –, mi hozott ki ennyire a

sodrodból ma reggel? Ne felejtsd el, hogy soha nem kértelek, hogy ide gyere! Csak azt szeretném, hogy elmenj végre.

Donald az ajkába harapott.– Hát jó! Azt kérdezed, mi hozott ki ennyire a sodromból. Az igazság az,

hogy tegnap este egy fölöttébb elszomorító levelet vettem kézhez Sermon Hillben. Felzaklatott, mert nem tudom, hogyan válaszoljak rá.

– Kitől kaptad a levelet?– Seth McLean özvegyétől.Judson dermedten nyelt egyet.– Ezek szerint hazajött?– Már majdnem egy hónapja. Williamsék segítségével lassanként átveszi az

ültetvény irányítását. Én még nem találkoztam vele, de úgy mondják, hogy az egészsége és a lelki nyugalma eléggé helyreállt. Sajnálatos módon hallott valamit felőled. A te… – fáradtan legyintett –…jelenlegi állapotodról. Azt kérdezi a levélben, hogy valaki segíthetne-e neked valamiben. – Donald szája keserűen lebiggyedt. – Érted már, miért esik olyan nehezemre válaszolni neki? Mert a válasz az, hogy nem.

Judson megragadta bátyja karját. Mintha valami furcsán bizsergő éberség tépte volna szét az álmosság és másnaposság közönyös hálóját.

– Lehet, hogy magam fogok válaszolni neki. Azóta nem láttam Peggyt, hogy Setht meggyilkolták. Meg kell látogatnom…

Donald határozottan megrázta a fejét.– Nem hiszem, hogy okos dolog lenne.Szkepticizmusa azonban kissé mesterkéltnek tűnt.– A fenébe is, hallgass rám! Esküszöm, hogy rendesen fogok viselkedni.

Csak egy rövid látogatás lenne. Ennyivel tartozom neki!– Semmi biztosíték nincs rá, hogy fogadna téged – válaszolta Donald még

mindig kétkedő hangon.– Én azt hiszem, fogadna.– Jó, akkor sem mehetsz oda ebben az állapotban.– Megvannak még valahol a régi ruháim?– Azt hiszem, a padláson…– Küldj el valamelyik niggerrel egy rend ruhát! Ha kell, sötétedés után

surranjon ki vele…Judson a fal felé fordult, ahol egy törött bádogedény falra akasztott

darabkája szolgált homályos tükör gyanánt. Ujjaival fakó szakállába túrt.– Ezt levakarom, szépen megmosakszom…– De csak tiszteletedet teszed, és együttérzésedet fejezed ki Seth halála

miatt.

A Donald hangjában bujkáló célzás megint Judson arcába kergette a vért. A bizonytalan félelem és az izgalom viaskodott benne, ahogy válaszolt:

– Miért, mi másra gondoltál? Nem maradok többet tíz-tizenöt percnél. Épp csak annyi ideig – mi az istent vigyorogsz?

– Semmi, semmi! Ami a ruhákat illeti, meglátom, mit tehetek. – A fiatal fekete felé intett, aki a kapubejáróban ázott. – Lemonban megbízhatunk, de vigyáznunk kell, nehogy az öreg megtudja. Egy vagy két napba is beletelhet…

– Igyekezz minél előbb!Donald bólintott, és kifelé indult. Aztán visszafordult:– Remélem, nem szükséges arra emlékeztetnelek, hogy özvegyasszonyról

van szó. A helyzete különleges udvariasságot követel.– Hagyd már a károgást! Tudok viselkedni! Csak látni akarom őt, beszélni

akarok vele – a fenébe is, mi van ebben?– Nagyon szereted, igaz? – kérdezte Donald váratlan gyöngédséggel.– Mindig is szerettem – válaszolt Judson egy másodpercnyi hallgatás után. –

Tudom, hogy reménytelen, mégis szeretem.Donald hirtelen felélénkült, már-már vidámnak látszott.– Ez a látogatás új erőt önthet Peggy szívébe. Sőt talán még rád is üdvös

hatással lehet.Judson hirtelen felröhögött, ahogy megértette Donald szavainak értelmét.– Szóval ezért fáradtál ide! Csak az én javamat akartad, nem is az övét.

Valld csak be!– Úgy van, most megfogtál. Azt gondoltam, ha van valami, ami kihúzhat

ebből a siralmas állapotból, Peggy McLean személye minden bizonnyal az lesz.~ Igen, jól gondoltad. Bár még mindig nem értem, minek töröd magad.Donald arcáról lehervadt a mosoly.– Magam sem tudom. Nem hiszem, hogy valaki is képes lenne

megmagyarázni, hogyan tudja az ember egyszerre szeretni és megvetni a saját öccsét. Vagy hogy miként lehet a földkerekség összes asszonya közül egy bizonyos asszonynak hatalma, hogy megváltsa egy férfi lelkét.

Vagy tönkretegye – gondolta Judson, miközben Donald kilépett az esőbe.Az utóbbi gondolat azonban szinte rögtön elenyészett. Donald és Lemon

nevű rabszolgája még el sem ügettek a kapubejárótól, Judson máris lázas munkába fogott a falra lógatott bádogdarab előtt. Fogát összeszorítva kíméletlenül nekiesett a sárgás borostának. A nagy igyekezetben háromszor is megvágta magát, és majdnem lenyúzta a bőrt az arcáról.

De nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire élvezett volna bármilyen kényelmetlenséget.

III.

A következő kedden a McLean-ültetvényre vezető dűlőúton Judson Fletcher már egészen elfogadható külsővel ült a nyeregben fakó heréltjén, amelyet Lemon csak erre az alkalomra csempészett ki számára a Sermon Hill-i istállóból. A lemenő nap aranyszínűre festette a nyugati horizontot a piszkosszürke felhőkötegek alatt. Az esős, fullasztóan párás időjárásra kissé hűvösebb napok következtek. Valahogy ez is üdítően hatott Judson lelkére.

Ezzel együtt iszonyatosan ideges volt. A gyomra úgy remegett, mint egy sihederé az első ültetvényesbálján.

Szilárdan megfogadta magában, hogy megtartja, amit Donaldnek ígért. Igyekszik rövidre fogni a látogatást…

Feltéve persze, hogy Peggy egyáltalán beengedi a házba!Könnyű vágtában érkezett a ház elé a lámpafényes ablakokkal szegélyezett

kocsifelhajtón, a gyenge szélben susogó lombok alatt. A fák nesze kellemes mélabúval töltötte el. Ahogy a verandára lépett, ráébredt, hogy a felkelés éjszakája óta nem járt ezen a helyen. Szinte rettegve várta hogy kinyíljon a bejárati ajtó, és nem is minden ok nélkül.

Ujjai egy pillanatig a torkát fojtogató csipkegalléron babráltak. Megigazgatta fodros mandzsettáját, két kezével hátrasimította halántékán a haját, és ellenőrizte a szalagcsokrot, amivel összefogta fürtjeit. Végül felemelte a kopogtatót.

Egy szempillantás múlva fényes fekete arc jelent meg, az egyik szolgálóé, aki akkor éjjel felküldte őt az emeletre, amikor Peggyt megerőszakolták. A megdöbbenés és az öröm kifejezése gyors egymásutánban jelent meg az arcon.

– Jesszusom, Fletcher naccságos úr! Jó estét kívánok!– Jó estét, Melissa! O… Mrs. McLean itthon van?– Igenis, ottan van hátul a nyári lakba.– Beszélni szeretnék vele. – Alig tudta tekintetét a lány szemén tartani, hogy

ne a parkettre nézzen a háta mögött. Hátborzongató képek rémlettek fel előtte a vérbe fagyott Sethről.

– Igenis, asszem, nagyon fog örülni, hogy itt teccik lenni.– Úgy hallottam, hogy jól van és megnyugodott.– Hát igen, jó sokáig vót a rokonjainál. A Williams naccságos úr törődött

itten mindennel, amíg ő oda volt. De mostan má mink is nagyon örülünk, hogy megin hazagyütt.

Melissa kilépett a verandára, és a ház sarka felé mutatott.– Tessék itten körbesétálni, naccságos úr, aszt arra egyenest tovább a nyári

lakba.Judson is pontosan így gondolta. Nyirkos tenyerét a nadrágjához dörzsölte,

és nagy önuralommal megrázta a fejét.– Azt hiszem, jobb lesz, ha odamész, és megmondod az asszonyodnak, hogy

látogatója van. Hátha nem óhajt vendéget fogadni ma este.– Igenis, naccságos úr – felelte a fekete lány értetlenül, és elindult a veranda

irányába.Nyugat felé, a fákon túl a fecskék kecsesen vitorláztak a lassan kihunyó, rőt

alkonyi fényben.– Itt várok! – kiáltott Judson a lány után, de Melissa már eltűnt.Fel-alá kezdett járkálni. Csak nem elfelejteni – csak egy rövid látogatás.

Rövid!Kinn az úton egyre sűrűsödött a sötétség. Judson folyton a veranda végét

leste. A fekete lány csak nem jött. Reménye kezdett szertefoszlani…– Naccságos úr!Judson meglepetten hátrafordult. A lány a házon keresztül jött vissza, és

most ott állt a nyitott bejárati ajtóban. A férfi egy hosszú, szédült másodpercig őrlődött a vad remény és a biztosnak érzett visszautasítás között.

– Igen?A fekete száj vakító mosolyra nyílt.– Asszonyom aszongya, örömmel látja magát, úgyhogy tessék arra

körbesétálni.Ennél okosabbat nem tehetett, hacsak nem akart elszaladni.

IV.

A McLean-házhoz tartozó nyári lak egy dombtetőn ékeskedett, valamivel hátrébb a főépületnél. Fehérre mázolt alkotmány volt kupolás tetővel, fenyőzsalugáterei átengedték a nyári szellőt. Ahogy Judson sietve lépkedett a pázsiton, lámpafényeket látott pislákolni a birtok hátsó részén álló rabszolgaszálláson, a feketék csoportokba verődtek a kunyhók közötti sikátorban. Valamelyikük ritmikusan ütögetni kezdett két marhacsontot. Egy másik szöveg nélküli dallamot dúdolt hozzá. A sikátor távolabbi végén pocakos figura üldögélt, hintaszéke lassan előre-hátra ringatózott a zene ütemére.

Judson úgy látta, hogy a rabszolga-felügyelő intett neki, válaszul ő is üdvözlésre emelte a kezét. Ez az apró, szokásos mozdulat olyan melegséggel és elégedettséggel töltötte el, melyet már hosszú ideje nem érzett.

Egy lámpás gyulladt meg a nyári lakban, de a zsalugáterek nem engedtek betekintést a ház belsejébe. A zárt ajtótól egy csapásra inába szállt Judson bátorsága.

Beszívta a frissen nyírt gyep illatát, közelebb lépett, újra megigazította a gallérját, és óvatosan bekopogott.

– Szabad!Ahogy becsukta az ajtót maga mögött, Peggy Ashford McLean

felemelkedett a fonott karosszékből, és letette az újságját. A szék lábánál több másik is feküdt, szépen egymásra rakosgatva. Judson szinte kővé dermedt, ahogy ott látta Seth özvegyét, a bőrét, amely úgy ragyogott az ernyővel letakart lámpás meleg fényében, mint az elefántcsont.

Peggy fehér selyemköntöst viselt. A gyász ideje már letelt. Kifogástalan frizurába fésült fekete haján megcsillant a lámpafény. Még mindig karcsú volt, előkelő és lélegzetelállítóan szép. Csak a tekintete változott. Eltűnt az az élénkség, amelyre Judson emlékezett. Hát igen, volt rá oka elég…

Az asszony egy cseppet elpirult, ahogy előrenyújtotta a kezét. A bőre kellemes, finom balzsamillatot árasztott.

– Judson, mennyire örülök, hogy találkozunk!– Peggy… – Keresgélte a szavakat. – Nagyszerűen nézel ki!– Köszönöm.– A… azt hallottam, hogy átvetted az ültetvény irányítását.– Igen, végül csak beletanulok valahogy. Be kell vallanom, hogy nem

könnyen megy a dolog. Hiába, azelőtt sohasem törődtem…Nem fejezte be a mondatot, Judson úgy látta, mintha az átélt borzalmak

emléke egy pillanatra elhomályosítaná a tekintetét.– Jaj, Judson, milyen udvariatlan is vagyok, csak hagylak itt álldogálni.

Kérlek, foglalj helyet…– Nem maradhatok sokáig. Csak azért akartam eljönni, mert nem is láttalak,

amióta… – vigyázatlanul csapdába esett, megpróbálta valahogy kivágni magát –… amióta Seth elment.

– Alig emlékszem arra az éjszakára – mondta Peggy higgadt hangon. Leült, ölébe tette a kezét. – Talán jobb is, hogy így van.

– Hát igen, megértem, hogy…

Megint dadogni kezdett. Hogy leplezze zavarát, elfogadta a felkínált ülőhelyet, egy fonott pamlagot. Merev derékkal a szélére ereszkedett.

– Azzal mégis tisztában vagyok, hogy mit tettél értem – vette át Peggy a szót. – Soha nem tudom meghálálni, amivel tartozom neked.

Újabb félszeg csönd támadt. Judson hirtelen úgy érezte, szörnyű hiba volt idejönnie. Csak találkozni akart Peggyvel, hogy láthassa őt egy pillanatra. De ez az egész olyan fájdalmas volt. Az asszony kedves alakja, finom metszésű arcának bája még most is kínpadra vonta a férfit. Semmi értelme sem volt feltépni a régi sebeket…

Ismét Peggy törte meg a csendet.– Megkínálhatlak egy frissítővel? Portói van az asztalon.Bár a szája olyan száraz volt, mint a tapló, megrázta a fejét.– Köszönöm, nem kérek.– Remélem, nem bánod, ha töltök magamnak egy pohárral. Mostanában

jólesik egy korty ilyenkor esténként.– Hát jó, veled tartok! – mondta Judson hirtelen elhatározással, fölállt, és

mindkettőjüknek töltött egy-egy kristálykehelybe. Ahogy az egyiket Peggynek adta, akaratlanul az asszony ujjaihoz ért. A francba is, jobb lenne elmenni. Mégpedig gyorsan.

A pohár tartalmának felét nagy hirtelen benyakalta. Peggy is észrevette ezt. A lámpa lobogó lángja reszkető árnyakat rajzolt a falra.

Ahogy leszállt az éj, a zsalu félig nyitott résein át beáramló esti fuvallat kezdett kicsit hűvösebbre válni.

– Azt mondják, hogy már majdnem egy éve hazajöttél… – kezdte az asszony.

Újabb ingoványos terület! Vajon mit tudhat a jelenlegi helyzetről? Es Lottie-ról? Judson rábólintott, megpróbált fesztelennek tűnni.

– Igen, egy darabig Philadelphiában időztem.– De nem Sermon Hillben laksz?– Nem, nem ott.– Szomorúan hallottam, hogy összevesztetek apáddal…Judson felhajtotta a maradék portóit, érezte, hogy izzad a tenyere. A

kézbalzsam illata zavaróan ingerelte az érzékeit. Régi, megnyerő mosolyának halvány utánzata mögé próbálta rejteni zaklatottságát.

– Erre előbb vagy utóbb számítani lehetett. Azt az életet nem nekem találták ki. Azt hiszem, túl nyakas vagyok ahhoz, hogy bárki parancsolgasson nekem, főleg az apám.

– Viszont épp ez volt az egyik fő vonzerőd is – mosolyodott el az asszony. Aztán gyorsan kortyolt egyet a borból, mintha zavarát leplezné. Letette a poharat, és felvette a padlóról az egyik újságot, hogy biztonságosabb téma mögé rejtőzzön.

– Megpróbálok lépést tartani a haditudósításokkal. A richmondi Leader arról számol be, hogy a tizenhárom államnak új, közös zászlaja van.

– Nem hallottam róla. Miféle?Peggy egy ujjal az egyik keskeny hasábra bökött.– „Tizenhárom, váltakozva vörös és fehér sáv, a sarokban pedig kék

mezőben tizenhárom csillag. A Kongresszus júniusban fogadta el a tervet.”– Megfelelőnek hangzik. – A fenébe is, legjobb volna eltűnni! A bensőséges

együttlét ebben a világtól elzárt nyári lakban teljesen felzaklatta. Felállt a pamlagról, fürgén a borhoz lépett.

– Szabad?– Hogyne, parancsolj! – Csönd. – Azt írja az újság, hogy északon nem

valami jól áll a hadi helyzet…– Őszintén szólva teljesen kiestem ezekből a dolgokból… – Judson keze

reszketett. Miközben a pohárba töltött, egy kevés bort mellélöttyintett.– Párizsban pedig már megbízottaink vannak. Silas Deane meg dr.

Franklin…– Franklint ismerem Philadelphiából. Egy zseni. Ezenkívül rohadt jópofa…

ö… rendkívül kellemes úriember is.– Mindeddig sem ő, sem a társai nem tudtak közvetlen segítségre bírni

egyetlen európai államot sem.– Úgy gondolom, az efféle tárgyalásokhoz idő kell – válaszolta Judson

bizonytalan hangon. Egyre inkább csapdában érezte magát. Alig tudta levenni a szemét Peggy köntösének kerek nyakkivágásáról. Lelki szemei előtt egyre ugyanaz a kép villant fel: Peggy ruhátlan teste a hálószoba padlóján.

Emlékeivel hadakozva némán iszogatta a portóit. Megint az asszony sietett a segítségére:

– Az a brit tábornok… akit Johnny uraságnak hívnak…– Burgoyne-ra gondolsz?– Igen. Az újság szerint a nyáron nagy erőkkel támadhat New York állam

ellen. Egy csomó némettel meg indián vademberekkel. Nyugaton is elég zűrzavaros a helyzet.

Judson hónapok óta nem gondolt George Clarkra, a barátjára. Most szóba hozta őt is.

– Kíváncsi vagyok, hogy megy a sora.– Én úgy tudom, múlt ősszel idehaza járt Virginiában.– Tényleg? Mi célból?– Apám azt mondja, Henry kormányzó urat látogatta meg Williamsburgben.

Pár száz kiló puskaport kért a kentuckyi települések védelmére az indián törzsek támadásai ellen. A detroiti britek bujtogatják a rézbőrűeket. Detroit katonai parancsnoka ezüstben fizet az amerikai skalpokért.

Judson őszinte megdöbbenéssel újra szemügyre vette Peggy McLeant. Eddig nem is vette észre, hogy mennyire megváltozott. A fiatal hölgy, akinek valaha udvarolt, nem volt ilyen tájékozott az efféle témákban, mint a határvidéki amerikai telepeseket fenyegető indiánveszély. Ami azt illeti, Peggy annak idején legfeljebb egy könnyed, talán ízléstelen tréfát szánt volna a kérdésre – ha egyáltalán megemlíti a dolgot. A rabszolgafelkelés bizonyos értelemben megérlelte. Viselkedése új, magabiztos határozottságot tükrözött. Lánykora mindörökre a múlté.

Ezeket fontolgatta Judson, miközben kiürítette a poharat, így könnyebben megemésztette afölötti csalódását, hogy előző ősszel nem is találkozott George Clarkkal.

Persze, George-ot nyilván figyelmeztette valaki.Judson Fletcherre ne vesztegesse az idejét! Az az ember tönkrement. Folyton

iszik. Egy alja nőszeméllyel hempereg…Hirtelen mozdulattal az asztalra tette a kiürült poharat. Kicsit zúgott a feje.

Bezárva érezte magát a nyári lakban. Veszélyes ez a hely, Peggy olyan imádnivaló! Rohadtul sajgott a szíve az asszony miatt…

– Valóban – szólalt meg nagy sokára –, Donald említette nekem, hogy Kentuckyban nagyon veszélyes a helyzet. Az összes telepes cölöperődökbe húzódott. Attól félnek, hogy a férfiakat leöldösik, az asszonyokat pedig megerőszakolják…

Hirtelen elhallgatott, azután folytatta:– Azt hiszem, Peggy, jobb lesz, ha most elmegyek.Az asszony felállt, és Judson felé lépett. A férfi ismét valami szokatlant vélt

látni a tekintetében. Mintha zavart lett volna, hogy ilyen hevesen reagált…Peggy felemelte finom kis kezét, mintha vissza akarná tartani.– Nem mehetsz el, míg el nem mondod, hogy mik a terveid a jövőre nézve.A bor a fejébe szállt.– Nincsenek terveim. Donald azért küldött Philadelphiába, hogy elfoglaljam

a helyét a Kongresszusban. Ha figyelsz a környéken keringő pletykákra,

tudhatod, hogy ezt elfuseráltam. Szégyent hoztam Donaldre… és amióta hazajöttem, az életem még inkább félresiklott.

– Judson! – Peggy nyugodt, bársonyos hangja hirtelen félbeszakította a férfit.

– Tessék?– Szükségtelen keseregned. Engem nem tudsz megdöbbenteni. Mindent

tudok.Judson nem bírta magába fojtani a kérdést:– A viszonyomat is Lottie Shaw-val?– Igen, azt is.– És mégis beengedtél ide?– Tudom, az illem nem engedné… – Elfordult, újból elpirult. Talán a bor

tette… vagy valami más. – De bármennyire is szeretem a szüleimet, remélem, soha nem leszek olyan szűkkeblű és hajthatatlan, amilyenek ők időnként. A házasságom Sethszel igazi áldás volt, bár csak néhány évig tartott. Rengeteget tanultam tőle. Te is megértheted, hiszen a barátja voltál. Mindenekelőtt megtanultam, hogy mi a jóság. Hogy mit jelent szeretni… – Hirtelen félrehajtotta a fejét, és folytatta. – Csak azt sajnálom, hogy tönkreteszed magad. Kár érted, Judson.

Judson maga sem tudta, hogyan történt, de egyszer csak megérintette az asszonyt.

Talán az elzártság volt az oka ott a nyári lakban; vagy a bor, vagy az asszony kedves lénye s a bódító, balzsamos illat, amely belengte a sápadt, lámpafénnyel megvilágított szobát. Akárhogy is, ahogy ott állt szorosan Peggy mögött, megérintette a köntöse vállát.

A francba, gyorsan el innen, mielőtt olyat teszek, amit aztán megbánok.De maradt.– Nem történhetett másként, miután elveszítettelek téged, Peggy. Akaratom

ellenére maradtam távol, mert tekintettel voltam a férjedre.– Igen, tudom – suttogta Peggy még mindig félrehajtott fejjel.– Végig az egész folyó mentén nem akadt más, akit tiszteltem volna, csak

George Clark és Seth McLean… ezért aztán lemondtam rólad. Vagy legalábbis megpróbáltam. De te is tudod, hogy milyen gyakran eljöttem a házhoz. Mindenki tudta. Sajnálom, hogy így történt, sajnálom, hogy egyáltalán szóba hoztam a dolgot, de nem tehetek róla.

Úgy érezte, megfullad Peggy bőrének illatától. Minden óvatosságát és józanságát elveszítve lehajolt, hogy megcsókolja az asszony tarkóját.

Azonnal rájött, hogy hibát követett el. Elengedte Peggy vállát…A folytatásra soha nem került volna sor, ha Peggyt egyetlenegy pillanatra

nem keríti hatalmába a gyengeség. Jobb kezével hirtelen kinyúlt, megragadta Judson kezét, és a férfi legnagyobb megdöbbenésére vadul a keblére tapasztotta.

– Jó felesége voltam Sethnek. Így kellett lennie. De igazán mindig csak egy férfit szerettem – mondta lehunyt szemmel.

Az asszony bőre a köntös alatt szinte égette Judson kezét, azután minden porcikáját. Peggy érezte, hogy a férfi teste megfeszül. Szeme riadtan kinyílt. Hirtelen odébb lépett:

– Bocsáss meg, Judson!– Nincs mit megbocsátanom, Peggy.– De… azért, amit az előbb tettem… ahogy odavontam a kezedet…Judson látta, hogy Peggy mennyire fel van dúlva. Peggy AshfordMcLean egész életében betartotta az általánosan elfogadott erkölcsi

szabályokat. Lehet, hogy nem örömmel, de elfogadta őket. Ez az erkölcsi kódex, amelynek szülei voltak a megtestesítői, a leghatározottabban megtiltott bizonyos viselkedésformákat – és bizonyos férfiakhoz fűződő viszonyt. Judson ilyen férfi volt, és mindig az is marad.

Peggy arcát most a szégyen festette vörösre.– Talán jobb lenne, ha most búcsút vennénk egymástól…– Csókolj meg, Peggy!– Jaj, istenem, ne csináld ezt…– Senki nem láthat meg. A ház messze van…– Kérlek, menj most. Ha itt vagy, elhagy minden erőm…Judsont is elhagyta minden ereje, nem tudott uralkodni a vágyán, amelyet

Peggy ébresztett benne hirtelen. Bárcsak erőt vett volna magán! Bárcsak ne engedett volna a szokásainak, bárcsak ne ivott volna…

De most már késő volt ezen gondolkodni. Peggy olyan szép volt, és nem volt ott más, csak ők ketten…

Ügyetlenül a karjaiba vonta az asszonyt. Az viaskodott vele, még akkor is megpróbálta eltaszítani magától, amikor az ajkát Peggy ajkára tapasztotta, és magába szívta a melegségét és édességét, amelyet oly sokáig nélkülözött. Judson érezte, hogy előtör belőle az indulat. Ahogy Peggy bői is. Az asszony oldalra fordította a fejét.

– Nem szabad, Judson, ezt nem szabad… – nyögte halk rémülettel.

– Valld be, hogy te is akarod! – A férfi nyelve egyszerre nehezen forgott a bortól. Hátradöntötte az asszonyt, a vállát simogatta. Valami vadság öntötte el, mindent elborított egyetlen gondolat, egyetlen kívánság…

– Nem merem bevallani. Ha házasok volnánk…– Te is tudod, hogy nem házasodhatunk össze.– Igen, tudom.– Hát legalább tegyünk úgy…Ezúttal szó szerint foglyul ejtette az asszonyt, karjával átfogta a derekát. Az

alig tiltakozott, amikor megcsókolta. De az ajka mozdulatlan maradt. A férfi a tudata mélyén homályosan felfogta, hogy mit művel Peggy-vel. A bensőjében dúló féktelen, szilaj erők azonban elborították az elméjét. Az asszony arcát, szemhéját csókolgatta, miközben Peggy a fülébe suttogta a rettegését, a belénevelt erkölcsi fenntartásokat, amelyek mind az ellen kiáltottak, hogy a testük összeérjen, a ruhák börtönébe zárt, forró testek – amelyek most egymáshoz feszültek…

Egyszer csak a férfi nyaka köré kulcsolta a karját. Szája szétnyílt a férfiszáj alatt. Judson fölkapta őt – olyan könnyű volt, akár a pehely –, és a pamlaghoz cipelte, csizmájával a richmondi újságokra tiport, amelyek a távoli, értelmetlen csatákról adtak hírt. Az asszony szinte nem ellenkezett, egy pillanatra Judson vállának támasztotta ökölbe szorított kezét. Azután keze szétnyílt, megadta magát. Ujjai a férfi tarkójára siklottak…

A lámpát nem olthatták el, ez túl sokat elárult volna. De ahogy Judson gyengéden a pamlagra fektette Peggyt, becsukta a zsalugátert a nyári laknak az ültetvény felé néző oldalán. Mellé ült, kezével az asszony mellét cirógatta, melyet most nem fojtogatott a fűző…

Peggy köntöse félrecsúszott a csípőjén, engedte, hogy a férfi lemeztelenítse az altestét, és fölébe térdeljen. Szeme hirtelen megtelt rettegéssel. Tenyerét a férfinak feszítette.

– Judson, én nem tudok. Azóta, hogy…– Dehogynem tudsz, szerelmem. Hát persze hogy tudsz…– Nem, félek, hogy nem… ááá!Elfojtotta a kiáltást, ahogy a férfi beléhatolt, bár érezte az asszony félelmét,

de nem tudott megálljt parancsolni magának. Peggy arcán könnyek peregtek.Megpróbált válaszolni a férfi érzéseire, legalább színleg. De a teste mintha

kővé dermedt volna. A heves, szinte kegyetlen lökésektől előre-hátra csúszkált a pamlag, először csak egyujjnyira, aztán kettőre, minden mozdulat fájdalmat okozott a férfinak, de kétszer akkorát a nőnek. Judson leolvashatta ezt az

asszony sebzett arcán, mely közvetlenül az övéhez szorult, érezhette a hirtelen merevvé, hideggé vált testből. Vajon kit látott most az asszony meredt, könnyáztatta szeme? Nem Judsont. Egy másikat, aki azon a tűz perzselte, gyilkos éjszakán lopakodott a hálószobájába, hogy ugyanígy a magáévá tegye. Úristen, szinte pontosan ugyanígy…

Hál' istennek az egész nem tartott sokáig.Judson zihálva hátrahúzódott, későn döbbent rá, hogy Peggy milyen

választás elé került: egyfelől ott voltak az érzelmei, amelyek hirtelen kirobbantak belőle, másfelől a fenntartásai és – ami ennél is fontosabb – a félelme, amelytől szegény talán soha nem fog tudni megszabadulni.

És Peggy rosszul választott.Az asszony nem nézett Judsonra. Fejét oldalra fordítva tartotta a hosszúkás

párnán, a könnyek fénylő barázdákat mostak az arcán. Judson kimerült volt, és utálta magát. Felemelte az egyik kezét, hogy letörölje az asszony könnyeit, ő azonban elhúzta az arcát, mintha Judson ujjai mocskosak lettek volna.

– Peggy…– Ne szólj semmit! Ne beszélj!– Én… én elvesztettem az önuralmamat, én…– Most már teljesen mindegy. Te is… te is érezted, hogy… hogy én nem

tudok…– Egy gyengéd férfi érezte volna. Én nem voltam az. Sajnálom. Úristen,

higgy nekem, nagyon sajnálom…– A bűn éppúgy az én bűnöm is, mint a tied. Most menj el!– Peggy, az nem bűn, ha két ember azt akarja, hogy…– De igenis bűn! – kiáltotta az asszony. – Meggyaláztam Setht!– De hiszen Seth meghalt!Az asszony szeme felpattant. Egy vakító pillanatra a legteljesebb

ellenérzéssel bámult a férfira.Azután ijesztően nyugodt hangon megszólalt.– Én akkor is a felesége vagyok.Küszködve próbálta elfödni mezítelenségét, felállt, és hátat fordított a

férfinak, alsóneműjét a helyére rángatta, hogy eltakarja közös gyengeségük szégyenletes nyomait. Judson hallotta a sírását, ez a hang kísérte el, amikor magára hagyta…

Lerohant a gyepen a sötétségben, felpattant a heréltre, és végighajszolta az úton. Az ő gyengesége volt az oka, az övé!

Ha bárki kéri, akár megesküdött volna, hogy ez nem történik meg. Persze azelőtt már száz fogadalmat is tett, sőt ezret is – és mindegyiket megszegte. Amihez csak hozzáért, összezúzta. Most pedig tönkrezúzta a legdrágább kincset is.

Mindörökre, ebben biztos volt.

V.

Judson az egész hosszú éjszakán át föl-alá járkált Shaw kunyhójában. Kavarogtak benne az érzések. A szégyen. Peggy kárhoztatása, amiért biztatta őt, hagyta, hogy…

Nem, a szentségit! Nem hibáztathat mást, csak saját magát! Hiszen valósággal megerőszakolta az asszonyt.

Jó, lehet, hogy Peggy is akarta… az elején. De ha Judsonban lett volna annyi érzék, hogy visszaemlékezik a felkelésre… annyi érzék, hogy valahol megálljt parancsoljon magának…

A sárga kopó a meztelen lábát nyaldosta. Oldalba rúgta a kutyát. Az állat csaholva összeesett, azután farkát behúzva a kunyhó sarkába vonszolta magát.

Nem tudott elaludni. Gyötrődve képzelte maga elé, mit érezhet Peggy, ahogy a nap felkel Caroline fölött. Az elmúlt éjszaka gyalázata talán egész életére a tudatába ivódott. Peggy ilyen.

De most már nem állhat meg! Tovább kell lépnie! Ahogyan eddig is minden önfejű elhatározását vakmerően végigvitte, mit sem törődve azzal, hogy milyen pusztítást visz végbe vele…

Tintát, tollat keresett, kitépett egy lapot a régi számlakönyvből, amelybe még lom Shaw jegyezgette szánalmasan szerény gabona- és egyéb vásárlásait. A hajnali szürkületben egyetlen mondatot vetett papírra.

Alázatosan könyörgök, bocsáss meg!Aláírta a kezdőbetűit, kétszer összehajtotta a cédulát, felvette az ingét meg a

csizmáját, és a McLean-házhoz nyargalt, ahol a mezei munkások már indultak a földekre. Kopogott a bejáraton. Ezúttal egy másik szolgáló nyitott ajtót.

– Azonnal add át ezt Mrs. McLeannek!A lány megrázta a fejét.– Az asszonyom még ágyba van. Egész éjjel nagyon rosszul vót.– Akkor add neki oda, amikor felébred.– Igenis, naccságos úr, odaadom.Pusztítás, egyre csak pusztítás – gondolta Judson, amíg végigügetett az úton.

Valami menedéket kell találnia. Az egyetlen reménye azonnal kútba esett. Nem

menekülhetett a kudarc elől, amely bele volt építve Judson Fletcher gyarló testébe. Talán mégis az öreg Angusnak volt igaza, talán valami veszett romlottság mérgezte meg a vérét, amelynek senki sem tudott parancsolni. Talán egy tudós orvos tudna erre magyarázatot? Aligha. Mindenesetre, ha Sermon Hill urának igaza volt – márpedig minden jel erre vallott –, akkor hosszú távon talán szerencsésnek bizonyulhat Peggy szüleinek választása, amellyel a magtalan Setht a másik udvarló elé helyezték…

A kunyhóban Judson talált még egy kis pálinkát. Kirugdosta a kopót, bereteszelte az ajtót és az ablakokat, és inni kezdett. Mikor órákkal később magához tért, a kutya már nem volt sehol.

VI.

Néhány nap múlva egy rabszolga lovagolt át a McLean-házból, és választ hozott Judson üzenetére.

Egyenlőképpen kell osztoznunk a szégyenben és a felelősségben. Úgy vélem, az a legbölcsebb – és a legbiztonságosabb –, ha soha többé nem találkozunk. P.

Így tehát Judson azon a nyáron nem merészkedett többé a McLean-ültetvény közelébe. Maga sem tudta, hogy vezekel ezzel, vagy büntetést szenved el.

És aztán – mindennek így kell maradnia? Judson határozottan úgy érezte, hogy igen.

A sárga kopót soha többé nem látta.

Harmadik fejezetVISZONTLÁTÁS

PENNSYLVANIÁBAN

I.

– Erissz már, Adams! A mindenségedet, erissz, ha mondom!– Ugyan, ne vacakolj, Royal! Hiszen csak fel szeretném próbálni a deklidet!– Kopj le rólam!Válaszul Philip mély, gurgulázó röhögést hallott.Felugrott, fatányérja és evőeszközei – a fanyelű kés és kanál meg a

kovácsoltvas villa – a négylábú rézlábos mellé, a földre estek. Ahogy a dagadt képű Lucas Cowperrel együtt a hálókörletükül kijelölt sátor bejáratához rontottak, összetaposták a sült sózott marha otthagyott darabjait. Azért az ocsmány sózott marháért egyáltalán nem volt kár – semmivel sem volt ínycsiklandóbb, mint az égett puskapor.

Philip fölcsapta a bejáratot fedő sátorlapot, és azt látta, hogy a vékony csontú, sötét szemű Rothman a kétszer kétméteres sátor végébe hátrál Mayo Adams elől. Rothman megbotlott a földön sorba rakott, összetekert hálózsákokban, és nagyot nyekkenve a szülei által küldött könyvcsomóra huppant. Philip majdnem annyira aggódott a könyvek, mint a fiatalember testi épsége miatt – a könyvek jelentették az egyetlen eszközt, hogy lépést tartson a nyomdászszakma fejlődésével.

Adams vihogva figyelte Rothman vergődését. Amikor a fiatalember figyelme egy pillanatra a könyvcsomag felé fordult, Adams egyik kezét kinyújtotta a kis fekete kötött gyapjúsapka felé, amelyet Rothman hajcsatokkal a feje búbjára erősítve viselt.

– Ne idegeskedj, Royal! Figyelj már, csak fel akarom próbálni…Rothman ide-oda kapkodta a fejét, hogy kicselezze a testesebbik katona

mancsát. Négykézláb csúszott-mászott, majd lihegve összekuporodott.– Nem lehet. Ez hozzátartozik a vallásomhoz, neked semmi dolgod vele!– Jól van, no, de olyan ritkán látni zsidókat a hadseregben, és ti aztán csuda

egy szent kompánia vagytok! – Egyik lapátkezével újra odakapott, de Rothman megint jókor bukott le.

Adams saját állítása szerint azelőtt serfőzőinas volt Bostonban. Alkarján a vastag izomkötegek elárulták, hogy hozzászokott a nehéz munkához. Bamba képe és bandzsa szeme jelezte, hogy ahhoz a munkához ugyan nem kellett sok sütnivaló. Royal Rothman tizenkilenc éves, vézna legényke volt.

– Ide hallgass, Royal! Most mán kezdesz felmérgesíteni. Föl akarom venni, nem érted… hoci!

Royal fürgesége harmadszor is megmentette a kerek fejfedőt. Philip és Cowper elkapták a kredenchátú Adamst, és megfordították.

– Hagyd békén, Mayo! – mondta Cowper, bár ehhez nem kis bátorság kellett, tekintve Adams méreteit.

– Menj innét, ülj vissza, és edd azt a moslékot, amit ezek ételnek hívnak! – mordult rá Adams, és a szeme hirtelen felparázslott. A kora esti augusztusi hőségben a sátorban olyan forróság uralkodott, mint a kemencében.

– Ez itten nem a ti dolgotok.– De bizony, hogy az! – válaszolta Philip, és pillantása a tagbaszakadt

inasról a falovakra siklott, így hívták a fegyverállványt, amelyen most hat muskéta nyugodott. Felmérte a távolságot, és hozzátette: – Ha hat ember van összezárva egy sátorban, mindegyiknek oda kell figyelnie a másikra. Amióta Royal a táborba jött, egyfolytában őt piszkálod.

Adams, aki előszeretettel kérkedett azzal, hogy atyafiságban áll Sámuel Adamsszel – ami persze szemenszedett hazugság volt, erre már a sátortársai is rájöttek –, a földre köpött.

– Mer mindég csak a baj van vele. Teli van mán a kapcám avval, hogy evvel a pasassal kelljen együtt laknom, aki fél éccaka karattyol, a másik felibe meg égeti a lámpát…

– Semmi rossz nincs abban, ha az ember imádkozik vagy netán olvas! – tiltakozott Royal.

–… és a tetejébe még ilyen vicces ánglus csúfnévre is hallgat!A fiatalember megrázta fekete fürtjeit.– Már legalább egy tucatszor elmagyaráztam neked, Mayo, hogy az apám

akkor adta nekem ezt a nevet, amikor a gyarmatok még baráti viszonyban álltak Őfelségével!

– Teszek rá! – vigyorgott Mayo Adams rosszkedvűen. – Én csak föl akarom próbálni a sapkádat, hogy meglássam, belőlem is olyan szentfazék válik-e, mint belőled.

– Na, azt várhatod – mondta Philip. – Akár ítéletnapig.

– Mitől szívtad így föl magad, Mayo? – kérdezte unottan a pocakos Cowper. – Megkented valamelyik cimborádat a kantinsátorban, hogy megduplázza a kétdecis szeszfejadagodat?

– Eriggy, vágj be egy kecskének, te tahó!Lucas Cowpernek a fejébe szállt a vér, de türtőztette magát.– Várj odakint! – utasította Royalt.A fekete hajú közlegény kicsúszott Mayo Adams oszloplábai mellett, és

eltűnt, fél kezével még mindig a kis fekete sapkát szorongatta a feje búbján.Cowper Adamshez fordult, aki ellenséges tekintettel méregette őt.– Most már csihadj le, és ezzel vége!– A francokat! Titeket is unlak már, hogy úgy bántok velem, mint egy

senkivel…– Majd ha úgy viselkedsz, mintha nem az volnál, akkor másképp bánunk

veled – vetette oda Philip, és megfordult, hogy a kissé hűvösebb kinti levegőn keressen enyhülést.

Mázsás kéz csapott a vállára, a vastag ujjak megmarkolták és körbetaszították. Mayo leheletéből azonnal érezhető volt, hogy jóval többet fogyasztott az engedélyezett ginadagnál. A tagbaszakadt inas Philip fölé tornyosult, láthatóan dühbe gurult – ami nem volt nála ritkaság az utóbbi napok semmittevéstől túlfűtött hangulatában.

– Asszem, te mindenáron bunyózni akarsz. Én nem bánom, csak mondd meg, hol csináljuk!

Philip kikecmergett a szorításból.– Az ég áldjon meg, Mayo, Howe ellen kell hadakoznunk, nem egymással!– Ja, de ki tuggya, hova tűnt az öreg Billy, amióta elvitorlázott New York

alól, te meg itt vagy, nagypofájú Kent! – Öklét felemelve Philipre rontott.Philip arcáról lefagyott az Adamsnek szánt nevetés, alig volt ideje

félreugrani. Alkarjával elhárította a jól megtermett férfi öklét, behúzta a nyakát a cséphadaróként hadonászó karok elől, és egy gyors pillantással jelt adott Cowpernek. Adams megmarkolta Philip torkát. Philip mindkét kezével megtaszította boltozatos mellkasát. Cowper pont idejében hajolt le, hogy Adams iszonyatos káromkodások közepette hanyatt átessen rajta.

Közben Philip a fegyverállványhoz ugrott. Lekapta róla Brown Bessét, rajta a cső végére erősített szurony, amelyet Lumdentől kapott. Az egész körletben csak Philipnek volt ilyen fegyvere. Most határozott előnyt jelentett az az arasz, amellyel a szurony megnyújtotta a távolságot. Előre és lefelé tartotta, úgyhogy a hegye csak egy-két ujjnyira legyen Adams le-föl járó ádámcsutkájától.

Philipet kiverte a veríték a hirtelen veszélyessé vált helyzettől, de megpróbált nyugodtan beszélni.

– Mayo, ha nem adod fel, de azonnal, akkor máris a gyengélkedősátorba küldelek. Ugye, jobb foglalatosságot is el tudsz képzelni magadnak?

Adams a hátán elterülve szemügyre vette a torkának meredő acélt.– Asszem, tudok. Engeggy fölállni!– Csak ha kimész, és addig járkálsz, amíg kijózanodsz.– És szállj le Royalről! – toldotta meg Cowper. – Semmit nem ártott neked.– Nem azért rukkoltam be, hogy nyavalyás zsidókkal szolgáljak együtt! –

tört ki Adams, miközben feltápászkodott. – Rablók, uzsorások, mindegyik büdös…

– Kifelé – sóhajtotta Cowper, és összeszedte a bátorságát, hogy kitaszigálja Adamst.

A tagbaszakadt Mayo Adams már előregörnyedt, ahogy a sátor bejáratához ért, de még hátrafordította busa fejét. Pillantása egy szemernyivel sem volt kevésbé barátságtalan, mint amikor Rothmant piszkálta.

– Most ketten voltatok egy ellen. De én nem felejtek ám! Ha majd a tommykkal verekszünk, nemcsak az ő muskétáiktól köll félnetek. Jó lesz, ha vigyáztok a hátatokra is.

Kicammogott. Philip és Cowper rosszkedvűen néztek egymásra. Lucas Cowper megtörölgette a homlokát.

– Az áldóját, Philip, azt hiszem, ez a nagy marha komolyan beszél.– Tudom – felelte Philip, és visszatette a Brown Besst az állványra.Ezzel a tompa agyú Adamsszel már korábban is voltak vitáik. De sohasem

torkolltak ilyen nyílt fenyegetőzésbe. Teringettét, ez mégiscsak dühítő! Mintha nem tépázná épp elég dolog az idegeiket ezekben a nyári napokban…!

Cowper nyomában Philip is kilépett a sátorból. Mayo Adams már eltűnt az utca végén, amely a massachusettsiek sátrai között húzódott. Royal Rothman a felborított főzőedényt próbálta helyreigazítani, amelyben a hatfős körletnek készítették a menázsit. Szinte bocsánatkérően pillantott Philipre és Cowperre:

– Köszönöm, hogy segítettetek!Cowper legyintett és megkereste a fatányérját.– Tudod, Royal, a magunk érdeke is, hogy megzabolázzuk ezt a seggfejet.

Ahogy Philip is mondta: akik együtt harcolnak, tartsanak mindig össze!– Kérdés, hogy egyáltalán harcolunk-e már valahára – jegyezte meg Philip,

idegesen fürkészve az alkonyodó, párás augusztusi eget.

A Philadelphiától északkeletre húzódó dombokon, a Neshaminy híd közelében épült sátorvárosban mindenfelé bográcstüzek vastag kék füstje bodorodott a levegőben. Az ezredek jelzőzászlói ernyedten lógtak póznáikon. Tizenegyezer férfi táborozott az előírásszerű sorokban felvert sátrakban – immár hosszú hetek óta. A kisebb-nagyobb ponyvaszállások tengere – a nagyobbakban a tisztek laktak – a látóhatár egyik végétől a másikig hullámzott. Állandó lárma töltötte be: veszekedő, nevetgélő vagy éneklő katonák zsivaja, a másnapi frisskenyérfejadagot szállító péktaligák zörgése meg a muskéták durrogása, mivel valamelyik egységben éleslövész-versenyt rendeztek, hogy ezzel múlassák az időt.

Philip összeszedte a fatányérját meg az evőeszközeit, azután villájára szúrta a porlepte sózott marhát, és föltartotta:

– Nem kéred, Lucas? Egy kis pennsylvaniai homokkal talán valamivel finomabb.

– Ez ugyan semmitől sem lesz finomabb – mondta Cowper, és a saját félig elfogyasztott adagját is a főzőüst alatti parázsba szórta. Philip éppen indult, hogy kidobja a szemetet, de megállt, ahogy a füstös, nyüzsgő sátorutcán közeledő két alakban felismerte két másik körlettársukat.

Az egyik Breen volt, Andover faluból. Körülbelül harmincöt éves, ábrándos, borissza fickó, világéletében nem volt más foglalkozása, mint „munkanélküli”. A Breen nem az igazi neve volt, mint egyszer bizalmasan elárulta. Akkor vette fel, amikor a hadseregbe lépett, hogy megmeneküljön hitelezői és az élettársa elől.

Breen társa, Pettibone alacsony, szemüveges, huszonöt év körüli férfi volt. Mielőtt bevonult, Roxburyben tanítóskodott. Philip a kissé kimért tanítóhoz sietett.

– Megnézted, hogy van-e posta?Pettibone egy levelet szedett elő.– Én kaptam egyet Patsytől. A többieknek sajnos semmi.Philip nyugtalan volt. Idestova több mint egy hónapja nem hallott Anne-ről.Tudta, hogy a hadsereg teljes vasúti kocsira való postáját igen lassan

kézbesítik. Olykor egy-egy zsák kiszakadt, és az eső küldemények százain mosta el a címzést. Sok levél hónapokig várt arra, hogy célba érjen – vagy végképp nyomuk veszett. Mindez nem változtatott azon a tényen, hogy szeretett volna hírt kapni Anne hogyléte felől és persze

Abrahamről. No meg az is érdekelte, hogy miként halad Caleb kapitány két új hajójának építése.

Az első levélben – a kettő közül –, amelyet Cambridge-ből való visszaérkezése óta kapott, Anne beszámolt arról, hogy Caleb meglátogatta – nagy megkönnyebbülésére Rackham kapitány nélkül. Az asszony átnézte Caleb ajánlatát, elégedett volt a részletekkel, és befektette a kétszáz fontot. A második, júniusban postára adott levélben azonban nem esett több szó a vállalkozásról.

Vacsora után Philip a kis varrókészlettel foglalatoskodott, amelyet Anne állított össze neki indulás előtt. A sátor előtt törökülésbe helyezkedett, és megöltögetett egy szakadást hosszú vadászingén. Kezdett egész ügyesen bánni a cérnával, az acéltűvel és a nyitott végű óngyűszűvel. A táborban kénytelen volt hozzászokni a használatukhoz.

Royal Rothman már visszabújt a sátorba, lámpást gyújtott, és kezdte kibontogatni a szüleitől érkezett könyvcsomagot. Gyűjteménye eddig egy csomó politikai röpiratból állott, ott volt a Józan ész rongyosra olvasott példánya, amelyet Royal állítása szerint már legalább ötvenszer végiglapozott, és az utóbbi évek egyik legnépszerűbb könyvének egyik kiadása, az Éji gondolatok életről, halálról és halhatatlanságról.

A könyv az úgynevezett „sírkerti” költőiskola egyik tagjának műveit tartalmazta. Philip semmitmondónak találta a verseket, és a témákat kissé morbidnak érezte a jelen körülményekhez képest. Elképedve és értetlenül állta könyv szerzőjének, Young tiszteletesnek és a többi angol írónak változatlan népszerűsége előtt. Úgy látszik, a háború nem csorbította az amerikaiaknak a brit irodalom iránti lelkesedését.

Közben Royal megint előbújt új szerzeményeivel. Philip irigykedve nézte az egyik gyönyörű kötésű könyvet. Azonnal ráismert: John Milton száz éve írt elbeszélő költeménye, Az elveszett paradicsom, amelynek népszerűsége ismét a magasba szökött. Royal elmondása szerint ez volt az idei év legkapósabb könyve Bostonban. Az az új kiadás pedig, amelyet a fiatalember olyan lelkesen mutatott neki, az egyik legszebb volt, amit Philip valaha is látott.

Ahogy az ujjait végighúzta az egyik lapon, szinte fájdalmas gyönyör bizsergett fel benne. Egy pillanatra keserű érzés futott át rajta, heves vággyal párosulva, hogy újra otthon lehessen, és szabadon űzhesse a mesterséget, amelyet annyira megszeretett. Érzéseit Royallel is megosztotta, akinek már korábban is beszélt terveiről.

– Ha lenne elég pénzem és felszerelésem, hogy pazar könyveket nyomhassak, akkor ilyen művekre tenném rá a nevemet.

– Meglátod, Philip, egy szép napon ilyen könyveket adsz majd ki.

Philip megvonta a vállát, jelezve, hogy egyáltalán nem biztos a dologban. Royal félretette a Miltont, körlettársa mellé térdelt, és három olcsó kiadású röpiratot terített legyezőszerűen Philip elé.

– Ez itt az igazi csemege – Mr. Paine új sorozata.Philip kézbe vette a három röpiratot, látta, hogy mindhárom ugyanazt a

közös címet viseli – Az amerikai válság –, és sorszámozva vannak. Kinyitotta az elsőt, csak pár oldalas volt. A végére lapozott a keltezéshez – előző év december 23-a –, mellette a szerző írói álneve: Józan Esz. Philip már korábban is hallott róla, hogy a híres röpiratszerző most a Kongresszus külügyi bizottságának titkáraként dolgozik. Előnyös helyzetében továbbra is arra használta tollát, hogy dicsérje és bátorítsa a hazafiakat – és kárhoztassa az összes toryt, az angliaiakat és az ittenieket egyaránt.

– Olvasd el az első bekezdést! – sürgette Royal.– Szeretném mind a három füzetet elolvasni, ha te már végeztél velük!– Semmi akadálya. De most nézd csak meg az első füzet bevezetését!

Némelyik mondat Miltonhoz méltó.Philip odalapozott.

Emberpróbáló időket élünk. Az örömkatonák és kaszárnyavitézek ebben a válsághelyzetben húzódoznak hazájuk szolgálatától, de azokat, akik most helytállnak, férfiak és nők szeretete és hálája övezi majd. A zsarnokságon, akár a poklon, nem könnyű erőt vennünk: mégis vigasztalást meríthetünk abból, hogy minél keményebb az összecsapás, annál dicsőségesebb lészen a győzelem. Mit túl olcsón szerzünk, azt nem sokra becsüljük: csupán a drágán vett javaknak van értékük. Az ég tudja csak, mekkora árat szab annak, amit ad, és csakugyan különös is lenne, ha oly mennyei javakat, mint a szabadság, nem igen drágán mérnének.

Philip itt megállt, visszatette a papírfödelű értekezést a másik kettő mellé, és megszólalt.

– Ennek a Paine-nek, úgy látszik, van valami fogalma arról, milyen hangulat uralkodik egy katonai táborban. Mindent megtesz, hogy felrázza az embereket.

És nekem erre nagyon is szükségem van – tette hozzá gondolatban. Ismét töprengeni kezdett, hogy megölelheti-e még egyáltalán Anne-t, kezébe veheti-e gyermekét, vagy meghúzhatja-e a gyorssajtó karját, hogy figyelje, amint a papír átmegy rajta, hogy a szerző gondolatai mintegy varázsütésre ráfestékeződjenek.

– Apám azt írja a levelében, hogy Paine egy egész új sorozatot tervez ezekből a Válság-cikkekből – mondta Royal. – Úgy írja meg őket, ahogy épp a

szükség hozza. Valaki egyszer biztosan kötetbe szerkeszti őket. Miért ne te lennél az, Philip?

– Hát, ezen talán még korai gondolkozni, tekintve, hogy se nyomdagépem, se műhelyem, és a pénzecském se túl sok – mosolyodott el fáradtan Philip.

Szeme mégis felcsillant: a javaslat megragadta a fantáziáját. De aztán hamar visszazökkent a valóság talajára.

– Valószínűleg valamelyik nyomdász, aki nem vonult be katonának, előbb lecsap az ötletre.

– Meglehet, de a Kent-féle kiadás biztosan szebb és gondosabban kidolgozott lesz – és biztosra veszem, hogy jól fogy majd. Nézd csak meg például, hogy a Józan ész hányféle kiadásban forog közkézen!

Philip bólintott, tetszett neki az elképzelés, hogy Paine egybegyűjtött értekezései az ő kiadásában jelenjenek meg. A dolog jogi vonatkozásaira nem is gondolt. Minden valamirevaló nyomdász kalózkodott, noha különféle szerzői jogi rendelkezések érvényben voltak már korábban is a gyarmatokon. A massachusettsi törvény például 1672-ben lépett életbe, ezt még Ben Edes mondta neki egyszer. Ezzel azonban nemigen törődött senki, a bírság pedig viszonylag csekély volt: az illegális kiadás előállítási költségeinek háromszorosa. Külföldi szerzők, például Milton vagy Young tiszteletes műveinek utánnyomását bárki büntetlenül megkockáztathatta. A fennálló szerzői jogi törvények ugyanis nem vonatkoztak Amerikán kívüli írók munkáira.

– Rendben van, Royal – mosolyodott el végül Philip –, fontolóra veszem, hogy Mr. Paine műveinek kiadása legyen az egyik első munkám. De az időpontot még ne beszéljük meg! Ki tudja, mikor kerülünk vissza Bostonba!

Royal komoran bólintott, jelezve, hogy megértette Philip szavainak rezignált és aggódó felhangját. Összenyalábolta szerzeményeit, és a sátor felé indult.

– Sürgősen nekifogok az olvasásnak, hogy minél előbb megkaphasd őket…Philip alig hallotta a megjegyzést. A semmibe meredt, maga előtt látta a

Paine-könyv címlapját, ahogy ő tervezné.Lucas Cowpert a legkevésbé sem érdekelték az irodalmi kérdések, úgyhogy

nem sok figyelmet fordított a beszélgetésre, ehelyett egy ökörszarvval foglalta el magát, amelyet a tábori mészárszékben szerzett. Új lőporszarut fabrikált belőle magának. A balkezes Cowpernek olyan szaru kellett, amely szépen kifeküdt a bal csípőjén; egy ökör jobb szarvával semmire se ment volna.

Mialatt Philip és Royal beszélgettek, Cowper elmélyülten dolgozott a kése hegyével, nagy gonddal véste a betűket a csontos anyagba. Most feltartotta a szarut, és Philip felé fordította a feliratot:

Lucas Cowper szaruja, 1777. augusztus

– Ez igen! Szép munka! – mondta neki Philip.– Hát, azt nem tudom, hogy szép-e – vigyorodott el a másik –, de így

legalább nem lopják el, mint az előzőt. – Ezzel nekifogott, hogy elvégezze az utolsó simításokat: simára faragta a betűk érdes szélét.

Ismét Paine szavai jutottak Philip eszébe. Emberpróbáló idők. Kétségtelenül a helyzethez illő megfogalmazás volt. A félelem és a kudarc érzése egyesült erővel gyilkolta a legerősebb ember idegeit is, lerombolta akaraterejét, szorongással töltötte meg. Egy pillanat múlva Philip már szinte sajnálta, hogy Royal fölvetette a Paine-kiadás ötletét. A csábító gondolat csak arra volt jó, hogy emlékeztesse, mennyire elképzelhetetlen, hogy a közeli jövőben valóra váltsa álmait, törekvéseit.

Pettibone lépett ki nyújtózkodva a sátorból, hogy egy kicsit levegőzzön azután, hogy befejezte a feleségének, Patsynek írt levelet. Breen is megjelent, miután egy időre eltűnt a kantin irányában. Amint az ezreddobosok verni kezdték a takarodót, Breen fitymáló hangon megszólalt.

– Holnap má megin gyünnek azok az istenverte puccos franciák.– Tisztek? – nézett fel Philip két öltés között.– Inkább szerencsevadászok azok! Úgy kicsipekedve nem is lehet verekedni,

de azér asziszik azzal a cicomás fejükkel, hogy vezetni jönnek ide minket, szegény fődhözragadt pórnépet. Az egyik gyerektől tudom, hogy a Kongresszusnak má piszkosul elege van a sok mösziőből, akik a hajókon parádéznak, és persze nagy rangokat meg egy kalap pénzt akarnak.

– Ha holnap többen is jönnek, akkor gondolom, ellenőrzés lesz – mondta Philip. – Talán még nagyszemlét is tartanak. Azzal legalább telik az idő.

Csak teljen az idő valamivel!A várakozáson kívül.

II.

Az utolsó dobszó is elszállt a pennsylvaniai táj felett, de Mayo Adams még nem jött vissza. Philip verejtékezve feküdt hosszú szárú alsójában a hálózsák tetején, ahelyett hogy belebújt volna. Breen hangosan horkolt, ráadásul keményfából készült műfogsora is meg-megkoccant, és ott volt még a többi zavaró tényező – a hőség, az unalom, a bizonytalanság az elkövetkezők miatt –, nem csoda, hogy Philip álmatlanul forgolódott.

Végül mégis elszenderedett. Hirtelen trappolás és hangos lihegés ugrasztotta fel.

– Ki az?– Adams.Adams végigmászott a többi alvó között. Még mindig bűzlött a gintől.

Washington tábornok úgy vélte, hogy a katonáknak szükségük van egy bizonyos mennyiségű alkoholra, de ha túl sokat isznak, az katasztrófához vezethet. A táborban csak az juthatott a napi fejadagon felül is szeszhez, akinek volt egy jó cimborája. Adamsnek volt.

– Fordulj be, oszt aluggyál, Kent! Reméljük, holnap még kinyitod a szemedet, he?

Kuncogva továbbmászott, otromba alakja alig látszott a sátor fülledt homályában. Elhelyezkedett a hálózsákján a hátsó sarokban. Philip feszülten visszadőlt.

Mayo Adams irányából egy hang sem jött többé. Philipnek mégis az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a serfőzőinas még ébren van.

Bámulja őt.Les rá.Ki tudja, miféle gondolatokat forgat a fejében?

III.

Két dolog kínozta a Philadelphia fölött táborozó amerikaiakat. Az egyik a múltból eredt, a másik még előttük állt.

Előbb az északról érkező hírek gyakoroltak pusztító hatást a tábor hangulatára. Majdnem pontosan az egy évvel ezelőtti nyilatkozat évfordulóján a Ticonderoga-erőd amerikai védői kiüríteni kényszerültek a tarthatatlanná vált hadállást. Burgoyne, azaz „Johnny uraság” Kanadából nyolcezer fős sereg élén masírozott dél felé brit katonákkal, kanadaiakkal és a király megbízottai által toborzott irokéz harcosokkal.

Ticonderoga brit visszafoglalásának híre július közepén érkezett a pennsylvaniai táborba. Szemmel láthatóan minden ember baljós jelnek tekintette. Állítólag Horatio Gates, a tehetséges amerikai tábornok már megindult, hogy megállítsa Burgoyne támadását. De semmi biztosíték nem volt, hogy képes lesz erre. Csak a Jóisten volt a megmondhatója, micsoda vérontás folyik e pillanatban New York állam északi vidékein.

Aztán ott volt a másik aggasztó dolog is – hogy mit hoz a jövő.

A nyugtalanság közvetlen kiváltó oka az volt, hogy senki nem tudta, merre lehet Sir William Howe tábornok, Őfelsége amerikai főparancsnoka.

Howe hónapokon át New Yorknál tétlenkedett. Először olyan hírek jöttek, hogy északnak kíván fordulni, hogy egyesüljön Burgoyne-nal. Más hírek szerint Philadelphiát célozta meg. Miközben csapatai továbbra is a New Brunswick-i és amboyi kaszárnyákban maradtak, a Hudsonon keresztül látták el őket, és képesek lettek volna elfoglalni egész Jerseyt – ha parancsot kapnak rá.

Howe azonban nem ért rá parancsokat kiadni. Bálozással és estélyekkel volt elfoglalva a megszállt városban. Meg – a pletyka szerint – új szőke szeretőjével, valami Mrs. Loringgal.

A bűbájos hölgy férjét – egy buzgó bostoni toryt – az amerikai hadifoglyok ellátó főbiztosává nevezték ki. A hadtápfőnöki pozíció lehetővé tette Loringnak, hogy busás haszonnal túladjon a foglyok ellátmányán, és degeszre tömje a zsebét. A gazember nagyon elégedettnek látszott helyzetével – cseppet sem féltékenykedett Howe generálisra, aki az ágyban az ő feleségét kommandírozta. Talán az a bizarr gondolatjárt a fejében, hogy neje ezáltal csak a kötelességét teljesíti a korona iránt, amely Loringot gazdaggá tette.

Végül aztán július utolján Howe megindult – de nem a várt irányban. Jerseyi hadseregével együtt eltűnt az Atlanti-óceánon, a fivére parancsnoksága alá tartozó háromszáz hajó fedélzetén. A hajóhad valahol a nagy vízen, a partról láthatatlanul cirkált, és senki sem tudta, hogy a tizennyolcezer brit és hesseni katona hol ér végül partot. Majd mindennap újabb pletykák keltek lábra a pennsylvaniai táborban.

Howe-t a virginiai partoknál látták…Nem, mégsem.De mégis, csak aztán a flotta továbbvitorlázott.Akármi volt az igazság, Philip és körlettársai számára egyértelműnek tűnt,

hogy Howe elvetette Burgoyne megtámogatásának tervét. De hát akkor mi lehet a célja? Valamelyik déli kikötő? Philadelphia, ahol a Kongresszus ideges tagjai éppen egy csapat külföldi tisztet fogadtak, akik Silas Deane, a párizsi megbízott írásával hajóztak Amerikába? Az iratok garantálták, hogy a külföldi tisztek szolgálataikért magas rangokat kapnak a kontinentális hadseregben. Garantálták! Az amerikai tisztek persze jogos keserűséggel panaszkodtak emiatt.

A katona kalandorok egy része eléggé jól képzett volt. Washington egy Kosciusko nevű, ügyes lengyel hadmérnököt máris e „tudós” fegyvernem ezredesévé nevezett ki. A tisztek legtöbbje azonban egyáltalán semmiféle

képzettséggel nem bírt, csak abban a reményben jöttek az újdonsült országba, hogy elvegyék néhány helybéli tiszt beosztását – és fizetését.

Miközben Philip újra elszundított, arra gondolt, hogy holnap újabb európaiak érkeznek.

Hát igen, holnap legalább nem fognak unatkozni. Legalább megtöri valami a napok végtelen unalmát, a várakozást és a töprengést, hogy Howe hajóhada mikor fog fölbukkani – és főleg hol.

IV.

A dobosok vadul püfölték dobjaikat a perzselő napsütésben. A fuvolások A fehér kokárda dallamát fújták. A szemletér szélén álldogálva, vállán a muskétáját kanóccal fölfelé tartva, Philip a kiégett gyepen közelgő lovasokra sandított. Philip parancsnoka, a worcesteri Walter Webb kapitány olyan peckesen állt a százada előtt, hogy a jobb kezében szorongatott gyalogsági tiszti fokosa sem lehetett egyenesebb.

Philip szerette volna letörölgetni a homlokán csordogáló izzadságot. A veríték az orrnyergénél kétoldalt a szemébe folyt. Alig látta a fényes uniformisba öltözött tiszteket, akik a massachusettsi századok felé ügettek.

Washingtont persze azonnal fel lehetett ismerni lováról és megszokott kék-barna öltözetéről. Az oldalán lévő két férfiból azonban, akik a törzstisztek előtt lovagoltak, csak felismerhetetlen foltok látszottak…

Egészen addig, míg Philip századához nem értek. Washington két kísérője közül az egyik hirtelen visszafogta a lovát. Philipnek elállt a lélegzete a rég elfelejtett arc láttán.

Fiatal arc volt. Arisztokratikus. A háromszögletű kalap alatt még sokkal élénkebb vörös haj koronázta, mint a főparancsnoké. Philip biztosra vette, hogy csak a szeme káprázik…

De nem, ez nem lehet tévedés. Ez ugyanaz az arc. Az arc, amelyet az üvöltő hóförgetegben látott először anyja fogadójának közelében. Amikor egy tizenhárom éves fiúcskára talált, amint éppen két emberrablóval küzdött. A fiú francia nemesnek született, arra volt hivatott, hogy katonaként csináljon karriert.

Lafayette márki feléjük mutatva hívta fel valamire Washington figyelmét.– Uram atyám, ez pont a mi századunkból szúrt ki valakit! – suttogta Lucas

Cowper fojtott hangon Philip mellett.Washington felállt a nyeregben, és észrevette Philipet. A tábornok arcán

látszott, hogy ő is megismeri; talán emlékezett arra az estére a Vassal-házban, Knox expedíciója előtt.

Washington valamit mondott Lafayette-nek. Gil szája azon nyomban széles mosolyra nyílt.

Royal Rothman, deklijével a pörge karimájú vadászkalap alatt, hátrapisszegett az első sorból, ahol a legalacsonyabb katonák álltak:

– Nem rám mutat. Biztos valakire énmögöttem.– Rohadjak meg, ha ez a békaevő nem terád mutogat, te Kent – dörmögte

Mayo Adams közvetlenül a háta mögül. – Most meg miféle szarba keverted magadat?

Bármilyen hihetetlen, maga Washington lovagolt hátra, hogy konzultáljon az egyik vezérkari tiszttel. A szemlebizottság többi tagja továbblovagolt, Lafayette a válla mögött még egy sugárzó mosolyt vetett hátrafelé. A vezérkari tiszt Webb kapitányhoz nyargalt, aki majdnem összeesett, látva, hogy ekkora figyelem irányul a csapatára.

A tiszt leszállt a lováról, és valamit mondott Webbnek. Philip hallotta a hangjukat, de azt nem, hogy miről beszélnek. Webb szeme szó szerint kigúvadt.

Miután a vezérkari tiszt ismét lóra pattant és elvágtatott, Webb kapitány Philip felé fordult, és hitetlen arccal rábámult. Lucas Cowper sutyorogni kezdett.

– Philip, te ismered azt a tisztet?– Ismerem.– Ez má csak így megyen – fintorgott hátul Mayo Adams –, úgy láccik, ez a

Kent azelőtt egy tányérból cseresznyézett az öreg George-dzsal. Teremtőm, és én meg nem tudtam, hogy micsoda úri kompániába csöppentem!

Adams csipkelődése azonban ez egyszer nem tudta kihozni a sodrából Philipet. Felkavarta a sok emlék, az izgatottság, a fiatalember megdöbbentő felbukkanása, azé a fiatalemberé, akitől azt a becses kardot kapta…

Azé a fiatalemberé, akiről soha nem gondolta volna, hogy egyszer az életben még viszontlátja.

Aztán eszébe jutott valami, amit az ifjú márki akkor mondott, amikor utoljára találkoztak Marié Charboneau fogadójában, épp azelőtt, hogy Gil visszatért Párizsba, a katonaiskolába. Valami olyasmit mondott, hogy a fegyvertársak mindig viszontlátják egymást a csatamezőn.

Fegyvertársak. Gil szerint pontosan azok voltak, hiszen Philip megmentette az életét…

És a jóslat valóra vált.A tisztek vezényszavakat harsogtak, hogy feloszlassák a szemlére

felsorakozott egységeket. Webb kapitány Philip nevét kiáltotta, és egyenesen felé indult.

– Kent! Maga tudja, ki az a francia, aki magára mutatott?– Igenis, kapitány úr, tudom. Megpróbálom elsorolni az összes nevét…Philip barátai köréjük tömörültek és figyeltek. Még Mayo Adams is

odasompolygott, valami utálkozó kíváncsiság tükröződött az arcán.Philip egymás után sorolta a neveket.– Marie Joseph Paul Yves Roch Gilbert du Motier…Webb továbbra is úgy bámult Philipre, mint borjú az új kapura.– Öröklött rangja szerint pedig Marquis de Lafayette, vagyis Lafayette márki

– tette hozzá Philip. – De én mindig csak Gilnek szólítottam.– A mindenit, de jóba vannak! – kiáltott fel Webb.– Franciaországban születtem, kapitány úr. Onnan ismerem. Ugyanabban a

tartományban lakott, ahol én.– Na, ide figyeljen, engem nem érdekel, hogy szólította akkor, de ma este

uramnak fogja szólítani, amikor vacsorázni megy hozzá!– Vacsorázni?– Miért, mit képzel, az az őrnagy minek lovagolt hozzám? Szedje rendbe

magát, és pontban hat órakor jelentkezzék a márki úr szállásán! És jól vésse az eszébe, hogy a Kongresszus most nevezte ki őt vezérkari tábornoknak.

Erre mindenki kiabálni kezdett. Philip sem maradt ki.– De hiszen nem lehet több tizenkilenc évesnél!– Ha engem kérdeznek, még annyinak se látszik. De akkor is tábornok

Washington vezérkarában. És az őrnagy szerint az öreg nagyon megkedvelte őt. Úgyhogy azt ajánlom, hogy viselkedjék tisztességesen!

Hirtelen nyugtalanság lett úrrá Philipen. Izgatta a kilátás, hogy viszontláthatja legénykori barátját. De a találkozás egy közlegény és egy frissen kinevezett tábornok között – ez valami egészen más. A délután hátralévő felét ideges mosakodással, borotválkozással, legjobb ingének és nadrágjának foltozgatásával – és körlettársai tréfálkozásának elviselésével töltötte el.

Csak Mayo Adams nem tréfálkozott. Néma megvetéssel fogadta az egész ügyet.

V.

– Ö… uram?A fiatal francia felugrott a tábori székből, és a tágas tiszti sátron át

előrerohant az értékes porcelánnal, ezüsttel és kristálypoharakkal két személyre megterített asztal mellett. A szolgálattevő katona eltartotta a bejárat

takaróponyváját. Philip mégis habozott, nem tudta eldönteni, hogy tisztelegjen-e.

Gil megragadta mindkét vállát, az arca szinte ragyogott, ahogy franciául felkiáltott:

– Istenem, Phillipe – hát te vagy az?! A címeket és a rangokat most felejtsük el! Itt csak Gil van és… nem, nem mondták nekem, hogy most másképp hívnak. Új neved van, ugye?

– Igen. Philip Kent.– Hát akkor Gil és Philip! A rég elveszített társak viszontlátják egymást.Olyan hevesen megölelte és mindkét arcán megcsókolta Philipet, hogy a

tisztiszolga elvörösödött.Gil karon ragadta Philipet.– Parancsolj, fáradj be! Megvacsorázunk és elbeszélgetünk. De hogy

beszéljünk? Franciául? Vagy angolul, amit én olyan rosszul beszélek?– Franciául bizony már eléggé rég beszéltem – mondta Philip bocsánatkérő

mosollyal. Bár néhány évvel öregebb volt a jóképű, tizenkilenc éves fiatalembernél, mégis az volt az érzése, mintha kettejük közül a másik lenne az idősebb. Gilnek már tizenhárom éves korában is tiszteletet parancsoló fellépése volt, ő tanította meg Philipnek a legelemibb ismereteket a muskéta meg a fokos használatához. – De ha úgy gondolod, megpróbálhatjuk.

– Remek, így biztos sokkal könnyebb lesz – folytatta Gil franciául, miközben kihúzott egy széket a vendégnek. – Foglalj helyet! Mesélj el mindent. Hogy élsz, hogy megy sorod – mindent!

– Szívesen, bár őszintén szólva… nézd, Gil, semmi szükség arra, hogy így megvendégelj engem… – A fényűzően megterített asztalra mutatott. – Te magas rangú vezérkari tiszt vagy. Én meg csak…

– Te meg csak a barátom. Aki megmentette az életemet – mondta Gil végtelenül komoly hangon. Meleg barna tekintetét Philipre függesztette. – Nagyon pontosan tudom, hogy nem lennék most itt, ebben a dicsőséges, szabad, új világban, ha te akkor történetesen nem jársz arra a Chavaniac melletti úton, amikor én veszélyben voltam. Leginkább a kukacok közt lehetnék vezérkari tábornok. Úgyhogy nem akarok több lárifárit hallani holmi rangokról… – Elmosolyodott. – Ez parancs.

Erre már Philip is elnevette magát.– Rendben van… tábornok úr! A kard, amit tőled kaptam, most is megvan.

A kandalló fölött lóg a massachusettsi házunkban…

Philip lassan fűzte egymás után a szavakat, de időbe tellett, amíg mindent gondosan lefordított a már inkább sajátjává lett angolból. Gil felvonta homokszín szemöldökét az utolsó megjegyzés hallatán:

– „Házunkban?” Szóval megnősültél?– Igen, egy bostoni lányt vettem el.– Gyerekek?– Egy fiam van. Szeptemberben lesz kétéves.– Hát ez nagyszerű, csodálatos!Gil a zubbonyába nyúlt, és előhúzott egy vékony láncon függő

aranymedaliont.– Elég kényes cicoma ez egy katonának. De az én drága egyetlen szívem

ragaszkodott hozzá, hogy magammal hozzam…Gil hüvelykujjával büszkén fölpattintotta a medált, amelyből vonzó,

törékenynek tűnő feleségének gyönyörűen festett, miniatűr képmása bukkant elő. Philip úgy vélte, nem lehet több tizenöt vagy tizenhat évesnél.

A márki visszazárta a medál fedelét, intett a csicskásának, és erős francia akcentussal megszólalt angolul:

– Hozzák be, kérem, az ételt… és a bort! Aztán hagyjanak magunkra!– Mondd, Gil, hogy az ördögbe kerültél ide?– Európában sokfelé divatba jött a ti új hazátok szolgálatába lépni. Az a múlt

nyári remek nyilatkozat György király ellen – nem is hinnéd, milyen tűzbe hozta a franciák agyát és szívét!

– És a királyotokat is némi személyes segítségnyújtásra indította.– Az álkereskedelmi társaságra gondolsz? Igen, hallottam róla. Hivatalosan

persze Franciaország nem foglalt állást a háborúval kapcsolatban. Legalábbis eddig – tette hozzá jelentőségteljesen. – De azért reménykedjünk…

Megvonta a vállát.– Egyelőre az is elég, hogy az önkéntesek átkelhetnek az óceánon, hogy

felajánlják szolgálataikat. Az én esetemben azonban azt hiszem, hogy Lajos király túlságosan is jól csengőnek érezte a Lafayette nevet ahhoz, hogy akár ezt is megengedje. – Elfintorította az arcát, hogy kifejezze nemtetszését.

– Úgy érted, azt ajánlották, hogy maradj otthon?– Az ajánlották nem pontosan illik a helyzetemre. Metzben teljesítettem

helyőrségi szolgálatot, amikor fülembe jutott a nemes nyilatkozat híre. Még soha semmi nem ragadott ennyire magával… teljesen felindult voltam. Azonnal elhatároztam, hogy az ügy segítségére sietek.

Philip végre kissé feloldódott.

– Emlékszem, azelőtt sem tartottad valami nagyra a briteket – mondta mosolyogva.

– Ez igaz, sőt, még finoman is fogalmaztál. Sajnálatos módon a családom úgy határozott, hogy nem kockáztathatom a karrieremet ezzel a vállalkozással, és nem adhatom a Lafayette nevet egy hivatalos körökben illegitimnek tekintett nemzetnek. Lajos király még hivatalos rendeletet is kiadott, amelyben megtiltotta, hogy ideutazzak. Ha egyáltalán utolérnek azzal a papírral, akár a Bastille-ba is bevághattak volna, amíg lelohad az Amerika iránti lelkesedésem. Én azonban sietve külföldre szöktem, Spanyolországban felszálltam a Los Pasajes fedélzetére, és július elején már a ti Charlestonotokban voltam.

– Dél-Carolinában?– Pontosan. Aztán még másfél ezer kilométert utaztam bérkocsin, amit

magam fizettem, végül lóháton, amikor a kocsi elakadt. Amikor végre elértem a Kongresszushoz Philadelphiába, határozottan hűvös fogadtatásban részesültem, legalábbis bizonyos körökben. Valami Lövell nevű úr abból a testületből azt a megjegyzést tette, hogy a francia tisztek sportot űznek abból, hogy hívatlanul amerikai szolgálatba állnak. Röviden szólva úgy bántak velem, mint a legutolsó martalóccal.

– Az az igazság, hogy olyanokkal is volt már dolgunk.– Akárhogy is, csúnyán megsértettek. Minthogy én a legtisztább szándéktól

hajtva, a saját pénzemen jöttem ide, és csak két szívességet kértem a Kongresszustól. Azt, hogy a saját költségemen szolgálhassak, és teljesen önkéntesként – nem kívántam rangot vagy parancsnoki beosztást. Bár természetesen remélem, hogy egyszer majd a harcmezőn elnyerem azt a kitüntetést, hogy parancsnok lehessek. Végtére is elég jól képzett vagyok hozzá. – A hangja még most is kissé sértettnek tűnt.

– Egyébként úgy látom, hogy a kiképzésre égető szükség van ebben a hadseregben. Ma reggel teljesen odavoltam az izgalomtól. Nem is találok rá jobb szót – odavoltam! És tessék! Egyenruha sehol! Csak ezek a – már megbocsáss ezek a különös ingek, amilyet te is hordasz. Aztán egy kis ideig figyeltem a gyakorlatozást. Ezt a zűrzavart! Rettentő szükség lenne egy kiképzőtisztre…

– Attól tartok, Gil, hogy Washingtonnak se pénze, se tehetsége ahhoz, hogy olyan hadsereget szedjen össze, amilyenhez ti szokva vagytok.

– Na persze, de jönnek az európai tisztek, akik tudnának tenni valamit ezen a téren! Csak lehetőséget kell adni nekik! Máskülönben az ügyetek – a mi ügyünk – biztosan elveszett.

– Nem kétlem, hogy a tábornok örömmel fogadná az igazán hathatós segítséget – mondta komoran Philip.

– Igen, Washington fantasztikus ember, fantasztikus! Megmondtam neki, hogy nincs semmi más kívánságom, csak az, hogy addig szolgálhassak a személye közelében, ameddig alkalmasnak nem látja az időt, hogy rám bízzon egy hadosztályt. – Nyomatékosan megfricskázta az egyik váll-lapját, és hozzátette: – Én nem ragaszkodtam, a vezérkari tábornoksághoz. Ámbátor… – vállrándítás és hunyorítás – ez mindenesetre egy lépés a megfelelő irányban.

Philip megint elmosolyodott. A barátja úgyszintén. A tisztiszolga visszatért, a nyomában két francia: az egyik egy szakács, fehér köpenyben, aki egy kis fakerekű kocsit tolt maga előtt, a másik meg egy libériás pincér, aki kezdte felszolgálni az ételt és kitölteni a bort. Philip rögtön látta, hogy Gil nem túlzott, amikor arról beszélt, hogy maga fizette az útját,

– Nem akarom, Philip, hogy bárki is azt gondolja a katonák közül, hogy az ő költségükön folytatom a megszokott életmódomat. Mindent, amit látsz, a saját pénzemből vettem. A vadpecsenyét, a bort… ezt az egyenruhát, a sátrat, még a lovakat és a kocsikat is. Az a véleményem, hogy több bennem az elhivatottság az amerikai ügyért, mint némelyik saját, faragatlan kongresszusi küldöttetekben.

– Nem vonom kétségbe. És persze, a pénzed is több.– E döfés a szívem közepébe talált! – kiáltott Gil, fél kezét színlelt

fájdalommal a szívéhez kapva.Minden tétova válaszfal végképp leomlott közöttük. Philip merevsége

teljesen feloldódott, szégyenkezés nélküli gusztussal adta át magát a kitűnő vacsora és a bor élvezetének. Szinte megállás nélkül folyt a szó,' hiszen mindkét barátnak sok mesélnivalója volt.

Philip elbeszélte egész kalandos históriáját attól kezdve, hogy Gil azon a régmúlt napon ellovagolt Auvergne-ből. Csupán a legkevésbé kellemes epizódról nem tett említést – Roger Amberly megöléséről és az Aliciával folytatott flörtjéről, mielőtt végképp elkötelezte volna magát Anne Ware és az amerikai ügy mellett.

Ami Gilt illeti, ontotta a katonai életről szóló anekdotákat és a maró megjegyzéseket Silas Deane-ről, a párizsi amerikai megbízottról, aki úgy osztogatta a leveleket az európai tiszteknek, „mint az őrült”, magas rangokat és még magasabb fizetést ígérve – anélkül, hogy felhatalmazást kapott volna erre a Kongresszustól. Amikor a szolga leszedte az asztalt, meggyújtott egy lámpást, és a sátor nyitott végébe akasztotta, Gil konyakkal a kezében tósztot mondott:

– A bajtársamra, Phillipe-re… jaj, mindent elfelejtek, Philipre! Hogy ő és a hazája örökre szabadságban éljen!

Philipnek nem jutott az eszébe semmilyen, pohárköszöntőhöz illően érzelmes mondás, így hát válaszul elmosolyodott, megemelte a poharát, és ivott. Néhány röpke órára tökéletesen megelégedetté tette a megújult kapcsolat, amely dacolt minden más felfogással és – szemmel láthatóan – a földrajzi távolsággal is.

Miután még egy kis konyakot lecsurgattak a torkukon, a barátok még őszintébben beszélhettek egymással.

– Tudod, Gil, nem akarok borúlátónak tűnni, de nagyon úgy érzem, hogy a háború kimenetele éppen annyira függ az olyan emberektől, mint Johnny Burgoyne vagy Howe tábornok, mint amennyire tőlünk.

– De még mennyire! Még sohasem volt olyan összecsapás, amelyben ne így lett volna. De azért nem kell aggódnod – az ellenség csupa helytelen lépést tesz majd, mi pedig kizárólag helyeseket.

– Bárcsak osztozhatnék a magabiztosságodban! – sóhajtott Philip.Gil ünnepélyes arccal felemelkedett.– Tettetett magabiztosság volt, és elég rossz tréfa. Az az igazság, hogy

szeretném, ha ilyen egyszerű volna a dolog. A tábornok vezérkarában nagy a feszültség és a türelmetlenség a Howe pozícióját illető bizonytalanság miatt.

– Nem maradhat örökké a tengeren.Gil megveregette Philip vállát, megtörte a pillanat komorságát.– Jobb is, ha nem, amikor két ilyen derék harcos várja, hogy szembeszálljon

vele!Kérkedése elég vidámnak hangzott. De Philip szinte biztos volt benne, hogy

barátja nem sok vagy éppen semmi bizalmat sem helyezett a megbízhatatlannak látszó amerikai csapatokba, amelyeket aznap megtekintett. Nem is hibáztatta ezért Gilt.

Késő éjszakáig beszélgettek. Philip végül elég spiccesen támolygott vissza a massachusettsi sátrakhoz. Útközben nagy elégtétellel mutatta fel Webb kapitány aláírt parancsát az őröknek, akik kérdőre akarták vonni a közlegényt, hogy miért maradt távol takarodó után.

Nagyot ásított, amikor a sátra közelébe ért. Aggódott, hogy fog bemászni a hálózsákjába, hogy lefeküdjön. De felesleges volt. A társai mind ébren várták, és csaknem hajnalig záporoztak rá a kérdések. Szerették volna ezt vagy azt megtudni Lafayette-ről, hogy mit csinált eddig, hogy lehet, hogy tizenkilenc évesen tábornok lett, mik a nézetei a győzelem lehetőségeiről.

Csak egyvalaki gubbasztott morcosan, sűrűn káromkodva, hogy nem hagyják aludni: Mayo Adams. Philip esti kiruccanása híres-neves barátjához, úgy látszik, tovább fokozta ellenérzését.

VI.

Augusztus huszonharmadikán, szombaton a dobosok új ritmust kezdtek pergetni. Megadták a jelt a táborbontásra.

A sátorváros egy csapásra tünedezni kezdett. A tüzérség és az ekhós szekerek nagy zörgéssel útnak indultak, munka váltotta fel a tespedést. Howe tengernagy flottája feltűnt a Chesapeake-öbölnél. Ha az ellenséges csapatok partra szállnak, alig százötven kilométer választja el őket a jóval kisebb amerikai erőktől. Köztük pedig ott feküdt Philadelphia, ahol most is ülésezett a Kongresszus. Ha fogságba esnek, minden küldöttre kötél vár.

Az amerikaiak dél felé meneteltek. Philip elég rosszkedvű volt, mert még mindig nem kapott újabb levelet Anne-től.

VII.

Vasárnap reggel eleredt az eső. Délre azonban eloszlottak a felhők, épp időben ahhoz, hogy a Philadelphiában élő negyvenezer ember jó nagy hányada kitóduljon az utcára, hogy megnézze, mint vonulnak át a városon az amerikai csapatok. Philip nem látta Gilt, nyilván a menetoszlop legelején lovagolt Washingtonnal meg Henry Knoxszal és a többi magas rangú vezérkari tiszttel.

Webb kapitány csapata mindenben megfelelt Gil első és eléggé elborzasztó véleményének. Éppen olyan toprongyosak voltak, mint minden más egység, amely a többi államot képviselte azon a tizenegyezer embert fölvonultató, hatalmas parádén.

Volt azonban egy látható közös vonásuk: egy zöld ágacska. Ezeket az ácsok vágták előző éjjel, és minden ember a kalapjára tűzött egyet, hogy jelképezze a hadsereg életerejét – a főparancsnok közvetlen utasítására. Jó páran zúgolódtak is, hogy egy gallyacskán fityegő néhány levél édeskevés ahhoz, hogy a zsémbes, hőségtől elgyötört katona hazafiakat harci kedvre derítse.

Webb százada, amelyben Philip masírozott, jelenleg ötven embert számlált, s most a második volt a menetben a zászlóalj négy hasonló százada közül. Két zászlóalj tartozott az ezredhez. És a vánszorgó sorok között – merthogy a menetelés túl emelkedett kifejezés lett volna mozgásuk jellemzésére – a menetalakzat rendetlensége mindenütt együtt járt az öltözet rendetlenségével.

Csak ritkán fordult elő, hogy bármelyikük pontosan a dob ütemére lépjen. De valahányszor a pikulások rázendítettek valamelyik akkoriban népszerű indulóra, az emberek úgy harsogták utánuk a szöveget, mintha a szívükből szólt volna:

„Vonul a menetRajta erőt nem vehet

Hitvány szolga-sá-á-ág…”

Az emberek kihajoltak az ablakon, éljeneztek, kendőt lobogtattak. Ott álltak, végig a Front és a Chestnut Street járdáin, amelyekre Philip élénken emlékezett a városban töltött hetekből. A helyzet mostanra alaposan megváltozott. A hadifelszerelés – kulacs, főzőfelszerelés, kézzel faragott ivócsésze, vadászkés tokkal, tölténytáska, ólom, golyóöntő forma és a legfontosabb, az ő Brown Besse a rátűzött szuronnyal – alatt görnyedezve nem azért hagyta el a várost, hogy Anne-hez térjen vissza, hanem hogy szembenézzen Howe hadseregének félelmetes erejével. Elképzelte az ellenséget, mint egy skarlátszínű kígyót, mely ezerszer hosszabb, mint azok a brit hadioszlopok, amelyekre emlékezett Concord és New York és Jersey ütközeteiből.

Philip mellett Lucas Cowper haladt. Bár teljesen botfülű volt, mégis megpróbált valahogy bekapcsolódni a menetnótába – hamisan fütyörészte a dallamot. Philip fölbámult a háztetőkre és a tisztuló égboltra, magányos és üres volt a lelke. Ebben kétségtelenül része volt a hosszú és aggasztó várakozásnak, hogy Cambridge-ből hírt kapjon. Anne biztosan írt volna, ha valami baj történik…

Az éneklés és az üdvrivalgás sem segített a baján. Esküdt ellenségeik már lesben álltak odalenn délen. Az ő dolga – csakúgy, mint minden más férfié – az volt, hogy engedelmeskedjen a parancsoknak, és elpusztítsa az ellenséget. Philip bizonyos volt benne, hogy Gil büszkén és lelkesen léptet ficánkoló paripáján valahol elöl, Washington mellett. Örült, hogy barátja nem láthatja őt és a többieket a századból, ahogy küszködve próbálnak lépést tartani a massachusettsi dobosok és fuvolások ütemével.

Közvetlenül Philip és Cowper mögött Mayo Adams és Royal Rothman meneteltek, az utóbbi rendkívül idegesnek látszott. De semmivel sem inkább, mint előttük Pettibone, a volt iskolamester. Pettibone sóvárogva meregette a szemét a fiatal lányokra, akik rekedtre éljenezték már magukat a Chestnut Street két oldalán. Kétségkívül közöttük szerette volna látni az ő drága Patsyjét.

Csak az egyhangúan fütyörésző Cowper látszott közömbösen elégedettnek. Meg persze Breen, aki Pettibone mellett dülöngélt. Most is be volt szíva.

Valahonnét kunyerált egy különporció rumot, amit nagy büszkén a kulacsába töltött, mielőtt a menet elindult. Menetelés közben persze sűrűn szükségét érezte, hogy a szomját oltsa – ami nem volt szokatlan látvány a katonák között. Most azonban kezdett egyre jobban tántorogni. Végül Webb kapitány a bajsza alatt szitkozódva utasította Pettibone-t, hogy tartsa a sorban Breent.

Breen örömmel fogadta a támogatást, és megemelte mocskos csákóját a kapitány előtt. A zöld ágacska leesett, és valaki rátaposott.

Breen rá se hederített, visszatette a kalapját, aztán kulacsát Webb felé nyújtotta. A kapitány visszautasította, s az arca elvörösödött, amikor meglátta, hogy az emberek a járdán feléjük mutogatnak. Hátraarcot csinált, és feszesen visszalépdelt a menetszázad élére. Breen remekül mulatott, egy obszcén mozdulatot tett, és tohonyán továbbvonszolta magát, karjával a mérges tekintetű iskolamester vállán.

Philipet nem szórakoztatta a látvány. Ismét keservesen egyértelműnek tűnt, hogy sohasem válhat győztes hadsereg gazemberek, maródi lógósok és hazavágyódó, valaha lelkes patrióták gyülevész hadából. Pedig ha volt valaha nap, amikor a szó igazi értelmében hadseregre volt szükség, akkor ez a nap most érkezett el.

A zúgolódóknak igazuk volt. A főparancsnok utasítására feltűzött ágacskák önmagukban nem tehettek csodát.

Néhány katona új dalba fogott:

Hegyeken át megyünk tovább,Kiűzzük a gonosz hadát…

– Kent?A hangra Philip hátrakapta a fejét, bármennyire is igyekezett lépést tartani a

dobokkal. Mayo Adams gorombán ráhunyorított. A szeme úgy csillogott, mint a fényesre koptatott kavics az augusztusi napsütésben.

– Jól vagy, Kent? – Jól, kösz.– Akkor jó. Csak azért szólok, hogy el ne felejtsd, hogy mindig a

nyomodban vagyok, fiú! Mindig a nyomodban, minden lépésednél.

Halljuk hazánk hívó szavát…Hegyeken és völgyeken át!

Negyedik fejezetVISSZAVONULÁS

BRANDYWINE-NÁL

I.

– A jebuzeusát, Philip! Oda nézz, ott az árokban!A menekülő katonák százai között támolyogtak az ősz eleji alkonyatban a

Chester patak felé vezető úton. Philip letörölte a szemébe folyt izzadságot, és tekintetével követte Lucas Cowper kinyújtott kezét. Egy órával ezelőtt kezdődött meg az általános visszavonulás, és a körlettársai közül Cowperen kívül senkivel sem találkozott.

Most meglátott egy másikat is. Az út menti árok oldalán Pettibone feküdt, egy golyó véres lyukat ütött a mellkasa bal oldalán.

Az iskolamester feltehetően az arcvonal felbomlása után vergődött el idáig, aztán összeesett és meghalt. A szürkület és az út fölött terjengő füst ellenére a szeptemberi nap utolsó, szinte vízszintes sugarai valahogy éppen idevetültek, és elegendő fényt nyújtottak ahhoz, hogy Philip szemébe villanjon egy szívszaggató kép: egy kövér zöld légy, amint Pettibone ajkára ereszkedik. A légy körbemászkált Pettibone alsó fogsorán, aztán eltűnt a szájában.

Cowper összerázkódott.– Valakinek értesítenie kéne szegény feleségét.Philip megragadta Cowper karját.– Később. Most gyerünk, a bámészkodással nem segítünk rajta, sem

magunkon – kiabálta, hogy túlharsogja a zajt.Körülöttük mindenütt katonák sántikáltak vagy futottak a lágy esti fényben.

Szitkozódva vagy nyöszörögve vonszolták magukat az úton, nehezen cipelték sebeiket, vagy csupán a vereség miatti utálat és keserűség lassította le őket. Cowper engedett Philip huzigálásának. Visszatértek az út közepére. Mögöttük a muskétások csörtettek.

Az amerikaiak fő ereje csaknem egész nap tartotta Chad's Fordot a Brandywine patak keleti oldalán Knyphausen hessenijeinek tüzével szemben, akik jól elsáncolták magukat. Aztán késő délután kezdtek feltünedezni a vöröskabátosok hátuk mögött az északi, erdős hegyoldalban, ahol a jobbszárny

hosszan elnyúló védelmi vonala húzódott. A brit sereg derékhada, amely rejtélyes módon órákig távol maradt a csatatérről, valahogy az amerikai állások hátába került. Cornwallis parancsnoksága alatt három zászlóalj özönlött le a hegyoldalon, és támadásba lendült.

Sullivan tábornok dandárjai hasztalanul próbálták feltartóztatni őket. Végül Knyphausen hesseni alakulata megindult kelet felé, hogy átgázoljon a Brandywine-on. Ettől a perctől kezdve, amikor a nap is kezdett lefelé hanyatlani, a csata kimenetele nem volt többé kétséges. Az amerikaiak nyugatról jövő rohamra készültek fel, nem arra, hogy elölről és hátulról egyidejű támadás éri őket. Philip és Lucas Cowper körül most szerteszét látható volt a borzalmas eredmény – még a Breed's Hill-inél is lármásabb és zavarodottabb visszavonulás, amely talán még rombolóbb hatású lehet a hadseregre nézve, mint Washington csapatainak állandó hátrálása Long Islandnél és New Yorknál…

Philip tudta, hogy a csata elveszett. Cowper is tudta. Minden katona tudta ezt ott az úton. Rettegés és megalázottság tükröződött minden arcon.

Az egyre fogyatkozó fényben Philip úgy vélte, hogy katonák alakjait látja mozogni balra a fák között, vagy százméternyire északra az úttól. Nyilván azok is visszavonuló amerikaiak.

Olyan fáradt volt, hogy minden egyes lépés szinte tudatos erőfeszítést igényelt. A válla megfájdult a Brown Besstől, amellyel a hesseniek tüzét viszonozta. Kora reggel óta nem evett. Délután háromkor fogyott ki az utolsó korty a kulacsából.

– Hova az istenbe megyünk? – ordította Cöwpernek a hátulról jövő patkódobogás és kocsizörgés közepette.

– Webb azt mondta, hogy átkelünk a Chesteren.– És azután?– Nem tudom, talán majd a pataknál megmondják…– Le az útról! Le az útról! – kiabálták az emberek. Philip gyorsan megbökte

Cowper vállát. Igáslovak robusztus fejei tűntek fel a leáldozó nap fényében, mely áttört a füstön. A lovak gyorsan ügetve vontattak egy pár, ide-oda zötykölődő tarackot.

A körülöttük haladók az út két oldalára húzódtak. A lovak és az utánuk vontatott lövegek továbbdübörögtek. Mindenekfölött azt kellett megakadályozni, hogy a tüzérség zsákmányul essen. Az embereket inkább fel lehetett áldozni.

Visszahúzódtak az útra, és Philip szeretett volna legalább egy jó lélegzetet venni a sok füst és por után. Elkapta az egyik, kelet felé iparkodó, ösztövér katonát.

– Kik vagytok? Melyik egység?– Pintér marylandijei…– Az egész arcvonal felbomlott? – kiabálta Cowper.– Fel, a rohadt életbe. Howe képes lesz visszahajtani bennünket egész

Philadelphiáig…A marylandi továbbment, lökdösve-taszigálva a lassabban haladókat.

Elszántan igyekezett menteni a saját bőrét. Talán több esze van, mint a többieknek – gondolta Philip. Több esze, mint ezeknek a kísértetalakoknak, akik kettesével-hármasával botorkálnak kelet felé az egyre sűrűsödő homályban, és túl elcsigázottak vagy sebesültek, vagy csüggedtek ahhoz, hogy futni tudjanak.

További tüzérségi egységek robogtak át. Most ló vontatta tábori ágyúk. Az egyik katona nem ügyelt a figyelmeztető kiabálásra, és a dobogó paták útjába került. Savanyú íz tört fel Philip torkába, ahogy a lovak, majd a vasalt kerekek egyenesen átgázoltak a tehetetlenül kapálózó áldozaton, sikoltozását elnyomta a robaj, végül ott maradt vérbe fagyva és törött csontokkal rángatózva az úton.

Cowper egyre csak hátranézett. Philip megint megrántotta a karját:– A szentségit, Lucas, nem állhatsz meg segíteni minden sebesültnek, vagy

magad is ugyanúgy végzed!Cowper megadóan botladozott tovább. Bármilyen érzéketlenül hangzottak

Philip szavai, valójában éppúgy felfordult a gyomra a vérontástól, mint a fiatal farmernek. Úgy látta, hogy a parancsnokok odafönn – Washington, a vezérkar, még Gil, a barátja is, aki feltehetőleg ott volt ma a csatatéren – bizonyára hozzászoktatták magukat, hogy sohase az egyénekre gondoljanak egy ütközet kapcsán, hanem egységekre, taktikára, stratégiára. Ha csak egyszer is egyenként néznének a katonákra – a Pettibone-okra, akik ott fekszenek az árokszélen –, többé nem lenne erejük parancsokat adni a következő csatában. Meghasadna a szívük a kétségbeeséstől.

Hirtelen elkeseredett düh tört Philipre. Düh, amely a zűrzavarból és a kimerültségből táplálkozott, düh az emberveszteség és a szégyenletes vereség miatt…

Miért nem vette senki észre Cornwallis meglepetésszerű, átkaroló hadmozdulatát? Washington talán aludt? Vagy tényleg olyan kontár, mint időnként állítják?

Philip hagyta, hogy érzelmei eltompítsák amúgy is kihunyó éberségét, így készületlenül érte a váratlanul felcsattanó muskétatűz, amely bal oldalról söpört végig az úton. Az emberek üvöltve az árokba vetették magukat. Philip és Cowper leguggoltak, ügyetlenül próbálták megtölteni fegyvereiket. Az úttól északra, a fák között mozgolódó emberek hirtelen jobbra húzódtak. Nem menekülő amerikaiak voltak. Philip meglátta a pirospozsgás arcokat, a püspöksüvegre emlékeztető csákókat…

Egy vadászszázad. Hesseniek, akik a visszavonulási útvonallal párhuzamosan törtek előre, és most támadásba lendültek.

Ahogy Lucas Cowper az árok felé rohant, szarujából az útra szóródott a lőpor, s lába egyszer csak fölmondta a szolgálatot. Philip egy másodperccel később fogta fel, hogy mi történt. A fiatal massachusettsi farmert meglőtték.

Cowper fejjel az árokba bukott, muskétája, szaruja kihullott a kezéből, felüvöltött a fájdalomtól, ahogy a vér ömleni kezdett a lyukból, amelyet a hesseni golyó ütött bal felsőkarján.

A hesseniek az úthoz legközelebbi fák mögött térdeltek. Pontosan célozva sütötték el puskáikat. Philip az árokba ugrott, lebukott a feléje süvítő golyók elől, és félig öntudatlanul megtöltötte a Brown Besst. Lőtartásba emelte, elsütötte, összehorzsolt válla felfogta a puskatus ütését. Hunyorogva nézett a gyengülő fényben. Egy szőke hajú német fiú a fatörzsnek esett, amely mögött térdelt. Philip remélte, hogy az ő golyója nyomán bugyogott fel a vér a fiú torkán tátongó lyukból.

Cowper nyöszörgött. Philip egy pillantást vetett a sebre. Hús és csont hátborzongató látványa tárult elé Cowper ingujja alól, a feketére perzselt szélű hasadásból. A hesseniek kezdtek előrenyomulni az árok felé, ahol legfeljebb egy tucat katona keresett fedezéket a támadás elől. A szeptemberi alkony utolsó sugarai megcsillantak a német bajonettek acélján.

Philip hallotta, hogy az úton még több katona is rohan. Tudta, mit gondolnak magukban. Minek kockáztatnák az életüket egy ilyen csetepatéban, amely úgysem változtathat a csata kimenetelén?

– Mindenki az árokba! Verjük vissza őket! Hogy a fene essen minden gyáva kutyába…!

Az újratöltéssel vesződve Philip elfordította a fejét, hogy lássa, ki kiabál. Egy tiszt volt, nyilván nyugatról keveredett ide, leszállt a lováról, és kihúzta a szablyáját. Kardlapjával ide-oda csapkodva terelte az embereket, hogy lőállásba helyezkedjenek, és védjék az árkot.

A tiszt fiatal volt, harminc év körüli. Ruházata rendetlen, elkoszolódott, sötétvörös kabátot viselt, verejtéktől mocskos nyakravalót, háromszögletű kalapja alatt megfáradt, szutykos volt az arca. Talán jóképűnek tűnt volna, ha a harag nem torzítja el az arcát.

Ütötte-verte az emberek fejét, hátát, combját, sikerült is újabb tíz-tizenkét embert az árokba kényszerítenie. Philip eleresztett még egy lövést, de nem tapasztalt semmi közvetlen eredményt. A hesseni század hosszú, egyenetlen arcvonalban nyomult előre.

Az amerikai tiszt Philip mellett az árokba ugrott. Egyik csizmájával véletlenül Lucas Cowper jobb lábszárába rúgott. Philipet undor fogta el a férfi szinte rögeszmés hősködése láttán – valami előléptetésre áhítozó tisztecske lehetett –, és rákiáltott:

– Az ott egy sebesült, maga barom!– Akkor nem tud a vadászokra lőni. De maga még igen. Kapjuk el őket!Más körülmények között Philip megütötte volna a tisztet. Most nem volt erre

idő. A férfi előrehajolva szaladt végig, az árok peremére ráncigálta az embereket, szemben a hesseniekkel. Amikor vagy fél tucat katonát kilökdösött, valami vadállatias vigyorral az arcán maga is kiugrott az árokból.

Atyaisten, ez komolyan gondolja! – hasított Philip agyába a felismerés. Egyszerre érzett késztetést, hogy kövesse a tisztet, és hogy az elesett Cowperhez húzódjon, aki sírt az észvesztő fájdalomtól.

Talán egy méterre az ároktól, a fiatal tiszt visszafordult:– Mind ilyen nyúlszívűek? Gyerünk már!Lebukott, csak az ösztönei figyelmeztethették a hesseni puskagolyóra –

hiszen éppen szemben állt az úttal aztán újra előrefordult, és a zsoldosok felé tartott. Olyan vérszomjas üvöltést hallatott, hogy Philip beleborzongott. Ez a tiszt vagy teljesen őrült, vagy nem ismeri a félelmet.

És ekkor itt is, ott is, újabb katonák másztak ki az árokból, hogy kövessék fél tucat társukat. A hesseniek azonnal megálltak az előremenetben, letérdeltek és töltöttek…

Philipnek most nem volt erre ideje. Szuronya viszont a helyén volt. Egy hosszú pillanatra a tisztre nézett. Kint, a többiek előtt a férfi egyenesen megrohamozta a hessenieket, ide-oda ugrálva és le-lebukva a német puskák durrogása és a torkolattüzek villogása közepette.

Csodálatos módon a lövések nem tettek kárt benne. Kardját forgatva egyre folytatta az artikulálatlan üvöltözést, amely végül minden amerikait kihajtott az

árokból – köztük Philipet is. A hesseniek első sorai futólépésben a fák közé hátráltak.

Ötven vagy hatvan méter széles rajvonalban két tucat amerikai követte a tisztet az őrült rohamra. Egy hesseni megbotlott. A tiszt átdöfte a mellét. Üdvrivalgás tört fel az amerikaiakból. Hirtelen Philipet is hatalmába kerítette a vadság, érezte, hogy teljes erejéből fut a többiekkel együtt…

A hesseniek között – talán harminc főből állhatott a század – nyoma sem maradt a rendezett alakzatnak, visszavonultak a támadók hulláma elől, akik már éppúgy üvöltöttek, mint a tisztjük. Philip is keresztülgázolt a magas füvön, amely az út menti árok és a fák közé nőtt. A zsoldosok már csaknem mind bemenekültek az erdőbe.

Nem így az egyik őrmester. Pocakja kidudorodott a zubbonya alatt. Valamilyen állat üregébe lépett és elvágódott. Philip akkor ért oda, amikor a férfi tenyerére és fél térdére támaszkodva éppen kihúzta a lábát a lyukból.

A hesseni érezte, hogy Philip közeleg, megfordította dagadt testét, fél karját védekezőleg az arca elé emelte és felordított:

– Himmel…Philip szuronya a hasába fúródott.A kezdődő sötétségben az amerikai muskéták narancsszín tüzet okádtak.

Philip a hesseni fejére lépett, és a fák közé vetette magát, ahol a tiszt szablyáját forgatva eltűnt. A fény azonban annyira gyenge volt, hogy nem talált újabb célpontot.

Egészen az erdő innenső szélén elhaladt egy hesseni holtteste mellett, és ekkor egy másik férfit látott maga felé szaladni, maga elé kapta a Brown Besst, hogy döféssel védekezzék…

Egy szablya megvillant, ahogy Philip balján egy másik muskéta is előtűnt. A szablya a szurony acéljára csapott, és szikrákat szórt. Philip felfogta az ütést, egy lépést tett hátrafelé, felkészült a közelharcra.

Aztán felismerte a férfit, aki félreütötte a szuronyát. A zilált ruhájú tiszt volt az.

Philip nem látta a férfi arcát. De a hangja is elég volt, hogy kifejezze az örömét:

– Egy kis bátorság, és máris megfutnak. Csak ennyi kellett hozzá, egy kis bátorság…

Egy pillanatig lihegett, aztán odakiáltott az őt követő katonáknak:– Bravó! Szép munka volt!

Jobbra és balra az amerikaiak, akik önként vagy más módon részt vettek a rohamban, hangos örömmel üdvözölték egymást. A tiszt szablyája visszakerült a hüvelyébe. Az egész akció nem tartott tovább három vagy négy percnél.

Philip Cowperre gondolt, és visszaindult az árokhoz. A tiszt mellette lépdelt a magas fűben.

– Teringettét, ha ilyen küzdőszellemünk lett volna a pataknál is, akkor miénk lehetett volna ez a nap.

Philip kapásból valami trágárságot mondott, aztán folytatta:– Nem több küzdőszellem kell ide, hanem olyan parancsnok, aki tudja, hogy

hova a pokolba bújtak el az angolok. Hajó lett volna a felderítés, nem vesztettünk volna.

A tiszt megtorpant. A hangja hideg volt, mint a jég.– Továbbítani fogom a véleményét a főparancsnok úrhoz. De talán annak a

katonának a nevét és egységét is közölnöm kell, aki ezt a kijelentést tette.– Philip Kent közlegény, massachusettsi gyalogság.– Jól felvágták a nyelvét, Mr. Kent!Philip meg se gondolta, kivel szegült szembe, és visszavágott.– Meglehet. De tartom, amit mondtam. Nem vonultunk volna vissza, ha

tudtuk volna, hogy Cornwallis hátulról jön ránk.– Ezzel én is tisztában vagyok katona' Gondolja, hogy nekem jobban tetszik

a helyzet, mint magának?A hangja felrázta Philipet, aki most jobban megnézte a tisztet.– Nem, uram, azt nem hiszem. Sajnálom, hogy kimondtam, amit gondoltam.A tiszt már nem tűnt olyan haragosnak.– Ne sajnálja! Amit mondott, kemény volt, de igaz. Én is túl heves voltam.

Maga derekasan harcolt egy perccel ezelőtt. Mindnyájan derekasan harcoltak…Felemelte a kezét, hogy intsen a kis csapatnak, amely a vezetésével

megfutamította a hessenieket. Egyszerre rádöbbent, hogy mindenki elment. Éppolyan gyorsan, ahogy összegyűltek, a névtelen katonák újra eltűntek az úton, csatlakoztak a kelet felé vonuló menethez.

– Felejtsük el a beszélgetést, elég, ha csak a harcra emlékezünk, nem igaz? – folytatta a tiszt.

– Wayne tábornok! – kiáltott egy hang a sötétben.– Itt vagyok! – kiáltott vissza a tiszt.– Megfogtam a lovát, uram.– Rögtön jövök! – Megveregette Philip vállát. – Ez bátor dolog volt, Mr.

Kent!

Ezzel eltrappolt az árok felé, otthagyta Philipet döbbenten és némán.A gyászos kinézetű uniformistól Philipnek meg sem fordult a fejében, hogy

Washington egyik legelső csapattábornokát követi. Anthony Wayne tábornok, aki fiatal földbirtokos volt épp itt Pennsylvaniában, amelynek földjén át most menekültek, vakmerőségéről és heves vérmérsékletéről volt közismert. Philip utólag hálás volt neki, amiért beszélgetésük során visszafogta híresen lobbanékony természetét. Másként most a legjobb úton lenne egy büntetőszázad felé.

Még hallotta, ahogy Wayne lova eldobog a Chester patak irányába. Újra eszébe jutott Lucas Cowper. Futni kezdett.

Már kevesebben voltak az úton. A hátráló sereg zöme elvonult. Philip visszaért az árokhoz, és kényelmetlen érzéssel ébredt tudatára, hogy az éjszakai sötétséggel együtt mélységes csönd ereszkedett a tájra. Lemászott az árok fenekére, megpróbált tájékozódni…

Rézsútosan támadt a hesseniekre, attól a ponttól kiindulva, ahol először találkozott Wayne-nel. Ezek szerint, ha az útnak szembeáll, Cowpernek itt balra kell lennie. Arra indult.

Egy métert sem tett meg, amikor két ember hangjára lett figyelmes. Az egyik félreérthetetlenül Cowper volt: nyöszörgött. A másik vadul lihegett. De meghallotta, hogy valaki közeleg.

– Ki vagy?Philip gyomrát hirtelen összeszorította a félelem.– Kent. Mit csinálsz itt, Mayo?Mayo Adams fölállt Lucas Cowper reszkető teste mellől, fekete tömege

mögött már ott voltak a csillagok. Gonoszság volt a szavaiban, ahogy megszólalt.

– Rátaláltam Lucasra, aszt gondoltam, hogy jó lesz nekem a kulacsa meg a tölténytáskája. Az enyimet elhagytam abba a nagy ribillióba.

– Ne nyúlj hozzá! Elég csúnyán megsebesült.– Egy szart, már haldoklik. Úgyse hiányzik neki.– Azt mondtam, kotródj onnét, menj vissza az útra!Philip fölemelte az üres muskétát. Szuronya megvillant a csillagfényben.Mayo Adams felkuncogott.– Hű, neked még a flintád is megvan! Na, akkor azt is elveszem.– A tiéd hová lett?– Véletlenül elejtettem valahol, aztán nem találtam meg. És egy belevaló

fickó ugyi nem futkoshat muskéta nélkül? Tiszta jó, hogy pont beléd botlottam.

A kutya se fogja tudni, hogy a vereshátúak csak az egyikőtöket öldösték ebbe az árokba, vagy mind a héttőt…

Adams hirtelen fölerősödő zihálása jelezte Philipnek, hogy a nagy melák közeledik. A fáradtság azonban megnyújtotta reakcióidejét. Odadöfött a szuronnyal.

Mayo Adams oldalra lépett. Így biztonságosan megragadhatta a Brown Bess csövét, és két kézzel erősen megrántotta. Valósággal kitépte Philip ujjai közül.

Adams meglendítette a muskétát, mint egy bunkót, húsos képe egy pillanatra kirajzolódott a csillagfényben. Apró szeme csillogott. Philip kétségbeesetten hátraugrott, hogy kikerülje a félkörívben a feje felé lendülő puskaagyat…

Adams elkáromkodta magát, ahogy a fegyver célt tévesztve a földhöz csapódott. Philip előrevetődött, mindkét kezével elkapta a puska agyát. Sípcsonton rúgta Adamst. A hústorony szitkozódott, és rögtön visszarúgott. Philip majdnem összeesett a fájdalomtól. Adams kicsavarta a kezéből a puskát, most már másodszor veszítette el.

A puskatus az álla felé zúgott. Újra megpróbált kitérni. Bal lába megcsúszott az árok oldalán, elveszítette az egyensúlyát, és elvágódott. Ahogy hanyatt esett, elakadt a lélegzete.

Adams röhögve ledobta a Brown Besst a fűbe.– Hé, Kent, asszem, most elintézhetjük a dolgunkat, te mit gondolsz…?Philip felordított, ahogy Adams mázsás súlya a hasára zuhant. Aztán

egyszerűen rátérdelt, lőporbűzös mancsa Philip nyakára szorult.Hirtelen valami kemény tárgyat érzett a jobb csípője alatt. Tokjával az övére

fűzött vadászkése volt. Ha most elérhetné…Ehhez először is ki kellett nyújtania a jobb kezét. Közben már majdnem

elájult, mert Adams ujjai úgy a nyakára fonódtak, hogy szinte kipréselték belőle a szuszt. A bostoni inas megszorította a nyakát, aztán elengedte, megszorította, elengedte. Magában hümmögött, miközben Philip testén térdelve, játszadozott vele.

Philip hallotta, hogy többen is elmennek az úton, egészen közel. De azok nagyon iparkodtak a sötétben, meg aztán maguk is zajt csaptak, úgyhogy nem hallhatták Adams kéjes nyögdécselését…

Sikerült kiegyenesítenie a jobb karját. Aztán visszahajlította a kézfejét, annyira, hogy azt érezte, mindjárt kettéroppan a csuklója. Úgy tapogatózott a jobb csípője felé, mintha a keze nem is hozzá tartozna. Ujjperceit a talajnak feszítve vonszolta előre kezét, amíg csak el nem érte a saját testét.

Ekkor kinyújtotta az ujjait, és a kés felé nyúlt…

Nem tudta kihúzni a tokból. Adams úgy ránehezedett, hogy teljesen a földhöz lapította. A lapátkezek egyre markolászták Philip torkát, és közben Adams tovább nyögdécselt. Fojtogatta, eleresztette. Fojtogatta, eleresztette…

– Szegény asszony biztos kíváncsi lesz, hogy mi lett veled, Kent. Majd asziszi, hogy valami tommy nyúvasztott meg. Lehet, hogy eccer elmegyek hozzá, aszt elmondom, hogy is vót igazándiból. Elmondom neki, hogy összeakadtá egy csúnya emberrel, aszt rajtavesztetté, na, hogy teccik?

Adams hirtelen elengedte a nyakát.– Na, gyerünk, szólajj má meg, te rohadt szemét!Adams lecsúszott Philip hasáról, várta a választ. Philip csak

öklendezésszerű, rekedt hangokat tudott kipréselni magából. Megpróbálta kissé fölemelni a jobb csípőjét, de túl gyönge volt.

– Nem hallod, mit mondtam, te kurafi?! – ordította Adams, és a hajánál fogva fölrántotta a fejét. Ezzel követte el a hibát. Philip meggyötört jobb kezével megragadta a markolatot, kihúzta a kést, és fölfelé vágott vele, az élét Adams torkának fordítva.

Adams meglátta a fémlapon szikrázó csillagokat. Szabad kezével megpróbálta elkapni Philip csuklóját…

Későn. Philip Adams nyakához nyomta a penge élét, és végighúzta rajta.Egyetlen döbbent, gurgulázó üvöltés hallatszott. Nyomában vastag sugárban

szökött fel a vér.Elöntötte Philip homlokát, szemét, arcát. Odébb hemperedett, amint az

élettelen kéz eleresztette a haját. A lüktetve ömlő vér meleg, sűrű szagától felkavarodott a gyomra.

A hasára fordult, arcát az árokpart füvébe temette, őrjöngve próbálta letörölni róla a szennyet. Közben hallotta, ahogy Adams elvágódik.

Teltek a percek. Philip zihálva feküdt, hányni akart. Lassanként elmúlt az émelygése. Megkísérelt fölállni, de még mindig túl gyenge volt. Túl sok mindenen ment keresztül. Szeretett volna mindent elfelejteni…

Aztán eszébe jutott Lucas Cowper.Úgy küzdött a sokk és a rátelepedő letargia ellen, mintha kézzelfogható

ellenségek volnának, akárcsak Adams. Nagy nehezen talpra vergődött. Gyenge volt, forgott vele a világ. De mégiscsak állt. Négyszer is mellényúlt, amíg a kést vissza tudta tenni az övébe.

Összeszorított foggal, reszketve kényszerítette magát, hogy átlépje Mayo Adams holttestét, és Cowper felé lépdelt, amíg rá nem bukkant.

Letérdelt, ragacsos ujjait Cowper ajkához érintette. Alig érezhetően, de lélegzett.

– Lucas! Lucas, gyere, elviszlek innét…Egyik kezét a nyaka alá csúsztatta. Amint néhány ujjnyira megemelte a fejét,

a fiatal földműves felkiáltott, és hánykolódni kezdett. A csillagfény szétroncsolt felsőkarjának fehérlő csontjára világított. Philip sejtette, hogy ha nem tudja talpra segíteni Cowpert, akkor menthetetlenül elvérzik. A felelősség érzése új erőt öntött belé.

– El kell jutnunk a kórházba, Lucas. Valahol elöl biztosan felállítottak egy kórházat. Talán a Chester pataknál. Ne félj, odamegyünk, és ott ellátnak majd…

Szó szerint talpra rángatta Cowpert. A fiatal farmer ismét felordított, ahogy Philip mozgatta. Végre Cowper jobb karja valahogy Philip nyakára keveredett.

Bal kezével a másik derekát ölelve Philip leguggolt, és megkereste a Brown Besst. Cowper erőtlen testét tartva, saját fájdalmával és szédülésével kínlódva, végre elindult. Minden egyes lépéssel megküzdött, felmászott az útra, és kelet felé fordult a szeptemberi sötétségben.

II.

A Chester patak hídjánál utolért egy ekhós szekeret, amelyiknek eltörött az egyik tengelye. Amíg a kocsihajtók a javítással szenvedtek, bőven volt ideje feltenni Lucas Cowpert – aki mostanára már elveszítette az eszméletét – egy csomó összegöngyölt parancsnoki sátor tetejére. Amikor ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a csata elveszett, gyorsan lebontották, a brandywine-i templom közelében felállított főhadiszállás sátrait.

A kocsisok szóltak Philipnek, hogy ő is másszon fel a szekérre. Örömmel fogadta el az ajánlatot.

Csak félig-meddig érzékelte, amikor a megjavított szekér ismét elindult, homlokát a deszkapalánknak döntötte, és egyik kezét Lucas Cowper lázas homlokára tette. A szekér meg-megdöccent, amint a hajtók leküzdöttek egy-egy kátyút az úton. Cowper mindegyik zökkenésnél megvonaglott, de nem tért magához.

Egy órába tellett, amíg a szekér elhagyta Chester falut, és elérte az ideiglenes éjszakai táborhelyet – meg a sebtében felvert sátrat, amely inkább a pokol egyik bugyrára, semmint kórházra emlékeztetett.

III.

– Emelje meg a fejét, hogy beletölthessem a rumot! Így jó lesz. Ébren van, fiam?

Lucas Cowper reszketve nyitotta ki a szemét a fabakokra fektetett véres deszkákon. Philip közvetlenül a feje mögött állt a durva műtőasztal végén. Egy szanitéc már javában fejtette le Cowperről az inget.

Philip alig mert társa karjára nézni. Tépett hús és csontszilánkok véres tömege volt az egész. Valahányszor a szanitéc hozzáért, Cowper arca eltorzult.

A középkorú felcser fehér köténye mocskos volt a vértől, akár egy hentesé. Barna üvegflaskát nyomott Cowper ajkához. Az öklendezett, de valamennyi szesz mégis lefolyt a torkán. Lassanként egy kicsit kitisztult a tekintete.

Hallotta a sátor hangjait. A hangokat, amelyeket Philip jobb szeretett volna nem meghallani.

Az agyonhajszolt orvosok szitkozódásait. A hátborzongató csikorgást a szomszéd asztalnál, ahol két felcser egy T alakú csőfűrész fafogóit forgatta. A fűrész fogazott vége lyukat mart egy sebesült kopaszra borotvált koponyáján.

A legrosszabb azonban a jajgatás volt.A sátorban vizelet, ürülék, izzadság és rothadó hús bűze terjengett. Philip bal

oldalán, egy beugróban egy rózsaszínű vízzel teli kádban egy levágott lábfej és egy hosszú béldarab úszkált. A Cowpert kezelő seborvos kimerültsége ellenére megpróbált finoman, nyugodtan beszélni. Hangjának lágy ritmusa elárulta, hogy valamelyik déli államba való.

– Hallja, amit mondok, fiam?– Ha… hallom – válaszolta Cowper elhaló hangon.– Erez valamit a karjában?– Fáj… nagyon fáj. Nem tudom… mozgatni…– Sajnos a golyó túl sok izmot és csontot roncsolt szét. Vállból csonkolnom

kell a karját.A seborvos kinyújtotta az egyik kezét. A szanitéc új puskagolyót ejtett a

koszos tenyérbe. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogva a felcser úgy tartotta a golyót, hogy Cowper jól láthassa.

– Ezt most a foga közé teszem. Kérem, harapjon rá erősen! Akkor nem fog úgy fájni.

A seborvos sápadt, borostás arca elárulta a szavak mögött rejlő hazugságot.Cowper most kínlódva próbált fölemelkedni.– Mit mondott a karomról, doki…?

– Azt fiam, hogy nem lehet megmenteni. Le kell fűrészelnem.– Kérem, ne! Az isten szerelmére, kérem! Balkezes vagyok, doktor úr. A

szántáshoz meg mindkét kezemre szükségem van – farmer vagyok. Fél kézzel nem tudom elvezetni a gazdaságot…

Az utolsó szavakat már sikoltotta. Philip elfordult, lehunyta a szemét, kezével leszorította Cowper vállát, ahogy a sebesült férfi megpróbált levergődni a véres asztalról.

– Tartsa erősen, a teremtésit! – kiáltott Philipre a felcser. A szanitéc Cowper fogai közé erőltette a rumosüveget, és szájával lefelé fordítva ott tartotta, amíg Cowper elnémulva, a szájába ömlő folyadéktól maszatosan visszahanyatlott. Akarata ellenére lenyelt néhány kortyot. A vad hánykolódás lecsillapodott.

Hordágyakon újabb sebesülteket hoztak a sátorba, a bejárat mellett több sorban rakták le őket. Hat műtőasztalon folyt a munka, a koponyalékelő fűrész állandó csikorgása ismét Philip torkába kergette az epét.

Cowper szemhéja reszketve lecsukódott, ahogy a rum hatni kezdett. A seborvos Cowper fogai közé nyomta a puskagolyót.

– Harapjon rá!Cowper nem reagált. A felcser mindkét kezével összepréselte az állkapcsát.– Harapjon rá, fiam, harapjon rá – ez az. – Kitörölte az izzadságot a

szeméből. – Fűrészt!A szanitéc kezébe adta a szerszámot, amely még véres volt az előző

amputációtól. A felcser átment az asztal bal oldalára, közben megbotlott. A szanitéc elkapta, és addig tartotta, amíg képes volt megállni a saját lábán.

A seborvos elmélyülten vizsgálta a nyitott vállízületet, azután a kiválasztott pontra helyezte a recés szélű pengét.

Ömlött a vér, ahogy a hús szétvált. A csont recsegett. Cowper elfehéredett és rángatózni kezdett. A szanitéc kezével összeszorította Cowper száját, nehogy felordítson és lenyelje a golyót. A fűrész recsegve-ropogva egyre mélyebbre vágott…

Philip minden erejét megfeszítve tartotta a farmer vállát. Az iszonytató csikorgó zaj végre megszűnt. A levágott végtag az asztal melletti mocsokba csapódott.

A felcser a szanitéc kezébe nyomta a fűrészt, ismét megtörölte a homlokát, körülnézett, és az arca majdnem olyan vörös lett, mint a köténye:

– Hol a pokolban van a szurok?Két másik szanitéc üggyel-bajjal leemelt egy fortyogó, szurokkal teli kisebb

katlant a kórház udvarán lobogó tűzről, és odacipelték.

– Vigyázzanak a szemükre! – figyelmeztette a seborvos az asztal körül állókat. Az egyik szanitéc botot vett a kezébe, és megbillentette a katlant. A forró szurok a Cowper válla alatti vérző csonkra zúdult, kiégette, fertőtlenítette.

Cowper ismét magához tért, felsikoltott és elalélt.A szurok sisteregve a műtőasztalra folyt, és ragadós-feketén megalvadt a

csonk végén. A vérzés elállt.Cowper mellkasa alig emelkedett, olyan gyenge volt a légzése. Philip úgy

érezte, már egy pillanatig sem bír ott állni…– Köszönöm a segítséget, katona! – mondta a seborvos. Véres keze fejével

megtörölte a száját, és a mozdulatlanul fekvő Cowperre mutatott.– Vigyék el innen, és hozzák a következőt!Tekintetét ismét Philipre emelte.– Odakint talál meleg vizet. Ott megmosakodhat. Úgy néz ki, mint aki

megfürdött valakinek a vérében. Remélem, angol volt az illető.

IV.

A tűzforró víztől, amelyet a lobogó fahasábok fölött függő üstből merített, Philip valamelyest észhez tért. Most még rosszabb volt, mint a félig kábult húsz vagy harminc perc, amit a sátorban töltött.

Egy földről felszedett ronggyal megtörölte az arcát, megpróbálta kizárni magából a csaknem szüntelen jajgatást és kiáltozást, amely a sátorponyva túloldaláról jött. Reménytelen volt – akárcsak megnyerni ezt az átokverte háborút.

A tűz másik oldalán lángvörös hajjal keretezett arcra lett figyelmes. Lafayette márki finom egyenruhája most mocskos volt, és több helyen el is szakadt.

– Philip! Gondoltam, hogy téged látlak, mielőtt leszálltam a lóról. Hála istennek, túlélted a mai napot…

Gil átbicegett a tűz másik oldalára. Philip csak ekkor vette észre a szorosan a nadrágszára köré tekert kötést. Egy golyó feltépte Gil bal combjának külső oldalát, pár ujjnyival az ágyéka alatt.

Gil a kórházsátor felé intett.– Megsérültél harc közben? Nem látok sebet rajtad sehol…Philip megrázta a fejét, a fáradtságtól először meg sem bírt szólalni.– Valaki az egységemből elvesztette a fél karját. Őt vittem oda – mondta

azután.

Gil szemében mély kétségbeesés tükröződött, de próbálta leplezni érzéseit. Megrándította a vállát, és bágyadtan elmosolyodott.

– Nos, mint láthatod, az angol uraságok egy puskalövéssel kedveskedtek nekem. Semmiség az egész. Várhat, amíg az orvosok végeznek a sürgős esetekkel.

– Hol voltál, amikor megsebesültél?– Nem is tudom pontosan. Sullivan tábornok emberei voltak körülöttem.

Épp arra biztattam őket, hogy forduljanak szembe az ellenséggel, és tartsanak ki, amikor a golyó kiütött a nyeregből…

Figyelme a kórházsátor tébolyító lármájára terelődött. Valaki úgy üvöltött, mint a vadállat. Gil arca megrándult.

– Ekkora zűrzavart még nem láttam! Sem ekkora gyávaságot! A rendes visszavonulás az egy dolog – ez a nap vitathatatlanul az angoloké volt. De ezek a katonák úgy futottak, mint a nyulak. Lehetetlen irányítani őket, egyszerűen nem lehet parancsolni nekik!

– Azt hiszem, ezért veszítjük el egyik ütközetet a másik után – sóhajtott Philip.

– Az a lazaság lesz a vesztünk, melyet már akkor is láttam, amikor először végiglovagoltam a táboron! – füstölgött Gil. – Összevissza rohangászó, fegyelmezetlen kölykökkel, akik akkor szegülnek szembe a parancsokkal, amikor kedvük tartja, nem lehet legyőzni az angolokat. Az angolokat csak egy hadsereg győzheti le.

Philip végtelenül fáradt és csüggedt arcán még mindig látszottak a rászáradt vérnyomok a haja tövénél és a füle körül.

– Tudom, Gil – válaszolta –, és épp ez az, amivel még mindig nem rendelkezünk.

V.

A brandywine-i állásokat szeptember tizenegyedikén veszítették el. A szemben álló csapatok között még két héten át zajlottak a kisebb-nagyobb csatározások a Philadelphiát övező vidéken. Ezután a megvert amerikaiak a Pennybacker-malomnál emelt ideiglenes táborba húzódtak vissza, egy kis patak mellé, amely továbbfolyva, a Schuylkill-lel egyesült. Az ősz első lehelete már érezhető volt a levegőben, amikor Philip immár csak harmadmagával – Pettibone és Adams halott volt, Cowper pedig a gyengélkedőben lábadozott – fáradtan felverte a sátrat.

Egyszer meglátogatta Lucas Cowpert. Bár a farmer már a tudatánál volt, nem volt hajlandó sem megszólalni, sem tudomást venni Philip jelenlétéről. A karja csonkjára egy koszos kötés volt tűzve. Rezzenéstelen tekintettel bámulta a gyengélkedősátor mennyezetét. Philip feltett néhány halk kérdést, de miután nem kapott választ, teljesen lesújtva elsomfordált.

Arra gondolt, hogy ha mindenki hagyná a seregben, hogy ennyire erőt vegyen rajta a csüggedés, akkor a küzdelem már rég örökre elveszett volna. De nehéz volt tartania magát, nemigen volt ereje szembenézni a brandywine-i vérontás tényével, még kevésbé a megalázó következményekkel.

– Most má biztos – jelentette ki Breen huszonhetedikén késő délután. Épp most jött a kantinból.

– Mi biztos? – kérdezte Royal Rothman kedvetlen hangon.– Az összes ipse a Kongresszusból már egy hete eliszkolt Lancester-be.

Tegnap pedig az öreg Cornwallis gránátosai bemasíroztak Philadelphiába.– A város elesett?– Úgy néz ki. A sok rohadt tory biztos majd kiugrik a bőribül.– És most mi a csuda lesz velünk?– Semmi. Megisszuk a szeszadagunkat, aszt csináljuk, amit mondanak, hogy

köll. Mingyá itt a tél. Nem hiszem, hogy sok harc lesz addig.– Az isten verje meg, miért nem próbáljuk meg visszavenni Philadelphiát? –

tört ki Philip, aki eddig komoran hallgatott.Breen egykedvűen megvonta a vállát.– Ezt inkább az öreg George-tól kérdezd! De én akkor se tenném, ha

módomba vóna. Aszongyák, nagyon harapós kedvibe van. Talán a te francos francia komád tuggya a választ. Mer különben a Jóisten se.

Breen megvakargatta a hasát, csuklott egyet, pár tétova lépést tett a sátor felé, aztán visszafordult.

– Ja, és mielőtt megkérdeznétek: nem, most se fizetnek. Má megin nem.– Három hónapja egy fillért se láttunk! – tiltakozott Royal.Breen megvonta a vállát.– Nem mindegy? Sohase tudod ekőtteni azokat a bankókat, amiket úgyis

csak a tiszteknek nyomatnak. És csak a kantinba fogadják el őket morgás nékű. Aszongyák, hogy egy csomó gyarmaton…

– Államban! – igazította ki a rendszerető Royal, de Breen ügyet sem vetett rá.

–… csak tréfába veszik a kontinentális bankót. Nem is úgy mondják már valamire, hogy „fabatkát se ér”, hanem úgy, hogy „egy kontinentálisát se ér”.

Breen felhajtotta a sátorponyvát.– Télleg fura, hogy az öreg Pettibone nem járkál itt. Mit gondolsz, Philip,

kapunk újoncokat? – kérdezte egyszerre szokatlanul józan hangon.– Előbb-utóbb.– Hát Cowper, mi az ördöghöz kezd szegény fickó? Eccer aszonta nekem,

hogy az örege már nem tud dógozni. Túl öreg hozzá. Úgyhogy nincs más Lucason kívű, aki vezetné a gazdaságot.

– Nem tudom, mihez kezd. Nem is merek rágondolni.– Te ott vótá, mikor lefűrészelték a…– Igen, ott! Elég már ebből a témából!Csend támadt.– Ne haraguggy! – mondta Breen bűnbánó képpel.– Jó… te se énrám!Breen megnyalta a szája szélét.– Rendes pasas vagy te, Philip. Tudod, másnak nem ekszkuzáttam vóna

magam. Úgyhogy neked be is vallom, hogy egy fikarcnyit se hiányzik ez a Mayo Adams. Vajon mi lett vele?

– Biztosan eltalálta egy angol vagy egy hesseni golyó – felelte Philip az eget kémlelve.

– Ja, biztosan.Breen felhúzta a vadászingét, és megint megvakarta a hasát. Philip észrevett

egy gyűrött papírdarabot a másik férfi bőrövébe tűzve– Te Breen, mi az ott?– Mi lenne? A kődököm – bámult pityókásan lefelé Breen.– A fenébe is, az ott… – mutatta Philip.– Ja, az? A nyavalyába, hát nem kiment a fejembő? Ez a tiedé… Ahogy

előhúzta a papirost, Philip felugrott.– Levél?– Igenis, tábornokom, a posta végre megérkezett. Még akkor fővettem,

mielőtt a fejadagomér mentem vóna, azt tejjesen elfelejtettem, hogy nálam van. Na talán ettő jobb kedvre derűsz. Royal, mikó kezdesz má hozzá a főzéshez? Olyan éhes vagyok, mint az áprilisi grizzlybocs…

Pislogva beballagott a sátorba.Philip majdnem felordított örömében, ahogy megvizsgálta a csúnyán

összegyűrődött levelet. Felismerte Anne kézírását.Feltépte a levelet, elolvasta a keltezést – július végén íródott –, szeme fürgén

végigfutott a sorokon, és megkönnyebbülten olvasta a lényeget.

A felesége jól volt. Azt írta, hogy Abraham szépen cseperedik, már beszél, és jó egészségnek örvend.

Caleb kapitány két újabb kalózhajójának építése befejezéséhez közeledik a Sawyer-telepen.

Philip most az utolsó bekezdésekhez ért, és dermedten olvasta a következőket:

Nem szeretnélek további aggodalmakkal terhelni, drágám, hiszen úgyis elég nehéz a dolgod. De nincs senkim, akivel megoszthatnám a problémámat, amely elég komolynak bizonyul.

Két levelet kaptam Will Caleb kapitányától, Rackhamtől, akire bizonyára emlékszel. Mindegyikben a Sawyer-telepre invitál, hogy tekintsem meg az építés alatt álló hajókat, de az egészet valahogy gyanúsnak találtam, mert eszembe jutott, hogy viselkedett, amikor tavaly télen megismerkedtünk vele. Természetesen mindkét üzenetét válasz nélkül hagytam. Hallgatásommal azonban nem sikerült véget vetnem szemérmetlen érdeklődésének. Sőt mi több, ez a csökönyös ember kétszer is megjelent cambridge-i házunk küszöbén.

Mindkét látogatását a lehető legkurtábbra fogtam. Értésére adtam, hogy nincs ínyemre a figyelme. Válaszomat azonban tréfának fogta fel. Őszintén félek ettől a vakmerően szabados fickótól, akit kétségkívül még jobban felbátorít némelyik asszony meggondolatlan fecsegése is. Olyanoké, akiknek a férje hadba vonult. Az ilyen nők minden épkézláb férfinak elpanaszolják a magányukat. Rackham mosolya és célozgatása olyan felháborító volt, hogy elhatároztam, megkérem Mrs. Brumple-t, a szomszédnőnket, hogy ossza meg velem a házat. Úgyis társaság után áhítozik, és azt hiszem, hogy a jelenléte a továbbiakban segíthet elhárítani Rackham pimasz tolakodását.

Drága kedvesem! Először haboztam, hogy megemlítsem-e neked a dolgot, mégis eléd tárom aggodalmaimat. Most, hogy oly távol vagy tőlem, szinte elhagy az a híres nagy erőm, amivel bolond fejjel annyit hencegtem – lám, ez is azt bizonyítja, ha valaki még nem tudná, hogy férfi és nő egy új egészet alkot, amely merőben eltér attól, amilyenek külön-külön lehettek volna. Most tehát megkísérlem győzködni magamat és téged, hogy minden rendben van – és hogy ha Mrs. Brumple beköltözik a vendégszobába, többé nem adódhatnak kellemetlenségek.

Azt is megígérhetem neked, hogy amint szerét ejthetem, beszélek Caleb kapitánnyal társának kellemetlen közeledése miatt. Jelenleg azonban a kapitány még egy vagy két hétig az óceánon tartózkodik, az Eclipse fedélzetén, hogy annak lövegeit és a hajó működését kipróbálja, és a használatra

legalkalmasabbá tegye. Abban a pillanatban, amint befut a bostoni kikötőbe, felveszem vele a kapcsolatot.

Isten óvjon Téged, szerelmem, és adja, hogy fiad és örökké szerető feleséged mihamarabb élvezhesse ittléted áldásait, és addig is amíg ez az örömteli nap elérkezik, újabb hírt kapjunk Felőled, hogy ép és egészséges vagy.

Ölel a te sírig hű Anne-ed

A hűvös szeptemberi fuvallat meglibegtette a papírlapot. Philip a sárgás felhőket és a dél felé húzó vadludakat bámulta, de csak Malachi Rackham kapitány szemtelen arcát látta maga előtt.

Aznap éjjel komolyan foglalkoztatta a dezertálás gondolata; hogy itt hagyja a fenébe ezt a hiábavaló háborút, és hazasiet.

Bármilyen csábító volt a gondolat, mégis elvetette, mert tudta, hogy számára nem ez a megoldás, nem számít, hogy más mit tenne ebben a helyzetben. Azért sem helyénvaló, mert a legostobább gyengeség lenne engedni a félelmeknek, amelyek, legalábbis ebben a pillanatban, igen kevéssé megalapozottak. Anne már lépéseket tett a probléma megoldására. Ezek a lépések valószínűleg hatásosnak bizonyulnak majd Rackhammel szemben.

A szökés puszta gondolata egyébként is szégyenérzéssel töltötte el. Ha megtenné, amit előtte oly sokan megtettek – egyszerűen hazamentek, ha erre szottyant kedvük –, akkor ő is azok közé tartozna, akiket Tom Paine maró gúnnyal örömkatonáknak és kaszárnyavitézeknek titulált. Ami ennél is fontosabb, ha a tömeges dezertálások folytatódnak, hamarosan hírmondója sem marad a hadseregnek. Ezáltal pedig elveszne a magasabb cél, amelyet egyedül a hadsereg által lehet beteljesíteni. Philip hitt abban, amiért a hadsereg harcolt, még akkor is, ha a harc mindmostanáig igen gyenge eredménnyel folyt.

Ez a hit hosszú évek során érlelődött meg benne, bár útja során sok kétely is a társául szegődött. Mégis élt benne a szilárd meggyőződés, hogy igaz ügyet szolgál. Távozásával elárulná az ügyet és a saját meggyőződését is.

Végül pedig elárulná Anne-t.Egy dezertőr, aki egyszer csak feltűnik Cambridge-ben, bizonyára nem az a

férfi, akit ő a férjéül választott. Meg kell tehát várnia a következő levelet. Az biztosan szívderítőbb híreket tartalmaz majd. Megerősíti, hogy Caleb ráncba szedte azt a kapitányt. Igen, biztos így lesz…

Egy kis erőfeszítéssel ezt csaknem el is hitte.

Ötödik fejezet„FELTETT SZÁNDÉKOM, HOGY

AZ ELLENSÉG FÖLDJÉRE LÉPJEK”

I.

Judson Fletcher úgy nyargalt, mint akit üldöznek. A tajték csíkokban csorgott alá a ló horpaszán. Judson tudta, hogy már így is túlhajszolta az állatot, a száz kilométernyi úton alig engedett neki néhány rövid pihenőt. Majdnem egész éjszaka a nyeregben ült, s piszkos kabátja nem sok védelmet nyújtott az október végi hideg szél támadása ellen.

Kelet felől az első fénysugarak elérték a földeken keresztekbe rakott kukoricaszárakat. Egy ásítozó farmer éppen szép gömbölyű sütőtököket hordott a szekérre. Meghökkenve bámult Judsonra, aki a poros úton nyargalt, és lova orrlikaiból csak úgy gomolygott a pára.

Mi lesz, ha elkések? Mi lesz, ha már elment?, gondolta Judson. Két nappal ezelőtt Donald egy elejtett megjegyzésére pattant nyeregbe, hogy délnek induljon. Donald akkor újabb erszénnyel jött Shaw kunyhójába. Egyre kelletlenebbül folyósította öccse apanázsát.

Judson megjelenése a nyár elmúltával tovább romlott. Még soványabb lett. Fásult volt, komor és örökké borotválatlan.

Mindezek ellenére a szokott igyekezettel próbálta megtudni bátyja véleményét a hadieseményekről. Donald be is számolt mindenről, kezdve azzal, hogy szeptemberben Howe tábornok serege bevette Philadelphiát. Mint elmondta, ez éles bírálatot váltott ki Washington tábornokkal szemben, még földijei, a virginiaiak körében is.

Egyetlen igen kedvező körülmény ellensúlyozta a legnagyobb amerikai város elestét: néhány héttel azelőtt Burgoyne tábornok, azaz „Johnny uraság” expedíciós hadereje megadta magát Saratogánál.

Burgoyne hiába várta Howe tábornok felmentő csapatait, gyakorlatilag magára hagyták New York államban, miközben Howe előbb Philadelphia bevételén fáradozott, azután jól befészkelte magát oda, és élvezte a szeretője

kegyeit. Az amerikaiak Gates tábornok vezetése alatt háromszoros erőfölénybe kerültek Burgoyne-nal szemben, aki kénytelen volt a megadás feltételeiről tárgyalni a hazafiakkal. A katasztrofális amerikai vereségek szomorú sorában ez volt az egyedüli lelkesítő hír.

– Nem számítva persze azt, hogy véget értek a kongresszusi szócsaták a konföderációs cikkelyeket illetően – mondta Donald az öccsének. – Úgy tudom, hogy nagyjából már készen is van a törvénytervezet.

A Kongresszusban már vagy egy éve vitatkoztak annak a dokumentumnak a megszövegezéséről, amely valamiféle működőképes kapcsolatrendszert alakítana ki a tizenhárom állam között, meghatározná az illetékességi köröket; méltányosan megosztaná a háború anyagi terheit.

– Végül is kidolgoztak egy tervet, amely szerint a központi kormányzat kiadásait az egyes államok felmért területe arányában osztanák szét – mesélte Donald. – Ez szerintem is méltányos. Amíg azonban mind a tizenhárom állam nem ratifikálja a törvénycikkeket, addig nem beszélhetünk egységes országról. Ha arra gondolok, hogy menynyi ideig tartott, míg a küldöttek a szöveget egyeztették egymással, és végleges formába öntötték, az az érzésem, hogy a jóváhagyásra csak a jövő században fog sor kerülni! Egyébként, ha elfogadják a törvénycikkeket, akkor is sok kívánnivalót hagynak maguk után.

Judson morgott erre valamit, ami elég volt ahhoz, hogy Donald folytassa.– Mindegyik állam fenntartja az önrendelkezési jogát, a Kongresszus

fennhatósága csak bizonyos korlátozott területekre terjed ki. Hadat üzenhet ugyan, de csak akkor viselhet háborút, ha valamennyi állam jóváhagyja. Van egy kitétel, amely szerint a Kongresszus felvehet kölcsönt, de egy árva szó sincs arról, hogy a központi kormányzat honnét szedjen pénzt arra, hogy visszafizesse az ilyen kölcsönöket. Röviden szólva, a Kongresszus úgy táncol, ahogy az államok fütyülnek.

– Elég sovány eredmény egy efféle okmány, a nyomába se jöhet egy katonai győzelemnek – jegyezte meg Judson keserűen.

– Az biztos, de egyébbel sajnos nem dicsekedhetünk.– Mondd, minek töröd magad egyáltalán?– Talán nem kéne. A törvénycikkek kérdése elég vegyes felvágott. Sok

alapvető kérdést félresöpörtünk, miközben mindenki az „örökös szövetség” fennkölt szólamát hangoztatta. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy ez már a kezdet. Úgy érzem, hogy szükség lenne egy jóval világosabb és alaposabban átgondolt határozatra, mégpedig a közeljövőben. Valami igazi alkotmányfélére gondolok.

Judson fásult tekintete elárulta, hogy egyáltalán nem figyel a bátyjára.– Úgy látom, téged ez az egész hidegen hagy – mosolyodott el szomorúan

Donald.Judson megvonta a vállát, mintha azt kérdezné, mi másra számított a bátyja.

Az felsóhajtott.– Akkor talán valami személyesebb hír felkelti majd az érdeklődésedet –

folytatta. – A te George barátod már két hete Williamsburgben van. A mindenit! Ez úgy látszik, tényleg érdekel!

Donald nem tévedett. Judson kék szeme végre nem megvetést vagy közömbösséget tükrözött.

– Mit keres ott?– Kutya legyek, ha tudom. Valami nagy dolog van készülőben, annyi szent.

Titkos bizottsági ülésekre jár Henry kormányzóval, Jefferson-nal, Wythe-szel és több más törvényhatósági taggal. A megbeszéléseik órákig eltartanak. Nyilván másról is vitáznak, mint a kentuckyi erődök számára szükséges újabb lőporigénylésről.

– Találkoztál is George-dzsal?– Igen, mielőtt hazalovagoltam, a Raleigh-fogadóban beszéltem vele.– Hogy néz ki?– Jó erőben van, de nyugtalan. Nyugaton egyre rosszabb a helyzet. Az

összes indián a telepesek ellen lázad. Az az érzésem, hogy George azért jött keletre, hogy újabb polgárőröket toborozzon, bár ő maga nem mondott ilyet.

– Felőled is érdeklődött – nézett Donald kis szünet után zilált öccse szemébe.

– Mit mondtál neki?– Ugyanazt, amit apánknak. A lehető legkevesebbet. De gondolom, hogy

Tom Jefferson meg a többiek nem nagyon fogják vissza magukat.Judson elkapta a tekintetét.– George az üdvözletét küldi, és sajnálja, hogy nem tudott meglátogatni. Az

a benyomásom, hogy amint a titkos ülések véget érnek, vissza kell sietnie Kentuckyba.

Judson ekkor hirtelen úgy érezte, mintha egy ajtó nyílt volna meg előtte, talán a legutolsó ajtó.

Kétségbeesett, hiú remény volt. De ez a bezártság ezen a kicsiny tanyán kezdett elviselhetetlenné válni. Sokszor már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott.

Egy szót sem szólt bátyjának az ötletről, amely hirtelen lázba hozta, és egy csapásra visszaadta régi erejét. Miután Donald visszament Sermon Hillbe, Judson kisvártatva lóra pattant, és délnek indult.

Most, ezen a dérrel szikrázó októberi hajnalon pedig már be is nyargalt Williamsburgbe. Elsuhant a kereskedők és a jómódú polgárok pompás vörös téglás házai mellett. Keresztülcsörtetett az állatvásáron, ahol egy falka lúd gágogva, totyogva menekült a száguldó paták elől. Egyenesen a Raleigh-fogadó udvarára lovagolt, az ólomkeretes ablakok rombuszmintáin sárgán csillant meg az őszi hajnal fénye.

Judson leszállt a nyeregből, a kimerült lovat egy istállófiúhoz vezette, hogy megetesse és bekösse az istállóba. Ahogy a kocsma bejárata felé lépkedett, érezte, hogy a torkában dobog a szíve. Megjelenése leginkább egy madárijesztőére emlékeztetett.

A fekete gerendás előtérben egy álmos siheder cirokseprűvel csapkodta a deszkapadlót. Judson szeme karikás volt a fáradtságtól. Szőke szakálla, amelyet az út előtt lekapart, egyenetlen foltokban újra kiütközött az arcán. A fiú egyetlen pillantással felmérte, hogy Judson nem az a fajta úriember, aki a Raleigh-be bejáratos.

– Egy vendéget keresek, öcskös…– Nyolc vagy kilenc is lakik nálunk – felelte az a söprűjére támaszkodva. –

A legtöbben még ágyban vannak. A gazdám nem nagyon szereti a hangos beszédet ilyen korán reggel.

Judsont majdnem szétvetette a méreg, de azért halkabbra fogta a hangját.– Akit én keresek, azt Clarknak hívják. Ugye, itt van még?– Clark őrnagy úrra tetszik gondolni, a polgárőrség parancsnokára

Kentuckyból? – kérdezte a legényke némi gondolkodás után.– Őrá hát, a szentségit! Nem ment még el?– Tessék már abbahagyni a káromkodást meg a kiabálást, mert a gazdám

szíjat hasít a hátamból!– Akkor fejezd be a pimaszkodást – meredt rá Judson és válaszolj

tisztességesen!A fiú egy lépést hátrált, és seprűjével az ivóba vezető boltív felé bökött.– Clark őrnagy úr úgy húsz perce jött le reggelizni. Minden reggel már jóval

napkelte előtt talpon van. Gondolom, arra nyugaton így szokás. A sarokban, a kandallónál biztos meg tetszik találni.

– Nagyon köszönöm!

Judson dörgő léptekkel befelé indult. Ezek szerint még idejében érkezett. Még idejében!

Hirtelen megállt, orrát megcsapta a fal túlsó oldalán égő fahasábok illata. A saját izzadságszaga azonban jóval erősebb volt. Valami tükör után kell néznie.

A falhoz lépett, amelyre egy díszes ezüsttányér volt kiakasztva. Közel hajolt, megvizsgálta homályos tükörképét, megpróbálta lesimítani kócos haját. A szalagját elhagyta valahol az őrült vágtában. A szentségit, így nem lehet megjelenni…

De nem volt mit tenni. Bent az ivóban megreccsent a szék. Mintha csizmás léptek közeledtek volna a deszkapadlón a boltív felé. Judson gyorsan kihúzta magát, érezte, hogy remeg a keze, amint szembenézett George Clarkkal. Clark vörös haja szépen össze volt kötve a tarkóján.

– Judson?!– Szervusz, George!– Jóságos istenem, nem akartam hinni a fülemnek, amikor meghallottam a

hangodat. Rád aztán végképp nem számítottam ma reggel. Mi szél hozott Williamsburgbe?

Judson torka kiszáradt. Ahogy szikár, barnára sült barátja tiszta szemébe nézett, úgy látta, hogy George-ot megdöbbenti Judson szutykos megjelenése és beteges sápadtsága.

– Csakhogy… csakhogy látlak, George… – ez volt minden, amit Judson ki tudott nyögni. Most, hogy olyan messziről idelovagolt, hirtelen elhagyta a bátorsága. Nem volt ereje elmondani a barátjának, hogy milyen szándékkal jött ide.

Attól félt, hogy George a szemébe nevet.

II.

Még a fiú is megérezte, hogy van valami kínos a helyzetben, ahogy szemtől szembe áll egymással a finom vonású úriember – aki mindazonáltal úgy festett, mint aki épp most mászott ki valami gödörből – és a nála fiatalabb, de valahogy higgadtabbnak tűnő határlakó, aki combig érő, rojtos szarvasbőr vadászinget és lábszárvédőt viselt. Látni való volt, hogy egyikük sem találja a szavakat.

– Donaldtól hallottam, hogy itt vagy. Majdnem egész éjjel nyeregben voltam – bukott ki végül Judsonból.

– Istenemre! Ez aztán a barát! Én bezzeg csúnyán elhanyagoltalak.– Tudom, George, hogy sürgető kötelezettségeid vannak. Nincs sok időd…

– És emberem is nagyon kevés. Na meg puskapornak is híján vagyunk. Ráadásul az összes vadember magára kente a veresgyökeret – de gyere, üljünk már le! Tarts velem, egyél valamit!

Judson kissé megnyugodott, ahogy barátja karjával a vállán belépett az ivóba.

– Azt hiszem, nem jól értettelek – mondta Judson, amint a kandalló melletti asztalhoz közeledtek. – Mit is mondtál? Veresgyökér?

– Vérpipacsnak is mondják. A harcosok a gyökerével festik be az arcukat, ha csatára készülődnek.

George odahúzott egy széket Judsonnak, intett az ásítozó felszolgálónak, belesüppedt a saját székébe szemközt a derekas adag reggelivel, amelyhez már hozzákezdett. Egy fél vekni kukoricakenyeret és szinte egy egész bödön házivajat már elpusztított, és hozzá bekebelezte az arasznyi vastagon felhalmozott, színtelen édes sziruppal leöntött palacsinták egy részét is.

– Az összes törzs harcra készül Kentucky ellen – magyarázta George. – A mingók, a saunik, a piankasók, a delavárok, a vajandotok – az idei év nem sok jót hozott ennek a vidéknek. A kentuckyiak csak úgy emlegetik: „a véres héthetvenhetes”.

A felszolgáló árnyéka az asztalra vetült, pont azon a helyen, ahol George napbarnított keze a kávésibriket markolta. George felpillantott.

– Hallod-e, kislány, a barátom megéhezett!Fiatalabb nálam – gondolta Judson elcsüggedve. – Fiatalabb, de úgy

viselkedik, mintha hétszer olyan idős volna. Kétszer olyan határozott és magabiztos…

– Mit hozhatok, uram? – kérdezte a lány Judsont.– Csak valami innivalót… – kezdte Judson, de ahogy meglátta George

meglepetéstől tágra nyílt szemét, gyorsan hozzátette: – azt, amit a barátomnak. Kávét. De én tejjel kérem.

A lány elcsoszogott, továbbra is ásítozva.– Nagyon örültem, hogy beszélhettem Donalddel, amikor itt járt – mondta

George. – Ha kicsit le tudna adni a súlyából, a köszvénye nem kínozná annyira.– Igaz, de Sermon Hillben igazán nem sok öröme van az evésen és iváson

kívül.– Gondolom, segít apádnak az ültetvény vezetésében.– Ha éppen nem itt ülésezik a törvényhatósági tagokkal.– Te nem Sermon Hillben laksz? – kérdezte George némi tétovázás után.

– Nem – biggyedt le Judson ajka. – Az apám meg én szokás szerint összerúgtuk a port, de ezúttal egy kicsit hosszabb távra, mint máskor.

– Milyen hosszú távra?– Többé látni sem akarom azt a helyet. Egyébként, ha akarnám, sem

mehetnék oda.– Ezt szomorúan hallom.Judson legyintett, mintha nem is érdekelné a dolog.– Philadelphiába mentem, hogy egy időre Donald helyettese legyek a

Kongresszusban.– Tom Jefferson nekem is említette az egyik gyűlésünkön – bólintott

George.– Na és mit mondott még? Azt is mondta, hogy nem tudtam a

kötelességemet, hogy felrúgtam mindent, ami az utóbbi…?A felszolgáló visszatérése a mondat közepén félbeszakította. George, barátja

hirtelen kifakadásától zavartan, a tűz felé pillantott. Judson megtörölte verejtékező homlokát, elvette a gőzölgő kávéval teli ibriket, és néhány korttyal megitta az egyharmadát. A tűzforró kávé úgy-ahogy kiűzte belőle a dermedtséget.

Feszültségét azonban nem tudta feloldani. Egyre inkább az volt a meggyőződése, hogy George kapásból visszautasítaná felajánlkozását.

– Mindig gyanítottam, hogy nem ide való vagyok – szólalt meg végül Judson. – De most már tudom – mondta szinte bénultan.

George szeméből nem rosszallást, csupán együttérzést lehetett kiolvasni.– Donald szerint a rabszolgaságról vallott nézeteid miatt kerültél

összetűzésbe az apáddal.– Ennél sokkal többről van szó. Ahogy mondtam neked, lejárattam magam

Philadelphiában. Agyonlőttem egy dagadt toryt, aki párbajra hívott ki, holott Jefferson és a Kongresszus elnöke figyelmeztettek, hogy ne bocsátkozzam ilyen kalandba. Egy nő miatt is botrányba keveredtem… – Aztán történt egy s más, amit még neked is szegyeitek elmondani – gondolta Judson. – Nem mondhatnám, hogy büszke vagyok ezekre a dolgokra. Amióta hazajöttem, nem csinálok semmit, csak tengődöm. Nincs se célom, se ambícióm…

Judson a barátjára szögezte a szemét. Nem tudta tovább dédelgetni a reményeit.

– Sokat gondolkoztam azon, amiről a leveleidben írtál. A határtalan nyugati vidékről…

– Tudod, Judson, nagyon megváltozott a helyzet a pár évvel ezelőttihez képest.

– A háborúra gondolsz?– Aha. Három telepünk van Kentuckyban. Harrodsburg, Boonesborough és

Fort Logan. Az emberek egész tavasszal és nyáron úgy be voltak zárva a cölöpkerítések mögé, mint a rabok. Amikor a mezei munkások kimennek kukoricát ültetni, fegyveresek kísérik őket, hogy őrködjenek, amíg ők dolgoznak. Az ember nem munkálkodhat vagy vadászhat biztonságban a saját földjén. Mindenki az erődökben keresett menedéket…

George arcán dacos, szinte mogorva kifejezés jelent meg.– Henry Hamilton, Detroit katonai parancsnoka angol ezüstben fizet minden,

az amerikaiak teteméről levágott skalpért.– Én is hallottam róla.– Csak úgy hívják: „hajkufár”. Rájött, hogy könnyűszerrel megszerezheti az

egész északnyugati területet, hajói ellenünk tüzeli az indián törzseket. A föld értékével is tisztában van. Sokkal inkább, mint ezek az előkelő törvényhatósági urak, akik itt csücsülnek Williamsburgben, és tubákot csipegetnek az ezüstszelencéikből. Azért jöttem ide, hogy valami megoldást találjak a helyzetre.

– Donald szerint esetleg újabb toborzást akarsz kieszközölni – tért Judson óvatosan a tárgyra.

George Clark nem válaszolt azonnal. Tekintetével végigpásztázta a szobát, mintha leselkedők után kutatna. De nem volt más, csak a két férfi meg a tűz mellett a sámliján szundító szolgáló.

George a fatányérba koppantotta villáját, és ujjával kitörölt egy kis szirupot a szája sarkából.

– Donald nem tévedett – hajolt előre ültében. – Hosszas vita és némi asztalcsapkodás után meggyőztem a törvényhatósági tagokat, hogy rendeljék el Kentucky védelmére háromszázötven virginiai toborzását. Hatezer kontinentális dollárt is kapok, hogy muníciót és készleteket vásároljak.

– Hol akarsz embereket keresni?– Ahol csak lehet. Itt. Pittsburghben…– Én is szeretnék jelentkezni.Hirtelen feszült csend támadt. El fog utasítani – gondolta Judson.George Clark felemelte a villáját, majd újra leejtette. Kinn a konyhában egy

férfi meg egy nő vitatkozott, hogy melyikük tört össze egy fél rekesz tojást. Az utcáról szekérzörgés hallatszott, egy tehén bőgött, a nyakában kolomp

csörömpölt. A boltíven túlról lehetett hallani a fiú söprűjének lassú, ütemes súrlódását, ahogy újra és újra a padlónak ugyanazt a négyszögét seperte.

– Amikor azt mondtad, hogy egész éjjel nyeregben voltál – húzta össze szemöldökét George –, rögtön sejtettem, hogy más okod is volt erre azonkívül, hogy találkozhass egy régi barátoddal.

– Kentuckyba akarok menni, George. Új életet akarok kezdeni.– Azt hiszem, nem tudod, hogy mit kérsz.Bármilyen finoman mondta, szavai szinte összetörték Judson szívét. Aztán

hirtelen felingerelték.– Tehát elítéltél és bűnösnek találtál, mielőtt bármit csináltam volna? –

csapta le Judson a kávésibriket az asztalra.– Talán csak nem jól értettelek – nézett rá George még mindig zavarodottan.– Tom Jeffersont persze meghallgattad. Meg Donaldét. Hallottad, hogy

eddig mindenben kudarcot vallottam, és úgy döntöttél, hogy úgyis újra csődöt mondanék.

– Judson, az isten szerelmére, hagyd már ezt az igazságtalan vádaskodást!– Én vádaskodom?– Te hát!– Bocsáss meg, George, de azt hiszem, hazudsz. Lehet, hogy csak jót akarsz

nekem, de akkor is hazudsz…Ha így volt, George nem árulta el magát.– Úgy látszik, nem fogod fel, hogy Kentucky nem fenékig tejfel. Ott nem

dúskálunk az efféle ennivalóban – mutatott széles mozdulattal a palacsintára, a sziruposfindzsára, a kukoricakenyérre. – Egy korty víz a kulacsból és egy marék szárított kukorica a tarisznyából; így haladunk az ösvényen napokon, néha heteken át.

– Én kibírom. Tudom, hogy kibírom.Megint csend támadt.– Judson! Nehéz kimondani – szólalt meg végre George.– Szóval elutasítasz! Hát csak tessék, essünk túl rajta!– A teremtésit, tényleg nem túloztak. Te azonnal ugrasz mindenre.– Bocsáss meg – vörösödött el Judson.– Akkor hallgass végig! Judson, te a barátom vagy. A legjobb barátom

voltál, amikor felcseperedtünk. Történjék bármi, ezen nem változtathat. De éppen azért, mert a barátom vagy, nem foglak megtéveszteni, és nem áltatlak, akkor sem, ha te nem így érzed. Kentucky nem békés vidék! Nem lehet szabadon barangolni, felfedezni, letelepedni, ahol kedved tartja. A vad törzsek

az Ohio északi partjáról rendszeresen támadnak. Megölnek és lemészárolnak bárkit, akit egyedül találnak, legyen férfi, nő vagy gyermek. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nekem katonákra van szükségem, nem kalandozó úrfiakra.

– Úgy gondolod, hogy találsz háromszázötven jelentkezőt, aki megfelel a te kényes ízlésednek? – fortyant fel Judson.

George megmerevedett, de visszafogta indulatait és a hangját is.– Ha szerencsém lesz, akkor igen.– És ha nem lesz, akkor tökéletlenebb példányokkal kell beérned.– Judson, ezt nem bírom hallgatni!– Mit nem bírsz hallgatni?– Ezt a keserűséget. A jó ég áldjon meg, mi történt veled?– Csak az történt, George, hogy haldoklom.Nyugodtan, csendesen beszélt, de annyi vad fájdalom volt a szavaiban, hogy

George hátrahanyatlott a székben.– Komolyan beszélek, George. Minden nap, minden óra és minden perc

egyre közelebb visz a halálomhoz.– Ezzel valamennyien így vagyunk.– Ez nem ugyanaz. Engem a hiábavalóság öl meg. Az öl meg, hogy mindig

rosszhiszeműnek látszom. Az öl meg, hogy gyűlölöm az apámat, és ő is gyűlöl engem…

– Meg azt, hogy nincs elég erőd legyűrni mindezt, és tanulni a történtekből? – kérdezte George csendesen, éppen csak egy szemernyit elítélő hangsúllyal.

– Igen, az is – ismerte be Judson zord arccal. – De valamit azért megtanultam. Azt hiszem, hogy már csak egyetlen lehetőségem maradt. Egyetlen lehetőségem, hogy összekotorjam az életem hordalékát, és bebizonyítsam, hogy nekem is sikerülhet valami, ha mégoly kicsi és jelentéktelen dolog is.

– Virginia nyugati megyéinek védelme nem kicsi és nem jelentéktelen dolog – mondta George szemlátomást hűvösebben.

– George, én nem úgy értettem…– Ami az elkövetkező esztendőben történik, az fogja eldönteni, hogy

Amerika mekkora földet birtokolhat, ha a háború véget ér. Eldönti, hogy visszaszorítanak-e bennünket a hegyek keleti oldalára, arra kényszerítenek-e, hogy mindörökre a partvidéken kuporogjunk.

– De hidd el, hogy nem úgy gondoltam!

– Tudom – higgadt le George hirtelen. Fáradtan elmosolyodott és bólintott. – Az én hibám volt. Mostanában nem vagyok a legjobb hangulatban – felemelte a kávésibriket, és ivott belőle.

– Mindez azonban mit sem változtat az előttünk álló helyzeten. Biztos kezekre és éles szemekre van szükségem – nézett Judson szemébe. – Isten bocsássa meg nekem, ha olyannak látszom, mint aki a Bibliával hadonászva az italozás bűne ellen ágál. De ez a helyzet. Ott a vadonban az alkohol a biztos pusztulásba visz.

Halk szavú kijelentései mindennél többet elárultak arról, hogy Jefferson vagy Donald mit mondhatott George-nak, és sokkal többet arról, hogy milyen hatalmas változáson ment át Judson barátja. Ez a George Clark többé nem az a fiatalember volt, aki merő kedvtelésből kóborolt Virginia erdeiben. Katonai parancsnok volt, és ehhez illően beszélt.

– Hát, ha csak ez kell, én megesküszöm, hogy lemondok róla – adta Judson azt a választ, amelyet reményei szerint barátja hallani akart. – Soha többé egy kortyot sem…

– Még ennél is több kell.– Mégis, micsoda? Az isten verje meg, az életemért könyörgök! – kiabálta

Judson, és csak azután vette észre, hogy könnyek szöktek a szemébe. A kiáltás felriasztotta a sámlin üldögélő szolgálót, a konyhából egy ősz hajú asszony dugta ki a fejét, a söprű csiszorgása abbamaradt a boltív túloldalán. Judson arca vérvörös lett a szégyentől.

Az asztal lábába rúgott, hátralökte a széket, hogy kirohanjon. Ahogy vörös hajú barátja ráemelte a szemét, riadalom és szomorúság keveredett benne.

Judson a boltív felé fordult, de George ujjai a karjára fonódtak.– Ülj le!– Ugyan mi az ördögnek? – válaszolta Judson önkéntelenül gúnyos

mosollyal. – Hiszen én nem felelek meg az igényeidnek. Neked tiszta tekintetűek kellenek, meg tiszta szívűek…

– Ülj le! – mondta George Clark. – Ha komolyan tárgyalni akarsz a dologról, akkor hagyd abba ezt az önsajnáló szűkölést.

Judson úgy érezte magát, mintha jeges vizű patakba esett volna.– Tárgyalni? Hát te akarsz?– Igen. Úgy gondolom, tisztáztuk már, hogy nem lesz könnyű összeszednem

a szükséges létszámot. Úgyhogy van rá okom, hogy esetleg elfogadjam az ajánlkozásodat.

Judson örvendezve maga alá húzta a széket, az asztalra könyökölt, és széttárt kezekkel esedezett.

– Meglátod, George, olyan józan leszek, mint egy megveszekedett szent! Mindig azt mondtad, hogy látnom kéne a nyugati vidéket, hát most talán éppen itt az alkalom. Ha azt hiszed, hogy nehezemre esik engedelmeskedni a parancsoknak, mivel a barátod vagyok…

– Igen, azt hiszem, ez mindenképpen gondot jelenthet.– Nem, dehogy, erre a szavamat adom.– Beszélni könnyű, cselekedni annál nehezebb. Szeretném, ha megértenéd,

hogy mi az, amit kérsz. Gondold el, mennyi erőfeszítésbe kerül csak Pittsburghig eljutni. Több száz kilométeres út…

– Erős vagyok, látod, hogy jöttem ide. Egész éjjel lovagoltam…– Aztán besétáltál ide sápadtan és remegve, mint a nyárfalevél a

szélviharban. Nem kötözködni próbálok, Judson, nem akarok ridegnek látszani, sohasem tennék ilyet veled, mert emlékszem az együtt töltött szép időkre. De nem takargathatom az igazságot, hogy az embereimnek mivel kell szembenézniük. Képes vagy a szabad ég alatt aludni, amikor arasznyi hó takarja a földet?

– Képes vagyok.– Addig gyalogolni, amíg nem érzed a lábadat, és aztán még tovább?– Igen, képes vagyok.– Gondolod, hogy meg tudsz ölni egy embert egyetlen hang nélkül?– Az első fele nem okoz gondot – próbált mosolyogni Judson. – A második

felét még gyakorolnom kell.George nem viszonozta a mosolyt.– A fizetség szinte semmi. A pénzt javarészt az utánpótlásra kell fordítanom.– Nem érdekel. Semmi sem lehet rosszabb ennél a kelepcénél, amelybe én

zártam saját magamat.– Tudsz puskával lőni?– Olyan hosszú, kentuckyi fajtájúval? Eddig még nem próbáltam, de biztosra

veszem, hogy meg tudnám tanulni. A pisztollyal jól bánok, mindig is jól tudtam…

George Clark nyurga alakja váratlanul felegyenesedett.– Gyerünk! – lökött pár pénzdarabot az asztalra.– Hová?– Felnyergelem a lovamat, kilovagolunk, és majd meglátjuk, hogy milyen

mesterlövész vagy.

– Puskával?– Azzal.George Clark arcán sajátos, szinte titokzatos kifejezés jelent meg. Judson

észrevette, de az okát nem tudta kitalálni.A hórihorgas erdőlakó még egyszer körbefürkészett az ivóban, majd

megelégedetten az oldalbejárathoz vezette Judsont. Húsz perccel később könnyű vágtában haladtak az út fölé boruló lombsátor alatt, melyről egyre hullottak a sárga és skarlátvörös levelek a megélénkülő reggeli szélben. Az ágak között időnként rájuk villant a nap.

Judsonnak tehát volt egy lehetősége. Egy lehetősége. Ezt nem engedhette kicsúszni a markából…

… mely szinte elfehéredett, úgy szorította a gyeplőt, nehogy George észrevegye, mennyire reszket.

III.

Egy távoli tisztáson megálltak. George Clark ledobta a válláról a bőr vadásztáskát, rá a lőporszarut, és az egészre ráfektette csillogó Kentucky-puskáját. A táska oldalára varrt tokból csontnyelű kést húzott elő. Nekilátott, hogy az egyik fa kérgéből egy négyzet alakú darabot hántson le. Judson csodálattal bámulta George fürge, biztos mozdulatokkal dolgozó kezét, és magában szidta a sajátját, amely még egyre remegett.

George a vastag avarszőnyegre térdelt, és gondosan kis kört rajzolt a lehántott fakéreg nedves belső felszínére. Kését a csizmaszárába dugta, a levelek alá kotort, felkapart egy kis földet. A kerek bemetszésbe dörzsölte, aztán lefújta a fölösleget. Ahogy feltartotta a négyzetet, a bevágásba tapadt föld kerek célpontot rajzolt ki.

– Gondolom, látod – mondta George.– Persze, jól látom.Judson nem emlékezett rá, hogy mikor volt utoljára ennyire beijedve. Talán

azért, mert soha nem volt ekkora a tét.George a tisztás túloldalára vitte a céltáblát, és késének egyetlen döfésével

rátűzte egy fatörzsre. Otthagyta a finoman remegő kést, és visszabaktatott a zizegő levélszőnyegen. A tisztást szegélyező fák közül hallatszott a lovak fújtatása és dobogása.

Maga mellé intette Judsont. Mindketten leguggoltak. George a tenyerére fektette a hosszú csövű puskát.

– Most megmutatom, hogy kell megtölteni egy ilyen szépséget. Tovább tart, mint a muskétánál, de célozni sokkal pontosabban lehet vele.

– Én is így hallottam.Judson a tisztás túloldalán feltűzött kéregdarabkára pillantott. A kéreg kicsit

libegett a feltámadó szélben. A szentségit, ezt soha nem találja el. Soha…Csak azért is eltalálja. Eltalálja, ha addig él is.George türelmesen átsegítette Judsont a technikai nehézségeken. Először a

kisebbik szaruból megtöltötte a lőporserpenyőt. Azután kézbe vette a másik, nagyobb szarut, amely a végénél úgy volt lereszelve, hogy a levágott hegye sapkaszerűen ráillett. Levette a sapkarészt, és föltartotta.

– Ez egyúttal remek mérce a lőporhoz.A durva fekete szemcséket a csőbe szórta, azután egy tökéletesen

kifényesített, rozsdátlan fémlapot nyitott ki a puskatus oldalán.– Itt van az olajos fojtás. Ebből egy darabot a cső szájára teszünk…így is tett, azután a táskájából golyót halászott elő. A golyót a fojtásra

helyezte. Lepattintotta a csőre szerelt puskavesszőt, és Judson kezébe nyomta.– Egy határozott ütéssel egyszerre kell a helyére nyomnod a fojtást és a

golyót.Judson kis híján elejtette a puskavesszőt. George elnézően mosolygott.

Judson a helyére illesztette a puskavesszőt, és beletaszította a csőbe.– Még, Judson, még! Nyomd be egészen, jó szorosan. Na, így már jó lesz.Most a kezébe illesztette a puskát.– Most pedig húzd fel a kakast és tüzelj, de ne felejtsd el használni a

szemedet! Tartsd észben, hogy ez nem muskéta! Nemcsak becsukjuk a szemünket, aztán hadd szóljon!

A tisztás szélére mutatott a céllal szemközti oldalon: – Próbáljuk meg onnan!

Ahogy a kijelölt pont felé indult, Judson úgy érezte, mintha kivégzésre menne. A vállára emelte a puskát. Iszonyatosan nehéznek tűnt. Az őszi hűvösség ellenére szakadt róla a verejték. Fémes ízt érzett a szájában.

Tőle balra George állt a puskavesszőre támaszkodva. A szél meglobogtatta a rojtokat vadászinge szegélyén és ujjain. Judson a kékes csőre hunyorított. Hogy nem tud elmúlni ez az átkozott kézremegés?

A cél erősen libegni látszott. Kapkodva újra célzott.– Várj, amíg elül a szél! – mondta George. – Egy találat fél tucat

hebehurgyán célt tévesztett lövéssel felér, ha egy delavárra célzol, akit feltüzelt a harci dob meg Hamilton rumja.

Amikor a céltábla végre nyugton maradt, Judson lassan húzni kezdte a ravaszt.

Még jobban húzta.Még jobban…Megpróbálta elfelejteni, milyen fontos ez az egyetlen lövés, de nem tudta.

Egyetlenegy ólomgolyón múlott, hogy megnyílik-e előtte a lehetőség, hogy kiemelkedjen ebből a posványból…

Csak nyugodtan.Nyugodtan!Tüzelt.A puska akkorát rúgott vissza, hogy majdnem leverte a lábáról. Mennydörgő

visszhang söpört végig a tisztáson a szántóföldek felé, ahol már ernyedten álldogáltak a kukoricaszárak. A fák tetejéről felvert madarak rikoltozva csapkodtak szárnyaikkal. A füst elhomályosította Judson látását. Nem hallotta, hogy a golyó a fatörzsbe csapódott volna. Tehát mellé. Teljesen mellétrafált…

Utálkozva leeresztette a fegyvert. Egy pillanat múlva George Clark már visszafelé ballagott a tisztáson a kéregforgáccsal.

– Hát nem éppen a közepébe ment!Kudarc. Újabb kudarc!Aztán hitetlenkedve fedezte fel George arcán a mosolyt. A kisujja hegyét

ide-oda mozgatva a kéregdarabka alsó szélére mutatott, ahonnét egy félkör alakú rész hiányzott.

– De legalább eltaláltad a céltáblát. Ezt nem sokan csinálják meg az első próbálkozásra.

– Nem is hallottam a golyót becsapódni.– Hogy hallottad volna ekkora visszhang közepette?– Ez kevés. Tedd vissza a táblát!– Szükségtelen – hajította el George a fakérget. – Azt hiszem, egy kis

gyakorlás után egész ügyesen fogsz majd bánni a puskával. Valójában egész más okból hoztalak ki ide. Sokkal fontosabb okból.

Judsont mintha villám sújtotta volna. Elöntötte a harag, amiért becsapták. Már nyitotta is a száját…

Aztán becsukta. Erről is le kell szoknom, hogy folyton felfortyanok, valahányszor valami nem tetszik – gondolta.

George Clark egy másik fához sétált, a kés megint a kezében volt. Judson újra meglátta azt a sajátságos, titokzatos arckifejezést.

– Mielőtt bármiféle egyezséget kötnénk – mondta George –, szeretném, hogy teljes egészében megtudd, mi vár rád, ha nyugatra jössz.

– Ezt nem értem. Hiszen egyszer már elmagyaráztad…– Nem a nehézségekről van szó. A valódi célra gondolok, amiért embereket

toborzok.Egy fehér farkú mezei nyúl szökdécselt a tisztás közepére, észrevette őket,

és gyorsan elugrándozott. Judson érezte azt a bizonyos bizsergést végig a gerincén. A barátja kifejezetten félelmetesnek tűnt.

– Azt mondtad, hogy Kentucky védelmére verbuválsz. Hogy megvédjék a településeket az indián támadásoktól…

– Igen, a parancs egyik, eléggé homályosan fogalmazott fele erről szól – válaszolta George. – Ez a parancs a nyilvánosság számára készült. Van azonban egy másik parancsom is. Jóval világosabb, mint az előbbi. És titkos. Ezt a parancsot mindeddig csak Henry kormányzó úr és a törvényhatósági tagokból általa összehívott különbizottság ismeri. Végül minden újonnan toborzott emberem megismeri a második parancs tartalmát. Úgy gondolom azonban, hogy neked már most meg kell tudnod, amikor még lehetőséged van visszalépni.

George egy kis forgácsot kezdett lefarigcsálni arról a fáról, amelyhez odasétált. – Tudod, Judson, éppen azért jöttem haza, hogy előterjesszek egy tervet, amelyet már hónapok óta dédelgetek. Henry kormányzó úr azért állította fel a különbizottságot, mert nem akart egymaga határozni. A tervet csak néhány napja hagyták jóvá. A kormányzó lelkesen, a bizottság valamivel kevésbé lelkesen. Nem akartam a Raleigh-ben felvetni ezt a témát, sőt Williamsburgben egyáltalán nem. Senki, aki mellettem szolgál, nem hallhat a tervezetről, amíg olyan helyre nem érünk, ahol királypárti fülek nem hallgatózhatnak. Aki pedig hallotta, az a legteljesebb titoktartásra kötelezi magát. Eddig világos?

Judson bólintott.A fa kérgébe metszett első vágás alá, attól balra George egy másikat

faragott, aztán még balra egy harmadikat is.– Ez itt Detroit, a hajkufár főhadiszállása – mutatott a kés hegyével a

legfelső vágásra. – A csereáruk: a csatabárdok, a skalpkések meg a rum innen jutnak a terület két, angol ellenőrzés alatt álló pontjára: a Wabash folyó partján fekvő Vincennes-erődbe – bökött a második jelzésre –, valamint attól nyugatra – kopp! a kés a harmadik vágáshoz ütődött –, a Nagy folyó felé nyúló síkságon emelt Kaskaskia-erődbe. Ez az angolok erejének három forrása északnyugaton. Ebből a három pontból akarják bevenni az egész északnyugati vidéket.

George visszalökte a kést a csizmaszárába, és lassan a tisztás közepe felé sétált.

– A cölöperődökben kuksolás stratégiája a vereség stratégiája, Judson, a hiábavalóság stratégiája. Ezért inkább azt javasoltam Henry kormányzó úrnak, hogy vegyük fel a harcot az északnyugati területek ellenőrzéséért. Számoljuk fel egyenként a három erődben állomásozó angol haderőt.

– Megtámadjuk őket? – kérdezte Judson.– Fogságba ejtjük őket – igazította ki George.– Lehetséges ez?– Ezért küldtem oda két legjobb emberemet, hogy a nyár folyamán mérjék

fel a helyzetet.– Két saját embered a britek városaiba ment?– Nem olyan nehéz az. A városokat nagyrészt franciák lakják. Az angolok

csak az erődöket tartják ellenőrzés alatt. Linn és Moore semleges prémkereskedőknek adták ki magukat. Egyszer sem tartóztatták fel őket. Viszont nyugodt lehetsz, hogy egészen pontos rajzokat hoztak magukkal a kaskaskiai és a vincennes-i brit erődítésekről, még a forgótalpas lövegekhez vágott lőrések számát is feltüntették rajtuk. Tudod, a franciákat nem nagyon izgatja György király katonáinak a sorsa. Még emlékeznek arra, hogy a francia és indián háborút lezáró megállapodás előtt a Bourbon-liliom lengett az egész országrész fölött. Következésképpen a franciák egyik helyőrségben sem tesznek lakatot a szájukra. Ok is megerősítették, hogy a Kentuckyba küldött haderőt Detroitból irányítják, és a másik két erődből látják el. Vincennes és Kaskaskia biztosítják a tomahawkokat, no meg a minden egyes skalpért járó ezüstöt. Az a tervem, hogy véget vetek mindennek. Amint ezt a két állomáshelyet megszereztük, utánanézünk a mi Hamilton barátunknak Detroitban. Ha pedig mindhárom erőd elesett már, akkor Pittsburghtől nyugatra többé nem fenyeget komolyabb veszély. Így semmi kétség sem lesz afelől, hogy ki birtokolja a területet, ha majd megkezdődik az elkerülhetetlen alkudozás.

– A béketárgyalásokra gondolsz.– Pontosan. A háborúnak egyszer vége lesz. Ami az északnyugati területeket

illeti, a tárgyalások eredménye vagy kedvező lesz ránk nézve, vagy pedig nem. Szeretném bebiztosítani az előbbi lehetőséget. Ismered a mondást: akinél a jószág, annál van a jog! Ezért javasoltam ezt a tervet, és ezért küzdöttem érte, amikor Henry bizottságának némelyik tagja túl kockázatosnak meg túl költségesnek nevezte. Aki velem tart, Judson, annak meg kell értenie a céljaimat is – George szemében dacos, kihívó fény villant fel –, a helyzet különleges

bonyolultsága ellenére. Úgy tudom például, hogy György király hivatalosan még mindig nem üzent hadat nekünk…

– Attól való félelmében, hogy ezzel elismerné, mi is egy ország vagyunk – mondta Judson.

– Akárhogy is, én tudom, ki az ellenség, és azt is, hogy hol van. Amire tehát jelentkezel, az jóval több, mint védelmi szolgálat. Feltett szándékom egyenesen az ellenség földjére lépni, hogy ott is kitűzzük a mi új zászlónkat.

– Akkor tehát válaszoltál az iménti kérdésemre. Az erődök szerinted bevehetők.

– Ha nem ez lenne a véleményem, akkor nem vitatkoztam volna napokon át a bizottsággal – az én jövőm is függ a terv kimenetelétől. Ötszáz embert kértem, háromszázötvenet kaptam. De ha belevalók, akkor menni fog.

– Büszkén tartoznék én is közéjük – mondta Judson.– Őszintén szólva, még mindig van némi kételyem, helyénvaló-e fölvennem

téged…– Esküszöm az élő Istenre, hogy minden parancsnak engedelmeskedem, jól

viselem magam…Hiszen ez az utolsó lehetőségem, gondolta magában.– Rendben van – mondta George egy pillanatnyi habozás után.Judson örömében elkurjantotta magát, de George felemelt kezével

elhallgattatta.– Ha nem tartod be a szavadat, azt fogom tenni, amit bármelyik

emberemmel tennék, aki megcsal. Ha lehet, hazaküldöm. Ha nem lehet, akkor sorsára hagyom.

– Értettem.– Biztos vagy benne? Ha a szükség úgy hozza, én az ellenséges terület

közepén is otthagyom a lógósokat.Judson agyán hirtelen átsuhant a kétely. Vajon tényleg meg fog felelni? Van

benne elég erő és akarat, hogy kitartson, hogy azt tegye, amit elvárnak tőle?Tudta, hogy az apja mit válaszolna a kérdésre. Angus Fletcher habozás

nélkül elvetné a gondolatot, hogy kisebbik fia képes legyen úrrá lenni saját természetén. Az öreg szavai még most is Judson fülébe csengtek, és nem hagytak neki nyugtot.

Az ördög vére.Minden rosszindulatúságával együtt is alkalmas kifejezés volt ez Judson

szörnyű jellemgyengeségére. Ő maga sem kételkedett e gyarlóságának létezésében. Olyan ellenség volt ez, mely alig várta, hogy elpusztítsa őt.

Veszélyesebb ellenség, mint az indián harcosok, akikről George beszélt. Nem volt előle menekvés, szembe kellett vele szállnia, hogy mindörökre legyőzze.

De vajon lehetséges ez?Keserű és iszonytató kétely gyötörte. Afelől azonban semmi kétsége sem

volt, hogy ez az utolsó lehetősége. Ez eldöntötte a kérdést. Heves elhatározásában nyoma sem volt a bensőjében kavargó félelmeknek és reményeknek.

– Vállalom. Mindent vállalok, amit elmondtál.George Clark elmosolyodott. Szívélyes mosoly volt, de mégsem ugyanaz,

amire Judson sihederkorukból emlékezett. A katonai parancsnok fegyelmezett mosolya volt, aki már soha többé nem élvezheti az egyenrangú viszonyt régi barátjával. Judson nagyon is jól tudta, hogy egyezségük betartása nem George-ra ró terhes kötelezettséget, hanem őrá. Ez a kilátás egyszerre volt örömteli és iszonytató.

– Hát akkor mehetünk – mondta George. – Legjobb lesz, ha elrendezed az otthoni ügyeidet.

– Máris nekilátok.– Amint elkészültél, visszavárlak Williamsburgbe mától számítva három

héten belül. – Judson ismét hallotta azt a figyelmeztető nyomatékot barátja hangjában. – Három hét, nem több. Ha nem leszel itt, nem várok tovább.

– Itt leszek, számíthatsz rám. Akkor átkelünk a hegyeken?– Amint lehet – válaszolta George, miközben összeszedték a puskát meg a

többi felszerelést. – Szeretnék meglátogatni jó néhány települést az Ohio elágazásától innen. Menet közben embereket toborzok, és felkészítem őket, hogy legkésőbb jövő áprilisban vagy májusban elindulhassunk Pittsburghből. Hála istennek, az indiánok is téli szállásukra húzódnak, pont úgy, mint a hadseregek szoktak. Tavaszig azonban így is jókora út vár ránk.

George megveregette a puskáját.– Amíg otthon időzöl, vegyél magadnak egy ilyet! Ja, és esetleg egy jó

iránytűt. Gyakorold a célba lövést!– Meglátod, George, egy vörösbegy szemét is kilövöm száz méterről! –

fogadkozott Judson.– Kétszázról – mondta George a világ legkomolyabb hangján. – Közben

pedig legjobb, ha arra gondolsz, hogy egy vereshátú szemére lősz a Vincennes-erőd mellvédje mögött.

George minden szigorúsága ellenére Judson úgy érezte, hogy végre-valahára kilábalhat a nyomorúságából. Egy dologban mindenesetre biztos volt. Soha nem lesz méltatlan George bizalmára.

Akkor inkább meghal.

IV.

Az éjszakát Williamsburgben töltötte. George Clarkkal azonban már nem tudott találkozni. Barátja még délelőtt visszatért Henry kormányzó hivatalába, és jóval sötétedés utánig ott is maradt. Addigra Judson már elcsigázottan álomba merült a Raleigh-fogadóban bérelt szobájában. Másnap hajnalban útnak indult hazafelé.

Az októberi napkelte aranyló sugarai ugyanazzal a titokzatos érzéssel töltötték el Judsont, amit egy évvel azelőtt, júniusban élt át, amikor is Richárd Henry Lee felállt a Kongresszusban, hogy beterjessze a Függetlenségi Nyilatkozatról szóló határozati javaslatot. A rég elfeledett dokumentum most hirtelen az eszébe villant. Felrémlettek benne azok az idők is, amikor a Bibliáját tanulmányozta, meg azok is, amikor később tudatosan kivetette az elméjéből.

A szentírás sorai azonban akarata ellenére is elraktározódtak tudata mélyén. Kétségkívül az örökös félelem miatt, hogy Angus elégedetlen lesz vele. Emlékezett gyermekkora borongós vasárnapjaira, amikor apja Donalddel együtt elvonszolta őket a falusi templomba. Emlékezett, hogy milyen szobormereven ült ott mindig, és ha ő csak moccanni mert, máris rosszalló pillantásokat vetett rá.

Most nem bánta, hogy gondolatai közül János evangéliumának egy részlete bukkant elő. Különös módon ráillettek a sorok.

Lázár, jöjj ki!Es kijőve a megholt, lábain és kezein kötelékekkel megkötözve…A következő sorra nem emlékezett pontosan. Valami kendővel takart orcáról

volt szó. A zsidók annak idején biztos értették, de ő kuncogott, amikor először hallotta. Angus persze azon a szent helyen lekevert neki egy fülest.

A folytatás már könnyen az eszébe jutott, hátborzongató érzés kerítette a hatalmába.

Monda nékik Jézus: oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni.Feltámadt már a halott?Nem, még nem. De már mozgolódik. Mozgolódik.Milyen különös, gondolta, ahogy az úton kocogott. Egy Bibliaidézet, amely

évek óta eszébe sem jutott, egy vers, amit annak az embernek a szigora vert a

fejébe, aki gyűlölte és megtagadta őt, s ez a vers most nem várt helyen és pillanatban derűt és megnyugvást hozott neki. Még az apja arcának szeme előtt lebegő képe sem tudta beárnyékolni a boldogságát.

Lovaglás közben legeltette a szemét az égen úszó gyapjas felhőkön, a földeken keresgélő fajdokon. Odakurjantott az egyik tanyaház udvarán álldogáló kislánynak. A kicsi büszkén emelte tarkabarka cicáját az arra lovagló Judson felé, aki úgy mosolygott, mintha a koszos kis állat a világ legelőkelőbb házimacskája lett volna. Mintha valóban egy nyomasztó fekete sírkő gördült volna le róla, és ő most életre kelve előjön, hogy biztos földre lépjen…

Persze nem a kockázat nélküli földre. George Clark terve veszedelmes volt, akárcsak a terület, amelyre vitte őt. Igaz, hogy azokat az indiánokat, akikről George beszélt, éppúgy meg lehet ölni, mint azt a philadelphiai toryt. Csak az kell hozzá, hogy a lövés egyenesen a célba találjon.

Bárcsak elmondhatná Peggy McLeannek, hogy hová indul és kivel! Akkor talán az asszony is egy kicsit jobb szívvel gondolna rá – ha ez még lehetséges volna a gyalázat után, amit részegségében elkövetett. Az ötletnek azonban akkor sem lenne semmi gyakorlati jelentősége, ha Peggy hajlandónak mutatkozna újra szóba állni vele. Donald ugyanis elmondta Judsonnak, hogy az asszony már négy hete nincs otthon.

Donald szerint Peggy nem a szüleihez ment. Meg is jegyezte, hogy milyen különös, hogy a McLean-birtokon senki, még a házi rabszolgák sem tudják, hová ment az úrnőjük. Williams talán tudja, de nem árulja el. Talán az ültetvény üzleti ügyeivel volt összefüggésben az asszony távolléte.

Akármi is a magyarázat, Judson remélte, hogy nem ugyanaz az ok távolította el otthonról Peggyt, ami a felkelés után is gyötörte: a vágy, hogy elmeneküljön arról a helyről, amelyhez olyan borzalmas emlékei fűződnek.

De hát akkoriban másnak is voltak efféle emlékei, amelyektől menekülnie kellett. Judson is ezt tette. A szerencse, a barátság és a gondviselés időzítése folytán végül is megnyílt előtte a kivezető út. Ha nem lett volna ilyen út, akkor…

Nem, nem is mert gondolni erre az eshetőségre.Tulajdonképpen vegyes érzelmekkel viseltetett Peggy iránt. Egyfelől

remélte, hogy soha többé nem kell a szemébe néznie. Másfelől még mindig azt szerette volna, hogy valamiképpen Peggy is megtudja, hogy elnyerte George Clark bizalmát. Azt nem kell megtudnia, mennyi habozás után és miféle fenntartásokkal, a lényeg az, hogy végül George a bizalmába fogadta.

Talán Donald elmondhatná Peggynek, ha az asszony hazatér. Ez volna a legegyszerűbb az összes érintettnek.

Judson figyelme most kevésbé komor témára terelődött. Újabb nyolc-tíz kilométer után figyelemre méltó gondolat ötlött az elméjébe, és széles mosolyt csalt az arcára.

Éppen azon törte a fejét, miként környékezhetné meg Donaldét egy kis kölcsönért, hogy átruccanhasson Richmondba, és megvehesse a legjobb Kentucky-puskát, ami az ottani puskaműveseknél kapható. Az egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy inna valamit.

Egy korty rum persze felfrissítené. Talán van valahol egy fogadó.Nem. Ennek vége. Hadd viszkessen a tenyere, és legyen hamuízű a szája, és

érezze a poklok minden kínját a vágytól, ennek akkor is vége. Megígérte George-nak.

Tudta, hogy legnagyobb ellenségét úgy hívják: Judson Fletcher, és le akarta győzni őt, és tudta, hogy le is fogja győzni!

Ahogy az októberi napfény beragyogta a tájat, kiűzte agyából az ivás gondolatát, hogy helyette csapongó képzeletében felrajzolódjék a halált hozó puska fényesen csillogó képe, a puskáé, amelyet a Kék falon át magával visz majd nyugatra.

V.

Elöl, az úton egy ismerős kanyar jelezte, hogy már ötszáz métert sem kell lovagolnia.

Szutykos volt, kimerült, sajgott az ülepe, és korgott a gyomra a hosszú úttól, mégis repesett az örömtől. Alig várta, hogy lekászálódhasson a nyeregből, megmosakodjon, harapjon valamit a kunyhó sovány kis készletéből, és végigaludjon egy egész éjszakát. Reggel aztán hozzálát tervei megvalósításához. Megkeresi Donaldét a kölcsön ügyében. Ha minden jól megy, még a hét vége előtt útnak indul Richmondba.

Bágyadtan mosolyogva szívta be az illatos októberi alkony kissé már csípős levegőjét. A ló magától is megtalálta a kapubejáróhoz vezető utat.

Ott aztán hátrahőkölt, egy csapásra magához tért álmodozásából. Egy szánalmas kinézetű, pókos csánkú, fakó gebe volt a kiszáradt almafához pányvázva.

A fakó megrázta a fejét, és elnyerítette magát. Judson tenyere bizseregni kezdett. A kunyhóban lámpafény gyúlt. Női hangot hallott.

Lottie!

A mindenit neki, erre nem számított! Gyorsan átrendezte a terveit. A folyó mentén továbblovagol egy darabig, keres egy fogadót, ahol hajlandók hitelben szállást adni neki, amíg beszélni tud Donalddel.

Pillanatnyilag azonban az a legfontosabb, hogy vitába ne keveredjen Tom Shaw özvegyével.

Leszállt a lóról, zajt és lépéseket hallott a kunyhó belsejéből. Lottie hangja egyszerre elhallgatott. Az ajtó zárva maradt.

Vajon miért jött vissza az asszony? Talán rosszul ment az üzlet Richmondban? Hát jó, akkor majd együttérez Lottie-val. Ha ez kell neki, akár addig is elmegy, hogy megkéri: bocsásson meg, amiért olyan felháborító módon kidobta a saját portájáról. A szentségit, ha kell, úgy bánik vele, mint egy hercegkisasszonnyal.

Ezek a gondolatok rajzottak az agyában, amíg a ló mellett állva az állat tajtékos nyakát veregette. Mély lélegzetet vett, és elszánta magát, hogy belépjen a kunyhóba.

Az ajtó kinyílt.– Lottie… – kezdett hozzá, és haragosan összevonta a szemöldökét.Ott állt szemtől szemben az asszonnyal. Lottie piszkos és borzas volt, mint

mindig. Ezúttal azonban még valaki állt közöttük. Egy férfi.A fickó elállta a bejárást, elnyűtt csizmájába bújtatott lábát szétrakta, mintha

el akarná torlaszolni Judson elől az utat. Harminc év körüli lehetett. Nem volt rosszképű, de kezdett pocakot ereszteni. Piszkos fehér térdnadrágot viselt, fodros inget meg egy jobb napokat látott őz-barna mellényt. Elhízott, züllött arcán a három- vagy négynapos borosta sem javított.

– Nicsak, ki van itt?! – kiáltott fel Lottie kárörvendő arccal, és a férfiba karolt.

– Adj isten, Lottie! – köszönt Judson nyugodtan, mert elhatározta, hogy elkerül minden civakodást. – Pár napig elvoltam Williamsburgben…

– Hát akkor, asszem, épp a legjobbkor gyöttünk haza, nem igaz, Mr. Carter?Mr. Carter kissé kapatos volt. Valamit dörmögött, de Judson nem értette,

hogy mit.– Mostan mink lakunk itt, Mr. Carter meg én – folytatta Lottie. – Jobb, ha

nem csinálod a parádét!– Nem is állt szándékomban, Lottie. – Judson könnyen kitalálta, mi lehet

ennek a Carternak a mestersége, ha ugyan ez a megfelelő szó. A férfi továbbra is olyan különösen meregette a szemét Judsonra, ami egyaránt fejezhetett ki gyűlöletet, félelmet vagy mindkettőt.

– Hamarosan elhagyom a megyét. Csak azért jöttem, hogy Összeszedjem a holmimat. A másik ingemet meg…

– Azokat sajnos már kidobtuk, amikor visszajöttünk – szakította félbe Carter. A férfi próbált udvariasan beszélni, de nagyon otrombán csinálta. Judson Richmondban látott már egypár hasonló alakot. Hogy Carter miért nem maradt ott a ringyójával együtt, azt elgondolni sem tudta.

– Mindet elégettük – tette hozzá Lottie, továbbra is kötözködve.– Ebben az esetben továbbmegyek – mondta Judson, és erőltetett

közömbösséggel megvonta a vállát.Nem kis erőfeszítésébe került, hogy féken tartsa egyre növekvő dühét. Csak

mondogatta magában, hogy nem érdemes Lottie-val és az újdonsült cimborájával vesződnie. Sarkon fordult, hogy a lovához menjen.

– Ennyivel nem úszód meg, Fenenagy Judson Fletcher! Azok után, ahogy kilöktél a saját födémről!

– Az már igaz, hogy vártunk magára – mondta Carter ellenszenves hangon. – Lottie szerint megérdemli, hogy móresre tanítsák.

Judson megpróbált fesztelenül mosolyogni, de nem kerülte el a figyelmét Carter szavainak kellemetlen felhangja.

– Elismerem, Lottie, hogy komiszul bántam veled. Ezért bocsánatot is kérek. De semmi értelme, hogy most vitába kezdjünk. Nincs is min vitatkozni, hiszen a kunyhó a tiéd. Végleg elmegyek erről a vidékről, úgyhogy búcsúzzunk el és…

– Egy frászt! – rikoltotta Lottie, és előreiramodott slampos barátja mellől, hogy megragadja Judson lovának kantárját.

Judson gyorsabb volt. A kantárral a kezében két lépést hátrált. A ló Lottie kezéhez kapott, de elvétette. A nő hátraugrott, és dühödten bámult Judsonra.

– Megértem a haragodat – mondta Judson –, de hidd el, hogy egyáltalán nem áll szándékomban, hogy további kényelmetlenséget okozzak…

– A kutya se törődik avval, hogy neked, mi áll a szándékodba! Megmondtam, hogy megbánod még, hogy kibabráltál velem.

Judson felhagyott a mosolygással. Értésére kell adnia Lottie-nak meg annak a másiknak, hogy nem akar ugyan bajt, de a gorombáskodást nem tűri el.

– Hallgass már, Lottie! Én most lóra ülök és elmegyek, te és az… az… üzlettársad pedig azt csináltok a kunyhóval, amit jónak láttok.

– Nem tetszik nekem ez a beszéd – szólalt meg Carter, és egy lépést előretámolygott. – Hogy érti azt, hogy üzlettárs?

Az úristenit! A piszmogás ezzel az alja népséggel a végsőkig próbára tette Judson türelmét. Belelépett a bal kengyelbe, átvetette a jobb lábát, és farkasszemet nézett Carterrel.

– Úgy gondoltam, Mr. Carter, hogy jobban hangzik, mint a strici!Carter nem állta Judson pillantását, a földre sütötte a szemét.Judson az út felé rántotta a ló fejét, ügyet sem vetve Lottie-ra, aki csak úgy

ontotta magából a trágárságokat. A dulakodás zajára azonban megállította a lovat, és hátrafordult a nyeregben. Látta, hogy Lottie félrelöki Cartert, és berohan a kunyhóba. Carter szeme előbb Judsonra, aztán a lányra villant, aki eltűnt a kunyhó sötét belsejében.

– Mit akarsz, Lottie, hallottad, hogy elmegy. Minek erőszakoskodni… – fordult Carter a lányhoz.

– Begyulladtál tőle, mi? – gúnyolódott Lottie odabentről. – Lehet, hogy neked inadba szállt a bátorságod, de én megfizetek neki mindenár!

Hirtelen felbukkant az ajtónyílásban, újra félretaszítva a zavarodott Cartert az útból. Judson ekkor értette meg, mennyire alábecsülte az asszony haragját.

Megpróbált a lóval kikerülni a lőirányból. Lottie mindkét kezében egy-egy nyeregpisztolyt szorongatott. Nyilvánvalóan Carteréi voltak, aki meg is próbálta megkaparintani őket.

– Figyelj már, Lottie, épp elég bajunk volt a richmondi hatóságokkal is, semmi szükség rá, hogy belekeveredjünk egy gyilk…

Kattant a závár, durrant a lőpor, füst és láng csapott ki a csőből.Judson lebukott, de nem elég gyorsan. A golyó a bal oldalába csapódott, és

kivetette a nyeregből. Ebben a zűrzavaros pillanatban George Clark figyelmeztetése villant az agyába.

Három hét, nem több. Ha nem leszel itt, nem várok tovább.A fájdalomtól letaglózva bukdácsolt a porban. A golyó épp a bal hónalja

alatt kapta el. Már érezte is, hogy a meleg vér áztatja a ruháját. Hevesen köhögve próbált négykézlábra állni.

– A Krisztusát, Lottie! – hallotta Carter rémült hangját. – Te mondtad, hogy barátja, atyafisága van errefelé. Nem fogják szó nélkül hagyni, hogy…

– Ugyan! Senki sem fogja megtudni, hogy ki lőtte le, ha holtan találják a pataknál. Így beszéltük meg, nem?

Judson keze elernyedt. Alig tudta tartani magát. Meg akarta átkozni Lottie-t. Meg saját magát is, amiért nem tűnt el hamarabb. Úristen, ezt nem lehet kibírni! Most csinálja ezt velem, amikor végre minden jóra fordult!

Miért Lottie-t hibáztatod? Ki tehet minderről, ha nem te magad'?, gúnyolta kétségbeesését egy belső hang.

– George! – kiáltotta hangosan, miközben még vadabbul köhögött. Zsibbasztó szédülés fogta el. Hallotta, hogy a lövéstől megriadt lova elüget az úton. Arccal a kapubejáró porába zuhant, aztán minden elsötétült.

Hatodik fejezetA KIKÉPZŐTISZT

I.

Egy másik ló feküdt az útfélen, mozdulatlan horpaszáról és hatalmas, kidülledt szemgolyóiról lecsorgott a havas eső. Philip eddig három hasonlót számolt össze az éhségtől elhullottan és elhagyottan a menet útvonala mentén. Elfordította a szemét, és igyekezett olyan gyorsan elhaladni a kimúlt állat mellett, amennyire szakadt, rongyokba burkolt lábbelije engedte.

A havas eső lassan esőbe fordult. Előtte és mögötte katonák kettős kísértetoszlopa vánszorgott a decemberi félhomályban. Royal Rothman meglökte, hogy magára vonja a figyelmét.

Philip oldalra fordította a fejét. Még ez a kis mozdulat is fájdalmas erőfeszítésébe került. Minden lépés és minden lélegzetvétel fájdalommal járt. De a legrosszabb a lába volt. Néha már teljesen elzsibbadt, aztán hirtelen ismét visszatért belé az élet. Ilyenkor mintha apró kések tucatjai hasítottak volna a húsába. Az előbb, amikor lenézett, látta, hogy a bal lábán a rongyok vértől mocskosak.

Behúzta a nyakát a jéghideg eső elől, és megpróbált Royal szavaira figyelni, ami nem volt könnyű, mert a szatócssegédnek szinte nem is volt már hangja. Royal félig a kabátja aljáról letépett szövetcsíkba pólyálta az arcát.

– Hazudtak nekünk – mondta Royal. – Egy rohadt hazugság az egész.– Lehetséges – válaszolta Philip. Túl gyenge és fáradt volt a vitatkozáshoz. –

Húsz kilométert mondtak. Húsz kilométer Whitemarshtól a táborhelyig.– Húsz? Talán inkább húszezer – szólalt meg mögöttük Breen. – Hazug

disznók. Hazug, szemét kontárok, egytől egyig.– Nem bírom tovább – nyögte Royal.– Gyere, tedd a kezed a vállamra! – mondta Philip. – Támaszkodj rám egy

darabig!Ez a kis túlsúly már nem számított. Philip rég túljutott azon a ponton, hogy

bármi érdekelte volna a soron következő, irtózatos erőfeszítéssel járó lépésen kívül, aztán mindig jött egy újabb lépés. Royal Rothman ránehezedő teste csak apró nehézség volt a többi között: nem volt élelmük, nem volt vizük, nem volt

rendes öltözetük, és nem lehetett tudni, hogy egyáltalán tudja-e valaki, merre tartanak valójában.

Az egész világ egyetlen hosszú, végtelennek tetsző úttá változott, amelyben a sárba vágódott keréknyomok széle olyan keményre fagyott, mint a balta éle, és csak mostanában kezdett kissé felengedni. A kemény élek viszont már épp eléggé felsebezték a katonák lábát az egész héten át tartó menetelés során. Az út szélén emberek fetrengtek a reggeli szürkületben. A lábuk annyira vérzett, hogy nem bírtak továbbmenni.

Lehetetlennek látszott, hogy mindössze húsz kilométer lett volna a legutóbbi whitemarshi tartós táborhelyüktől az újig, amely valahol a Schuylkill folyó partján lesz, Philadelphiától mintegy harminc kilométerre nyugatra és kissé északra. Ott talán majd áttelelhetnek. Pihenhetnek. Lesz élelemosztás.

De hogy egy egész hétig tartson, amíg odaérnek? Uramisten, ez felfoghatatlan!

Vagy talán mégsem? Mostanában már minden olyan felfoghatatlannak tűnt.Októberben Germantownnál már közel voltak ahhoz, hogy elégtételt

vegyenek a megalázó brandywine-i vereségért. Washington tábornok haditervet dolgozott ki Howe csapatainak megtámadására. De a parancsok kiadásakor zavar keletkezett, és a hirtelen leszállt ködben a lehetséges győzelem ismét teljes vereségbe torkollott. Philip még azt is hallotta, hogy a ködben eltévedt egyes amerikai egységek egymásra tüzeltek. „

Germantownnál egy órán át a markukban volt a győzelem lehetősége. A tisztek azt mondták, hogy a csapatok derekasan harcoltak. Aztán jött a köd – és a katasztrófa. Állítólag hétszázan odavesztek, több mint négyszázan fogságba estek.

Royalt támogatva Philip továbbtántorgott a kopasz fák között az esőben. Ismét elhaladtak néhány katona mellett, akik egyszerűen megálltak: feladták. Aztán egy felfordult társzekér mellett, amelyiknek két kereke lassan még tovább forgott. Valaki megpróbálta egy szál lóval megmozdítani a szekeret. Az agyoncsigázott jószág nyihogva hányta – vetette magát az istrángba gabalyodva. Philip látta, hogy egy tiszt kísértetalakja közeledik, és pisztolyt nyom az állat fejéhez. A lövés nagyot dörrent az esőben. Royal Rothman sírni kezdett.

Jóval előttük mintha emelkedett volna az út. Philip meghallotta a vízben caplató emberek hangját, azután némi erőtlen éljenzést.

– Ez a Valley patak! – terjedt a hír a menetoszlopban egyik mocskos katonától a másikig.

– Elértük végre!

– Ma éjjel letáborozunk, add tovább!Philip fáradtan próbált szót fogadni. Amíg hátrakiabált Breennek, Royal

elcsúszott, és arccal elterült a sárban. Philip előrehúzta Breent, aztán egyesült erővel felemelték a fiatal katonát, és átcipelték a Valley patak jeges vizén.

A rongyok leestek Philip lábáról, és elsodródtak az áramlásban, de nem állt meg. Csak arra vágyott, hogy végre menedékre leljen a táborhelyen, amely már szemmel látható közelségben várt rájuk az emelkedő tetején, ahol vastag fatörzsek csoportosultak a homályban.

Szóval az ott egy fennsík. Ezért vánszorogtak idáig, ahol elég fa van, hogy tüzet gyújtsanak. Biztos ennivaló is lesz. A kedvező kilátások segítettek végigvonszolni fáradt, sajgó tagjait az utolsó pár száz méteren. Talán véget ér ez a gyötrelem…

Mire leszállt az éj, Philip reményei kegyetlenül szertefoszlottak.A vad decemberi szél végigsöpört a három kilométer széles, lankás

magaslaton, amely a nyugatról keletre hömpölygő Schuylkill folyó és a dél felől beléömlő patak szögletébe ékelődött. Fenyők és tölgyek bőven voltak ott, de a szél ellen alig nyújtottak védelmet.

És hadtápszekerek sem vártak rájuk.Amikor Philip, Breen és Royal megpróbálták a cövekeket a félig fagyott

földbe verni, azok folyton visszapattantak. A három kimerült katona végül feladta, az eső áztatta ponyvát a földre terítették, és bemásztak alá.

Philip hallgatta a sötétben nyikorogva hajladozó fenyőfákat. Szédülten maga elé képzelte Anne-t és Abrahamet, amint a vidáman pattogó tűz mellett üldögélnek Cambridge-ben. Ok legalább melegben és biztonságban vannak. Ok legalább túlélik…

Bár még ebben a feltételezésben is volt egy kis bizonytalanság. A legutolsó, nyári levél óta nem érkezett újabb a feleségétől.

Hogy ezen is törje a fejét, az már túl sok lett volna a többi baj: a hadsereg kudarcai, vérző lába és a gyomrát mardosó, szűnni nem akaró éhség tetejébe.

A vacsora egyetlen darab, zöldesre színeződött kenyérből állott, ami még az oldalzsákjában maradt.

Philip a másik oldalára fordult az ázott ponyva alatt. A fennsíkon végigsüvöltött a szél, vitte magával a tisztek kiabálva kiadott parancsait, a magas terepen összevissza keveredett lovak és szekerek hangjait. Egyre csak jöttek a kontinentális hadsereg újabb egységei.

Royal újra sírva fakadt Philip mellett, aki félig öntudatlanul odanyúlt egyik dermedt kezével, és megveregette a fiatalember vállát, próbálta vigasztalni.

Bal oldalán Breen hirtelen dühös, kacskaringós okfejtésbe kezdett.– Webb kapitány aszongya, hogy a tábornok azér választotta ezt a helyet,

mer innét könnyen elmenekülhetünk, ha megtámadnak – mondta. – Egy szart, asziszitek, hogy Billy Howe majd előgyön ebbe az időbe, hogy velünk veszkölőggyön! Inkább haggya, hogy itt dögöljünk meg ezen az istenverte helyen.

– Fogd be, Breen! – szólalt meg Philip. – Próbálj aludni!– Hogy reggel megfagyva ébredjek? Azt már nem! Inkább lekucorodok

valamelyik fenyő alá.Azzal kikecmergett a ponyva alól, és eltrappolt.Philip is követhette volna a példáját, de Royal Rothmant elővette a

hidegrázás. A teste vagy tíz percen át rázkódott. Philip mindkét karjával tartotta, megpróbálta a saját testével melegíteni.

Végre abbamaradt a rázkódás. Royal álomba merült. Philip is elszenderedett egy kicsit.

– Hol vagyunk? Azt álmodtam, hogy Bostonban – kezdte rá egyszer csak Royal.

– Feküdj le! – mondta Philip. – Én is szeretnék már Bostonban lenni.– Van neve egyáltalán ennek a helynek? – kérdezte Royal, ráébredve a

szánalmas valóságra.– Webb kapitány szerint Valley Forge-nak hívják.Royal újra Philipnek esett, mint valami gyerek, arcát a másik koszos

kabátjába temette, és megint zokogni kezdett.– Bocsánat, nem… nem szabadna sírnom, tudom, hogy nem… férfias dolog,

de nem… tehetek… róla…– Ugyan már, Royal! Nincs ezen semmi szégyellnivaló. Istenemre, én is

sírnék, ha maradt volna még erőm.A fejük fölé húzta az átázott sátorponyvát, ahogy az eső újra ömleni kezdett.

II.

Januárra a fejszések elég építőgerendát hasítottak ahhoz, hogy barakkvárost kezdjenek építeni a fennsíkon, amelyet egyébként a Valley patak mellett kvékerek működtette vasolvasztóról neveztek Valley Forge-nak, vagyis Valley-kohónak. Korábban ez is Washington hadseregét látta el, de szeptemberben az angolok leállították és felgyújtották.

A tábornok, aki végül nem messze a patak és a folyó találkozásától egy terméskő házba költözött, kiadta a parancsot, hogy minden egység építsen

szabványméretű barakkokat. Philip és századtársai fáradságos munkával napokon át építették az övéket az előírt terv szerint: négyszer ötméteresre, két méter magas falakkal, meredek deszkatetővel. Kémény is volt, sárral tapasztva, de ablak az már nem.

Se hús, legfeljebb nagy ritkán egy kis sózott disznóhús.Se sárga szappan, hogy megmoshassák koszos, büdös, gombás lábukat.Se ivóvíz, csak amit a félig befagyott patakról hordtak maguknak.Se remény. Igen, ez volt az egészben a legrosszabb.

III.

Kopogtak a barakk ajtaján. Breen felkapta a fejét a szunyókálásból, de rögtön vissza is ejtette, és tovább horkolt. Három pennyt költött a kantinban másfél deci barackpálinkára. Philip ehelyett inkább egy liter ecetet vett.

Az egyik tábori orvostól hallotta, hogy az ecet megóvja a fogínyét a vérzéstől, agyonsebzett bőrét pedig a kirepedezéstől. Philip undorodva itta a pocsék löttyöt. De a doktornak, úgy látszik, igaza volt. Breen persze nem vesztegette a pénzét ecetre, és amúgy is bűzlő teste a skorbut prédája lett. Télen a barakkvárosba telepített tizenegyezer ember nagy hányada ugyanebben a betegségben szenvedett.

A kopogás megismétlődött, ezúttal még határozottabban. Philip utálkozó sóhajjal megfordította a harmadik lángost is, amely a lobogó fahasábok közelébe helyezett köveken pirult. Ennyi volt az estebédjük: barackpálinka – azaz Philip esetében ecet – és vízzel elkevert liszt, amit addig sütöttek, amíg megkeményedett a massza. A szél fütyült a kéményben, és Philip arcába fújta a füstöt.

– Royal! Nézd már meg, hogy ki az! – mondta Philip.A legény fásultan bólintott, és rongyokba bugyolált lábbal az ajtóhoz

csoszogott. A nyitott ajtón havat fújt be a szél, a nyomában pedig Webb kapitány lépett be, aki immár alig emlékeztetett katonatisztre.

Sapka nélkül volt, hajában fehér hókristályok csillogtak. Zubbonya fölött egy ócska, bélelt, kék hálóköntöst viselt, hogy valamennyire melegítse az esti szolgálat alatt. A szél süvöltésén át is idehallatszott a távolból, hogy a tábortűz körül az emberek valami arcátlan rigmust üvöltöznek a népszerű induló, a Yankee Doodle dallamára.

„Egy kis bagó a jenkinekEs rá egy pofa víz…”

Breen újra felemelte a fejét, hunyorogva lesett, amíg felismerte a látogatót. Azután jó hangosat szellentett.

– Igazán köszönöm a kitüntető figyelmet! – szólt Webb.– Rá se rántson! Csak nem újoncokat hoznak? Kaját már nem is merek

remélni…– Kártya és kocka után szaglászom – vetette oda Webb. – A tábornok úr

szemlekörutat tart ma este.– Netán a fényűző szállásunkat akarja megtekinteni?– Az ég szerelmére, Breen, ezzel semmit sem javít a helyzeten!– A kapitány úrnak igaza van – szólt közbe Philip. Breen egykedvűen

megvonta a vállát.– Mindannyian tudhatják, hogy a tábornok úr mennyire ellene van a

szerencsejátéknak – mondta Webb, de akárcsak az emberei, ő is túl fáradt volt ahhoz, hogy a fegyelmezetlenségen és udvariatlanságon fennakadjon. – Ma délután egy csapat nagyságos úr kocsikázott ide Yorkból. Valami konferenciabizottmánynak nevezik magukat.

– Ugye a Kongresszus most Yorkban ülésezik? – kérdezte Royal.– Úgy van. A bizottmánynak az a feladata, hogy felülvizsgálja, és lehetőség

szerint javítsa az itteni viszonyokat.Breen irányából újabb káromkodás jelezte, hogy mi a véleménye erről az

ötletről. A távolban kajabáló katonák megismételték a refrént, még ordenárébban elhúzva az utolsó sorokat.

„Vacsorára csak ez dukál,Vigyázz, hogy el ne hízz!”

– Hát az nem lesz nehéz – mondta Philip. – Esküszöm az égre, kapitány úr, hogy ha nem kapunk valami tisztességes ennivalót, olyan lázadás fog kitörni, amilyet még nem pipáltak.

– Ruha is kéne – tette hozzá Royal, rongyokba bugyolált lábára mutatva. Az alvadt vér barna foltja már gennyes zöldre színeződött.

Philip nem a levegőbe beszélt. Már napok óta, miközben szüntelenül esett a komisz januári havas eső meg a hó, a barakkváros egyes részein minden este fél órán át csak azt kántálták: „Nincs hús! Nincs hús!” A kezdődő lázadás mérge lassanként az egész tábort átitatta.

– Ma este semmit sem tehetek – mondta Webb a katonáknak. – Csak azt szeretném, ha valamivel feszesebb képet mutatnának, ha az uraságok erre találnának tévedni.

– Majd mindjárt megmondom, hova menjenek az uraságai! – mondta Breen, és újra fingott egyet. – Becsukja végre azt a kibaszott ajtót, vagy azt akarja, hogy halálra fagyjunk?

Webb kapitány megsemmisülten visszavonult a havas sötétségbe. Philip becsukta utána az ajtót.

Már majdnem mondott valamit Breennek a viselkedése miatt, de az efféle beszéd nem ment ritkaságszámba, és nem is nagyon büntették. Ezenfelül Philip felismerte, hogy miről van itt szó: valójában nem betegség ez, hanem a betegség tünete. Még mindig az a métely pusztította a hadsereget, amelyet Henry Knox előre megjósolt. Nem értettek a hadviseléshez, s egypár elszigetelt és hamar feledésbe merült győzelmet leszámítva alaposan leszerepeltek. A kiképzetlen katonáktól aligha lehetett elvárni, hogy katonák módjára viselkedjenek.

Philip nem tudott megoldást a problémára. Azt azonban tudta, hogy egyre romlani fog a helyzet, hacsak valami hathatós intézkedésre nem kerül sor.

Breen, Royal és Philip alig szóltak egymáshoz, amíg a kemény, feketére égett lepényekkel küszködtek. Pár pillanat múlva Philipre megint rájött a hányinger, amely oly gyakran elővette a barakk szinte kibírhatatlan szutykossága miatt. A mosdatlan testek, Royal beteg lába, no meg Breen makacssága, aki nem volt hajlandó kitenni magát vizeléskor a fagynak, mindez olyan szagelegyet alkotott, amelyet Philip csak rövid ideig tudott elviselni. Felhajtott még egy fél csésze ecetet, felvette elrongyolódott kabátját, és kisietett a körlet barakkjai közötti sikátorba.

Fejét leszegve, résnyire húzott szemmel, céltalanul cammogott az estére támadt hófúvásban, a piszkos útvonalat kétfelől szegélyező, egyformára épített rönkbarakkok között. Az egész Valley Forge-nak kizárólag a barakkok egyenes sorai kölcsönözték valamiféle rend látszatát.

Hatalmas máglya lobogott a távolban, nem messze a tüzérségi teleptől, ahol Henry Knox a lövegeit tartotta. Philip egy pillanatra arra gondolt, hogy meg kéne látogatni a barátját. Ekkor tőle balra éles hangokat hallott.

Két barakk között arrafelé pillantott, és a szomszédos közlekedőúton imbolygó lámpafényeket látott pislákolni. Az egyik magas, csontos alakban Washingtont vélte felismerni, köpenye szárnyként csapkodott körülötte a szélben. Néhány tiszt és civil vette körül a tábornokot. Éppen összevitatkoztak valamin.

Philip arrafelé került a barakkok között, és dermedt kezét lyukas zsebébe mélyesztve a rönkökhöz lapult.

– Elképesztő és lehangoló ez a mocsok, tábornok úr! Rendszabályokat kell életbe léptetni, mégpedig sürgősen – hallotta az egyik civil hangját.

Washington hirtelen lekapta háromszögletű kalapját, és a jobb lábához csapta.

– Rendszabályokat mondott, uram? Maguk, ott a Kongresszusban miért nem hoznak rendszabályokat? Tisztességes fuvarosokat bérelhetnének fel, nem ezeket a csaló gazembereket, akik leszívják a sózott húsról a sóiét, csak hogy könnyítsék a terhet, azután romlottan szállítják ide a húst! Miért nem fogadnak fel olyan rajzolókat, akik képesek pontos térképeket szerkeszteni? Az ideküldött ellátmány fele soha nem érkezik meg, mert a kocsisok megfelelő útbaigazítás híján eltévednek, végül aztán lehányják a gabonászsákokat, hogy valahol a földeken rohadjanak meg.

– Igen, a bírálat valóban jogos. A Kongresszus is tudatában van… – szólalt meg a bizottmány egy másik tagja.

– Fütyülök rá, hogy minek vannak tudatában az urak, én azt szeretném tudni, hogy mit tesznek a dolgok megváltoztatására!

– Visszatérésünk után részletes jelentést szándékozunk készíteni.– Az itt tapasztalt nyomorúságos állapotokról?– Bizonyára erre is ki kell térnünk, de…– Szóval ahelyett, hogy segítenének ezeknek a derék katonáknak,

kifogásokat vágnak a fejemhez, megint csak kifogásokat! – mondta Washington, és újra elkáromkodta magát. Dühödt hangja még a süvöltő szelet is túlharsogta, és jó távolságra elhallatszott. – Annyit mondhatok önöknek meg a többi kongresszusi úrnak, hogy sokkal könnyebb és kevésbé lehangoló dolog egy kényelmes szobában, a kandalló mellett ülve kifogásokat emelni, mint itt rostokolni a hideg, kopár hegyen, és hóban-fagyban éjszakázni. A csapatok egy részének még barakkja sincs, nekik mondják meg, hogy a szemle közvetlen eredménye holmi jelentés lesz élelem és takarók helyett!

Köpenyét keresztbe vetette a mellén, hogy valamelyest megvédje kék-barna kabátját a hófúvástól.

– Különben is, hol van az a német tiszt, akit a vezérkaromba ígértek? – szegezte szemét Washington a bírálóira.

– Az egyik bizottság éppen most vizsgálja Steuben báró megbízólevelét – válaszolta a másik kongresszusi küldött.

– Pokolba a bizottságaikkal! Amit eddig hallottam róla, az többet ér minden megbízólevélnél. Adjanak neki megfelelő rangot, és hozzák ide a táborba, hogy a segítségemre legyen! Szükségem van valakire, aki megtanítja az embereimet a

katonai fegyelemre! Legalább hadd tanuljanak valamit, miközben éhen halnak itt!

– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy mihamarabb…A többit már nem lehetett hallani. A nagydarab tábornok eltrappolt a barakk

előtt, és kikerült Philip látóteréből, nyomában a Kongresszus tagjaival és a lámpákat tartó tisztekkel.

A barakk falánál dideregve Philip a németre gondolt, akit Washington említett. Már megint egy külföldi önkéntes?

Igaz, voltak olyanok, akik Gilhez hasonlóan bátraknak és rátermetteknek bizonyultak, ezek hatékony segítséget nyújtottak a hadseregnek. A többieket mindenki megvetette. Mindenesetre érdekes volt hallani, ahogy maga Washington mondta a kongresszusi küldötteknek, hogy ő és vezérkara nem képesek a kontinentális és a polgárőregységeket összeforrott, jól képzett haderővé kovácsolni, amely a legmagasabb európai színvonalon tud harcolni.

Valley Forge-ban sokan mondták, hogy Washington a csatában gyenge parancsnok. De Philip csak elvétve hallott olyat, hogy valaki nyíltan kijelentette volna, nem hajlandó tovább Washington alatt szolgálni. A konkrét panaszok mindig Washington főtisztjei vagy a Kongresszus ellen irányultak. Maga a tábornok legtöbbször mégis elkerülte a közvetlen bírálatot.

Philip nem lepődött meg ezen. Washington arisztokrata volt, de törődött az egyszerű katonák sorsával. Ritka egyenességről tett tanúbizonyságot, amikor saját hibáinak beismeréséről és kijavításáról volt szó, és ezt a legutolsó közlegény is tudta róla. Talán ezért csodálták Washingtont, még ha harctéri képességeit megkérdőjelezték is, és talán ennek volt köszönhető, hogy Valley Forge a szinte elviselhetetlen körülmények ellenére sem vált a lázongás és a tömeges dezertálás színterévé.

Ahogy visszaért a barakkba, Philip lefeküdt. Elalvás előtt a német tisztre gondolt. Azt mondták, báró. A németeket általában nagyra tartották a harcmezőn. A hesseni zsoldosok is tiszteletet keltettek, bár nyíltan átkozták és mindenütt gyűlölték őket. Most Washington is szert tett egy germánra. Majd elválik, hogy mit tud az az ember.

Az utolsó lángok is kialudtak a tűzhelyen. Philip Breen hortyogását és Royal szuszogását hallgatta. Feltámadt a szél. Befütyült a kéményen, és a tűzhely hamuját a szűk, büdös szobába fújta. A német tiszt után Anne jutott Philip eszébe, aggódott a családja miatt.

Miért nem ír Anne? Biztonságban van Cambridge-ben? Ez a hallgatás talán betegséget jelez? Vagy valami rosszabbat?

Egy heves szélroham felszakította a barakk ajtaját. Philip dideregve felugrott, hogy bezárja. Egy pillanatig kibámult a havas sötétségbe.

Annie, az isten szerelmére, írj már! Különben nem bírom tovább. Egyszerűen nem bírom.

IV.

Báró Friedrich Wilhelm Ludolf Gerhard Augustin von Steuben februári érkezése után az egész tábor róla kezdett beszélni. Három segéde és egy Azor nevű, karcsú olasz agár kísérte. Bármerre ment a hadsereg új szemlélő tábornoka, a kutya a nyomában baktatott.

Philip először két nappal azután látta von Steubent, hogy a fennsíkra érkezett. Nem igazán tudta, mit gondoljon felőle.

A tábornok jól lovagolt, csaknem ötvenéves kora és karikalába ellenére nagynak és félelmetesnek látszott a nyeregben. Néhányan, akik látták von Steubent gyalog keresztülsietni a táboron, röhögve mesélték, hogy kacsázva jár. Azt is mondták, hogy csak annyit tud angolul, hogy „teringettét”, ezt aztán annál gyakrabban használta. Kíséretével az előző év decemberében érte el a New Hampshire-i partokat, és jelentkezett a Kongresszusnál, hogy felajánlja szolgálatait Washington tábornoknak.

Amikor Philip az egyik februári délutánon összefutott Gillel a kantin közelében, megtudta, hogy Lafayette márki nincs elragadtatva tőle.

– Az a kék parolis, piros uniformis, amiben feszít! Biztos forrásból tudom, hogy maga találta ki. Na és az a medál! Pfuj! – biggyesztette le megvetően a száját.

Ahogy Philip a barátját figyelte, a féltékenység jeleit vette észre rajta.– Te is láttad? – kérdezte Gil.– Igen. Elég nagy…– Nagy! Hatalmas! Egy levesestál méretű napkorong, micsoda szégyentelen

hencegés, egyszerűen szégyentelen! Úgy hívja, hogy a Baden-durlachi Hűségrend Csillaga. Egyáltalán nem hiszem, barátom, hogy valaha is harcolt Baden-Durlachért, pláne nem Nagy Frigyes alatt, akihez állítása szerint „szoros kapcsolat” fűzte. Meggyőződésem, hogy a svábországi birtoka merő kitalálás, akárcsak a „von” a neve előtt. Nyilván maga biggyesztette oda, hogy a megbízólevelét tetszetősebbé tegye. Egyre arról locsog azzal a pocsék franciaságával, hogy a legkülönfélébb „magas rangokról és posztokról” mondott le Németföldön, hogy idejöhessen. De azt már nem lehet kiszedni belőle, hogy pontosan miféle rangokról és posztokról! Ha valaha is följebb vitte a

hadnagyságnál, akkor én vagyok Lajos király! Tegnap pedig volt képe azt mondani az én kedves Washington barátomnak, hogy a tiszteknek itt a táborban túl sok szolgájuk van. Hogy a katonák folyton azzal vannak elfoglalva, hogy a csizmáinkat pucolják, meg tüzet raknak a barakkjainkban ahelyett, hogy katonáskodni tanulnának! Felfoghatatlan, hogy mit merészel ez a szószátyár, szélhámos csirkefogó! Éppolyan martalóc, mint Howe hessenijei! Úgy hallottam, hogy elképesztő fizetést kap – ő is rászedte a Kongresszust! Ettől tanuljanak a katonák? Már maga az ötlet is sértés ránk, a többi önkéntesre nézve!

– Én is hallottam az egyik ötletét – szólalt meg Philip, amikor Gil kifakadása véget ért –, és értelmesnek tűnt.

– Ugyan! Az a dolog az órákkal?– Igen, az. Nem is értem, másnak miért nem jutott még az eszébe!– Azért, mert nem fontos – vonta meg a vállát Gil.Von Steuben állítólag nagy jelenetet rendezett, amikor felfedezte, hogy

egész Valley Forge-ban nincs két, egyformán beállított időmérő szerkezet. Ragaszkodott hozzá, hogy minden órát a Washington főhadiszállásán lévőhöz igazítsanak. Philip úgy látta, hogy ez a kerek perec elutasítás Gil részéről csak annak a bizonyítéka, hogy maga is szeretett volna gazdája lenni az ötletnek.

– Ismétlem: semmit nem fogtok tanulni ettől az embertől, aki nyilvánvalóan egy csaló kalandor! – szögezte le végül Gil, mielőtt elköszöntek egymástól. Philip titokban derült a szakmai féltékenységen, ő inkább úgy gondolta, hogy várják ki a végét.

Nem kellett sokáig várniuk.– Rothman, Kent, Breen! – mondta Webb kapitány, amikor pár nap múlva,

egyik este megjelent a barakkban. – Holnap hatkor jelentkeznek a szemletéren. Muskétával.

– Este hatkor? – vakarta meg Breen az ágyékát.– Reggel hatkor.– Mi a szűzmáriának?– A báró úr egy külön századot szervez. Száz embert az összes egységből,

akiknek fegyverforgatási gyakorlatokat és alaki kiképzést tart. Ezek a katonák azután további százfős csoportokat oktatnak majd. Ez az átkozott sváb fenekestül felforgatja az egész hadsereget! Hajnali háromkor kel, és kiképzési tervet ír. Úgy hallottam, hogy a tiszteknek is kézikönyvet állít össze – mondta Webb, de láthatólag nem nagyon volt rá kíváncsi.

– Hát ammá biztos, hogy én nem kelek fel hatkor… – kezdte Breen.

– Fél ötkor kell felkelnie! – vágott közbe Webb.–… azér, hogy egy dagadtseggű német okítson – fejezte be Breen határozott

hangon.– Akár tetszik, akár nem: fel fog kelni! A külön század felállítására maga a

főparancsnok úr adott parancsot. Úgyhogy vagy ott lesz, Breen, vagy megkorbácsolják.

– Azt a kurva anyját! – rázta meg a fejét Breen. – Asszem, mégis ott leszek.Royal Rothman tulajdonképpen elégedettnek látszott a hír hallatán. A

hajához tűzött kis fekete sapkához nyúlt, megfogott valamit, szétmorzsolta az ujjai között, és eldobta.

– Végül is lehet, hogy van valami értelme, nem gondolod, Philip? – szólalt meg azután.

– Mindenesetre szórakoztatóbb lesz, mint tetvekre vadászni vagy a vérző lábadat lesegetni.

– Jézusmária és az összes szentek! – zúgolódott Breen, ahogy Webb előregörnyedt, hogy kilépjen a metsző februári szélbe. – Hajnali hatkor! Kurva élet!

V.

Philip csipás szemmel, ásítozva didergett a hajnali szélben. Steuben báró üggyel-bajjal próbálta ráncba szedni ágaskodó lovát, tányér nagyságú rendjele vörös uniformisba bújtatott pocakját verdeste. Azor, az agár a ló lábszárához kapkodott, mire a barna hajú, kerek képű szemlélő tábornok odacsapott az ostornyéllel. – Teringettét, Azor! Nein!

Most, hogy sikerült leszerelnie a kutyát, von Steuben ostornyelével a pironkodó Benjámin Walker felé bökött. A New York-i kapitány a báró tolmácsaként szolgált, aki most francia nyelvű parancsáradatot zúdított Walkerre. A kapitány buzgón bólogatott minden pillanatban, amíg a szónoklat tartott. A báró német kifejezéseket zagyvált a franciába, úgyhogy Philip csak üggyel-bajjal tudta követni.

A Philip mellett álló Breen válogatott trágárságokkal illette a lóháton ülő furcsa embert. Walker meghallotta, de jobbnak látta, ha szemet huny fölötte. Nem úgy von Steuben. Bár nem értette az egyes szavakat, az értelmüket felfogta. Merev tekintettel Breenre nézett, mire az utóbbi szaporán pislogni kezdett.

Walker megköszörülte a torkát.

– Emberek! A tábornok úr utasítására közlöm magukkal, hogy személyesen ő fogja vezetni a gyakorlatot. Továbbá, hogy… ö…

Walker megnyalta az ajkát, tétovázott, szinte összerándult, ahogy von Steuben lebámult rá.

–… ö… a táborban az állapotokat borzalmasnak találja. Azt is megdöbbenéssel tapasztalta, hogy… ö… nincsenek egységesítve a fegyverforgatási és alaki gyakorlatok.

Walker további utasítást várva a tábornokra pillantott. Von Steuben megint mondott valamit franciául.

– Azt mondja, hogy észrevett egy különbséget az amerikai csapatok és az európaiak között. Az európai katonák feltétel nélkül követik a parancsokat, de… ö… az amerikaiak, úgy látszik, előbb tudni akarják, hogy mit miért kell csinálniuk. Ezért ahogy előrehaladunk, megpróbálja megmagyarázni az egyes mozdulatok értelmét.

Meglepett felkiáltások, sőt némi taps is üdvözölte a bejelentést. Akármilyen elbizakodottnak látszott is, ez a német pontosan kiismerte a katonák temperamentumát. Philip fenntartásai kezdtek elhalványulni. Hivalkodó érdemrend ide vagy oda, most már inkább tetszett neki a középkorú tiszt kemény, magabiztos fellépése.

– A tábornok úr először is azt szeretné látni, hogyan hajtják végre a töltési és tüzelési gyakorlatot. Amikor elkezdek számolni…

Philip és a többiek teljes összevisszaságban mentek végig a húsz lépésből álló gyakorlaton. Walker kapitány egyenként számolta a fázisokat. Mire a fiatal New York-i a tizenöthöz ért, von Steuben arca lángvörös lett. A gyakorlat végén, amikor a muskétákat lőállásban vállhoz emelték, újabb francia szózuhatag következett.

– A tábornok úr kérte, hogy tolmácsoljam a véleményét, miszerint ennél… ö… slamposabb és nehézkesebb gyakorlatot még nem látott…

A tábornok mondott még valamit.–… sehol a világon…Aztán még valamit.–…soha életében.Von Steuben kettőt-hármat krákogott, hogy kivárja, amíg mindenki felfogja.– A tábornok úr most megismertet magukkal egy másféle gyakorlatot

ugyanerre a feladatra. Hamarosan írásban is megkapják tanulmányozás céljából. A tábornok úr gyakorlata csupán tíz lépésből áll…

Ekkor már egy pisszenés sem hallatszott a sorok közül. Végre mindenki Walkerre figyelt.

–… azért, hogy időt takarítsunk meg. Így több lövést adhatunk le az ellenségre ugyanannyi idő alatt.

Walker előrehajolt, hogy fölvegye a lábánál fekvő muskétát.– Én fogom bemutatni a gyakorlatot a tábornok úr utasításai alapján.Walker arca elárulta, hogy mennyire ellenszenves neki a feladat. Igazság

szerint a tisztek rangon alulinak tartották, hogy a kiképzés során maguk is fegyverhez nyúljanak.

Von Steuben észrevette Walker arckifejezését. Szitkozódva megállította a rúgkapáló lovat, leugrott, és a tolmácshoz kacsázott. Kirántotta a muskétát a megdöbbent kapitány kezéből.

Azután elkapta a tölténytáska hordszíját, amelyet Walker előbb felemelt, átvetette a szíjat a saját vállán, eligazította a táskát a csípőjén, és a száz katona elé lépdelt.

Felmutatta a muskétát az embereknek.– Ein! – kiáltotta, és rögtön félig fel is húzta a kakast.Philip látta, hogy az emberek leesett állal és tágra meredt szemmel

bámulnak. A bemutató teljesen elképesztő volt. Hogy egy magas rangú tiszt leszálljon a lováról, és személyesen forgassa a muskétát…?!

– Zwei!Vastag, de valahogy mégis fürge ujjaival von Steuben kivett egy töltényt,

leharapta a papír végét, és hüvelykujjával elfedte a nyílást.– Drei!Megtöltötte a lőporserpenyőt.Mire von Steuben elszámolt tízig, már meg is töltötte és a vállához emelte a

muskétát az előző gyakorlat felének megfelelő idő alatt.A testes férfi most előredöcögött, szemével tanítványt keresett magának.

Balszerencsés módon Breen ragadta meg a figyelmét. Von Steuben szó szerint kirángatta Breent a többiek elé, a kezébe nyomta a muskétát, átdobta a tölténytáska szíját zavarodott áldozatának a feje fölött, és elbődült:

– Ein!Breen az első lépésre még valahogy emlékezett, és félig felhúzta a kakast, de

amikor von Steuben elkiáltotta a kettőt, teljesen összezavarodott. A német újra elvörösödött, az arcát Breenéhez tartotta, és úgy üvöltözött.

– Zwei, teringettét, zwei!

Breen kezéből kicsúszott a muskéta, és a földre esett. Von Steuben agyát elöntötte a vér, visszalökdöste Breent a sorba, és kihúzott egy másik férfit, egy marylandit. Ezúttal ötig sikerült eljutni, mielőtt von Steuben még hevesebb francia és német szitokáradat kíséretében elengedte volna. Az előbbiek egy részét – melyek a legkülönfélébb testrészekre vonatkoztak – Philip nem kis derültségére maga is le tudta fordítani.

A báró ezután még háromszor végigment az egész gyakorlaton, azután egy másik embert szedett elő. Ez a virginiai már szerencsére csekély hibával csinálta végig. A német arca sugárzott, legtöbb tanítványáé nemkülönben. Mosolyuktól oldódni kezdett a felgyülemlett feszültség.

A februári szél felerősödött, hópelyhek szállingóztak. A száz katona együtt elismételte a gyakorlatot tízszer. Aztán még tízszer. Azután pedig még tízszer. Von Steuben fürgén fel-alá kacsázott a sorok között, itt a cső dőlésszögén igazított, ott a puskavessző tartásán, olykor hátba veregette egyik-másik tanítványát, de legtöbbször inkább szitkozódott.

Végre, úgy tíz óra körül, a báró ismét lóra ült. Walker megparancsolta a századnak, hogy készüljenek fel az utolsó gyakorlatra, von Steuben pedig számolni kezdett.

Addigra Philip már eléggé beletanult a dologba. Elámult azon, hogy a gyakorlat valóban mennyire lerövidítette a létfontosságú művelethez szükséges időt. A század azonban még mindig összevissza csinálta. Mire Walker hatig jutott, von Steuben már ordítva mutogatott a legügyetlenebbekre.

– Nein, nein!Újabb trágárságözön kezdődött.– Viens, Volker, mon ami! Sacre! – mennydörögte von Steuben. –

Teringettét eszeknek áz imbeciles-nek a gaucherie!Je ne puis plus! – Már úgy üvöltött, mint aki eszét vesztette. – Most mágá szidjá őket, Volker, mágá!

Megfordította a lovát, és nagy dérrel-dúrral átügetett a szemletér túloldalára. Azor a nyomában loholt a hófúvásban.

Walker kapitány megint megköszörülte a torkát.– Ö… hallották, emberek… azt a parancsot kaptam…– Ö-ö-ö! Akkor gyerünk, essünk túl rajta! – rikkantotta valaki. Az emberek

jót nevettek a kapitány rovására.Walker elvörösödött, és monoton hangon jó két percig csepülte-becsmérelte

a katonákat.– Na jó! – mondta végül megkönnyebbülten, hogy túl van rajta –, akkor

most lássuk a gyakorlatot! Egy!

Philip von Steubent figyelte, aki a tér túlsó szélén pihent a lován. Nem sok idő telt bele, és a bárót visszacsalta a kíváncsiság.

Mire dél lett, mind a száz emberrel meglehetős pontossággal elsajátíttatta a gyakorlatot, miközben felváltva korholta és dicsérte őket a maga különös, francia, német és szórványosan angol szavakból összezagyvált makaróninyelvén.

Philip még valamit észrevett, ahogy az utolsó lépéseket is átvették: puskát vállhoz, kakas fel, cél, tűz! A behavazott sorokban álló katonák arcán a fáradtság és csüggedés helyett újfajta érzés tükröződött. Valami olyasmi, amit Philip is érzett. Első ízben csillant fel a remény, hogy ezt a rendetlen embertömeget talán nemhiába hívják hadseregnek.

A vállak kicsit kiegyenesedtek. Az elcsigázott, kivörösödött szemek egy kicsit felélénkültek. A kékre fagyott kezek egy kicsit szaporábban és ügyesebben mozogtak.

Azon a havas februári napon Philip látta, és maga is érezte, hogy felébred az emberekben a büszkeség.

VI.

Az emlékezetes délelőtt után, útban visszafelé a barakkhoz, a három massachusettsi a különös kiképzőtisztről beszélgetett.

– Azt hiszem, hogy ez az ember egy zseni – vélte Philip.– Inkább egy rohadt mániákus – szólt hozzá Breen is.– Szerintem meg mindkettő. Nekem tetszik – mondta végül Royal Rothman.

VII.

Úgy alakult, hogy idővel az egész legénységnek megtetszett. Von Steuben hamarosan a második legnépszerűbb parancsnok lett Washington után az egész táborban, kivéve azoknak a tiszteknek a körében, akik a báró módszereit a hagyományoktól elrugaszkodottnak és lealázónak tartották, ahogyan Gil is.

A német nem törődött a féltékeny és gúnyos pletykákkal, amelyeket terjesztettek róla, és egyre csak dolgozott tovább. Ahogy teltek-múltak a téli napok, végre kezdtek gyakrabban jövögetni az élelmiszerrel és ruhaneművel megrakott hadtápszekerek, és a báró eredetileg kiválasztott száz katonája már újabb százakat tanított. Amazok pedig még újabbakat. Március elejére nemcsak Philip, hanem még Breen is szorgosan és nagy szakértelemmel oktatta a Steubentől tanultakat.

Az új muskétakezelést.Az újfajta menetütemet, amely zavartalanná tette a kerülést, az oldal- és

ellenirányú menetelést, amikor nagy csapategységek voltak mozgásban.Az új menetalakzatot, a négyes oszlopot, a hagyományos egyes vagy kettős

sorokkal. A báró elmagyarázta, ez lehetővé teszi, hogy az ezredek rendezetten és egyszersmind gyorsabban jussanak el az arcvonalhoz, illetve vonuljanak vissza onnan. Ez megint csak kézenfekvő újítás volt, bármilyen megdöbbentőnek hatott hirtelen bevezetése egy olyan hadseregben, amelyben eddig még csak nem is gondoltak ilyesmire.

A német ahhoz is ragaszkodott, hogy megtanulják a szuronyforgatást, és persze megkívánta, hogy minden katonának legyen szuronya. Philip elképzelte, hogy ez egymagában mekkora megrendelést jelent George Lumden connecticuti vasolvasztójának.

Az egyenruhák is kezdtek némileg feszesebben kinézni. Bár csak keveset tudtak teljesen kicserélni, az emberek rászoktak, hogy jobban rendben tartsák a ruházatukat, megvarrták és megfoltozták ahelyett, hogy hagyták volna teljesen szétrongyolódni. Amikor aztán a tábor szekérszámra kapott szappant, az emberek kimosták a ruhájukat, és lecsutakolták magukat is. Philip rádöbbent, hogy ha von Steuben februárban nem érkezett volna meg, a következő bevetésnél a hadsereg teljes anarchiába süllyedt volna, a katonák tömegesen tagadták volna meg, hogy fegyvert fogjanak. Most pedig már arról kezdtek beszélni, hogy szeretnék már látni Howe katonáit, szeretnék kipróbálni, hogyan működnek az új módszerek harc közben.

Henry Knox a következőképpen fejezte ki ezt, amikor egy márciusi napon találkoztak Philippel:

– Nem hittem volna, hogy valaki képes lesz haderőt faragni ebből a csürhéből. De komolyan hiszem, hogy ennek a kevély, önfejű svábnak sikerült.

Úgy tűnt, hogy a hosszú, éjsötét tél a végéhez ért. A naptár megállíthatatlanul rohant a tavasz felé. Csupán egyetlen komor aggodalom vegyült Philip felélénkülő gondolatai közé, ez tért vissza minden álmában.

Még mindig egyetlen sor választ sem kapott Anne-től a leveleire.

VIII.

Az egyik esti létszámellenőrzésnél Webb kapitány kihirdette a napiparancsot, amelyet a Schuylkill melletti szürke terméskő házból küldtek valamennyi egységnek.

– „Főhadiszállás, Valley Forge. A főparancsnok megragadja az alkalmat, hogy köszönetet mondjon a hadsereg derék tisztjeinek és legénységi állományának rendíthetetlen hűségükért és lelkesedésükért, amelyről egész magatartásukkal egyöntetűen tanúbizonyságot tettek. Állhatatosságuk révén, amely nemcsak a katonai életben általánosan előforduló nehézségek közepette, hanem a rendkívüli szenvedésekkel sújtva is megmutatkozott, amelyeknek államaink sajátos körülményei tették ki őket, vitathatatlanul méltónak bizonyultak arra az irigylésre méltó kiváltságra, hogy az emberi jogokért s hazájuk szabadságáért és függetlenségéért küzdjenek…”

Philip észrevette, hogy Breen elégedetten mosolyog. Amikor pedig Webb befejezte, a meglett férfi is a többiekkel együtt ujjongott.

– Szerintem édes mindegy, hogy mit locsognak összevissza az öreg hadvezér fogyatékosságairól – mondta Philip a társainak, miután feloszlott az alakzat, és együtt trappoltak a kantin felé. – Ha egyszer megnyerjük a háborút, és a tábornoknak arra szottyan kedve, hogy a királyunk legyen, hát csak szólnia kell, és meglesz.

Senkinek nem volt ellenvetése.

IX.

A vasárnaponkénti istentiszteleten állítólag kötelező volt a részvétel, de a rönkkápolnában összegyűltek szerény létszáma a főparancsnok utasításainak laza végrehajtásáról tanúskodott. Március utolsó vasárnapja azonban kivétel volt. A tizenegy órai istentiszteletet a szemletéren tartották, mert a szokásosnál nagyobb tömegre számítottak – minden kényszer nélkül.

Az előzetes várakozások helyesnek bizonyultak, és ez kizárólag az igehirdető személyén múlt. Még Breen is ott volt a hallgatóság soraiban.

A délelőtt borús volt, de nem különösebben hideg. Philip és Breen is találtak maguknak ülőhelyet a hatalmas tömegben – Philip becslése szerint legalább két-háromezren lehettek. A gyülekezet előtt az ezreddobosok háromszintes emelvénnyé rendezték a dobjaikat, és deszkákat fektettek keresztbe rajtuk.

Az ismerős tábori lelkészek vezetésével énekelték el a zsoltárokat és mondták el az imákat. Az emberek azonban szemmel láthatólag a prédikációra vártak, amelyet Washington egyik leghűségesebb és legerélyesebb tábornoka, Peter Muhlenberg, a virginiai frontszakasz pennsylvaniai születésű parancsnoka tartott.

Amikor Muhlenberg a Bibliával a kezében megjelent a dobokból emelt platformon, a meglepetés moraja hullámzott végig a tömegen. A tábornok ma

nem egyenruhában volt. Helyette korábbi hivatásának komor fekete talárját viselte.

Alig volt ember Valley Forge-ban, aki ne tudott volna valamit Muhlenbergről: teológiai tanulmányairól Európában, amelyeket túl unalmasnak talált; katonai szolgálatáról az egyik német fejedelemség valamelyik dragonyosezredében; végül pedig – a legtöbbet erről lehetett hallani – arról a vasárnap délelőttről 1776 januárjában.

Amikor végre pappá szentelték, és egy kicsiny, Blue Ridge-beli nyáj lelkipásztora lett, Muhlenberg felment a szószékre, mialatt a gyülekezet az Erős vár a mi istenünk sorait zengte. Amint a zsoltár véget ért, lerántotta magáról a fekete palástot, mely alól ezredesi egyenruha tűnt elő. Azután mennydörgető szónoklatba fogott, amely lényegében egyetlen bűnös ember, III. György király ellen irányult. Ekkor szólt utoljára a szószékről gyülekezetéhez, mielőtt a nyolcadik virginiai ezredet hadba vitte volna.

Muhlenberg tábornok erőt sugárzó alakja tiszteletet parancsolóan vált ki a szürke égbolt hátteréből. Felütötte a kezében tartott Bibliát. Mozdulata elérte a kívánt hatást, a tömeg elcsendesedett, legfeljebb Breen sugdosta tovább kérdéseit.

– Mit mondtál, Philip, miféle prédikátor ez?– Evangélikus. Ez egy főként német felekezet.– Aha. Remélem, jól csinálja, mer amúgy nem vagyok oda az ilyesmiér…

hű, oda nézz, ki van ott! Hát emmeg mit keres itt? Az ő fajtája nem vasárnap szokott templomba járni.

Philip átnézett a körülöttük ülők feje fölött, és meglátta Royal Rothmant, aki leghátul álldogált, jobbra-balra lesegetve, mintha valami veszélytől tartana.

– Gondolom, ő is hallani szeretné a tábornokot, akárcsak mi – mosolyodott el Philip, és megvonta a vállát. – Ezt nem tiltja a törvény.

A prédikátorból lett katona beszédét igencsak érdemes volt meghallgatni. Philip hamar rájött, hogy Muhlenberg különös gonddal választotta ki a szöveget. Az Exodus huszonharmadik részéből vett idézet tökéletesen illett a csapatok hangulatához, akik egyre inkább érezték, hogy kezdenek méltókká lenni a hadsereg névre.

Muhlenberg először felolvasta a szöveget.

– „Imé én Angyalt bocsátok el te előtted, hogy megőrizzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, a melyet elkészítettem. Vigyázz magadra előtte, és hallgass az ő szavára; meg ne bosszantsd őt, mert nem szenvedi el a ti gonoszságaitokat; mert az én nevem van ő benne…”

Ezután Muhlenberg ügyesen katonai propagandát kevert a teológiába. Az Úr angyalát egy katonai parancsnokhoz hasonlította, akinek minden parancsát habozás nélkül végre kell hajtani. A fegyelem és az engedelmesség minden bizonnyal meghozza a kívánt jutalmat – legyen szó akár Izrael gyermekeiről, akár egy egyszerű közkatonáról. Hogy mi ez a jutalom, annak bibliai megfogalmazását Muhlenberg a végére tartogatta, s a dobokból rakott szószékről olvasta a feszült figyelemmel hallgató katonáknak:

– „Mert ha hallgatándasz az ő szavára; és mindazt megcselekedénded, a mit mondok: akkor ellensége lészek a te ellenségeidnek, és szorongatom a te szorongatóidat. Mert az én Angyalom te előtted megyen, és beviszen téged az Emoreusok, Khitteusok, Perizeusok, Kananeusok, Khivveusok és Jebuzeusok közé…”

– „…és kiirtom azokat!”

Csupán egyetlen pillanatra volt szükség ahhoz, hogy a katonák magukban lefordítsák a neveket, és az ellenség igazi neve kerüljön a megfelelő helyekre: a könnyűgyalogság, a gránátosok, a hesseniek. Amikor a katonák megértették a beszéd tanulságát, talpra ugráltak, és tapsolni kezdtek, amivel zavarba hozták Muhlenberget, és irigykedő pillantásokat csaltak ki a többi lelkészből. Az ő prédikációjukat még soha senki sem tapsolta meg.

Breen is elismerte, hogy „egy csöppet” izgalomba hozta a beszéd, és bevallotta, hogy eddig sohasem gondolta, hogy a feljebbvalóknak engedelmeskedni olyan létfontosságú dolog, mint Muhlenberg állította.

A szomjúságát azonban a beszéd nem csillapította. Egy kacsintással jelezte, hogy még vasárnap is van megoldás…

Miután idősebb bajtársának hamar nyoma veszett a tömegben, Philipnek eggyel több oka volt arra, hogy megkeresse Royal Rothmant.

– Nem gondoltam, Royal, hogy itt talállak. Hogy tetszett a tábornok?– Ahogy hallottam, ízig-vérig jó prédikátor. Bár meg kell mondanom, Philip,

hogy eléggé meglepett a gondolat, hogy olyan szemmel nézzek Washington tábornokra – vagy Webb kapitányra –, mint egy angyalra.

– Ezzel együtt eléggé felkavaró beszéd volt – mondta Philip, és Royal félszeg mosollyal rábólintott.

– Igaz is, Philip! Éppen beszélni akartam veled. Már hetek óta foglalkoztat egy gondolat. Egyszer beszéltünk a nyomdádról, ahol majd pazar kiadásban jelenteted meg Paine Válság-cikkeit. – Egy pillanatig habozott. – Ugye, nem felejtetted el?

– Persze hogy nem, Royal – kuncogott Philip. – Ahogy a háborúnak vége, először a családomat szeretném viszontlátni. Utána viszont jöhet az üzlet!

– Remek! Hol akarod berendezni?– Bostonban.– Úgy értem: hol Bostonban?A feltűnően komoly kérdésre Philip abbahagyta a kuncogást.– Hát azt még nem tudom, Royal. Eddig nem gondolkoztam rajta.

Kezdetben bérelnem kell valami helyet.– Én is pont erre gondoltam. A Rothman a második legnagyobb

kereskedőcég a városban. Az apámnak mindig van üres tetőtere a raktárai fölött. Biztos vagyok benne, hogy jó vásárt csinálsz, ha kibéreled valamelyiket. Az apám nagyon megfog minden fillért, de tisztességes ember és… – Royal már-már elpirult –… én már bátorkodtam is írni neki rólad és a terveidről. Azt hiszem, hogy bármit megtenne érted azok után, hogy…

– Mi után?– Bevallom, hogy megírtam neki, hogy te meg Lucas hogyan segítettetek,

amikor Adams agyongyötört.Philip emlékezetében egy pillanatra felrémlett Mayo Adams halála akkor,

Brandywine után az árokban, és azonnal szertefoszlatta a prédikáció utáni kellemes izgalmat és jó hangulatot. Azután elhessentette a kellemetlen emléket.

– Nézd, Royal, ettől még semmi szükség nem volt arra, hogy az apádnak írj vagy, hogy bármilyen formában hálálkodj nekem.

– De én úgy gondoltam, hogy igenis van – kerekedett el a fiatalember barna szeme.

– Na, mindegy. Az ötleted viszont pompás.– Igazán úgy gondolod?– Igazán. Valami jó helyre van szükségem, ahol felállíthatom a

nyomdagépet – fizetni viszont nem tudok túl sokat. Ezt az ötletet eltesszük későbbre. Megfelelő időben majd újra elővesszük… feltéve, hogy mindannyian túléljük ezt a dolgot – bukott ki belőle újra a pesszimizmus, amely folyton emésztette.

– Túléljük – jelentette ki Royal Rothman, miközben kiértek a szemletér szélére.

– Ha követjük azt az angyalt, mi?Royal zavarba jött.

– Tudod, Philip, az én apám nagyon vallásos ember. Kegyetlenül összeszidna, ha ilyeneket mondanék. De ha választanom kell, hogy egy angyalra bízzam magam vagy Washington tábornokra, akkor inkább hajlok az utóbbira.

– Nem kell választanod! – nevetett Philip. – Azt hiszem, hogy pillanatnyilag a kettő egy és ugyanaz a személy.

X.

–, Jönnek az alózák! Jönnek fölfelé a folyón!”A kiáltásra Philip és bajtársai kiugrottak a barakkból. Izgatott katonák

rohantak a táboron át ezen az áprilisi délelőttön.– Ezrével nyüzsögnek! – újságolták.– Pont most jönnek fel a folyón!Philip, Breen és Royal összeszedték, ami szerszámot találtak – vasvillát,

lapátot, letört faágat –, és csatlakoztak a katonákhoz, akik százával özönlöttek a sápadtkék, hideg égbolt alatt a Schuylkill felé. Néhányan hordókat, kosarakat cipeltek, és ami mindennél fontosabb: sót. Az emberáradat a folyó partjára zúdult, ahol hihetetlen látvány tárult Philip döbbent szeme elé.

A folyó sötét, szinte fekete volt a halak testétől, amelyek úgy úsztak ezerszámra az árral szemben, hogy a víz felszíne alatt szinte egy második, élő réteget alkottak. Az egész folyó pezsegni látszott. A hatalmas halrajok átvonulása különös, surrogó morajjal töltötte meg a levegőt.

Végig a part mentén emberek gázoltak a sekély vízbe, ütötték, döfködték és puszta kezükkel markolászták a halakat, és közben úgy rikoltoztak és káromkodtak, mint valami istentelen kölykök. A friss hal, amit majd megsüthetnek vagy besózhatnak, szinte felfoghatatlan csodának tűnt.

Philip lerántotta a lábáról az új bakancsot, amit alig egy hete kapott, és a vízbe iramodott. Borsódzott a háta a bokája körül úszó halaktól.

Lefelé döfött a vasvillával, két alózát felszúrt az ágaira. Felemelte a vasvillát, hogy megmutassa Royalnek, de a fiú a faággal csapkodta a vizet, és kizárólag a maga örömével volt elfoglalva.

Egy dragonyos őrnagy vágtázott végig a parton, az árral szemben. A vízbe állította a lovasait, hogy visszafordítsák a felfelé igyekvő halakat. A stratégia bevált. A Schuylkill gázlói fehéren forrtak a tébolyult alózáktól, amelyek még mindig az ellenkező irányba tartottak…

Az éhezéssel teli Valley Forge-i tél akkora halvacsorával végződött, amekkorát Philip életében nem látott.

Azon az éjszakán a sült hal füstös szagával és éneklő férfiak hangjával telt meg a pennsylvaniai levegő, olyanokéval, akik hónapok óta nem énekeltek, legfeljebb ha tiltakozásból. Miközben a tábortüzek füstje az égig gomolygott, Webb kapitány extra adag rumot vételezett minden emberének, és megosztott velük egy Martha Washingtonról szóló tábori pletykát.

Mrs. Washington februárban költözött be férjéhez a Potts család tulajdonában lévő kőházba. Azóta rendszeresen a tábori kórházakat járta, kivéve, amikor éppen a szomszédos farmon lakó asszony tanácsát kérte ki, hogy miként stoppolja meg a tábornok harisnyáit. A kissé spicces Webb büszkén mesélte, hogy egész biztosan tudja, miszerint ma este a tábornokné is halat szolgált fel vacsorára.

– Zaftosabb híreim is vannak – folytatta Webb. – Javarészt még csak szóbeszéd, de egyenest a Kongresszustól jöttek, Yorkból. Meglehet, hogy nagy bejelentés áll küsz…

Szemmel láthatólag élvezte, hogy titok van a birtokában. Ujját begörbítve jelezte, hogy Philip hajoljon közelebb.

– Azt mondják, hogy a franciák is belépnek a háborúba. Hajókat küldenek. Sőt, még katonákat is. De egy szót se senkinek. Még nem hivatalos a dolog…

Ezzel továbbdülöngélt a következő barakkhoz, hogy valaki mást avasson ugyanebbe a titokba.

Hirtelen hátraarcot csinált. A zubbonya zsebében turkált, aztán visszajött Philiphez.

– A főhadiszálláson keresztül ért végre ide. Először tévedésből egy Philemon Kent nevű tisztnek küldték Moore-ékhoz, a negyedik Rhode Island-i ezredbe – adott át Philipnek egy gyűrött levelet.

Philip hirtelen elfelejtette, milyen dugig lakott a pompás hallal. Elfelejtette az izgalmas hírt a francia szövetségről. Mindent elfelejtett a levélen kívül.

A címoldalon különféle egységek tollal áthúzgált nevei sorakoztak. Az eredeti címzés már elmosódott, talán az esőtől. De a „Kent” név és Anne kézírása eltéveszthetetlen volt.

Philip feltépte a levelet, és a tábortűzhöz tartotta, hogy olvasni tudja. Az írás az előző év, 1777 novemberében kelt.

A tréfás megjegyzések, gyengéd szavak és a fiukról szóló hírek között Anne beszámolt arról, hogy Malachi Rackham kapitány ismét írt neki egy újabb arcpirítóan szemtelen levelet, amelyet Mrs. Brumple, aki időközben már átköltözött hozzánk, riasztóan bizalmaskodónak talált. Philip falfehér lett, de tovább olvasott.

Én azonban nem ijedtem meg és Neked sem kell, drágám! Sikerült szerét ejtenem, hogy beszéljek W. Calebbel a kapitány viselt dolgairól, és Caleb biztosított róla, hogy megrendszabályozza. Kijelentette, hogy amilyen rátermett tengerész Rackham, annyira jól ismert kiszámíthatatlan indulatairól, Caleb csak szükségből alkalmazta őt, és komoly fenntartásai vannak vele szemben. Mr. Rackhammal nyilvánvalóan az a fő gond, hogy meg van győződve arról, hogy a nők nem tudnak ellenállni neki, ami az én szememben csupán azt bizonyítja, hogy legbelül éppen attól fél, hogy ennek az ellenkezője igaz, ezért állandóan cáfolni igyekszik ezt az érzését. Minthogy Rackham ügyében még a fent említett levél kézhezvétele előtt beszéltem Caleb kapitánnyal, nyilvánvaló, hogy a Rackham megzabolázására tett erőfeszítései nem voltak eredményesek. Mrs. Brumple jelenléte azonban bizonnyal az lesz, ha ez a kellemetlen fráter netán újra idemerészkedne.

XI.

– Henry, én hazamegyek!Henry Knox értetlenül meredt látogatójára.Philip az átvirrasztott éjszaka után, hajnali négykor állított be Henryhez, aki

elnyűtt köntösben, lámpával a kezében nyitott ajtót. A lámpa most a kandallópárkányon pislákolt. Henry alig fért el a durván faragott faszéken, amely a tiszti barakk összes kényelmét jelentette: a tiszti barakkok a legénységi szállások pontos másai voltak, csak méretük volt valamivel nagyobb.

– Nézd, Philip! – szólalt meg a potrohos tüzérségi ezredes, és két keze ujjait kúp alakban egymáshoz illesztette. – Látom, hogy nagyon izgatott vagy, de azt hiszem, nem jól értettem, amit mondtál.

– Jól értetted. Cambridge-be megyek. Most rögtön, még napkelte előtt. – Kezével sötét hajába túrt. – Beszélnem kell valakivel, aki megérti a helyzetet. A társaim a barakkból nem értenék. Ok nem ismerik Anne-t. Ezenkívül szükségem van…

– Várj, Philip! – szakította félbe Knox. A hangja most már nem volt olyan álmos. – Úgy értsem, hogy a dezertálás gondolatával foglalkozol?

– Ez nemcsak gondolat, Henry! Elmegyek. Tessék, ezt kaptam tegnap este. Láthatod, hogy novemberben írták, aztán tévedésből valaki másnak továbbították egy másik egységbe.

Knox átfutotta a levelet, különben szelíd arca most némi zavart árult el.– Idáig teljesen világos. Ami nem volt világos, az az, hogy ettől miért kellett

ennyire kiborulnod.

Philip ekkor gyorsan kitálalta az egész történetet, a befektetésüket Caleb kalózvállalkozásába, első találkozásukat Malachi Rackhammel, meg hogy Anne mit írt leveleiben a kapitányról.

– Henry, én ismerem a feleségemet. Minden levelében igyekezett megnyugtatni, hogy ő sem aggódik. De meg sem említette volna a dolgot, ha… jó, mondjuk úgy, hogy tudok a sorok között olvasni. Retteg ettől a férfitól. Ha meglátnád a fickót, magad is megértenéd. Jóképű. Azt hiszi magáról, hogy a nők bálványa. De van benne valami visszataszító…

Philip elhallgatott. Csüggedten érezte, hogy nem értették meg.– Még mindig nem értem, hogy miért akarod ilyen meggondolatlan és

veszélyes cselekedetre ragadtatni magad – erősítette meg Knox válasza Philip balsejtelmét.

– Azért, mert félek, hogy valami történt Anne-nel! Novemberben adta fel a levelet, és már április van! Azóta egy sort sem írt…

– Ahogy minden más, a posta is rettentően lassan jár.– De nem ennyire – lépett egyet Philip, és úgy rémlett neki, mintha a lábával

dobbantott volna. – Nem ilyen átkozottul lassan.– Más nem lakik a házatokban? – húzta össze Knox ismét a szemöldökét, és

felemelte a levelet. – Szó van itt valami…– Mrs. Brumple-ról. Egy öreg hölgy a szomszédból. Tavaly átköltözött

hozzánk, mert Anne már akkor is félt Rackhamtől.– Szóval elhatároztad, hogy fogod magad, és hazanézel Cambridge-be? Csak

ilyen egyszerűen?– Meg kell tennem, Henry. Meggyőződésem, hogy…– Nem kell – vágott közbe Knox. – Pontosabban tilos.Philip úgy érezte, mintha pofon ütötték volna. Alig tudta folytatni.– Az isten szerelmére kérlek, tudom, hogy tilos! Azért jöttem hozzád,

mert…– Mert azt akarod, hogy szentesítsem azt, amire készülsz? Nem tehetem. Én

ennek a hadseregnek a tisztje vagyok.– Ne beszélj úgy, mint aki egy díszszemlén szónokol!– Akkor légy szíves, ne kiabálj!Csend támadt.– Hát jó – eresztett el Philip végül egy hosszú sóhajt. – Nagyon sajnálom.

Útiköltségre van szükségem, Henry. Nem sokra, de nem tudom, ki mástól kérhetnék…

– A válaszom: nem!

– Az istenit, Henry, értsd meg, hogy…– Philip! – kiabált ezúttal Knox. – Nincs ínyemre, hogy a rangkülönbségre

hivatkozzak, de te megfeledkezel magadról. Azt megértem, hogy talán nem ok nélkül aggódsz. Talán. Ennél erősebb megfogalmazásra nincs semmi alapunk. De hát azt hiszed, hogy te vagy az egyetlen férfi Valley Forge-ban, aki az otthona miatt aggódik? Van, akinek a felesége meg a gyerekei egyenesen éheznek otthon, mert nincs, aki a gazdaságot vezesse, nincs kenyérkeresőjük! Mások elvesztették a szeretteiket, és csak hónapok múltán tudták meg olyan levelekből, amelyek éppúgy elkeveredtek, mint ez itt! Előttünk a tavaszi hadjárat, most semmi szín alatt nem engedélyezhetünk eltávozást.

– Fütyülök az egészre, akkor is elmegyek! – kiáltotta Philip, és az ajtó felé indult.

Knox utána vetette magát, visszapenderítette, és úgy a kandallóhoz vágta, hogy a lámpa majdnem leborult a párkányról.

– Fegyelmezze magát, katona!– A szentségit, engedj el! Nem érdekel…– Dehogynem! Vagy visszamégy az egységedhez, vagy letartóztatlak és

megkorbácsoltatlak.Philip döbbenten meredt Knoxra.– Hiszen a barátom vagy! Anne barátja vagy!– Az mindegy! Most csak a félelem beszél belőled, semmi más. Ha

dezertálsz, azonnal megkerestetlek és visszahozatlak. Katona vagy! Mindnyájan azok vagyunk. Kibírtuk a telet… hányan meghaltak… majdnem zendülés tört ki… Atyaisten, mennyit gürcöltetek von Steubennel!… tanultál, tanítottál másokat… ha valaki most kiszáll – hacsak nem ellenséges golyó teríti le –, az egyet jelent a hazaárulással.

– Hazaá… – akadt el Philip hangja. Ez a vád a legjobb barátja szájából úgy érte, mintha tüzes vas égette volna.

Kártyavárként omlott össze az a szinte hisztérikus önigazolás, amit tervei alátámasztására fabrikált magában.

– Barátság ide vagy oda – folytatta Knox –, ha most elmész, biztosra veheted, hogy jelenteni fogom, és gondoskodom róla, hogy megbüntessenek.

Philip dermedten felemelte a levelet a piszkos földről. Minden ereje elhagyta. Csüggedten érezte, hogy Henry Knoxnak teljesen igaza van.

– Sajnálom, hogy idejöttem – botorkált az ajtó felé.– Én is sajnálom.Philip megfordult, és Knoxra meredt.

– Azért sajnálom, Philip, mert barátok vagyunk. Nem könnyű szívvel tartóztatnálak le. De megteszem, ha kell.

Philip kifelé indult, de ismét a nevét hallotta. Újra visszafordult.– Most hová mész? – kérdezte Knox.– Vissza. – Philip nyelt egyet. – Vissza a barakkba.– Biztos?– Biztos.– Akkor jó – eresztett el Knox egy hosszú, megkönnyebbült sóhajt.Philip becsukta az ajtót maga mögött, elkerülte a tisztek utcájának végén

posztoló őr gyanakvó pillantását, és görnyedten ballagott a tavaszi pirkadatban. Egyszerre leszámolt mindazzal, amit tervezett. Az imént Knox durván kijózanította.

Mégis, valahogy úgy érezte, hogy csapdába esett, és rémülten vergődik benne.

Felpillantott a kihunyó csillagokra.Annie, gondolta, Annie, kedvesem, jól vagy?

Hetedik fejezetRACKHAM

I.

– Abraham! Már harmadszor szólok, hogy edd meg a zabkásádat!Anne Kent hangján érződött, hogy fogytán a türelme.– Nem akarom! – jelentette ki a zömök, barna szemű kisfiú a székére rakott

három kopott könyv tetején libikókázva. Fakanalát a tálkájába ejtette. Kis kezét széttárva egy zabkásacsomócskát köpött a konyha padlójára.

– Jaj, Abraham, néha igazán próbára teszed az ember türelmét! – ugrott fel Anne az asztaltól. Kezével szoknyájára csapott, mire a fiú riadt arcot vágott.

Anne tüstént megbánta, hogy így ráförmedt a kicsire. A határozott, de szeretetteljes nevelés híve volt. Amikor a fia rosszalkodott, lehetőleg nem emelte fel a hangját, még ha azután egyszer-kétszer kicsit meglegyintette is a gyerek hátsó felét. Az utóbbi hetekben azonban egyre gyakrabban jött ki a sodrából.

Megkerülte az asztalt, hogy jóvátegye a dolgot, és szigorúság helyett szelíd rábeszéléssel hasson a gyerekre. Abraham azonban már eldöntötte, hogy mit akar, és megmakacsolta magát;

– Nem akarok enni! Papát akarom!– A papa most nem jöhet haza. Pennsylvaniában van, egy Valley Forge nevű

helyen. Mutattam neked a leveleit. Rajtuk volt a neve, ami a te neved is: Kent.Lehajolt, hogy megcirógassa a kisfiú barna haját. Abraham azonban még

mindig feldúlt volt a pár pillanattal előbbi kiabálástól, és elhúzta a fejét.– Papát akarom! Nem kell több kása! Papa kell!– Hagyd abba, Abraham! – csattant fel Anne ismét. Az 1778-as hideg téli

napokban Anne-re nehezedő nyomás és a kimerültség megtette a hatását. – Nincs itt a papa, és kész! Edd meg a reggelidet, vagy elnáspángollak!

A nagyobb nyomaték kedvéért felemelte a tenyerét. Ez volt az, amit nem kellett volna.

A két és fél éves Abraham Kent a földre dobta a kanalat. Tömpe ujjú kis kezével lelökte a tálkát az asztalról. Az edény darabokra tört a padlón, a ragacsos, vizes massza összefröcskölte Anne ruhájának korcát.

– Szégyelld magad! Rossz kisfiú! – csapta össze a kezét Anne.

Abraham szája legörbült, az arca céklavörös lett, és óbégatni kezdett.– Úristen, mindjárt leesik a gyerek! – kiáltotta egy harmadik hang. Eulalie

Brumple apró, törékeny alakja rohant be a kertbe nyíló ajtón a kinti párás napsütésből, és fölkapta a gyereket, mielőtt leborult volna a székről.

Anne szégyenkezve és feldúltan a kezébe temette az arcát, és elfordult.– Nem is tudom, Mrs. Brumple, hogy ki idegesebb ma reggel: Abraham

vagy én.Érezte, hogy elered a könnye, minden erejével próbálta visszafojtani a sírást,

mialatt a szomszédasszony előre-hátra ringatta Abrahamet, ügyet sem vetve arra, hogy a kisfiú közben a főkötőjét cibálja.

– Papát akarom! Papát akarom! – visongott Abraham.– Ejnye-bejnye, hát szabad így viselkednie egy jól nevelt fiatalembernek? –

kérdezte Mrs. Brumple Abrahamtől, aki a jobb szemére rántotta a főkötőt. – Megkeressük a dobot, amit a papád vett neked, jó?

Abraham abbahagyta a zokogást.– A dobot? – kérdezte szipogva.– A dobot – ismételte meg Mrs. Brumple. – Ha kedvedre kidobolhatod

magad, mindjárt nem leszel olyan nyűgös. De nem itt dobolunk – pillantott Anne-re. – Bemegyünk a nappaliba.

Anne letörten nézte, ahogy Mrs. Brumple és Abraham kivonulnak a konyhából. Pár pillanat múlva a játék dob csattogni és dübögni kezdett.

A zenebona Anne idegeire ment. Mostanában már minden idegesít, gondolta Anne, és föltette a teavizet.

A cambridge-i ház konyhája hideg volt ezen a februári reggelen. Anne korán kelt, ma sem tudott aludni. Hozzáfogott egy újabb levélhez Philipnek, elhatározta, hogy csak vidám dolgokról ír, hallgatni fog az egyre növekvő feszültségről, amely férje távolléte miatt gyötörte.

Pontosan egy bekezdést írt, elmesélte, hogy Cambridge lakossága jócskán felduzzadt. A saratogai amerikai győzelem után Johnny Burgoyne tábornok vöröskabátosai és hesseni zsoldosai nagy tömegekben érkeztek nyugat felől a városban felállított fogolytáborokba. A további harci cselekményekben nem vehettek részt, ezt Burgoyne is elfogadta a megadás feltételeként. Anne a mondat közepén letette a tollat. Eltöprengett, hogy vajon megérkeznek-e valaha az angol csapatszállító hajók, hogy elvigyék a katonákat, azután csak ült, a semmibe bámult, és megint úrrá lett rajta a gyötrő feszültség.

Abraham tovább dobolt, Eulalie Brumple asszonyság kivonult a konyhába. A vékony csontú, hatvanéves hölgy sohasem lépett, mindenhová vonult. Apró szemével fürkészett, száját szigorúan összeszorította.

Anne mégis nyugodtabb lett, amióta Mrs. Brumple a vendégszobában lakott. Bármilyen zsémbes volt az öreg Brumple özvegye, amint a szomszédos házból áthozta néhány holmiját, Anne-t máris jóval kevésbé riasztotta Rackham kapitány minden alkalommal egyértelműbbé váló közeledése. Ősz óta szerencsére nem háborgatta a férfi. Anne feltételezte, hogy Rackham végre tengerre szállt, hogy zsákmányt szerezzen.

Kitöltötte a teát. Közben alig mert felnézni, mert az öregasszony arckifejezéséből látta, hogy újabb fejmosásra számíthat.

– Mrs. Kent?– Tessék, Mrs. Brumple! – válaszolta Anne, mert egyikük sem ment odáig a

bizalmaskodásban, hogy a keresztnevén szólította volna a másikat.– Nagyon remélem, hogy nem veszi tolakodásnak, ha szóba hozok egy

körülményt, amin változtatni kellene.Mrs. Brumple kinyilatkoztatásait mindig ilyen formális mentegetőzés

vezette be.– Parancsoljon egy kis teát, még mielőtt kihűl! – ajánlotta Anne, remélve,

hogy elejét veheti a várható megjegyzéseknek… ezúttal vajon miről is? Nyilván a gyermeknevelésről lesz szó. Anne nem is tévedett.

– Várjunk csak! Előbb szeretném elmondani azt, ami a lelkemet nyomja.– Rajta, kérem! – mondta Anne, sóhajtott, és egy székbe rogyott. Szeme

karikás volt a kialvatlanságtól.– Nem bírálgatni akarom magát, csak segíteni szeretnék…– Hogyne, tudom. Kérem, folytassa! – felelte Anne a számtalanszor hallott

nyitányra.– Véleményem szerint szégyenletes állapot, hogy ez a drága kisgyermek

semmi módon nem tekintheti meg az édesapja arcvonásait.– De hiszen nincs arcképem a férjemről! – kiáltotta Anne, és majdnem

elsírta magát. – Nem vagyunk jómódúak, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy portréfestőket bízzunk meg.

Mrs. Brumple elgondolkozott a dolgon.– Talán helyesebben tették volna – jegyezte meg azután kimért hangon ha

megfizetnek egy harmadrangú piktort – persze megtartva a kellő távolságot, mert ezek a művészek egytől egyig erkölcstelen gazfickók; egyszer egy ilyen

alak nekem is tisztességtelen ajánlatot tett –, semhogy azt a tömérdek pénzt két kalózhajóba öljék, amelyek eddig egy fillért sem jövedelmeztek.

– Azok hatósági engedéllyel működő kalózhajók.– Az egyre megy, akkor sem fizettek vissza még egy petákot sem.Anne nem válaszolt. Mrs. Brumple kijelentése fedte a valóságot. Caleb kis

szerencsevadász flottája állítólag a déli partoknál hajózott, de mindeddig egy szál ellenséges bárkát sem ejtettek foglyul. Anne már kezdte bánni az elhatározását, hogy kétszáz fontot fektettek a Gull és a Fidelity építésébe, és nem elsősorban Caleb kapitánytársának ellenszenves viselkedése miatt. Rackham egyébként lemondott a Nancy parancsnokságáról, és a Gull kapitánya lett. Maga Caleb a másik új kalózhajón parancsnokoskodott.

– A gyermeknek szüksége van rá, hogy láthassa a saját apja képét – folytatta Mrs. Brumple. – Igazán kár, hogy a maga férje nem olyan hiú, mint Brumple volt.

A törékeny özvegyasszony mindig a családnevén emlegette néhai hitvesét. Brumple valami szabómester lehetett nem valami jól menő műhellyel. Anne sokkal többet hallott a megboldogult hibáiról, mint az erényeiről, amelyek, úgy látszik, nem is léteztek egyáltalán.

– Brumple mindig megajándékozott egy-egy olyan kis szénnel rajzolt arcképpel. Szegény bolond, jóképűnek képzelte magát! Kaphatok egy kis teát, kedvesem?

Anne töltött a csempészett holland teából készült főzetből, és azt sem tudta, hogy nevessen-e az öregasszony beképzeltségén, vagy zokogni kezdjen a lélekölő reménytelenség miatt.

– Ha gyermekünk lett volna, akkor természetesen örömmel fogadom Brumple-tól ezeket a portrékat – mondta az öregasszony. – Házasságunk első pár éve után azonban, mely idő alatt vonakodva bár, de megengedtem Brumple-nak, hogy folyton az arcomat csipkedje meg az alsóneműmet fogdossa… az ilyesmi azután elkerülhetetlenül olyan következményekkel járt, amelyeket csupán mint asszonyi kötelességemet viseltem el… hol is tartottam? Á, igen! Szóval világossá vált, hogy Brumple és én nem hagyunk magunk után örökösöket ezen a világon. Ezek után persze gondom volt rá, hogy békén hagyja az alsóneműmet! Mindez azonban… – kortyolt a teából – mit sem változtat az iménti megállapításomon. Távol lévő szeretteink kicsiny képe nagy segítségünkre lehet, hogy a gyermeket is emlékeztessük rájuk. Esetleg megpróbálhatná saját kezűleg lerajzolni Mr. Kentet – indítványozta Mrs. Brumple, és egyenesen Anne szemébe bámult.

– Még egy egyenes vonalat is csak üggyel-bajjal tudok húzni – rázta meg a fejét Anne.

– Kár! – mondta Mrs. Brumple, és felhajtotta a maradék teát.Nagy csattanás hallatszott a nappaliból. Anne félig felemelkedett ültéből.– Jaj, istenem, a kisfiú fölborított valamit – állt fel az özvegy is. – Nem,

nem, hagyja csak, majd én utánanézek, maga olyan fáradt, hogy nem tud vele bánni – vonult ki gyors léptekkel a konyhából.

Anne egy pillanatra megbántódott, de ez hamar elmúlt. Eulalie Brumple asszony a maga bogaras, szikár módján szerette a szomszédját, és imádta Abrahamet. Alapjában véve Anne is kedvelte a folyton buzgólkodó öregasszonyt. Tudta, hogy Mrs. Brumple nem akarta megbántani az utolsó megjegyzésével – és egyébként is teljesen igaza volt. Anne valóban kimerült volt.

Kimerült attól, hogy egyedül kellett vesződnie Abrahammel, az apja kemény keze és határozott hangja nélkül. Kimerült a számtalan, egyedül töltött éjszakától, amikor a lábmelegítő ellenére is didergett, pedig szertartásosan a takaró alá dugta. Kimerült a tépelődéstől, hogy a Calebnek kölcsönzött kétszáz font vajon örökre elveszett-e. Kimerült a Rackhamtől való aggodalomtól, akinek a neve folyton belekerült Philipnek írott leveleibe, bárhogy igyekezett, hogy ne írjon róla. Kimerült a háborútól, amely úgy tűnt, hogy örökké csak kis győzelmeket és nagy vereségeket hoz az amerikai seregeknek. Kimerült a félelemtől, hogy Philip végül egy angol szurony hegyén leli halálát. Kimerült a gondolattól, hogy miként éli túl, ha férje soha nem tér haza, soha nem veszi a karjába, soha nem csókolja meg, soha nem öleli át…

Kimerült. Ereje végére ért, úgy érezte, nem bírja tovább.Szinte magánkívül kezébe temette arcát. A sápadt februári nap

megvilágította zokogó alakját. Hirtelen felegyenesedett ültében.– Mrs. Kent! – érintette meg egy kéz –, jöjjön, pihenjen le egy kicsit!Eulalie Brumple arca ellágyult. Ha ritkán is, de előfordult ilyen.Szívbéli jósága előtetszett a puritán vallásos külső mögül.– Aludt egyáltalán az éjjel? – kérdezte gyengéden.– Nagyon keveset.– Akkor menjünk.– Sajnálom, Mrs. Brumple, ha túl keményen fogalmaztam. Nem akartam

durva lenni sem a kicsihez, sem magához.– Jól van, jól van, sose exkuzálja magát! Pihenjen le, én meg fogom

Abrahamet, és elviszem a piacra. Na, jöjjön, kedvesem, álljon fel!

Anne szót fogadott. Rövidesen az ágyban volt, hallgatta a ház csendjét. Egy darab olvadó hó lecsúszott a tetőzsindelyekről, és nagy csattanással földet ért. Anne szinte fizikai fájdalmat érzett a fáradtság és Philip távolléte miatt.

Akárhogy próbálkozott, mégsem tudott elaludni.

II.

Szinte egy örökkévalóság telt el anélkül, hogy Anne egy kicsit is derülni tudott volna valamin a háborús időkben. Most azonban végre talált egy eléggé terjedelmes beszámolót Ben Edes Gazette-jének múlt havi számában.

Az esős, viharos áprilisi időjárás egy kis időre mintha megenyhült volna ezen az estén. Anne összekuporodva olvasott egy karosszékben a barátságosan lobogó tűz mellett. Egyszer csak hangosan felnevetett. Mrs. Brumple felnézett a kézimunkájából. Sálat kötött Abrahamnek.

– Igazán nem szívesen teszem szóvá, Mrs. Kent, de azt hiszem, hogy Abraham végre elaludt!

– Jaj, túl hangos voltam? – kérdezte Anne kuncogva, és a szája elé kapta a kezét. – Olyan mulatságosat olvastam. Valami connecticuti fickó… lássuk csak… – nézett az újságba – ez az, Dávid Bushnellnek hívják. Szóval ez a Bushnell februárban egy egész flottára való úgynevezett pokolszert indított útnak.

– Pokolszert? Hát az meg mi a csoda? Ezentúl így hívják a férjeket?– Jaj, dehogy, Mrs. Brumple! Egy gyújtószerkezettel ellátott, puskaporral

teli kis hordó. Bushnell Philadelphia fölött bocsátotta vízre ezeket a Delaware folyón. Az volt a terve, hogy felrobbantja a folyó közepén lehorgonyzott angol hajókat. A zajló jég miatt azonban az összes fregattot a parthoz közel kötötték ki. Az újság szerint az angolok így is halálra rémültek a hordóktól. A katonák a muskétáikból sörétet szórtak rájuk, így próbálták felrobbantani őket.

Mrs. Brumple az ölébe tette a kötését, arckifejezése világosan elárulta, hogy eddig még az égvilágon semmi szórakoztatót nem talált a történetben.

– Azon nevettem, hogy egy Hopkinson nevű kongresszusi küldött egy dalt is szerzett erre az alkalomra – folytatta Anne. – A címe: A hordók csatája. Hallgassa csak!

– Brumple mindig kedvelte a könnyed versikéket. Hasztalanul igyekeztem leszoktatni a szertelenségről.

Anne azonban nem hagyta magát eltéríteni a tárgytól.– Tudja, arról van szó, hogy Sir William Howe éppen a szeretőjével alszik,

amikor egy ilyen hordócska felrobban. Hopkinson ezt írja:

„Sir William az, a vén kopasz,Nincs rajta, csak hálóing,

Úgy hortyogott nagy vígan ottS mellette…”

Anne ujjával az újságlapra bökött.– Ben Edes itt két szó helyét kipontozta – derült fel mindig sápadt arca –, de

gondolom, hogy a mi katonáink kórusban fújják a hiányzó részt: „Mrs. Loring.” Most jön a folytatás:

„De most, ó, jaj! Szörnyű robajUgrasztja talpra őket.

Es daliánk bőszen kiált:– Nagy ég! Hiszen itt lőt…!”

A kopogtatás félbeszakította Anne-t, és megakadályozta Mrs. Brumple-t, hogy megtegye azt a rosszalló megjegyzést, amely pedig már a nyelve hegyén volt.

Mivel Mrs. Brumple ült közelebb a bejárathoz, ő indult ajtót nyitni. Anne tovább olvasta a versikét. Hetek óta először nevetett egy jót. A kínrímek korántsem voltak annyira jók, de már régóta nem volt Anne életében semmi, ami egy kicsit felderíthette volna. Nem is nagyon hallotta, hogy Mrs. Brumple odakint elég nyersen mond valamit, aztán egy férfihang válaszol rá. Az egész beszélgetés nem tartott egy percig sem. Azután a bejárati ajtó újra becsapódott.

– Nahát, ennek az alaknak se volt valami rokonszenves ábrázata – vonult Mrs. Brumple ismét a kandalló mellé.

– Ki volt az? – pillantott fel Anne.– Valami tengerész. De szörnyen ápolatlan volt. Russellék után

tudakozódott.– Az egész környéken nem lakik ilyen nevű család.– Ezt magam is jól tudom. Nyilván csak ürügy. Mondhatom magának, hogy

ennek a fickónak nem adnék egy rézgarast a becsületéért. A szeme se állt jól. Akárcsak Brumple-nak.

Anne nem sokat adott Mrs. Brumple aggodalmaskodására, mégis elkomorodott. Félretette az újságot, jókedve egyszeriben elszállt. Nem tudta pontosan megmagyarázni, hogy miért, de a tengerész szóról azonnal Malachi Rackham villant az eszébe.

Mielőtt lefeküdt, kinézett az esős utcára, hátha valami gyanús alakot lát. De nem látott. Mégis kettőzött gonddal ellenőrizte, hogy az utcai és a hátsó

bejáratot bezárták-e, és az összes ablak be van-e reteszelve. Csak ezután nézte meg, hogy Abraham rendesen be van-e takarva.

III.

Két nappal később még mindig az április végi eső áztatta Cambridge utcáit. Mrs. Brumple vette a kabátját, kesztyűjét és ernyőjét, hogy keresztényi bátorsággal szembenézzen az elemekkel.

– Igazán nem bánja, Mrs. Kent, hogy magára hagyom ma este?– Maga fog bőrig ázni – mosolygott Anne –, nem én!– Az Úr szolgálatában – no meg Washingtonéban. Újraszerveztük az

imakört, és felolvasás közben vadászingeket varrogatunk. Ezentúl minden szerda este összejövünk. Egy vagy két órán belül egész biztos itthon leszek.

– Ne aggódjék, fennmaradok addig!– Most tisztább lelkiismerettel vállalok egyházi feladatokat, mint amikor

férjnél voltam – mondta az öreg hölgy, miközben a kesztyűjét húzkodta felfelé. – Brumple csak azért ült be velem minden vasárnap a templomi padba, mert úgy gondolta, hogy ez jót tesz az üzletnek. Egyébként mindig gyanakodtam, hogy szabadgondolkodó. Na, jó estét! – fejezte be, és kivonult az utcai bejáraton.

Bár már közeledett a tavasz, a ház még mindig egy kissé hideg volt. Anne begyújtott a nappaliban, aztán elkezdett ruhákat foltozgatni. Már majdnem egy órája dolgozott, amikor valami zajra lett figyelmes. Abraham szobájából jött a hang.

Anne félretette a varrnivalót, és hátrasietett. A fiú hangosan szuszogott. Ahogy az ágy végénél állva figyelte, többször is ide-oda forgolódott alvás közben.

Megtapintotta a kisfiú homlokát. Nem volt lázas. Talán valami rosszat álmodhatott, ezért hánykolódott az ágyban.

Hirtelen hangos, tompa koppanást hallott. A ház bejáratától hallatszott a zaj. Anne felhúzta a szemöldökét. Ki lehet ez a késői látogató?

Nyugtalanul a nappaliba sietett, a kiugró ablakhoz. Félrevonta a függönyt. Odakint egy zárt kocsi állt a járdaszegély mellett. Az esőben alig lehetett látni. A ló ki volt pányvázva. Kocsisnak semmi nyoma.

Nyirkos lett a tenyere. A tűzre vetett fahasábok lassan mozgó árnyakat vetítettek a falra. Anne különös, szabálytalan kalapálást érzett a mellkasában. Akárki is az, talán elmegy magától…

Újabb kopogás. Ezúttal hangosabban.– Halló, Mrs. Kent, itthon van?

– Úristen – lihegte Anne, felismerve a hangot.Rémülten rohant az utcai bejárathoz. Nem reteszelte be az ajtót Mrs.

Brumple után!Három lépésre az ajtótól megtorpant. Az ajtó kinyílt, az eső Anne-re

fröccsent.Mint valami lidérc, a magas férfi besurrant az ajtón. Sűrűn göndör, fekete

haja csillogott. Kabátja szegélyéről csöpögött a víz. Jobb szeme, amely olyan furcsán húzódott a kis forradás miatt, visszaverte a kandalló fényét, és úgy felizzott, mint egy széndarab.

– Bocsásson meg, hogy csak úgy besétáltam, de azt hittem, hogy nem hallotta a kopogást – szólalt meg Malachi Rackham kapitány.

IV.

Anne megdermedt a tekintetétől. Rackham arcára mintha rámerevedett volna az a pimaszul elbizakodott mosoly. A férfi kissé imbolyogva állt. Anne megérezte rajta a rum szagát.

Szörnyű gyanú lopózott Anne agyába. Az a férfi a minap… az a tengerész… talán azért küldték, hogy kilesse, Anne egyedül van-e? Lehet, hogy Rackham figyeltette a házat?

Nem, ez képtelenség…Vagy mégis lehetséges?Próbálta megőrizni a nyugalmát. A szíve azonban továbbra is vadul vert.

Egy másodperc alatt rájött, hogy előbbi gyanúja nem volt alaptalan. , Rackham addig várt, amíg az embere nem jelentette, hogy Brumple-né elment.

– Hallgasson ide, nem akartam úgy megijeszteni, hogy megnémuljon! – jelentette ki Rackham, és elvigyorodott. – Csak azért ugrottam be, mert gondoltam, érdekli, mi van a pénzzel, amit a Gullha fektetett.

Van egy kis ideje, hogy megbeszéljük a dolgot? – pillantott Anne háta mögé az üres nappaliba.

– Éppen… – Úristen, miért olyan száraz a torka? – Éppen a konyhában dolgoztam. Szappant főzök…

– Furcsa! Nem érzem a szagát – szimatolt Rackham a levegőbe.– Épp akkor akartam a tűzre tenni az üstöt, amikor maga bejött.– Hát akkor biztos van egy pár perce – osont Rackham a nappaliba, és

közben véletlenül súrolta Anne könyökét.Kioldozta a köpenyét, és egy székre dobta. Szembefordult az asszonnyal,

egyik csizmás lábát maga elé rakta, és a térdét kicsit behajlította. Úgy pózolt,

mint aki különbnek akar látszani. Az öltözete is megerősítette ezt a benyomást. Galambszürke térdnadrágot viselt, hivalkodó sárga velúrzekét, a nyaka és a kézelője csupa csipke.

Háta mögé tette a kezét, hogy megmelegítse a tűznél.– Ugyan már, Mrs. Kent! Igazán vendégszeretőbb lehetne ahhoz a férfihoz,

akiről annyi rosszat mondott.– Kapitány úr! – Anne küszködve próbálta megőrizni a higgadtság látszatát.

– Már régóta nyilvánvalónak kellene lennie, hogy ebben a házban nem szívesen látott vendég.

– Meglehet – vonta meg a vállát Rackham az utcai ablakok behúzott függönyeit fürkészve –, de egy kis ideig mégis el kell viselnie, kislány, mert tartozik nekem egy kis szívességgel.

– Hogyhogy, miféle szívességgel? Nem tartozom magának semmivel.– Dehogynem! – mondta Rackham. A forradás miatt ernyedten csüngő jobb

szemhéja alatt szinte perzselt a tekintete. – Még nem köszöntem meg, hogy beszélt Will Calebnek a leveleimről és a látogatásaimról.

– Úgy? Sajnálom. Biztosíthatom, hogy újra fogok vele beszélni, kapitány úr! – indult Anne az ajtó felé. – Most pedig lesz szíves távozni!

– Majd ha itt lesz az ideje! – felelte Rackham, továbbra is mosolyogva leült, és keresztbe vetette a lábát.

Anne minden eddiginél rémültebben állt az előtérben. Nem tudta, hogy mitévő legyen. Észrevette, hogy Abraham felébredt a beszélgetésre.

– Mama! – kiabált a kisfiú vékony hangon a ház sötét hátsó traktusából.– Aludj csak, Abraham! – kiáltotta Anne. – Minden rendben. Itt vagyok.Aggodalmas mormogás hallatszott a kisfiú szobájából, azután csönd lett.Anne lassan újra a tűz mellett terpeszkedő férfira nézett. Rackham az

asszony alakját bámulta, amely még a kopott ruhában is csinosnak látszott. A férfi még csak meg sem kísérelte leplezni kíváncsiságát.

Anne a kandalló fölött függő francia kardra pillantott. Vajon elég gyorsan le tudja-e kapni a falról, ha szükséges? A kard alá akasztott Kentucky-puska nem volt megtöltve, legfeljebb furkósbotnak lehetett volna használni…

Elhatározta, hogy nem engedi, hogy a félelem eluralkodjon rajta.– Maga küldte ide azt a férfit tegnapelőtt este? – kérdezte éles hangon, és a

karját keresztbe fonta a mellén. – Aki úgy tett, mintha valami Russellékat keresné?

– Ja, én. A Gull egyik matrózát bíztam meg ezzel a feladattal. Ugyanazt a legényt, aki ma este is figyelte a házat, aztán idehozott kocsin.

– Szóval kémkedett utánam!– Nevezze, ahogy akarja! Privát megbeszélnivalónk van egymással. Nem

akartam, hogy bárki megzavarjon, drágaságom – villantotta fogait ismét egy elbűvölőnek képzelt mosolyra. Anne-t inkább egy vicsorgó vadállat pofájára emlékeztette

– A Gull múlt vasárnap reggel vetett horgonyt a bostoni kikötőben – folytatta Rackham. – Elég csinos zsákmányra tettünk szert a carolinai partok előtt. Ahogy már említettem, úgy gondoltam, hogy magát is érdekelni fogja a dolog. – Úgy tett, mint aki feláll, és távozni készül. – Na persze, ha kitart amellett, hogy nem…

– Angol zsákmány? – kérdezte Anne, félelmét leküzdve– Úgy van. Egy kis ügyes manőverezésbe és ágyúzásba került, de aztán őrült

gyorsan megadták magukat. Az egész árverési bevétel olyan… félmillió font sterlingre jött ki. – Egy pillanatra elhallgatott. – Többre is kíváncsi?

Anne megdöbbent az összeg hallatán, teljesen összezavarodott, nem tudta eldönteni, hogyan tovább.

Legszívesebben kirohant volna a házból. Malachi Rackham nyilvánvalóan nem pusztán azért kémkedett utána, és nem azért jött Cambridge-be ilyen esőben, mert a szívén viselte a Kent család pénzbefektetését. Ez már csak abból is a napnál világosabb volt, ahogy továbbra is legeltette szemét Anne keblén, csípője hajlatán, mint a férfi, aki fejedelmi lakoma elé néz…

Ha viszont nem hazudik – ha a Gull valóban elfogott egy kereskedőhajót –, az szédítő kilátásokat jelentett volna, és Anne-nek hallania kellett az egész históriát.

– Hozzon egy korty portóit, vagy rum is jó lesz, ha van – próbálta feloldani Rackham Anne dilemmáját –, aztán boldogan elmesélem a részleteket.

– Sajnálom, de semmivel sem tudom megkínálni.– Nono, Mrs. Kent! Ez az, amiben nagyon téved – mondta Rackham, és

vigyorgása semmi kétséget sem hagyott aziránt, mire gondol.– Ki innen! – sápadt el Anne a dühtől. – Azonnal!– Kicsit később, ha megengedi – röhögött Rackham. – Végtére is én nem a

férje vagyok. Hiszen a kedves férje még mindig távol van, ugyebár? Dicsőségesen szolgálja a hazáját, szegény felesége meg vigasztalhatatlan, mert üres az ágya

– Takarodjék! – robbant ki Anne, ökölbe szorított kezét felemelve.

Rackhamről eltűnt a tettetett udvariasság máza. Két fürge lépéssel elérte az asszonyt, lerántotta felemelt kezét, és olyan közel hajolt hozzá, hogy Anne gyomra felfordult a rum bűzétől.

– Na, ide hallgasson, Mrs. Kent! Azon a szent napon, amikor legelőször megláttam magát, rögtön kifigyeltem, hogy kicsoda: olyan fehérnép, aki erősebbnek képzeli magát minden férfinál, akivel valaha találkozik, és ki is mutatja ezt. Hát akkor hadd mondjak magának valamit! Rackham kapitány nem az a legény, aki hagyja, hogy így elintézzék. Nem szeretem, ha fennhéjázó nézésekkel vagy utálatosan odavetett elutasító szavakkal letromfolják a küszöbön. Ezzel együtt meg kell adni, hogy maga csak még bájosabb attól, hogy egy senkinek tart engem, és nem is rejti véka alá a véleményét. Azt hiszem, ezért döntöttem úgy ma reggel a Hancock rakparton, hogy megszerzem magát – a beleegyezésével vagy anélkül.

– Megszerez…?– Ugyan, ugyan, csak semmi ostoba álszemérem! – Rackham elbizakodott

mosolya valahogy rosszindulatúvá változott. – Jó húsz éve játszadozom a gyengébb nemmel. Még egyikük sem utasított el. Maga az első.

– Maga beképzelt, részeg hazudozó!– Vigyázzon a nyelvére, jóasszony! – ragadta meg Rackham ismét Anne

csuklóját.Anne szabad kezével végigszántotta a férfi arcát, véres csíkokat húzva rajta.

Rackham megütötte őt.Anne sikoltozva hátratántorodott. Az agyában egyetlen borzalmas szó

keringett.Örült! Ez az ember őrült.Az asszony nem tudta, hogy miféle torz emlékek vagy önhitt képzelgések

tették ilyenné a férfit. De azt már tudta, hogy a tőle kapott minden visszautasítás hetekig, hónapokig gennyedt Rackham bomlott agyában. Tudta, hogy részeg és veszélyes…

– Mama! – kiáltott ismét Abraham, anyja sikoltásától megrémülve. Anne feltápászkodott, de valahogy egyenesen Rackham keze közé került. A szőrös lapátkezek az asszony hóna alá csúsztak…

Rackham hüvelykujja Anne ruhájára préselődött, éppen a mellénél.– Maga még akkor is imádnivaló, Mrs. Kent, amikor mérges. Nem tudom

pontosan megmagyarázni, de még egy asszonyra sem volt akkora gusztusom, mint magára. Talán azért van ez, mert maga nem akarja, he?

– Menjen a fenébe… engedjen el!

– Ugyan, ne játssza meg magát, Mrs. Kent! – röhögött még jobban Rackham. – Biztosan ki van már éhezve egy férfira. Az a kis tökmag, akihez férjhez ment, az nem lehet valami nagy kakas, na, ismerje be!

Anne kitépte magát a férfi keze közül, és az arcába köpött.Rackham újból megütötte. Az asszony kábultan a lába elé zuhant. Abraham

hangosan sírni kezdett. Rackham lehajolt, árnyéka hatalmasra nőtt a falon, ahogy a hajánál fogva felrántotta Anne fejét.

– Beszéljünk a vagyonkájáról, Mrs. Kent! A maga befektetése… az egy férfi, aki azt akarja, hogy rendesen bánjanak vele. Megértett? He?

Beletúrt Anne hajába. Anne újra hangosan sikoltott.– Nem tréfálok – nevetett Rackham –, szeretném meghívni kegyedet a Gull

fedélzetére egy kellemes szórakoztató estére. Ahogy mondtam: maga tartozik nekem. Bemártott annál a vén, szenteskedő, csirkefogó Calebnél. De én megbocsátok, feltéve, ha ellátogat a hajóra, és kedves és készséges lesz, ha odaértünk.

Anne teli torokból sikoltott, remélte, hogy magára vonja valakinek a figyelmét odakinn. Abraham rémült kiáltozása ugyanolyan fülsiketítő volt, mint az övé.

– Hallgass már! – kiáltotta Rackham, elengedte Anne haját, és ököllel arcul ütötte.

Anne oldalra billent, ügyetlenül próbált a kandallóhoz jutni, ahol Philip kardja csillogott…

Rackham még erősebben megütötte. Anne elesett, és halántéka a padlóhoz ütődött, felnyögött, kinyújtott kezét kinyitotta, majd újból összecsukta, azután elhallgatott.

V.

Valami mozgásra eszmélt fel.A kocsi kerekeinek és rugóinak nyikorgását hallotta. Paták koppanását és a

tocsogást a kátyúkkal teli úton. A feje fölött az eső dobolását…Az ablak résén át távoli tanyaház villant elé, aztán az esőben sárga foltnak

tetsző lámpafény. Ráébredt, hogy egy férfi bal vállának dől.Megpróbálta eltaszítani magától, erre egy verejtékszagú kéz tapadt a szájára.Iszonyatosan fájt Rackham ütéseinek nyoma meg az a hely, ahol a padlóhoz

verte a fejét. Rackham az arcához hajolt, hogy megcsókolja. Anne megpróbálta elfordítani a fejét.

Erre a férfi megint azt az ocsmány nevetést hallatta, és még szorosabban fogta Anne-t.

Bal kezével még mindig befogva tartotta az asszony száját. Anne beleharapott a férfi ujjaiba. Rackham elrántotta a kezét, kiszabadította a karját, és a könyökhajlatába szorította Anne torkát, hogy az asszonynak elakadt a lélegzete.

– A sikoltozásnak semmi értelme, kislány! Mondtam már, hogy az egyik legényem ül ennek a bérelt tragacsnak a bakján. De még kinn a bostoni dokkban sem lesz szokatlan látvány Malachi Rackham, amint csónakba pofoz valami cselédlányt, hogy a hajójára vigye – nem valószínű, hogy bárkit is felizgatna a dolog. A kocsmai lotyóknál olykor előfordul, hogy előbb igent mondanak, aztán kinn a mólón óbégatni kezdenek, hogy magasabbra srófolják az árat. Az emberek sokszor láthassák… láthatják arrafelé, hogy egy icipicit felizgatom valamelyiket. Úgyhogy senki sem fog segíteni, hiába sikítozik vagy… te rohadt szuka! – ordította el magát Rackham, ahogy Anne a férfi húsos kézhátába vájta a fogát.

A zötyögő kocsi padlójára dobta az asszonyt, kétszer a bordái közé rúgott, és az öklével Anne szemébe csapott. Anne újra örvénylő, émelyítő sötétségbe zuhant.

VI.

Egy tompa narancsszínű fényfoltot látott, aztán újra mozgást érzett, de ezúttal másfélét. Lágyabbat.

Felismerte a zajokat. A hajótest deszkázatát nyaldosó hullámok hangját. Az alsó és a fölső csörlő egyidejű nyikorgását. A segédkötelekkel vontatott lánc csörgését.

Felszedik a horgonyt?Anne Kent kinyitotta a szemét, látta, hogy a szoknyája meg az alsószoknyája

a térde fölé csúszott. Egy falba épített hajóágyon feküdt.A feje lüktetett, ahogy balra fordította, és meglátta Malachi Rackhamet és a

petróleumlámpával megvilágított kajütöt. Az egyetlen üveglappal takart lámpa egy kampón függött a feje fölött az egyik gerendáról. A két nagy hátsó ablakra fröcskölődő esőcseppeken megcsillant a lámpafény.

Rackham a tölgyfa asztal mellett terpeszkedett egy széken. A szék és az asztal is a padlódeszkákhoz volt csavarozva. Rackham egyik kezében egy ivókupát billegetett, közben élveteg arckifejezéssel figyelte Anne-t. Mutatós zekéje és térdnadrágja egy szögön lógott a falra szerelt, lehajtható írópult

mellett. A férfin csak egy loncsos, szürke lenvászon alsónadrág volt, semmi egyéb.

– Jó napot, Mrs. Kent! – mondta Rackham, és megvakarta göndör szőrös mellkasát. A szőre is éppolyan fekete volt, mint a haja. – Kíváncsi voltam, mikor tér már magához. Már vagy egy órája, hogy a fedélzetre hoztam. Egy kis rumot? – nyújtotta a kupát Anne felé.

– Kint… – az asszony feje olyan kába volt, hogy alig tudott megszólalni – kint vagyunk a tengeren?

– Na, még nem egészen. De lassacskán, lassacskán. Amint elég nagy lesz a dagály, a révkalauz átvisz minket a szigetek közti csatornákon. Lehet, hogy csúnya időnk lesz, de úgy döntöttem, hogy megkockáztatom. Azt gondoltam, hogy okosabb lesz, ha nem mesélem el Caleb kapitánynak, hogy adtunk túl a zsákmányon, amit a Gull-lal szereztünk. Ennek a Calebnek csak ideiglenesen lettem a cimborája, ahogy majd ő is megláthassa… megláthatja, amint a Fidelityvel visszavitorlázik Bostonba. Az angol zsákmány, amit említettem, tényleg csinos summát hozott az eladásnál. De sajnos, nem amerikai kikötőben.

Rackham siránkozást színlelve folytatta:– Tudja, kedvezőtlen volt a széljárás. Kénytelenek voltunk délnek húzni, a

Leeward-szigetek felé. Saint Eustatius volt az egyetlen biztonságos kikötő…Látható élvezettel adta elő a hazugságot.– Hát igen, igazán sajnálatos – csettintett nyelvével. – De a hollandusok

piszkosul engedékenyek voltak. Nyélbe is ütöttük az üzletet… akarom mondani, az árverést… csak az volt a gond, hogy az előírások értelmében, ahogy Caleb magyarázta nekem, ha a zsákmányt külföldi kikötőben értékesítik, akkor az egész bevétel a kapitányt és a legénységet illeti. A tulajdonosok – a jóisten tartsa meg őket – sajnos kimaradnak. Úgyhogy már el is osztottuk a maga meg a férje részét. Érti most már, hogy miért olyan hűséges hozzám ez a bagázs? Bármikor segítenek, hogy megszöktessek egy hölgyet – vigyorgott Rackham, és magába döntötte a rumot.

– Maga… maga becsapta Calebet… – próbált Anne egy értelmes mondatot kipréselni magából.

– Jaj, dehogyis, Mrs. Kent! Nem tehettünk róla! Kedvezőtlen volt a széljárás!

– Hazudik. Maga… maga kezdettől fogva… kitervelte az egészet…– Meglehet – rándította meg a vállát Rackham –, de megtörtént, és kész.

Most egy még nagyobb üzlet van kilátásban. A part mentén New York felé vesszük az irányt.

– De az angolok… az angolok elfoglalták…– New Yorkot? De hát miből gondolja, hogy egyenesen oda tartunk? Tudja,

kalózhajók sokféle zsákmányra tesznek szert. Biztos vagyok benne, hogy találok vevőt egy ilyen pompás, vadonatúj szépségre, mint a Gull. Egy kis átalakítással remekül beválik valamelyik amerikai zsákmányul esett csapatszállító hajó pótlására. Lefogadom, hogy rengeteg New York-i tory kereskedő boldogan megalkuszik rá.

– Nincs joga eladni a hajót! – kiáltotta Anne rekedten.– Miért, ki vitatja itt a jogaimat – magát kivéve? Nekünk kettőnknek viszont

más elintézendőnk van, bizony ám… – vihogott tovább Rackham, egyik kezét a saját combjai közé csúsztatta, és megmarkolta az ágyékát.

Anne érezte, hogy fanyar íz árasztja el a száját, sikítani, egyre csak sikítani szeretett volna, és csak nagy nehezen tudott uralkodni magán.

– Itt, ni… – mondta Rackham, még mindig a combjai tövét markolászva – itt van a szerszámom, amivel kellemesebb dolgokra terelhetem a gondolatait, mint holmi hajók meg tulajdonosok. Jó vásárt csinálok a Gull-lal, aztán nagyszerű vakációt csapunk New Yorkban. Nagy lábon fogunk élni, arra mérget vehet.

– Maga… maga képes lenne kifosztani Calebet, aki felvette és megbízott magában…?

– Caleb ostoba fajankó – torzult el Rackham arca –, aki éppen úgy félreismert engem, mint maga. Csak a szükség vitt rá, hogy vele üzleteljek. A kapitány – a jó kapitány – fene nagy ritkaság ám! Én meg éppen le voltam égve, úgyhogy elfogadtam az első ajánlatot. De valahányszor az a fattyú fölényeskedett velem, megjegyeztem magamnak. Valahányszor parancsolgatott nekem, megjegyeztem magamnak…

Mintha valami izmos vadállat bújna elő az odújából, Rackham lassan félretette az ivókupát. Felállt, kioldotta az alsónadrágja madzagját, és leeresztette.

– És azt is mindig megjegyeztem magamnak, amikor maga olyan fagyosan bámult rám, vagy elutasított. Bizony… – Rackham a hajóágy felé indult, hatalmas, vérbő hímtagja Anne szemével egy magasságban himbálódzott – csuda jól szórakozunk majd New Yorkban, az biztos, feltéve, ha maga megtanulja a leckét. Azt, hogy ki parancsol, és ki engedelmeskedik…

– Maga áruló!– Fogd be a szád, te ringyó!– Elárulta a hazáját, amely…Rackham felnyerített, mire Anne rémülten elhallgatott.

– Maga igazán ennivaló, Mrs. Kent. Miért is lennék egyáltalán mérges magára? Annyiféle nevet adott már nekem, hogy megjegyezni sem tudom. De még mennyit! Egy hónapig bűnhődni fog mindegyikért… – lépett egy lépéssel közelebb. – Tömérdek büntetés és tömérdek gyönyör egyszerre, na, hogy tetszik?

Előrehajolt, és megmarkolta vértől duzzadó hímtagját.– Na, gyerünk már! Gyerünk! – duruzsolta az ágy mellett állva. – Légy jó

kislány! Csókold meg szépen!Anne Kent végre vadul, hisztérikusan sikoltozni kezdett. Rackham azonban

csak nevetett, ahogy az asszony fölé mászott.

VII.

Anne valamikor hajnaltájban tért magához az összemocskolt hajóágyon.Soha életében nem érzett ilyen fájdalmat. Még Abraham születésének

legnehezebb perceiben sem. Úgy érezte, belehal a szenvedésbe, amit Rackham újra meg újra rámért, egész éjszaka ütötte, és egyre csak szétfeszítette a lábát, belényomulva, majdnem szétszaggatva a testét, míg végül a fájdalom már olyan irtózatossá fokozódott, hogy szinte a visszájára fordult, mint valami gyötrelmet csillapító bódítószer.

Összefüggéstelen gondolatok rajzottak Anne agyában, miközben megpróbált lemászni a hajóágyról. A hajó hirtelen megbillent, Anne a padlóra zuhant. A kapitány asztala felé tapogatózott. Majdnem két percbe telt, amíg talpra vergődött.

Az ovális hátsó ablakon át az óceánon tornyosuló hullámhegyekre látott.Szárazföld sehol.Félresöpörte az egyik szemébe lógó haját, az asztalra támaszkodva bámulta a

combja belsejére száradt vért. A mellén három erős, kékzöld zúzódás látszott.Felfigyelt a beszűrődő hangokra. A deszkapalánknak csapódó hullámok

zajára, a matrózok lábdobogására a feje fölött, egy elfojtott ordításra…Elhaló hangon ismételgette a férje nevét. Aztán a gyerekéét. Azután megint

a férjéét, mintha ettől a litániától remélne szabadulást, hátha felébred a rabságnak és a fájdalomnak ebből a hihetetlen lidércnyomásából…

Dörömbölt az ajtón. Rángatta. Cibálta…Be volt reteszelve. Kívülről.Kinyitotta az egyik ovális ablakot, érezte a sós víz csípős szagát, és nézte a

fehéren habzó nyomdokvizet a háborgó tengeren futó Gull mögött.

Egy-két pillanatig kétségbeesetten bámult a vízre, aztán becsukta az ablakot. Visszatapogatózott az asztalhoz, közben újra megcsúszott és elesett. A padlóhoz csavarozott székbe ereszkedett, és kis híján megint elfogta a sírás. Olyan elviselhetetlen volt a fájdalom…

Azután hirtelen újfajta indulat kerítette hatalmába.Dühös volt.Dühös volt, amiért ilyen hitványul elbántak vele.Dühös volt – és elszánt, hogy utolsó leheletéig küzd a kétségbeesés ellen.Jól van, gondolta magában, gondolkozz! Akármilyen nehéz is, ha még

egyszer látni akarod Philipet… ha még egyszer látni akarod Abrahamet… gondolkozz!

Rackham valamikor vissza fog jönni a kajütbe. De hogy lehetne kijutni innét?

Csak úgy, ha kijátssza, vagy valahogy leszereli a férfit.Ha sikerül feljutnia a fedélzetre, akkor talán… talán valahogy maga mellé

állíthatja a legénység egy részét, esetleg visszamennek Bostonba. Rackham hencegése az emberei hűségéről talán nem mindegyikükre vonatkozik…

Halvány remény, de nem lehetetlen.Mi másban is bízhatna?Lassan elfordította a fejét: valami fegyvert keresett, bármit, amivel sakkban

tarthatja Rackhamet…Hirtelen rádöbbent, hogy súlyos hiba csúszott a számításába. Rackham elől

legfeljebb egy pillanatra menekülhetne a fedélzetre, a férfi utána menne. Kivéve, ha…

Anne Kent csapzott haja a szemébe lógott. Reszketve megtörölte a száját. Szó szerint kényszerítette magát, hogy befejezze a gondolatot:

Kivéve, ha meghalna.Eszébe jutott valami. Fölemelte a fejét. A kampón imbolygó lámpára

meredt. A lámpát egy kristályüveg lap takarta.A törött ablakot Rackham azonnal észrevenné, de a törött lámpaüveget talán

nem…Az asztalra térdelt, közben halkan nyöszörgött, annyira fájdalmas volt az

erőfeszítés. Felfelé tapogatózott…A Gull hánykolódásától majdnem lebukfencezett az asztalról, de elkapta a

lámpát. Kissé elfordította. Alsó ajkába harapott, és az öklével ütött egyet a kristály lapon az ajtótól távolabbi szélén.

Elakadt a lélegzete. Valaki jött a fedélzeti lejárón!

Anne kezdett lekúszni az asztalról. A lépések egyre közeledtek…Azután elhaladtak és elhalkultak.Zihálva várt néhány pillanatig. Azután újra megütötte az üveget.Azután még erősebben…Nem sokkal ezután a hajóágyon feküdt, csupasz hátával az ajtó felé,

összekuporodva, nemcsak azért, hogy alvást színleljen, hanem azért is, hogy eltakarja az üvegcserepet szorongató bal kezét. Jobb kezéről a mocskos ágyneműre folyt a vér.

Olyan nyugodtan feküdt, amennyire csak bírt, Philip és Abraham arcát látta maga előtt. Megpróbált elfeledkezni arról, mennyire fáj mindene, és mennyire elveheti erejét ez a fájdalom, akkor pedig elszalasztja az utolsó esélyt…

Behunyt szemmel feküdt, és szíve sebesen és rendszertelenül dobolt. Egyre fülelt, hogy mikor hallja Rackham lépteinek zaját.

VIII.

A retesz megzörrent. Anne feszülten várt.Jobb keze iszonyatosan fájt. Összeszabdalta az üveggel, amikor eltörte, és a

cserepeket Rackham írópultjához vitte, hogy a lehajtott lap mögé rejtse őket, kivéve azt az egyet, amelyet bal kezében tartott.

Hallotta saját zihálását, ahogy nyílt az ajtó. Hallotta Rackham döngő lépteit.– Aludtál egy csöppet, kislány?Philip, gondolta Anne, imádkozz értem! Ez az utolsó esélyem…– Na, gyerünk, ébredj, hadd látom, hogy vészelted át az éjszakát!Rackham megragadta Anne bal vállát, és maga felé fordította az asszonyt.

Kezével Anne mellbimbója felé tapogatózott…Azután elsápadt. Anne összes maradék erejét összeszedve előrelendítette a

bal kezét, és a borotvaéles üvegdarabbal Rackham arcába tépett. Egyszer, kétszer…

– Te rohadt álnok szajha! – üvöltötte Rackham rogyadozó térdekkel. Kezét az arcához kapta. Az üveg kiszúrta a bal szemgolyóját.

Rózsaszínű lé folyt ki Rackham ujjai között. Hunyorgó jobb szeme önkéntelenül rángatózni kezdett.

Anne megpróbált lemászni az ágyról. Rackham előre-hátra hajladozott, kezét átkozódva szétroncsolt szemgödrére tapasztotta, mintha ezzel megállíthatná a vérrel kevert folyadék csorgását. Másik karjával az asszony felé hadonászott. Anne hátratántorodott, és Rackhamnek lódult.

A férfi arcának alsó fele csuromvér volt. Ajkai érthetetlen szavakat mormoltak. Belekapaszkodott Anne derekába, a vére lefolyt az asszony karján, a mellén, a hasán…

Rackham hangosan zihálva az asztal túloldalára vonszolta az asszonyt. A bal arcán támadt lyukból testszövetfoszlányok csüngtek. Hunyorgó jobb szeme vadállati fájdalommal bámult Anne-re, felemelte, és ki akarta hajítani az ablakon.

Anne Rackham arcába vájta az ujjait, érezte, hogy az egyik a kocsonyás szemüregbe mélyed. A Gull orra felemelkedett, ahogy a hajó kijutott egy hullámvölgyből. Rackhamet továbbvitte a lendület, üvöltve botladozott az ablak felé, miközben Anne egyre az arcát markolászta.

Rackham megpróbálta eltaszítani az asszonyt, de már késő volt. Együtt zuhantak az ovális ablak üvegére, amely az ütközés erejétől darabokra esett szét.

Anne elengedte a férfit, és mindketten a fehéren zubogó sodorvízbe csobbantak. Anne még hallotta, ahogy Rackham hátborzongató hangon felordít a félelemtől, de neki már nem maradt ideje félni, csak egy utolsó, óriási sikoly szakadt ki a szívéből:

– Philip, szerel… – ezzel a vízbe vágódott, és eltűnt a habok közt.

––––––Harmadik könyv–––––

HALÁL ES FÖLTÁMADÁS

Első fejezetA FARKASOK

I.

Mintha egy óra ketyegett volna az agyában. Egyre csak ketyegett, és mérföldről mérföldre siettette.

Ez az óra hajtotta tovább, amikor kimerült teste már alig engedelmeskedett. Minden reggel ez ébresztette fel, pirkadatkor vagy még korábban, amikor a tavaszi levegő még dermesztően hideg volt, és a réteken hullámzó perjecsomók között éppen csak kezdtek feltünedezni a kardinálispintyek. Egy marék szárított kukorica a tarisznyából, egykét falás napon szárított marhahús, leöblítve friss forrásvízzel a kulacsból – és újra útra kész volt, felszállt a nagy testű pej lóra, amelyet a kereskedőtelepen vásárolt a Will pataknál.

Inkább állóképessége, mint gyorsasága alapján választotta ki a lovat. Ahogy azonban kezdett melegebbre fordulni az idő, egyre inkább és mindenekfölött a sebesség izgatta. Kezdte a kelleténél jobban hajszolni az állatot.

A hegyvonulatok közötti keskeny völgyekben egy-egy telepescsalád élt, a szorosan egymás mellé épített rönkházakban több is. Ezeken a helyeken éjszakázott. A füstös, paticsfalú tűzhely mellett fényűzőnek érezte a deszkából eszkábált szék nyújtotta kényelmet.

A ház lakóinak mindig hasonló kérdést tett föl.– Nem tudják, hányadika van? Azt hiszem, tizennegyedike lehet, de miután

átkeltem a Savage-hegységen, három napig lázas voltam, és talán elszámoltam magam.

– Tizenhatodika van.Az óra pedig még hangosabban ketyegett, gyötrő üteme azt juttatta eszébe,

hogy talán már el is késett. Napkelte előtt fenn volt, és útnak indult a településről, nem törődve a bal oldalán húzódó heggel, amely még mindig sajgott, ha hideg volt a levegő.

Az első egy vagy két hétben – mialatt átkelt a Blue Ridge hegységen, amely az esti szürkületben füstös indigókék színt öltött, azután a Shenandoah tekervényes völgyében zöldellő réteken – maga sem tudta, hogy nem azoknak volt-e igazuk, akik elindulása előtt azt mondták, hogy megőrült, amiért egyedül vágott neki.

Igaz, hogy jó felszerelése volt. Indián támadástól pedig ennyire délre nem kellett tartania. Az angolok által feltüzelt hat törzs területe jó pár kilométerre északabbra feküdt, falvaik a Genesee völgyétől a Mohawk völgyéig húzódtak New York államban.

Egy magányos emberre azonban sok egyéb halálos veszély is leselkedett a vadonban.

O tapasztalatlan volt, egyáltalán nem volt járatos az erdő életében, csak a puskájára, az iránytűjére és egypár elnagyolt térképre támaszkodhatott.

Viszont démoni akaraterő hajtotta a cél felé. Hogy kövesse és megtalálja azt a férfit, aki habozva adott neki bizalmat, és most bizonyára azt hiszi, hogy elárulta őt. Egyre csak ment, akkor is, ha nyakába szakadt a zivatar, csak akkor állt meg, amikor a láztól és a hasmenéstől forgott vele a világ, és úgy háborogtak a belei, hogy úgy érezte, fel sem tud állni többé.

Valahogy mégis felállt, hallotta a nagy óra ketyegését a tudata mélyén, könyörtelenül ketyegett, mintha minden nap és minden óra újabb ostorcsapás lett volna.

Követte az ösvényeket, amelyek fölfelé tekeregtek a Kis Allegheny-hegység erdővel borított lejtőin, aztán a Savage-hegységben, ahol a láz másodszor is leverte a lábáról, újabb három napot elvesztegetett, és úgy elhagyta az ereje, hogy alig tudott egypár szem kukoricát a szájához emelni.

Végül elérte az Allegheny-hegységet, a legmagasabb hegyláncot. Az erdős hegycsúcsok szinte feketének tűntek az áprilisi égbolt előterében. A feje fölött sármányok röpdöstek, a vadnyulak a bozótba menekültek, ahogy a pej ló hátán kapaszkodott fölfelé a meredeken. Egyenesen ült a nyeregben, Kentucky-puskáját fél kezével a combján keresztbe fektetve tartotta. Soha nem volt egy méternél messzebbre a puskájától, még a barátságos, zöldellő völgyekben, a rönkházakban és megművelt földdarabkák között sem.

Ahogy az óra járt, valami elszállt belőle. Régi önmaga teljesen idegenné lett.Kezdetben merev szarvasbőr nadrágja és inge az ösvényen töltött hetek után

a testéhez idomult, szinte második bőrévé vált. Az arca sötétebbre színeződött, a betegágyban töltött tél halottsápadtsága után vörösre cserződött, amikor először érte a nap, a szél, és csapkodta az eső. Mire eltelt az április, mahagóni fényt kapott az ábrázata. Egyetlen gramm fölösleg sem maradt a testén. Ez az új ösztövérség furcsamód nemhogy betegessé tette volna a megjelenését: épp ellenkező benyomást tett.

A Chestnut Ridge oldalán lefelé haladva, túl a Nagy réteken, ahol Washington tábornok valamikor erődöt épített, hogy ellenálljon a franciák

ostromának, a pej ló egy üregbe lépett, és a lábát törte. Lelőtte az állatot, és gyalogszerrel ment tovább az ösvényen, amelynek el kell vezetnie őt a két folyó, a délről északnak hömpölygő Monongahela és az északról dél felé siető Allegheny találkozásához.

Ha az iránytűje és a térképei nem csalnak.De közben már biztosan benne járt a májusban. Már nem derítette fel a

hegyek és a közéjük ékelődött, zöldellő völgyek lélegzetelállító szépsége. Az óra egyre hangosabban tiktakolt az agyában…

George Clark úgy mondta, hogy április közepén, május elején indul útnak a két folyó szögétől.

Büszke volt rá, hogy idáig eljutott. Büszke, hogy merő állhatatosságból túlélt mindent, hogy egy korty szesz sem ment le a torkán, amióta elhagyta a partvidéket. Amikor lebetegedett, és reszketve feküdt az éjszakai erdőben, ismeretlen, soha nem látott élőlények vették körül. Olyankor úgy sóvárgott az alkohol íze után, hogy égett belé a torka.

De ezt is kibírta. Rég kihasználatlan erőforrásokat fedezett fel magában. Mély megelégedéssel töltötte el, hogy még mindig megvannak, készen arra, hogy állóképességet és makacsságot merítsen belőlük a vándorláshoz.

Büszkesége is megkopott azonban, ahogy gyalogosan vánszorgott, félve, sőt tudva azt, hogy el fog késni.

Az időjárás megváltozott, a tavaszi napsütést hűvös, szeles szürkeség váltotta fel, miközben a vízmosásokban haladt, ahol a lepusztult sziklafalakon szénerek tűntek elő. Éjjelenként egyre kevesebbet aludt a kis tűz mellett, amit mindig maga csiholt, kovával, acéllal és a tarisznyájában a lőpor és a golyók mellett gondosan szárazon tartott faforgács segítségével. Szendergett, tudta, hogy pihennie kell, de azt kívánta: bár ne kellene; időnként üvöltést hallott a fák közül, és néha villogó állatszemekben tükröződtek a lángok. A farkasok szagot vettek. Zsákmányra lestek, de a tűz fénye távol tartotta őket.

Egy szürke reggelen, amikor kilépett az erdőből, egy farmer felesége éppen egy sovány, kopár földdarabon szántott. Az asszony a muskétája után nyúlt, amely egy-két méterre feküdt tőle. Óvatosan figyelte a közeledő férfit.

Az megbökte kerek, öreg kalapjának széles karimáját – a kalapot útja elején kapta ajándékba egy marylandi családtól, akiknek a vacsoráért viszonzásul fát hasogatott.

– Jó napot, asszonyság! – próbált szívélyesen mosolyogni. – Fletcher a nevem. Az erődhöz tartok, a két folyó elágazásához. Meg tudná mondani, mennyire van innen?

A sovány, fáradt tekintetű asszony harminc év körül lehetett, de a fogait már javarészt elvesztette. Az eke szarvára támaszkodott, miközben az igásló türelmetlenül kapált a patájával. Judson látta, hogy az asszony tenyere csúnyán tele van régebbi és frissebb hólyagokkal.

– Megvan vagy ötven kilométer, talán egy kicsit több vagy kevesebb – válaszolta az asszony. – Hová valósi?

– Virginiába.– Egyedül megy az elágazáshoz?– Igen. Május elsejére szerettem volna odaérni.– Akkor két hét késésben van.– Hát nem is szeretném az időt vesztegetni – bökte meg újra a kalapját

Judson. – Köszönöm…– Mondja!Judson megfordult az asszony hangjára.– Nem akar maradni egy ideig? Elkelne egy kis segítség az ültetésnél.– Sajnálom, nem lehet.– Akkor jó.Ahogy Judson továbbindult a frissen szántott barázdák mentén, gyenge

morajlást hallott a szürke nyugati égbolt felől. Az asszony karjával megtörölte a homlokát, és a földecske szélén álló, farakásokkal körülvett, rozoga rönkházikó felé mutatott.

– Ha meg akarja tölteni a kulacsát, a ház mögött talál egy forrást.– Köszönöm, az jó lesz – mondta gyorsan Judson, hangja elárulta

türelmetlenségét. Az óra a fejében figyelmeztető jelzést adott: George már elment.

„GEORGE MÁR ELMENT.”A kulacs száját a ház mögötti sziklapárkányból bugyogó forrás alá tartotta,

és hirtelen azt kívánta, bárcsak ne víz fakadna a földből. A régi sóvárgás fogta el, a nyelve kiszáradt.

A forrás közelében egy fatábla volt fölállítva. Rajta egy férfi neve, késheggyel belevésve. Nyilván a két kislány apja lehetett, akinek a csacsogása és viháncolása kihallatszott a házból. Talán itt kéne maradnia egy kicsit, segítenie az asszonynak néhány tál ételért és néhány éjszakai pihenésért cserébe. Aztán megfordulni, és visszamenni keletnek. Hihetetlenül fáradtnak érezte magát; még újabb egy kilométer is sok volt, ha végül úgysem találja meg a barátját.

Ide hallgass, dorgálta meg magát, meg fogod találni. Akkor is megtalálod, ha egészen a kentuckyi vidék legpereméig kell egyedül elmenned.

De alig-alig bízott a dologban.A torka égett, ahogy bedugaszolta a kulacsot. Megkerülte a házat, intett az

ekéjével lassan haladó asszonynak, és nekivágott az erdőnek a morajló májusi ég alatt.

II.

Judson úgy gondolta, az mentette meg az életét, hogy Lottie Shaw pisztolygolyója egész egyszerűen átlyukasztotta a bal oldalát. No meg Carter gyávasága. A férfi Lottie-ból élt, aki Richmondból való elmenekülésük után persze már kevesebbet tudott keresni.

Judson nem tudhatta, hogy Carter tartotta-e vissza Lottie-t attól, hogy még egy golyót röpítsen belé, és biztosan végezzen vele. Igazság szerint Judson semmire sem emlékezett a lövés utáni néhány órából.

Lottie és Carter nyilvánvalóan otthagyták a Plum patak mellett, a nyirkos, őszi avarban, ahogy eredetileg is tervezték. Valahogy feltápászkodott, és elvergődött onnan, csak az ösztönei mutatták az irányt, amíg elérte az utat, amely Sermon Hilltől nem messze a Rappahannock felé kanyarodott. Később megtudta, hogy egy mezei rabszolga vette észre, hogy az út mentén vánszorog, és segítséget hozott.

Szekéren vitték Sermon Hillbe. Ott aztán – mint Donald elmondta neki – Angus Fletcher is megnézte.

Az öreg megértette, hogy a fia elvérezhet. Orvosért küldött, és megmondta Donaldnek, hogy Judson az ültetvényen maradhat, amíg lábra áll vagy meghal.

Azt azonban kikötötte, hogy Judsont az egyik rabszolgaszálláson helyezzék el. Az elvei ennyit engedtek meg.

III.

Határozottan emlékezett arra, ahogy a kunyhóban fölébredt. Kiáltozva hányta-vetette magát, vastag kötésekbe bugyolált mellkasa viszketett a hálóing alatt.

A pirospozsgás Donald ott ült az öccse mellett.– Ha így dobálod magad, biztos belepusztulsz – próbálta gyengéden

lenyomni a szalmazsákra.

– Megígértem George Clarknak, hogy Williamsburgben találkozunk! – ezek voltak Judson első szavai.

– Mit beszélsz?Judson nehezen forgó nyelvvel, zihálva magyarázta el a dolgot.– Jó két hete fekszel itt. Semmi módon nem tudod összehozni ezt a randevút

– rázta meg a fejét Donald az elbeszélés végén.– Akkor üzenj neki! Meg kell tenned!Donald ráállt és elintézte. A fekete küldönc három nap múlva azzal a hírrel

tért vissza, hogy George Clark már elutazott.– Akkor… – a beszéd, sőt a lélegzetvétel is komoly fájdalommal járt Judson

számára – amint talpra állok… mondjuk, egy hét múlva… utánamegyek…– Egy hónap is beletelik, mire annyi erőd lesz, hogy bicegni tudj – rázta meg

a fejét másodszor is Donald, és megdörzsölte köszvényes lábát. – A seb tiszta volt, de elég mély. – Donald arcán ironikus mosoly suhant át. – Apánk úgy rendelkezett, hogy a leggondosabban ápoljanak. Tudod, hogy egy másik orvost is hozatott egyenesen Richmond-ból, mert úgy gondolta, hogy a helyi „hentesek” nem tudnak eleget? Nekem olyan szégyenkező arccal említette ezt, amilyennek soha azelőtt nem láttam.

Judson hirtelen szólni sem tudott a megdöbbenéstől. Csak bámulta a kunyhó poros földjét, hallgatta az odakint elhaladó feketék beszédét, váltakozva nyilallt belé a keserűség, a vidámság és a túláradó öröm.

– Alig tudom felfogni – szólalt meg végül –, hogy egyáltalán beengedtek Sermon Hillbe. Meglep, hogy apánk nem parancsolta meg, hogy azonnal dobjanak a folyóba, hogy ezáltal megspórolja az esetleges temetési költségeket.

– Hagyd ezt abba! – szólt rá dühösen Donald. – Nálam jobban senki sem tudja, hogy az apánk egy korlátolt, gyenge jellemű, vén csibész. De nem szörnyeteg, hanem ember, te pedig a fia vagy. Úgyhogy fejezd be a sértegetést! Épp elég volt már a gyűlöletből mindkét részről.

Judson sajgó mellkassal visszafeküdt.– Igen – morogta –, igen, azt hiszem, igazad van.Egy pillanattal később újra kinyitotta a szemét.– Amint képes leszek útnak indulni, George után akarok menni.– Egyedül? Ez őrültség.– Meglehet, de akkor is elmegyek. Csak előbb még számolunk azzal a

szukával.– Nem lesz rá módod. Az a nő eltűnt a csiricsáré ruhás barátjával együtt, akit

azalatt hozott magával, amíg te Williamsburgban voltál. Vagy már halottnak

hittek téged, vagy féltek bevégezni, amit elkezdtek, mert felmérték a következményeket. Apánk hajcsárokat küldött a nyomukba, pisztolyokkal és puskákkal.

– Nigger hajcsárokat?– A három legmegbízhatóbbat. Maga fegyverezte fel őket!– Ezt nem mondod komolyan!– Dehogynem.– Itt dögöljek meg, ha ez igaz.– Miért vagy úgy meglepődve? A vér nem válik vízzé. A vér szava mindent

legyőz – még a gyűlöletet is. A vér és az idő a világon mindent begyógyít.– Vér… – ismételte Judson szórakozottan, és lassan megrázta a fejét.– Furcsa, hogy eszedbe jutott ez a szó.– Pedig elég mindennapi szó.– De az öreg azt gondolja, hogy nekem rossz vér folyik az ereimben. „Az

ördög vére”, ahogy ő nevezi.– Az az ő vére is – jelent meg újra Donald arcán az ironikus mosoly.– Ne mondd, hogy te még sohasem vetted észre! Azt persze nem vitatom,

hogy kicsit meglágyult, amióta rád lőttek. Tudod, most már sebezhetőnek lát. Egy sebzett teremtménynek könnyebb megbocsátani, mint olyasvalakinek, aki alig várja, hogy beléd marjon. A helyedben nem sokat kételkednék, hanem hálás lennék. A gyűlölet évekig emésztett mindkettőtöket.

– Olyan rohadtul érzem magam, hogy csak magamat gyűlölöm – sóhajtott álmosan Judson. – Igen, hálás vagyok… hálás vagyok, hogy megengesztelődött. Megmondanád neki?

– Persze. De nem hiszem, hogy válaszolna rá.– Nem várok választ, csak mondd meg neki!– Rendben.– Azt is mondd meg neki, hogy George után megyek. Nincs más mód, hogy

rendbe hozzam az életemet. Még akkor is, ha nem érem utol, vagy ha… valami történik velem útközben. Újra kell kezdenem, érted?

– Értem – felelte csendesen Donald. – Ez ennek az országnak az egyik legnagyobb értéke. Többek között ez ad értelmet ennek a csüggesztő, keserves háborúnak.

– Miről beszélsz?– Rengeteg nyernivalónk van, Judson, azokon a Philadelphiában

kinyilatkoztatott, fennkölt elveken kívül is. Nem is egyszer hallottam

Tom Jeffersontól: miénk lehet a nyugati vidék. Ahol az emberek mindent újra kezdhetnek. Uramisten! – sóhajtott fel. – Néha én is hogy szeretnék elmenni!

Donald szemével az öccse tekintetét kereste.– De remélem, hogy nem azért eszelted ki ezt a vállalkozást, hogy apánknak

bizonyíts.– Nem. George-nak is megmondtam: a világnak ezen a felén úgy

összekuszáltam a dolgaimat, hogy vagy elmegyek innét, vagy itt halok meg.– Hát igen, az utóbbi egy hajszál híján sikerült is! – próbálta tréfára venni a

dolgot Donald, és Judson bal oldalára mutatott.

IV.

Egy verőfényes, március végi reggelen Donald lesétált az öccsével a folyó menti úthoz.

Judson erősnek látszott, bár még sápadt volt. Tarisznyát és egy Kentucky-puskát cipelt, amit Donald Richmondból hozatott neki. A ködös márciusi délutánokon, amikor már újra elég gyorsak voltak a reflexei, gyakorolta is a töltést meg a tüzelést egy félreeső helyen. Pár nap alatt odáig jutott, hogy szinte minden alkalommal eltalálta a fatuskóból kimetszett, tízszer tizenöt centiméteres célt.

Donald fáradtnak és a szokottnál is nehézkesebbnek tűnt, ahogy botjára támaszkodott a főútnak azon a pontján, ahol a Fletcher-házból jövő út beletorkollott. Judson már napkeltekor összecsomagolta a tarisznyáját, eltette a költőpénzt, amit Donald kölcsönzött neki, felvette úti öltözetét, és kilépett a kunyhóból. Lábadozása alatt egyszer sem lépte át Sermon Hill főépületének a küszöbét, és nem látta apját egy-két futó pillantástól eltekintve, amikor az öreg a földeken lovagolt.

– Még mindig az az érzésem, hogy eszelős vagy – mondta Donald. – De arra a következtetésre jutottam, hogy egy kis szerencsével végre megtalálhatod, amit keresel.

– Magam sem tudom, Donald, hogy mi az.– Lehet, de ha megtalálod, akkor talán rájössz.– Biztosabb vagy benne, mint én magam.– Ez amolyan testvéri megérzés – mosolyodott el Donald. – Már nem

ugyanaz a Judson vagy, akit azelőtt ismertem.– A szükség hozta így – felelte az öccse. – Azt hiszem, mindenki úgy űzi ki

magából a démonokat, ahogy tudja, hogy valahogy talpon maradjon. Nem

nagyon tudom, hogy hová megyek, csak azt tudom, hogy itt nem maradhatok. Ez elég jó célmeghatározás, nem?

Ahogy Judson fanyarul a bátyjára mosolygott, valódi fájdalom nyilallt a szívébe. A búskomorság minden figyelmeztetés nélkül maga alá gyűrte, ahogy lassan a folyó felé sétáltak.

– Mindenesetre őszinte – mondta Donald. – Jut eszembe, gondom lesz arra, amit kértél: hogy beszéljek Peggy McLeannel.

– Újra itthon van? – kapta fel a fejét Judson.– Nos, igen. Az utóbbi napok úti készülődése közepette ki is ment a

fejemből. Összefutottam Williamsszel, tőle tudom. Williams azt mondja, hogy egy hete érkezett haza. Azóta ki se lépett a házból, nyilván azért, mert megint megrendült az egészsége.

– Mi baja van? – kérdezte komolyan aggódva Judson.– Williams nem tudja. Nagyon különös, belegondoltál, hogy tavaly ősz óta

távol volt? Williams azt mondta, hogy Peggy elejtett valami megjegyzést, hogy hazavitorlázott egy part menti hajón.

– Part menti hajón? Az ég szerelmére, miért kockáztatott volna meg egy tengeri utat, akár északra, akár délre, amikor mindenütt angol hajók vannak?

– Azért vannak amerikai kalózhajók is. De én is úgy gondolom, hogy egy ilyen sétahajókázás ilyen háborús időkben pokolian különös, az meg kivált elképesztő, hogy ennyi ideig tartson, mint Peggy McLeané. Hova is mehetett volna? Északon Philadelphiába vagy New Yorkba nem, legfeljebb Bostonba. Esetleg délen Charlestonba vagy Savannah-ba…

– Biztos vagyok benne, hogy Peggynek sem Charlestonban, sem Savannah-ban nincsenek rokonai – mondta Judson a rejtély megoldásán gondolkodva. – Úgy rémlik, évekkel ezelőtt említette nekem, hogy az anyjának vannak rokonai valahol fönn, New Englandben. De az is lehet, hogy rosszul emlékszem…

– Az a szomorú igazság, hogy valószínűleg még mindig nem heverte ki a felkelést. Annyira, hogy egyedül a csatangolásban lel megnyugvást. Williams egy szóval sem említette, hogy… – Donald kereste a megfelelő szót –… Peggynek elmeproblémái lennének. De hát Williams nem is mondana ilyet, annyira kitart Peggy mellett.

Kétlem, hogy csak a felkelés lenne az oka, gondolta komoran Judson, talán egy későbbi esemény is közrejátszott…

Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy Caroline megyéből távoztában megáll McLeanéknél, de azután elvetette az ötletet. Azt a galádságot, amit a nyári lakban elkövetett Peggy ellen, most úgysem teheti jóvá.

Kicsit még eltűnődött, megjelent előtte Peggy arca. Nem kis erőfeszítésébe tellett, hogy kitörölje elméjéből a képet, hiszen ez is része volt a múltnak, amelynek örökre le kellett zárulnia.

– Hát akkor… – szólalt meg Judson, érezve, hogy nem halaszthatja tovább a búcsúzást – ha tényleg találsz rá lehetőséget, akkor mondd meg neki, hogy elmentem, és azt is, hogy miért.

– Úgy lesz minden, nyugodt lehetsz. Tudom, hogy most hónapokig, ha nem egy évig vagy annál is tovább nem kapunk hírt felőled…

– Ígérem, hogy amint tudok, írok.– Na igen, de a lázongó indiánok miatt kötve hiszem, hogy a posta bármiféle

megszokott menetrend szerint működne Kentucky és Virginia között!Nem is beszélve a Kentuckyn túli, angolok ellenőrizte területekről, tette

hozzá magában Judson.– Nem akarok szentbeszédet tartani, Judson, de őszintén remélem, hogy

helyesen választottál. Hála Istennek, hogy nyugaton minden zűrzavar ellenére van még szabad tér, ahová egy férfi elvonulhat, ha kell…

Donald szeme sarkában könnyek csillogtak. Gyorsan letörölte őket.– A Jóisten vigyázzon rád, öcsém!– Terád is! – válaszolta Judson, és útnak eredt.– Állj meg! Hű, az áldóját, minden kimegy a fejemből…Judson visszafordult, meglepetten látta, hogy bátyja egy kis fekete kötésű

könyvet húz elő a kabátzsebéből.– Amíg te csomagoltál, apánknál voltam. Ez itt az ő ajándéka…– Csak nem nekem? – esett le Judson álla.– Ne nagyon ragadtasd el magad, amíg meg nem nézed. Azt hiszem, pont azt

küldte, amit várhat tőle az ember.– Én semmit sem vártam.– Az ajándék jellegére értettem – simította végig Donald hüvelykujjával a

kötés aranyozását. Judson arcán felderült a régi, sugárzó mosoly.– Á, az Újszövetség! Már értelek.– Üsd csak fel a címlapot!

Judson kézbe vette a könyvet. Valami összeszorította a torkát, amikor meglátta az ismerős kézírást, amely az idő múltával reszketősebbé vált, mint amilyenre Judson emlékezett, de most is jól felismerhetően apja keze vonása volt. Így szólt:

„Judson fiamnak1778. március 29-én

Angus Fletcher”

Judson arcáról eltűnt a mosoly. Szinte kifejezéstelen arccal meredt a betűkre.– Apánk persze még nálam is bolondabbnak tart téged – kuncogott Donald

tettetett nyájassággal. – Mégis, egész idő alatt, amíg a nyakasságod elleni kirohanásait hallgattam, az volt az érzésem, hogy valami furcsa, perverz módon helyesli az elhatározásodat.

– Mondtam már, hogy magam miatt választottam, nem azért, hogy neki tessék! – meresztette ki Judson dühödten a szemét.

– Azt hiszem, valahogy ezt is értékeli. Lehet, hogy pont ezért helyesli. Talán megértette, hogy férfi lettél.

– Nem is tudtam, hogy eddig nem az voltam.– Bizony, hogy nem – mondta Donald csendesen. – Néhány hónappal

ezelőttig nem érdemelted meg ezt a nevet. Nana! – emelte fel gyorsan a kezét –, csak ne heveskedj! Ez az igazság. Mindenki a maga idejében és a maga módján válik férfivá, és olyan is akad, aki sohasem jut el idáig. De te eljutottál. Még ha nem is egészen úgy alakult, ahogy apánk szerette volna… – vonta meg a vállát. – Szóval, az élet örök megalkuvás. Akartad Peggyt, és nem kaptad meg. Én szerettem a feleségemet, és elveszítettem őt. Apánk két kötelességtudó, kellően tory érzelmű fiút akart – tudod, még mindig undorodik a felkeléstől –, ehelyett mit kapott? Egy csúzos, öreg behemótot, akire nem nagyon számíthat a gazdaság irányításában. Na meg egy istentagadó csavargót, aki uram bocsá', azt vette a fejébe, hogy beáll azok közé a bárdolatlan határlakók közé… – mosolyodott el Donald. – Azt hiszem, minden apa sokat kíván a fiától. Ha nem kaphat meg mindent, beéri azzal, ami mégiscsak adódik.

– Nem hiszem, hogy apánk pont velem törőd…– A teremtésit, elég legyen ebből! Igenis, hogy törődik! Azt mondta, hogy

biztosra veszi, hogy az erdőben töltött első hét után elvisz a mocsárláz. De esküdni mernék, hogy amikor ezt mondta, egy csöpp büszkeséget is hallottam a hangjában.

Judson válaszolni akart, de nem tudott megszólalni. Megszorította a testamentumot, és gondosan a tarisznyájába dugta. Valami erőnek erejével kikívánkozott belőle, talán a legerősebb szavak, amiket valaha kiejtett…

De valami megakadályozta. Finom arcvonásai egy pillanatig a bensejében dúló küzdelemről árulkodtak.

– Mondd meg apának, hogy nagyon köszönöm az ajándékot – bukott ki végül Judsonból.

– Persze.– És…Atyaisten, könnyek szöktek a szemébe!–… és mondd meg azt is, hogy…Az ár áttört a haragból épített gáton, mindent elsöpört az időtlen és végtelen

áradat.– Mondd meg neki, hogy szeretem!– Ennek mindennél jobban fog örülni.– De persze nem fogja elhinni a vén gazfickó! – vigyorodott el Judson.Nevettek, megszorították egymás kezét, és Judson nyugat felé indult a

reggeli napsütésben.

V.

Aznap késő délután, amikor Judson a mezőn szántó asszonnyal találkozott, leestek az első esőcseppek. Nem sok idő telt belé, és szemerkélni kezdett, aztán váltakozó hevességű mennydörgéssel kísérve, Judson egy felhőszakadást kapott a nyakába. Pillanatok alatt bőrig ázott.

Az erdőben még sötétebb lett, a keskeny ösvényt egyre nehezebben lehetett követni. Judson a vízfüggönyön keresztül látta, hogy egy hatalmas, villámsújtotta, kidőlt fatörzs állja el az útját.

Úgy gondolta, hogy balról kerüli ki a fát. Most örült csak, hogy szarvasbőr nadrág van rajta: a páfrányok közt szederindák tekergőztek.

Amikor a zápor alábbhagyott, az erdőben a gőzölgő föld nehéz szaga terjengett. Előbb azonban még perceken át szakadt az eső. Lépni is alig lehetett a sárban.

Judson kimászott a három méter mély vízmosás szélére, és elindult a peremén, közben a jobb oldalon fél szemmel figyelte a lezuhant fatörzs helyzetét. Amint túljut rajta, visszamegy az ösvényre, és…

A vízmosás oldala felázott az esőtől, és beomlott a bal lába alatt.Kalimpálva lebukott a mélybe, ordítása visszhangzott a sűrű erdőben.A vízmosás fenekének vágódott, a bal lábszára a jobb térde alá került. Az

ütközés pillanatában iszonyatos fájdalom hasított a lábába.Talán egy percig feküdt ott zihálva. A vízmosás beszakadt falát fürkészte,

amíg észrevette a puskáját és a tarisznyáját, amelyeket esés közben elejtett. Kezét összekulcsolta maga alatt, a sárban, felemelte a bal lábát…

Az átható fájdalom ismét belényilallt.A fenébe! Csúnyán kificamította valamijét.A mellére hemperedett, így próbálta felnyomni magát. Amint azonban lábra

állt, nagyot grimaszolt, és összeszorította a fogát. Ötszáz métert sem tud megtenni ezzel a lábbal. Pihentetnie kell, legalább reggelig.

Néhány ügyetlen lépést tett, azután gyötrődve feladta. Tudta, hogy az óra megállás nélkül ketyeg az agyában, minden elvesztegetett pillanattal bizonyosabbá válik, hogy hasztalanul próbálja utolérni George Clarkot Pittsburghben. A mindenit, négykézláb is tovább kell mennie!

Végül mégis a józan belátás kerekedett felül. A csekély időveszteségnél többet ér, ha hagyja kicsit rendbe jönni a sérülését. Többet ér, ha most letáborozik és reggel indul tovább. Addigra talán gyorsabban tud majd mozogni.

Megpróbált uralkodni a dolgok baljós alakulása fölött érzett dühén, felkapaszkodott a vízmosás sáros, köves oldalán, összeszedte a puskáját meg a tarisznyáját, és feldobta a peremre. Végtelennek tetsző küszködés után felmászott a fal tetejére. Felhúzta magát a peremen, arcát egy páfrányra hajtva levegő után kapkodott. Mennydörgés remegtette meg az erdőt, és eső szemerkélt a tarkójára.

Eszébe jutott, hogy egy tetves száraz fát sem talál az erdőben. Az a legokosabb, amit tehet, hogy a legközelebbi nagy fához húzódik – és reménykedik, hogy az istennyila, amit az imént nyugaton látott felvillanni, nem pont abba fog belecsapni. Különben sem nagyon kerülhetné ki a fákat, olyan sűrűn nőttek. Az egyik éppolyan veszélyes volt, mint a másik.

Kiválasztott egy terebélyes juharfát, odavonszolta a puskáját és a tarisznyáját, és gerincét a fatörzsnek támasztva letelepedett. A zsenge levelek a feje fölött legalább egy kicsit megvédik az esőtől.

Sérült lába lüktetett. Micsoda mocskos, rohadt balszerencse! Mikor már egészen közel volt! Alig több mint negyven kilométer az elágazásig…

Nem volt mit tenni, pihennie és várnia kellett reggelig. Hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak, próbálta kiűzni magából a csalódottságot és a dühöt. Az eső kopogása és a mennydörgések távoli hangja elálmosította.

Szempillái elnehezedtek. Tarkóját a juhar kérgének támasztva ásított egyet…

Hirtelen felpattant a szeme, riadtan próbált tájékozódni…Megvakult volna?Nem, nem, csak elaludt, és közben besötétedett.

Körülötte hallgatott az erdő. A csendet csak időnként törte meg valami nekiiramodó éjszakai állat alig hallható neszezése vagy az ágakról lehulló vízcseppek zaja. Párás, hűvös volt a levegő. Fél kezével megdörzsölte a száját, lenyúlt fájós lábához, megnyomkodta és felszisszent.

Szomjasan tapogatózott a kulacsához. Megbillentette, hogy kortyoljon belőle, és akkor meghallotta a hangot…

A csaholó ugatást, amely vékony vonításba csapott át.Farkasok. Valahol a sötétben.Azonnal felfogta, milyen kiszolgáltatott helyzetben van. A vonítás

megtöbbszöröződött, két, három, talán négy ragadozó hangja olvadt hátborzongató kórusba, amitől vacogni kezdett Judson foga. El nem szaladhatott. Ott helyben kellett megvédenie magát…

Újabb villám csapott le. A tarisznyája után kotorászott, arcát és mellkasát kiverte a verejték. Nagy nehezen megtöltötte a puskáját, és az ölében készenlétbe helyezte. A vonítás egyre hangosabb lett.

Ahogy a mennydörgés robaja elenyészett, másfajta hangot hallott. A faágról szaporábban cseperészett a víz. Az eső megint rákezdett. Elég sűrűn ahhoz, hogy elérje Judson eddig védelmet nyújtó pihenőhelyét, és bőrig áztassa.

Villámlás cikcakkja futott le az égbolton, és a fényében három fekete orrú pofa tűnt fel, nem egészen négy méterre onnan, ahol Judson feküdt. Villogtak a fehér agyarak és az állatszemek, amíg csak a fény ki nem hunyt.

Judson nyelt egyet, hallotta a vicsorgó farkasok torokból jövő morgását, a nedves földön közeledő, karmos lábak neszét…

Vállához kapta a puskát, vakon a sötétbe célzott, elhúzta a ravaszt…A nyirkos lőpor nem fogott tüzet.Izzadva talpra küzdötte magát. A lábába hasító fájdalomtól majdnem

felordított, de fel kellett állnia. Jöttek. Legalább hárman. Csak az úristen volt a megmondhatója, hogy hányan gyülekezhetnek még a fák közötti vaksötétben.

Jobb kezével lenyúlt, vadászkését kihúzta a csizmaszárában lévő hüvelyéből, tompábbik élével a foga közé szorította a pengét, és két kézzel megragadta a puskáját. Minden figyelmét a farkasok közeledő hangjára összpontosította, tudta, hogy helyzete egyetlen, könyörtelen igazsággal megfogalmazható:

Vagy megöli ezeket, vagy ezek ölik meg őt, és akkor sohasem éri el a két folyó találkozását, ahol az Ohio kezdődik.

Az eső még jobban ömlött, alig lehetett érzékelni a hangokat.Hát jó, gondolta Judson, ha ez a vége, akkor legalább drágán adom a

bőrömet, hogy ne kelljen szégyenkeznem.

Megpróbálta azzal az elhatározással bátorítani magát, hogy nem engedi, hogy megöljék.

Akárhogy is, ez semmit sem változtatott a helyzeten. A következő pár percben igen könnyen meghalhat, ha ezer elhatározást hoz is. Az egészben az a felismerés volt a legelkeserítőbb, hogy ha most meghal, George Clark soha nem szerez tudomást arról, hogy Judson hogyan próbálta utolérni őt, hogy megtartsa, amit ígért…

Különös módon azonban, ahogy elfogadta az elmúlás lehetőségét, valami ősi nyugalom szállta meg. Biztosabb kézzel markolta a puska csövét, és szinte teljesen elfeledkezett a lábszárában húzódó kínzó fájdalomról.

Vicsorgó, karmoló, bundás, agyaras tömeg vetette rá magát. Judson félrekapta a fejét. Kificamodott lába nem tartotta meg.

A fának tántorodott, megcsúszott, az oldalára esett, szája szélét megvágta a foga közé szorított kés. Az agyarak szarvasbőr nadrágjába martak. Judson odahajolt, és lecsapott a késsel. Csont reccsent, és a farkas állkapcsa elengedett.

Az összeroskadt, karmolászó állatba rúgott. A puska agyával nekiesett, és ütötte, ütötte…

A farkas erőtlenül felugatott és elterült…De máris közeledett másik kettő, és csorgó nyállal Judson felé kapkodtak…Judson csépelte-rúgta őket az egyre ömlő esőben. Puskáját bal kézbe fogva,

jobbjával kivette a kést a szájából, két kezével egyidejűleg döfködött és csapkodott, már szinte nem is ember volt, inkább ugyanolyan vadállat, mint a támadói.

Késével felhasította az egyik farkas torkát. A másik Judson bal karjába mélyesztette a fogát, a felszakított hús nyomán patakzani kezdett a vér.

A fájdalomtól őrülten kiejtette a puskát a bal kezéből, jobbjával odavágott, és tövig a farkas hasába szúrta a kést. A haláltusáját vívó állat harapása a csontjáig hatolt.

Judson feljajdult, hátrarántotta magát a fához, a fejét keményen odaverte. A ledöfött farkas egyet-kettőt rángatózott a lába előtt, azután mozdulatlanul feküdt.

Zihálva próbálta ökölbe szorítani a bal kezét, de hasztalanul. Érezte, hogy meleg vér szivárog az ujjai közt.

De a farkasok kimúltak. Megdöglött mind a három. Judson most már biztonságban…

Villámfény világította meg az erdőt. Judson torkából zokogó üvöltés tört fel.A fentről ragyogó fényben két másik, csöpögő állkapcsú bestia jelent meg

Judson előtt. Megdördült az ég, ahogy támadásba lendültek.

Második fejezetÁGYÚK A NYÁRBAN

I.

Philip számára különösen és ijesztően ismerős volt a pillanat. A hőség Breed's Hillre emlékeztette. Akárcsak a szuronyok szürkés csillogása, a skarlátszín kabátok…

Az angol gyalogosok kelet felől közeledtek a legutóbbi zápor nyomán felszálló párában. A napsütötte vízgőz úgy gomolygott a fák között, mintha a pokol kemencéiből bodorodna elő, hogy kísérteties homályba burkolja az ellenséges katonák alakját.

Philip teste verejtékben úszott. Az izzadság az orra hegyére folyt, lefelé csorgott a mellén, végig a lábszárán, átáztatta a júniusi esőtől amúgy is nedves ruháját. Philip úgy gondolta, hogy az angolok valahol a Monmouth Court House nevű kis jerseyi falucskától keletre lehetnek. Miközben a szellemalakok a párafüggönyön át közeledtek, az amerikaiak észak-déli arcvonalban felsorakozva várták őket egy kis vízér, a McGellaird's-patak keleti oldalán, a horhosnál, amelynek az alja inkább mocsárra, semmint patakra emlékeztetett.

A tizenháromezer fős hadsereg egy héttel ezelőtt masírozott Valley Forge-ból észak felé. Philip úgy számította, hogy talán ennek a létszámnak a fele nyomult az előretolt állásokba, amelyeket aznap reggel hét körül kezdtek elfoglalni. Philip csapategysége mindeddig csupán csekély ellenállásba ütközött.

Az erdőben a hőmérséklet nem sokkal lehetett negyven fok alatt. Az emberek itt is, ott is ájultan estek ki a sorból. Néhányan próbáltak életet verni beléjük, de nem sok sikerrel.

Philip síkosnak érezte a kezében tartott puskát, ahogy a párás levegőt leste maga előtt. Minden lélegzetvétel nehezére esett. Hallotta, hogy az angol gyalogsági dobosok menetütemet vernek valahol a párával bevont, homályos alakok háta mögött, a sűrű csoportokban álló fák között.

Anthony Wayne tábornok kivont kardját készenlétben tartva osont végig az amerikai vonal mögött. Az izzadságtól csillogó arcán tükröződő érzelem egyaránt lehetett csalódottság vagy harag. A Breen és Royal Rothman között a bozótosban kuporgó Philip hallotta, hogy Wayne mindegyre ugyanazt a parancsot ismételgeti:

– Ne lőjetek! Ne lőjetek, ameddig a tisztetek jelzést nem ad!A daliás fiatal tábornok – aki ma éppolyan koszos, izzadt, poros volt, és

éppúgy összecsipkedték a legyek, mint a többieket – alig egy méterre haladt el Philiptől. Wayne egy pillanatra megtorpant, ahogy felismerte a katonát.

Philip fáradtságában nem viszonozta Wayne kurta, bajtársias mosolyát, de azért megkérdezte tőle:

– Kitartunk, tábornok úr? A mi dobjelzéseinkből nem sokat lehet kihámozni.– Amíg én vagyok itt a parancsnok – húzta el a száját Wayne – addig

nemcsak hogy kitartunk, de támadni fogunk. Ami pedig a jelzéseket illeti: kutya legyek, ha bárki a tisztek közül ezen a szakaszon bármit ki tud hámozni belőlük, nemhogy meg tudná mondani, hogy a nagyra becsült parancsnokunk mire készül. Parancs, ellenparancs – ilyen fejetlenség uralkodik ma reggel. Úgy látszik, hogy Charlie Lee-nek nem fűlik a foga a mai akcióhoz, tehát nem figyelünk rá, világos? – mosolyodott el ismét Wayne azzal a harciassággal, amely miatt a fiatal pennsylvaniai olyan, habozást nem tűrő parancsnok hírében állt, aki egyszerűen fittyet hány a saját személyes biztonságának. Philip figyelte a tábornokot, amint a felázott gyepen dél felé igyekezett a vöröskabátosokra várakozó, cikcakkos csatárlánc mögött.

Az angolok jóval közelebb értek. Philip a pára és a nap együttes hatása ellenére is egyenként ki tudta venni az arcokat. Valahol messze mennydörgés morajlott. Újabb vihar.

Vagy talán ágyútűz?Philip ugyanazt az aggodalmat látta tükröződni Breen, Royal és a közelítő

ellenséget figyelő valamennyi borostás, izzadt férfi szemében, ami a saját mellkasában is pörölyként verte a félelem ritmusát.

Amióta június huszonharmadikán elhagyták a Valley Forge-i tábort, formálisan nem ütköztek meg az ellenséggel.

Most pedig az angoloknak új parancsnokuk volt.Sajnálatos módon az amerikaiaknak is, akik ma reggel előretolt állásokat

foglaltak el a csatamezőn. Egytől egyig bizalmatlanok voltak a generálishoz, akinek paracsnokolnia kellett volna. Ahogy Wayne tábornok is mondta, Charles Lee ellenezte ezt az üldözést. Lee-nek az volt a meggyőződése, hogy az amerikaiak hadereje von Steuben minden kiképzése ellenére is elmarad a brit ezredekétől.

Hamarosan eldől a kérdés. Ezen az ingoványos jerseyi földdarabon dől el, ahol a fatörzsek körül tócsákba gyűlt a víz a hatalmas felhőszakadások nyomán, amelyek a fülledt kánikulai napokkal váltakoztak. Philip figyelte e rendezett

sorokba felzárkózott angolokat, akikre olyan élénken emlékezett Breed's Hillből…

Azután hirtelen rémisztő, újfajta hangokat hallott a menetelő vöröskabátosok mögül.

– Az úristenüket! – kiáltotta Breen. – Ezek lovasságot zúdítanak a nyakunkba!

Philip mereven nézett a szemét elhomályosító izzadságon át. Az angol gyalogság jobbra-balra húzódott. A nyiladékból a lovasegységek vágtató előhada tört elő: a zöld plasztronos kék mentét és huszárcsákót viselő férfiak kivont szablyái villogtak…

– A Királyi Lovasság! – hallatszott egy rémült kiáltás.Az amerikai tisztek az arcvonal mentén mindkét irányban megtöltették a

katonákkal a puskákat.– Csak jeladásra! – hallotta Philip Walter Webb kiáltását.A királyhű lovasvadász-ezred előrerobogott a fák közt, a nyeregben

emberfelettien magasnak látszó lovasok felemelt szablyákkal az amerikaiakra rontottak.

Philip szemét az egyik lovasra szegezte, akinek a zötyögéstől annyira félrecsúszott a csákója, hogy az alja a jobb szemöldökét súrolta.

Philiptől hatvan méterre közeledett.Ötven…Tucatszámra, százszámra nyargaltak feléjük, mint egy kék mentékből és

csillogó acélból álló hullám…Egy katona Philip bal oldalán pánikba esett, üvöltve ledobta a muskétáját, és

futni kezdett vissza, a horhos felé. Webb rákiabált, de futni hagyta, a lovasokra összpontosította a figyelmét. A távolból mintha egy amerikai dob a visszavonuló jelét verte volna.

Vagy lehet, hogy megint mennydörgés volt?Hol van most Washington tábornok? Minek is nyomultak előre idáig Lee

főparancsnoksága alatt, akit mindenki szájhősnek, bolondnak, sőt gyávának tartott?

A lovas vadászok egyre csak jöttek.Harminc méter.Húsz…Az izmos hátaslovak a szemüket forgatták, sárga lapátfogaikat

kivicsorították a zabla fölött. A felhőárnyékok közötti napos foltokon a szablyák

úgy csillogtak, mintha egy nyársakból emelt fal gördült volna az amerikaiak elé…

Végre – Philip már úgy érezte, hogy túlkésőn – üvöltve adták századról századra a parancsot:

– Tűz!

II.

A francia szövetség hírét kitörő lelkesedés fogadta, de ez nem tartott sokáig.Az amerikai megbízottak és XVI. Lajos király kormánya között

tulajdonképpen már január elején létrejött a megállapodás. A szerződés kikötötte, hogy Franciaország emberekkel és hadianyaggal siet az új ország segítségére, amennyiben háború törne ki Nagy-Britannia és ősi ellensége: Franciaország között.

Nagyon kevesen kételkedtek ennek a háborúnak az elkerülhetetlenségében. Valley Forge-ba tavasz vége felé jutott el a szóbeszéd, miszerint a franciák kifejezetten bátorítják az olyan összetűzéseket, amelyek nyílt összecsapást provokálhatnak az angolok és a franciák között. Gróf d'Estaing tengernagy vezetése alatt már el is indult Toulonból egy francia hajóhad, négyezer katonával a fedélzetén. A katonákat felkészítették arra, hogy amerikai földön szálljanak partra, ha hazájuk és Anglia netán háborúba keveredne egymással, mire a hajók a kikötőbe érnek.

A fejleményektől megriadva, a király miniszterei Londonban leváltották a tunya, élvhajhász Howe-t, és helyébe új főparancsnokot küldtek Amerikába: Sir Henry Clintont. Amikor Clinton hírt kapott a francia hajóhadról, haladéktalanul lemondott a korábban elfoglalt

Philadelphiáról, és június közepén megkezdte a város kiürítését. Washington néhány nappal ezután adott parancsot, hogy az amerikai hadsereg vonuljon Valley Forge-ból New Jerseybe, ahol pokoli körülmények: fülledt meleg, poros utak és hirtelen viharok várták a katonákat.

Valahol előttük most Clinton csapatai haladtak cikcakkban New York felé, nyomukban az értékes konvoj: ezerötszáz társzekér, tele felszereléssel és tartalék készletekkel. A felderítők jelentése szerint Clinton jelenleg északkeletnek tartott, hogy a Sandy Hook félszigeten keresztül New Yorkban találjon biztonságot. Csupán Charles Lee tábornok és néhány más főtiszt volt amellett, hogy Clinton háborítatlanul továbbmenjen.

Az üldözés mindeddig teljes fiaskó volt.

Washington anélkül nyomult előre, hogy közvetlen harcérintkezésbe került volna a visszavonuló ellenséggel, közben pedig meghallgatta tábornokai legkülönfélébb tanácsait, és fontolóra vett minden véleményt. Mindenki hallott Anthony Wayne kurta tanácsáról: „Harc kell, uram!”

Von Steuben elméleti szempontból új, magasabb harckészültségi fokra emelte a hadsereget. Washington végül mégis kompromisszumra határozta el magát. Csak Clinton hátvédjével bocsátkoznak harcba. Ha ez az akció sikeresnek bizonyul, akkor az egész amerikai haderő támadásba lendülhet.

Eléggé sajnálatos módon azonban éppen a sovány, csúnya és egoista Charles Lee követelte magának a tapogatózó hadművelet személyes irányítását, márpedig névleg ő volt a legmagasabb rangú tiszt Washington után.

Lee korábban Európában szolgált. Nagyobb katonai szaktekintélynek tekintette magát a fölöttesénél. Arról is lehetett hallani, hogy nem is nagyon titkoltan feljegyzéseket küldözget a Kongresszusnak, amelyekben Washingtont „kárhozatosan fogyatékosnak” bélyegezte. Lee makacsul kitartott amellett, hogy az a hadsereg, amelyet a főparancsnok vezet, soha nem lenne képes megnyerni egy jelentősebb összecsapást az elsőrangú angol és hesseni egységek ellen.

Beosztása és az azzal járó mellékjövedelmek ellenére is magának követelte a parancsnokságot ebben a puhatolódzó akcióban, amely Clinton visszavonuló csapatai ellen irányult. Washington kelletlenül bár, de beleegyezett…

Lee pedig vad hajsza helyett lassú, céltalan időhúzásba fogott. Az emberek a harcmezőn már jól tudták ezen az 1778. június huszonnyolcadikai, fülledt napon, hogy amíg Lee vacillált, addig Clinton újra elindította az értékes csomagszállító oszlopot. A megelőző éjszaka leple alatt az üldözött vad egyre jobban kezdett elszakadni az amerikaiaktól.

Most pedig a parányi Monmouth Court House közelében felállt szabálytalan amerikai arcvonal Clinton hátvédjének védekező ellencsapásával került szembe. Ahogyan Wayne tábornok utálkozva megjegyezte, eddig semmiféle világosan megfogalmazott instrukciót sem kaptak Lee tábornoktól.

„Parancs, ellenparancs – fejetlenség.” Philip úgy érezte, hogy mindannyian arra vannak kárhoztatva, hogy úgy harcoljanak, ahogy a körülmények diktálják.

Vagy megfutamodjanak.Vagy meghaljanak.

III.

Az első lovas vadászok már elérték az amerikai vonalat. Philip muskétája tüzet és füstöt okádva a vállának rúgott.

A golyója az egyik tiszt termetes aranyderesének a nyakába fúródott. Az állat bőgve felbukott. A sugárban ömlő vér elöntötte a tiszt térdnadrágját.

A lovasság hármas-négyes sorokban megrohamozta a tüzelő muskétásokat. Néhány kékkabátos is kibukott a nyeregből. Mások keresztültörtek a tűzvonalon, és szablyáikkal vagdalkoztak. A Philip előtti térség pillanatok alatt összeesett lovak és ló nélkül maradt katonák kavargó zűrzavarává változott, amelyen hátulról a többi lovas próbált úgy-ahogy keresztüljutni.

Az újratöltés tébolyító másodpercei következtek.Az a tiszt, aki alól Philip kilőtte a lovat, jobbra ugrott, és elkapta egy másik

ló kantárát, amelynek leterítették a lovasát. Philip is látta ezt, miközben a lőporral és a golyóval vesződött, és próbálta lepergetni magában von Steuben tízes ütemezését. Körülötte mindenfelé kiáltozás, lövések, káromkodás és az eleven húsba vágó szablyák gyomorforgató suhogása hallatszott.

A vértől mocskos tiszt nyeregbe lendült, és megsarkantyúzta az új lovat. Az amerikai arcvonal kezdett felszakadozni, az emberek a horhos irányába tolongtak. Philip és Royal Rothman tartották magukat, bár a bokrok előttük alig nyújtottak valami fedezéket. Philip számára néhány négyzetméterre szűkült a világ, amelyet betöltött a füst, a pára, az üvöltözés, a paták dübörgése és a fegyverdörgés.

Alighogy Philip végzett az újratöltéssel, a tiszt vérrel festett nadrágjában előrehajolt a nyeregben, készen arra, hogy az újonnan szerzett lóval átugrasson Philipék feje fölött, és üldözőbe vegye a vízmosás felé menekülőket.

Royal Rothman talpra ugrott, két lépést tett oldalra, és szuronyát a levegőben úszó ló hasába döfte. Egy pata Philip fülébe rúgott, nyomában eleredt a vér…

A testes hátasló ugrás közben kitekeredett. A lovas felordított, pengéje vad ívbe perdült, ahogy a ló és lovasa előrebuktak. Breen éppen hátralépett újratöltés közben. Egy sárfolton megcsúszott, és a zuhanó tiszt véletlenszerűen levágódó szablyája jobbról elmetszette a nyakát.

Feje mintha a bal vállán lifegett volna. A szökőkútként feltörő vér elöntötte a mellkasát. A tiszt leszúrt lova a földön fetrengett, haláltusája közben előtüremkedtek bűzlő zsigerei.

A tiszt kivonszolta magát az összerogyott ló alól, és talpra vergődött. Philip muskétájával célba vette a kék kabát hátát, aztán hirtelen elhatározással megtakarította a golyót, és szuronyát előreszegezve, átugrott a haldokló állaton.

A tiszt hallotta, hogy jön, és megfordult. A párás júniusi nap egy megrettent fiatal kék szempárra vetült. A szablya védekezően megvillant. Philip lehajolva kitért előle, aztán tövig döfte és kirántotta a szuronyt.

A lovas vadász arccal a sárba vágódott. Az amerikai muskéták ismét eldördültek.

– Szuronnyal menjetek rájuk! – hallotta Philip Wayne szinte őrjöngve rikoltó hangját jobb felől. Egy lovasát vesztett angol ló vágtatott el, kis híján feldöntve Royalt. A ló megpróbált megállni a vízmosás szélén. Philip figyelte, hogy bukik alá, de a háta mögül ismét lódobogást hallott.

Újabb lovas vadászok lendültek támadásba. Váll-váll mellett tüzeltek Rothmannel. A két golyó megölt egy lovast, és megsebesített egy másikat. Royal és Philip kétfelé ugrottak, hogy utat engedjenek a tovább-száguldó lovaknak. A halott lovas csizmájával a kengyelbe akadva vonszolódott a földön.

Wayne ismét „szuronyt szegezz!”-t vezényelt. Ezúttal az amerikai csatárlánc egyes szakaszai lendültek mozgásba.

Philip és Royal előregörnyedve botladoztak a fák felé. Philip levegő után kapkodott. Úristen, mennyire szédült! Ettől a hőségtől akárki kiterült volna.

Gyorsan végignézett az arcvonalon. Amit látott, attól visszatért az ereje, és kitisztultak az érzékei. Az amerikaiak muskétatüze visszafogta, majd megtörte a lovas vadászok támadását. A néhány megmaradt lovas visszafordult arra, amerről jött, hátráló árnyaknak látszottak a párás erdőben.

Egy golyó fütyült el Philip feje mellett. Ösztönszerűen lebukott, rájött, hogy az angol gyalogosok, akik megállva előreengedték a támadó lovasokat, most tüzet nyitottak, hogy fedezzék a visszavonulást.

A híresen kiváló lovas vadászokat azonban megverték!Philip és Royal egy térdeplő gyalogoshoz közeledtek, aki kétségbeesetten

próbálta eldönteni, hogy melyikükre lőjön. Royal kihasználta a tétovázást, és egyetlen szuronydöféssel a másvilágra küldte a szerencsétlen vöröskabátost.

Amikor az angol elesett, Philip a barátjára pillantott. Royal arcát izzadság és por borította, a szemében valami különös, vénséges vén rettenet tükröződött. Aztán elmosolyodott, a homokszemek leváltak arcáról, és szennyes ingére peregtek. Kivillanó fogai egy halálfejre emlékeztették Philipet.

Wayne bömbölését hallották maguk előtt. A megmaradt katonák előtt rohanva vezette a szuronytámadást. Philip és Royal is a hang irányába tántorogtak, hogy vöröskabátosokra vadásszanak.

A párás, bizonytalan fényben azonban nemigen lehetett megtalálni őket. Most már ők is kezdtek visszahúzódni.

Philip megbotlott, és elterült egy pocsolyában. Mire Royal segítségével újból talpra állt, mindketten egy új, könnyen felismerhető hangot hallottak a fák között.

Az amerikai dobosok ismerős ütemet vertek.– Négyes oszlopba felfejlődni! Négyes oszlop! – viharzott feléjük

visszafordulva Anthony Wayne, és vértől csöpögő tiszti fokosát rázta.– Tábornok úr! Miért dobolnak visszavonulót? – kiáltotta Philip. – Hiszen

megfutamítottuk az angolokat!Wayne megállt, hogy inge ujjával megtörölje a homlokát.– Menjen, mondja meg Lee tábornok úrnak, biztos megtalálja a front mögött

reggelizés közben! – kiabálta Wayne a dühtől remegő hangon. – Úgy látszik, túl ügyesen találtunk rálépni Clinton farkára. Egy felderítő épp akkor jött vissza, mielőtt megkezdtük a támadást. Azt jelentette, hogy Clinton visszafordította a derékhadát is ellenünk. Fél, hogy elveszíti a szekereit. Már ilyen közel jutottunk… – mutatta

Wayne a mutatóujját a hüvelykjéhez közelítve. Az arca még mindig sápadt volt a dühtől.

–… erre Charlie Lee fogja magát, és visszavonulást rendel el!Wayne továbblépkedett a vízmosás irányába.– Négyes oszlop, a fene essen belétek! Visszavonuló alakzat! – ordította.Philip és Royal kimerülten lépkedni kezdtek a tábornok nyomában.Philipnek sajgott a halántéka. A mellkasa úgyszintén. Fedetlen testrészeit a

homok és az apró rovarok gyötörték. Hangosan és kacskaringósan elkáromkodta magát.

– Az a rohadt, beszari Lee még mindig azt képzeli, hogy nem tudjuk tartani magunkat az angolokkal szemben! – kiáltott fel végül.

Megdöbbenve hallotta, hogy a vele együtt dühöngő Royal az egyik trágárságot a másik után visszhangozza. A fiúból, úgy látszik, férfi lett már…

Szökdécselve elhaladtak a ló mellett, amelyet Royal leterített, hogy a két dobos köré gyülekezzenek, akik a McGellaird's-patak túloldaláról jeleztek.

IV.

Perzselő napsütésben meneteltek a félig sárral, félig porral lepett úton, Philip feltételezése szerint nyugat felé. Vissza Englishtownba, vissza a hadsereg főerejéhez.

Négyes oszlopban meneteltek, káromkodva, de azért lépést tartottak. A katonák mindannyian tudták, mennyire közel álltak ahhoz, hogy meghiúsítsák az angol ellencsapást, és áttörjenek.

Philip úgy érezte, mintha Breed's Hill rettenete ismétlődött volna meg valami rafináltan hátborzongató változatban. Ezúttal az amerikai szuronyok megszerezhették volna a győzelmet. Legalábbis ezen a kis szakaszon.

Aztán megint visszavonulót vertek. Nem azért, hogy a vereségtől óvják meg őket, hanem hogy megakadályozzák a győzelmet. A francba!

A katonák keseregve trappoltak a pokoli meleget árasztó, homokos úton.A visszavonulást rendezetten, veszteségek nélkül hajtották végre, úgy, ahogy

von Steubentől tanulták. De sok olyasmit is tanultak tőle, amit most nem tudtak felhasználni, gondolta Philip undorodva.

– Gondolod, hogy valaki visszamegy Breen holttestéért? – kérdezte Royal, aki Philip mellett haladt.

– Hogy mehetne? Úgy néz ki, mintha mérföldekkel más irányba mennénk.– Webb kapitány ír majd Breen családjának?– Breen soha nem árulta el az igazi nevét – vonta meg a vállát Philip. –

Andoverbe kéne elmenni, hogy megtudják, ki volt valójában.– Minden faragatlansága ellenére, nem volt rossz fiú.– Nem… – Philip fájó szívvel emlékezett vissza a meglett férfira, aki a

véletlen kardvágástól pusztult el. – Nem, azt tényleg nem lehet mondani, inkább…

– Oda nézz! – kiáltott fel Royal. – Lovasok jönnek!Egy katona a hátuk mögött hirtelen felnyögött, és kidőlt a sorból. Leterítette

a hőség. Az út fölött szinte vibrált a levegő. Royal odaugrott, hogy elkapja és felsegítse, eközben Philip patkódobogást hallott nyugat felől az úton.

A század élén haladó Webb kapitány „balra át!”-ot vezényelt, és leparancsolta őket az útról. Az emberek kellő pontossággal végrehajtották a mozdulatokat, ahogyan von Steubentől tanulták, az út menti nedves fűben is megtartották a sorokat.

– Fogadok, hogy itt kell harcolnunk – mondta valaki. – Fogadok, hogy ezek a rohadt angolok visszafordultak, hogy elibénk kerüljenek, és elvágják az utunkat…

Egy pillanatig újabb szitkozódás és döbbent kiáltások hallatszottak, amíg csak Webb kapitány el nem kiáltotta magát.

– Pofa be és figyeljenek! Hallják az éljenzést? Ez nem az ellenségnek szól…Az emberek nyújtogatták rovarcsípte nyakukat, előretolakodtak, hogy

lássanak. Aztán egyszer csak Philip is meghallotta nyugat felől a tömeg moraját.

A kiáltozás egyre hangosabbra és hangosabbra dagadt a tikkasztó hőségben. Hullámzott, tovagördült a hang Philipék felé, és vele porfelhő közeledett az út közepén.

A felhő innenső széléből egy lovas bontakozott ki. Hajadonfőtt volt, kék-barna uniformisban, nagy termetű fehér lován a visszavonulással ellentétes irányban nyargalt. Egyenesen Monmouth Court House felé.

Washington mögött a kísérete vágtázott. Az éljenzés elképesztő hangorkánná erősödött.

A főparancsnok nem nézett se jobbra, se balra, hogy méltányolja az éljenzést, amely végigkísérte az úton, ahogy elhaladt. Nem méltatta figyelemre a hurrázás ütemére a levegőbe lendülő muskétákat sem. Philip csak egy pillanatra látta elvillanni maga előtt a magas generális arcát, mielőtt eltűnt volna a lovak mögött gomolygó porfelhőben. De attól az egyetlen pillanattól Philip döbbenten megnémult.

Washington profilja lángvörös volt. Ha nem a nap égette, akkor a haragtól lángolt.

Royal és Philip szinte dermedten, szájtátva bámultak egymásra. Ekkor még újabb hangot hallottak, ezúttal keletről. Új ütemet peregtek a dobok…

Pikulások sípoló hangja csatlakozott a dobokhoz.– Ellenmenet! – szállt a kiáltás egyik sáros katonától a másikig az út mentén.– Azt mondják, elkapta Charlie Lee-t, és lehordta a sárga földig!– Pipogya fráternek nevezte… gyáva nyúlnak…– Lee-t leváltották. Maga Washington parancsnokol…– Vége a visszavonulásnak!– Rendben, fiúk, felzárkózni! – kiáltotta Webb kapitány, hasztalanul

próbálta visszalökdösni az embereit az útra, miközben szinte teljesen beleveszett a hangja a tömeg ordításába.

– Visszamegyünk!– Visszamegyünk!– VISSZAMEGYÜNK!

V.

Késő délután volt már.Amennyire Philip meg tudta ítélni, a gyümölcsöskert, ahol álltak, az

amerikai vonalak közepe táján feküdt, az Englishtownba vezető úttól délre, Monmouth Court House-tól még mindig nyugatra. A gyümölcsös keleti oldalát

szegélyező élő sövény bokrai mögül tüzeltek a nyílegyenes sorokban közeledő angol gránátosokra.

Philip kezét lassan hólyagosra perzselte a nap és a felforrósodott fém. Royal most is mellette volt. A gyümölcsösben elfoglalt állás fölött Wayne tábornok parancsnokolt, Philip látta, ahogy körbekémlelt a fojtogató lőporfüstben, amely a muskétákból és az oldalszárnyakon dörgő ágyúkból szállt fel. Az egész délután idegeket zsibbasztó, vég nélküli pozícióváltogatásokkal telt el, támadások és ellentámadások követték egymást.

Philip elcsigázva dugta ki a muskéta csövét a sövényen, és leszedett egy szőrmekucsmában izzadó, gépies léptekkel közeledő gránátost. Az felbukott, szuronya a földbe fúródott. A katona tudta, hogy vége van, de a Brown Bess tusába kapaszkodva próbált talpon maradni, mintha ezzel, kivédhetné Philip lövésének következményeit.

A gránátos izzadt tenyere lassan lecsúszott a fegyverről. Térdre esett, ujjai még egyre kapaszkodni próbáltak, ahogy alásiklottak a puskacsövön. Philip egyet-kettőt pislogott. Mire újra kitisztult a látása, a gránátos már elengedte a muskétáját, és mozdulatlanul feküdt a hátán. Mellette a fegyver tótágast állt a földön, szinte egy temetői fejfa ocsmány torzképeként. A többi gránátos szuronyt szegezve, oda se pillantva masírozott el a holttest mellett.

Philip nem tudta, hogy meddig bírja még víz nélkül. Közvetlenül a háta mögött egy idősebb katona elgyötörten, vértolulásos arccal a fűbe rogyott. Öklendező hangokat hallatva, két kezét a hasára szorította, nyelvét béka módjára kiöltötte…

Philipnek nem is volt ereje átgondolni, milyen komisz helyzetbe kerültek. Nem tudott stratégiákon vagy az egész amerikai hadsereg általános hadi sikere vagy kudarca fölött töprengeni. Clinton fürgén támadott, széles fronton egyik egységet a másik után dobta be az amerikaiak ellen. Philip számára azonban a világ ismét arra a kis földdarabra zsugorodott, amelyen ő kuporgott a sövény mögött, von Steuben tízes számolására összpontosítva.

Felhólyagosodott keze szinte függetlenítette magát a végsőkig kimerült agyától. Töltött, tüzelt, és ösztönösen félrehajolt, amikor golyó süvített át a levelek között…

Harminc méterre a sövénytől az amerikaiak tüze megakasztotta a gránátosok előrenyomulását. Philip a füstön át látta, hogy egyik vöröskabátos a másik után esik el. Egyszer csak érezte, hogy valaki a lábába botlott.

Felkapta a fejét, és meglátta Webbet, aki egy kormos vámpírra emlékeztetett, ahogy vérző kézzel, vigyorogva mutatott a levélfüggöny hasadékán át.

– Eltaláltuk Monckton ezredest, a parancsnokukat.– Monckton meghalt, valaki lelőtte Moncktont! – terjedt a hír jobbra és

balra, a vonalak mentén.Miközben a gránátosok kezdtek visszahúzódni, hogy újabb támadáshoz

rendezzék soraikat, Webb keze Philip vállára csapódott.– Ez igazi nagyvad. Maguk ketten át tudnák cipelni a mi vonalaink mögé?– Megpróbálhatjuk – felelte Philip lihegve. – Gyere, Royal! Hagyd a

muskétát! Kúszva megyünk…A két katona hason csúszva elindult a sövény előtti magas fűben.Egy-egy muskétalövés továbbra is eldördült a fejük fölött. Philip hirtelen

megállt.Könyökét a puha talajba döfte, a füle csengett. Úgy lógatta a fejét, mint egy

kimerült kutya. Erőt vett rajta a hullámokban rátörő hányinger.– Nem bírom, Royal – zihálta. – Ez a pokoli hőség…– Csak még egy kicsit tarts ki – pihegte Royal. Megragadta Philip

vadászingének hátát, és előrehúzta. – Át kell vinnünk Moncktont a mieinkhez. Most nem dőlhetsz ki…

A gyümölcsöskert mezsgyéjén mindenütt fojtogató füst gomolygott, csaknem teljesen eltakarva az eget. Philip szinte elvesztette az eszét a kimerültségtől. Oldalra fordította a fejét, látta, hogy Royal vadul rámered. Most látta csak, hogy a fiú valahol elveszítette a kis fekete gyapjúsapkát.

– Gyerünk már! – noszogatta Royal.Philip a fűnek vetette a könyökét, pár centivel előrevonszolta zsibbadt testét.

Aztán még egypár centivel…Royal Rothman előrenyújtotta az egyik kezét, és belekapaszkodott a

gránátosok parancsnokának lőporfüstös uniformisába. Az ezredes nyitott szemmel és szájjal feküdt. A magas fű takarásából hallották, hogy az angol dobosok jelt adnak az újabb előnyomulás megkezdésére.

– Segíts húzni! – győzködte Royal Philipet. – Ha nem segítesz, a gránátosok a nyakunkra jönnek…

Philip jobb karja mintha megbénult volna. Akaratát megfeszítve megmozdította, átnyúlt Monckton ezredes orra és nyitott szája fölött, és ujjait az átizzadt posztóba akasztotta. Ahogy elkezdett visszafelé kúszni, úgy érezte, mintha az egész világot vonszolná magával.

A feje zúgott. Zúgott a feje, és csöngött a füle.– Még egy kicsit! Csak még egy kicsit, Philip. Ne hagyjuk itt! – hallatszott

Royal hangja hol halkabban, hol erősebben, mintha valahonnan távolról, valami szélviharon át kiabált volna.

– Nem, bírom nézni! – kiáltotta Philip. A halott tiszt arcához tolta a kezét, és egyenként lenyomta Monckton szemhéját.

Ahogy a holttesthez ért, valamitől reszketni kezdett a keze, azután az egész karja. Minden olyan rohadtul értelmetlenné vált: a hőség, ez a mészárlás…

Fel akarta adni. Elege lett. Pihenni akart. Lehunyni a szemét…– Kússz tovább, Philip! A gránátosok észrevettek bennünket! De már közel

vagyunk. Kússz!Philip megpróbálta. Úristen, mennyire igyekezett, de nem maradt már ereje.

A karja magatehetetlenül remegett.Vajon milyen ember lehetett ez a Monckton? Biztos volt valakije, akit

szeretett: feleség, gyerekek. Nyilván éppúgy hitt a saját igazában, mint azok, akik Philip oldalán álltak. Mennyi elvesztegetett emberélet, micsoda rohadt, átkozott tékozlás…

Csak azért tudta továbbvonszolni a hullát, mert közben egyre az emlékeire, Anne-re és Abrahamre összpontosított.

Tudta, hogy a küzdelemnek a pillanatnyi feladaton kívül valami távolabbi célja is van. Tudta, mert Anne még udvarlásának első hónapjaiban fokról fokra világossá tette előtte.

Akkor is hitt ebben a célban, amikor összeházasodtak. De most, vajon most hitt-e benne?

Úgy érezte, hogy igen. De ereje végére ért, annyira kimerült volt, hogy képtelen volt visszaemlékezni, hogy mi is ez a cél. Már csak a két arc emlékképébe kapaszkodott, az adott erőt, hogy továbbevickéljen, térdével és könyökével előrevergődve vonszolja magával a tetemet. Minden más lefoszlott róla, meddő salakká vált.

Csakis őmiattuk volt itt: az asszony és a gyerek miatt. Ezért kellett tüzelnie, parancsoknak engedelmeskednie, életben maradnia, hogy majd visszatérhessen…

– Állj föl, Philip! Húzzuk át! Gyorsan, már látom, hogy a gránátosok célba vettek minket!

Egyetlen lépésre a sövénytől Philip küszködve próbálta megemelni a hihetetlenül súlyos testet. Úgy érezte, hogy képtelen rá. Figyelmeztető lövések

dördültek a sövény amerikai oldaláról. Philip nem tudta, miért, ám ebben a pillanatban muskétatűz dörrent a háta mögött.

Royal üvöltve elejtette a terhet, és hasra vágta magát. Philip kábultságában egy hajszálnyival lassabb volt. Négykézlábra ereszkedve tökéletes célpontot kínált az angoloknak. Royal verejtékben úszó arca mintha valamilyen lármás, füstös mélységből nézett volna rá. A fiú szája figyelmeztető kiáltásra nyílt. Valami elzúgott Philip füle mellett. A levelek álomszerűen susogó hangot adtak.

A zúgás egy gránátos golyójától származott.– Az isten szerelmére feküdj… – harsant fel hirtelen Royal kiáltása.A mondat vége újabb muskétadörrenésbe veszett. Philip érezte, hogy valami

a jobb lábikrájába vágódik. Égő fájdalom hasított a húsába.Egy másodperccel később kábult agya végre felfogta, hogy valami

átlyukasztotta a jobb bakancsa szárát. Az ülepére puffant, fél kezévelMonckton vállára támaszkodott. Hitetlenkedve bámulta a lyukat bakancsa

vékonyra vásott bőrén.Mintha valami nagy és fájdalmas dolog került volna a testébe a bakancs

alatt. Hirtelen újabb különös érzés torzította el az arcát. Az alsó lábszára nemcsak pokolian fájt, hanem ráadásul mintha egy fortyogó mézzel teli katlanba mártották volna…

Marhaság, gondolta Philip, hunyorgott a ködben, mely nem akart eloszlani a szeme elől. Ki hallott még forró mézről?

A golyó ütötte lyukon át valami pirosság csorgott a bakancs bőréből. Úristen, meglőttek!, gondolta valami furcsa kábulatban, mintha nem is a saját testéről lett volna szó.

Royal figyelmeztetően odakiáltott valamit, de Philip nem értette. Az előrenyomuló gránátosok dobjai egyre hangosabban dübörögtek. Szemét a csillogó vérre szegezve, Philip Monckton holttestére rogyott.

Egy-két perc múlva vaksi szemekkel bámulva tért magához. Royal az arcát pofozgatta. Egész lábfeje és alsó lábszára iszonyatosan égett. Oldalra fordította a fejét, hogy lepillantson a lábára. Látta, hogy az egész nadrágja vérben ázott azon a részen, ahol a szövet a bakancsba volt tűrve.

– Állj fel, Philip! Ha itt maradsz, vagy elfognak, vagy megölnek minket! Orvoshoz kell vinnünk téged.

– El… – nyílt öntudatlanul szóra Philip szája. – Eltaláltak.– Tudom, hogy eltaláltak! Ezért kell kijutnunk innen.– Nem tudom, hogy… fel tudok-e állni.– Próbáld meg!

– Fáradt vagyok. Rohadtul fáradt vagyok, Royal…– Nem hallod a dobokat?– A gránátosokét?– Nem, a mieinket! Visszavonulunk.– Nem megy… azt hiszem, nem megy…– Muszáj! Nem azért húztalak át a sövényen, hogy itt hagyjalak az

ellenségnek…– Rendes vagy – motyogta Philip. – Rendes vagy, Royal. De én inkább itt

maradok. Te menj csak…– Nem tudod, hogy mit beszélsz! – zihálta Royal, az arca szinte

felismerhetetlenül elhomályosult, ahogy Philip látta.– Figyelj rám! – szorította a kezét a másik arcára. – Majd én támogatlak.– Nem, hagyj…– De igen! Jönnöd kell! Figyelj! – Royal a könnyeivel küszködött

kétségbeesésében, jobbra-balra pofozgatta Philip fejét, hogy valahogyan kirángassa a sebesülés okozta letargiájából. – Az életed hátralévő részét talán valamelyik angol börtönhajón akarod tölteni, a New York-i kikötőben?

– Nem.– Mit gondolsz, milyen orvosi ellátást kapnál tőlük? Semmilyet! Nem is

törődnének a sebesüléseddel. Nyilván hagynák, hogy elüszkösödjön, hogy szétrohadjon a lábad, hát ezt akarod?

– Nem, de…– Akkor meg ne ellenkezz velem, és állj föl!Royal dühödten a hóna alá nyúlt. Philip látta, hogy Royal muskétája a földön

fekszik. Úgy látta, mintha tekergőzne, akár egy kígyó.Royal majdnem elejtette társát. Philip meggondolatlanul a jobb lábára

helyezte a súlyt, és felordított. Valahogy mégis felegyenesedett, Royal oldalról támogatta.

Philip jobb karját Royal nyakába vetette, jobb lábát térdben behajlította. Royal egyik szava hajtotta előre: „elüszkösödjön”.

Erre kell gondolnia! Csak Royalba kell kapaszkodnia!Royal nehezen kapkodta a levegőt, a földről felszedett muskétáját jobb

kezében húzta maga után. Így bicegtek el az ösvénytől a gyümölcsöskerten keresztül: Philip egy épen maradt és Royal két lábán.

Néhány perc múlva valamennyit javult a helyzet, Philip feje egy kicsit kitisztult.

De miért nem érzi egyáltalán a jobb lábát?

Izzadság csorgott le a nyakán. A moszkitók és a pilleszúnyogok összecsipkedték.

– Millió légy van itt… – motyogta Philip.– Az biztos. Na, gyerünk, kivergődünk innen…A dobok hangja Philip fülében lüktetett. Szégyellte, hogy ennyire elhagyta

magát. Felső fogsorát az alsó ajkába vágta, kikényszerítette magát a kába elcsigázottságból, ami arra ösztökélte volna, hogy újra lefeküdjék. A lármás, füstös lidércnyomásban, a dobok tompa pufogása közepette átjutottak a gyümölcsösön, utolsóként lemaradva igyekeztek a következő harcálláspontra visszavonuló menetoszlop után a vörösbe hajló alkonyi fényben. Iparkodtak, ahogy csak bírtak.

Philip egy kis idő múlva már semmit sem érzékelt a környezetéből. Patkódobogást és kerekek nyikorgását hallotta.

– Itt vannak a sebesültszállítók! – ujjongott fel Royal. – Rögtön téged is felteszünk. Hé, kocsis, megállj! – emelte föl a hangját Royal. – Sebesült!

Royal támogató karja önkéntelenül elernyedt. Philip térdre esett, aztán arccal a porba zuhant, de már nem is érezte az ütődést.

VI.

A kórházsátor poklában tért magához, de azt kívánta: bár ne így lett volna. Minden olyan volt, mintha újra átélné Brandywine-t, csak ezúttal nem Lucas Cowper rángatózott az alvadt vérrel borított deszkákon.

Rum ízét érezte a szájában. A golyóra harapott, amikor parancsolták. Halkan nyögött és megvonaglott, amikor egy láthatatlan csipesz pár ujjnyival a bokája fölött a lábikrájába mélyedt.

Azután két gömb lebegett egymás mellett a szeme előtt: egy nagy, fehér és nyirkos, meg egy másik kisebb, vörös és nedves…

– Ez szép tisztán kijött…A fehér gömb a seborvos verejtékező arca volt, a vörös pedig a horpadt

ólomgolyó, amelyet a piszkos csipesz két szára között tartott. A felcser eldobta a golyót és a műszert, és megragadta Philip vállát.

– Most tartsa magát erősen! Egy vassal kiégetjük a sebet.Mielőtt Philip kinyithatta volna a száját, a felhevített fém megérintette a

bőrét. Sikoltozni kezdett. Valaki hátulról összeszorította az álkapcsát, nehogy lenyelje a foga között tartott golyót.

Az égő hús émelyítő szaga csapta meg Philip orrát. Visszafojthatatlan hányinger tört rá. A golyó egyszeriben kipottyant a foga közül.

Durva kezek ragadták meg és szorították le a lábát. Különös módon úgy érezte, mintha az izzó vastól ismét elzsibbadt lábfeje és lábikrája valahogy megvastagodott volna. A felcser izzadt arca Philip felé fordult. A feje fölé akasztott lámpa megcsillant a rizsporozatlan haján legördülő verejtékcseppeken.

– Tiszta tépésbe pólyáljuk a sebet, és adunk magának egy mankót – mondta a seborvos. – Az egyik bajtársa odakint várja. Ő majd támogatja magát. Nem fektethetjük be ide, mert súlyosabb eseteknek kell a hely. Megértett?

A férfi elcsigázott hangján érződött, hogy nem érdekli, hogy Philip megértette-e, vagy sem.

– Adják oda neki a mankóját! – kiáltott hátra a felcser válla fölött. – Meg egy rumutalványt, hogy annyit ihasson, amennyivel csillapíthatja a fájdalmát.

– Akkor a lábam… rendesen tudok járni majd? – zihálta Philip.– Láthatta a golyót – törölte meg a seborvos a száját skarlátszín, mocskos

kötényében. – Simán kijött. Azt nem lehet tudni, hogy van-e izomsérülés.Többé nem is figyelt Philipre, mert a szomszédos asztalon egy másik

sebesült sikoltozott, amint a csontfűrész előre-hátra csikorgott. Kollégája hívására Philip orvosa is odasietett, hogy segítséget nyújtson.

Mint a ketrecéből kilökdösött barom, Philip szédülő fejjel fél lábra állt. A mankó párnázott végét a jobb hónalja alá nyomták, azután a sátor bejáratához támogatták, ahol Royal aggódva várta, az arcát alig lehetett kivenni a szürkületben pislákoló lámpafényben.

Philip nehezen lélegzett. Üggyel-bajjal lépkedett, de nem volt elviselhetetlenül kényelmetlen a helyzet. A rum, az égetővas és a feltekert tépés hatására a lába alig tűnt többnek egy érzéketlen húscsomónál.

– Gyerünk – mondta Royal, és újra a nyakába vette Philip karját. – Azt hiszem, tudom, hol van az egységünk. Jobban vagy már?

– Egy kicsit jobban, a fejemet nem számítva – ismerte be őszintén Philip. Valami alászállingózott a kezéből. – Royal! Ez a papír… ez kell ma este a dupla rumfejadaghoz…

Royal kötelességtudóan előrenyúlt, és félig le is guggolt, hogy fölvegye az utalványt. Philip a kezébe zárta a papírdarabot, mintha egy nemesfémrög vagy felbecsülhetetlen értékű drágakő lenne.

Túl kába volt ahhoz, hogy a seb esetleges elüszkösödése fölött aggódjon, vagy azon törje a fejét, mennyire fáj majd a lába, ha a tüzes vas érzéstelenítő hatása elmúlik. Kíváncsi lett volna, hogy tud-e valaha is rendesen járni, de ezen sem volt ereje komolyan elgondolkodni, és még ennek is örült.

VII.

Sötétedés után nem sokkal egy másik almáskertben pihentek sok száz másik katonával együtt, köztük jó néhány könnyebb sebesült. Philip hálás volt, hogy aznap beszüntették a harcot. Akkor sem tudott volna egyetlenegy bicegő lépést sem tenni, ha maga Washington tábornok parancsolja neki a hadbíróság terhe mellett.

Royal – Philip közelében – az oldalán feküdt. Philip a hátát egy fatörzsnek támasztva ült, jobb lábát egyenesen kinyújtotta, a talpától lábszárközépig húzódó kötés groteszk módon óriásinak hatott a gyenge fényben. Mankóját keresztben a combjára fektette.

Royal elhozta Philip dupla rumadagját, aki a kézzel faragott fa ivókupájából kortyolt egyet az italból, valahányszor a fájdalom elviselhetetlenné fokozódott. Másik kezével erőtlenül csapkodta az arcát gyötrő pilleszúnyogokat. Ez volt a legnagyobb erőfeszítés, amire képes volt.

Ahogy leszállt az éj, beszüntették a harcot. A párás sötétségben hallotta, hogy a katonák itt is, ott is halkan beszélgetnek. Kíváncsi lett volna, hogy merrefelé járhattak Royallal a délutáni tébolyult manőverezés során, de úgy vélte, hogy ez már nem fog kiderülni.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Royal fáradt, színtelen hangon beszél hozzá.

–…egyesek szerint jól elagyabugyáltuk őket. De ugyanannyian mondják azt is, hogy kiegyenlített az eredmény, mert Clinton az éjszaka leple alatt egérutat nyer a társzekereivel, és most már nem is érhetjük utol.

Philip csak egy szótlan hümmögést tudott kipréselni magából, ezzel jelezte, hogy hallotta Royal szavait.

– Azt mondják, hogy több száz olyan halottunk van, akik hőgutát kaptak.Philip megint csak mormogott valamit.Tőlük jobbra lámpás széles fénykévéje vetült a földre. Néhány hadnagyféle

meg egy magas rangú tiszt árnyéka tört lassan utat a pihenő katonák között. Philip felismerni vélte az egyik hangot, amely éppen egy kérdést tett föl, amire nem érkezett válasz.

– Wayne tábornok úr? – szólalt meg erre Royal.– Ki szólít?– Én voltam, uram.– Ki az?

A tisztek csoportja közelebb jött. Philip fölemelte a fejét, káprázó szeme előtt két példányban jelent meg a sáros Anthony Wayne.

– Rothman közlegény, uram. Úgy hallottam, hogy Washington tábornok úr felől kérdezett.

– Sehol sem találjuk.– A fiúktól hallottam, hogy már lefeküdt. Amott, az almáskert túloldalán, az

egyik fa alatt. Lafayette tábornok urat a kimerültségtől fekve találta, és betakarta magukat a köpenyével.

– Köszönöm, fiam…Wayne továbbindult, aztán tétovázva megállt, szemét Philipre szögezte.– Magát ismerem – mondta. – Kent, igaz?– Igen, uram – válaszolta Philip, de mintha mázsás súly nyomta volna le a

nyelvét.– Maga ott volt a McGellaird's-nál.– Igen, ott voltam.– Úgy látom, eltalálták az angolok.– Igen uram, de semmi… semmi komoly – erőltette a beszédet, de maga is

csak remélte, hogy igazat mond.– Jól van, igya csak azt a rumot, Kent! Mindnyájan megérdemlik. –

Jóvágású arca büszke vigyorra húzódott, arra az ördögi vigyorra, amely miatt olyan vad hírnévre tett szert. – Istenemre mondom, ez a mai nap nem Brandywine volt.

– Nem, uram – felelte Philip. – Hála az Úrnak!– A főparancsnok úrnak meghálálhatjuk alkalomadtán. Jobbulást kívánok,

Isten áldásával!Mielőtt Philip válaszolhatott volna, Wayne ellépett onnan, magas alakja

eltávolodott a két pihenő katonától a lámpát tartó tisztek nyomában.Philip behunyta a szemét, egész teste elernyedt, minden tudatos erőfeszítés

nélkül. Jobb lába megint lüktetni kezdett.Szájához emelte a kezét, megdöntötte a kupát, egy kis rum az állára csorgott,

aztán nyelvével azt is begyűjtötte.Royal felsóhajtott.– Philip? – szólalt meg azután.– He?– Jobban vagy valamivel?– Egy kicsit.– Akkor, azt hiszem, én elalszom.

– Jó – rebegte Philip alig hallhatóan.– Philip? – hallatszott egy másodpercnyi csend után.– Mm?– Webb kapitány azt mondta, hogy Washington tábornok parancsára holnap

óriási ünnepséget rendezünk az englishtowni táborban. Azt mondta, hogy igazi hadsereghez méltóan viselkedtünk, győzelmet arattunk az angol hadsereg színe-virága fölött. – Royal hangjából félreérthetetlen büszkeség áradt. – Szó szerint ezt mondta: az angol hadsereg színe-virága. Webb kapitány szerint a kezdeti nagy zavarodottság ellenére alig volt pánik. Szerintem ez jelentős részben annak a svábnak az érdeme. Talán most majd megfordul a kocka. Talán mégis legyőzzük őket…

Philip válaszul felhorkolt.

VIII.

Még egy hét sem telt el, és Philip már tudta, hogy valami nagy baj van a jobb lábával.

A katonaorvosok kétszer is átkötözték a sebet. Mindkét alkalommal megjegyezték, hogy Philipnek nagy szerencséje van, amiért megúszta a sebesültek közt pusztító fertőzést, amely üszkösödést, ezáltal kényszerű amputációt von maga után. Amikor azonban a másik orvos felszólította Philipet, hogy próbáljon a sebesült lábára állni, úgy elterült, mint egy kisbaba. Amikor újra a mankójára támaszkodott, a doktor kerülte Philip tekintetét. Philip magyarázatot kért.

– Úgy hiszem, hogy a golyó roncsolta a belső szöveteket – mondta az orvos. – Lehet, hogy egy nagyobb inat. Ha nem gyógyul be rendesen, akkor… akkor lehet, hogy nehézségei lesznek a járással.

– Meddig? – kérdezte Philip, és mintha egy jeges kéz markolta volna meg a torkát.

– Egész életére. Tudja, a mi anatómiai ismereteink eléggé korlátozottak, de… – megakadt, ahogy meglátta Philip holtsápadt arcát.

– Úgy érti, mostantól kezdve mankóra leszek kárhoztatva? – kérdezte Philip.– Nem tudom biztosan. Valley Forge-ban egy némileg hasonló esetet láttam

egy pisztolypárbaj után. Kártyázás közben szólalkoztak össze. Az az ember örökre sánta maradt.

– Uramisten! – szöktek Philip szemébe a megalázottság és a harag könnyei.

– Ugyan, ugyan! – veregette meg az orvos tettetett nyájassággal Philip vállát. – Egy előnye mindenesetre van a dolognak. Pillanatok alatt kiszuperálják magát.

– Hogy hazamenjek, és nyomorékként éljek tovább?– Megmondtam már, katona, egyelőre nem tudok teljesen biztosat mondani.– Ne haragudjon, doktor úr, de azt hiszem, hogy hazudik.A másik férfi nem válaszolt, megint lesütötte a szemét. Philip összeszorított

fogakkal kibicegett a sátorból.

IX.

Hűvös volt a júliusi este. Miután Philip felvette a postát, amely végre-valahára Jerseyn keresztül felért északra, Washington nyári táborhelyére, a Haverstraw-öbölbe, azonnal elindult a sziklapart felé.

A doktor jóslata részben helyesnek bizonyult. Tegnapelőtt óta egy-egy rövid időre félre is tette a mankót. Sebesült jobb lába többé már nem okozott komoly fájdalmat, a seb behegedt, és szemmel láthatólag csontja sem törött.

Mégis volt maradandó károsodása. A lábfeje valamivel merevebbé vált, elveszítette természet adta ruganyosságát. Philip az utolsó kötözésnél alaposan szemügyre vette a lábfejét, és úgy tűnt, mintha a harántíve valamivel laposabb lett volna.

Ma este mankóval járt. Enélkül nagyon esetlenül haladt előre, sántasága szemmel látható volt – akárcsak az a keserű, töprengő hallgatás, amelyet Royal, Gil, Webb kapitány és más ismerősei is észrevettek.

Az orvosok megerősítették, hogy véglegesen harcképtelenné vált. Az obsitoslevele már készült. Néhány rövid napon belül felmentik a szolgálat alól, és visszatérhet Bostonba. Furcsamód ez a kilátás nem sok örömmel töltötte el, noha már régóta csak erre várt.

Nem úgy képzelte azonban, hogy nyomorékként tér vissza feleségéhez és gyermekéhez.

A háta mögött, a tábortüzek körül éneklés hallatszott. Ahogy már az Englishtowntól idáig tartó fárasztó menetelés közben – amely idő alatt Philipnek megengedték, hogy az út nagy részét az egyik sebesültszállító szekéren tegye meg –, most is látható volt, hogy a katonák hangulata rohamosan javult.

Igaz, hogy elszalasztottak egy kiváló lehetőséget Clinton haderejének megsemmisítésére. Az ellenséges parancsnok most biztonságban volt New York szigetén, a Hudson-folyón csupán néhány kilométernyire innen. De az amerikaiak első ízben valóban úgy harcoltak, mint egy első osztályú hadsereg.

Még Gil is így nyilatkozott, aki a sebesültszállító kocsin kísérte barátját, hogy felvidámítsa egy kicsit. Washington, miközben várta Clinton következő hadmozdulatát, és tervezgette a magáét, gyakran és teljes nyíltsággal kifejezte büszkeségét emberei előtt.

Charles Lee tábornokról pedig, akit leváltottak a parancsnokságból, és most valamilyen fenyítő intézkedés – vélhetőleg hadbíróság – elé nézett, hallani sem lehetett azóta.

Még több bátorságot öntött az emberekbe, hogy ma reggel újabb hírek érkeztek a főhadiszállásra, amelyek délre már az egész táborban elterjedtek. A Delaware-öböl előtt ugyanis megjelentek d'Estaing gróf fregattjai és sorhajói!

Washington parancsára külön szeszfejadagot osztottak, és újabb nagyszabású ünnepséget engedélyeztek. Ahogy Royal is mondta akkor este az almáskertben, talán végre az amerikaiak mellé szegődik a szerencse…

Mindez azonban kevéssé izgatta Philipet. Végre képes volt megfeledkezni a saját sebesüléséről is meg az ebből eredő későbbi problémákról is. Feledékenységének oka az a két agyongyűrött levél volt, amelyeket azonnal előhúzott a zsebéből, amint egy félreeső helyre ért, ahol a magas sziklapart meredeken szakadt le a Hudson szélesen hömpölygő, kékesfekete vizéhez. A folyó nyugodtan folydogált, habjai ezüstösen verték vissza az első nyáresti csillagok fényét.

Philip szinte kitépte a leveleket a postai szolgálattevő kezéből, csak annyit figyelt meg, hogy az egyiket férfikéz, a másikat egy nő írta. Most ügyetlenül leereszkedett, mankóját maga mellé tette a magas fűbe, és nem tudott elfojtani egy mosolyt, ahogy bontogatni kezdte Anne levelét.

Aztán egyszeriben észrevette, amit korábban nem. Az írás kétségtelenül női kéztől eredt, de nem Anne keze vonása volt.

Feltörte a pecsétet, és egy pillanat múlva becsapott a mennykő.

X.

A levelet a szomszédasszony, Eulalie Brumple írta, és április végén keltezték. Mintha izzó parázsként égették volna a szemét a szavak, ahogy olvasni kezdte a levelet:

„… szomorú kötelességemnek tartom, hogy fájó eseményekről számoljak be…

…és amikor hazamentem, már nem volt a házban…… órák múlva aggódni kezdtem, hogy biztonságban van-e…

… egy tengerjáró úriember, az Ón ismerőse látogatott meg, aki úgy gondolja,hogy talán a nyomára tud jutni az elkövetőnek…

… úgy tűnik, hogy a legaljasabb módon elrabolták…… remélem, hogy mihamarabb megkapja levelemet, így legalább afelől

megnyugtathatom, hogy Abraham fiának lelkiismeretesen a gondját viselem, amíg a helyzet valahogyan megoldódik…”

Az egyik szót mintha tüzes vassal égették volna Philip agyába, remegve olvasta újra: „…elrabolták”

XI.

A második levél május tizedikén kelt Will Caleb kapitány tollából. Ebből kiderült a borzalmas történet többi része.

A Fidelity fedélzetén tett utazásából visszatérve – melynek során értékes angol zsákmányra tett szert –, Caleb felfedezte, hogy a Malachi Rackham parancsnoksága alatt álló másik hajó, a Gull eltűnt a bostoni kikötőből. Még Caleb némileg körülményes fogalmazása – amely talán azt jelezte, mennyire nehezére esett megírni a levelet – sem rejthette el a kapitány haragját.

A gazember szinten zsákmányolt egy hajót a carolinai partok előtt. Hogy elárvereztesse, az amerikai kikötők helyett a Leeward-szigetek felé hajózott, azzal a kifejezett szándékkal, hogy a jog szerinti tulajdonosokat kiforgassa a nekik járó részből, ebben bizonyos vagyok.

Április hónap végén – és attól félek, hogy a legaljasabb céltól vezérelve – Bostonba érkezvén, nem maradt sokáig a kikötőben.

Először csak annyi hírt kaptam felőle, hogy valamilyen ismeretlen irányba vitorlázott. Azután a titkos tengerészeti hírhálózat révén, amely az idegen zsarnok hadseregének jelenléte dacára is működik, megtudtam, hogy a nevezett irány nem volt más, mint New York kikötője, ahol Rackham azt tervezte, hogy eddigi csalárdságát tetézve megsokszorozza a jogtalanul szerzett hasznot azáltal, hogy a Gull-t egy ottani torynak adja el, azazhogy el akart adni egy olyan holmit, amelyet nem birtokolt, és az eladásához semminemű joga nem volt.

De hogy elébe ne vágjak a dolgoknak, mindjárt elmagyarázom, hogy miért beszélek mindegyre múlt időben Rackhammel kapcsolatban. Amint a Gull hirtelen távozásáról értesültem, haladéktalanul Cambridge-be siettem, hogy az Ón igen tisztelt feleségét erről a szomorú fejleményről értesítsem, remélve, hogy csalódását saját örömteli híreimmel ellensúlyozhatom, azzal tudniillik, hogy a

Fidelity parancsnokaként elfogtam egy angol kereskedőhajót, amelynek eladása révén az Önök befektetett tőkéje körülbelül az ezerszeresére gyarapodott, ami elég csinos összeg…

Ahogy Philip kapkodva olvasta a levelet, a legcsekélyebb örömöt sem érezte afölött, ami szívesen várt hír lehetett volna: egész kis vagyonra tett szert. Mindez mit sem számított, mert már sejtette, hogy mi áll a levél további részében.

Cambridge-ben a kedves jó Mrs. Brumple-től hallottam a rettenetes történetet az Ón drága feleségének meghökkentő eltűnéséről, amit magam is zűrzavarosnak és érthetetlennek találtam mind a mai napig amikor is újabb híreket kaptam New Yorkból.

A híreket egy holland zászló alatt közlekedő, semleges hajó hozta, amely a múlt héten az imént említett kikötőben járt. A Gull valóban be is futott volt oda, azonban igen rejtélyes körülmények között.

A hajó az első tiszt parancsnoksága alatt állt. Rackham a fickót is beavatta a tervébe. Maga a kapitány Boston és a hajó úti célja között a tengerbe veszett, és vele együtt, sajnálattal kell közölnöm, egy ismeretlen személyazonossága massachusettsi asszony is a vízbe esett, akit Rackham az elindulását megelőző éjjel a fedélzetre hozatott.

Nyilvánvalóan dulakodásra került sor, mivel Rackham saját kajütjéből kiesve mindketten a halálukat lelték. A kajütben vérnyomokat találtak, és az egyik ablak ki volt törve. Egész New York erről az esetről beszél, és a hollandusok mindenről részletesen beszámoltak.

– Uramisten! – mondta Philip sebzett hangon. – Jóságos úristen! – Valósággal kényszerítette magát, hogy elolvassa a továbbiakat.

Így aztán egy elég cifra história kezdett összeállni, amelyet őszintén szólva, magam sem sejtettem, sőt még csak meg sem fordult a fejemben, amíg eszembe nem jutott Mrs. Brumple különös elbeszélése, valamint néhány más dolog, ti. ennek a pokolra való Rackhamnek az ízléstelen és vakmerő érdeklődése Mrs. Kent iránt.

Minden erőmmel azon leszek, hogy kiderítsem, hogy a Rackham útitársának személyazonosságát illető gyanúm megalapozott-e, avagy – remélhetőleg – az események rémítő egybeesése csupán. Sokáig vívódtam magamban, hogy értesítsem-e Önt a fent leírtakról. Minthogy azonban Mrs. Brumple-től később

megtudtam, hogy sürgős levelet írt Önnek felesége távollétéről, mégis helyesebbnek láttam megtenni ezt a lépést.

Bízom abban, hogy az Isteni Gondviselés jóvoltából minden aggodalmunk alaptalannak bizonyul majd, és fény derül arra, hogy a Rackhammel együtt eltűnt személy valaki más…

A többit már nem bírta elolvasni. Will Caleb kapitány reményei hiábavalóak voltak. Philip sötét, halálos bizonyossággal érezte ezt; éppolyan biztosan tudta, mint ahogy reszketve ott állt a kemény sziklafal peremén.

Végül tekintete visszatévedt az egyik bekezdésre.Caleb azt írta, április végén.Azután, hogy Philip eldöntötte: a táborban marad.Átkozta magát meg az idióta kötelességtudatát. Átkozta Henry Knoxot és

Washingtont, legfőképpen ezt az egész háborút.Egy világító bogár sápadt aranyfénye pislákolt a folyó feletti szélben

hullámzó fű közt. Mit tehet most?Semmit. Túl késő…– Anne! – kiáltotta Philip. Föntről nézve alakja kicsiny sötét folt volt a

sziklafal peremén. A néma erdők a Hudson távoli túlpartjáról őrjöngve visszhangozták a kiáltást.

Anne, Anne, Anne…Egy őrszem futva közeledett, muskétáját készenlétben tartva, hogy

megtudja, ki sikoltozik ilyen tébolyult módjára a júliusi éjben.

XII.

– Részben én is felelősnek érzem magam – mondta Henry Knox erőtlen hangon. Philip élőhalottként sántikált Knox szállására. Elviselhetetlennek érezte a magányt, beszélnie kellett valakivel. Meg kellett osztania a fájdalmát valakivel…

Vagy talán a bűntudatát akarta megosztani?Erre a gondolatra elszégyellte magát. A bűntudat jól láthatóan kiült Henry

Knox arcára.Philip erőt vett magán, és megrázta a fejét.– Nem, Henry, nem kell hibáztatnod magadat. Az utolsó szóig igazad volt

Valley Forge-ban. Senki sem kényszerített, hogy maradjak, és meglövessem magam az angolokkal. De…

Ahogy megszületett benne az elhatározás, azonnal kimondta.

–… nem várom meg az obsitospapírt. Azonnal hazamegyek.– Jól van. Teljesen megértelek. Van, aki vigyázzon a fiadra, amíg hazaérsz?– Mrs. Brumple, az az asszony, aki ezt a levelet írta – húzta elő Philip az

első levelet, a mankóján egyensúlyozva. – Teljesen Abrahamnek szentelheti a figyelmét, hiszen… – vonaglott meg a szája –… hiszen nincs kit eltemetni.

Knox csendes szomorúsággal ráncolta meg a homlokát.Philip az új bakancsot bámulta a jobb lábán, amely nagyobb méretű volt,

hogy a kötés is aláférjen.– Egyszer találkoztam dr. Franklinnel Philadelphiában – folytatta Philip

szinte olyan elhaló hangon, mint valami öregember. – Elmesélt nekem egy történetet kisfiúkorából. Hogy miként vett egy filléres bádogsípot, nem tudván, hogy milyen csekély érték, és túl sokat fizetett a játékért. Elmesélte, hogy attól fogva mindig mindent eszerint mérlegelt – vajon nem fizet-e túl sokat a sípért?

Hirtelen megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyek Philip arcán.– Anne meghalt. Tudom, hogy az a gazfickó a hajójára hurcolta. Biztosan

úgy halt meg, hogy menekülni próbált tőle, ez jellemző volna Anne-re. Tudom, hogy maradnom kellett. Tudom, hogy mindannyiunknak harcolnunk kellett a hazáért, ha meg akarjuk tartani. De ez az ár túl magas, Henry! Ez a síp túl drága nekem… Istenem… Annie…

Philip nem törődött vele, hogy ez nem illik egy férfihoz, eltakarta az arcát, és sírt.

Henry Knox továbbra is némán, szerencsétlenül bámult Philipre.– Tudom, hogy amit mondok, az nagyon sovány vigasz a sebesülésedért és a

gyászodért – szólalt meg végül Knox. – De, ahogy Paine írta abban a híres röpiratában, minden, ami értékes… ami becses… az végül nagy árat köv…

– Egy szót sem akarok hallani többet, Henry! – mondta Philip, és visszanyelve könnyeit, gyűlölködve bámult Knoxra.

– Ne téveszd szem elől a célt, Philip! Hiszen te magad mondtad: ha megnyerjük ezt háborút, megszerezzük a szabad…

– Igen, igen, az isten verje meg, nagyon is jól tudom, hogy mit szerzünk meg! De te közben nem veszítetted el az asszonyt, akit szeretsz!

Harmadik fejezetA SAUNI KÉM

I.

Alacsonyan járt már a nap, sugarai tűzbe borították a folyó nagy kanyarulatát, amely nyugat felől körbekerülte a földdarabot, ahol az amerikai zászló lobogott az ötszögletű erőd fölött. Az erődöt vastag farönkökből emelték, a szárazföld felé néző oldalain kővel és téglával erősítették meg. Az erődtől keletre kereskedők épületei, néhány kalyiba és egy kis hajóépítő műhely települt elszórtan a folyó mellé. A férfi a júniusi nedves levegő párafüggönyén át látta meg mindezt, amint a Coal Hill oldalán leereszkedett, mint valami élőhalott.

Szarvasbőr inge és nadrágja csupa kosz és szakadás volt. Bal felsőkarját szorosan az ingéből tépett csíkokba pólyálta. Két másik helyen is hasonló tépés borította a karját: a csuklójánál és a könyöke alatt. Mindhárom kötést és a csupasz bőrt alattuk és felettük por és ráalvadt vér mocskolta be.

A szőke férfi szemében különös, már-már rögeszmés konokság tükröződött, ahogy végigsántikált az úton a kora esti szürkületben. Kentucky-puskája tusát a porban vonszolta maga után. Többnyire vadászkülsejű férfiakat látott, de néhány asszony is mutatkozott a környéken. A hőség ellenére egypáran szőrkucsmát viseltek, amelyről hátul mosómedvefarok csüngött alá. Egyik-másik férfi olyan sötét bőrű volt, hogy bizonyára némi fekete vagy indián vér is csörgedezett az ereikben. Szinte kivétel nélkül jól megbámulták az idegent. Többen ujjukkal mutogatva hívták fel egymás figyelmét a vánszorgó alakra.

A férfi csak ment tovább azzal az alvajáró tartással és tekintettel. Ahogy elhaladt a fogadó egyemeletes épülete előtt, a látvány az árnyékos verandán lebzselők torkára forrasztotta a szót. A férfi szemlátomást mit sem hallott a vízparti település lármájából: a hajóépítő műhely puffanásaiból és pörölycsattogásából, a Dunmore-erőd reggeli dobpergéséből, a háta mögött haladó, csillogó széndarabokkal roskadásig megrakott szekér kerékcsikorgásából.

Ahogy a szekér elzörgött mellette, a férfi feltekintett. A kocsis rögtön kényelmetlenül kezdte érezni magát, mert az idegen szemében valami furcsa láz vagy talán éhség vagy valami más égett.

– George Clark itt van? – kérdezte az idegen.

A kocsis megrántotta a gyeplőt, megállította a lovakat.– George Clark a kentuckyi polgárőrségtől?– Ő.– A dereglyéi ott vannak kikötve. Amott, e! – mutatott a kocsis a durván

ácsolt épületek között a Monongahela partjához húzott öt csónakra.– Nem a dereglyéket kérdeztem, hanem hogy ő hol van – szólt az égő szemű

férfi, és puskájára támaszkodva megtántorodott. A kocsis rémülten nyelt egyet.– Próbálja meg a Semple-kocsmában! – válaszolta.– Az merre van?– Arra egyenest.A komor alak erre nem szólt semmit, még egy köszönömöt se, csak

botorkált tovább. A kocsis megtörölte a száját, és megcsóválta a fejét.Judson jól látta ezt, de fütyült arra, hogy ki mit gondol róla. Egyetlen célja

az volt, hogy útja végére érjen, és ott megálljon. Talán már nem tart sokáig. Csak még egypár lépés…

Úristen! Csak legalább egy korty rummal olthatná a szomját! Csak egyetlen pohárral, hogy csökkentse a benne uralkodó nyomást, hogy megnedvesítse kiszáradt, égő torkát…

Amióta azon az éjszakán napnyugtától hajnalig tartó küzdelemben öt farkas életét oltotta ki, és úgy virradt rá a másnap, hogy félig eleven volt, félig holt, semmire nem vágyott annyira, mint egy jó pohár italra. Az enyhítette volna a fájdalmát; csillapíthatta volna a gyötrelmet, amelyet minden egyes lépés okozott. De a szükség rákényszerítette, hogy enélkül menjen tovább, és lökte-vonszolta magát a két folyó találkozásához. Az ügyetlenül bekötözött sebek fájdalma társául szegődött az úton.

Most, hogy a Semple-kocsma ajtaja felé támolygott, a gondolatai összezavarodtak. Miért is jött ide? Italért?

Nem, nem azért…Szédült fejjel megint előre-hátra dülöngélt. Öklét a szemére szorította, és

szétterpesztett lábbal megállt, amíg elmúlt a roham.Megnyalta keményre száradt, kicserepesedett felső ajkát. Néhányat

pislogott, aztán észrevette, hogy valaki figyeli.A másik férfi elmosódott alakja az épület sarkánál ült a gyorsan sűrűsödő

esti félhomályban. Hosszú rojtos szarvasbőr ruhát viselt és nyersbőr mokaszint. Egy angol dragonyospisztoly és vadászkés volt az övébe tűzve. Az arcát teljesen árnyék fedte. A hanyatló nap a háta mögött volt, széles karimájú pionírkalapja még inkább elrejtette vonásait.

A fickó furcsamód nem nagyon zavartatta magát, hogy Judson épp az orra előtt fordul fel.

Nem mintha Judson Fletcher emberbaráti érzelmeket várt volna a pittsburghiektől. Tudta, hogy ehhez túl mocskos és visszataszító látványt nyújt.

Ahogy azonban kissé kitisztult az elméje, feltűnt neki a férfi merev mozdulatlansága. Ez teljesen elütött a többiek viselkedésétől, akikkel a településre besétálva eddig szembetalálkozott.

A néhány pillanat alatt, amíg az ülő férfival bámulták egymást, Judson még egy különös vonást felfedezett. A férfi mellén keresztbe fonta karját, és két kezét az oldalához szorítva szinte elrejtette.

Judson vizslató tekintete felingerelte a fickót. Felugrott, és eltűnt a ház mögött. De nem elég gyorsan ahhoz, hogy Judson ne vette volna észre a kézhátán, hogy vagy egy rendkívül barnára sült fehér emberé, vagy természettől fogva ilyen sötét…

Igaz, a városkában már látott egypár hasonló alakot. Arra gondolt, hogy talán félvérek is bemerészkedhetnek Pittsburghbe, feltéve, ha kinyilvánították az amerikaiak iránti hűségüket.

Judson végül arra jutott, hogy a különös bámészkodó biztosan egy indián lehetett. A gondolkodástól kissé az agya is kitisztult, úgyhogy továbbvánszorgott a kocsma bejárata felé, és belökte az ajtót.

Fülét fülsiketítő lárma csapta meg; az olajospapírral borított ablakokon beszűrődő vöröses, alkonyi fényben maszatos foltoknak látszottak az arcok. Amikor belépett, minden szem feléje fordult. A beszélgetés zaja kissé alábbhagyott.

A pult mellett, a falra akasztott szarvasagancs árnyékában a csaposlegény egy söröshordóból habzó barna sört töltött a korsókba. Judson a helyiség túloldaláról is jól érezte a sör szagát, a nyelve forogni kezdett tőle a szájában.

A kocsma képe hirtelen megbillent, és eltorzult Judson szeme előtt. Megint alig tudott talpon maradni. Körbekémlelt, de nem találta az arcot, amelyet keresett.

Az asztalok között előretámolygott. Orrát megütötte a vadpecsenye, a hal, a kukoricamálé meg a falatozó vadászok, kocsisok és hajósemberek izzadságának szaga. Látta, ahogy az emberek a fejüket vakargatják, hallotta, hogy rémisztő külsejéről pusmognak, de ügyet sem vetett rájuk. Botladozó léptei közben kétféle indulat kavargott benne.

A csalódás, hogy a barátját nem találta itt, és a düh, amiért majd elepedt a szomjúságtól, ahogy beszívta a rum és a sör szagát.

Ahogy elcsigázott testét előrevonszolta, mintha ködfüggöny örvénylett-kavargott volna előtte, a ködön túl pedig fél tucat durva öltözetű férfit látott, akik különös érdeklődéssel figyelték őt az ablak melletti asztaluktól. A férfiak elmélyülten hajoltak egy térkép fölé. Ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy Judson nagyjából éppen feléjük tart, egyikük gyorsan összehajtogatta, és zsírfoltos ingébe csúsztatta a térképet. Gyanakvó tekintete Judson agyonsebzett karjára siklott, azután ismét Judson arcán állapodott meg.

Judson elhaladt egy asztal mellett, amely körül három, háziszőttes inget viselő, lármás férfi ücsörgött. Az egyikük pityókás kedvében megragadta Judson puskáját.

– Hé, idegen! Honnan jössz? Úgy nézel ki, mint aki összeakaszkodott egy…Judson olyan vadul rántotta el a puskáját, hogy a részeg fickó kis híján

leperdült a székről. Kapatos arca tüstént kijózanodott, akárcsak az ivócimboráié, ahogy Judson rájuk meredt.

– Maguk Clark őrnaggyal vannak? – kérdezte Judson rekedt hangon.A három közül csak egynek volt bátorsága a parázsló kék szempárba nézni.– Clark ezredest gondolja? Mer most ez a rangja.– Értem. Akkor vele vannak, vagy sem?– Nem, mink nem. De azok a pasasok igen. – Hüvelykujjával a térképolvasó

társaság felé bökött, akik csendben ülve figyelték a párbeszédet.Judson vonásai láttán egy kicsit mintha ellenségesen méregették volna.– Kösz! – mormogta Judson, és továbbcsoszogott. A fickó, aki az előbb

elkapta a puskáját, nagyot nyelt, oldalról Judson arcára sandított, és jó hangosan újabb rumért kurjantott.

Judson megállt a hat férfi asztala mellett, és a füstbe hunyorgott.– Nem látta valamelyikük Clark ezredest? – kérdezte.– De – válaszolta kurtán a férfi, aki az előbb eltette a térképet. – Éppen az

utánpótlásért ment.Judsonnak nem nagyon tetszett a válasz hangneme, de leplezte érzelmeit.– Mikor jön vissza?– Egy idő múlva. Valami dolga van az ezredessel?– Úgy van.– Várja magát?– A többit vele akarom megbeszélni – válaszolta Judson. A fickó megvonta

a vállát. Egyikük sem kínálta hellyel Judsont.Azt tudta, hogy nincs joga haragudni George embereire. Hiszen honnan

tudhatták volna, hogy nem valami toryval van-e dolguk, aki azért jött, hogy a

hírneves pionír után kémkedjen? A visszautasítás mégis elkeserítette. Dühében majdnem elkáromkodta magát.

De aztán idejében eszébe jutott, hogy milyen céllal jött ide. Erőt vett magán, elbotorkált a hat meredten figyelő szempár közeléből, és a fal mellett egy kis üres asztalhoz telepedett.

Kimondhatatlanul jólesett kinyújtóztatnia a lábát a kemény faszéken. A csaposlegény utat tört magának az asztalok között, és Judsonhoz sietett.

– Parancsol, uram?– Én… csak várom a…Judson elakadt. A fájdalom, a kimerültség, az aggodalom, hogy milyen

fogadtatásra számíthat George-tól és az ablaknál ülő hat férfi hűvös gyanakvása egyesült erővel egy pillanat alatt meglazította a gyeplőt, amelyet addig oly szorosan tartott magán, amikor sok-sok mérföldön át Pittsburgh felé kínlódott.

– Kire vár, uram? – próbált udvariaskodni a legény. – Talán egy barátjára?– Pontosan arra – halászott elő Judson néhány pénzdarabot a zsebéből.

Valami sivárság jelent meg kék szemében, ahogy befejezte a mondatot. – A barátomra, akit ott dugdosnak valamelyik hordócskában. Hozzon egy rumot!

– De csak egyet! – tette még hozzá, ahogy a fiú elindult.A csapos értetlenül visszanézett a megjegyzés hallatán. Judson látta, hogy

azok hatan az ablak mellett felemelt korsóik mögött összesúgnak.Az ördögbe is!, gondolta Judson. Ha ezek isznak, akkor nyilván én is ihatok

egy kortyot.Szüksége volt arra a rumra. Hogy felengedjen egy kicsit. Hogy egy kicsit

fesztelenebbül viselkedhessék, amikor sor kerül rá, hogy megmagyarázza George-nak, miért ilyen későn csatlakozik hozzá. A csaposlegény hamarosan visszatért, Judson fizetett, aztán két kézzel megmarkolta az ütött-kopott ónkupát, felemelte és meghúzta.

Na, így már jobb! A foga már a legelső korty után sem vacogott annyira. A második után meg annál is kevésbé.

Az utolsó napsugár az ablakon át a hat férfira vetült, akik még mindig halkan beszélgettek az ismét kiteregetett térkép fölött. Az egyikük a térképre bökött nyúzókése hegyével, amely szikrázva verte vissza a lámpafényt…

Judson megrökönyödve azon kapta magát, hogy a kupa tartalma eltűnt anélkül, hogy észrevette volna.

George pedig még mindig sehol.Viszont isteni érzés volt kinyújtóztatni a lábát. Erezte, hogy a rum

elzsongítja a fájdalmas sóvárgást és a rossz előérzetet. A csapszékben mintha

megnőtt volna a zaj, és sűrűsödött volna a füst. Most, hogy odakint teljesen besötétedett, újabb lámpákat gyújtottak. Judson bedöntött még egy rumot, és ez még az elsőnél is jobban esett.

A hangulata rohamosan javult. Lassanként meggyőzte magát, hogy oda kéne mennie George gyanakvó barátaihoz, felfedni magát és tisztázni jövetele célját. Az kétségtelenül nem szolgált az előnyére, hogy egyből hátat fordítottak neki. De hát, az ördögbe is, ő is van olyan fontos George számára, mint akármelyikük!

Igen, újra beszél velük, el is határozta magát. Ha pedig nem hallgatnak rá, azt megbánják…

– Hé, fiú!– Igen, uram? – ugrott a fiú a kurjantásra.– Még egy rumot… és vigyen egy rundot annak a savanyú társaságnak is az

ablaknál!Azok hatan döbbent meglepődéssel néztek egymásra. Nem tudták mire

vélni, hogy valaki ilyen pimaszul a dolgukba avatkozik. Judson pompásan mulatott ezen, úgy érezte, mintha kicserélték volna, és a széken hátradőlve hahotára fakadt.

Amikor a fiú visszatért a tálcára rakott italokkal, Judson köszönetet mormolt, néhány pénzdarabot vetett a tálcára, és megtoldotta egy kis borravalóval. Aztán felemelte a saját teli kupáját, és szelíden meglökte vele a fiút.

– Tessék, tegye a dolgát! Szolgálja ki Clark ezredes hadnagyait! De ne várja, hogy viszonozzák a szívességet! Úgy látszik, fogalmuk sincs a virginiai jó modorról.

Az ablak melletti asztaltól egy haragos tekintet villant Judson felé, aki válaszul gunyoros köszöntésre emelte a kupáját. Egy másik határlakó vérbe borult arccal felemelkedett, de másik kettő visszanyomta a székébe, mert látták, hogy Judson mosolyog. Igaz, hogy spiccesen pimasz mosoly volt, de mégiscsak mosoly.

Viselkedése láttán a többi közelben ülő is kezdett értetlen megjegyzésekre fakadni. Judson még magasabbra emelte a kupáját, folytatva a pohárköszöntőt utánzó némajátékot, amikor egy hangot hallott az ablak melletti asztaltól. Nem látta, hogy ki beszél, mert a csapos pont eltakarta a rálátást. A szavakat azonban tisztán hallotta.

–… egy közönséges részeg fickó, és kész. Emiatt nem érdemes vitatkozni…

Judson úgy megszorította a kupa fogóját, hogy az ujjai elfehéredtek. A vér az arcába szökött, lecsapta a kupát az asztalra, hogy felugorjék. Ebben a pillanatban észrevette az ajtó felé forduló fejeket. A füstön át lángvörös hajfürtöket pillantott meg.

George Clark arcán előbb a meglepődés látszott, aztán egy pillanatra zavarodottság tükröződött rajta, azután csalódottság. Végezetül pedig undor.

George azt látta, hogy Judson félig felemelkedik a székében, kezében rumoskorsó. Szomorúan szemrehányó tekintetét Judsonra függesztette. Az arca elsápadt.

Judson elengedte a kupát, nem is figyelte, hogy az asztal szélére teszi. A kupa felbillent, csörömpölve a földre borult, tartalma hatalmas tócsában szétfröccsent.

Megpróbált kikecmeregni az asztal és a szék közül. Az ital jobban a fejébe szállt, mint gondolta. A nedves padlón elcsúszott, és négykézlábra esett, a puskája melléje vágódott. A barátja nevét kiáltotta, de csak valami artikulálatlan vakkantás jött ki a száján.

Az emberek nevettek. Megvetően és hangosan nevettek.Judson halántéka az érverés ütemére lüktetett. Arcát elöntötte a forróság. A

puska után kotorászott, feltápászkodott, készen arra, hogy kihívja a gúnyolódókat…

De túl sokan voltak. Hahotára tátott, röhögő szájak vették körül. Döbbent zavarodottsággal látta viselkedésének szörnyű következményeit…

A Semple-kocsma ajtajában nem állt már senki. George Clark látta őt inni, és kisétált.

II.

A telihold mintha dicsfényt vont volna George feje köré, ahogy egyre távolodott a kocsmától. Judson vagy fél perccel azután ért az ajtóhoz, hogy a barátja távozott, és ha nincs ez az ezüstös fény, el is veszítette volna őt szem elől a sötétségben. George gyors ütemben lépkedett a csónakkikötő irányába.

Ahogy Judson nekiiramodott a kocsmaudvaron, kiáltásokat és felboruló székek hangját hallotta a háta mögül, de nem sokat törődött George barátaival, akik nyilván úgy vélték, hogy fenyegetést jelent a parancsnokukra nézve. Csak arra a lenéző pillantásra gondolt, amelyet George vetett felé, mielőtt megfordult és kisétált a kocsmából.

Szemét az öklével nyomkodva viaskodott a rumgőzös szédüléssel, még egy pillanatra látta az egyre távolodó alakot, azután George az egyik kereskedőlerakat rönkfalán túl az árnyékba veszett.

Judson kétségbeesetten futni kezdett.Elrohant a sötét raktárépület előtt, végig a fal mentén, ahol a barátját szem

elől tévesztette. Az épület hátsó falánál zihálva megtorpant, mert hegedűcincogást hallott valahol maga előtt.

Hátratekintve meglátta George barátait, mind a hatot, akik a kocsma bejáratán kiömlő fényben csoportosultak. Az árnyékban maradt, amíg rövid, hangos vitatkozás után öten visszamentek a kocsmába. Nyilván a vészmadarak maradtak alul a vitában. A hatodik azonban egyenesen az ő irányába indult.

Kapkodva szedte a levegőt, ahogy a raktár háta mögé kúszott. Egy mély keréknyomba lépve elveszítette az egyensúlyát, és csaknem hanyatt esett. Szitkozódva támasztotta puskája tusát a keréknyomba, miközben a vízpartot fürkészte, hátha barátja nyomára bukkan.

Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor meglátta George alakját a kikötött dereglyén gyújtott lámpák sápadtan pislákoló fényében.

Öt folyami bárka volt a kikötőhídhoz kötve, három az egyik oldalon, kettő a másikon. Mindegyik úgy húsz méter hosszú és hat méter széles, elöl-hátul szögletes végű. A palánkdeszkák fölött, amelyek jó egy méterre emelkedtek a holdsütötte víz fölé, falak és tetők takarták el majdnem az egész fedélzetet. Mindegyik dereglye tatjánál nagy, fából való kormánylapát ringatózott jobbra-balra.

Négy bárkáról lámpafény szűrődött ki az oldalablakokon és a felcsapható tetőablakon. Csak a hármas sorban leghátul lebegő bárka volt teljesen sötét. A többiekről különféle zajok hallatszottak ki: az iménti hegedűcincogás, beszédfoszlányok, bárányok bégetése, tehénbőgés. A fedélzet nyitott részén az egyik dereglyéről egy robusztus bika szarvain csillant meg a holdfény.

Judson azonban George Clarkra összpontosította a figyelmét, aki a kikötőhíd végéhez közel gyors léptekkel előre-hátra járkált, időről időre megállt, és a hold felé emelte a fejét. Judson tétovázott, hogy kilépjen-e a védelmet nyújtó árnyékból, ahonnét figyelt. George testtartása és léptei szemmel láthatóan mutatták, hogy milyen dühösen reagált arra, hogy őt inni látta.

Szabad keze fejével letörölte az izzadságot a homlokáról. Csak két út között választhatott: vagy eloson és elrejtőzik, amíg a barátja útnak indul lefelé az Ohión, vagy elé áll, és megpróbálja megmagyarázni a körülményeket, amelyek arra késztették, hogy megszegje a fogadalmát. Miután Judson átgondolta a

hosszú utat, amelyet megtett – a rettenetes küzdelmet a farkasokkal, a gyötrelmes vánszorgást Pittsburgh felé –, belátta, hogy valójában nincs más választása, mint az utóbbi.

– George?George villámgyorsan megfordult, és közben a gyakorlott katona tartásában

védekezően lekuporodott. Egyik kezével lenyúlt a csizmaszárba dugott hosszú késhez. Judson ismét a nevét kiáltotta, és kilépett a holdfénybe, hogy a vörös hajú határlakó felismerhesse.

George Clark ruganyos karja lehanyatlott. Judson legnagyobb megdöbbenésére női hangok és gyerekkacagás hallatszott arról a dereglyéről, ahol valaki a hegedűt nyúzta, hogy egy tüzes virginiai táncdallamot csiholjon ki belőle. Judson szíve vadul kalapált, ahogy elindult a kikötőhíd végére, ahol George várta őt, ösztövér, szinte pengevékony alakja holdfényben fürdött.

Soha nem érzett még egypár lépésnyi távolságot ilyen hosszúnak. A keze zsibbadtan reszketett. Elkeseredve érezte meg saját magán az árulkodó rumbűzt. Az agyát azonban már kijózanította a megrázkódtatás és a kétségbeesés.

George kissé elfordította a fejét, ahogy Judson közeledett. A holdfény megvilágította sovány arcát. Judson megremegett, ahogy meglátta barátján a fagyos elzárkózás kifejezését, és hirtelen ismét megkívánta az italt.

Egylépésnyi közelségben megállt. Az egyik dereglyéről sertések csípős szagát sodorta orrába a szél. Egy másikon hirtelen felsírt egy kisgyerek. Nyomában egy asszony vigasztaló, gyengéd dünnyögése hallatszott. Ismét másik dereglyén eloltották a lámpákat, és hangos csattanással belülről lehúzták a tetőablakot.

Judson beszélni akart, de nem jött szó a szájára. Valami éjszakai madár húzott el alacsonyan a Monongahela tükre fölött, szárnyán a hold ezüstje csillant. Egy röpke pillanatra a madár fénylő pontként ragyogott a túlparti fák előterében, azután röptét elnyelte a sötétség.

– Már nem vártalak, Judson – mondta George hűvösen. – Azok után, hogy nem jöttél el Williamsburgbe…

– Nem tehettem róla. – Úristen, milyen ostobának hallotta a saját hangját! – Meglőttek. Nem volt súlyos a seb, de amíg talpra nem álltam, addig nem vághattam neki. Azután utánad jöttem…

– Egyedül?– Igen. Voltak nehézségeim, de rendben eljutottam ide. Olyan gyorsan

haladtam, amilyen gyorsan csak bírtam, mert attól féltem, hogy már útnak indultál…

– Úgy volt, de fölfelé a folyón késedelmet szenvedtünk Redstone-nál. Nem számítottam rá, hogy húsz családot hozok magammal, akik úgy döntöttek, hogy a veszélyekkel együtt is vállalják az utat Kentucky-ba. – A dereglyékre mutatott. – Egy kis időbe tellett, amíg bepakolták a cókmókjukat.

– Húsz családot tudsz szállítani ezen az öt bárkán?– Igen, és az összes emberemet is. Ezek a bárkák nagyon tágasak. Meg aztán

csak százötvenet tudtam toborozni. Még ennyit is csak nagy nehezen találtam. Ez volt a késedelem másik oka.

– Láttam néhány emberedet a kocsmában – mondta Judson. – Ittak – toldotta meg egy szóval, és ezzel rögtön a tárgyra is tért.

George Clark hosszan, szinte bánatosan felsóhajtott.– Ha ezt a megjegyzést mentségnek szántad mindarra, amit a kocsmában

láttam, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. Azokban az emberekben itallal a kezükben is meg lehet bízni.

– Arra célzol, hogy bennem nem lehet?– Arra célzok, hogy a szavadat adtad nekem. Csakis ezzel a feltétellel

fogadtam el a jelentkezésedet.– Úristen, milyen iszonytató utat tettem meg! – fakadt ki Judson.– Látom, eléggé meg is viselt – mutatott George az elmocskolódott

kötésekre.– Hát akkor nincs jogom egy korty rumra?– Erre magadnak kell válaszolnod – vágott vissza George. – Te adtad a

szavadat. Úgy látom, Judson, hogy hiába jöttél Pittsburghbe.– Hiába? – kiáltotta Judson döbbent hitetlenkedéssel, egy pillanatig

szótlanul állt. – Te szenteskedő, gőgös rohadék! – tört ki belőle azután.– Nincs is elég embered, és még van képed elzavarni engem egyetlen pohár

ital miatt?– Hány pohár? – villant George fakó szeme a holdfényben.– Jó, nem egy volt, de nem is sokkal több. Figyelj rám, George…– Már Virginiában is megmondtam neked – szakította félbe türelmetlenül a

másik –, hogy komoly katonai feladatot hajtunk végre az Ohiónál. Ahová mi megyünk, ott minden egyes ember biztonsága az összes többitől függ. Én a magam részéről mindegyikükért felelős vagyok, ezért olyan emberekre van szükségem, akikben megbízhatom, hogy nem hagyja el őket az erejük, ha nehézségeik adódnak. Ezt akkor is tudtad, amikor szeszt rendeltél Semple-nél. Nem a puritánkodás, hanem a gyakorlatiasság beszél belőlem. Elhiheted, hogy nem minden újoncot fogadtam fel, aki az elmúlt hónapokban jelentkezett, és…

George arca hirtelen elszomorodott. Elfordította a fejét, hogy ne árulja el az érzelmeit.

–… és bármennyire szeretném is, nem fogadlak fel téged sem.Judson az első pillanatban azt sem tudta, hogy nevessen elképedésében,

vagy térdre vesse magát, és úgy könyörögjön George-nak. Azután lassanként megértette, hogy végérvényesen elutasították. Megértette, hogy mennyire elmélyült a szakadék, amely gyermekkori jó barátjától elválasztotta. Erezte, hogy egyszeriben megfosztották minden reményétől, amit attól a naptól fogva dédelgetett magában, hogy George és ő kilovagoltak a Williamsburg melletti erdőbe, reszkető kézzel elsütötte a Kentucky-puskát, és megesküdött, hogy…

Egy pillanatig talán Angus Flecher sovány, naptól és széltől cserzett arcát látta George Clark helyett. Angus a fejét rázta. Kiütközik a ördög vére…

Már kezdte előhúzni a feketébe kötött kicsi Újszövetséget a vadászinge mellső zsebéből, készen arra, hogy a gyötrő szellemarchoz vágja, de ekkor eltűnt a látomás. Csak George szigorú, elítélő tekintete maradt.

A hegedű elnémult. A birkák bégettek. A folyó hullámai lassú ritmusban nyaldosták a dereglyék deszkázatát.

– Most mi az ördöghöz foghatnék, George? – kérdezte végül Judson. – Mindent magam mögött hagytam. Mindent!

– Nem tudom – ismerte be George megfáradt hangon. – Talán találhatsz magadnak valami munkát a városban.

– Munkát! Uramisten, hiszen semmilyen munkához nem értek. Harcolni viszont tudok…

– De nem a vadonban – felelte éles hangon George. – Nem az illinois-i végtelen síkságon. Nem akkor, ha a szesz utáni sóvárgás megfoszt a józan ítélőképességedtől, fölmorzsolja az állóképességedet, és nem marad belőled más, csak egy hitvány… – elharapta a mondatot, és szelídebb hangon folytatta. – Ha úgy dönthetnék, mint a barátod, az más. De erre már nincs mód. Csak annyit tehetek érted, hogy meghívlak magamhoz a fedélzetre – mutatott a hármas sor végén kikötött, sötét dereglyére –, töltök neked még egy rumot…

– Ez a fájdalomdíj, mi?George arca megvonaglott az epés megjegyzésre.– Nem – felelte csendesen –, nem azért, hanem… hanem a régi idők

kedvéért. Ha akarod, adhatok kölcsön egy kis pénzt, de… ezzel vége. Már döntöttem. Jobban érezném magam, ha elfogadnád a meghívásomat a hajóra egy kis…

Judson szeme előtt elhomályosodott a világ, a füle zúgott, de még így is kihallotta George hangjából a lelkiismeret-furdalást.

Szerette volna gyűlölni a barátját. Szeretett volna ismét haragos szavakat vágni a fejéhez, de képtelen volt rá. O maga volt a bűnös. O maga volt az áruló. Mindenkit elárult, beleértve saját magát is.

Mintha iszonyatos súly nehezedett volna a vállára. Egyre a fülébe csengett valami, amit George az imént mondott, mintha egy harang önállósította volna magát.

Ezzel vége.Lázár néhány órára új életre kelt, de nem volt elég lelkiereje, hogy tovább

éljen. Végül is Angus Fletchernek lett igaza. Judson mindenkit elárult, és mindent tönkretett. Sohasem volt elég erős, sohasem tudta, hogy miért…

Hát jó, legalább meghívták egy italra.– Rendben van, elfogadom a meghívást – mondta Judson sápadt mosollyal.

Kettesben megindultak a kikötőhídon.George a tőle megszokott nesztelen könnyedséggel mozgott. Ahogy a bika

közelében elhaladtak, az állat elbődült, és a szarvával döfködött. Judson a sebesen folyó vízbe bámult, és a pusztító áradatra gondolt, amely átsöpört rajta. Ez az áradat egyetlen utolsó lehetőség felé sodorta, hogy azután éppolyan gyorsan kicsavarja a kezéből ezt a lehetőséget is.

– Mindjárt meglátod, hogy milyen érdekes bárkák ezek – kezdett George csevegni, hogy valahogy túltegye magát a kényelmetlen helyzeten. – Csak egyszer használatos bárkák. Úgy készültek, hogy újra szét lehet őket szedni, és a faanyagot házépítéshez lehet fölhasználni, amint az Ohio zuhatagaihoz ér…

George habozva elhallgatott, de Judson alig vette észre. Már éppen azon volt, hogy megfordul és elrohan, bűntudata percről percre mélyült. Meg akarta mondani, hogy meggondolta magát, inkább most rögtön visszamegy a városba. De amikor már nyitotta a száját, barátja furcsán feszült testtartására lett figyelmes.

George éppen ott hallgatott el – és állt meg –, ahol dereglyéjének négyszögletes tatja finoman a kikötőcölöpökhöz ütődött. A holdfény visszaverődött George résre húzott szemének pupilláján, amint ujját felemelve csendre intette a másikat.

Judsont teljesen maga alá temette a nyomorúsága, de azért követte George előremutató kezét, a palánkdeszkák fölé, a bereteszelt fa ablaktábla fölé, egészen az enyhén ívelt tetőig. Judson meghökkent. A tetőablak hátra volt csapva, valaki kinyitotta.

A tető túlsó végétől pedig apró, csillogó víztócsák nyomvonala vezetett a tetőablakhoz.

– Valaki van odabent – hajolt George szorosan Judson füléhez. – Felmászott a túlsó mellvéden, a folyó felől…

– Ki lehet az?– Fogalmam sincs. De a parancsok egyik részét, amelyik nem titkos, a hajón

tartom, egy páncélkazettában elzárva. Nem tudhattam, hogy valami tory szimpatizáns nem akarja-e majd ellopni. A másik fele az itt van… – tapogatta meg a vadászingét a hasa fölött. – Meg van töltve? – veregette meg George Judson puskáját.

– Meg.– Akkor jól figyelj…George a kikötött bárka mellvédjéhez oldalazott, egyik kezével lenyúlt a

csizmaszárához. Hosszú kése pengéje megvillant, amint derékmagasságba emelte.

– Beugorhatnánk akár a tetőablakon is, hogy a sötétben meglepjük a látogatóinkat – suttogta. – De talán kicsalogathatjuk őket a holdfénybe…

Judson izzadó kézzel felemelte a puskát, George pedig előrehajolt, és öklével dörömbölni kezdett a dereglye oldalfalán.

III.

Ahogy Georg abbahagyta a püfölést, hangok hallatszottak odabentről. Gyors könnyű léptek, azután egy káromkodás, amint valami a fedélzet deszkáihoz csapódott.

– Aha, a páncélkazettámat keresték – szólalt meg George.Egy kéz bukkant ki a felnyitott tetőablak fekete négyszögéből. A széles

karimájú, magas fejű kalap könnyedén lebegni látszott a holdfényben. Mire a macskamozgású behatoló felhúzta magát a tetőre, Judson felismerte.

Ez volt az az alak, aki a kocsma előtt a lábát lógatta. Aki eldugta a kezét. Judson most már kapiskálta, hogy miért…

A behatoló kalapja leesett, ahogy négykézláb a dereglye folyó felőli végére mászott. Judson egy pillanatra úgy látta, hogy késpenge villan az egyik barna kézben, és a férfi övébe tűzött pisztoly rézveretén is megcsillan a holdfény. George felugrott a mellvédre, onnan pedig a tetőre szökkent.

Judson a vállához kapta a puskát. Az idegen holdfénybe burkolt alakja tiszta célpontot kínált. Megmarkolta a fegyvert, és elhúzta a ravaszt.

Egy dörrenés… egy fakó narancsszínű felvillanás…

Azután pedig süket csönd jelezte, hogy a fegyver csütörtököt mondott. Hogy az a…! Vagy kiszóródhatott a lőpor java része, vagy nedvességet kapott…

– Állj! – ordította George, és megindult a dereglye tetején. Most Judson és a behatoló közé került, így tehát Judson akkor sem lőhetett volna újból, ha lett volna másik fegyver a keze ügyében. Judson egyik térdét a dereglye mellvédjére támasztotta, kinyújtotta bekötözött karját, összeszorította a fogát, és kezdett felhúzódzkodni a tetőre. George éppen akkor vetette magát az idegenre, egyik kezében kés, a másik keze előrelendült, hogy elkapja a betolakodó vadászingének rojtját.

Az idegen férfi vad, rémült kiáltást hallatott, amely azonnal felriasztotta a többi hajót. Mindenünnen kiáltások hallatszottak. George megragadta az indián kém ingét, mialatt Judson kínlódva húzta fel magát a tetőre. Ahogy fölért, meglátta a határozott, finom metszésű arcot. Harag és rettenet keveredett a holdfényben villogó fekete szemekben, a faggyúval lesimított hajfürtök a szarvasbőr ing gallérjára lógtak…

Az indián hevesen ellenállt George-nak, aki megpróbálta visszarángatni a tető középső részére. Judson felegyenesedett a tető peremén, elég bizonytalanul állt, mert a dulakodástól a dereglye billegni kezdett. Egyszer csak meglátta, hogy valami más is van az indián övébe dugva.

Összehajtogatott papírok. A parancsok a páncélkazettából.Az indián mély torokhangon üvöltve kirántotta a kést az övéből, és az acél

csillogó körívben George torkához lendült. Judson figyelmeztetően felkiáltott, de George még nála is gyorsabb volt. Eleresztette foglya ingét, és hátraugrott.

Bal csizmájával a vizes lábnyomra lépett, amelyet még a fedélzetre lopózó indián hagyott maga után. George megcsúszott és elterült, hangos puffanással végigvágódott a tetőn. Ahogy Judson közeledett feléjük, fél füllel hallotta, hogy kiáltások harsannak, csizmás lábak dobognak a kikötőhídon, ahogy az emberek odaözönlenek a többi dereglyéről…

De látni csak az indián kezét látta, amely most hátralendült, aztán újra előresújtott.

A kés azonban célt tévesztett. George felrántotta a jobb vállát. A penge félrecsúszott, és a tetőnek abba a pontjába csapódott, ahol eddig George feküdt.

Az indián másik kezével megragadta angol dragonyospisztolyának markolatát. Lekuporodott, meghökkentő sebességgel a jobb kezébe dobta át a pisztolyt, felhúzta a kakast…

George Clark túl nagy és túl közeli célpont volt ahhoz, semhogy az indián eltéveszthette volna. Az halálfejszerű vigyorral kivillantotta a fogát, és teljesen

kinyújtotta pisztolyt tartó kezét. George őrült sebességgel kezdett oldalra hemperedni, de már késő volt, túl késő…

Judson gyorsan és elszántan előrelendült. Úgy érezte, mintha álmodna, szinte repült a tető fölött. Az indián ösztönösen odafordult, és közvetlen közelről rásütötte a pisztolyt. Judson összegörnyedt, ahogy a golyó a hasába fúródott.

Füst szállt fel. Judson érezte, hogy melegség árad szét a dereka tájékán. Azután pedig fájdalom.

Térdre esett, visszafojtott egy fájdalmas kiáltást. A háta mögött kiáltozó férfiak kapaszkodtak fel a dereglye oldalán, néhányan lámpást hoztak, a fény végigömlött a tetőn. George Clark újra talpra állt, és elkapta az indiánt. Egyik kezével megszorította a spion gigáját. Másik kezével pedig rúgkapáló foglyának torkához nyomta a kést.

Judson úgy figyelte a jelenetet, mintha valami valóságon túli álomban lebegne, noha kínzó fájdalom mardosta a törzsét, és a vér végigcsorgott a nadrágján, a lába közé. Világosan tudta, hogy miért tette ki magát szántszándékkal ilyen veszélynek. Nem csupán barátság hajtotta, hanem a gyötrő sóvárgás a bűnbocsánat után.

A fájdalom dacára valami különös nyugalom költözött belé. Nagy árat fizetett, hogy valamennyire kigyomlálja magából a bűnt, és most a feloldozás szédítő érzése szállta meg: szabadnak érezte magát. Egy pillanatra régi sugárzó mosolyának valami különös utánzata jelent meg az arcán.

Harsány férfihangok közeledtek, ahogy a dereglyések a tetőn át Judsonékhoz rohantak.

– Jól vagy, George?– Kit kaptatok el? Ki lőtt?– Valami szemét félvér lehet…– Menjetek Fletcherhez – hallotta Judson George keményen és tisztán

csengő hangját a zűrzavarból. – Őt érte az indián golyója.George a többiek keze közé lökte az indiánt. Az ide-oda imbolygó lámpások

groteszk árnyakat vetítettek a billegő tetőre. Az egyik szomszédos dereglyéről minden eddiginél hangosabban hallatszott a karámba zárt birkák riadt bégetése, amelybe hamarosan malacvisítás, majd egy kisgyerek bömbölése vegyült.

George a Judson köré gyülekező emberekhez rontott, félrelökdöste őket, miközben barátja magatehetetlenül a tetőre rogyott. Judson nehezen lélegzett. A kezdeti hevesen nyilalló fájdalom alábbhagyott, és állandó, sajgó kín vette át a helyét. Deréktól lefelé merő vér volt mindene. Érezte, hogy a combját is elönti a vér.

George Judson mellé térdelt, arca sápadt volt a csillagfényben. Néhány másik férfi megragadta az indiánt, pisztolyokat és késeket szegeztek a testének, ököllel az arcába ütöttek, és kérdéseket zúdítottak rá.

– Beszélsz angolul?– Mi a neved, te rézbőrű fattyú?– Honnan jössz?– Szólalj már meg, vagy szétlőjük azt a rohadt fejedet!– Nen-nemki – morgott érdes hangon egyetlen szót az indián.– „A mennydörgés” – mondta Judsonnak George Clark. – Már hallottam

róla. Félig angol, félig sauni. Egyike Hamilton kóbor ügynökeinek. A parancsokat akarta elvinni a páncélkazettámból.

– Majdnem el is vitte őket – mondta az egyik férfi, és kirántotta a papírokat a spion övéből.

Judson köhögött, ettől még kínzóbb lett a fájdalom a hasában. Fejét a dereglye tetejére fektette, és meglátta, hogy George alakja rajzolódik ki előtte a holdfényben. Barátja haja ezüst fényben ragyogott.

– Te szándékosan ugrottál a pisztoly elé, Judson! – mondta George, és valami különös feszültség volt a hangjában.

– Különben… – nyögte Judson irtóztató erőfeszítéssel – különben… téged ért volna… a golyó, és… – újra köhögött, ezúttal hurutos hangon –…Fontosabb, hogy… te eljuss… oda, ahova igyekszel… mint hogy én is… veled… mehessek…

– Micsoda beszéd ez! Beviszünk az erődbe a felcserhez…– Mondhatsz… amit akarsz. Én nem… hiszem… hogy túl sok… értelme

volna…A halk beszélgetés fölött tovább hallatszottak a félvért vallató, durva'

hangok. Az indián egyre kapálózott az őt fogva tartó férfiak markában, hasztalanul próbált védekezni a lágyékát rugdosó lábak, a haját cibáló kezek, a csupasz bőrét szántó késhegyek ellen. George szótlanul egyre csak Judsont bámulta.

Nen-nemki egyszerre üvöltözni kezdett kínzóival.– Áthozott hosszú késeld – tört ki belőle rossz angolsággal. – Jöttök

prímekért, van föld elég mindenkinek. De most, hitvány Kentakik akarjátok a földet is!Jöttök asszonyaitokkal, jöttök ekéitekkel, jöttök faházaitokkal és elraboljátok a vadászmezőinket, szarvast rejtő erdeinket, ezért mi harcolunk veletek a Nagy György Atyáért! Megölhetitek Nen-nemkit…

– Meg is tesszük, arra mérget vehetsz, te faggyas irhájú – dörmögte valaki.

A sauni ügyet sem vetett rá, rikácsolása elhallgattatta a kikötőhídon zajongó tömeget.

–…de mások sietnek majd a nyomába, puskát kapnak a Hajkufártól, puskaport kapnak a Hajkufártól. Elraboljátok a földet, mi kiássuk a csatabárdot, amíg meghalunk vagy ti meghaltok…

Judson a fülében egyre erősödő zúgáson keresztül hallgatta a rikoltozást, és valahogy megsajnálta a foglyot. A sauni dühödt handabandázása mögött volt valami fennkölt nyomorúság és gyász. Judson ebben a különös pillanatban együttérzett a vadakkal, mert megértette, hogy miért kiáltja világgá a sauni a haragját. Ahogyan a partvidéki ültetvények fokozatosan elvették a feketék szabadságát, ugyanúgy a határlakók is elvettek valamit, ami nem volt az övék: a buja erdőket és réteket, amelyeket Judson addig csak George leveleinek leírásából ismert; de azokon a földeken Nen-nemki ősapái kóboroltak azelőtt, nemzedékek során át…

Most pedig George Clark dereglyéin fegyveresek és egész családok indultak a jószágaikkal együtt a folyón nyugat felé, és ha sikerül George nagyszabású terve, a törzseknek még annyi földjük sem marad, mint eddig.

Talán így kellett lennie. Judson különös módon mégis alig érzett gyűlöletet a sauni iránt, noha tudta, hogy a félvér halálosan megsebesítette őt.

A zúgás annyira felerősödött Judson fülében, hogy többet nem is hallott Nen-nemki kirohanásából.

Egy kéz érintette meg az arcát. George keze…– Most elviszünk a felcserhez, Judson.– Szerintem… fölösleges… – kezével kínlódva próbálta megragadni barátja

kezét. Hirtelen jeges rémület fogta el. – Csak… az a kár, hogy… sohasem… mehetek Kentuckyba veled…

Hirtelen sötétség ereszkedett rá.

IV.

Egy szalmazsákon ébredt, egy rönkfalú szobában, a Dunmore-erődben. George és a helyőrségi orvos voltak mellette.

Az orvos sokáig habozott, kétszer is megköszörülte a torkát, mielőtt szelíden elmondta, hogy a pisztolygolyót nem tudták eltávolítani, hogy Judsonnak nyilvánvalóan belső vérzései vannak, hogy ópiumtinktúrát erőltettek le a torkán a fájdalom enyhítésére, és hogy alig van remény, hogy meg tudják menteni az életét.

Judson kissé szédült fejjel, mintha távolról hallgatta volna. Amikor a doktor befejezte, Judson suttogva közölte, hogy a sebe nem is fáj annyira, hála a tinktúrának. Elszenvedett egy köhögési rohamot, azután megkérdezte George-ot, hogy mikor szándékozik a dereglyékkel elindulni lefelé az Ohión. George azt felelte, hogy másnap, röviddel napkelte után útnak indulnak.

– Azt… – nyelt egyet Judson, azután elmosolyodott, verejtékben úszó arcán megcsillant a szoba egyetlen lámpájának átlyuggatott ónlemezen kiszűrődő fény. –… azt még… mindenképpen megérem.

George és az orvos egymásra pillantottak. Judson hangja elhaló volt, mégis eltökéltnek hangzott.

Milyen különös, gondolta Judson. Tényleg olyan megbékéltnek érezte magát. Mintha egy küzdelem végére ért volna, és nyugodt lelkiismerettel pihenhetne meg.

Mielőtt ismét elalélt, egy kérdést mormogott az indián kémmel kapcsolatban. George azt válaszolta, hogy Nen-nemki vallott. A saunit valóban Hamilton bérelte fel Detroitban. Az volt a feladata, hogy figyeljen meg minden, Pittsburgh körül gyülekező számottevő katonai erőt.

– Gondolom, azért esett rá Hamilton választása, mert félig fehér, ennélfogva kevésbé gyanút keltő. Nen-nemki rendkívül fontos dolgot árult el, bár kétlem, hogy ő maga tisztában lenne a dolog jelentőségével – hallgatott el egy pillanatra George. – Hamilton azt szeretné tudni, hogy hány katona érkezik a kentuckyi települések megerősítésére és védelmére.

– A kentuckyi…? Ez azt…jelenti, hogy az angolok még mindig nem sejtik…

Judson megakadt, rájött, hogy az orvos még a szobában van. Bocsánatkérő motyogásba kezdett, de George nyugodt mosollyal jelezte, hogy szükségtelen.

– Az igazi célunkat? Nem, nyilvánvalóan nem.– Jó – nyögte Judson, többet nem is bírt mondani.Emlékezett rá, hogy George sokáig mellette maradt, görnyedten ült egy

földre állított fatuskón, kezét átkulcsolta lábszárán, szürke szemében bűntudat és szánakozás keveredett. Judson időnként magához tért, ilyenkor megpróbált George-hoz szólni. Meg akarta mondani neki, hogy George-nak nem kell őt sajnálnia, se bűntudatot éreznie, mert az ő, vagyis Judson lelkét nyomta a bűn, amit el kellett törölni. Ez volt az egyik oka, hogy George és a pisztolyos sauni közé vetette magát. Az egyik oka, de csak az egyik…

Nem volt már azonban annyi ereje, hogy elmondja, amit el kellett volna mondania, és ez elszomorította. A pokol ködös tornácán lebegett, állandó, időnként szinte elviselhetetlen fájdalomban. De nem kiáltott.

Éber időszakainak egyikében George egyik embere jelent meg – a kocsmabeli hatok egyike –, és elmondta, hogy Nen-nemkit fölakasztották.

V.

Alig volt magánál, de tudatosan erőlködött, hogy túlélje az éjszakát, és kérte, hogy vigyék ki a folyópartra, hogy megláthassa a reggeli napfényt.

Hordágyon vitték, és érzékelte, hogy elég nagy a tömeg körülötte, izgatott hangokat is hallott. Jeges kezében nem érezte ugyan, de tudta, hogy biztosan a kezében tartja a kis Újtestamentumot, mert emlékezett rá, hogy magához kérte.

Lassanként más hangok is kibontakoztak a hangzavarból: csizmás lábak dobogtak csaknem megállás nélkül a kikötőhídon, harsány parancsszavak röpködtek, ahogy George emberei az induláshoz készítették a dereglyéket.

Judson szinte egyáltalán nem látta, hogy tulajdonképpen mi folyik. Hunyorgott a nappali verőfényben. Az arcán érezte a napfényt, de különös módon egyáltalán nem melegítette. A mellkasától lefelé teljesen érzéketlen volt a teste. Tudta, hogy bekötözték, és elbódították a felcser tinktúrájával.

Csigalassúsággal vánszorgott az idő.– Indulnak már! – kiáltott fel végre egy asszony.Eget verő hurrázás reszkettette meg a kora nyári levegőt.– Emeljetek fel! – kiáltotta Judson elhaló hangon. – Kérem, valaki emeljen

fel…!Végre meghallották. Kezek ragadták meg a hordágy végét, ahol a feje

feküdt, és lassan felemelték. Csalódottságot érzett. A napsütötte víz csillogásán kívül alig látott egyebet.

Pislogott egyet, aztán még egyet, mindaddig, amíg a formák és színek zűrzavarában végre észrevett egy vörös foltot.

Vörös haj…George Clark haja.Vajon hol állhat? Az egyik dereglye tetején? Biztosan. Barátja magas alakja

angyalként ragyogott a napfényben, és nagyon-nagyon lassan távolodott.– Tartsák jól az evezőket, amikor elkap az áramlat! – harsant fel egy hang a

távolban.Judsont hirtelen olyan félelem fogta el, amilyet még soha életében nem

érzett.

A keze hideg volt, mint a jég. Kimondhatatlan erőfeszítésébe tellett még az is, hogy kitapogassa a kezében szorongatott Újtestamentum szemcsés felületét.

George Clark hatalmas, férfias alakja ragyogva lebegett tova a napsütésben. Ismét felharsant az üdvrivalgás. Elmentek, gondolta Judson. Elmentek nyugatra, amit én sohasem láttam. Elmentek… hova is?

Az egyik helyet Kaskaskiának hívták. A másik nem jutott az eszébe.Arra azonban jól emlékezett, hogy George-nak fontos titkos küldetése van az

északnyugati területeken. Judson most megfizetett a bűneiért – úgy, ahogyan már sok éve meg kellett volna fizetnie, és ezzel segített, hogy George útja lehetővé váljék. Jó dolog volt erre gondolni. Egy jó dolog az összes rossz ellenében…

Arcok suhantak el Judson lelki szemei előtt. Angus haragvó arca. Donald csalódott arca. A meggyilkolt Seth arca és a vízbe fulladt Alice arca. Lottie bosszúszomjas arca. Tom Jefferson szánakozó, mégis szigorú arca…

És Peggyé, az imádott Peggyé.Az emlékek felzavarták Judson szendergő nyugalmát. Mennyi szomorúságot

okozott másoknak, milyen alávalóan viselkedett! Alig voltak szép emlékei. Talán az volt a legszebb, hogy ott lehetett a nemzet születésekor…

Aztán ott volt George. George miatt büszke lehet magára. Segített az egyik legvitézebb virginiai katonának útnak indulni, hogy kiterjessze az új nemzet határait. Ezt majd fel lehet írni abba a szerény kis oszlopba, szemben azzal a másik, sokkal hosszabb, szégyenletes oszloppal.

Judson a távoli, vörös hajú alakra összpontosított, amely most lebegni látszott valami egyre sűrűsödő ködben. Reszketve ébredt rá, hogy a köd nem kívülről jön, hanem ott van, benne. Egészen magához szorította a kis fekete könyvet.

– Apám…! – suttogta, miközben felzúgott az éljenzés.Az első dereglye befordult a kanyarba a két folyó találkozásánál, és a

tajtékzó vízben előre-hátra mozgó evezőkkel elindult az áramlásban, amely a kis sereget leviszi majd az Ohión nyugat felé.

De ezt Judson már nem láthatja meg. Lassan lehunyta a szemét. A feje oldalra hanyatlott, halvány mosolya elenyészett.

– Azt hiszem, most már letehetjük – szólalt meg az egyik hordágyvivő.

Negyedik fejezetAZ ÉG MINDENNEK MEGSZABJA

AZ ÁRÁT

I.

Úgy tizennégy hónappal később, egy tavaszi délutánon két férfi mászott a Breed's Hill magaslatára, ahonnan a Charles és a Mystic folyóra meg a bostoni öbölre lehetett látni.

Az idősebbik férfi, Philip Kent kissé sántikálva járt, éles ellentétben a kezét szorongató kisfiú vidám ugrabugrálásával. Jóképű, sötét hajú legényke volt a kicsi. Ragyogó, barna szeme a gyümölcsösöket, kőkerítéseket és a szélfútta legelőket fürkészte a félszigeten.

– Fussunk versenyt! – rántotta meg apja kezét a kisfiú.– Tudod jól, hogy nem tudok futkározni! – szólt rá szigorúan Philip.– De néha szoktunk futni.– De mindig csak a te kedvedért, Abraham, és csakis odahaza.– Na, jó! – ráncolta a homlokát a kisfiú. – De legalább menjünk föl arra a

dombra! Onnan jobban látnám a hajókat…– Itt maradsz! Nem megyünk olyan messzire.– Apa, kérlek!– Megmondtam, hogy nem!Lafayette márki a nap elé tartotta háromszögletű kalapját. A kalap egyik

oldalán büszkén virított a francia szövetséget jelző, fehér közepű kokárda.– De drága barátom – szólalt meg a márki –, mi bajod lenne tőle, ha

engednéd a fiadat rohangálni? Én meg úgyis szeretném egy kicsit közelebbről megnézni az erődöt.

– Hát jó! – vonta meg a vállát fáradtan Philip. – Egyedül szaladgálhatsz, Abraham. De csak a Morton tetejéig – mutatott előre –, és maradj szem előtt!

Abraham gyorsan bólintott, némi bátortalanság volt sötét szemében, ahogy hosszan apja szigorú arcára nézett. Azután sarkon fordult.

A szabadság rögtön meghozta a jókedvét. A füvön át szaladt a Morton's Hill csúcsa felé.

– Pompás kislegény – jegyezte meg Gil a távolodó alakot figyelve. – Ugye négyéves?

– Csak lesz. Majd szeptemberben. De nagyon értelmes a korához képest. Brumple-né már olvasni is tanítgatja.

– Mondd csak, Philip! – mondta a fiatal francia, és szemével a Charles folyón túl Boston háztetőit pásztázta. – Te meg a fiad – hogy úgy mondjam – jól kijöttök egymással?

– Nem értem, mire gondolsz. Az apja vagyok.– Elég sokat vagy vele?– Annyi időt töltök vele, amennyit csak lehet. Hetente kétszer – szerdánként

és vasárnaponként – pedig korán reggel együtt elmegyünk Watertownba.– Ne beszélj! Hát ott meg mi van olyan érdekes? – kérdezte Gil könnyedén.– A feleségem síremléke.– Jaj, persze. Bocsáss meg, kérlek… elfelejtettem…Gil zavartan elhallgatott, és egy ideig csendben tűnődött Philip mogorva

kedélyén. Philip nem is bánta, mert Abrahammel kapcsolatban már éppen eleget hallgatott Mrs. Brumple-től. Az öreg hölgy a minap is belefogott a szokásos, jó szándékú, de szörnyen idegesítő kioktatásba, ami miatt Philip már rég kiutasította volna a házából. De szüksége volt az asszonyra, hogy gondját viselje a fiának. Még most is a fülébe csengett a beszélgetés…

– Tisztelt Mr. Kent, bocsássa meg, kérem, hogy ha bátorkodom megjegyezni…

– Természetesen! – vágta oda Philip, kimutatva nyomott hangulatát, mely az utóbbi időben gyakran kínozta. – Folyton megbocsátok magának, nem igaz?

Kicsit késve magára erőltetett mosolya nem tudta enyhíteni Mrs. Brumple sértettségét.

– A világért sem akarom bírálgatni, Mr. Kent…– Mégis azt teszi, jóasszony, úgyhogy csak folytassa!– Uram, ez tényleg tűrhetetlen!– Bocsánatot kérek! – sóhajtotta Philip. – Kérem, folytassa!– Nos, nem bánom. Ezekről az örökös kiruccanásokról akartam beszélni

magával, amelyeket a felesége síremlékéhez tesz.– Ez úgy hangzik, mintha nem helyeselné a dolgot. Részemről semmi

rosszat nem látok abban, hogy lerójam tiszteletemet Anne előtt.– De muszáj Abrahamet minden alkalommal magával vinnie? Hetente

kétszer?– Miért ne tenném?

– Nézze, Mr. Kent, ez csak az én személyes véleményem, és lehet, hogy furcsállja ezt olyasvalakitől, aki állandóan azért dohog, hogy a néhai férjéből mennyire hiányzott a jámborság. Úgy gondolom azonban, hogy Abrahamnek ártalmára van, hogy maga ragaszkodik ahhoz, hogy ilyen gyakran elvigye őt Mrs. Kent síremlékéhez.

– Ártalmára? – húzta fel Philip a szemöldökét. – Az istenért, jóasszony, hogy gondolja ezt?

– Kérem, Mr. Kent, fogadja olyan szellemben a véleményemet, ahogyan maga elé tártam. Az Úr nevét pedig hiába…

– Jó, jó, értettem! Sajnálom. De most már kérem, térjünk a tárgyra!Mrs. Brumple összeszorította az ajkát, és bólintott.Philip rosszkedvűen érzékelte, hogy sikerült felpiszkálnia az öreg hölgy

harciasságát.– A lényeg a következő: egy kisfiúnak örömteli eseményeken és

környezetben kell együtt lennie az édesapjával, és nem kizárólag a temetőben – függetlenül attól, hogy mekkora tiszteletet érdemel az elhunyt.

– Mrs. Brumple! – válaszolt Philip csendben, komolyan, szavakba öntve mély fájdalmát, amely mindenüvé elkísérte, és különösen a magányos ágyban átvirrasztott, hosszú éjszakákon kínozta. – A világon a legjobban Anne-t szerettem. Még egyszer mondom: az ő emléke méltó arra, hogy megbecsüljék.

– Én sem gondolom másképp, Mr. Kent! Teljesen félreértett engem. Ezek a látogatások már a rögeszméjévé váltak! A fiú alig emlékszik arra a drága asszonyra, és kegyedre is csak ezekkel a szomorú alkalmakkal kapcsolatban – az ő elvesztésével kapcsolatban gondol. Nem tehetek róla, de úgy érzem, ha ez vég nélkül így megy tovább, akkor lelki beteggé teszi ezt a kisfiút.

– Köszönöm a jó tanácsot! – felelte Philip kurtán. – Majd alkalomadtán megfontolom.

A mindenit, hogy ez az öreg tyúk milyen bosszantó néha! Philipnek természetesen esze ágában sem volt megfontolni Mrs. Brumple szavait…

Most azonban, hogy ott állt Gillel, és figyelte, hogyan viháncol és ugrándozik Abraham a magas fűben, az a beszélgetés visszalopózott az agyába, és beléhasított a lelkiismeret-furdalás.

Látta az ijedtséget a fia szemében, amikor az imént olyan szigorúan szólt rá. Talán tényleg túlzásba viszi a gyászt – és, ami ennél is fontosabb, a fiúra is rákényszeríti ugyanezt a viselkedést.

De hát, édes istenem, amikor annyira hiányzik neki Anne! Mi rossz van abban, hogy kifejezi a tiszteletét az iránt, akit a síron túl is szeret?

Gil továbbra is a barátját figyelte elgondolkozó, mogyorószín szemével. A pillantása valahogy védekezésre sarkallta Philipet a fiával való kapcsolatát illetően.

– Nem szándékosan hanyagolom el Abrahamet. De minden erőmmel azon igyekszem, hogy működjön a nyomda, és azokat a csirkefogó inasokat is lesnem kell. Ezenkívül te is jól tudod, hogy rengeteg pénzt öltem az első könyvem elkészítésébe.

Gil bólintott, és kihúzta a vékonyka kötetet mély kabátzsebéből. A könyv ragyogó barna bőrkötésben pompázott. Philip sok pénzt költött a papírra és a hozzávalókra, hogy olyan könyvet jelentessen meg, amilyet annak idején Royal Rothman javasolt: Tom Paine-től Az amerikai válság díszkötéses kiadását.

Természetesen Royal javaslata után is napvilágot láttak hasonló dolgozatok Paine tollából. Philip azonban összegyűjtötte valamennyi, korábban papírfödeles kiadásban egyenként megjelent írást, újra kiszedte őket szépen olvasható betűkkel, lefuttatta az íveket, és elküldte egy könyvkötőhöz. Vállalta a kockázatot, nem tudva, hogy képes lesz-e végül eladni mind a kétezer példányt magángyűjtőknek és közkönyvtáraknak.

Három héttel ezelőtt kapta vissza a könyveket a könyvkötőtől, és mindeddig talán kétszáz példányt tudott bizományban elhelyezni bostoni könyvesboltokban. Eladni ötvenet sem sikerült. Ennél sokkal többre számított.

– Ha az üzlet nem indul be ennél jobban – szólalt meg Philip hosszú szünet után –, akkor teljesen felhagyok ezzel a mesterséggel.

– Mit beszélsz? – kiáltott fel Gil. – Hiszen csak most kezdted!– Igaz, Gil, de Anne halálával sok minden megváltozott – mondta Philip, és

a napos domboldalakra bámult, amelyeken egy felhőárnyék vonult végig. – Amikor ma reggel megmutattam neked a műhelyt – fordult barátja felé –, nem mondtam el neked mindent. Selwyn Rothman, akivel te is találkoztál, nem hagy békén, hogy kössünk hosszú távú megállapodást. Arra a tetőtérre, amelyet havibérletbe vettem. Eddig elhárítottam, mert magam sem tudom, hogy tovább akarom-e csinálni. Pár hónappal azután, hogy megnyitottam a műhelyt, rendeltem egy cégért, hogy kifüggesszem Rothman raktárának a bejáratánál. A tábla már rég elkészült, mégsem küldtem érte. A címfestő inasa majd mindennap gyötör vele…

– Ha feladod ezt a vállalkozást, akkor mihez kezdesz? – kérdezte Gil, és őszinte aggodalom látszott az arcán, ahogy visszasüllyesztette a könyvet a zsebébe.

– Talán megpróbálkozom valami mással – vonta meg a vállát Philip.

– Egy másik városban.– De hiszen csak a nyomdászathoz értesz!– Igaz. De Anne nélkül az egészhez semmi kedvem sincs.– Drága barátom, nagyon elszomorít, hogy ennyire bánkódni látlak– mondta Gil. – Úgy viselkedsz, mint egy huszonöt éves öregember.– Huszonhat. Ez egy átlagos élet fele, ne felejtsd el!– Akkor is, úgy beszélsz, mint egy igazi aggastyán. Egy hete vagyok

Bostonban, de szinte állandóan csak ezt látom. Mennyire megváltoztál, amióta utoljára találkoztunk – milyen határozottan és elszomorítóan megváltoztál!

– Ne felejtsd el, hogy minden új üzlet nehézségekkel jár. Különösen akkor, ha az ember nem is tudja, hogy folytatni akarja-e egyáltalán. Ezzel együtt nem tudtam, hogy aggastyánnak látszom.

Gilt érzékenyen érintette a Philip szavaiból áradó keserűség, ezért kicsit másfelé terelte a társalgást.

– Mondhatom, el vagyok ragadtatva a műhelyedtől!– Valóságos hazárdjáték ez a könyv, foggal-körömmel harcolok, hogy újabb

megrendelést szerezzek. Az öreg Rothman viszont nagyon derék úriember. Minden kapcsolatát latba vetette, hogy segítsen nekem. De mások sokkal többet fizetnének neki a tetőtérért, mint amennyit én fizetek, úgyhogy ostromol, hogy kössünk szerződést. Finoman ugyan, de mégiscsak ostromol.

– Ez a kereskedő annak a fiatalembernek az apja, aki a szakasztársad volt, ha nem tévedek?

– Úgy van. Royal még most is katona…Philip egy kőkerítésen ült, kezét átkulcsolta a térdén. Úgy tűnt, mintha

dobpergést hallana a napsütésben, távoli dobpergést. Egy hang kiáltott: „Kússz tovább…!”

Megrázta magát, de a káprázat nem akart elmúlni. Anne nevetését hallotta…Szemével azt a pontot kereste, ahová az első kirándulásukon evezett. Mintha

évszázadokkal ezelőtt lett volna. Tekintetét búskomoran a tengerparti sávra függesztette.

– Philip, nem szabad ilyen gyorsan feladnod! – mondta Gil hirtelen. – Meglátod, a Kent-nyomda fölvirágzik majd, csak egy kis idő kell hozzá.

– Attól félek, hogy egyetlen üzlet sem virágozhat fel igazán, amíg nem lesz újra béke. De a háború még egyre tart.

– Igen, de most mi állunk jobban! Micsoda változás az egy évvel ezelőtti helyzethez képest! A kitűnő Clark ezredes győzelmei: bevette mindkét északnyugati angol erődöt, és az a hitszegő Hamilton kénytelen volt megadni

magát Vincennes-nél! Paul Jones kapitány a Ranger-rel az angliai Whitehavenbe vitorlázott, és teljesen keresztülhúzta az angolok számításait! Most már Lord North békéltető kezdeményezéseiről suttognak – reméljük, hogy a párizsi megbízottak kitartanak. Nem engedünk a függetlenségből. Teljes függetlenséget akarunk!

– Jól teszik, ha nem érik be kevesebbel – mondta Philip, és szórakozottan dörzsölte a jobb lábát. – Mindenesetre hála az égnek, hogy segítségül küldte a franciákat. A te hazád nélkül a tárgyalási pozícióink megközelítőleg sem volnának ilyen előnyösek.

Ez igaz is volt, főleg tavaly december óta, amikor XVI. Lajos király teljesen független nemzetként ismerte el az Egyesült Államokat.

– Ilyen ragyogó hát a kép! – mondta Gil ujjongással. – Remélem, hogy még ragyogóbb lesz, ha megteszem ezt a párizsi utat. Magam megyek a királyhoz, hogy nagyobb flottát, további csapatokat kérjek; hidd el, Philip, hogy csak idő kérdése az egész, és Amerika javára dől el a háború. Természetesen amíg elérkezik, még elég sokat változik a front mindkét irányban…

– Az angolok máris bevették Savannah városát – mondta Philip. – Úgy látszik, hogy tovább nyomulnak előre délen.

– Igaz, de Clinton stratégiája igen figyelemreméltó, sőt azt mondhatnám, hogy rendkívül jelentős.

– Őszintén szólva, mostanában nem sok figyelmet fordítottam ezekre a dolgokra…

– Monmouth Court House óta az angolok sehol, egyik fronton sem vetettek be egy egész hadsereget. Azt hiszem, hogy patthelyzetet vagy vereséget orrontanak – éppen úgy, ahogy én győzelemszagot érzek. Ha nem idén győzünk, akkor huszonnégy hónapon belül. De legfeljebb harminchat. A fejemet teszem rá.

– Remélem, igazad van.– Franciaország hadba lépésével világméretűvé szélesedett a küzdelem.

Effajta háborút Anglia a legkevésbé sem engedhet meg magának. Az Antilláktól az Indiai-óceánig mindenütt támadásoktól kell tartania. Többé nem tudja a figyelmét teljes mértékben a rebellis amerikaiakra fordítani.

Gil barátságosan megbökte Philip vállát, de a barátja nem válaszolt. Még újabb kényszeredett mosollyal sem. Philip morcosan bámulta a napfényben fürdő dombokat, a kikötőben lehorgonyzott hajókat, az új Charleston félig kész épületeit, amelyek a leégett régiek helyén emelkedtek.

Gil homlokát ráncolva a kőkerítésre telepedett Philip mellé.

– Részben azért eszközöltem ki Washington engedélyét, hogy Bostonból hajózhassak el, mert találkozni akartam veled, barátom. De már szinte bánom, hogy így tettem.

– Igazán sajnálom. Nem mondhatom, hogy virágos jókedvemben lennék, amióta tavaly nyáron hazajöttem.

– Philip, az ember nem gyászolhat örökké.Philip nem válaszolt.Gil sóhajtott.– Szeretném megnézni, hogy mi maradt az erődből, ahol te is harcoltál –

próbálta ismét másfelé terelni az egyoldalú társalgást.– Ott van – emelte fel Philip egykedvűen a kezét.– Te nem jössz?– Inkább nem.– A teremburáját, hogy te milyen búvalbélelt vagy! Ha már magadra nem

gondolsz, legalább ezzel a gyerekkel törődhetnél – mutatott Gil a napsütötte tájon szaladgáló kicsi alakra. – Már elnézést a szóért – Philip mérgesen felkapta a fejét, mert mintha Mrs. Brumple hangját hallotta volna –, de néha úgy bánsz vele, mintha nem is a saját fiad volna, hanem valami hesseni zsoldos porontya.

– Megmondtam már neked, Gil, hogy sok a dolgom mostanában.Egyrészt azon iparkodom, hogy elkészüljön a prospektus, amellyel más

városokban is népszerűsíthetném a Paine-könyvet.– De közben mégis bizonytalankodsz, hogy érdemes volt-e kiadnod!Philip nem felelt.– Nem csoda, hogy a kisfiú boldogtalan – morogta Gil.– Mrs. Brumple teljesen megfelelő házvezetőnő! – kapta fel a fejét Philip, és

ismét mentegetőzni kezdett. – Főz Abrahamnek, ügyel az öltözködésére, gondja van rá, hogy időben ágyba kerüljön. A gyerek semmiben nem szenved hiányt. A pénz, amit Anne-nel… – a meggondolatlanul kimondott névtől mintha árnyék suhant volna át Philip arcán –… A pénz, amit Anne-nel a kalózhajókba fektettünk, busás hasznot hozott. Természetesen a nagy részét felszerelésre, műhelybérletre és az új könyvre fordítottam. De arra mindig figyeltem, hogy maradjon elég Abraham szükségleteire is.

– Az anyagi szükségleteire. De egy fizetett házvezetőnő nem pótolhatja az apai törődést és szeretetet.

– Azért jöttél ide, Gil, hogy megnézd az erődöt – pattant fel Philip –, vagy azért, hogy kioktass engem?

– Az előbbiért – vörösödött el Gil. – A bocsánatodat kérem az arcátlanságomért!

– Ne haragudj, Gil! – sóhajtott Philip. – Elragadott az indulat. Mostanában tényleg sokszor előfordul, hogy elragadtatom magam.

– A fiúval is? – kérdezte csendesen Gil.– Mindenkivel.Nehéz beismerés volt, de igaz. Mióta hazatért a Haverstraw-öbölbeli

táborból, zavarodott, hektikus – és nyomorúságos hónapok teltek el. Miközben mindezt bevallotta az ifjú márkinak, belül kétszeresen átérezte a nyomasztó terhet.

Valamikor felfokozott várakozással tekintett minden lépés elé, amelyet vállalkozása felé tett. De most, hogy megvásárolt két használt nyomdagépet – a kezelésükre felfogadott két semmirekellőt –, hosszú órákat töltött el a műhelyben, hogy határidőre leszállíthassa a kínkeservesen szerzett első megrendeléseket – röplapokat és más egyszerű nyomtatványokat –, és szinte semmit sem érzett abból az örömből, amit annak idején elképzelt, amikor a londoni Sholto-féle műhelybe lépve először fogta el a nyomdászmesterség iránti lelkesedés.

A valóság valahogy nem igazolta a várakozásait. Most, hogy többé nem oszthatta meg Anne-nel, az élete nem volt egyéb, mint fárasztó nappalok és gyötrődő éjszakák egymásutánja. Gyakori látogatásai Watertownban érzelmi szempontból rettenetesen igénybe vették, de egyszerűen úgy érezte, hogy oda kell mennie.

Watertownban, az apósa nyughelyét jelző sírkő mellett egy másikat emelt Anne-nek, noha semmilyen földi maradványok nem kerültek a sírba…

Gil néhány pillanatig elgondolkozva szemlélte barátját. Aztán végül talpra szökkent.

– Sajnálom, Philip, de kénytelen vagyok visszavonni valamit, amit megbeszéltünk.

– Mit beszéltünk meg? – szűkült össze Philip barna szeme.– Megígértem neked, hogy magammal viszem a leveledet apádnak, a

hercegnek, és átcsempésztetem a csatornán Angliába.Ez végre hatott, Philip hevesen reagált.– De hiszen megígérted, hogy megteszed! Már évek óta nem írtam neki!– Igen, ezt értem. Viszont… – húzta fel az orrát Gil, és megvonta a vállát –

nem mondhatnám, hogy valami szívélyes fogadtatásban részesítettél. Őszintén megmondom, hogy eléggé rosszulesik ez a faragatlan bánásmód.

Egy pillanatig Philip azt hitte, hogy barátja teljesen komolyan beszél. Aztán meglátta azt az alig észrevehető, gunyoros csillogást Gil mogyorószín szemében. Bár az okát nem fogta fel azonnal.

– Tessék – folytatta Gil –, itt állok az utolsó, Amerikában töltendő estém előtt – a hajóm röviddel napkelte után indul –, és úgy megyek el a tiszteletemre rendezett pompás díszvacsorára, hogy az egész estémet agyoncsapja a barátom búskomorságának az emléke.

– Ha ez valami ravasz tréfa akar lenni, Gil, én sajnos nem értem. Eszem ágában sincs tönkretenni az istenverte estélyedet!

– Az lehet, de azért csak hidd el nekem, hogy ezt teszed! Én viszont nem tudok szívességet tenni olyasvalakinek, aki ilyen komiszul bánt velem. Na persze… – húzta fel Gil a szemöldökét, és a lassan úszó felhőket tanulmányozta – ha mondjuk hajlandó lennél kimutatni, hogy mennyire őszintén a szíveden viseled, hogy én jól érezzem magam…

– Hogyan?– Úgy, hogy velem tartasz ma este!– Micsoda f– Mondom, szeretném, ha velem tartanál a mai vacsoraesten.– Az ki van zárva.– Talán már elígérkeztél?– Az egyik nyomdagépnek eltörött a lába. Úgy terveztem, hogy ma délután

még visszamegyek a műhelybe, és hozzálátok, hogy megreparáljam. Gondolom, hogy eléggé belenyúlik majd az estébe…

– És ha eltörött? Na, bumm! Holnapig bőven ráér.– Be kell fejeznem azt a tetves prospektust!– Mindenféle kifogásokat találsz ki – jelentette ki Gil egy könnyed

kézlegyintéssel.– Nem egészen, én…– Ugyan minek bíbelődnél holmi javítgatással meg prospektussal, ha úgyis

felhagysz a mesterségeddel?– Azt még nem döntöttem el véglegesen…– De már gondolkodsz rajta. Úgyhogy sem a javítás, sem a hirdetés nem

olyan sürgős. Emellett – folytatta gyorsan Gil, látva, hogy Philip megint tiltakozni készül –, gyakorlati oka is van annak, hogy igényt tartok a társaságodra. Az a család, amelyik volt szíves meghívni, még valakit vendégül lát, egy fiatal nőt, aki a háziasszony unokahúga. Minthogy nős ember vagyok, vendéglátóim egy élemedett korban lévő úrihölgyet szemeltek ki számomra

partnerül. Azt hiszem, hogy Hancock úr valamelyik elaggott rokonát. A másik említett hölgynek – egy fiatal özvegynek – eleddig még nincs megfelelő part… várj, Philip, hallgass végig!

Philip odébb bicegett a kőfal mentén, és az eget tarkító felhőkre meredt.– Nem kéne annyira begubóznod! – sietett barátja után Gil, és továbbra is az

előbbi, félig-meddig gunyoros hangnemben folytatta. – Igazán eltölthetnél egy estét kellemes hölgytársaságban.

Gil Philipre sandított, hogy sikerült-e kissé felpiszkálnia az érdeklődését, és várt. Philip egy szót sem szólt, csak a homlokát ráncolta. Gil ennek ellenére folytatta.

– Az ifjú hölgy virginiai. A neve McLean. A házigazdám szerint csinos és eléggé intelligens. Ha együtt vacsorázol vele, az egyrészt kellemes kikapcsolódás, másrészt nem kell a dolgot mindjárt házasságközvetítési kísérletnek tekintened, ha ez zavar.

Ez tényleg zavarta Philipet, de nem akarta beismerni.– Képes lennél egy idegent a nyakamba akasztani – mondta inkább –, ez

nevetséges!– Ez talán bízd rám! Tehát eljössz?– Nem, természetesen nem megyek. Kétlem, hogy a hölgy éppen a

magamfajta társaságra áhítozna. Úgy értem… – kezével lefelé mutatott a jobb lábára –… hogy aligha tündökölnék a táncparketten.

– Táncot nem terveztünk. De most elárultad magad. Eddig is gyanítottam, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítsz a sebesülésednek. Más valószínűleg nem törődne ennyit ezzel.

– De én nyomorék vagyok.– Az vagy, ha annak hiszed magad – vonta meg a vállát ismét Gil. – Azt

hiszem, ilyen egyszerű a dolog.– Neked.– Akkor semmiképp nem jössz?– Már megmondtam.– Más szóval visszautasítod a barátodat és az irántad való érdeklődését.Philip mélyet sóhajtott.– Ha mindenáron így akarod megfogalmazni, akkor igen.– Rendben van. Intézkedni fogok, hogy a titkárom juttassa vissza hozzád a

hercegnek írott leveledet.– A szentségit, hiszen megígérted…– Na igen, de megkérem az árát.

– Kioktatás, vacsorameghívás – mi az ördögről van szó egyáltalán?Lafayette márki arca hirtelen teljesen elkomolyodott. Jóval idősebbnek tűnt

a koránál, ahogyan együttérző mozdulattal megfogta Philip karját.– Rólad, barátom. Az életedről van szó, amelyet akkor is tovább kell élned,

ha szeretett feleségedé már véget ért.Gil megfordult, és fél kezével Abraham felé mutatott, aki a távolban, a

napfényes dombtetőn rohangászott.– Egész hátralévő életére nyomorúságra akarod kárhoztatni csak azért, mert

te ebben leled örömödet? Azt hiszem, határozottan rövidlátó vagy. És önző is. Már próbáltam neked megmagyarázni, hogy egyszer minden gyásznak véget kell vetni, de nem is figyeltél rám…

– A feleségem azért halt meg, mert távol voltam, amikor itt kellett volna lennem!

– Ugyan miért kellett volna itt lenned? Azt mondd meg nekem: miért? Hitet tettél a hadsereg céljai mellett, vagy nem? Ennek a célnak szentelted magad, vagy talán nem? Elkötelezted magad, hogy segítesz kivívni ennek az új nemzetnek a szabadságot – a szabadságot, hogy mindenki maga választhassa meg, királyok vagy miniszterek megkérdezése nélkül, hogy melyik úton jár. Én külföldi vagyok, de az az érzésem, mintha mindaz, ami az elmúlt néhány évben történt, többet jelentene nekem, mint neked!

– Ez szemenszedett hazugság! Igenis, úgy gondolom, hogy érdemes volt, mert…

– Lárifári! Úgy gondolod, hogy egyáltalán nem volt érdemes. Máskülönben nem dobnád el magadtól.

– Mit dobok el magamtól, az isten szerelmére?– A jövőt, amelyet olyan drágán és keservesen szereztünk és szerzünk meg!

Csúfot űzöl ebből a küzdelemből. Mit érdekel téged már a jövő! Csak lótsz-futsz, úgy csinálsz, mintha elfoglalt lennél… az ész nélküli rohangászást tetted az igazi célok helyébe… de te magad is elismerted, hogy feladtad a reményt… hagytad magad teljesen a siránkozásba süppedni… már majdnem odáig jutottál, hogy eldobnád a hivatásodat, amelyről valamikor azt álmodtad, hogy ebben az országban találod meg majd! Ha nem lenne teljesen igazam, akkor világosan látnád, hogy helyrehozhatatlanul eltávolodsz ettől a fiútól. Ne is próbáld tagadni… láttam, hogy nézett rád egypár perccel ezelőtt! Húsz év múlva nem lesz majd fiad, akinek érdemes lenne örökölnie azt, amit elkezdtél, mert amit elkezdtél, azt máris szertefoszlatja a fásultság és a keserűség. A fiad szeretetét is elveszíted majd… és kétség sem fér hozzá, hogy magát a fiadat is, ha elég nagy

lesz hozzá, hogy elmeneküljön ettől a búskomor szerzettől, aki csak névleg apa! Mondtam már, hogy ne vitatkozz… még nem fejeztem be! – kiabálta Gil lila arccal.

– Tudom – folytatta –, hogy nem szabadna így beszélnem. Nem az én dolgom, ha te élve akarsz eltemetkezni, mindent feladni, és örök kétségbeesésben akarod elemészteni magad. De egyetlen, Bostonban töltött hét elég volt, hogy átlássam, hova vezet ez. Ellököd magadtól ezt a fiút, és az is nyilvánvaló, hogy semmibe veszed mindazt, ami azért történt, hogy neki jövője legyen – hazája, ahol felnőhet, és amilyenhez hasonlót még nem látott a világ. Valamikor a halállal is farkasszemet néztél ezért. Most pedig elfelejted! Gondolkodás nélkül elfelejted mindazokat a derék férfiakat, akik az életüket áldozták azért az új hazáért! Könnyedén elfelejted, hogy nemcsak magukért haltak meg, hanem érted is, és ami még fontosabb, ezért a fiúért! Elfelejted őket, és köpsz az áldozatukra!

Gil remegve elfordította a fejét, mintha szégyellné magát.Philip megpróbálta szarkazmussal elütni a nekiszegezett vádakat.– Ezek szép szavak, de nem gondolod, hogy egy kissé túl optimisták? Úgy

beszélsz, mintha már győztünk volna.– Mert győztünk is! Erre kész vagyok megesküdni. A győzelem bizonyosan

Amerikáé lesz most, hogy a saját hadserege is megmutatta az erejét, és szövetségesek is álltak mellétek…

– Szövetségesek? Csak Franciaországról tudok.– Úgy sejtem, hogy nemsokára újabb is akad. Lehet, hogy hivatalosan nem

szövetkezik Amerikával, mindazonáltal hadat üzen Angliának. Spanyolországra célzok. De ne akarj eltérni a tárgytól!

– Az érzéseimről nem tehetek, Gil!– Dehogynem tehetsz! Férfi vagy! Gyászolj magadban, ha kell!

Természetes, hogy soha nem felejted el a feleségedet. Az élet azonban megy tovább, és te sem állhatsz meg!

– Inkább elvesztettem volna a háborút, mint Anne-t!– Na látod, hogy teljesen igazam volt, amikor az előbb megvádoltalak!– Én… – akadt meg Philip. – Hát jó, a kutyafáját, nem teljesen, de…– Úgy értetted, hogy szeretted volna, ha a háborút is megnyerjük, és a

feleséged sem hal meg, de nem így sikerült a dolog, mert az értékes dolgoknak nagy áruk van. Azt pedig, bárhogy fáj is, meg kell fizetni. Jefferson világosan megmondta az árat: „Életünk, javaink és szent becsületünk.” Ha nincs kedved fizetni, már az elején megmondhattad volna – akkor az istenverte, gyáva toryk

mellé állhattál volna! Már abból is látszik, hogy micsoda puhány, fellengzősködő alakot csináltál magadból, hogy képes voltál ugyanezeket az érzéseket kinyomtatni merő haszonvágyból – kirántotta a vékony kötetet a zsebéből, és megrázta Philip előtt –, de közben vak vagy, és nem látod, hogy mi áll a papíron! Paine jól tudja: az ég mindennek megszabja az árát. Nyomorult önsajnálatodban megfeledkeztél erről!

Ezzel Philip lába elé hajította a könyvet, és peckesen ellépdelt.

II.

Philip döbbenten lehajolt a könyvért, amely kézzelfoghatóan jelezte, hogy mennyire bízott a jövőben – abban a jövőben, amelyet legsötétebb pillanataiban valóban képes lett volna eldobni magától.

Ahogy felegyenesedett, látta, hogy Gil merően nézi, azután hátat fordít neki.Philip nyelt egyet, szinte szó szerint emlékezetébe idézte azt a bekezdést,

amelyet Royal először mutatott neki; a bekezdést, amelyet akkora gonddal szedett ki, amikor hozzálátott a Paine-könyv kiadásához.

Mit túl olcsón szerzünk, azt nem sokra becsüljük: csupán a drágán vett javaknak van értékük…

Az ég tudja csupán, mekkora árat szab annak, amit ad…Csakugyan különös is lenne, ha oly mennyei javakat, mint a szabadság nem

igen drágán mérnének…Csakhogy Anne-t is a drágasága és a küzdelem tette olyan fontossá Philip

számára. Most pedig elment. Visszahozhatatlanul elment. Ez volt a veszteség, az ár, ami miatt Philipben csak zavarodottság, lehangoltság és bizonytalanság maradt azzal kapcsolatban, hogy mit vár a jövőtől – ha ugyan vár valamit egyáltalán.

Gil lassan lehiggadt, és visszasétált a barátjához.– Újfent csúnyán elragadtattam magam – mondta, és udvariasan kissé

meghajolt. – De ezúttal nem kérem a bocsánatodat. Egyszer ki kellett mondanom.

– Gil, én… lehet, hogy nehéz megérteni, de hidd le, ha mondom, hogy felelősnek érzem magam Anne haláláért.

– Akkor irtózatos tévedésben vagy.– Nem ez lenne az első eset – rázta meg a fejét lemondóan Philip.– Hadd emlékeztesselek valamire! Ha nem tudsz, vagy nem akarsz

kikecmeregni ebből a csüggedésből, akkor tényleg felelős leszel ennek a kisfiúnak a haláláért, még akkor is, ha fizikai értelemben akár száz évig fog élni.

– Gil, ez… – Philip Gil szemébe nézett, még mindig feldúltan és sebzetten a támadástól, amely érte, habár kezdte már megérteni Gil érvelését –… Ez tényleg több a soknál, hogy mennyi átkozott zagyvaságot vágsz hozzám csak azért, mert nem akarok együtt vacsorázni valami istenverte virginiai özveggyel.

– A vacsora az mellékes. A szívesség a lényeg, amire kértelek. Gyere el, Philip! – fogta meg Gil Philip karját. – Képes lennél megtagadni régi fegyvertársadat? – tette hozzá szelíden.

Hosszú csend támadt. Philip arca kicsit megkeményedett.– Térjünk vissza az alapkérdésre! Ha elmegyek, akkor elviszed a levelet?– El.– Máskülönben nem?– Nem. Akkor magad leszel kénytelen elintézni. En pedig kénytelen leszek a

barátságunkat befejezettnek tekinteni.– Ezt nem mondod komolyan!– De, a legteljesebb mértékben.Philip most még tovább hallgatott. A szélzúgás mintha felerősödött volna,

azután elhalt. Philip összerázkódott és megszólalt:– Hánykor…– Pontosan hétkor érted jövök kocsival! – kiabálta Gil, beléfojtva barátjába a

szót.Philipet kimerítette a vitatkozás, és mintha elárulta volna Anne emlékét,

hosszan, megadóan felsóhajtott.– Rendben van. Tehát hétkor.– Nagyszerű! Nagyszerű! Nem kell jól szórakoznod, csak gyere el! Most

pedig… – pördítette meg Gil a vállánál fogva, hogy felhívja Philip figyelmét egy kiáltásra, ami az imént csak homályosan jutott le a tudatáig –… A fiad hívott. Biztosan valami érdekeset talált. – Gil arcán újabb terebélyes felhő suhant át. – Menj oda hozzá! Beszélgess vele! Ez egyszer nemcsak a legszükségesebbekről.

Philip a Morton's Hill csúcsára meredt.– Elsétálok, megnézem, mi maradt az erődből, és nemsokára visszajövök

hozzátok – tette még hozzá Gil.Ezzel elindult a magasra nőtt gyepen, talpig elegánsan, csipkésen, ruhája

aranyszegélye csillogott a napsütésben.

Ötödik fejezetA VIRGINIAI ASSZONY

I.

Philip ügyetlenül átmászott a kőkerítésen, és elindult lefelé a Morton's Hill lábához. Minden lépésnél érezte a sántaságát, és tudta, hogy a vacsora többi résztvevője is érezni fogja. Micsoda kötözni való bolond volt – engedte, hogy egy pillanatnyi gyengeség legyőzze kezdeti ellenállását!

De vajon tényleg gyengeség volt? Vagy lehet, hogy Gilnek van igaza, és tényleg nem szabadna folyton Anne halálával foglalkoznia?

Az az otromba zsarolás a James Amberlynek írott levéllel viszonylag mellékes volt Philip meggyőzése szempontjából. Philip találhatott volna más módot is – ha nem is olyan biztosat –, hogy eljuttassa a levelet Angliába. A márkihoz fűződő barátság megszakadását már kevésbé könnyen viselte volna el.

Minél többet gondolkodott rajta, annál inkább az lett Philip meggyőződése, hogy Gil szántszándékkal folyamodott a fenyegetéshez, hogy barátja válságának a gyökeréig hatoljon, és felrázza a csüggedésből, amely hónapok óta fogva tartotta.

Ennek ellenére idegesítő volt az ötlet, hogy valami idegen nővel vacsorázzék. De hát igent mondott, úgyhogy most már kénytelen elviselni. Ez a vacsora egészen biztosan borzalmas lesz…

Örült is, hogy legalább egy időre nem kell ezen tépelődnie. Abraham vonta el a figyelmét a dologtól, aki a Morton's Hill tetejéről kiabált, és integetett neki.

Amikor Philip a két domb közötti mélyedéshez ért, a fiú valamit mutatott a fűben. Philip hunyorgott a napsütésben, elképzelte, hogy Anne-t látja a dombtetőn, ugyanolyan kedvesen, mint azon az első közös pikniken Breed és Bunker farmerek rétjein…

Milyen rég volt.Újra hallotta a távoli dobpergést, a távoli kiáltásokat…Előre! Előre!Milyen rémítő volt az a kiáltás, mielőtt a vöröskabátosok megrohanták az

erődítményt, ahol most Gil mászkált, próbálta kivenni a sáncok körvonalait a magasra nőtt fűben.

Philip elindult a dombra Abraham felé, még mindig feldúlt volt a reá váró estétől valami bűbájos virginiai hölgyemény társaságában. Legalább annyit mindenesetre megtudhat egy ilyen nőszemélytől is, hogy miként áll a déli államokban kiszélesedőben lévő háború. Bár lehet, hogy még ennyit sem, ha valami unalmas teremtésről van szó, aki nem törődik a haza ügyeivel.

Az imént befejezett hosszú beszélgetésre gondolt. Reálisan nézve a dolgot, Gilnek egy dologban valóban igaza volt. Az emberekben egyre erősebb volt a hit. Minden bostoni utcán vagy kávéházban erről beszéltek.

Ez a féktelenül magabiztos hit főnixmadárként kelt újra életre a háború első napjainak megalázottsága után. Ez a hit az elkeseredett küzdelemben kovácsolódott ki, miközben a zűrzavarból kinőtt egy fegyelmezett hadsereg. Ezt a hitet olyan állhatatos, bátor és tiszteletre méltó férfiak csepegtették az emberekbe, mint Washington, és olyan hozzáértő csodabogarak, mint Steuben báró. Ezt a hitet erősítette meg Franciaország nyílt és egyre határozottabb kiállása szövetségese mellett, függetlenül attól, hogy ezt a kiállást sok évszázados gyűlölet segítette napvilágra.

Bármi is volt az indítéka, Franciaország elbillentette a mérleget. A fattyúnemzetet végre törvényesítették, elismerte egy másik ország. Bizonyos, hogy mások is követni fogják…

A Morton's Hillre igyekezve Philip félúton habozva megállt, a környezet kizökkentette tűnődéséből. Túl sok volt a kísértet, kísértetek, akiknek a jelenléte már-már ismét gyászba borította…

Hirtelen kiverte a veríték, felemelte egyik kezét, és homlokára ernyőt formált. Nem vette észre, hogy Abraham csalódottan maga mellé ejti hadonászó kezét, amiért látja, hogy az apja megállt a szélben hullámzó réten.

Philip elsápadt. A hátborzongató dobolás mennydörgéssé fokozódott felidézve a sok-sok arcot, amelyeket szeretett volna elfelejteni.

A fekete bőrű Salem Prince-ét és a daliás dr. Warrenét, amint az erődítményben szembenéznek az angol szuronyokkal, aztán elesnek…

Eph Taitét, amint a puskájáért könyörög, hogy önkezével vessen véget az életének a télbe dermedt hegyek között…

Lucas Cowperét, amint felsikolt, ahogy a karja csonkjára ömlő szurok egész jövőjét égeti semmivé…

Az iskolamesterét, amint egy légy mászkál szájának nedves, halott üregében, és soha többé nem emelheti a szemét a palatábla fölé hajoló, fénylő kis arcokra, sem az ő egyetlen Patsyjére…

És jöttek mások is, ezrek és ezrek, akiknek a nevét és történetét sohasem fogja megismerni. Gil azt mondta, hogy érte haltak meg. Ha úgy hozta volna a sors, ő halt volna meg értük. És mindannyian odaadták volna az életüket azért a Philadelphiában megszövegezett papírdarabért, amelyet olyan fenséges daccal vágtak a zsarnok világ képébe, amely olyan ragyogó megerősítése volt mindannak, amiben az az imádott, drága, akaratos bostoni lány hitt…

Amiben Philip is hitt.Valamikor.Hirtelen új felismerés hasított belé. Hiszen Anne is feláldozta magát! Hiszen

ő is a háborúban esett el, akárcsak a többiek. Philip biztosan érezte, hogy Anne mindvégig megőrizte a nehéz harc értelmébe vetett hitét…

Mit túl olcsón szerzünk, azt nem sokra becsüljük…Az ég tudja csupán, mekkora árat szab annak, amit ad…Mind, akiket az eszébe idézett, Anne-t is beleértve, tudták, hogy mennyit ér

a cél, amiért a nemzet küzd. És megfizették az árát. Nem önszántukból, de megfizették.

Én is megfiz£ttem, gondolta, és lenézett a jobb lábára.Tehetett volna mást? Hagyhatta volna veszni a szabadságot a saját

személyes biztonságáért és kényelméért? Ez volt Gil kérdésének a lényege is. Philipnek magában be kellett ismernie, hogy a válasz: nem. De úgy érezte, hogy ebbe a válaszba beleszakad a szíve…

– Papa! Gyere, nézd… találtam egy madarat. Azt hiszem, egy csonttollú!Philip ismét árnyékot vetett homlokára, és fölnézett, hogy láthassa kisfia

arcát. Zavartan látta, hogy a gyerek milyen félénken les rá. Semmi kétség, hogy mire számít: szórakozottan a semmibe révedő tekintetre vagy homlokráncolásra és szidásra…

– Jövök már, kisfiam!Tovább kapaszkodott fölfelé a domboldalon, a kísértetdob tovább pergett;

mintha körülötte minden erre az ütemre lüktetett volna.Aztán ahogy a kisfiú feszülten várakozó arcára figyelt, lassan elhalt a

hang…És vele együtt elhalt a régen volt tömeg iszonytató kiáltása is:Előre, előre!Hirtelen nem is volt már semmi komorság a szélben-napsütésben lassan

elenyésző hangokban. Csak kihívás.– Előre… – formálta halkan Philip ajka is a szót.

Igen, ezt kell tennie! Elfelejteni a fájdalmat és a gyászt, és a mában folytatni az életét, nem a tegnapban vagy a holnapban, ami lehetett volna.

Úristen, milyen nehéz ez! De volt, ami ösztökélje.A kisfiú.Már csak ő maradt, gondolta elcsigázottan. Ha ő nem lenne, nem is bírnám

tovább…Amilyen gyorsan csak bírt, iparkodott a Morton's Hill tetejére. Ahogy

Abraham mellé ért, a kisfiú lemutatott.– Nézd csak, papa, ez nem egy csonttollú?– De, azt hiszem.– Mrs. Brumple mutatott egyet a múlt héten. Azt mondta, hogy ezek a

madarak csak jönnek és mennek, és senki sem tudja, hogy mikor és miért…A fűben szánalmasan vergődő barna, tarajos fejű madárkát nézve, Philip

szórakozottan bólintott.– Biztosan megsebesült, nem, papa?– De – felelte Philip, és letérdelt, hogy megfogja a madarat, aztán

visszahúzta a kezét, attól félt, hogy megsérti a már amúgy is szétroncsolt szárnyat.

– Nem vihetnénk haza, hogy meggyógyítsuk?– Abraham, én nem tudom, hogy kell egy madarat ápolni… – kezdte Philip,

de ahogy ismét meglátta Abraham tágra nyitott, barna szemében a csalódottságot, gyorsan hozzátette: –… de megkérdezhetjük Mrs. Brumple-t, hátha ő tudja. Ha ő sem tudná, akkor végigjárja Boston összes házát, amíg talál valakit, aki tudja.

– Ő tényleg mindenhez ért! – mondta Abraham, és a nagyobb nyomaték kedvéért előredugta az alsó ajkát. Ebben az arckifejezésben benne volt az idős házvezetőnőhöz fűződő egész, keserédes kapcsolata. – Emlékszem, azt is mondta, hogy az itteni csonttollúak cseresznyét meg faepret esznek.

Philip végigsimította a fia haját, és mintha Anne arca lebegett volna a fiú arcvonásai között. Annyira, hogy szinte megérinthette volna.

– Figyelj csak, Abraham, mondok neked valamit, amit fogadok, hogy még ő sem tud, mégpedig azt, hogy hogyan kell fából madárkalitkát csinálni. Tudod, ez az apukák dolga. Vegyük csak föl ezt a madarat! Neked kell csinálnod, mert neked kisebb és finomabb kezed van. Aztán kell valami, amiben hazavihetjük… majd kölcsönkérjük Gil bácsi kalapját! Igaz is, megígértem Gil bácsinak, hogy ma este elmegyek vele vacsorázni…

A gyomra már a puszta gondolatra is összeszorult.

–… de holnapig úgysem kell megjavítanom azt a törött lábú nyomdagépet, úgyhogy most szépen elmegyünk Rothmanékhoz, és kérünk Rothman bácsitól egy csomagolórekeszt, amit szétszedhetünk. Építek egy léckalitkát a madárkának, aztán hazavisszük, és Mrs. Brumple megmutathatja, hogy mit tud. Ha meg lehet gyógyítani a szárnyát, akkor legalább lesz a kicsikének helye, ahol kényelmesen lábadozhat. Jó lesz így, Abraham?

– Persze hogy jó lesz! Jaj de jó, papa, máris menjünk! Szólhatok Gil bácsinak?

– Hát persze, csak…Elhallgatott, ahogy megpróbált fölállni. Még térdelve megfogta kisfia csöpp

kezét, és a saját tenyerébe tette.– Abraham!– Tessék, papa? – felhőzte ismét Abraham mosolyát a régi bizonytalanság.– Abraham, te nagyon jó gyerek vagy, és szeretném, ha mindig tudnád, hogy

nagyon szeretlek. Az utóbbi hónapokban eléggé rosszkedvű voltam, de megígérem neked, hogy ezentúl másképp lesz. Nemcsak mondom, hanem meg is mutatom neked, hogy mennyire szeretlek.

A kisfiú az apja ölébe vetette magát, és kis kezével szorosan átfogta a nyakát.

Philip magához húzta a kicsit, átölelte a derekát, és érezte az éltető lüktetést és melegséget az erős kis testben. Egyszer csak hátrahúzódott, a kisfia szemébe nézett, és egy pillanatra meglátta benne azt a másikat, aki a világra hozta a fiút: azt a rendkívüli, gesztenyebarna lányt, aki megtanította neki, hogy úgy szeresse a szabadságot, ahogy őt szerette.

– Még egy dolog, Abraham!– Igenis!– Ezentúl azt hiszem, nem járunk majd annyit Watertownba.– A mamához?– Igen. Én elmegyek időnként, de neked nem kell. Végtére is több időre van

szükséged, hogy a csonttollút gondozhasd. Meg más dolgokat is csinálhatnánk mi ketten, te meg én…

– Úgy szeretném, papa, ha elmehetnék veled a műhelybe!– Szeretsz ott lenni?– Igen, olyan jó a nyomdafestékszag, meg az a sok zaj, meg a fiúk, akik

nálad dolgoznak… olyan jó lenne, ha megengednéd, hogy én is csináljak valamit!

– Hát, meglátjuk. Majd kitalálok valamit.

– Tudom, hogy még kicsi vagyok…– Azt hiszem, ahhoz már elég nagy vagy, hogy elbírj egy festékezőpárnát. –

Megpaskolta Abraham pofiját. – Mindenesetre a mamához ezentúl csak én járok, jó?

– Hát persze, papa.Szégyenkezve látta a megkönnyebbülést a fiú arcán, de az öröm, amely

rögtön megjelent a nyomában, annál inkább jóleső érzés volt az apának.

II.

Alkonyatkor Gil bérkocsija végiggördült a gyengén világított bostoni utcákon. Az elegáns fiatal tiszt kényelmesen elterpeszkedett a menetirányba néző ülésen. Philip kényelmetlenül feszengett a másikon.

Hónapok óta nem volt így kiöltözve. Mrs. Brumple-nek egy órával el kellett halasztania a csonttollú pátyolgatását, hogy valahogy összeszedjék az alkalomhoz illő öltözéket. Gyorsan elszaladt egy divatárukereskedésbe, onnan meg az egyik szomszédhoz, hogy kölcsönkérjen egy megfelelő méretű, finom, halványkék inget ugyanolyan árnyalatú nyakkendővel.

A kabát sötétkékje ugyan nem ment tökéletesen a bársony térdnadrágéhoz. A fehér mellény és harisnya viszont vadonatújnak látszott, minthogy azok is voltak. Eulalie Brumple úgy sürgött-forgott körülötte, mintha a saját fia volna, nem pedig a munkaadója.

– Bocsásson meg a szóért, Mr. Kent, de a hajszalagja nincs rendesen megkötve. Pont olyan slampos, amilyen Brumple-é is volt mindig. Jöjjön csak ide! – úgyhogy bármilyen ideges volt is Philip, Gil érkezése igazi megkönnyebbülést jelentett.

A szorongás azonban hamarosan ismét teljesen úrrá lett rajta, tetézve azzal a folytonos érzéssel, hogy elárulja Anne emlékét. Gil figyelte, ahogy Philip ujjaival dobol a jobb térdén, aztán előrenyúlt, és megragadta barátja csuklóját.

– Hagyd ezt abba! Ezzel az izgés-mozgással rosszabb vagy, mint egy csatába induló zöldfülű újonc.

– Mert pontosan úgy érzem magam.Gil elnevette magát. Philip percek óta először pillantott ki a kocsi ablakán.

Anélkül, hogy Philip észrevette volna, a kocsi időközben egy erősen elhanyagolt, külvárosi utcához ért.

– Hol a pokolban lesz az a vacsora? – kiáltott fel. – A vendéglátóid vagy nagyon meg vannak szorulva…

– Nincsenek, efelől nyugodt lehetsz.

– Akkor meg a kocsisod tévedt el.– Erről sincs szó. Csak előbb elmegyünk az ifjú hölgyért, akiről ma délután

beszéltem neked.Philip elkapta a tekintetét a mellettük futó házsorról.– Amikor beleegyeztem, hogy eljövök – mondta homlokráncolva –, arról

nem tudtam, hogy nekünk magunknak kell elhoznunk az özvegyet is.– Akkor még én sem – kuncogott Gil. – Csak akkor intézkedtem, amikor

már elváltunk.– Ez az özvegy – mutatott Philip a lelakott házakra, bosszankodva és eléggé

zavarodottan – itt lakik, ebben a negyedben?– Nem, ott lakik, ahova ma este megyünk. A vendéglátóinknál. A

háziasszony Mrs. McLean anyai nagynénje.– Gil, hát nem érted, hogy mit kérdezek? Mi az ördögöt csinálunk az északi

negyedben?– Nos, a válaszhoz egy kis pletyka is tartozik. Oda megyünk Mrs.

McLeanért, ahova dajkaságba adta a gyerekét.– A gyerekét! – kiáltotta Philip. – Te belerángattál engem valami

házasságszerző vénasszony mesterkedéseibe!– De Philip…– Összepárosítottál valami kéjsóvár lotyóval, aki egy férjet már elhasznált,

és alig várja, hogy egy másikat is kelepcébe csaljon, hogy legyen, aki eltartsa a porontyát! Nahát én legszívesebben most rögtön kiszállnék ebből!

– Kedves barátom – fogta meg Gil Philip karját, és láthatóan jól mulatott barátja bosszankodásán –, biztos vagyok benne, hogy Mrs. McLeannek nem áll szándékában halvérű New England-iek között partnerre vadászni.

– Akkor meg miért ide adta dajkaságba a gyereket? Talán idevaló volt a férje?

– Nem, nem idevaló – felelte Gil, és mogyorószín szeme kicsit komorabbá vált. – Philip, kérlek, hogy maradjon köztünk, amit most mondok! Tudomásom szerint a fiatalasszony kislánya azután született, hogy a férje meghalt. Az a gyanúm, hogy házasságon kívül született a gyerek.

– Akkor legalább a picivel több közös vonásom van, mint az anyjával – zsémbelődött Philip.

– Mindazonáltal azt hiszem, hogy a gyerek itt Bostonban jött a világra.– Nem Virginiában?

– Nem. A gyermek anyja jó családból való. Semmi kétség, hogy el akarta kerülni az otthoni botrányt. Biztosan tudom, hogy két, nehézségekkel teli hajóutat is tett, hogy a gyermek elhelyezéséről gondoskodjék.

– Akkor sem értem – csóválta meg a fejét Philip. Kimutatott az enyhén szólva nem valami előkelő lakóépületek rozzant tornácaira és zordon külsejű utcai ablakaira. – Miért kell egy gyereket ilyen környékre kiadni, ahelyett, hogy a jómódú rokonokhoz küldenék?

– Nézd, egyszerűen azért, mert az özvegy nagynénje és a néni férje már túlságosan benne vannak a korban ahhoz, hogy egy szemtelen kisgyerekkel bánni tudjanak. Majd meglátod, ha megismered őket. Viszont gondolom, hogy jobb egy magánháznál elhelyezni a gyermeket, mint egy árvaházban, anyagi nehézséget pedig ez sem jelent Mrs. McLeannek. Úgy mondják, van mit aprítania a tejbe. Úgyhogy fölösleges azt képzelned, hogy úgy fognak mustrálgatni, mint egy kenyérkereső férjjelöltet! Megígérem Philip, hogy csak egy társasági esemény lesz az egész…

Philip nem szólt semmit, csak megint összevonta a szemöldökét.– Na, ide figyelj! Tényleg olyan udvariatlan vagy, hogy nem vagy képes

Mrs. McLeant elegánsan az estélyre kísérni?Philip elsápadt.– Aligha nyújtok elegánsnak nevezhető látványt – mutatott a lábikrájára a

fehér harisnya alatt.– Lennél szíves felhagyni ezzel az átokverte önsajnálattal? – csattant fel Gil,

és a mosoly egyszeriben lehervadt az arcáról.Ingerültségét megbánva, éppen hozzá akart tenni valamit, de ebben a

pillanatban a kocsi nagyot döccenve megállt egy másik lerobbant utcában egy visszataszító ház előtt.

– Megérkeztünk, Philip… – a mogyorószín szemek megcsillantak a ház ablakain kiszűrődő lámpafényben –… ha tévedtem volna, bocsáss meg nekem! Csak azért intéztem úgy, hogy magunk jövünk Mrs. McLeanért, mert úgy gondoltam, hogy talán kényelmesebb lesz neked, ha megismered őt, mielőtt belecsöppenünk egy estély jóval merevebb atmoszférájába.

– Én máris tökéletesen kényelmetlenül érzem magam. Légy szíves, menj érte te!

– Azt már nem! – mondta Gil, és könyökével finoman az ajtó felé lökdöste barátját, amelyet az egyik kocsis már ki is nyitott. – Néha ki kell másznod a csigaházadból!

Ahogy lekászálódtak a kocsiról, Philip egy kacskaringósat káromkodott, de Gil úgy tett, mintha nem hallaná.

III.

Felfelé mentek a lépcsőn, és Philip megpróbálta egyenesen tartani a vállát, de nem ment. A jobb válla mindig megrogyott, valahányszor arra a lábára helyezte a súlyt.

Hogy még rosszabb legyen a helyzet, az utca mindkét oldaláról számtalan ablakból figyelték Philipet és a hírneves márkit. A házból pedig éles sivalkodás hallatszott.

– A teremburáját! – dörmögte Gil. – Úgy látszik, nyűgös a gyerek. O meg biztos nem készült még el… – döngette meg a kopogtatót.

– Mennyi idős a csemetéje? – érdeklődött Philip.– Lássuk csak, azt hiszem… – Elgondolkozott. – Egyéves lehet. Valahogy

úgy.Az ajtónyílásban egy harmincas évei derekán járó, elhízott férfi jelent meg,

hogy megnézze, ki kopogtat. Vagy valami kereskedőféle lehetett, vagy öltözködésével igyekezett annak látszani. A környék jellegéből ítélve Philip az utóbbira gyanakodott.

A kissé félrecsúszott parókás fickó kezét dörzsölgetve, egyik lábáról a másikra ugrándozott, amikor magas látogatója bemutatta magát és barátját. Valahonnan az emeletről továbbra is hallatszott a fültépő visítás.

– Fáradjanak be az uraságok! – mondta a potrohos férfi. – Chadbourne Harris vagyok. Az én drága feleségem és jómagam neveljük a kis Elizabetht… – most egy sikítás beléfojtotta a szót.

Philip elég kényelmesnek találta Harris otthonát, ahogy benézett az előtérből nyíló nappaliba. A levegőben azonban főtt káposzta szaga terjengett, amitől undorodott. A nappali bejáratával szemközt az ebédlőbe vezető dupla ajtó kissé nyitva volt. Az ajtó túloldalán Philip egy szempárt látott megvillanni.

Talán Mrs. Harris lehetett, aki zavarba jött attól, hogy ilyen magas rangú vendéggel került szembe?

Gil azonban maga volt az udvariasság és a kedvesség, ahogy beszédbe elegyedett az ideges házigazdával. Harris folyton a parókáját babrálta, amitől rizsporos lett a keze, miközben fönt tovább folytatódott a visítás. Philip észrevette, hogy az előtérben egy finom bársonyból készült, csuklyás női köpeny van egy állványra terítve. A köpeny gazdájának továbbra sem volt semmi nyoma…

Amikor hirtelen megjelent a lámpafényben a fönti lépcsőfordulón, Harris, Gil és Philip egyaránt megdöbbentek, ahogy meglátták, hogy az óbégató gyereket a vállán cipeli.

Az elegánsan öltözött, sötét hajú, világos bőrű fiatal nő finom arcvonásai kimerültségről árulkodtak. Mindamellett habozás nélkül lejött a lépcsőn. A hálóinges kislány visítva kalimpált az özvegy Mrs. McLean vállán.

– Mr. Harris – szólalt meg a fiatal nő –, itt van a felesége? Semmihez sem tudok kezdeni Elizabethszel…

– Az asszony? Valahol… ö… mindjárt előkerítem…Nagy dérrel-dúrral megindult a nappaliban, aztán eszébe jutott valami, a

másik irányba csörtetett, és szélesre tárta a kétszárnyú ajtót, amely mögül hozzá hasonlóan terebélyes, zavarodott asszonyság bukkant elő.

– Mrs. Harris, Mrs. McLean kéreti! – mondta Harris saját feleségének.Mrs. Harris úgy bámult Gilre, hogy majd kiesett a szeme – egyértelmű volt,

hogy a két látogató közül melyik lehet a francia tiszt –, majd odament a fiatalabbik nőhöz, és átvette a bőgő gyereket. Philip egy pillanatra meglátta a gyermek szőke hajjal keretezett angyalarcát és égszínkék szemét. A szépség keltette benyomást azonban kellően lerontotta a szünet nélküli, dühödt rúgkapálás.

– Mrs. McLean – mondta Gil –, engedje meg, hogy jó estét kívánjak. Lafayette márki vagyok, az ön alázatos szolgája.

Az asszony kecsesen pukedlizett, bár az arcán enyhe pír jelezte, hogy zavarban van a gyerek viselkedése miatt.

– Részemről a szerencse, hogy olyan kiváló katonával és hazafival találkozhatom, mint ön, uram! – mondta a lárma miatt kissé emelt hangon.

Az özvegy beszéde lágyabb, dallamosabb volt, mint a New England-ieké. Kellemes hangja volt, de Philipet inkább megragadta az, hogy mennyire igyekszik higgadtan viselkedni a kislány bömbölése közepette is.

El kellett ismernie azt is, hogy a virginiai hölgy igen jó alakú. A rokonszenvét azonban a tekintetével vívta ki. Volt benne valami szomorúság, ami nem illett a mosolyához…

Gil már éppen be akarta mutatni Philipet, amikor a gyerek ismét felüvöltött, és fejbe csapta Mrs. Harrist.

– Elizabeth! – rontott Mrs. McLean az idősebbik asszonyhoz, elkapta a kislány csuklóját, és ráhúzott egyet a kezére. A gyerek erre még jobban sivalkodott, mire Harris grimaszolva és mutogatva nógatta feleségét, hogy távolítsa el a zajforrást a szobából.

Az asszony ki is vonult. A bőgés némileg alábbhagyott. A fiatal nő hátrasimított egy elszabadult hajtincset. Philip látta, hogy a szomorúság egy pillanatra még feltűnőbbé vált a szemében, azután erőt vett rajta, ismét elmosolyodott, és kísérőihez fordult.

– Mindkettőjük elnézését kérem, uraim. Elizabeth néha teljesen kezelhetetlen, esküdni mernék, hogy maga az ördög bújt belé. – A ragyogó mosoly ellenére Philip némi komorságot hallott ki a megjegyzésből.

– Engedje meg, hogy bemutassam kedves barátomat, Mr. Philip Kentet Bostonból! – mondta Gil, miközben felsegítette Mrs. McLeanre a köpenyét.

Köpenyének zsinórjaival bajlódva, Peggy McLean szívélyesen Philip szemébe nézett, de semmi több. Philip előrelépett, hogy meghajoljon – és túl későn vette észre, hogy automatikusan a jobb lábára helyezte a súlyt, elárulva sántaságát. A fiatal nő tekintete egy pillanatra lefelé siklott, ő is észrevette…

Philip elvörösödött, nem tudott megszólalni.– Mr. Kent nemrégiben tért vissza a kontinentális hadseregből, ahol

derekasan szolgált – törte meg Gil a hirtelen csendet. – Megsebesült New Jerseyben, a Monmouth Court House melletti ütközetben.

– Nemes ügyért vérzett, Mr. Kent – mondta Peggy. – Olvastam, hogy a hadsereg férfiasan küzdött. Ha még néhány olyan bátor tisztjük lett volna, mint a virginiai Washington tábornok vagy a pennsylvaniai Wayne tábornok, akkor biztosan szétmorzsolták volna az ellenséget.

– Pontosan így van! – ragyogott fel Gil. – Philippel különben sok-sok éve ismerjük egymást. Együtt harcoltunk Monmouthnál és más csatákban is. Szerencsére az én drága barátom és bajtársam mindent túlélt, így most ragyogó képességeit egy bámulatra méltó vállalkozás szolgálatába állíthatja, és a nyomdászmesterség eszközeivel teszi közkinccsé a tudást.

Amint Gil a zavarba ejtő szóvirágözön végre ért, szélesre tárta a bejárati ajtót, és oldalra húzódott, hogy Peggy McLean kiléphessen. Philip elkapta barátja sürgető pillantását. Kezét nyújtotta, hogy a fiatalasszony ráhelyezhesse az övét.

– Köszönöm, Mr. Kent! – mondta az asszony.Együtt mentek le a lépcsőn. Philip tudta magáról, hogy alacsonyabb

hölgypartnerénél, és ez is feszélyezte. Visszaemlékezett, hogy akkor is ugyanígy érzett, amikor Anne-nek kezdett udvarolni…

Miközben felsegítette az özvegyet a kocsira, eszébe villant, hogy Gil az imént szándékosan hozta szóba a sántaságát, ezzel a minimumra csökkentve a dolog jelentőségét, nehogy az est hátralévő részében ez is növelje a feszültséget.

Amint maga is felkapaszkodott a kocsira, megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy Peggy McLean a legkevésbé sem zavartatja magát az ő fogyatékosságától. Sőt, ahogy a kocsi elindult, és a kocsis kurjongatva zavarta szét a kocsi köré csődült utcakölyköket, az asszony tovább oldotta Philip zavarát.

– Ez a nyomda – fordult Philiphez –, amelyet a márki úr említett, gondolom, itt van a városban?

– Igen, valóban. Bár egyelőre szerény kis cég. Nyomtatványok, hirdetmények…

– Egyetértek a márki úrral: a nyomdászmesterség az egész társadalom számára nagy jelentőséggel bír. Különösen manapság, amikor valamennyi államban alig várják, hogy lelkesítő hírekről olvashassanak.

– Nem annyira a cég szerény, mit inkább a tulajdonosa – vágott közbe Gil. – Éppen most jelentette meg igen finom, szépen kötött kiadásban Thomas Paine Válság-dolgozatait.

– Igazán? Jó néhányat olvastam közülük. A tartalmuk éppolyan bámulatra méltó, mint a megfogalmazásuk. Jól megy a kiadvány, Mr. Kent?

– Nem annyira, mint szeretném. Most készítek egy prospektust, hogy elősegítsem az eladást más városok könyvkereskedéseiben is…

– Néhányat esetleg magammal vihetek Virginiába. Richmondban és Williamsburgben is vannak barátaim, és bizonyos vagyok benne, hogy rá tudom venni őket, hogy megfelelő kezekbe juttassák a prospektusokat.

– Ez igazán kedves öntől – mosolyodott el Philip, amin maga is meglepődött. – Úgy hallottam, hogy máskor is ide szokott utazni Virginiából.

– Igen, amikor az időjárás kedvező, és eléggé biztonságos a tengeri út. Mondja, hogy hívják a céget? Egyáltalán, családi vállalkozásról van szó?

– Tudja, van egy kisfiam, akit néhai feleségem édesapja után Abrahamnek kereszteltünk. Remélem, hogy egyszer majd a nyomdokaimba lép a fiú. Ezért a „Kent és Fia” nevet adtam a nyomdának.

– Mindkét Kentnek sok sikert és virágzó üzletet kívánok! – mondta Peggy McLean, és viszonozta Philip kedves mosolyát.

Philipet hirtelen különös érzés szállta meg. Némi meglepetéssel jött rá, hogy mi az. Annyira élvezte a fiatal nő barátságos és művelt beszédét, mint hónapok óta semmi mást. Sőt, azon vette észre magát, hogy szeme a nő alakjának körvonalait fürkészi a köpeny alatt.

Ettől megint furdalni kezdte a lelkiismeret. Zavartan vette tudomásul, hogy már-már fizikai élvezetet jelent számára az özvegy Mrs. McLean jelenléte…

Talán nem is lesz olyan katasztrofális ez az este, mint hitte.

– Igaz is, barátom – veregette meg Gil Philip vállát, kizökkentve az álmodozásból –, a cégtábla a bejárat fölé! Kigondoltad már, hogy mikor teszed ki?

– Nem, mert… – akadt meg a mondat közepén, ráébredve, milyen ravasz csapdába csalták. Mégsem tudott haragudni. Gil mosolya és látszólag ártatlan kérdése mögött igazi aggódó figyelem lapult.

– Annyi dolgom volt, hogy nem is értem rá ezen gondolkodni – fejezte be a mondatot. Egy másodperc alatt határozott. – Azt hiszem, most már elküldök valakit a tábláért, és a héten ki is akasztom.

– Ez remek! Milyen kár, hogy nem leszek itt, hogy láthassam!– A bostoni cégtáblákon többnyire van valamilyen megkülönböztető jel –

mondta Peggy McLean. – Az öné is ilyen lesz, Mr. Kent?– Lesz rajta egy rajz, hogy mennyire különleges, azt nem tudnám

megmondani. Aranybetűkkel a név: „Kent és Fia”, az első szó fölül, a másik kettő alul. Köztük pedig egy zöld üvegpalack látható, jó kétharmadáig feketére festve. A fekete a teát jelképezi. Ott voltam ugyanis a Griffin-rakparton, amikor…

– Amikor Adams úr a híres teadélutánt rendezte – bólintott Peggy, és ettől azonnal megnőtt Philip szemében. Akármilyen legyen is ez a nő egyébként, semmi esetre sem holmi világtól elzártan epekedő, üres fejű baba.

Előrehúzódott a kocsi ülésén, tudta, hogy talán túlzott érdeklődéssel figyeli az asszonyt – és bűnös módon még élvezte is!

– Igen, pontosan – folytatta Philip. – Amikor felvagdostuk a teászsákokat, vízbe hajigáltuk a teát, a cipőm telement vele. Egy zöld üvegbe raktam és eltettem. Otthon őrzöm, mint valami szép emléket. Szeretem a palackot szép formája miatt, de még inkább azért, amit jelképez. Úgyhogy ezt az üveget választottam cégérnek valami jellegzetesebb dolog, mondjuk egy sajtó vagy egy könyv helyett…

Észrevette, hogy a kocsi megállt. Odakint egy nagy, elegáns ház emelkedett. Valamennyi földszinti ablakban gyertyák lobogtak, és odabentről, a szobákból is ragyogó fény szűrődött ki az utcára. Libériás inasok ugrottak a kocsi ajtajához. A másik oldalon kipillantva, Philip látta, hogy ismét a Közpark tőszomszédságában vannak.

Az egyik szolga Peggy McLeannek nyújtotta a kezét. Ezután kicsit sután Philip szállt le a kocsiról. Most megint kevésbé magabiztosnak érezte magát.

– Mielőtt hazautazom, el kell mennem a prospektusokért, Mr. Kent – fordult Philiphez Peggy McLean.

– Elhozhatom őket önnek.– De még sohasem láttam nyomdát belülről. Szívesen venném, ha meghívna

a műhelyébe.– A legnagyobb örömmel, asszonyom.– Remélem, nem ütközik meg a közvetlenségemen. Mióta néhány éve

meggyilkolták a férjemet, rákényszerültem, hogy sok olyasmivel is foglalkozzam, amit általában nem tartanak nőhöz illőnek. Az intézőm segítségével például magam irányítom az ültetvényemet. Úgy veszem észre, hogy nemcsak érdekelnek az üzleti ügyek, hanem némi érzékem is van hozzájuk. Szívesen gyarapítanám az ismereteimet az üzlet minden területén…

– Akkor különösen szívesen látjuk önt a Kent és Fiánál, Mrs. McLean!– Ez csodálatos! A részleteket majd vacsora közben megbeszéljük. Ha pedig

legközelebb Bostonba jövök, beszámolok arról, hogy mit végeztem a prospektusokkal.

– Hamarosan visszatér ide?– Hogyne, Mr. Kent, egészen biztosan.Vendéglátójuk egyik szolgája fáklyát tartott eléjük. Peggy McLean egy

pillanatra Philipen felejtette a szemét, aki talán egylépésnyire állt tőle. Azután elpirult, és másfelé fordította a tekintetét.

– Lenne szíves a kezét nyújtani, hogy felmenjünk a lépcsőn? – szólalt meg újra.

– Ezer örömmel! – mosolygott rá Philip.Ahogy felemelte a kezét, és az asszony hozzáért, különös érzés bizsergett

végig a gerincén. A lelkiismeret-furdalás már alig pislákolt benne.Nem látta, hogy Lafayette márki szélesen mosolyogva követi kettőjüket

fölfelé a lépcsőn a szélben lobogó fáklyafényben.

––––––––––––––Epilógus–––––––––––––

TÓTÁGAST ÁLLT A VILÁG

1781. október tizenkilencedikén mintegy nyolcezer angol és német katona' tette le a fegyvert Virginia államban, a kis yorktowni dohánykikötőnél. Ezzel főparancsnokuk, Charles Cornwallis tábornok, Cornwallis grófja jelképesen megadta magát a Washington tábornok és szövetségese, Donátién de Rochambeau vezette, egyesített amerikai és francia haderőnek.

A hesseniek, akiket Yorktown ostromával két tűz közé szorított az amerikai hadsereg és de Grasse tengernagy hajóhada, egykedvű beletörődéssel rakták gúlába puskáikat. Az angolok egy kissé kevésbé elegánsan viselkedtek; az elkeseredett vöröskabátosok a földhöz csapták puskáik tusát, az ezreddobosok szétverték hangszereiket. Maga lord Cornwallis gyengélkedésére hivatkozva helyettest küldött a ceremóniára.

Washington tábornok nem volt hajlandó szóba állni a helyettessel. Ragaszkodott ahhoz, hogy Cornwallis megbízottja az ő megbízottjával, egy Benjámin Lincoln nevű, alacsonyabb rangú tábornokkal tárgyaljon.

Mialatt folyt a fegyverek és a hangszerek egységenkénti átadása, az angol katonabandák különös zenei egyveleget adtak elő. A zenedarabok egy része induló volt, de játszottak néhány igen búskomor dallamot is. Az egyikük, egy közismert gyermekdal – Tótágast állt a világ – ironikus módon pontosan ráillett Őfelsége hadserege utolsó, kudarcba fulladt támadására. A hadsereg végigsöpört az Egyesült Államok déli partvidékén, abban a reményben, hogy kivívhatja a győzelmet – ez viszont északon elkerülte az angolokat.

Az ostrom és a fegyverletétel híre néhány nappal később eljutott Caroline megyébe, Sermon Hillbe is. Donald Fletcher a környék megkönnyebbült lakóitól értesült róla. A megelőző baljóslatú hónapokban már arra készültek a Rappahannock menti farmerek és ültetvényesek, hogy saját földjeiken és házaik tornácán kell felvenniük a harcot az angolok ellen.

A megadás hírére kitört az örömujjongás. Amikor pedig Donald arról a bizonyos gyermekdalról hallott, ettől úgy felderült, ahogy mostanában már egyáltalán nem szokott.

Donald érezte az évek súlyát. Köszvényes lába állandó fájdalmat okozott. Olykor-olykor ugyan kimozdult Sermon Hillből, de ez mindig iszonyú erőfeszítésébe került.

Hatalmas pocakot eresztett, mivel nem tudott felhagyni a mértéktelen evéssel és ivással. Miután 1780 közepén egy szélütés végzett az apjával, rászakadt az ültetvény irányítása, és ez a feladat lassan igazi céltalan,

mindennapos gyötrő teherré vált; csak a kiadós étkezések és a nyakló nélkül vedelt portói és bordói enyhítette napjainak magányos egyformaságát.

Így aztán örömmel hallotta Cornwallis megaláztatásának minden részletét, amelyet úgy ünnepeltek az emberek, mint az ellenségeskedések végét, noha hivatalosan még korántsem kötötték meg a békét.

Mielőtt véget ért az esztendő, a Rappahannock menti földbirtokosok életét fenekestül felforgatták bizonyos váratlan események. Az első hírek a Hálaadás napja körül kezdtek szállingózni, és házi rabszolgái révén hamarosan Donald is meggyőződhetett arról, hogy a híreknek tényleges alapjuk van.

Williams, az intéző, aki segített Seth McLean özvegyének, hogy olyan hatékonyan gazdálkodjon az ültetvényen, amennyire a háborús viszonyok közepette csak lehetséges, felhatalmazást kapott, hogy áruba bocsássa a birtokot.

A voltaképpeni tulajdonos, Peggy Ashford McLean éppen szokásossá vált bostoni útjainak egyikén volt, amikor az ültetvény eladását meghirdették. December elején tért vissza Caroline megyébe – Donald és a környék összes többi lakójának megdöbbenésére új férje és két gyermek társaságában.

Az egyik gyerek a férj első házasságából való volt. A másik egy pár évvel fiatalabb kislány, aki állítólag Peggy valamilyen távoli, New England-i atyafiságától származott.

Az új pár fogadására nem rendeztek bálokat, fényes estélyeket, mivel kinyilvánították óhajukat, hogy magukban akarnak maradni. Nem is léptek ki a nagy házból, kivéve a vasárnapi istentiszteletet a Sermon Hilltől tíz kilométerre épült presbiteriánus templomban. A gyerekeket ilyenkor sem hozták magukkal.

Akárcsak a többi módosabb ember a folyó mentén, kezdetben Donald is fenntartásokkal fogadta a fickót, akihez Peggy McLean feleségül ment. Azt mondták, hogy közönséges iparos, valami nyomdatulajdonos! A szomszédok, akik meglátogatták Donaldot, mind meg voltak győződve, hogy ez a bostoni egy szerencsevadász. Ez általánosan elterjedt vélemény volt mindaddig, amíg Williams lassanként kiszivárogtatott bizonyos értesüléseket, amelyek megdöntötték a vádat.

Az intéző szerint Philip maga is vagyont szerzett egy sikeres kalózvállalkozásba fektetett tőkéjével. Nyomdaüzeme pedig, ha nem is elképzelhetetlenül jövedelmező, de mindenesetre virágzó volt.

Ráadásul igen jó összeköttetései voltak.Jó barátságban állt egy vagyonos bostoni zsidó kereskedővel – több ezer

zsidó élt abban az időben Amerikában, sokan közülük igen jómódúak –, és Kent barátjáról, bizonyos Selwyn Rothmanról azt rebesgették, hogy egyike volt

azoknak, akik a háború idején szó szerint megmentették Amerikát a pénzügyi összeomlástól. Másokkal együtt hatalmas összegeket juttatott a kormánynak a magánvagyonából. Azt beszélték, hogy Rothman is majdnem annyit adott, mint a lengyel születésű Haym Solomon, és egyikük sem szabott meg semmilyen visszafizetési határidőt.

Donald ezenkívül azt is megtudta, hogy a kezdeti nehéz időkben Rothman segített Peggy McLean új férjének a Kent és Fia nevű cég beindításában. De ami végképp hitelt szerzett Kentnek, az a Lafayette márkihoz fűződő barátsága volt, amelyről mindenütt beszéltek. A franciát hősként tisztelték a virginiaiak, nemcsak azért, mert Washington tábornok annyira nagyra tartotta, hanem azért is, mert személyesen jelen volt a Yorktownnál folytatott harcokban.

Donaldét annyira érdekelte ez az új kapcsolat, amely miatt Peggy Asford McLean Kent északra akart költözni, hogy az egyik esős vasárnap délelőtt ő is rászánta magát a templomba vezető, fáradságos útra. Észrevette, hogy Peggy a boldogságtól sugárzó arccal lépett be az aprócska templomba új férje oldalán, aki, amint Donald némi megdöbbenéssel konstatálta, jó fél fejjel alacsonyabb volt nejénél. A tetejébe észrevehetően bicegett.

Mégis volt a bostoni viselkedésében valami meglehetősen pimasz magabiztosság, és valami harcias kifejezés ült az arcán. Donald úgy látta, hogy elszántság és nyugodt erő lakozik a férfiban.

Az istentisztelet után, a templomudvaron Donaldnek módja nyílt üdvözölni a New England-i jövevényt. Úgy találta, hogy jól nevelt, legalábbis első ránézésre. Ami azonban továbbra is a legnagyobb hatást tette Donaldre, az Kent állhatatos, már-már konok tekintete volt – mintha örömest elagyabugyálna bárkit, aki kétségbe merné vonni a jogát, hogy feleségül vegyen egy olyan kifogástalan háttérrel rendelkező asszonyt, mint Peggy.

Peggy pirospozsgás arca csupa mosoly volt, és Donald megállapította, hogy évek óta nem látta ilyen jó színben az asszonyt, aki hívta, hogy nézzen be a McLean-házba aznap délután. Donald elfogadta a meghívást.

Sermon Hillbe visszafelé zötykölődve – nem bírta már a lovaglással járó erőfeszítést és fájdalmat – azokon a nem túl istenes dolgokon tűnődött, amelyek az egész unalmas prédikáció alatt is a fejében jártak.

Peggy egyértelműen elégedettnek látszott új hitvesével. Donaldét azonban a házasság bizalmasabb részei is érdekelték. Azok után, hogy átélte a hetvenötös rabszolgafelkelés lidércnyomásos éjszakáját – egy szó, mint száz, megerőszakolták –, vajon képes volt-e teljesíteni azt, amit finoman hitvestársi kötelességnek szoktak nevezni?

És a vőlegény vajon tisztában volt-e a frissen szerzett áru minőségével – vagy, hogy úgy mondjuk, „hiányosságaival”?

Donald tudta, hogy kérdéseire nem kaphat választ, hiszen semmi köze a dologhoz. Ennek dacára változatlanul kíváncsi volt.

Egy órácskára látogatta meg a McLean-házat a szemerkélő decemberi esőben. Úgy alakult, hogy élvezettel beszélgetett ezzel a Kent fiúval, aki korábban éveken át szolgált az amerikai hadseregben, amíg kiszuperálták Monmouth Court House után, ahol azt a sebet kapta, amely megnyomorította. Beszélgetésüket egy ponton a két gyerek váratlan betoppanása szakította félbe.

Az egyik egy hatévesforma, eléggé zömök, sötét hajú fiúcska volt. A másik egy három év körüli, rakoncátlan, de mégis ennivaló kislány.

Philip Kent bemutatta fiát, Abrahamet, Peggynek viszont nemigen volt módja bemutatni a kislányt, akit egyébként Elizabethnek hívtak. A gyermek láthatóan kizárólag azzal volt elfoglalva, hogy felfordítson minden kisasztalt, lerángassa a könyveket a polcról, és úgy ordítson, mint akit megszállt az ördög, valahányszor Peggy megpróbálta fegyelmezni – előbb gyengéden, azután mérgesen.

Szerencsére a lányka akkora felfordulást csinált abban a pár percben, amíg anyja elkapta és kicipelte a szobából, hogy mind Peggy, mind újdonsült férje figyelmét elkerülte Donald Fletcher villámsújtotta arckifejezése.

Mire Peggy kifulladva és valami bocsánatkérést motyogva visszatért, Donaldnek sikerült nyájas mosoly mögé rejteni megdöbbenését. Egykét kérdést viszont feltett a kislánnyal kapcsolatban. Kent elmondta, hogy Abrahammel együtt természetesen Elizabeth is az új családhoz tartozik.

Peggy közölte, hogy az elárvult kislány Peggy anyai rokonságának északon élő ágából származik. Eddig egy bostoni családnál nevelkedett. Peggy elmagyarázta, hogy korábban mindig a kislány miatt hajózott el, előbb évente kétszer, később gyakrabban. Donald arra a következtetésre jutott, hogy az utazások egyre gyakoribbá válása a Peggy és Kent között kibontakozott románccal állt összefüggésben.

Amíg a féktelen természetű kislányról beszélgettek, Peggy mintha valami különös, aggódó tekintettel figyelte volna Donaldét. A férfi magában még mindig döbbenten, küszködve próbálta nyájassá rendezni vonásait, hogy az asszony ne is sejthesse a gyanúját, miszerint az egész mese szemenszedett hazugság. Peggy feszültsége csakhamar leengedett. A látogatás nyugodt légkörben ért véget – ámbár miközben Donald belegyömöszölte magát a kabátjába és egyujjas kesztyűjébe, még mindig hallotta, hogy a kislány valahol

odafönt torkaszakadtából üvölt. Mielőtt a verandáról fellépett volna a kocsi nyitott ajtajához, kezet rázott Kenttel, azután Peggyvel. Az asszony csuklóján piros foltok éktelenkedtek; valaki megharaphatta.

Miközben aznap már másodszor rázatta magát a kocsiban Sermon Hill felé, azon tanakodott, hogy nem csalták-e meg az érzékei. De bizonyos volt benne, hogy nem. Nem is tudta, hogy szörnyen sajnálja-e az új Kent családot, vagy nevessen azon, hogy milyen váratlan fordulatokat tud hozni a sors.

A délután hátralévő felében egyre jobban szakadt az eső. Amikor este magányosan asztalhoz ült a hatalmas Sermon Hill-i ebédlőben, rájött, hogy nincs semmi étvágya. Elküldte a feketéket, leült egy boroskancsóval meg egy pohárral, és befáslizott bal lábát egy zsámolyon nyugtatva tekintete megpihent a ház berendezésének egyik viszonylag új keletű és korábban példa nélkül álló darabján.

A belső falra függesztve Angus Fletcher olajportréja csillogott a gyertyafényben.

Roppant méretű festmény volt. Elegáns úriembernek öltözve ábrázolta az öregurat, olyan ruhadarabokban és kiegészítőkkel, amilyeneket sohasem birtokolt, de amelyeket a művésznek Angus határozott kívánságára rá kellett festenie a képre.

Az idősebb Fletcher soha életében a legcsekélyebb figyelmet sem fordította a saját megjelenésére. Egyáltalán, nemigen volt az öreg hiú semmire, legfeljebb kimondatlanul, de elképesztő méretekben arra, hogy teljesen a saját elgondolásai szerint gazdálkodjék Sermon Hill-ben, és persze tisztes haszonnal. Azután egyszer csak, váratlanul megrendelte ezt a képet – egy hónappal azután, hogy hírül vette, hogy Judsont agyonlőtték Pittsburghben.

Akárcsak Lafayette, George Clark is hős volt a folyó mentén élő virginiaiak szemében. A Kaskaskiánál aratott győzelmét, majd azt a még hihetetlenebb diadalt követően – amikor maroknyi seregével tél utóján, a mások által járhatatlannak vélt, vízzel elárasztott síkságon keresztül közelítették meg a Vincennes-erődöt – George Clark levelet küldött Angus Fletchernek. Donald jó néhányszor elolvasta a levelet, azóta is az apja kevéske személyes holmija között tartotta, az irodában.

A virginiai pionír levelében mély tisztelettel adózott Judson hősiessége előtt. Semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy Judson önfeláldozása nélkül valószínűleg nem kerülhetett volna sor a nagy nyugati vállalkozásra.

Angus Fletcher a levél kézhezvétele után kezdett tájékozódni a jó nevű portréfestők után – mindig ragaszkodva a referenciákhoz és egy sor, írásban

feltett kérdésének megválaszolásához. Végül egy baltimore-i művész mellett döntött.

A festő hat héten át lakott Sermon Hillben, mire elkészült a vászonnal. Angus elszántan végigülte a hat hetet, de tett néhány előzetes kikötést, amelyek ellen a művész tiltakozott. Megszabta, hogy Sermon Hillnek látszania kell a festmény hátterében. Valamivel hátrébb egy vagy két tétlen alak álljon: feketék, Sermon Hill-i rabszolgák.

A művész kijelentette, hogy mindezek a megszorítások korlátozzák a gondolkodásban, akadályozzák művészi önkifejezésében. De Angus ellentmondást nem tűrő fellépése – no meg a jó csomó pénz, amit fizetett – végül meggyőzte a piktort. Most tehát ott lógott Donald apja a falon, nyakán vakítóan fehér csipke nyakravaló, amilyen utolsó éveiben soha nem is volt neki. Háta mögött ott álltak az engedelmes feketék, jobbra fönt pedig Sermon Hill fehér négyszöge.

A baltimore-i művész bevallottan csodálója volt John Copleynak, a jól ismert bostoni arcképfestőnek és miniatüristának, aki a háború előtt Itáliába utazott, és utána Angliában telepedett le – kivándorolt Amerikából! Donald a festőtől hallotta, hogy Copley megfestette számos bostoni radikális személyiség portréját – így például Sámuel Adamsét és Paul Revere-ét, aki 1775-ös emlékezetes lovaglásával tette híressé magát, akik szerepet játszottak az Anglia és Amerika közötti viszály kirobbanásában, és hogy ezekben a portrékban Copley egyaránt törekedett valósághűségre és olyan kompozícióra, amely megragadta a modell lényeges jellemvonásait. Így azután Angus Fletchert egyik öklét csípőre téve örökítette meg a művész. A festmény szemből ábrázolta, úgyhogy szigorú, ráncoktól barázdált arca farkasszemet nézett a kép szemlélőjével. Véletlenül vagy szándékosan a festő apró fényfoltokat pingált Angus pupillájára, és ezáltal az öreg olyan benyomást keltett, mint akinek tüstént elszabadulnak az indulatai.

Donald először az egész festményügyet Angus szenilitásának meg annak a hirtelen, bár elég kései felismerésének tulajdonította, hogy a többi emberhez hasonlóan, halála után ő is a földbe tér. Csak lassanként derengett fel Donald agyában, hogy Judson pittsburghi viselkedése valami olyasmivel ajándékozta meg Angust, amire igazán büszke lehetett; valamivel, ami miatt az öregúr érdemessé vált arra, hogy családi portréban örökítse meg magát. Úgy tűnt, mintha Angus Fletcher mindig is kétségeket táplált volna saját elvei, saját életvitelét illetően – olyan kételyeket, amelyeket mindig ügyesen leplezett.

Donald arra a következtetésre jutott, hogy egészen a portré elkészültéig soha nem értette meg a saját apját.

Most, hogy a téli eső kopogott az ebédlő ablaküvegein, és a finom mívű gyertyatartókban lassan leégtek a gyertyák, Donald teletöltötte a poharát, és kaján vigyorral szemlélte a képet.

Mielőtt Angus Fletcher végleg lehunyta volna a szemét, utolsó óráiban sok mindent összehordott az ágy végénél virrasztó idősebbik fiának. Angus bevallotta Donaldnek, hogy mennyire boldog, amiért Judson halálával legalább részben megváltotta magát. Azután azonban újfent kijelentette, hogy hálát ad Istennek, akinek hamarosan a színe elé kerül, hogy Judson nem nemzett gyermeket. Bárhogy halt is meg, sajnálkozott Angus, Judsonban az ördög munkált. Kisebbik fiáról alkotott végső ítéletében karöltve jelent meg büszkeség és fájdalom.

Istennek hála, hogy Angus Fletcher nem élhette meg ezt a mai napot, gondolta Donald, és nem láthatta meg azt, amit Donald fia látott a McLean-házban.

Most végre érthetővé vált Peggy McLean hosszú New England-i távolléte Judson nyugati útja előtt. Akkor már szíve alatt hordta a gyermeket.

Mikor fogant a kicsi? Amennyire Donald tudta, Seth temetése után Judson csak akkor egyszer látogatta meg Peggyt. Talán máskor is találkoztak, amiről Donaldnek nem volt tudomása.

Nyilván akadnak a szomszédságban, akik egy törvénytelen gyermeket sejtenek Peggy rejtélyes viselkedésének hátterében. Donald azonban úgy gondolta, hogy csak a legagyafúrtabbak tudnának rájönni, hogy ki az apa.

Megértette Peggy aggódó tekintetét is, amely a délutáni látogatáskor tűnt fel neki. Most örült, hogy akkor semmilyen jelét sem adta, hogy észrevette a hasonlóságot a kislány és Judson között.

Bizonyos, hogy nem tévedett. Elizabeth Judson Fletcher szőkeségét és Judson Fletcher élénken csillogó szempárját örökölte, sőt valamennyire még az arcvonásai is Judsonra emlékeztettek.

Ráadásul úgy látszik, hogy apja erőszakos hajlamait is átvette.És ez a Kent fiú magához vette ezt a gyereket! Donald sok erőt és szerencsét

kívánt neki, hogy túlélje a rá váró megpróbáltatásokat.Istenem, milyen furán megfordult a világ!Egy rakás mindenfajta rendű és rangú és a legkülönfélébb műveltségű,

civakodó és nyakaskodó gyarmatos valamiképp legyőzte a földkerekség

leghatalmasabb birodalmának haderejét, és a küzdelemből egy új nemzet jött létre.

Judson pedig, aki életének legnagyobb részét féktelen kicsapongással tékozolta el, hőshöz méltó halálával megváltotta magát az apja szemében…

De örököst nem hagyott maga után.Most pedig itt van ez az angyalarcú kis boszorkány, akinek Fletcher-vér

csörgedezik az ereiben, és egyenesen besétál egy békés, bostoni családi otthonba.

– Istennek legyen hála, hogy ötven év múlva már nem leszek az élők sorában, és nem láthatom meg, hogy miféle pusztítást vitt véghez! – nevetett fel hangosan Donald, és még egy kis vörösbort töltött magának, miközben az eső konokul dobolt az ablakokon, és a Fletcher-szemek merőn néztek le a képről a pislákoló gyertyafényben.