harper lee - menj, Állíts Őrt!

8/17/2019 Harper Lee - Menj, Állíts Őrt!

1/145


2/145

Harper LeeMENJ, ÁLLÍTS ŐRT!

Har per Lee: Go Set A WatchmanCopyright © Har per Lee, 2015

Fordította: Pordán Ferenc

Borító: Váradi Gá bor

Mr. Lee és Alice emlékének


3/145

I

1

Mióta a vonat elhagyta Atlantát, Jean Louise valósággal fizikai örömét lelte az étkezőkocsi abelé be táruló látványban.

Reggeli kávé ját kortyolgatva elnézte, hogyan maradnak el mögöttük az utolsó georgiai hegyek,dják helyüket a vörös talajnak és az úgynevezett tisztaudvarokban álló, bádogtetős házaknak,k előtt fehérre meszelt gumiabroncsokkal körülvett ver bénaágyások virultak. Elmosolyodott,r meglátta az első tévéantennát a négerek lakta befestetlen házak egyikének tete jén, és ahogy sűtt az antennaerdő, úgy derült egyre jobb kedvre.Jean Louise Finch évente hazalátogatott New Yorkból Maycombba: az elmúlt négy esztendőblővel tette meg az utat, idén azonban inkább vonatra szállt. Egyrészt azért, mert a legutóbbi

mmal, amikor re pülőn ült, a pilóta halálra rémítette azzal, hogy úgy döntött, keresztülviszi a y tornádón.Másrészt pedig azért, mert ha re pülővel utazott, az azt jelentette, hogy apjának hajnali hárolett kelnie, és százhatvan kilométert kellett vezetnie, hogy felvegye őt a mobile-i reptéren, m

ek után pedig még egész na pos munka várt az idős férfira.Atticus Finch már hetvenkét éves volt, és Jean Louise úgy érezte, többé nem várhatja el ezt tőlÖrült, hogy a vonatozás mellett döntött. A vasúti kocsik sokat változtak gyerekkora óta, és sztatta az új élmény: ha megnyomta a falon lévő gombot, kisvártatva feltűnt egy kövér hálókocuz, mintha csak egy dzsinnt idézett volna meg; a másik fal ból kívánságára előugrott egy rozsda

acél ból készült mosdókagyló, és egy vécécsésze is volt a fülké ben, amelyen a lá bát pihentet

y határozott, nem hagyja, hogy megfélemlítsék az egyszemélyes hálókocsi ban mindenfelé fellekszorosított üzenetek, ám előző éjszaka sikerült a falhoz passzíroznia magát, mivel figyelmen gyta a RÖGZÍTSE AZ ÁGYÁT EZZEL A KARRAL! szövegű feliratot. A helyzetet végül a há-kalauz oldotta meg, meglehetősen zavar ba hozva Jean Louise-t, aki szokása szerint egy szál pfelsőben tért nyugovóra.A férfi szerencsére épp a folyosót rótta, amikor a csapda becsa pódott, és foglyul ejtette a lányt– Mindjárt kisza badítom, kisasszony – szólt be a fülké be a dörömbölés hallatán.– Ne, kérem, ne! – kiáltott ki Jean Louise. – Csak magyarázza el, hogyan tudok ki jutni innen.

– Semmi gond, úgy is meg tudom csinálni, ha hátat fordítok magának – felelte erre a hálókocuz, és így is tett.Reggel, amikor felébredt, a vonat épp az atlantai rendező pályaudvaron kattogott és pöfögött an Louise egy másik feliratnak engedelmeskedve mindaddig ágyban maradt, amíg el nem hagyllege Park állomást. Már a maycombi ruháit öltötte magára: bő, szürke pantallót, uj jatlan, f

úzt, fehér zoknit és pa pucsci pőt. Bár még négyórányi utazás választotta el az otthonától, máris hvélte nagynénje rosszalló szi pákolását.A negyedik csésze kávét fogyasztotta, amikor a Crescent Limited szerelvénye a vadli bák gágoemlékeztető, fülsiketítő hangon rákiáltott észak felé tartó társára, és a Chattahoochee folyó h

übörgött Ala bama államba.


4/145

A Chattahoochee széles, nem túlzottan mély és isza pos folyó, aznap pedig különösen alacsonyvízállása: egy sárga homokpadnak köszönhetően épphogy csordogált benne a víz. Talán csakad dalolva, gondolta Jean Louise; egyetlen sorra sem emlékszem abból a vers ből. Völgy vadtam én?[1] Nem, ez nem az. És zúgók, vagy va lamiféle zugok szere pelnek benne?Szigorúan elfojtotta magá ban a vágyat, hogy hangos kacagás ban tör jön ki, amikor eszé be jgy Sidney Lanier bizonyos értelemben hasonlíthatott rég elhunyt unoka bátyjához, Joshua SingClairhez, akinek irodalmi készletei a Black Bektől Bayou La Batre-ig ter jedtek. Jean Louise

nje gyakran emlegette Joshua bácsit, mint olyan családi példaké pet, akivel mindenképpen szál: nagyszerű kiállású férfi volt, ráadásul költő is, akire élete virágjá ban sújtott le a sors, íg

an Louise jól teszi, ha nem feledkezik meg arról, mekkora értéket képviselt a család számáraa bácsi ké pei tényleg jól jöttek a családnak – a férfi úgy nézett ki, mint valami nekidühödött An Swinburne[2].A lány elmosolyodott, amikor eszé be jutott, hogyan mesélte el neki apja a történet többi részéta bácsira valóban lesújtott a sors, ez igaz, de nem a Seregek Ura, hanem Cézár seregei által.Joshua bácsi túl sokat tanult az egyetemen, és túl sokat gondolkozott: gyakorlatilag egy az eglvasta magát a tizenkilencedik századból. Rendszerint uj jatlan, nagy galléros köpenyt viselt,

ját pedig sa ját tervei alapján készíttette egy kováccsal. Egy nap a hatóságok tetten érték, amgpróbálta lelőni az Államok elnökét, akit nem tartott többre egyszerű csatornafelügyelőnél ben kétségkívül igaza volt, érvei nem igazán szolgáltak mentségül a gyilkossági kísérletre. Aintélyes mennyiségű pénz cserélt gazdát, és Joshua bácsit más vágányra irányították át: beszámannak nyilvánították, és elhelyezték egy állami intézményben, hogy ott élje le az életét. Azt m, minden tekintetben tel jesen épeszű módon viselkedett, egészen addig, amíg valaki szóba nemelőtte az elnököt, ám amint ez bekövetkezett, eltorzult az arca, a darvak kedvenc pózá ba derakár nyolc óránál is tovább elálldogált így; amíg meg nem feledkezett merényletkísérlete cél p, képtelenség volt rávenni arra, hogy áll jon ismét két lá bon. Tiszta napjain eredeti ben olvaörög szerzőket, halálakor pedig hátrahagyott egy vastag verseskötetet, amelyet magánköltomtattatott ki egy tuscaloosai céggel. Lírá ja olyannyira megelőzte a korát, hogy műveit azótaerült senkinek megfejtenie, Jean Louise nagynénje mégis – mintegy véletlenszerűen – jól láyen, a nappali asztalán tartotta a kötetet.Felkacagott, majd gyorsan kör be pillantott, hogy lássa, va jon meghallotta-e őt valaki. Édesapjaeretettel hiteltelenítette el nővérének a Finchek veleszületett felsőbbrendűségéről szóló példázmesélve a történetek azon részeit is, amelyeket az asszony kihagyott az előadásá ból. Bár ezt möndes, komoly hangnemben tette, lánya néha határozottan gunyoros csillogást vélt ilyenkor felf

a tekinteté ben – vagy talán csak látta, ahogy a fény megcsillant szemüvege lencsé jén? Sosemdönteni.A lágyan hullámzó dombok közé érve a vonat ringatózása is alábbhagyott. Az ablakon kinéy egészen a horizontig csak legelőket és fekete teheneket látott, és eltűnődött azon, va jon koráért nem tudatosult benne soha, milyen gyönyörű is a szülőföldje.A Montgomery állomás az Ala bama folyó egyik kanyarulatá ban ka pott helyet; amikor Jean Lzállt, hogy kinyújtóztassa a lá bát, régi ismerősként köszöntötte az örömtelen drapp színeket,eket és a jellegzetes szagokat. Mégis úgy érezte, hogy valami hiányzik – az áthevült csapágyakhirtelen. Az, ahogy régebben egy vasúti alkalmazott végigsétált a vonat mellett egy feszítővazé ben; a mély kondulásokat hangos, sziszegő fújtatás követte, fehér füst csa pott fel, és az emb


5/145

hette, egy gyorsmelegítő tálon ücsörög. De ezek a modern mozdonyok már gázolaj jal üzemeltekHirtelen minden ok nélkül belemart egy régi félelme. Vagy húsz éve nem járt ezen az állomásoikor gyerekkorá ban a főváros ba utazott Atticusszal, rettegett attól, hogy a síneken himbálózó bukik a folyóba, és mindannyian megfulladnak.

Ahogy azonban ismét felszállt az otthona felé tartó szerelvényre, minden aggodalma tovatűnt.Miközben a fenyvesek közti egyik tisztáson kattogtak keresztül, a mozdony gúnyosan rátülköllékvágányon veszteglő, tarka barkára pingált, egykor gőzzel hajtott társára. A Crescent Li

erelvénye tel jes egészé ben ké pes lett volna elnyelni a múzeumba illő, nagy hasú gőzmozd

ely egy fakitermelő vállalat jelzését viselte magán. Még Greenville, Evergreen, aztán a maycgazás.Jelezte ugyan a kalauznak, hogy hol szeretne leszállni, de – mivel az illető idős férfi volt – arratott, hogy a szokásos tréfa áldozatává válik majd: a vonat pokol béli denevérként fog keresztüdani az állomáson, hogy aztán vagy másfél kilométerrel arrébb áll jon meg, a kalauz pedig bve bocsánatkérő mosollyal közöl je vele, hogy kis hí ján kiment a fe jé ből a dolog.Lehet, hogy a vonatok megváltoztak, a kalauzok azonban nem: valósággal szakmai védjegyükgy megtréfál ják a feltételes megállókhoz igyekvő fiatal hölgyeket, és Atticus, aki pontosan meg

jósolni a New Orleans és Cincinnati között szolgálatot tel jesítő valamennyi kalauz viselkep ezért legfel jebb hat lé pés távolságnyira fog várakozni attól a helytől, ahol lánya végül ljd a vonatról.

Jean Louise az önkényesen meghúzott határvonalú Maycomb megyét tekintette otthonának, ntegy száztíz kilométer hosszú, legszélesebb részén pedig ötven kilométer széles, apró tele pül

pettyezett vadont, amelynek legnagyobb városa a kormányzati központnak helyet adó Mayt. A megye egészen a legutóbbi időkig olyannyira elszigetelődött a nemzet többi részétől,

yes polgárai a legkevés bé sem voltak tudatá ban annak, milyen politikai beállítottságot vett zág déli része az elmúlt kilencven évben, és továbbra is a re publikánus pártra szavaztak. A te

egyetlen vasútvonal sem érintette: a maycombi elágazást csupán udvariasságból nevezték ígá ban a megyehatártól mintegy harminc kilométernyire, Abbott megyé ben feküdt. A buszjá

ndszertelenül közlekedtek, és látszólag a semmi kellős köze pé ből a semmi kellős köze pé be t, a kormányzat azonban keresztülerőltetett néhány utat a mocsarakon, sza bad távozási lehetőtosítva így polgárainak. De csak kevesen éltek ezzel a lehetőséggel – és miért is tették volna valaki kevéssel is beérte, bőven megtalálta a számítását a megyé ben.

A megye és a város egy bizonyos Mason Maycomb ezredesről kapta a nevét, arról a férfiról, azott önbizalma és fennhé jázó makacssága romlást és pusztulást hozott mindazokra, akik az ol

vagoltak a krí indiánokkal vívott há borúban. Hadműveleti területének északi részén alacsony dék terült el, déli, partvidéki része pedig tel jesen sík volt. Mivel Maycomb ezredes ben mélyenggyőződés, hogy az indiánok gyűlölnek sík tere pen harcolni, a vidék északi részét fésülte át aikat kutatva. Amikor a tá bornoka tudomást szerzett arról, hogy a hegyekben bolyong, miközbekrí indiánok bujkálnak minden egyes fenyőfa mögött, egy szövetséges törzs ből származó i

vivőt küldött hozzá a következő üzenettel: „Vonul jon délre, az isten ver je meg!” Az ezre des n szentül hitte, hogy az üzenettel csupán ellenségei próbál ják csapdá ba csalni (elvégre egy kékű, vörös hajú ördög volt a vezetőjük, nemde?), így hát lefogatta a futárt, és tovább nyomult é, mígnem csa patai végleg elvesztek az őserdőben, ahol aztán meglehetős zavarodottság köze

várták a há ború végét.


6/145

Néhány év elteltével Maycomb ezredes végre kezdett hinni az üzenet hitelességé ben, ezért célan délnek vezette a seregét, csak hogy útközben összefusson néhány, a kontinens belse je felée pessel, akik közölték vele, hogy a há ború voltaképp véget ért. A katonák és a tele pesek vyan kedvesek, hogy ezek után Jean Louise őseivé lettek, Maycomb ezredes pedig továbbnyomufelé, ahol manapság Mobile található, bízva abban, hogy erőfeszítéseit megfelelő módon jutak majd.Bár a hivatásos történetírók eltérő véleményen vannak, a fentiek tényértékéhez semmi kétséghet: Maycombban mindenki így ismerte és így adta tovább a történetet.

– ...ide je készülődni, kisasszony – jegyezte meg a hálókocsi-kalauz, Jean Louise pedig a férfiban haladva elhagyta az étkezőkocsit, és visszament a fülké jé be. Két egydollárost vett elő a tól: az egyik a bevett borravaló volt, a másikkal az előző esti mentőakcióért akarta megjutalm

gítőjét. A vonat persze pokol béli denevérként száguldott át az állomáson, és csak jó négyszárel arrébb állt meg, a fékezés közben fel bukkanó kalauz pedig vigyorogva elnézést kért Jean tól, közölve, hogy kis hí ján kiment a fe jé ből a dolog. A lány visszavigyorgott, majd türelmegvárta, amíg a hálókocsi-kalauz a helyére teszi a sárga lépcsőt; a férfi lesegítette, ő pedig átta a két bankjegyet.

Az apja nem volt sehol.Jean Louise elnézett a sínek mentén az állomásig, és meglátta az előtte ácsorgó, magas alakfi leugrott az apró, alacsony peronról, és futva indult felé.Medveölelésé be fogta a lányt, majd eltartotta magától, erősen szá jon csókolta, végül pediöngéd csókot is adott az ajkára.– Ne itt, Hank – mormolta Jean Louise kife jezetten elégedetten.– Csitt, te lány! – felelte a férfi, két tenyere közé fogva az arcát. – A bíróság lépcsőjén is melnálak, ha úgy tartaná kedvem.A férfi, aki jogot formált arra, hogy akár a bíróság lépcsőin is megcsókol ja őt, Henry Clinton

ány bátyjának há borús bajtársa, Jean Louise gyerekkori barátja, és – ha továbbra is így csókohamarosan a fér je is. Azt szeretsz, akit csak akarsz, de fér jet a sa ját fajtádból válassz – Jean Lon már-már ösztönerővel élt ez a mondás. Henry Clinton az ő fajtá já ból származott, és a lánylanatban nem tartotta túlzottan szigorúnak e rendelkezést.Kart kar ba öltve visszasétáltak a sínek mentén, hogy összeszedjék a lány bőröndjét.– Mi újság Atticusszal?– Ma eléggé betett neki a keze és a válla.– Ilyenkor vezetni sem tud, igaz?

– Nem ké pes ennél jobban behajlítani az uj jait – mutatta Henry, félig ököl be zárva a jobb kess Alexandrának kell bekötnie a ci pőfűzőjét és begombolnia az ingét; még a borotvát sem gtartani a kezé ben.Jean Louise megrázta a fe jét. Túl idős volt már ahhoz, hogy kikel jen a dolog igazságtalansága továbbra is túl fiatal, hogy minden harc nélkül elfogadja az apját megnyomorító betegséget.– És semmit nem lehet tenni?– Tudod, hogy nem – felelte Henry. – Bevesz napi hetven aszpirint, és ennyi.A férfi felkapta a súlyos bőröndöt, majd visszasétáltak az autóhoz, miközben Jean Louise eltűnon, ő va jon hogy fogja viselni, ha elérkezik majd az idő, amikor minden napja fájdalomban

lószínűleg nem úgy, ahogy az apja: ha valaki megkérdezte Atticust, hogyan érzi magát, a férfi


7/145

kérdésre, de soha nem panaszkodott; a kedélyálla pota változatlan maradt, így az ember vaak akkor tudhatta meg, hogy van, ha feltette neki a kérdést.Henry is csak véletlenül szerzett tudomást Atticus betegségéről. Épp a bírósági levéltár bandtak egy jogcímvita kapcsán, amikor az idős férfi egy vastag jelzálogregisztert előhúzva váraottfehérre sá padt, és elejtette a könyvet. „Mi a baj?” – kérdezte Henry. „Ízületi gyulladás. Fe

d a könyvet, kérlek?” – felelte Atticus. Henry megkérdezte, mikor kezdődött a probléma, Adig elmondta, hogy hat hónapja. Jean Louise tud róla? Nem, és jobb, ha ez így is marad. „Hndanád neki, rögtön haza jönne, és ápolni akarna. Pedig az az egyetlen gyógymód, ha az embe

gyja, hogy fölé be kerekedjen ez a nyavalya.” Ezzel lezárták a kérdést.– Akarsz vezetni? – kérdezte Henry.– Ne butáskodj – felelte a lány. Bár tűrhető sofőr volt, gyűlölte a biztosítótűnél bonyolultabbzeteket: az összecsukható kerti székek állandó bosszúság forrásául szolgáltak számára, soha net meg biciklizni vagy gé pelni, és kizárólag horgászbottal horgászott. A golf volt a kedvenc spvel ahhoz alapvetően nem volt szükség másra, mint egy ütőre, egy apró labdára és a megfelellla potra.Kínzó irigységgel figyelte, milyen könnyedén ural ja Henry a gépkocsit; mintha az autó szó sze

olgálatá ban állna, gondolta magá ban.– Szervokormány, automata váltó...?– Naná! – felelte a férfi.– És mi lenne, ha minden leállna, és nem tudnál váltani? Akkor gondban lennél, mi?– De nem fog minden leállni.– Honnan tudod?– Erről szól a hit... Na, gyere közelebb!A General Motorsba vetett hit... Jean Louise Henry vállára hajtotta a fe jét.– Mondd, Hank, igazá ból mi történt? – kérdezte.

Régi vicc volt ez kette jük között. Henry jobb szeme alól rózsaszín sebhely indult, hogy az ornek érintésével átlósan átszel je a felső ajkát, amely mögött egy hatos fogpótlás rejtőzött – méguise sem volt ké pes rávenni őt arra, hogy valaha is kivegye és megmutassa neki a protézist. rúban tett szert a se besülésére, amikor – már a harcok vége felé – egy német katona puska ba vágta, leginkább csak azért, hogy így fe jezze ki általános elégedetlenségét. Jean Louise hinek minősítette a sztorit: a láthatáron túlra ellövő fegyverek, a B-17-esek, a V-1-es szárnyas k és hasonló eszközök korá ban Henry valószínűleg soha nem került ütésváltásnyi távolságba tekkel.

– Rendben, kedves – felelte a férfi. – Egy berlini boros pincé ben voltunk, mindenki túl sokat verekedés tört ki... szeretnél valami ilyesmi, hihető sztorit hallani, ugye? Na, akkor hozzámeségül?– Még nem.– Miért?– Mert harmincéves koromig csak szórakozni akarok, mint dr. Schwitzer.– Hát, ő tényleg jól kiszórakozta magát – felelte Henry komoran.– Tudod, hogy értettem – fészkelte be magát Jean Louise a férfi kar ja alá.– Tudom.

A maycombiak véleménye szerint nem létezett Henry Clintonnál jóravalóbb fiatalember a vil


8/145

ezzel Jean Louise is egyetértett. A megye déli részé ből származott: az apja nem sokkal a szün elhagyta a családot, édesanyja pedig éjt nappallá téve dolgozott apró vegyeskereskedésügy Henry elvégezhesse az állami iskolákat. A srác tizenkét éves korától kezdve a Finch-házzaben bérelt szobát, ez a tény pedig már önmagá ban is magasabb körökbe emelte őt, hiszen a

a volt, egyetlen szakács, kertész vagy szülő sem gyakorolt hatalmat felette. Ráadásul négy ősebb volt Jean Louise-nál, ami abban a kor ban még nagy különbségnek számított; Henry folytelkedett a lánnyal, aki ra jongott érte. Amikor a fiú tizennégy éves lett, meghalt az édesanyja, mmit nem hagyva maga után: a temetési költségek a bolt eladásá ból származó pénz nagyjá

észtették, az örökség fennmaradó része pedig Atticus Finch kezelésé be került, aki titokban hozg egy kisebb összeget, és segített Henrynek, hogy iskolaidő után a srác a Jintey Jungle élelm

uházban dolgozhasson irodai alkalmazottként. Miután leérettségizett, Henry bevonult, a há borúdig egyetemre ment, hogy jogot hallgasson.Nagyjá ból ekkor történt az, hogy Jean Louise bátyja egyszer csak holtan esett össze; miután aal kiváltott rémálom véget ért, Atticus, aki mindig azt tervezte, hogy a fiára hagyja majd a prasik örökös után nézett. Természetesnek érezte, hogy az alkalmazásá ba fogadja Henryt, aki kelleltével a férfi segédévé, sőt valósággal a szemévé és a kezévé vált.

A fiatalember mindig is tisztelte Atticust, és ez az érzelem hamarosan ragaszkodó szeretetté nőgát – Henry apjának tekintette az idős férfit.Jean Louise-t azonban nem úgy kezelte, mint a húgát. A há borúban, illetve az egyetemen töltötán a lány overallt viselő, balhés és civakodó teremtményből elfogadható emberi lénnyé váltuise minden évben hazalátogatott két hétre, és randevúzni kezdtek egymással; bár a lány továby mozgott, akár egy tizenhárom éves fiú, és minden nőies cicomát megtagadott, Henry megérőle áradó intenzív nőiességet, és beleszeretett. Jó volt ránézni, rendszerint jó volt a társasáni, jóllehet a legkevés bé sem volt egyszerű ember: olyan nyughatatlanság lakozott a lelké beniatalember képtelen volt felfogni, de tudta, hogy Jean Louise élete szerelme. Meg fogja olta

. feleségül fogja venni őt.– Eleged lett New Yorkból?– Nem.– Hát, adj sza bad kezet nekem a következő két hétben, és garantálom, hogy eleged lesz belőle.– Ez valami tisztességtelen ajánlat akart lenni?– Az, bizony.– Akkor menj a franc ba!Henry megállította a kocsit, lekapcsolta a gyújtást, és a lány felé fordult. Jean Louise mindig

dta álla pítani, ha a fiatalember komolyra akarta fordítani a szót: rövidre vágott haja ilyenkor dn fel borzolódott, arca ki pirosodott, a sebhely pedig vörösen felizzott.– Szeretnéd, ha úriemberként fogalmaznék, kedvesem? Jean Louise kisasszony, anyagi eszkömár lehetővé teszik, hogy mindkettőnket eltartsam. Az ótestamentumi Izrealhez hasonlóan én g robotoltam az egyetem szőlőskertjei ben és édesapád irodá jának legelőin, hogy megkaphased...– Majd szólok Atticusnak, hogy dobjon rá még hét évet.– Utálatos vagy.– Az egyébként is Jákob volt. Vagy nem is, Jákob és Izrael ugyanaz a személy... Kábé minden

dik vers ben másképp írták a nevét. Mi újság a nénikémmel?


9/145

– Te is tudod, hogy épp olyan jól van, mint az utóbbi harminc évben bármikor. Ne válts témát!– Szívesen viszonyt kezdek veled, Henry, de nem megyek hozzád feleségül – felelte Jean Louirten, összeránduló szemöldökkel.Pontosan így is gondolta.– Basszus, ne legyél már ilyen gyerekes! – hadarta Henry, majd a General Motors legújabb adairól megfeledkezve a váltó után nyúlt, miközben ráta posott a kuplungra. Mivel egyik eszköt rendelkezésére, dühödten elfordította a gyújtáskulcsot, és megnyomott pár gombot, a ható pedig puhán, egyenletesen gördülni kezdett az úton.

– Lassan pörög fel, mi? – jegyezte meg a lány. – Város ban nem lenne túl szerencsés.– Ezzel meg mit akarsz mondani? – vetett rá kihívó tekintetet a fiatalember.Még egy perc, és veszekedni fognak. Henry komolyan beszélt; jobb, ha feldühíti, és ezzel hallgkészteti a srácot, hogy végiggondolhassa a kérdést.– Hol szerezted ezt az undorító nyakkendőt? – kérdezte.Így, ni.Kis hí ján szerelmes volt Henrybe. Nem, ilyen nincs, gondolta: az ember vagy szerelmes valagy nem. A szerelem az egyetlen egyértelmű dolog a világon. Nyilván többféle fajtá ja létez

ndegyikre elmondható, hogy az ember vagy benne van a dologban, vagy nincs.Jean Louise-ra jellemző volt, hogy ha lehetősége volt az egyszerűbb megoldást választani, mgkereste a nehezebb utat. Az egyszerű megoldás az lett volna, ha feleségül megy Henryhe

gyja, hogy a férfi eltartsa őt. Néhány év elteltével aztán, amikor a gyerekek már úgy derékmagg érnek, feltűnik majd a férfi, akihez eleve hozzá kellett volna mennie, aztán jön az önmarcangnnek a lázrohamok és a gyomorgörcsök, a postahivatal lépcsőjén egymásra vetett, hosszas pilk, jön a szenvedés, ami ből mindenkinek bőven ki jut majd. A kia bálás és az emelkedett érzésúltával pedig nem marad más, mint egy nyavalyás kis viszony a birminghami countryklub díszött, és a legújabb háztartási gé pekkel berendezett, sa ját maga által kreált gyehenna. Henry ne

demli.Nem. Egyelőre inkább az aggszüzek rögös útját választja. Igyekezett méltósággal békét kötni a:

– Sajnálom, Henry... tényleg nagyon sajnálom – mondta, és valóban így érezte.– Semmi gond – csa pott a fiatalember Jean Louise térdére. – Egyszerűen csak az van, hogyg tudnálak fojtani.– Tudom, hogy utálatos vagyok.– Fura egy szerzet vagy te, kedvesem – pillantott rá Henry. – Egyszerűen képtelen vagy megjá

gad.– Te meg miről beszélsz? – viszonozta Jean Louise a fiatalember pillantását.– Hát, a nők rendszerint a mosolygós, egyetértő arcukat mutatják a férfiaknak, mielőtt megcset maguknak. Soha nem árul ják el, hogy mire gondolnak... Te viszont, kedvesem, ha te utálatot kor bizony utálatosan is viselkedsz.– Nem tisztességesebb, ha a férfi előre láthatja, mibe készül belemászni?– De, az... Viszont meg kell értened, hogy így képtelen leszel fér jet fogni magadnak.Jean Louise-nak sikerült lenyelnie, ami az ajkára kívánkozott.– És mégis mit kellene tennem, hogy igazi csá bítóvá vál jak?

Henry kezdett belemelegedni: harmincéves korára el jutott oda, hogy imádott tanácsokat adni –


10/145

rt ügyvéd volt.– Először is, ügyelj a nyelvedre – mondta tárgyilagos hangon. – Ne vitatkozz a férfiakkal, kün olyankor ne, ha tudod, hogy te nyernél. Mosolyogj sokat. Éreztesd velük, milyen nagy embndd el, milyen csodásak, és szolgáld ki őket.

– Minden egyes szavaddal egyetértek, Hank – villantotta fel ragyogó mosolyát a lány. – Évem találkoztam hozzád foghatóan éles elmé jű férfival, ráadásul majd’ két méter magas vagy – mded, hogy meggyújtsam a cigarettádat? Na, ehhez mi szólsz?– Szörnyű.

És ismét barátok voltak.


11/145

2

Atticus Finch elővillantotta, majd gondosan felhúzta a bal kézelőjét. Egy óra negyven. Bizonyokon – és ez is ilyen nap volt – két órát viselt: egy ősrégi zsebórát, amelyről a gyerekei annak igtanulták leolvasni a pontos időt, és egy karórát; előbbit a megszokás miatt, utóbbit pedig gy akkor is tudja, mennyi az idő, amikor képtelen volt annyira mozgatni az uj jait, hogy benyúl j

azse bé be. Egykor magas férfi volt, ám az ízületi gyulladástól középtermetűvé vált; egy hónappbban töltötte be a hetvenkettőt, de Jean Louise gondolatai ban továbbra is ötvenes férfiként y nem emlékezett arra, hogy apja valaha is fiatalabb lett volna, és úgy tűnt, Atticus egyszerűen

egszik.Atticus székével szemben acél ból készült kottatartó állt, rajta az Al ger Hiss különös eseténedányával. A férfi előredőlt, hogy jobban kife jezhesse az olvasottakkal kapcsolatos, lesújtó nyét; bár egy idegen nem látott volna bosszúságot az arcán, mivel sosem mutatta ki az ilyesrátai tudták volna, hogy hamarosan száraz, rosszalló hümmögést fog hallatni, mivel szemöyhén felemelkedett, szá ja pedig határozott vonallá vékonyodott el.

– Hmm – jegyezte meg.– Mi az, drágám? – kérdezte a húga.– Képtelen vagyok felfogni, hogy merte ez az ember leírni a Hiss-üggyel kapcsolatos gondoyan, mintha Fenimore Cooper [3] próbál ná megírni a Waverley[4]-t.– Miért is, drágám?– A szerző gyermeteg módon hisz a köztisztviselők becsületességé ben, és úgy tűnik, az a vée, hogy a Kongresszus tagjai is hasonlóképpen nemes személyek. Halvány fogalma sincs az a

politikáról!

Húga ala posan végigmérte a könyvborítót.– Sosem hallottam még az íróról – mondott végleges ítéletet a mű felett. – Mindegy is, emiatt nszd magad, drágám. Nem kellett volna már megérkezniük?– Nem aggódom, Zandra.Atticus derűs pillantást vetett a húgára. Alexandra kiállhatatlan nőszemély volt, mégis kellemlt a társasága, mintha Jean Louise élt volna vele. A lány szörnyen érezte volna magát, és amörnyen érezte magát, egy percre sem volt ké pes megállni, Atticus pedig jobban szerette, ha a gá ban lévő nők nyugodtak, mint ha folyton a hamutartókat tisztogatják.Hallotta, hogy autó fordul be a kocsifelhajtóra, becsa pódik a kocsi két ajta ja, majd a be járat

Óvatosan arrébb tolta lá bával a kottatartót, és megpróbált támaszkodás nélkül felállni a mélszékből – bár elsőre visszasüppedt, másodszorra sikerrel járt, és már épp megtalálta az egyt, amikor Jean Louise a nyaká ba vetette magát. Atticus erősen tartotta magát, és tőle telhetőén

zett viszonozni is lánya ölelését.– Atticus... – mondta a lány.– Légy szíves, Jean Louise bőröndjét a szobá já ba, Hank – szólt hátra Atticus a válla fölött. – Éönöm, hogy kimentél elé.A lány gyors puszit lehelt nagynénje arca mellé a levegőbe, aztán elővett egy doboz cigarettát

á ból, és ledobta a kana péra.– Hogy áll az ízületi gyulladása, Alexandra néni?


12/145

– Valamivel jobb a helyzet, kedvesem.– Atticus...?– Valamivel jobb a helyzet, kedvesem – felelte az apja is. – Kellemes utad volt?– Igen, Atticus.Lerogyott a kana péra; Hank időközben végzett a feladatával, és visszatért a nappali ba.– Menj odébb! – szólt rá Jean Louise-ra, majd letele pedett mellé. A lány nagyot nyújtózkodotott egyet.– Mi újság errefelé? – kérdezte. – Mostaná ban muszáj megpróbálnom a Maycomb Tribune

zött olvasni, mert ti egyáltalán nem tudattok velem semmit.– Akkor láttad a hírt Edgar unokatestvérünk fiának haláláról... Igazán tragikus eset volt.Jean Louise észrevette, milyen pillantást vált egymással Henry és az apja.– Be jött az egyik délután, tel jesen felhevülve a futballedzéstől, ki pakolta a Kappa Alpha diáség hűtőjét, aztán megevett vagy egy tucat banánt, és az egészet leöblítette egy fél liter whi. Egy óra múlva halott volt... nincs ebben semmi tragikus – mondta Atticus.– Azta... – jegyezte meg Jean Louise.– De Atticus! Edgar kisfiáról beszélünk... – méltatlankodott Alexandra.

– Valóban szörnyű tragédia volt, Miss Alexandra – nyugtatta meg Henry.– Edgar bácsi még mindig udvarol neked, nénikém? – kérdezte Jean Louise. – Az ember azt henegy év elteltével előbb-utóbb csak megkéri a kezedet.Atticus figyelmeztetően felvonta a szemöldökét. Látta, hogy ébred fel a szunnyadó démon, hogtása alá vonja Jean Louise-t: a lány szemöldöke szintén a magas ba emelkedett, szeme elkerek

á jának egyik sarka pedig vészjóslóan felkunkorodott. Amikor így festett, csupán Isten és Rowning[5] tudhatta, va jon mit mond majd legközelebb.– De igazán, Jean Louise... – tiltakozott a nagynénje. – Tudod, hogy apáddal Edgar unokatestgyunk.– Hát, a ti korotokban ennek már nem lehet túl nagy jelentősége, Alexandra néni.– És mi újság a nagyváros ban? – szólt közbe Atticus gyorsan.– Jelen pillanatban inkább erről a nagyvárosról szeretnék hallani. Soha nem írtok meg nekemlyen zaftos pletykát... Bízom benne, Alexandra néni, hogy tizenöt perc alatt elmeséled az elmeményeit.Megveregette Henry kar ját, leginkább azért, nehogy a fiatalember hivatalos tárgyú beszélgezdjen Atticusszal, Henry pedig viszonozta a kedves gesztusként értelmezett mozdulatot.– Hát... – kezdte Alexandra –, Merriweatherékről biztos hallottál már – igazán tragikus dolog.

– Mi történt?– Különmentek egymástól.– Micsoda? – kérdezett vissza Jean Louise őszintén megle pődve. – Úgy érted, elváltak?– Igen – biccentett a nagynénje.– Merriweatherék? – fordult a lány az apjához. – Mióta is voltak házasok?Atticus elgondolkodva a plafonra emelte a tekintetét – mindig is precíz ember volt.– Negyvenkét éve – felelte aztán. – Ott voltam az esküvőjükön.– Akkor kezdtük gyanítani, hogy valami nincs rendben köztük – folytatta az asszony –, amikor kező oldalon lévő padsorokba ültek le a templomban...– Állandóan ellenséges tekintettel bámultak egymásra vasárna ponként... – jegyezte meg Henry.


13/145

– Aztán mire észbe kaptunk, már be is jöttek az irodámba azzal a kéréssel, hogy bonyolítsamásukat – fe jezte be Atticus.

– És segítettél nekik? – nézett az apjára Jean Louise.– Igen.– Mi volt az indok?– Házasságtörés.A lány hitetlenkedve megrázta a fe jét. Istenem, gondolta, biztos van valami a vízben...– Mondd, Jean Louise, te így utaztál a vonaton? – szakította fél be töprengését a nagynénje hang

Felkészületlenül érte a kérdés, így eltartott pár másodpercig, míg rá jött, mit is ért Alexandra att.– Ööö... igen – felelte –, azaz nem is. Harisnyá ban, kesztyűben és rendes ci pőben hagytam elrkot, és közvetlenül Atlanta után öltöztem csak át.– Őszintén remélem, ezúttal jobban odafigyelsz majd az öltözködésedre, amíg itthon vagy – slt Alexandra néni. – A végén rossz benyomásuk támad rólad az embereknek. Még azt hiszik, h... hogy a szegénynegyedhez öltöztél.Jean Louise-nak bal jós előérzete támadt. A százéves há ború megközelítőleg a huszonhatodik

z érkezett, és semmi jele nem volt annak, hogy törékeny fegyverszüneten kívül bármi is kialaka szemben álló felek között.– Nénikém, azért jöttem haza, hogy két hétig mást se csinál jak, csak pihenjek, ennyire egyszerűte. – Kétlem, hogy akár csak a házból is kitenném a lá bamat ezalatt. Egész évben halálra dolggamat...Felállt, és odasétált a kandallóhoz; egy dara big a kandallópárkányra meredt, majd megfordult.– A maycombiek így is, úgy is kialakítanak rólam valamilyen benyomást; és az biztos, hogy nik hozzászokva ahhoz, hogy rendes ruhákban lássanak. Nézd, ha kiöltözve törnék rá juk – folugodt hangon –, akkor ki jelentenék, hogy tel jesen New York-ivá váltam. Erre azzal jössz n

gy azt gondol ják, engem nem érdekel, hogy mit gondolnak, ha bő nadrágban mászkálok... Édesm, Alexandra néni, hát egész Maycomb tudja, hogy mielőtt először megjött az Átkom, kizáerallt hordtam...Atticus hirtelen megfeledkezett az uj jairól: leha jolt, hogy megkösse tökéletesen megkötött ci pő majd piros, de tökéletesen közönyös arccal emelkedett fel.

– Ennyi elég lesz, Fürkész – jelentette ki. – Kérj bocsánatot a nagynénédtől... Ne kezdj rögtöekedni, amint hazaértél.Jean Louise az apjára mosolygott: ha érzékeltetni akarta vele a rosszallását, Atticus mindig v

t gyerekkori becenevéhez.– Ne haragudj, Alexandra néni – sóhajtott fel. – Ne haragudj, Hank. Úgy érzem, engem itt elnk, Atticus.– Akkor menj vissza New Yorkba, hogy megsza badulj a kötöttségektől és a gátlásoktól.Alexandra felállt, és eligazgatta a testén függőleges irányban végigfutó bálnacsont redőket.– Ebédeltél a vonaton?– Igen – hazudta Jean Louise.– Akkor talán egy kávét...?– Köszönöm, kérek.

– Hank...?


14/145

– Köszönöm, asszonyom, én is.Alexandra anélkül hagyta el a szobát, hogy a bátyját is megkérdezte volna.– Még mindig nem voltál ké pes rászokni a kávéra? – kérdezte Jean Louise.– Nem – felelte az apja.– A whiskey-re sem?– Nem.– Mi a helyzet a dohányzással és a nőkkel?– Semmi.

– Egyáltalán milyen szórakozásaid akadnak manapság?– Köszönöm, azért megvagyok.A lány úgy tett, mintha egy golfütőt tartana a kezé ben.– És mi van a...?– Az nem tartozik rád.– Meg tudod még fogni az ütőt?– Igen.– Régebben egész jól játszottál... ahhoz ké pest, hogy vak vagy.

– Nincs semmi baj a... – kezdte Atticus.– Attól eltekintve, hogy nem látsz.– Be is tudnád bizonyítani jelen állításodat?– Igen, uram! Holnap háromkor megfelel?– Igen... azaz mégsem, megbeszélésem lesz. Mit szólsz a hétfőhöz? Hank, van valami dolgunkután?

– Semmi, kivéve azt a jelzálogügyet egykor – rezzent fel Hank. – Egy óra alatt garantáltan vége.

– Akkor hétfőn a tiéd vagyok – fordult Atticus ismét a lányához. – Bár, ahogy elnézlek, ki

zony, én leszek a vak, aki a világtalant vezeti.A kandallónál álló Jean Louise felka pott egy időtől megfeketedett, fanyelű golfütőt, amely már

szolgált piszkavasul is, majd kiöntette a padlóra a nagy, antik köpőcsészé ben tartott golflabdoldalára fordította az edényt, kirugdosta a labdákat a szoba köze pére, és épp nekilátott

szaütni őket a köpőcsészé be, amikor Alexandra érkezett egy kávéskannával, csészékkel és cstétekkel, illetve süteményekkel megrakott tálcával a kezé ben.

– Köztünk, négyünk között szólva, szégyenletes ez a szőnyeg – jelentette ki. – Tudod, Hank, amköltöztem, az volt az első dolgom, hogy befestettem a lehető legsötétebbre. Emlékszel, hogy n

Volt rajta egy fekete csík, innen egészen a kandallóig, amit egyszerűen képtelenség volt kiszed– Emlékszem, asszonyom. Attól tartok, én is közreműködtem a megrongálásá ban – felelte HankJean Louise ledobta a golfütőt a tűzifahasá bok mellé, majd öszszeszedte és a köpőcsészé be doabdákat. Visszaült a kana péra, és elnézte, ahogy Hank begyűjti az elkóborolt golflabdákat;m fogok ráunni arra, hogy a mozgását figyel jem, gondolta.A fiatalember visszatért a kana péhoz, ijesztő tempóban felhajtott egy csésze forró feketét, majólt:– Jobb, ha megyek, Mr. Finch.– Ha vársz egy kicsit, magam is veled tartok – felelte Atticus.

– Elég jól érzi magát, uram?


15/145

– Egyértelműen. Jean Louise – fordult hirtelen a lányhoz –, mennyit írnak meg az újságok ai mifelénk történik?– A helyi politikára gondolsz? Hát, a kormányzó botrányai minden alkalommal bekerülnek a a pokba, de más nemigen.– Úgy értem, írnak-e arról a döntésről, amellyel a Legfelsőbb Bíróság próbál ja kivívni magáhatatlanságot.[6]

– Ó, arról... Hát, a Post sze rint itt, Délen minden reggeli előtt meglincselünk valakit; a Journaglalkozik az üggyel; a Timest pedig annyira lefoglal ják az utókor iránti kötelezettségei, hogy htatja az olvasóit. Nem igazán figyeltem az egészre, a montgomerybeli buszbojkotton és a Missben történteken kívül. Az, hogy az állam nem hozott ítélet az ügyben, a legnagyobb melléfoglt a Pickett-féle roham[7] óta.– Igen, így van. Gondolom, a la pok igyekeznek kihasználni a helyzetet...– Tel jesen megvesztek, igen.– És az NAACP[8]?– Nem sokat tudok arról a bagázsról, azonfelül, hogy karácsonykor valami félretá jékoztatott nokuk küldött nekem egy csomó, a szervezet emblémá jával ellátott bélyeget, úgyhogy azokat t

é pesla pokra. Edgar bácsi megkapta az üdvözletemet?– Igen, és volt is néhány javaslata arra nézve, hogy mit kellene tennem veled – vigyorodott el sn Atticus.– Például...?– Azt mondta, fel kellene mennem New Yorkba, és a ha jadnál fogva kellene elkapnom téged,posan elfenekel jelek egy nádpálcával. Edgar soha nem volt jó véleménnyel rólad, úgy érzi, tfüggetlen vagy...

– Annak a felfuvalkodott, vén tör peharcsának egyszerűen nincs humorérzéke. Igen, tényleg trcsa: a pofaszakálla meg a harcsaszá ja is megvan hozzá. Gondolom, szerinte az, hogy egyedüw Yorkban, már önmagá ban, ipso facto annyit tesz, hogy bűnben élek – igaz?– Úgy valahogy – felelte az apja, majd felhúzta magát a karosszékből, és intett Henrynek, hoglhatnak.– Fél hétkor, kedves? – fordult a fiatalember Jean Louise felé.A lány bólintott, majd a nagynénjére sandított a szeme sarká ból.– Jó leszek pantallóban?– Nem, kisasszony.– Jó neked, Hank – mondta Alexandra.


16/145

3

Kétség sem fért ahhoz, hogy Alexandra Finch Hancock bármely szögből impozáns látványt nyúhátsó fele éppoly rendíthetetlen volt, mint az elülső. Jean Louise gyakran eltűnődött azon, nnan szerzi be a fűzőit, de soha nem tette fel nagynénjének ezt a kérdést. A halcsontos szerkeédítő magasságba tolták fel a mellét, összeszorították a derekát, és felduzzasztották a hátsóját,

en azt a benyomást keltve, hogy valaha homokóraalakkal rendelkezett.Valamennyi rokona közül apja nővére került a legközelebb ahhoz, hogy állandó bosszúságot n Jean Louise-nak. Az asszony soha nem bánt kegyetlenül vele – az azáleáit megrágó nyulak kvel egyetlen élőlénnyel sem bánt kegyetlenül, őket viszont megmérgezte –, de a maga ide jé benga módján pokollá tette a lány életét. Most, hogy Jean Louise már felnőtt, tizenöt percig sem ty beszélgetni egymással, hogy ne kerültek volna elő köztük olyan összeegyeztethetetlen vélemlönbségek, amelyek egy barátságra serkentőleg hatnak ugyan, rokonok esetén viszont pusztánk, hogy kínosan szívélyeskedő hangulatot teremtsenek. Jean Louise titokban ké pes volt örülni nje számos dolgának egészen addig, amíg fél kontinens választotta el őket egymástól, ám ami

koztak, minden bántóvá vált, és azonnal semmissé lett, ahogy a lány megvizsgálta az asszony cdeteinek indítóokait. Alexandra azon személyek egyike volt, akik semmiért nem fizettek árat éán; Jean Louise könnyen el tudta képzelni, hogy ha nagynénjét bármilyen érzelmi ráfordításra né a sors, akkor a mennyei recepciós pulthoz érkezve nekiállna visszatérítést követelni.Alexandra harmincöt éve férjnél volt, ám ha ez gyakorolt is rá bármiféle hatást, egyáltalán nemott meg rajta. Egyetlen fiút hozott a világra, Francist, aki a lány véleménye szerint mind künd jellemé ben egy lóra emlékeztetett, és hosszú évekkel ezelőtt elhagyta Maycombot, hogy bii ügynökként szerezzen magának dicsőséget Birminghamben. Nem is baj.

Az asszony egykori – illetve technikailag jelenkori – fér je, James Hancock nagydarab, jórfi volt, aki a hét hat napján lelkiismeretesen igazgatta a család gya potraktárát, a hetediken rgászni ment. Tizenöt évvel ezelőtt aztán az egyik vasárnap azt az üzenetet küldte feleségéneger fiúval a Tensas folyó melletti tá borá ból, hogy inkább marad a folyóparton, és többé nem za. Miután Alexandra megbizonyosodott arról, hogy nincs másik nő a képben, a legkevés bé sekelte a dolog. Francis azonban úgy döntött, hogy egész életé ben keresztként fogja ci pelni váténteket: soha nem volt ké pes megérteni, va jon Atticus miért ápolt továbbra is távoli, de kivá

onyt az apjával (úgy gondolta, hogy a nagybátyjának tennie kellene valamit), vagy hogy anyját m tette tönkre James kirívó, következésképp megbocsáthatatlan viselkedése. Amikor Jimmy

ét vette Francis hozzáállásának, újabb üzenetet küldött, ezúttal a fiának, tudatva vele, hogy ha meg akar ja látogatni és le akar ja lőni őt, áll a fia rendelkezésére, de erre soha nem került soregy harmadik üzenet is el jutott Francishez: Ha nem állsz elém fér fiként, akkor hall gass!

Jimmy bácsi el pártolása a legkevés bé sem kavarta fel Alexandra életének nyugodt állóvizébbra is ő készítette a legfinomabb süteményeket a missziós egylet gyűléseinek alkalmá bólbb időt fordított a város három kulturális egyesületé ben végzett tevékenységére; miután Atticerült kiszednie Jimmy bácsi pénzét, bővítette a te jesüveg-gyűjteményét; röviden szólva, megvérfiakat, és kivirult, ha egyetlen hímnemű egyed sem volt a környezeté ben. Sikeresen elkerülte

elmét, hogy fia olyan meleg, akár egy kályha, egyszerűen csak örült, hogy Francis Birminghamivel a srác fojtogató odaadással imádta őt – Alexandra kötelességének érezte, hogy viszo


17/145

az érzelmet, ám a legkevesebb spontaneitást sem volt ké pes felmutatni e téren.A megye életé ben meghatározó szere pet játszó személyek egyöntetűen azon a véleményen vgy Alexandra néni fajtá ja utolsó példánya: mereven fensőbbséges modorát internátus ban csiszes odaadással kiállt minden erkölcsi kérdés ben, egyetlen percig sem késlekedett ítéletet monjavíthatatlan pletykafészek volt.Amikor a lányiskolá ba járt, még egyetlen tankönyvben sem szere pelt az önbizalomhiány szből sem ismerte e kife jezés jelentését. Soha nem unatkozott, és minden alkalmat megragadottgy királyi előjogával élve intézkedjen, tanácsokat és figyelmeztetéseket osztogasson, és fe

rnyezete figyelmét a rá juk leselkedő veszélyekre.A legkevés bé sem volt tudatá ban annak, mekkora erkölcsi vihart ké pes kiváltani unokahúyetlen elejtett szavával is, arra késztetve őt, hogy még legjobb szándékait és sa ját motivácigkérdőjelezze, mégis mindig addig rángatta Jean Louise lelkiismeretének kis polgári, proter jait, amíg a végén mintha már valami fantomcitera zengett volna a lányban.Ha valaha is ké pes lett volna tudatosan ráta pintani Jean Louise érzékeny pontjaira, újabb skhetett volna az övére, de a hosszú éveken át tartó taktikai megfigyelés során a lány kiismerte ét. Bár ké pes volt megfutamítani az asszonyt, Jean Louise továbbra sem tanulta meg, hogyan ho

helyre az ellenség által okozott károkat.A legutóbbi összetűzésükre Jean Louise bátyjának halálakor került sor. Épp a konyhá ban vm temetése után, és Maycombban a halál részét ké pező törzsi lakoma maradványait takarítottFinch család idős szakácsnője, Cal purnia elmenekült a házból, amikor tudomást szerzett Jem ól, és a halotti torra sem tért vissza. Alexandra Hanni bálként lendült támadás ba:– Úgy érzem, ide je, hogy hazaköltözz, Jean Louise. Apádnak nagy szüksége van rád.Korábbi ta pasztalatainak köszönhetően a lány azonnal fel borzolta a tollait. Hazudsz, gondolticusnak szüksége lenne rám, arról tudnék. De úgysem értenéd, hogy honnan tudnék róla, merterűen képtelen vagy felfogni az ilyesmit.

– Szüksége van rám? – kérdezte.– Igen, kedvesem. Nyilván te is megérted... mondanom sem kellene.De, mondd csak. Tegyél csak helyre. Gázolj csak be bakancsos lá baddal a magánterületünkreus fel sem hozta ezt a kérdést.– Nénikém, tudod, hogy ha apámnak szüksége van rám, akkor itthon maradok; jelenleg viszont ól annyira van szüksége rám, mint egy hanyattesésre. Borzalmasan éreznénk magunkat itt együs tudja, és én is tudom. Hát nem érted, hogy ha nem kezdünk újra azokkal a dolgokkal foglalkelyekkel korábban foglalkoztunk, akkor mindannyian jóval lassabban fogunk felépülni? Kép

gyok ezt megértetni veled, Alexandra néni, de csak úgy tel jesíthetem a kötelességemet Atticuspontosan azt teszem, amit teszek: ha a sa ját erőmből, a sa ját életemet élem. Csak akkor lesz ge rám, ha megromlik az egészsége, és ha ez bekövetkezik, nem kell majd megmondanod, mek... hát nem érted?Nem, nem értette. Alexandra azt látta, amit Maycomb látott, a város pedig elvárta, hogy my tel jesítse a kötelességét.Egyértelmű volt, hogy Atticus egyetlen lányaként mi lenne a kötelessége megözvegyült apja ffi egyetlen fiának halála után: haza kellene költöznie, hiszen minden rendes lány ezt tenné, m tett így, az annyit jelentett, hogy nem is volt rendes lány.

– Szerezhetnél magadnak állást a bankban, hétvégenként pedig lemehetnél a tenger partra.


18/145

anyos társaság gyűlt össze mostaná ban a város ban, csupa fiatal. Szeretsz festegetni, igaz?Szeretsz festegetni... Va jon Alexandra szerint mégis mi a fenével tölti az estéit New Yorkban? nűleg ugyanaz a véleménye, mint Edgar bácsinak. Minden hétköznap este nyolcig a Fiatal M

ek Köré ben időzik, ahol a fiatal hölgyek rajzolgatnak, akvarelleket festenek és rövid bekezdésó, csattanós történeteket írnak. Alexandra számára óriási és meglehetősen ízléstelen különbséon festők és azon személyek között, akik festettek, illetve az írók és azok között, akik írogatni .– ...a tenger part tele van olyan helyekkel, ahonnan gyönyörű a kilátás, és a hétvégéid sza badok

nek.Issstenem... Akkor ugrik nekem, amikor alig vagyok magamnál, és rögtön megszabja az életemát. Hogyan lehetséges, hogy hiá ba Atticus húga, még sincs semmi fogalma arról, hogy mi zayja fe jé ben, az én fe jemben, egyáltalán, bárki fe jé ben? Istenem, miért nem adtál nekünk nyelvelyeken megértethetnénk magunkat Alexandrával?– Nénikém, könnyű megmondani valakinek, hogy mit kellene tennie...– De nehéz rávenni az illetőt, hogy meg is tegye azt. Ez okozza a legtöbb bajt, hogy az emberekteszik, amit mondanak nekik.

Végleg eldöntetett tehát: Jean Louise-nak otthon kell maradnia. Alexandra majd közli a hírtsszal, a világ legboldogabb emberévé téve őt ezáltal.– Nem maradok itthon, nénikém; ha itthon maradnék, azzal a világ legszomorúbb emberévé teámat... De ne aggódj, Atticus tökéletesen meg fogja érteni ezt, és abban is biztos vagyok, hoelendülsz, egész Maycombbal meg fogod értetni, mi történt.

Hirtelen mélyre hatolt a kés:– A bátyád egészen a halála napjáig aggódott amiatt, hogy ennyire nem vagy tekintettel másokrMeleg este volt, csöndes eső hullott Jem sír jára. Soha nem mondtál semmi ilyesmit, nem is fog a fe jedben ilyen gondolat; ha mégis megfordult volna, elmondtad volna nekem. Mindig is

ltál... jó pihenést, Jem.Sót dörzsölt a sebbe: nem vagyok tekintettel másokra, hát jó, rendben. Önző vagyok és önfe jkat eszem, és csak beszélek, és kezd olyan érzésem lenni, mintha valami imakönyvből olvasnndolataimat. Isten bocsássa meg, hogy nem teszem, amit tennem kellene, és azt teszem, amilene... ó, a bús franc ba.

Visszatért New Yorkba, de lüktető lelkiismeret-furdalását még Atticus sem volt ké pes csilla píEz két évvel ezelőtt történt. Jean Louise azóta már rég nem emésztette magát amiatt, hogy önzAlexandra pedig tel jesen lefegyverezte őt azzal, hogy végrehajtotta élete egyetlen nagylelkű c

detét: amikor Atticuson erőt vett az ízületi gyulladás, Maycombba költözött, hogy a bátyjával an Louise-t alázatos hála töltötte el. Ha Atticus tudott volna a húga és a lánya közötti titkos medásról, soha nem bocsátott volna meg nekik; bár senkire nem volt szüksége, mégis remek ötletgy legyen a közelé ben valaki, aki rajta tartja a szemét, begombol ja az ingét olyankor, amikor hatatlanok a kezei, és vezeti a háztartást. Ez a feladatot fél évvel korábban még Cal purnia láaz asszony már olyan öreg volt, hogy a munka nagyobb része egy ide je Atticusra hárult, Cal gül érdemei elismerése mellett visszavonult a színesnegyedben lévő otthoná ba.– Majd én elmosom őket, nénikém – mondta Jean Louise, látva, hogy Alexandra nekiáll összesávéscsészéket. – Felállt a kana péról, és nagyot nyújtózkodott. – Tudom, hogy ilyenkor mindig

osodsz.


19/145

– Ugyan, csak pár csésze – felelte Alexandra –, egy perc alatt végzek velük. Maradj csak,gy.Jean Louise maradt, ahol volt, és körülnézett a nappali ban.A régi bútorok jól illettek az új házba; az ebédlő felé pillantva látta, hogyan táncolnak a vild falon a pohárszéken álló, egykor édesanyja tulajdonát ké pező, ezüstből készült vizeskorpákról és tálcáról visszaverődő fényfoltok.Atticus hihetetlen egy ember, gondolta. Élete egyik fe jezete lezárul, erre ő le bontja régi otthont épít a város másik végé ben. Én képtelen lennék erre. A régi ház helyén fagylaltozót nyito

on ki lehet a tulajdonosa?Kiment a konyhá ba.– Na, és mi újság New Yorkban? – kérdezte Alexandra. – Kérsz még egy csészével, mielőtt m?– Köszönöm, igen.– Jut eszembe, hétfő délelőtt áthívtam néhány ismerősödet kávézni.– Nénikém! – hördült fel Jean Louise. A délelőtti kávézás kife jezetten maycombi jelenség vosze jövetelt az otthonukba hazalátogató lányok tiszteletére rendezték, akiket fél tizenegyes kezd

zszemlére tettek, kizárólag azért, hogy a város ban rekedt társaik ala posan szemügyre vehesséken körülmények között csak nagy ritkán támadtak új életre a gyerekkori barátságok.Jean Louise nagyjá ból senkivel nem tartotta a kapcsolatot azok közül, akikkel együtt nőtt fel, énösebben nem is vágyott arra, hogy újra megismerkedjen kamaszkori társaival. Iskoláséveitszörnyűbb korszakának tartotta: olyan kevés érzelgősséggel gondolt vissza egykori leányiskolgy azt akár érzéketlenségnek is lehetett volna nevezni, és semmi nem szerezhetett volna kevömet neki, mint az, hogy egy „emlékszel erre és erre?” játékot játszó társaság köze pén ücsörög– Kimondhatatlanul ijesztőnek tartom már a gondolatot is – jelentette ki –, de ra jonganék egysze jövetelért.

– Magam is így gondoltam, kedvesem.Egy pillanatra rátört a gyengédség. Soha nem fogja tudni igazán megköszönni Alexandrának,asszony ideköltözött Atticushoz. Tisztességtelennek érezte, hogy valaha is szarkasztikus v

gynénjével: Alexandrá ban a fűzője ellenére is lakozott egyfajta védtelenség, igen, és egyfajtamultság is, amely rá soha nem lesz jellemző. Valóban fajtá ja utolsó példánya, gondolta. Bár hborút is túlélt, egyik sem érintette meg őt; semmi nem rendíthette meg a világát, amelyben a ferandán ücsörögve, vagy függőágyukban heverészve dohányoztak, a hölgyek pedig hideg vizelgatva, lágyan legyezgették magukat.

– Mi újság Hankkel?– Remekül boldogul, drágám. Gondolom, tudod, hogy a Kiwanis Klub őt választotta az Év emk, és egy bá jos oklevelet is ka pott tőlük.– Nem, nem tudtam.A Kiwanis Klub há ború után ala pított kitüntetését rendszerint azok a fiatalemberek kapták, akireket arattak”.– Atticus annyira büszke volt rá; azt mondja, bár a „szerződés” szó jelentését még nem ismeóügyekkel már egész jól el boldogul.A lány elvigyorodott. Apja azt szokta mondogatni, az egyetem elvégzése után az embernek leg

évig kell még tanulmányoznia a jogtudományt: két évig a gazdaságjogot kell gyakorolnia, ké


20/145

a bama állam törvénykönyvét kell bújnia, az ötödik évben pedig újra kell olvasnia a Biblakes peare műveit – csak ezután jelentheti ki, hogy rendelkezésére állnak az eszközök, amelyeségével bármilyen körülmények között megállhatja a helyét.– És mit szólnál, ha Hank az unokaöcséd lenne?Alexandra épp egy konyharuhá ba törölte a kezét, de erre mozdulatlanná dermedt, majd megfoszúrós pillantást vetett az unokahúgára.– Komolyan beszélsz?– Lehet.

– Ne siesd el a döntést, kedvesem.– Ne siessem el? De Alexandra néni, huszonhat éves vagyok, és az idők kezdete óta ismerem.– Igaz, de...– Mi a gond, nem tartod elég jónak őt?– Nem erről van szó, csak... Nézd, Jean Louise, randevúzni valakivel az egy dolog, de felenni hozzá az megint egy másik. Mindent számítás ba kell venned... Henry családi háttere...– ...pontosan megegyezik az enyémmel. Egymás szá já ban nőttünk fel.

– A családjá ban komoly italozási hajlam van...– Nénikém, minden családban akad italozási hajlam.– A Finchek között nem! – húzta ki magát mereven Alexandra.– Igazad van, mi csak mind őrültek vagyunk.– Te is tudod, hogy ez nem igaz – közölte az asszony.– Ne felejtsd el, hogy Joshua bácsi azért rendesen bekattant.– Tudod, hogy az a család másik ágáról jött nála. Jean Louise, nincs a megyé ben jóravalóbb fber Henry Clintonnál, és biztos, hogy nagyszerű fér je lesz valakinek, de...– De azt mondod, hogy egy Clinton nem elég jó egy Finchnek. Drága nénikém, ez a fajta gond

smód kiment a divatból a francia forradalommal... vagy épp akkor vette kezdetét, nem is tudom– Egyáltalán nem ezt mondom. Csak arról van szó, hogy ezt a döntést igazán ala posan át kelllni.Jean Louise elmosolyodott; máris beélesítette védelmi rendszerét. Már megint kezdődik – istért kellett egyáltalán utalnom Hank kérdésére? Legszívesebben fel pofozta volna magát. Handra nénin múlna, ő valami tiszta és jóravaló, buta vidéki tehenet választana a fiatalemberld Fork környékéről, és boldogan áldását adná a gyerekeikre. Ennyi járt Henrynek az élettől.

– Hát, nem tudom, mennyire lehet óvatos az ember, Alexandra néni. Atticus boldog lenne, ha

vatalosan is családtaggá válna... tudod, hogy táncra perdülne örömé ben.Valóban így volt. Atticus Finch jóindulatú objektivitással szemlélte Henrynek a lánya meghódtett kiforratlan próbálkozásait: ha a fiú tanácsot kért tőle, állt a rendelkezésére, de határozottkózott attól, hogy belekeveredjen az ügybe.

– Atticus férfi, nem sokat tudhat az ilyen ilyesmiről.– Miféle ilyesmiről, nénikém? – kezdtek megfájdulni a fogai.– Mondd, Jean Louise, ha lenne egy lányod, te mit kívánnál a számára? Természetesen csakis bbat. Úgy látszik, még nem jöttél rá erre, a korodbeli fiatalok látszólag nem tudják ezt, de.ólnál, ha a lányod egy olyan férfihoz akarna feleségül menni, akinek az apja elhagyta a családj

gy aztán a mobile-i síneken végezze egy részeg éjszakán? Cara Clinton áldott jó lélek volt, és


21/145

rú sors jutott neki, ez az egész nagyon szomorú, de jobb, ha meggondolod, mielőtt hozzámész iúhoz, aki az ő egyesülésükből jött a világra. Ezen azért érdemes elgondolkodni.Érdemes, bizony. Látta, hogyan csillan meg a fény a csigákba font paróka alatti, savanyú arcelő, aranykeretes szemüvegen, látta, hogy rebbennek meg a csontos uj jak.

Az italról van itt szó, jó urak;tanácsomat kérték, hát idehall gas sanak: Azt állít ja, ha inna, elverné a ne jét,

Itas suk hát le, és lás suk a medvét! [9]

Alexandra nem volt elragadtatva a lány produkciójától; sőt, elké pesztően bosszantotta Jean Lzzáállása. Képtelen volt felfogni a mai fiatalok viselkedését. Nem mintha különösebben meg klna érteni őket, elvégre a fiatalok minden nemzedékben ugyanolyanok voltak, de dühítette, fete ez a pimasz el bizakodottság, a tény, hogy életük legfontosabb kérdéseit sem voltak hajlandó

olyan venni. Jean Louis élete legsúlyosabb hi bá ját készült elkövetni, és közben ezt a sekélyesrt és Sullivan-dalt idézve gúnyolódik vele. Nem lett volna sza bad anya nélkül felnőnie. Atticu

es korától kezdve hagyta, hogy elvadul jon, és tessék, meg is lett az eredménye! Kénytelen lesz szedni a lányt, méghozzá kemény kézzel, mielőtt túl késő lenne.– Szeretnélek emlékeztetni téged a felnőttlét néhány fontos dolgára, Jean Louise. – Nem emeltezét, hogy elhallgattassa a lányt. – Biztos vagyok abban, hogy azokat a dolgokat már ismered, dr dolog, amivel minden szellemeskedésed ellenére sem vagy tisztá ban, és istenemre, most el fndani neked ezeket. Hiá ba élsz abban a nagyváros ban, olyan ártatlan vagy, akár a ma születey. Henry nem megfelelő számodra, és soha nem is lesz az. Mi, Finchek nem házasodunk össz

ony sor ból származó fehér al jané pek gyerekeivel, már pedig Henry szülei pontosan ebbe a társosztályba tartoztak a születésükkor, és a haláluk napján is. Hiá ba is próbálnánk szé píteni a heAz a fiú is csupán azért olyan, amilyen, mert apád még kiskorá ban kézbe vette, és mert a h

att a kormány kifizette a taníttatását. Bármilyen jóravaló fiatalember, mindig ki fog ütközni rármazása. Észrevetted már, hogy mindig lenyal ja az uj jait, miután süteményt evett? Al janép. Lr, hogy úgy szokott köhögni, hogy nem teszi a szá ja elé a kezét? Al janép. Megfigyelted, hogy

n az orrát túr ja, amikor azt hiszi, senki nem látja? Al janép...– Ez mind nem azért van, mintha al janép lenne, hanem azért, mert férfi – felelte a lány szelídenazonban forrt a dühtől. Ha adok neki pár percet, ismét jobb kedvre hangolódik majd. Ő sohane ké pes olyan szavakat használni, amilyeneket én készülök a fe jéhez vágni. Soha nem lenne

zönséges, mint Hank és én. Nem tudom, ki és mi ő, de jobb, ha leállítja magát, mielőtt még olyndok, amin aztán elgondolkodhat egy ideig...– ...és mindennek a tete jé ben, még azt hiszi, hogy karriert csinálhat magának a város ban, édevizén ha józva. Már maga az ötlet is, hogy átvegye a helyét a metodista egyházközösségben,gpróbál ja átvenni a praxisát, hogy fel-alá furikázik a megyé ben édesapád autójával! Hiszen

ost is úgy viselkedik, mintha az övé lenne ez a ház... És mit tesz erre Atticus? Elfogadja a dolgozi! Elfogadja, és még örömét is leli benne. Miközben az egész város azt beszéli, hogy Henry mindent kifacsar belőle, amit csak...

Jean Louise megálljt parancsolt a mosogatón pihenő, vizes csésze peremén köröző uj jainak. t a padlóra egy vízcseppet, és elkente a linóleumon a ci pőtal pával.


22/145

– Mondd, nénikém – kezdte szívélyesen –, miért nem mész és vizelsz bele inkább a kala podba

*

A Jean Louise és Atticus között szombat esténként lezajló rítus túl régóta létezett már ahhoz,gtör jék. A lány besétált a nappali ba, megállt apja széke előtt, és megköszörülte a torkát.Atticus letette a Mobile Presst, és felnézett a lányára, aki erre lassan kör befordult a tengelye k– Minden cipzár felhúzva? Egyenesen áll a harisnyám? Sehol egy kilógó hajtincs?– Hét óra, és minden a legnagyobb rendben – felelte Atticus. – Káromkodtál a nagynénéd előtt– Nem is.– Azt mondta, hogy így történt.– Durva voltam, de nem átkozódtam.Gyerekkorukban Atticus többször is éles határvonalat húzott Jean Louise és a bátyja számszta trágárság és az istenkáromlás között: az előbbit hajlandó volt elviselni, ugyanakkor ki nemta, ha Isten nevét is belekeverték a dologba. Ennek eredményeképpen egyikük sem káromk

ha Atticus jelenlété ben.– Kihozott a sodromból, Atticus.

– Ne hagyd magad. Mit mondtál neki?A férfi megrezzenő arccal nyugtázta Jean Louise válaszát.– Hát, jobb, ha ki békülsz vele. Kicsim, igaz, ugyan, hogy néha magas lóról beszél az emberrasszony...– Hankről volt szó, és tényleg nagyon feldühített.Atticus bölcs emberként nem erőltette tovább a kérdést.A Finch-ház csengője rejtélyes szerkezet volt: bárki nyomta meg a gombját, a bentiek pongálla píthatták, milyen lelkiálla potban van az illető. Amikor felhangzott a csilingelő hang,uise tudta, hogy Henry kife jezetten boldogan várakozik odakint. Odasietett az ajtóhoz.Ahogy Henry belé pett az előszobá ba, a lány orrát megcsapta kellemesen férfias illata, ám a bkrém, a dohány az új autó és a poros könyvek szagát hamar semmivé foszlatta a konyhá ban lezszélgetés emléke. Jean Louise váratlan mozdulattal átkarolta a fiatalember derekát, és a mellktotta a fe jét.

– Ezt most miért? – pillantott rá Henry örömteli arccal.– A nagyvárosi lányok bűnös elveinek köszönhetően... Menjünk!– Korán hazahozom, Mr. Finch! – kukucskált be a fiatalember a nappali ban ücsörgő Atticushoe játékosan megfenyegette őt az újságjával.

Ahogy kisétáltak az esté be, Jean Louise eltűnődött, va jon mit tenne Alexandra, ha tudná, hogyhúga még soha nem állt ilyen közel ahhoz, hogy hozzámenjen holmi al janéphez.


23/145

II

4

Az Ala bama állambeli Maycomb városa egy Sinkfield nevű fogadós lélekjelenlétének köszöhelyezkedését. Az illető a megye történetének hajnalán a környék egyetlen fogadóját üzemeltet

mészetes módon kialakult földút kereszteződésénél: akkori ban történt, hogy William Wyattrmányzó az újonnan megala pított Maycomb megye belső béké jének érdeké ben megbízott egy cdmérőt a terület földrajzi középpontjának ki jelölésével, hogy ott építhessék majd fel az újnyzati székhelyet. Ha Sinkfiled nem áll elő egy merész húzással az érdekei védelmé ben, Mayrosa a minden látnivalótól mentes Winston-mocsár köze pén ka pott volna helyet.Ehelyett azonban úgy alakult, hogy az új város Sinkfield fogadója körül nőtt ki a földből, mfi egyik este leitatta a földmérőket, majd rá beszélte őket, hogy vegyék elő ismét a térké pessenek le egy kicsit a számításaikból emitt, tegyenek hozzá juk egy kicsit amott, az ő igénygfelelően helyezve át a megye földrajzi középpontját. Másnap reggel aztán a térké peken kívüiternyi házi készítésű whiskeyvel a nyeregtáská jukban bocsátotta el a két férfit – két-két liter arők jussa volt, egyet pedig személyesen a kormányzónak küldött.Jean Louise sosem tudta eldönteni, va jon Sinkfield bölcs döntést hozott-e, amikor mintegy harkilométernyire helyeztette az új várost az akkori ban egyedüli tömegközlekedési eszköznek szyami ha jók kikötőjétől, hiszen a megye déli peremén lakó embereknek így kétna pi útjukba teltussanak Maycombba az ottani boltokban árusított árucikkekért; ennek köszönhető az is, hogy százötven évig egyáltalán nem növekedett. Mivel létezésének elsődleges cél ja az volt, hogy

nyzati székhelyül szolgál jon, ráadásul rengeteg szakképzett ember élt itt, így a város ban nem

dott a legtöbb ala bamai tele pülésre jellemző rendetlenség. Mindenki Maycomba jött, ha azt agy kihúzzák a fogát, megjavítsák a szekerét, megvizsgál ják a szívét, bankba tegyék a pénzét, ógyítsák az öszvérét, megmentsék a lelkét, vagy épp meghosszabbítsák a jelzálogkölcsönét.Mivel csak roppant ritkán tele pedtek be új családok, a maycombiak egymás között házasodtakgül ki bogozhatatlanul összekuszálódtak a rokoni szálak, a közösség tagjai pedig monoton msonlítani kezdtek egymásra. Jean Louise egészen a világhá borúig szinte a város valamennyi la

rokonságban állt leszármazás vagy házasság révén, de ez semmi nem volt ahhoz, ami a mzaki részén folyt. Az Old Sarum nevű közösséget két, egymástól a kezdetektől fogva elkülönü

erencsétlen módon csaknem ugyanazt a nevet viselő család né pesítette be, a Cunninghamek és ghamek, akik olyan hosszú ide je házasodtak már egymás között, hogy a nevük írásmódja iupán akadémikus kérdésnek számított – mindaddig, amíg az egyik Cunningham kötekedni nem ky Coninghammel holmi földterület miatt, és bíróság elé nem vitte az ügyet. Jean Louise mindyetlenegyszer volt tanúja annak, hogy Taylor bíró nem tudott dűlőre jutni egy efféle üggyel a táeremben: Jeems Coningham azt állította, hogy az anyja ugyan Cunninghamként írta alá a nevét

nféle okiratokon, de valójá ban Coningham lány volt, egyszerűen csak nem volt túl jó a helyesg tudott olvasni, ráadásul arra is hajlamos volt, hogy esténként hosszan elücsörögjön a veranol ba meredve. Miután kilenc órán keresztül hallgatta az Old Sarum-i lakosok különc szoká

óló történeteket, Taylor bíró a szemben álló felek össze játszására hivatkozva közölte, hogy a


24/145

g nem foglalkozik tovább az üggyel, és ki jelentette, őszintén reméli, mindkét oldal képviselői etek azzal, hogy nyilvánosan előadhatták az állás pontjukat.Azok voltak – alapvetően nem is vágytak másra.Maycomb csak 1935-ben tett szert első aszfaltozott utcá jára F. D Roosevelt jóvoltá ból, de mér sem egy valódi utcát sikerült burkolattal ellátni. Az elnök valamilyen oknál fogva úgy dögy az általános iskola be járata előtti, az épület két oldalán futó utcákat összekötő terület fejleszorul, a fejlesztés pedig meg is történt, számos lehorzsolt térdet és betört koponyát eredményg az iskolaigazgató végül kihirdette, hogy a gyerekek nem fogócskázhatnak többet az aszfalto

tették el a megyei önrendelkezés magvait Jean Louise nemzedékének szívé be.A második világhá ború művelt valamit Maycombbal: a városi fiúk különös ötletekkel a fe jütek haza, pénzt akartak keresni, és kár pótolni akarták magukat az elveszett időért. Förtelmes szfestették át szüleik házát, kimeszelték az üzleteket, és neonreklámokat tettek rá juk, felhúzták rös téglá ból épült otthonaikat a korábbi kukoricaföldek és fenyőligetek helyén. Az utcákat nemn leaszfaltozták, de el is nevezték őket (például Adeline útnak, Miss Adeline Clay után), az idk azonban nem voltak hajlandó ezeket a neveket használni – „a Tompkins ház utcá ja” megnekéletesen elegendő volt ahhoz, hogy az ember tudja, merre jár. A há ború után az egész meg

a patostul költöztek Maycombba a haszonbérlők fiai, hogy gyufásdobozokra emlékeztető faháel jenek, és családot ala pítsanak a város ban. Senki nem igazán tudta, mi ből élnek, mégis megami ből, és ha a város hajlandó lett volna tudomást venni a létezésükről, új társadalmi réteg

ttak volna.Bár Maycomb külsőre megváltozott, az új, konyhai robotgé pekkel és televíziókkal felszerelt kói ban ugyanazok a régi szívek dobogtak. Az emberek annyiszor meszelték ki az épületeket, aor csak akarták, és teleaggathatták őket neontáblákkal, az idős gerendák kitartóan viselték újabb terheiket.

– Nem tetszik, igaz? – kérdezte Henry. – Láttam, milyen arcot vágtál, amikor beléptünk az ajtó

– Ez csupán a változással szemben megnyilvánuló, konzervatív ellenállásom – felelte Jean Lt garnélarákkal tele száj jal.A Maycomb Hotel étkezőjének egyik kétszemélyes asztala mellett ültek krómszékeiken, miközkondicionáló állandó morajlással érvényesítette akaratát a helyiségben. – Csak az tetszik az e

n, hogy már nem bűzlik a hely.Hosszú, számos fogással megterített asztal, a régi, dohos helyiség, és a forró konyhai zsír szag– Hank, mi az a „forró zsír a konyhá ban”?– Hm?

– Valamilyen játék volt, vagy mi.– Szerintem a hideg-meleg játékra gondolsz, kedves.– Nem, ez valami fogócskaszerű dolog volt...Képtelen volt visszaemlékezni a játékra. Amikor haldoklik, nyilván eszé be jut majd, most azoak egy durva vászoning uj jának villanása és a gyors, egybemosódó „Forrózsírakonyhá ban!” kmlett neki. Eltűnődött, va jon kié lehetett az az ing, és mi lehet mostaná ban az illetővel... Lehetsgy családja van, és odakint él az egyik kis új házban. A lányon erőt vett az a különös érzés, hoaladt mellette az idő.– Menjünk le a folyóhoz, Hank – mondta.

– Ugye nem gondoltad, hogy eleve nem oda készültünk? – mosolygott rá Henry. Nem tudta, m


25/145

Jean Louise olyankor volt leginkább a régi önmaga, amikor Finch’s Landingben jártak; minthba szívott volna valamit az ottani levegőből. – Igazi Jekyll és Hyde-jellem vagy – tette hozzá.– Te meg túl sokat nézed a tévét.– Néha már azt hiszem, hogy így elkaptalak – szorította ököl be kezét a fiatalember –, és pont,r már azt gondolom, hogy szorosan tartalak, egyszerűen eltűnsz előlem.– Mr. Clinton, ha megenged egy észrevételt egy kellő ta pasztalattal rendelkező hölgytől: a keul ja önt – húzta fel a szemöldökét a lány.– Mégpedig hogyan?

– Hát nem tudod, hogyan fogj meg egy nőt, drágám? – vigyorodott el Jean Louise, majd úgyntha megsimogatna egy kefefrizurás fe jet, összeráncolta a szemöldökét, és így folytatta: – Aeretik, ha egy férfi egyszerre basáskodó, ugyanakkor tartózkodó is, már ha ké pes erre a trüeztesd velük, hogy elesettek, különösen akkor, ha tudod, hogy minden további nélkül ké pesek lk megoldani a problémáikat. Soha ne kételkedj magadban a fülük hallatára, és semmiféleképpndd nekik azt, hogy nem érted őket.

– Ez talált, kicsim! – felelte Henry. – De az utolsó állításodba azért belekötnék: azt hittem, ádják, ha különösnek és rejtélyesnek tartják őket.

– Nem, nem, csak szeretnek különösnek és rejtélyesnek tűnni. Ha átverekszed magad a toll boni fogod, hogy minden e világra született nő olyan férfira vágyik, aki nyitott könyvként ké pes obenne, és aki nem csupán a szeretője, de egyben Izráel őrizője is. Hülyeség, mi?– Szóval nem annyira fér jet, inkább apát szeretnétek.– Lényegé ben igen. Ebben nem tévednek a könyvek.– Nagyon bölcs vagy ma este – mondta Henry. – Hol szedted fel mindezt?– A bűnös New York-i életem során – felelte a lány, majd cigarettára gyújtott, és mélyen letüüstöt. – Miközben elnéztem a Madison Avenue-n élő elegáns újházasokat... ismered a nyelvdves? Igazán vicces tud lenni, ha ráérez az ember: egyfajta törzsi, mégis általános érvényű fa

t mutatnak be. Az egész azzal kezdődik, hogy a feleség halálra unja magát, mert a fér jét annyiríti a pénzkeresés, hogy már nem fordít elég figyelmet rá. Amikor azonban az asszony nekiállni emiatt, a férfi inkább keres magának egy együttérző vállat, ahol kisírhatja magát, ahelyettgpróbálná megérteni a feleségét. Aztán, amikor ráunt arra, hogy önmagáról beszél jen, visszaméhez, és egy dara big megint minden csodás, de aztán ismét csak belefárad a munká ba, a fel

mét elkezd kia bálni, és kezdődik minden elölről. Korunk férfi jai egyfajta terá piás díványnak ják a Másik Nőt; ráadásul így olcsóbban ki jönnek, mintha pszichológushoz járnának.

– Még soha nem láttalak ilyen cinikusnak – meredt rá Henry. – Mi ba jod van?

– Sajnálom, kedves – rebbent meg Jean Louise szeme, miközben elnyomta a cigarettá ját. – Egen csak félek, hogy mindent elszúrok azzal, hogy a rossz férfihoz megyek feleségül... úgy éyasvalakihez, aki nem megfelelő számomra. Ugyanolyan vagyok, mint a többi nő, és a rosszllett rekordidő alatt hár piává változnék.– Miért vagy olyan biztos abban, hogy nem a megfelelő férfi fog feleségül venni? Nyugodj mezzám jössz, rendszeresen el foglak verni.Egy fekete kéz odanyújtotta nekik a tálcán pihenő számlát; Jean Louise ismerősnek találta a ért felnézett.– Üdv, Al bert! Látom, szmokingot adtak magára.

– Úgy bizony, Fürkész kisasszony – felelte Al bert. – Mi újság New Yorkban?


26/145

– Minden rendben – mondta a lány, miközben elgondolkodott, va jon Al berten kívül ki emlég Maycombban Fürkész Finchre, a fiatalkorú latorra, a bámulatos bajkeverőre. Valószínűleg án csak Jack bácsi, aki néha kíméletlenül zavar ba hozta őt azzal, hogy a nyilvánosság előtt felte gyerekkori bűntetteit. A lány tudta, hogy másnap találkozni fog nagybátyjával a templombann pedig hosszas látogatást tesz majd nála. Jack bácsi Maycomb időtálló örömforrásainak elt.– Mondd, miért van az, hogy a második csésze kávédat mindig csak félig iszod meg? – kérnry eltöprengve.

Megle petten a csészé jére pillantott; a különcségeire tett megjegyzések még akkor is mindignytalanították, ha Henrytől származtak. Trükkös, hogy észrevette a dolgot – de va jon miért vnöt évet ezzel a kérdéssel?


27/145

5

Beszállás közben Jean Louise keményen beverte a fe jét az autó tete jé be.– Basszuskulcs! Miért építik ezeket olyan alacsonyra, hogy ne lehessen beszállni? – méltatltt, majd megdörzsölte a homlokát, hogy ismét fókuszba áll jon a szeme.– Jól vagy, kedves?

– Ja, megvagyok.Henry finoman becsukta az ajtót, megkerülte a kocsit, és maga is beszállt.– Túl régóta élsz a nagyváros ban – mondta. – New Yorkban nemigen ülsz autóba, ugye?– Nem. Kíváncsi vagyok, mikor fogják olyan harminc centire tenni az al jukat... Jövőre már l majd utaznunk, vagy mi?– Vagy ágyúból fogják kilőni az embert – mondta Henry. – Maycomb-Mobile egy lövés, három menetidővel.

– Nekem jó lenne egy régi Buick is... Emlékszel rá juk? Azokban legalább másfél méter magasember.

– Emlékszel, amikor Jem kiesett a kocsi ból? – kérdezte a fiatalember.– Hetekig ezzel cukkoltam! – kacagott fel Jean Louise. – Hogy aki nem tud anélkül el jutni a Badörhöz, hogy kiesne a kocsi ból, az egyszerűen béna.Valamikor a homályba vesző múltban Atticusnak volt egy régi, vászontetős túraautója; egikor Jemet, Henryt és Jean Louise-t fuvarozta ki úszni, a kocsi egy különösen nagy kátyún áth

yszerűen kiha jította Jemet. Atticus nyugodtan továbbhajtott, egészen a patak kiöblösödéséig, an Louise-nak esze ágá ban sem volt tudatni vele, hogy a bátyja már nem tartózkodik a köreikbnryt is megakadályozta ebben, durván kicsavarva a fiú egyik uj ját. Amikor megérkeztek a p

rtra, a férfi kedélyesen hátrakiáltott: „Mindenki lefelé!”, majd az arcára fagyott a mosoly. „Hom?” A lány erre közölte, hogy most már bármelyik perc ben befuthat gyalogosan, és kisvártatvban feltűnt Jem, a kényszerű vágtának köszönhetően lihegve, izzadtan és koszosan, hogy egyeohanjon mellettük, és ruhástul a patakba vesse magát. Másodpercekkel később aztán gyilkos aezéssel bukkant fel a vízből: „Gyere csak ide, Fürkész! Te is, Hank, ha mersz!”Több se kellett nekik: Jean Louise azt hitte, a bátyja belefojtja a patakba, de Jem végül elengevégre az apjuk is jelen volt.– Fűrészmalmot építettek a patakra – jegyezte meg Henry. – Már nem lehet úszni benne.Lehúzódott az E-Lite büfé elé, és dudált egyet.

– Két pohár vizet kérünk, Bill, jéggel – mondta a hang által megidézett fiúnak.Maycombban az ember vagy ivott, vagy nem ivott. Aki ivott, az kiment a garázs mögé, és kivy félliteres üveget; aki nem ivott, az a sötétség leple alatt kért magának egy pohár jeges vizet e-nál, hogy aztán elkészítse a maga italát. Az nem fordulhatott elő, hogy valaki vacsora előttn megigyon egy-két italt otthon, vagy valamelyik ismerősénél: az ilyesmi Baráti Italozás lett verre csak azok ragadtatták magukat, akik nem a legjobb körökből származtak, már pedig Maycn mindenki a legfelsőbb osztály tagjának tartotta magát, így hát nem létezett Baráti Italozás.– Nekem csak módjával, kedves – mondta Jean Louise. – Épp csak, hogy egy kis színe legyen

k.– Még mindig nem bírod? – kérdezte Henry, miközben előkotort a sofőrülés alól egy üveg


28/145

m’s Sevent.– A durvábbakat nem.Henry töltött egy kevés whiskey-t a lány pa pír pohará ban lévő vízhez, majd magának is öntöberes adagot, felkeverte az italt az uj jával, majd a térdei közé szorította az üveget, és rácsavpakot. Visszatette a whiskey-t az ülés alá, és beindította a motort.– Már itt se vagyunk! – mondta.Az aszfalton surrogó kerekek hangja elálmosította a lányt. Azt szerette a legjobban Henry Clin, hogy ha nem volt kedve beszélgetni, a férfi nem zaklatta. Hanket nem kellett szórakoztatnia.

Henry sosem há borgatta, amikor ilyen hangulatban volt. Mindig Her bert Asquith[10] szel lemét zzáállást tanúsított iránta, és tudta, hogy a lány értékeli a türelmét. Jean Louise nem volt tiszzal, hogy a fiatalember Atticus tanácsára sa játította el ezt az erényt. „Nyugalom, fiam”, hangzős férfi ritka megjegyzéseinek egyike. „Ne erőltesd, hadd haladjon a sa ját tempójá ban. Ha erőóbálod, úgy megmakacsol ja magát, hogy egy öszvérrel is könnyebb dolgod lenne.”Henry Clinton egyetemi évfolyama csupa éles eszű, humortalan fiatal veteránból állt, akik kím

versengést folytattak egymással, de a fiatalembertől nem volt idegen a kemény munka. Bár lt lé pést tartani a többiekkel, és jól boldogult, csak kevés gyakorlati értékkel bíró dolgot tanul

us Finchnek igaza volt, amikor azt állította, az iskola csak annyi ban bizonyult hasznosnak,gismerkedhetett Ala bama állam leendő politikusaival, demagógjaival és államférfi jaival – azr csak akkor kezdhetett ráérezni a jogtudomány lényegére, amikor valóban praktizálni kezdebamai magánjogi el járások például annyira megfoghatatlanok voltak, hogy Henrynek csak az

rült átmennie a vizsgán, mert szóról szóra bevágta a tankönyvet. Az előadásokat tartó alacgkeseredett férfi volt az egyetlen professzor az egyetemen, aki nagy merészséggel megkísérelani ezt a tárgyat, és merev hozzáállása arról tanúskodott, hogy még nem igazán érti az anyagotem aztán ítéletna pig írogathat mindenféléket, Mr. Clinton – jelentette ki, amikor Henry vette mk a bátorságot, hogy megkérdőjelezze egy különösen homályos vizsga eredményét –, de ha a ai nem egyeznek meg az én válaszaimmal, akkor azok a válaszok rosszak. Rosszak, uram.”oda, hogy közös munká juk ele jén Atticus egyszer tel jesen összezavarta a fiatalembert, amikortette: „egy folyamodvány elkészítése gyakorlatilag csak annyi ból áll, hogy az ember pa pírra ndanivalóját”. Henry Atticus türelmes és ta pintatos oktatásának köszönhetően tanulta meg minit a mesterségéről tudott, de néha eltűnődött azon, va jon ő is olyan idős lesz-e, mint tanítómere valóban birtoká ban lesz a szükséges jogi tudásnak. Tom, Tom, a kémény seprő fia [11] ... Ez vadékügy volt? Nem, a talált tárgyak ügyé ben hozott precedensteremtő ítélet: a megtaláló tulajdaz eredeti tulajdonos kivételével mindenkivel szemben védelmet élvez. A fiú talált egy bross

nry a békésen alvó Jean Louise-ra pillantott.A lány őt illette meg, ebben biztos volt. Az övé volt, azóta, hogy Jean Louise kövekkel dobáóta, hogy kis hí ján lerobbantotta a fe jét, miközben puska porral játszottak; hogy hátulról rávgát, kemény fél-Nelsonba fogta, és arra kényszerítette, hogy beismer je csúfos vereségét; gy a lány az egyik nyáron lázá ban félre beszélve őt és Jemet és Dillt szólította... Va jon merre lc?Jean Louise biztosan tudja, ő továbbra is tartotta vele a kapcsolatot.– Mondd, kedves, merre jár mostaná ban Dill?

Jean Louise kinyitotta a szemét.– Utolsó információm szerint Olaszországban.


29/145

Megmoccant az ülés ben. Charles Baker Harris... szívbéli barátja, Dill. Nagyot ásított, és elgyan fal ja az autó az országutat kettészelő fehér csíkot.– Hol vagyunk? – kérdezte.– Még tizenöt kilométer.– Már érezni lehet a víz szagát.– Szerintem te félig aligátor vagy – mondta Henry. – Én semmit sem érzek.– Kétlábuj jú Tom megvan még?Kétlábuj jú Tom mindig a folyó közelé ben élte az életét. Valóságos zseni volt: hosszú alagu

ott Maycomb alatt, és éjszakánként ellopta a csirkéket – egyszer Demopolistól egészen Tensaszték hiá ba. A férfi mintha egyidős lett volna magával Maycombbal.– Lehet, hogy össze is futunk vele.– Hogy jutott eszedbe Dill? – kérdezte Jean Louise.– Nem tudom, csak úgy beugrott.– Soha nem kedvelted, igaz?– Féltékeny voltam rá – mosolyodott el Henry. – Egész nyáron csak az övé voltál Jemmel, ng haza kellett mennem, ahogy véget ért a tanítás, és otthon nem volt kivel játszanom.

A lány nem felelt. Az idő megállt, irányt váltott és visszafelé kezdett haladni. Akkori ban valantha mindig nyár lett volna. Mivel Hank az édesanyjánál volt, és így nem állt rendelkezésérenegy éves Jemnek, a húga társaságával kellett beérnie.Minden hosszú napjuk ugyanazt a menetrendet követte: A ház leghűvösebb részének számító randán ébredtek; má jus ele jétől egészen szeptember végéig odakint aludtak. Jem, aki már pira tá bori ágyán fekve olvasgatott, a lány orra alá tolt egy futballmagazint.

– Na, ki ez, Fürkész? – kérdezte.– Johnny Mack Brown. Játsszunk el valami történetet!– És ez kicsoda? – lengette felé az újságot a bátyja.

– Az te vagy – felelte.– Oké... Hívjuk át Dillt.Erre azonban nem volt szükség: Miss Rachel kertjé ben susogni kezdtek a kelká poszták, felnyörítés, és Dill már ott is volt mellettük. Igazi kuriózumnak számított, mivel – bár minden nyarat yja nagynénjénél töltött a Finchékkel szomszédos házban – a Mississippi állambeli Meridi

következésképp jártas volt a nagyvilág dolgai ban. Alacsony, zömök, gyapjas hajú srác vola angyali ártatlanságot sugárzott, bármikor felvehette volna a versenyt ravaszságban egy herm.

Egy évvel idősebb volt Jean Louise-nál, a lány mégis egy fej jel magasabb volt nála.– Helló! – köszönt rá juk. – Játsszunk Tarzanosat! Én leszek Tarzan.– Nem lehetsz Tarzan – jelentette ki Jem.– Én leszek Jane – mondta Jean Louise.– Hát, én meg nem fogom megint a majmot játszani – közölte Dill. – Mindig nekem kell lennjomnak.– Szeretnél inkább Jane lenni? – kérdezte Jem, majd nyújtózkodott egyet, és felvette a nadrágm Swift-eset fogunk játszani. Én leszek Tom.– Én meg Ned! – vágták rá egyszerre.

– Nem, nem te leszel Ned – fordult Jean Louise Dillhez.


30/145

– De tényleg, Fürkész, mindig neked kell a második legjobb szerep – vörösödött el a fiú arha nem lehet az enyém...– És mondd, mit kívánsz tenni az ügyben? – kérdezte Jean Louise udvariasan, miközben ököl beotta a kezét.– Lehetsz Mr. Damon – szólt közbe Jem. – Ő mindig vicceseket mond, és mindenért lelkeseg tudod, mindenkit ő ment meg a végén.[13]

– A ménkű csapjon a biztosításomba! – morogta Dill, holmi láthatatlan nadrágtartóba akasztvaykuj ját. – Na, jó...– És melyiket játsszuk? – kérdezte Jem – Az Óceáni Re pülőtereset, vagy a Re pülő Masinásat?– Azokat már unom – mondta a lány. – Találj ki valami újat

harper lee - menj, Állíts Őrt!

Documents