Demény Péter Az utószó jogán

2017-ben, amikor Vadkanragyogás című könyvem megjelent, egy magyar származású francia írónővel leveleztünk, akinek néhány évvel azelőtt mutattak be. Valahogy ismét csettelni kezdtünk, talán a regénye sikeréhez gratuláltam. Kérdezte, hogy vagyok, én meg persze eldicsekedtem a kötetemmel. Érdekes, írta, akkor, első találkozásunkkor is egy regényről beszéltem neki, és annak is v-vel kezdődött a címe. Ez a Visszaforgatás volt, és ha már ezt a rímet megemlítette, megszámoltam a szótagokat is, és rájöttem, mindkét könyv címe öt szótagos. Ezért aztán, amikor az első instant emlékezéseimet közöltem a Facebookon, már tudatosan arra törekedtem, hogy összcímük v-vel legyen, és a szó öt szótagból álljon. Így született a Villámvignetták, ebben már két v is van. A Villámvignetták egyfajta bölcsebb és kiegészített Visszaforgatás, hiszen első regényem 2006-ban jelent meg, és nyilván éltem az azóta eltelt időben. Ez talán a bölcsességre is érv, hiszen lehet, hogy az nem is más, mint addig a pontig távolodni saját magunktól, ahonnan már kívülállóként pillantunk arra a valakire, aki mi voltunk egykor. Nem állítom, hogy ez teljes mértékben sikerült, és valószínű, hogy bölcsességemhez a közeg, a közösségi hálózat állaga, jellege is hozzájárult, mégis látható, mennyire kerültem a bosszúszomjas vagy akár indulatos hozzáállást, és legélesebb problémámat is a görög mitológia felhőibe rejtettem. A Visszaforgatáshoz képest semmi sem változott, és minden megváltozott. Bizonyos komplexusok ugyanazok maradtak, a hallgatás törvényét ma is minduntalan megszegem, másfelől viszont tizenhat évnyi házasság után szerelmes lettem Epricsekbe, elköltöztem Pénelopétől, aztán hivatalosan is elváltam. Ez persze újabb komplexusokat és bűntudatokat ébresztett, hiszen egyetlen gyermekemet, kedvenc lyányomat is elhagytam, és bár Pénelopéval szemben is sok elszámolnivalóm van, az a tizenöt év, amely szorosan Ágotához kötött, most valóságos Bermuda-háromszög is, bár hálistennek a szeretet megmaradt. Amikor befejeztem a Villámvignettákat, egész éjszaka nem aludtam, reggel pedig lemondtam programálásomat a fogorvosnál. Talán azért is újra kellett néznem az egész életemet az udvartól, ahol felnőttem, Zilahig, ahol Epricsek született, és ahol egy szűk évig én is laktam, hogy megteremtsek magamnak egy új biztonságot az új életemhez, mely jóval felszabadultabb a korábbinál, valahogy mégis a levegőben lóg ezek nélkül az emlékek nélkül. Jóval túl vagyok a dantei emberélet útjának felén, és el is váltam – mindenképpen megérett az idő egy másfajta emlékezésre. A válás Iokasztéval és Laiosszal szemben is megértőbbé tett. Már ahogy Ágota nődögélt, tapasztaltam, hogy szigorú elveim, igényeim, követeléseim rugalmasabbá válnak, és olykor tanácstalanul állok egy-egy helyzet előtt. A válással aztán ezek a kételyek meghatványozódtak, és annyira felerősödtek, hogy jóval több mindent megértek és megbocsátok, mint korábban, még ha mindent továbbra is képtelen vagyok. 2013-ban románul megírtam a Képmutatók kézikönyvét. Akkor még nem tudtam, de tulajdonképpen magamról írtam, hiszen ki volt nagyobb képmutató, mint én, aki a bátorságról beszéltem, de soha, még a lyányom védelmében sem vállaltam egy kiadós veszekedést anyósomékkal, és Pénelopé is hiába könyörgött a támogatásomért a tekintetével? Én, aki a humorról prédikáltam, de van, amin a mai napig sem tudok nevetni, főleg magammal kapcsolatban? Kis túlzással soha vizet nem ittam. Azóta jóval több vizet iszom. A szerelem, amelyet Epricsek mellett megismertem, a jó, a tisztaság, a tisztesség felé hajlított. Belátom már, milyen nagy dolog a vonzalom, hiszek már a szeretetben, amin pedig korábban csak gúnyolódni tudtam. Értem, hogy milyen rejtélyes valami a vonzalom, hogyan formálja meg az embert, s az ember hogy hagyja formálódni magát. (folytatása a 2. oldalon)

A B O R N E M I S Z A P É T E R T Á R S A S Á G K U L T U R Á L I S É R T E S Í T Ő J E Új sorozat, XV. évfolyam, 1. (112.) szám Bécs, 2020. január

2. XV/1. 2020. január

Kató Zoltán

Költőváróban Diákként, tanárként tíz évet töltöttem Kolozsváron. Anyám révén félig kolozsvári vagyok. Demény Péter barátom tősgyökeres kolozsvári, beleértve jellegzetes és utánozhatatlan kiejtését is, mely annak idején hol elbűvölt, hol zavart engem, aki a székely fenyők árnyékában nőttem fel. Péterrel úgy voltunk, hogy hónapokig nem láttuk egymást, aztán lépten-nyomon összefutottunk. A Sétatér sarkán a Tamási Áron színház vagy a Heltai Gáspár Alapítvány Mikó utcai könyvtára volt gyakran a soha meg nem beszélt, spontán találkozásaink helyszíne. Ugyancsak izgalmas beszélgetések színhelye volt a Bölcsészet Ferenc József úti (Horea út) szecessziós épülete, vagy a nagypiac a Széchenyi téren. Péter ott lakott szüleivel a tér egyik beszögelésében. A legjobb helyen, mert a költők, Villon óta különösen, szeretnek piacok környékén tanyázni, ahol tömény az élet és az ihlet szakadatlan. Azon a piacon, koratélen, Kányádi Sándorral egyszerre vásároltunk savanyúkáposztát. Ahogyan Kányádi a mérai kofával az aranysárgára savanyított két fej káposztára megalkudott, maga volt a hamisítatlan poézis. Kányádi nyelvi humorával a kofát is a költészet magasságaiba emelte: a pirospozsgás, húsos kofaasszony – válaszaiban maga is költő volt – öt percre. Demény Péterrel mindig izgalmas szellemi kaland volt találkozni. Egyben végtelenül szórakoztató is. Jellegzetes nevetése gyakran beékelődött okos-érzékeny szavai közé. Mára is megőrizte ezt a képességét. Demény Péter a Bornemisza Péter Társaság februári rendezvényén Bécsről fog beszélni, de nemcsak városunkra vonatkozó irodalmi eszmefuttatásait, hanem Kolozsvár, Marosvásárhely irodalmi levegőjét, hangulatát is magával hozza. ______________________________________________________________________________________________ (folytatás az 1. oldalról) Ennek a formálódásnak a hullámzásában írtam ezeket a vignettákat. Apró, legfeljebb kétflekkes villanások, s úgy indultak, mint nagyon sok minden, ami az utóbbi időben izgatott: először a nagymamámról szóló miniportré készült el a halála huszadik évfordulójára, aztán a nagyapám bontakozott ki a ködből, majd a gyermek-, a fiatalember- és a férfikorom következett. Ott álltam meg, amiről még félek írni: a marosvásárhelyi életünk kezdetén. Vagy nem is félek, hanem csak nem tudom még, mit írjak, mert nincs meg a távlat a körvonalakhoz, hát még ahhoz, amit körül rajzolnak. A Villámvignetták éppúgy élni segített, mint annak idején a Visszaforgatás, azzal a radikális különbséggel, hogy ezúttal az egész életem felborult. Azért nem mondom, hogy felborítottam, mert bár én váltam el, mindazt a felszabadulást, ami következett, nem láttam, nem is láthattam előre. Egy zavarában vihogó, gyűrött emberből egy mind magabiztosabb ember lett. Ezt nem tudom eléggé megköszönni, ahogy azt sem eléggé szégyellni, hogy tizenhat évig kellett gyötrődnöm és gyötörnöm másokat, hogy elinduljak ezen az úton. Ahogy szindbádkodtam, az is eléggé szégyenletes volt. Mert annak ellenére, amit ebben a kötetben írok, hogy bármilyen nőbe bele lehet zúgni tánc közben, néhány lányt igazán szerettem, még a váláson is gondolkodtam, s az egyiknek azt írtam, „kirángattam magam a hajamnál fogva, mint Münchhausen a mocsárból”, mármint a szerelemből. A Pisztácia-történetet megírtam a Visszaforgatásban, a többiről hallgatni kellene most már. A lényeg, hogy egyik irányban sem adtam át magam teljesen – sajnos, Pénelopének sem. Igazán szerettem, de csak az akkori, elégtelen mértékem szerint. Nem akarom azt mondani, hogy akkor semmi sem volt igaz, mert ha igaznak éreztem, akkor az is volt. De mióta Epricseket megismertem, az egész világ megváltozott, a szavak értelme, a köztük lévő viszony, s ez a változás, lám, még nála jóval korábbi dolgokra is kihatott, hiszen azelőtt nem Iokasztéról és Laioszról beszéltem. Másképp kezdett történni bennem az életem – talán így kellene mondanom. Ennek a másképp-történésnek a dokumentuma ez a kis kötet, melyet most átadok az olvasónak.

XV./1. 2020. január 3.

M E G H Í V Ó

a Bornemisza Péter Társaság februári rendezvényére

Meghívottunk:

Demény Péter (Kolozsvár)

költő, író, szerkesztő, egyetemi tanár

„Bécsi órakeringő. Egy város változásai az irodalmi időben”

2020. február 2.-án, vasárnap, d.u. 17:30 órakor

A rendezvény helyszíne: Bécs 6., Capistrangasse 2/15

Demény Péter 1972. július 24-én születtem Kolozsváron. 1990 – érettségi, Brassai Sámuel Ipari Líceum. 1990–1995 – magyar–román szak, BBTE, Kolozsvár. Kiadónál (Kriterion, Polis), napi- és hetilapnál (Krónika, Erdélyi Riport) is dolgoztam, jelenleg a Látó esszérovatának szerkesztője vagyok és a kolozsvári bölcsészkaron óraadó tanár. Több fordításkötetem jelent meg a román irodalomból. Legutóbbi kötetem: Tamara és a tavirózsák zenéje – meseregény; Kreatív könyvkiadó, Marosvásárhely, 2019).

4. XV/1. 2020. január

Demény Péter Nem húzom ki magam

Egyszer a Széchenyi téren, a nagymamámék blokkja előtt beszéltük meg Andrissal, hogy ha a tanári kar tagjaiból kórust alapítanánk, ki milyen hangot képviselne benne. Sajnos, már csak arra emlékszem, hogy Keszeg Vilmos tenor lett volna. A mi évfolyamunk egyébként köztes helyzetbe került. Öt évet végeztünk, az utánunk következők már csak négyet. A diktatúra kivéreztette a tanszéket, a legendás tanárok közül Láng Gusztáv és Rohonyi Zoltán régen Magyarországon éltek. Az újabbak abban az évben kerültek oda, amikor mi. Közülük Andor, Szilágyi N. Berszán és Keszeg tanított, Orbán Gyöngyi nem, Gábor Csilla pedig XIX. századi magyar irodalmat szeminarizált, nem beszélve Selyem Zsuzsáról, Balázs Imréről, Szabó Leventéről vagy Tóth Zsomborról, akik eleve kisebbek voltak nálunk, vagy Benő Attiláról, akivel egy évfolyamra jártam. Azt hiszem, a tanszék is akkoriban osztódott, akkor született meg a nyelvészeti meg a néprajz. Én különben át akartam iratkozni az utóbbira, de aztán rájöttem, nem vagyok az a közvetlen típus, úgyhogy maradtam a románon. A román tanárok közül Șeuleant, a néprajztanárt szerettem a legjobban a humora miatt. „Poporul creează, și creează cu doi e” – mondta egyszer, és mindhármunknak tízest adott a vizsgán. Dohányos, táskás szemű, lánggusztikus ember volt. A három grácia viszont, akik régi meg XIX. századi román irodalomból tanítottak, kíméletlenül elvágták az évfolyam felét, engem is. Semmi baj, megérdemeltem. Egyetlen tanárnő volt sovén, ő úgy vezette le a „mulțumesc” történetét, hogy megjegyezte, ezért nem mondanak a románok „köszönömöt”, és ebben érződött a rosszindulat. Ő is elvágott, még ősszel is. Amúgy jól elvoltam a román szakon, még félszeg barátságaim is születtek, a híresek közül Afrim is akkor járt, meg Cătălin Ștefănescu is, de hozzájuk nem kerültem közel, hogy most kihúzhatnám magam.

Villámvignetták (facebook.com)

Ugyanazon a kontinensen élünk

Dorut még Kolozsváron ismertem meg, amin ma már nem is csodálkozom. Egyrészt azért, amit ő mondott egyszer: “noi suntem niște marginali, de aceea ne-am și întîlnit”, másrészt azért, mert már évek óta a román kultúra körül tettem-vettem, logikus volt, hogy egyszer csak összebarátkozom valakivel. Sok románt ismerek, de vele igazi barátság alakult ki, nem az a köszönős, villámkérdés-villámválasz típusú, amely semmit nem jelent, csak az ismeretséget rögzíti. Mihaelát, a feleségét az egyetemről ismertem, diákkoromból, aztán tanárkollégaként is, néhány könyvbemutatót tartottunk együtt, és rögtön láttam, mennyire laza. Egyszer aztán meghívott bennünket magukhoz, mondván, érdekes lesz, a férje tud magyarul. Akkor tamáskodtam, azt hittem, tud pár szót vagy kifejezést. Doru azonban tényleg jól tud magyarul, folyékonyan beszél, és éppen olyan laza, mint a felesége. A Fînațe nevű helyre vittek, azaz a Szénafűre, ahol házacskájuk van, sütöttünk, fociztunk, dumáltunk. Ennek most már hat vagy hét éve, azóta is összejárunk, kötetet írtunk Doruval, a Szocialista szappanopera című regénye volt a Transylvania express című sorozat első kötete. Doru Nagybányán született, Nagyváradon és Nagykárolyban nevelkedett, és családja egyik ága magyar. Legalább ennyire fontos azonban, hogy megmaradt ezen a területen, az interkulturalitás területén, melyet a magam részéről jobban szeretek az erdélyiségének nevezni. Ezen az apró kontinensen élünk mi ketten, és beszélgetünk. (A fenti két írás forrása: káfé fönix, irodalmi és fotóművészeti lap -- ujkafe.website

XV./1. 2020. január 5.

Balla Zsófia Kolozsvár

I. Hunyorog ezerrel a piros égen, vakon bámul: mi történik vele. Régi lakók vesznek ég hűvösébe, lámpák remegnek új kor tömegében, csilló dinnyemagok, – érlelődnek, szállnak szerteszét az emberek, a sorsok. Gyáván pislog a fény, az ifjúi rózsaszín a ma már húsveres hajnalokban. Faragott kő, vagy írott lap, vadul szerteszáll az ismétlő idő tudatlan új urak alól. A tudatlanság ferde és frivol. Neki bagolyköpet a múlt, csont és toll keveréke. Alázatos az ember, hogy feji az időt, s úgy fejti meg, mi volt, mit ért az élete. Gyalázat és közöny fedi a jeltelent. Pislákol a hajnali rózsa. Elömlik a völgyben, mégsem találom a helyet, ahol megszülettem. Elhajtunk házunk előtt: tűzfala hófehér, homlokzata tiszta. Nem lakja senki, minket sem hall senki. Nem tudom, ki lettem. És mire jó, mit segít a belátás, ha két embernek sem hangtompító. II. Bevették. Vagy inkább: belenőttek. Még nem éreztem ilyen biztosan. Nem foltozgatnak régi házakat, inkább elfogyasztják. Úgy, ahogy egy vadat lelőnek, majd megeszik és ettől gyarapodnak. Nehéz a lelkük.

Nem félnek attól, amit már elértek? A sikertelen győzelem nem fojtogat? Övék a város. A lógó kábelek, a külvárosok szutykos és romos – egykor virágzó, kertes – házai. A márvány résén kitüremlik a vascső. Övék a váratlan hézag, a sár-lyukak, rögtönzött szemétdombok, az udvarokban elszaporodott alkalmi boltok, penészes kócerájok, a báli ruhák álomszigete, a használt cipők kéjbarlangjai. Lépten-nyomon a szatócsüzletek: fogkrém, cukorka, bakancs, púder, karóra, s az ittfelejtett személyzet, fogdmegek, hegyes nyelvű eladónők, karónyi gyertyák, műhab krémesek. Ez itt mind, mind új szerzemény egy régi város elpiszkolt goblenén. Mind az övék! Így az övék. Kivágott fák helye – az a miénk. S százados házak, folt kísértetek: Kuncz, Dsida, Kós, Karácsony, Járosi, Janovics, Szabédi, Haynal, s ki még! Hová lettek? Kivé? Az új világot új, térképező nevek, új nyomvonalak szabják, à la Cluj, másfajta szó csattog a szélben, meghitten másfajta beszéd pörög – s új nagyapák sírja Monostoron otthonosan visel betont és művirágot.

6. XV/1. 2020. január

Itt járok benne, minden ismerős. De senki és semmi nem azonos önmagával, csak a hihetetlen jelennel, jövővel, másvilággal. Húsz év alatt eltűnt Kolozsvár, bár élnek itt még bátran, szárazon régi emberek! Itt él néhány titkos követ a város bozótosában. Még élek, de már nem enyém. Hangja sürget: fiatal, idegen. Homokóráján újrakezd a vég, pereg Kolozsvár arcon, ingeken. De visszatérni miért lehetetlen? A város tán otthagyott ruhástekenő? Évtizedekig a kezünkre vár? Ó, nem. A Nádas-völgyből kidagad az idő. A város föltelik más szavakkal, és a más szó mindent benő. És ők, a Farkas utca hársai? Mert nem remélem, hogy megfordulok. Már nem remélek új fordulatot. Mert visszatérni lehetetlen: alábukás, új emigráció. Mit kezdene velem a maradék. Túlélni szép és visszataszító. Összecsap a járda fejem felett. Lyukas és szakadt, s amíg merülök, nyalogatom a házak szegletét. Az olcsó függönyöket szétfújom. A Szent Mihály tornyával átfúrom a fülem, egy fodrászat olajos padlóján heverek. Kis gesztusokból csörren össze, ami eszembe jut és ami sose volt. Mit se tudva jár-kel itt egy újfajta raj. Nem nyitok be már régi iskolámba. Amit nem látok, az már nem fakul. Nincs hová, soha, visszatérni. Elmentem rég, hogy meg ne haljak itt. Fagyaszt és elfogyaszt: elszabadult erő mozgatja vágyaim.

III. Falevél rozsda roncsa. Áttetszik rajta, ami volt. Egy város teste csupa ér, csupa csók, csupa folt. IV. A hangversenyen elsírtam magam: hol van Gaby Constantinescu? s Csajkovszij: Rokokó-témája…? Minden odavan. Embert még apjához sem köti eskü, a gyertyagyújtás tárgytalan: látom még Gabyt, várja, hogy beintse a pálca – suhog vonója, és zenekarunk szivárványa felel. Nem az hiányzik, ki régóta nincsen, hanem aki egy dallamban halott. A múlt szökőár, és a zárlatig előre tolja bábjaim. Életem csupa jel. Drága Bretter Tanár Úr! A hiányzókért miért a jelenlévő, miért az élő felel? (Forrás: Látó, 2012. május)

XV./1. 2020. január 7.

Gyermekek oldala - Gyermekek oldala - Gyermekek oldala.

Füllentő

(magyar népmese)

Mivel anyám előtt születtem, apám a lakodalmára készültében a malomba küldött lisztet fűrészeltetni. Fölraktam ökreimet a kocsira, rúd mellé fogtam a búzászsákokat. Odaértek, mondják, a malom elment kocsmázni. Leszúrtam az ökörhajtó ostoromat, megyek a malomért. De már akkor nagy nyugodtan szalonnázott az árokparton. Egy husánggal jól végigvágtattam rajta, biztatásul, mindjárt elkezdte kovácsolni a réteslisztet. Az ostoromból ezalatt égig érő fa nőtt. Körülötte keresem az ökreimet. Fölmásztak a hegyébe legelni. Megyek utánuk, hát uramfia! - ezer seregély az ágakon. Rakom az ingem derekába.

Egyszer csak megindultak velem. Szállunk a Maros fölött. Asszonyok mossák ott a ruhát. Rám csudálkoztak: - Ojvéé, de nagy madár! Úgy értem, oldjam meg a gatyám. Megoldottam. A seregélyek kihussantak az ingemből, én meg zuhantam lefelé. Volt nálam egy fél marék korpa, sebesen sodortam belőle a kötelet. Ereszkedtem lefelé. Hanem egy egér elrágta a korpakötelet. Belecsapódtam a Marosba, kivágtam belőle annyi halat, tizenkét ökrösszekér nem bírta el, egy meztelen cigány gyerek a kabátja zsebében elvitte. Hajamnál fogva ráncigáltam ki magam a Marosból. Mire partra vergődtem elvesztettem a fejem. Hogy lehetek meg anélkül, mire tegyem a kalapomat? Gyorsan kerekítettem sárból. Szerencsémre, mert apám már nagyon keresett. Hazavittük a lisztet, tapostuk belőle a rétest. Ekkorára nagyon megéheztem. Udvarunkon egy kazal verébtojásból hátaslovak dagasztották a tésztának való csöves kukoricát. Egy tojást feltörtem, eszegettem a szélén. Beleejtettem a bicskámat. Hogy menjek utána? Szemöldököm kitéptem, abból raktam létrát. Három napig megyek lefelé. Sírtam a jó bicskám után. Ott bolyongok estig a verébtojás alján, odajön egy lovatlan huszár. Vigasztalt, hogy ő már egy hete itt keresi a Pejkót, annyira ellegelészett a tojásban. Apám már türelmetlen volt, utánam üzent a sütőlapáttal, hogy de siessek a gémeskútra borért. Fölnyergeltem a Fakót, ülök a Szürkére, vágtattam a Sárgával. Este kipányváztam legelni a nyerget, itattam a kantárt, párnának fejem alá gyűrtem a Sárgát. Arra ébredtem, hogy megint éhes vagyok. Fölmásztam az uborkafára, ráztam róla annyi krumplit, csak úgy hullott a sok répa, retek, mogyoró. Odasereglettek a mókusok, eszegették előlem. Egy mókust farkánál kaptam. Ijedtében ugrott akkorát, engem fölvágott az égbe. Ott még sosem jártam. Gondoltam, ha már sorsom ide vetett, megnézem Panna ángyomat. Nagy munkában találtam. Templomtoronnyal foltozta a lekvárfőző üst fenekét. Örült a jöttömnek. Szúnyogtojásból kicsépelt rántottát vágott a hátamhoz, úgy vendégelt. Amit nem bírtam megenni, mind a hajamra kente. Alig nézhettem széjjel, éreztem égbe járó illatairól, hogy odalent javában legelik már a tüzes kemencét, darálják a túrós lepényt. Apámnak hét szabómester köszörülte a vőlegényruhát. Hányta a szikrát. A fonott kalácsot ásóval faragták, kátrányozták a dobostortát, kilencet fialt baltával borotválták a szilvás gombócot. Nagy mehetnékem támadott, hiszen éngemet annyira várnak odalent, hogy régen elfelejtettek. Összemarékoltam egy félországnyi bárányfelhőt, létrát facsartam belőle. Alig teszem földre a lábam, apám ott alszik, mérgében majd megszakad a nevetéstől, hogy hol vagyok istenvilág óta, amikor anyám megszületett, szaladjak a Tiszára fürösztővízért. Forró nyár volt, a folyó befagyva. Lekapom a fejem, beverem a jeget, rostával feneketlen vödörbe meregetem a fűzfát. Épp delet harangoztak éjfélkor, ahogy hazaérek. Már a feje tetején áll a lakodalom. Nekifeküdtem táncolni. A szoba sarkában zsákokba kötve a Duna, Tisza, Dráva, Száva, madzag a támasztója. Fakilincs mindegyiken. Nagybőgővel citerázták a talp alá való tücsökciripelést. A táncosok közé perdülve elaludtam. Tökhajóból való sarkantyúm pengett, akár az ágyúdörgés. Sarkantyúm kivágta a Duna, Tisza, Dráva, Száva zsákját, vitte a víz a lakodalmat. Szaladtam a bábaasszonyhoz, kétágú horgot hímeztetni. Orruknál fogva húzgáltam ki a fullákolókat. Azóta két lyuk van mindenkinek az orrán. Aki nem hiszi, járjon utána!

8. XV/1. 2020. január

˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜

ELŐZETES

A Bornemisza Péter Társaság következő, márciusi előadásának meghívottja Dr. Vencser László, az Ausztriai Idegennyelvű Lelkészségek Országos Igazgatója. „Az idegennyelvű pasztoráció tapasztalatai Ausztriában.“ A rendezvény időpontja és helyszíne: 2020. március 2., vasárnap, 17:30 órakor; Bécs 6., Capistrangasse 2/15.

KIÁLLÍTÁSOK

Walicky Tamás: Képzelt kamerák A budapesti Ludwig Múzeum folytatja a gyakorlatát, és a Velencei Képzőművészeti Biennále magyar kiállítását a budapesti közönség számára is bemutatja. 2019-ben a nemzeti pavilonban Waliczky Tamás Képzelt kamerák című kiállítása volt látható. A művész 23, digitális technikával tervezett, de analóg módon működő fantáziakamerája és animációi egyszerre nyújtanak esztétikai élményt és gondolkodtatnak el a technikai fejlődés elfeledett és a művészi gondolkodás által feleleveníthető alternatíváiról. A kiállítás február 14. és március 29. között lesz látható.

The Dead Web - The end - Vajon véget érhet az internet? A kiállítás február 23-án nyílik a budapesti Ludwig Múzeumban. A tárlat 2023-at vizionál képzeletben, ahol az internet még alig 25 éves életkorában omlana össze. Kísérletet tesz az ezt követő időszak ábrázolására, az internet utáni világ bemutatásába próbálva bevonni a közönséget. Az utópisztikus törekvésben a Ludwig Múzeum együttműködő partnere a Molior kanadai médiaművészeti szervezet. A kiállítás április 26-ig tekinthető meg.

Van Gogh, Cézanne, Matisse, Hodler. A Hahnloser gyűjtemény A bécsi Alberinta több mint 120 műből álló, a modern francia festészetet áttekintő kiállítással mutatja be a látogatóknak ezt a maga nemében egyedül álló, világhírű magángyűjteményt. A kiállított anyagot a Berni és a Winterthuri Szépművészeti Múzeumok képeivel egészítették ki. A kiállítás február 22-én nyit és május 24-én zár.

SZÍNHÁZ

Nemzeti Színház Budapest: TIZENHÁROM ALMAFA Trianoni utótörténet Wass Albert szövegei, valamint korabeli dokumentumszövegek alapján. A korabeli dokumentumok, levéltári adatok, valamint Wass Albert “Tizenhárom almafa” című regényének alapján írt szövegkönyv, mint hivatkozási alap szolgál itt egy olyan előadás színreviteléhez, melynek célja egy „nagy világrendben” állhatatosan tovább élő kis nép harcának és életre ítéltségének a bemutatása. Rendező: Vidnyánszky Attila. A bemutató tervezett időpontja: 2020. március.

Absender: P.b.b. Péter Bornemisza Gesellschaft A-1060 Wien, Capistrangasse 2/15. www.bornemisza.at “Wiener Post“ Gefördert aus Mitteln der Volksgruppenförderung. Erscheinungsort: Wien Verlagspostamt: A-1060 Wien Medieninhaber und Herausgeber: Péter Bornemisza Gesellschaft, A-1060 Wien, Capistrangasse 2/15. Redaktion: Mag. Zoltán Kászoni E-Mail: zoltan_ka@yahoo.com /// Bankverbindung der Gesellschaft: Unicredit-Bank Austria, 1020 Wien, Rotschildplatz 1 BLZ: 11000. Konto Nr. 00207578600, IBAN: AT581100000207578600; SWIFT (BIC): BKAUATWW

Österreichische Post AG Info.Mail Entgelt bezahlt

Lapunk letölthető a BPT honlapjáról: www.bornemisza.at/