7 MAGYAR VÁROSTÖRTÉNETI ATLASZ HUNGARIAN ATLAS OF HISTORIC TOWNS

1. Brief review of bibliography andhistoriography

A brief historiographical review cannot possibly encompass the outcome of all of the investigations into the history of Buda and Budapest. Following its recapture from the Ottomans, Buda regained its status as capital of the kingdom and – in 1703 – acquired the privileges of a free royal town (Fig. 1).1 The city had to recover from the terrible destruction it suffered during Ottoman period and the siege which ended it. The military presence in the Castle District was an obstacle to civic rebuilding, and there were denomina-tional and ethnic tensions among prospective settlers. The victory of 1686 was sensational news all over Europe, and Buda became a favoured destina-tion for foreign travellers (Jakob Tollius, Edward Brown and Theodor Tscherning went there in 1687 and wrote valuable reports on the revival of Buda). Joseph Haüy surveyed Buda while engaged in the reconstruction works, and Johann Bernhard Fischer von Erlach surveyed the Turkish baths

(Fig. 2). In our period, the first major Hungarian – and local – description was compiled by the notary and prosecutor (syndicus) of the city, Franz Vanossi, in 1733. He largely based it on a 1721 book on Buda baths by the chief medical officer of Buda, Lorenz Stocker (Thermographia Budensis). There are informative accounts of Buda from the first half of the century by Mi-chael Bonbardus (1718) and Mátyás Bél (1737). In 1760, János Ferdinánd Miller, the town notary who gave the speech on behalf of Buda on the oc-casion of the visit by Maria Theresia and Francis of Lorraine in 1751, wrote a book about the history and present condition of Buda, giving a wide-rang-ing account of the city and its inhabitants past and present. The most useful monograph on the town in the nineteenth century was written in 1822 by Franz Schams, who also wrote a book on Pest. The book by Anton Janko-vich, a doctor of Medicine, which was published in 1838, is also a valuable source. Useful books on more specific subjects include one by the city’s chief medical officer Franz Xaver Linzbauer on Buda’s medicinal springs and baths (1837), another one on the same object by Illés László Edvi (1843) and a book by physician Ignaz Schlesinger on the hospitals of Pest-Buda (1840). Well-known and often-quoted foreign writers who described the town include Lady Mary Worthley Montague (visited 1717), Robert Townson (1793), John Paget (1835) and Julia Pardoe (1839). Others whose work is of great value were Johann Georg Keyssler (before 1740), Moritz Ernst Arndt (1798–1799), Julius Wilhelm Fischer (1802), Adalbert Joseph Krickel (1824), Édouard Antoine Thouvenel (1838–1840) and Johan Georg Kohl (before 1842).

Imre Palugyay’s Magyarország történeti, földirati s állami legujabb leirása. Elsô kötet. Buda-Pest szabad királyi városok leírása [The Most Recent Historical, Geographical and Political Description of Hungary. Vol-ume 1. The Description of the Free Royal Towns of Buda and Pest] (1852) and Jakab Rupp’s Buda-Pest és környékének helyrajzi története, [Topo-graphical History of Buda-Pest and Environs] (1868) stands out among the nineteenth-century monographs on the history of Buda and Pest, al-though the latter concentrates on the medieval period. At the turn of the century, Lajos Schmall wrote several wide-ranging books and essays on the town’s past, most notably Buda-Pest utczái és terei [Streets and Squares of Buda-Pest] (1906), about the changes of street names and lay-out. Published about five years previously was Adalékok Budapest székes fôváros történetéhez [Contributions to the History of Budapest, Capital of Hungary], a collection of essays marred by some striking inaccuracies. Sur-viving only as a manuscript in the Budapest Szabó Ervin Library is a three-part chronicle of events prior to the unification of Buda, Pest and Óbuda (Budapesi krónika 1686–1873, [Budapest Chronicle]). The widest ranging

1. Rövid bibliográfiai és historiográfiaiáttekintés

Mivel Buda, Budapest története rendkívül kutatott terület, ezért terje-delmi okok miatt az alábbiakban mindössze egy rövid historiográfiai áttekintést szeretnénk adni, a teljességre való törekvés igénye nélkül. A törököktôl visszafoglalt Buda ismét az ország fôvárosává vált, 1703-ban pedig megszerezte a szabad királyi városi rangot (1. ábra).1 A török idôk és az ostrom azonban óriási pusztítást végzett a településen, a Vár-ba betelepülô katonaság pedig szintén megnehezítette a polgárok újjá-építési törekvéseit, nem beszélve az itt letelepedni szándékozók közti felekezeti, etnikai ellentétekrôl. Az 1686-os esemény Európa-szerte szen-zációs hírnek számított, ami után a város külföldi utazók számára is ked-velt célponttá vált (1687-ben járt itt Tollius Jakab, Edward Brown és The-odor Tscherning, s értékes beszámolókat írtak az újjáéledô Budáról). Az újjáépítésen dolgozó Joseph Haüy felmérte a Várat, Johann Bernhard Fischer von Erlach pedig a török fürdôket (2. ábra). Korszakunkban az elsô jelentôs hazai – és helyi – leírást a városról Franz Vanossi szindikus állította össze 1733-ban, aki mûvében nagymértékben támaszkodott Lo-renz Stocker városi fôorvos budai fürdôket bemutató 1721-es kötetére (Thermographia Budensis). A század elsô felének Budájáról érdekes ké-pet festett Michael Bonbardus (1718) és Bél Mátyás (1737). 1760-ban je-lent meg Miller János Ferdinándnak, a Buda nevében Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc 1751. évi látogatásakor ünnepi beszédet mondó vá-rosi jegyzônek Buda történetérôl és akkori állapotáról szóló kötete, amely sokoldalúan mutatja be a várost és a benne lakókat, Buda múltját és jelenét. A 19. századi állapotokkal kapcsolatban legjobban használha-tó monográfiát a Pestnek is önálló kötetet szentelô Schams Ferenc készí-tette 1822-ben, de értékes forrás Jankovich Antal orvosdoktor 1838-as kötete is. A tematikus munkák közül kiemelkedik Linzbauer Xavér Fe-renc fôorvos budai gyógyforrásait és fürdôit bemutató 1837-es, Edvi Illés László hasonló témájú 1843-as, valamint Schlesinger Ignác orvosdoktor Pest-Buda kórházait leíró 1840-es munkája. A külföldi utazók mûvei kö-zül az ismert és számtalan helyen idézett írók mellett, így (zárójelben a Budán töltött idejük évével) Lady Mary Worthley Montague (1717), Robert Townson (1793), John Paget (1835), Julia Pardoe (1839) mellett kiemelnénk még Johann Georg Keysslert (1740 elôtt), Moritz Ernst Arndt-ot (1798–1799), Julius Wilhelm Fischert (1802), Adalbert Joseph Krickelt (1824), Édouard Antoine Thouvenelt (1838–1840 között) és Johan Georg Kohlt (1842 elôtt).

A Buda és Pest történetét feldolgozó 19. századi monográfiák közül megemlítendô még ifj. Palugyay Imre (Magyarország történeti, földirati s állami legujabb leirása. Elsô kötet. Buda-Pest szabad királyi városok leírá-sa, 1852) és Rupp Jakab munkája (Buda-Pest és környékének helyrajzi tör-ténete, 1868) noha utóbbi nagyrészt a középkori emlékekre helyezi a hangsúlyt. A századfordulón Schmall Lajos írt több, a város múltjával fog-lalkozó átfogó tanulmányt, kötetet, amelyek közül kiemelnénk a város utcaszerkezetével, névváltozásaival foglalkozó Buda-Pest utczái és terei címû könyvet (1906). Az öt évvel korábban megjelent Adalékok Budapest székes fôváros történetéhez címû mûve a legkülönbözôbb témájú tanul-mányok gyûjteménye (néhol szembetûnô pontatlanságokkal). A Fôvárosi Szabó Ervin Könyvtárban kéziratban fennmaradt továbbá a három város-rész, Buda, Pest és Óbuda egyesítését megelôzô idôk fôbb eseményeit összegyûjtô krónikája (Budapesti krónika, 1686–1873). A mai napig legát-fogóbb, legprecízebb és legrészletesebb Budapest-történet korszakunk-ról a Nagy Lajos – Bónis György nevével fémjelzett ötkötetes Budapest története címû sorozat harmadik darabja, ami 1975-ben jelent meg.

Az egyes városrészek topográfiájával foglalkozott Vass Klára (Buda német utcanevei. A Vár és Ujlak utcanevei 1696–1872, 1929), az ô újlaki adatait korrigálta Jankovich Miklós (Jankovich 1962). A Vár és a Víziváros topográfiáját, a helyrajzi számok változását Nagy Lajos kutatta és publi-kálta (Nagy 1964 és 1971), a Krisztinavárosét Gárdonyi Albert (Gárdonyi 1935) és Gál Éva (Gál 1972). Gál Éva és Felhô Ibolya készített részletes topográfiai mutatót a Várhoz és a Krisztinavároshoz (Felhô – Gál 1980). Az 1810 elôtti Tabán városképi változásait jelen sorok írója vizsgálta rész-letesebben (Simon 2012). Sajnálatos módon a mai napig kéziratban ma-radt Bánrévy Györgynek a Vár háztulajdonosainak változásairól készített adattára, valamint Felhô Ibolyának a Vízivároshoz és az Országúthoz ké-szített, befejezetlenül maradt topográfiai mutatója.2

A jogtörténészek között Bónis György foglalkozott a város 17–18. szá-zadi történetével (Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiûzése után, 1686–1708, 1962). A Budai Kamarai Adminisztráció tevékenységét és az 1686-ot követô katonai berendezkedést Oross András kutatta. Buda és Pest, valamint Esztergom szabad királyi városi címért folytatott küzdel-mét újabban Kenyeres István dolgozta fel (Buda és Pest útja az 1703. évi kiváltságlevelekig, 2006). Tanulmányaiban egyaránt foglalkozott jog- és gazdaságtörténeti kérdésekkel Nagy István, amelyekkel kapcsolatban sokszor tért ki a város topográfiáját is érintô témákra.

A városlakók összetételével a 17–18. század fordulóján Nagy Lajos, újabban pedig Géra Eleonóra foglalkozott részletesebben (Géra 2014), a 19. század elsô felének népesedési viszonyaihoz Faragó Tamás munkái adnak támpontot (Faragó 2008). A tematikus kiadványok közül kiemel-nénk Engländerné Brüll Klára kórháztörténeti könyvét (Engländerné Brüll 1930), valamint Fehér Jolánnak a fôváros temetôirôl írt disszertációját (Fehér 1933). A Tanulmányok Budapest Múltjából tematikus számai közül

2. ábra. Johann Bernhard Fischer von Erlach felmérése a budai fürdôkrôl, 1721Johann Bernhard Fischer von Erlach: Entwurff einer historischen Architektur, 17253. kötet 1. tábla, Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi KépcsarnokFig. 2 Survey of the baths of Buda by Johann Bernhard Fischer von Erlach, 1721Johann Bernhard Fischer von Erlach: Entwurff einer historischen Architektur, 1725Vol. 3, Table 1, Hungarian National Museum, Historical Gallery

Magy

ar Vá

rostör

téneti

Atla

sz

Magy

ar Vá

rostör

téneti

Atla

sz

8

and most detailed and precise history of Budapest written in modern times is the third volume out of five of Budapest története [History of Budapest] by Lajos Nagy and György Bónis, published in 1975.

Klára Vass has investigated the topography of certain districts of the city (Buda német utcanevei. A Vár és Ujlak utcanevei 1696–1872 [German Street Names of Buda. Street Names of the Castle District and Újlak], 1929), and her data on Újlak has been corrected by Miklós Jankovich (Jankovich 1962). Lajos Nagy has researched and published the topogra-phy of the Castle District and Víziváros and changes in topographical lot numbers (Nagy 1964 and 1971), and the same has been done for Kriszti-naváros by Albert Gárdonyi (Gárdonyi 1935) and Éva Gál (Gál 1972). Éva Gál and Ibolya Felhô have produced a detailed topographical account of the Castle District and Krisztinaváros (Felhô – Gál 1980). The changes in the cityscape of Tabán prior to 1810 were the subject of a detailed inves-tigation by the present author (Simon 2012). György Bánrévy’s gazetteer of changing property ownership in the Castle District and Ibolya Felhô’s unfinished topographical guide to Víziváros and Országút have unfortu-nately remained as manuscripts.2

Work by legal historians on Buda in the seventeenth and eighteenth centuries includes György Bónis’s Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiûzése után, 1686–1708 [Court Practice in Buda and Pest after the Expul-sion of the Ottomans, 1678–1708] (1962), and István Kenyeres’ Buda és Pest útja az 1703. évi kiváltságlevelekig [The Struggle of Pest and Buda until the Attainment of the Privileges of 1703] (2006), telling the story of the struggle by Buda, Pest and Esztergom to secure the status of free royal town. András Oross wrote about the Buda Chamber Administration and the arrangement of the army in Buda after 1686. István Nagy covered issues of legal and economic history in many of his works, frequently touching on the topography of the town.

The composition of the town’s population at the turn of the seven-teenth and eighteenth centuries has been the subject of work by Lajos Nagy and, more recently, by Eleonóra Géra (Géra 2014). Demographic de-velopments in the first half of the nineteenth century have been covered by Tamás Faragó (Faragó 2008). Books on specific subjects include a history of hospitals by Klára Engländer Brüll (Engländerné Brüll 1930) and a disserta-tion on the graveyards of the capital city by Jolán Fehér (Fehér 1933). The series Tanulmányok Budapest Múltjából [Studies on the Past of Budapest] have included issues dedicated to the Royal Palace and Castle District – no. 29 (2001) – and Szent György Square and its buildings – no. 31 (2003).

Lajos Némethy has done important work in church history, particu-larly his 1876 monograph A Nagyboldogasszonyról nevezett budapestvári fôtemplom történelme [History of the Main Church of Budapest Castle, the Church of Our Lady]. Of similar significance is an art historian’s view of St Anne’s Church in Víziváros A budai Szent Anna-templom, 1930. Among recent treatments of church history, I would highlight work by Margit Beke, editor of a 2013 book on the Catholic parishes of Budapest, A katolikus Budapest I–II. The construction of the Royal Palace during the reign of Charles III is the subject of a book by György Bánrévy (Bánrévy 1932), and the art historical aspects of the Palace and other buildings in the Castle District have been covered by György Kelényi (Kelényi 2005). Péter Farbaky wrote about the palaces in Szent György Square (Farbaky 2003). A thorough treatment of the topography and urban history of the city as a whole is Budapest mûemlékei I. [Monuments of Budapest], edit-ed by Miklós Horler and published in 1955. It has the great virtue of in-cluding details of the buildings destroyed during and after the Second Word War. Related to the exhibition, which was organized by the church and the Budapest History Museum, a monumental and comprehensive work, which shows us the history and art history of the Church of Our Lady was published in 2015 (Mátyás-templom – A budavári Nagy-boldogasszony-templom évszázadai [The Matthias Church – Centuries of the Church of Our Lady in the Buda Castle]).

Finally, it should be mentioned that there is a serious imbalance in the historical treatment of the city. Some aspects, such as the Castle District, its buildings, and their relationships with the official bodies and nobles who occupied them, and the history of Víziváros, have been researched and published in great detail. Other aspects – even some for which there is no lack of sources, such as the topography of Tabán and the Buda mines – have been severely neglected. (Elek Nyitrai wrote on the brickworks inthe 1950s and Eleonóra Géra in 2012, but the history of the city’s minesremains unexplored.) The introductory chapter and historical-topograph-ical gazetteer of this book have therefore been compiled to present asfully as possible the less-researched areas, so that the reader may acquireas full a picture as possible of the city during its recovery following theexpulsion of the Ottomans, became a grand capital city as the universityand later the government offices located there and the royal palace wasbuilt, and then, in the nineteenth century, was overshadowed by Pest asthe two became increasingly tied together.

2. Natural features and their impact

For contemporaries, Buda’s most famed treasure was the wine from the vineyards on the hills overlooking the broad plain headed by Pest on the other side of the Danube.3 We therefore start our look at natural fea-tures with the hills surrounding the inhabited area. Starting from the

a 29. (2001), a királyi palotával és Várnegyeddel, valamint a 31. (2003), a Szent György térrel és épületeivel foglalkozó kötetet említenénk meg.

Egyháztörténeti vonatkozásban kiemelkedô Némethy Lajos munkás-sága és a Nagyboldogasszony-templom történetérôl írt monográfiája, amely 1876-ban jelent meg (A Nagyboldogasszonyról nevezett buda-pestvári fôtemplom történelme). Hasonló jelentôségû az egyházi emléke-ket a mûvészettörténész szemével nézô Schoen Arnoldnak a vízivárosi Szent Anna-templomról írt munkája (A budai Szent Anna-templom, 1930). Az újabb egyháztörténeti témájú feldolgozások közül Beke Margit munkásságát emelnénk ki, akinek szerkesztésében 2013-ban megjelent Budapest katolikus plébániáinak története (A katolikus Budapest I–II.). A királyi palota III. Károly korabeli építésével Bánrévy György foglalkozott (Bánrévy 1932), a palotát és a Várnegyed egyéb épületeit mûvészettörténeti szemszögbôl Kelényi György vizsgálta és mutatta be (Kelényi 2005), a Szent György tér palotáiról Farbaky Péter írt (2003). A város egészének mûvészettörténeti topográfiájához és településtörténetéhez alapvetô munka a Horler Miklós által szerkesztett Budapest mûemlékei I. 1955-ben megjelent kötete, melynek nagy erénye, hogy részletesen bemutatja a második világháborúban vagy azt követôen elpusztult épületeket is. 2015-ben jelent meg a templomban és a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett kiállításhoz kapcsolódva a Mátyás-templom történetét és mû-vészetét átfogó igénnyel bemutató monumentális kiadvány (Mátyás-templom – A budavári Nagyboldogasszony-templom évszázadai).

Végezetül megemlítenénk, hogy a város történetét megismerni szán-dékozók meglehetôs aránytalanságokkal találkozhatnak. Míg egyes té-mák, területek rendkívül kutatottak és részletesen feldolgozottak (így például maga a Vár és épületei, kapcsolatuk az oda költözött szervekkel

és nobilitásokkal, vagy a Víziváros története), addig mások meglehetôsen elhanyagoltak. Nem minden kevésbé kutatott kérdés van forrás híján, le-gyen szó akár a Tabán topográfiájáról, vagy Buda bányáiról (a tégla-égetôkrôl például az 1950-es években Nyitrai Elek írt két, Géra Eleonóra pedig 2012-ben egy újabb tanulmányt, de a város bányáinak történetét a mai napig nem dolgozták fel). Jelen kiadvány bevezetô tanulmányában és a hozzá készült adattárban ezért törekedtünk a kevésbé feltárt terüle-tek minél pontosabb bemutatására, hogy az olvasó a lehetô legteljesebb képet alkothassa a törökök kiûzése után újjáépülô, az egyetem, majd a kormányhivatalok átköltöztetésével és a királyi palota felépítésével rep-rezentatív fôvárossá váló, majd a 19. század elején Pest árnyékába kerülô, de annak egyre nyilvánvalóbb módon testvérévé váló városunkról.

2. Természeti adottságok és azok hatásai

A kortársak számára a nagy síkságon elterülô Pesttel szemben álló Buda legjellegzetesebb kincse a város szôlôhegyein termô híres budai bor volt,3 ezért a természeti adottságok ismertetését a település lakott területét övezô hegyekkel kezdjük. Északról, Óbuda felôl indulva az alábbi hegyek övezik a Várhegyet, és az alatta elterülô külvárosokat: Mathias-Berg (Má-tyás-hegy, a 17–18. század fordulóján nevezték egyszerûen Königsberg-nek is),4 Joseph-Berg (eredetileg a Várhegytôl északra húzódó dombság, benne a mai Vérhalommal, Rókus-heggyel, Törökvésszel). A 18. század végén megkülönböztették északi részén a Gross- és Klein Joseph-Berget, Calvarie-Berget (korábban Oelberg), Rochus-Berget (ma Törökvész) és Francisci-Berget (ma Vérhalom), az egykor itt állt kápolnák szentjei után. A Josephberg és Francisciberg közötti nyúlványt más néven Kreiden-bruchnak (Kréta-hegynek) nevezték. Az 1830-as években megkülönböz-tették a Rókus Hegyet és a Nagy Rókus Hegyet (elôbbi a mai Lövôház utca

3. ábra. Hajómalmok a Dunán Újlak és a Margitsziget között, 1777Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, S 12 Div. XIV No. 14.Fig. 3 Shipmills on the Danube between Újlak and Margaret Island, 1777Hungarian National Archives, National Archives of Hungary S 12 Div. XIV No. 14

Magy

ar Vá

rostör

téneti

Atla

sz

9 MAGYAR VÁROSTÖRTÉNETI ATLASZ HUNGARIAN ATLAS OF HISTORIC TOWNS

North, at Óbuda, the hills around Castle Hill and its suburbs are Mathias-Berg (now Mátyás Hill, also known at the turn of the seventeenth and eighteenth centuries as Königsberg)4 and Joseph-Berg (the series of hills lying to the north of Castle Hill, made up of what are now Vérhalom, Rókus Hill and Törökvész). In the late eighteenth century, distinctions were made between Gross and Klein Joseph-Berg, Calvarie-Berg (formerly Oelberg), Rochus-Berg (now Törökvész) and Francisci-Berg (now Vérha-lom), named after the chapels that once stood on them. The spur lying between Josephberg and Francisciberg was known as Kreidenbruch (Kré-ta-hegy). In the 1830s, there was a distinction made between Rókus Hill and Nagy-Rókus Hill (the former lay in the “summit” between today’s Lövôház Street, Széll Kálmán Square and Városmajor, and the latter to the north west of there).

In the north west of the town, Buda, Budakeszi and Nagykovácsi were bounded by Lindenberg (Hárs-hegy) and Johannesberg (János-hegy, also known as Pozsonyi-hegy after 1848, the people of Budakeszi having al-ready used the German equivalent, Preßburger Berg).5 To the south were Kleiner Schwabenberg and Schwabenberg, now Sváb Hill and Isten Hill; at the end of the eighteenth century, what are now Isten Hill and Széchenyi Hill were known collectively as Grosser Schwabenberg. These hills got their names from the Swabians who camped there in 1686. At the turn of the seventeenth and eighteenth centuries, they and what are now Orbán Hill and Márton Hill were also known collectively as Négy-hegy (“Four Hills”).6 The heights at the west border of the town acquired the names Kukukberg and Drei Hotter (today’s Csillebérc) after 1686.

In the neighbourhood of Castle Hill lay Spitzberg or Spiesberg (known in Hungarian at the time as Csúcsos-hegy, now Nap Hill).7 Gellért Hill, as it is known today, formed a natural boundary with Rácváros. Although the name based on the saint was known throughout the period (Gellért Hegye, S. Gerhards Berg), the hill was much more commonly referred to as Block-berg, after the Blockhaus which lay on its summit during the Ottoman eraand was rebuilt in 1686 to defend Castle Hill.8 The spur ranging to thesouth west, under Nap Hill, had a separate name in the nineteenth century:Kleiner Blockberg (the variant Fehér-hegy [“White Hill”] also appearing in1833). The south of the town was bounded by Adlerberg (Sas Hill), Burger-berg (Sasad), Peterberg (Péter Hill) and Galgenberg (Akasztó in Hungarian,now Dobogó). The areas stretching to the north of Péter Hill, Feldried(Csepel Hill) and the area beyond Sas Hill were known collectively as Stuhl-weissenburger Gebürg (Székesfehérvár Hills).9 An alternative name forSasad mentioned in the late seventeenth century was Új-Sasadi-hegy (“NewSasad Hill”), and another, appearing in a survey taken around 1785, wasNeubergl.10 The collective name of Sasad, Sas Hill and Farkasvölgy (Wolf-sthal) in the nineteenth century was Ofner Weingebirg, referring to thevineyards there that were responsible for the famous Buda wine.11

Within the area bounded by these hills and the Danube was the heart of the city, Várhegy (“Castle Hill”). The requirements of fortification and the natural geography of the area restricted the town’s scope for expan-sion: it was bounded by Óbuda to the north, the Danube to the east and Gellért Hill to the south. The only opportunities to build were to the west, which started to open up for this purpose in the 1760s and 1770s. These geographical constraints determined the shape of the town, which Ferenc Schams likened to an “oval ring”.12

The Danube is the dominant feature of Buda’s natural surroundings, and it was both a constraint on expansion and an essential artery of trans-port and trade. The crossing to Pest in the late seventeenth century was initially a pontoon bridge, followed a reaction ferry. This remained in use until the 1770s, when it was replaced by another pontoon bridge. What is now the single island of Margit Island consisted of three separate islands in 1686.13 The maps made in the second half of the eighteenth century show the action of the Danube to have reduced this number to two, the larger being generally known as either Nyulak szigete (Haasen-Insul, In-sula Leporum, “Island of the Rabbits”) or Margit-sziget (Margarethen In-sel, “Margaret Island”), and more rarely, after its former owner, as Cam-eral Insul, and from the end of the century as Palatinal Insul. The little is-land to the south west was usually known simply as Kis-Budai-sziget (Kleine Ofner Insel, Stadt Insul, “Little Buda Island”) or Festô-sziget (Fer-ber Insel, “Dyer Island”). The stretch of the Danube under Gellért Hill was much wider than it is now (see the building of Lágymányos), and there were little islands and gravel banks on this part depending on the level of the river. To the south of Gellért Hill, where the Danube widened, were the gravel banks Kopaszi-zátony and, to its north, Nyúlfutási-zá-tony. In the nineteenth century, the latter was known as an island or a shoal (zátony), but usually just a sandbank (Sandbank Kopaszi). Its south-ern, highest part was in line with Nádorkert. Nyúlfutási-zátony appears variously as a bank or an island (Insel genannt Hasenlauf or Nyúlfutási-zátony), and stood out of the river in two parts, a longer stretch to the south, and a shorter to the north. These two gravel shoals are probably the same as the two small islands that definitely existed under Gellért Hill in the early eighteenth century. The larger of these was known as Bürger-liche Insel, the location of the city plague hospital during the epidemic of 1709, and later of the quarantine hospital.14 In winter, these shoals caused sheets of ice to pile up, potentially blocking this stretch of the river. This phenomenon was responsible for the 1838 flood. Appearing on an 1837 map was Sintér-sziget (Schinter Insel), probably identifiable as Nyúlfutási-zátony, but it must be borne in mind that maps were drawn at different water levels, when these small islands had different shapes. It is therefore

és Széll Kálmán tér, valamint a Városmajor által határolt terület „csúcsá-ban” helyezkedett el, utóbbi pedig attól északnyugatra).

A város északnyugati részén Budát, Budakeszit, illetve Nagykovácsit határolta a Lindenberg (Hárs-hegy) és a Johannesberg (János-hegy, utób-bit 1848-tól Pozsonyi-hegynek is nevezték, a budakeszieknél pedig már azt megelôzôen is használatos volt ennek német megfelelôje, a Preßburger Berg).5 Dél felé haladva a Kis és Nagy Sváb-hegy (Kleiner Schwabenberg, Schwabenberg, ma Sváb-hegy és Isten-hegy, a 18. század végén Grosser Schwabenberg néven a mai Isten-hegy és Széchenyi-hegy) jött, amelyek nevüket az 1686-ban itt táborozott svábokról kapták, amelyeket még a 17–18. század fordulóján a mai Orbán-heggyel és Márton-heggyel Négy-hegynek is neveztek.6 A város nyugati határában lévô magaslatok a Kukukberg, Drei Hotter (a mai Csillebérc) neveket kapták 1686 után.

A Várhegy szomszédságában áll a Spitzberg vagy Spiesberg (korabeli magyar nevén Csúcsos-hegy, azaz a mai Nap-hegy).7 A Rácváros természe-tes határát a Gellért-hegy képezte. Északi párjaival ellentétben a szenttel kapcsolatos nevét, noha korszakunkban végig ismerték, viszonylag ritkán használták (Gellért Hegye, S. Gerhards Berg). Helyette sokkal elterjed-tebbnek számított a Blockberg elnevezés, amit a hegy tetején a török korban állt, majd 1686 után újonnan épített, a Várhegy védelmét célzó épületrôl, az ún. Blockhausról kapta.8 Délnyugati, Naphegy alatt húzódó nyúlványának a 19. században külön neve volt: Kleiner Blockberg (1833-ban Fehér Hegy változat is elôfordul). A várost délen az Adlerberg (Sas-hegy) és a Burgerberg (Sasad), valamint Peterberg (Péter-hegy) és Galgenberg (magyarul Akasztó, ma Dobogó) határolta. A Péter-hegytôl északra elterülô Feldriedet (Csepeli-hegy) és a Sas-hegyen túl lévô terüle-tet együttesen Stuhlweissenburger Gebürgnek (Székesfehérvári-hegység) nevezték.9 Sasadot a 17. század végén Új-Sasadi-hegy néven is emleget-ték, egy 1785 körül készült felmérésen pedig Neubergl néven szerepelt.10 Sasadnak a Sasheggyel és Farkasvölggyel (Wolfsthal) együtt összefoglaló neve a 19. században Ofner Weingebirg volt, utalva az itt található híres budai bort termô szôlôkre.11

A többi hegy, valamint a Duna által határolt területen belül a város szívét a Várhegy képezte. Az erôdítési szempontok, valamint a természet-földrajzi adottságok miatt a városnak korlátozott terjeszkedési lehetôségei voltak: északon Óbuda határolta, keleten a Duna, délen a Gellért-hegy zárta le, egyedül nyugat felé lehetett az 1760–1770-es évektôl építkezni, s ez a város alakját is meghatározza, Schams Ferenc például emiatt ovális gyû rûhöz hasonlította Budát.12

Buda természeti környezetének leginkább meghatározó eleme a mel-lette folyó Duna: egyrészt útját állta a város keleti irányú terjeszkedésé-nek, ugyanakkor jelentôséggel bírt a közlekedés, kereskedelem szem-pontjából is. A 17. század végén a Dunán hajóhíd, majd lengôkomp, ún. repülôhíd létesült, az 1770-es évektôl ismét hajóhíd kötötte össze Budát a folyó átellenes oldalán lévô Pesttel. A ma egy szigetet alkotó Margit-sziget 1686-ban még három darabból állt.13 A 18. század második felében készült térképeken a Duna munkájának köszönhetôen már csak két szi-get szerepel, a nagyobbikat az általánosan elterjedt Nyulak szigete (Haasen-Insul, Insula Leporum) és Margit-sziget (Margarethen Insel) mel-lett korabeli tulajdonosairól nevezték Cameral Insulnak, a század végétôl pedig Palatinal Insulnak is. A hozzá délnyugaton csatlakozó kis szigetet általában csupán a „Kis Budai-sziget” (Kleine Ofner Insel, Stadt Insul) vagy Festô-sziget (Ferber Insel) névvel illették. A Duna Gellért-hegy alatti szakasza jóval szélesebb volt, mint manapság (lásd Lágymányos beépíté-sét), s kisebb, a vízállástól függôen ki-kibukkanó szigetek, kavicspadok is voltak ezen a részén. A Gellért-hegytôl délre található folyórészen, ahol a Duna kiszélesedett, állt az ún. Kopaszi-zátony és attól északra a Nyúlfutá-si-zátony. Elôbbit a 19. században szigetnek, zátonynak, általában pedig csak homokpadnak nevezték (Sandbank Kopaszi), s déli, legmagasabb ré-sze a Nádorkerttel volt egyvonalban. A Nyúlfutási zátony néha zátony-ként, néha szigetként (Insel genannt Hasenlauf, Nyúlfutási zátony) szere-pel a forrásokban, s két része tûnt ki a folyóból: egy hosszabb déli, és egy rövidebb északi szakasszal. E két zátony vélhetôen azonos a 18. század elején még valóban szigetként létezô Gellért-hegy alatti két kicsiny szi-gettel, amelyek közül a nagyobbik a forrásokban Bürgerliche Inselként szerepel. Itt volt az 1709. évi pestis idején a város pestiskórháza, majd a veszteglôháza.14 Ez a zátonyos rész felelt az 1838-as árvízért, mivel a jég-táblák ezen a szakaszon torlódtak fel a folyón. Egy 1837-es térképen sze-repel továbbá a Sintér-sziget (Schinter Insel), ami feltehetôen azonos a Nyúlfutási zátonnyal, bár megjegyeznénk, hogy az egyes ábrázolások más-más vízállást ábrázolnak, ami miatt ezeknek a kisebb szigeteknek a formája is eltérô, s ezért azonosításuk sem mindig könnyû, különösen, hogy általában név nélküli területekként vannak feltüntetve.15

A Duna képéhez a repülô-, majd a hajóhíd mellett szervesen hozzátar-toztak a hajómalmok is. (3. ábra) A 18. század elején még csak pár tucat (1712-ben tizenhat, négy évvel késôbb húsz, 1730-ban huszonhat) hajó-malom mûködött a folyó budai szakaszán.16 Az 1770-es évekre már oly mértékben megnövekedett a számuk, hogy 1777-ben a pesti molnárok panaszt tettek Buda város tanácsánál. Egy év múlva pedig a Helytartóta-nácsnak kellett szabályoznia a lassacskán a hajóforgalmat is akadályozó malmok elhelyezését.17 A 19. század elsô felében a budai hajómalmok a Duna Újlakkal és Országúttal szemközti szakaszán, a Margit-sziget és a „Kis Budai-sziget” (Festô-sziget) mellett álltak több sorban. Miután itt nem tudtak már új malmokat létesíteni helyszûke miatt, és az idôjárás változásai is kedvezôtlenül befolyásolták az itteni munkát, a vízimolná-rok új (csere)helyet kerestek. Így alakult ki a tabáni hajómalmok helye

10

difficult to identify the small islands from their representations, especially since they were usually marked as unnamed areas.15

A constant visual feature on the Danube, besides the reaction ferry or pontoon bridge, was the presence of ship mills (Fig. 3). In the early eight-eenth century, hardly more than a couple of dozen ship mills were at work on the Buda stretch of the Danube (sixteen in 1712 and twenty in 1716 and twenty-six in 1730).16 By 1777, however, they had proliferated to such an extent that the Pest millers lodged a complaint with Buda Council. One year later, the Council of the Royal Governor (Consilium Re-gium Locumtenentiale Hungaricum) was obliged to regulate the placing of mills owing to the obstacle they presented to shipping on the river.17 In the first half of the nineteenth century, the Buda ship mills stood in several rows along the stretch of the Danube opposite Újlak and Országút, next to Margit Island and “Little Buda Island” (Festô-sziget). Since there was no room there for any more mills, and changes in the weather were making operations difficult, the millers started looking for a new site. That give rise to the ship mill moorings at Tabán in the stretch of the Dan-ube below the Kopaszi sandbank in the early 1830s.18 From the middle of the eighteenth century, a remarkable element of the townscape was the winter place of the ship mills, situated on the riverside of the Danube, beyond the town walls of Víziváros (modern József Bem Square).19

A distinctive feature of Tabán and Krisztinaváros was the stream now called Ördög-árok (“Devil’s Trench”), then known mainly as Teufels-Gra-ben but also as Christina Bach and Christinastädtischer Güßbach (Fig. 4).20 The stream set the character of Tabán, also known as Rácváros (“Rascian Town”), a name which reflected the ethnic make-up of the district: al-though the word “Rascian” generally means “Serbian,” in this case it em-braced several ethnic groups from the Balkans. The Greek Orthodox pop-ulation of the Rácváros settled along the banks of Ördög-árok, while the Catholic Rascian community settled beside the Danube and beneath the Castle. The “dangerous little stream”21 – also used as a rubbish dump and sewer – regularly broke its banks after a cloudburst, causing enormous damage for the inhabitants and claiming lives as well as buildings.22 The most severe storm in our period occurred on 15 May 1837. The damage then was mainly confined to Krisztinaváros, where water pouring out of Ördög-árok carried away the St John of Nepomuk’s Bridge (pons S. Joan-nis) and destroyed the bridge leading to the Rác Baths.23 The Council of the Royal Governor attempted to prescribe regular cleaning and mainte-nance of the channel in 1815, but what finally solved the problem was the complete covering of the stretch through Tabán and Krisztinaváros be-tween 1873 and 1876.24

The outskirts of Buda to the south and south west had patches of wet land regarded as marshes.25 The largest of these was the Galgenberger Morast, taking its name from Galgenberg (Kelenföld), also simply known as the “Great Marsh” (Grosse Morast). Its eastern section was identified as a separate area in the nineteenth century and called Feldrieder Morast.26 Another area distinguished in the late eighteenth century was Michelber-gischer Morast.27 Following the line of today’s Fehérvári Road and Buda-foki Road was the “Long Marsh” (Lange Morast), for which a drainage channel towards the Danube was planned in the 1820s.28 Also of note was the “Little Marsh” (Kleine Morast) on the north-west slope of Nap Hill.29 The wetness of the land beside the Danube under Gellért Hill, an area of fields roughly corresponding to present-day Lágymányos, is clear from the name given to it in 1837: feuchte Felder von Taban.30

The outskirts of the city were dominated by vineyards from the very beginning of the period. The most valuable areas in this respect were Gellért Hill and Sas Hill.31 Hardly any land was given over to meadow, pasture or arable farming, and as a result there were almost no livestock. Only forest was of comparable extent to the vineyards, and it held a high value for city inhabitants as their source of firewood.32 There was no ploughland to speak of, and the few meadows were mostly used by the military (for example, Generals Wiese, today’s Vérmezô).

Without extensive land to graze on, there was little opportunity for breeding animals,33 accounting for the small number of livestock in the early eighteenth century. Only Tabán, the most populous but still village-like part of the city, had any substantial number of animals. In the Castle District, a total of four horses were recorded in the census of 1702, all be-longing to the carter Adam Marx. The many horses kept in Víziváros, with a few exceptions, were also owned by carters, the other horse owners be-ing one baker, one innkeeper and one tanner. Each owner had an average of four horses. The horse owners in Országút and Újlak were also carters, but those in Horvátváros and Tabán were agricultural labourers and peas-ants. Oxen, also used for transport, were mostly owned by Balkan peasants, and each owner had two to six of them. Cattle and calves were owned by a few carters but mostly by agricultural labourers and peasants. Only a few households in Tabán kept sheep in the early eighteenth century (fourteen households, 8–40 each); goats were also popular among the people of Tabán (in 50 families, mostly peasants, but also tailors, general shopkeepers and furriers, each family having on average 2–3 goats). There was a single pig, registered as belonging to a baker in Víziváros. Of course, a census car-ried out for tax purposes may not have recorded every animal that was kept, but it gives a good impression of differences between parts of the city and the scale of animal husbandry (Table 1).

The most advanced branch of the economy was wine production, much admired even by foreigners. Parcelling of the land around the city officially started in 1696, but the inhabitants, especially the Rascians, had

a Kopaszi-homokpad alatti Duna-szakaszon az 1830-as évek elejére.18 A 18. század közepétôl meghatározó városképi elemnek számított a Duna partján a hajómalmok számára kialakított mesterséges telelôhely a Vízi-városi városfalon túl, a mai Bem József térnél.19

A Tabán és a Krisztinaváros jellegzetessége az Ördög-árok volt (Teufels-Graben, de elôfordul a Christina bach, Christinastädtischer Güßbach elne-vezés is, 4. ábra).20 Az árok alapvetôen meghatározta a Rácváros települé-sének mikéntjét, annak két oldalán telepedtek le a görögkeleti rácok (míg a katolikusok a Duna mentén és a Vár alatti területen). A „veszedelmes tsekély patak”,21 amit szemétlerakó helynek és szennyvízelvezetô csatorná-nak is használtak, rendszeresen öntött ki medrébôl, némely felhôszakadás alkalmával óriási károkat okozva a két városrész lakosságának, nem csak épületeket, de emberéleteket is követelve.22 A legsúlyosabb vihar korsza-kunkban az 1837. május 15-i felhôszakadás volt. Ez fôleg a Krisztinaváros-ban tett kárt, így az Ördög-árokba ömlô víz lerombolta a Nepomuki Szent János hidat (pons S. Joannis), és tönkretette a Rác fürdôhöz vezetô hidat is.23 A Helytartótanács már 1815-ben megkísérelte elôírni az árok rendsze-res tisztítását és karban tartását, de végsô megoldást csak a patak tabáni és krisztinavárosi részének teljes lefedése jelentette a század második felé-ben, 1873–1876 között.24

Buda külterületét délen és délnyugaton mocsaraknak nevezett vi ze-nyôs területek tarkították.25 Ezek között a legjelentôsebb a Galgenbergrôl elnevezett Galgenberger Morast (Kelenföldi-mocsár), vagy egyszerûen „Nagy-mocsárnak” emlegetett Grosse Morast volt. A 19. században ke-leti része elkülönült, s a Feldrieder Morast nevet kapta.26 A 18. század végén megkülönböztették még a tôle délre található Michelbergischer Morastot.27 A mai Fehérvári és Budafoki út vonalát követte a „Hosszú-mocsár” (Lange Morast), amelyhez az 1820-as években szintén terveztek vízelvezetô árkokat a Duna irányában.28 Említésre méltó még a Nap-hegy északnyugati lejtôjénél elterülô „Kis-mocsár” (Kleine Morast).29 A Duna melletti Gellért-hegy alatti területek vizenyôsségére utal a nagyjából a mai Lágymányos területét alkotó egykori mezôk feuchte Felder von Taban megnevezése 1837-bôl.30

A város külterületét már a kezdetektôl fogva a szôlômûvelés határoz-ta meg. Ebbôl a szempontból a legértékesebbnek számított a Gellért-hegy és a Sas-hegy.31 Rét, szántó, legelô, és az utóbbihoz kapcsolódó ál-lattartás gyakorlatilag elhanyagolható volt. A szôlôk kiterjedését csak az erdôk közelítették meg, amelyek a tûzifa biztosítása miatt számítottak sokat a városlakóknak.32 Szántóföld kevés volt, a réteket nagyrészt a had-sereg használta (lásd például Generals Wiese, azaz a mai Vérmezô).

4. ábra. Az Ördög-árok hídjainak tervei, 1786 körülBudapest Fôváros Levéltára XV.16.a.204/41a, bFig. 4 Plans of the bridges over Ördög-árok, around 1786Budapest City Archives XV.16.a.204/41a, b

Magy

ar Vá

rostör

téneti

Atla

sz

Magy

ar Vá

rostör

téneti

Atla

sz

11 MAGYAR VÁROSTÖRTÉNETI ATLASZ HUNGARIAN ATLAS OF HISTORIC TOWNS

been acquiring vineyards, sometimes on their own authority, for some time before that.34 In 1702, about a third of city inhabitants – 627 families – had vineyards of some kind. The distribution by area was: Castle District– 113, Víziváros – 94, Horvátváros – 41, Országút – 1, Újlak – 10, Tabán,Catholic district – 145, Tabán, Greek Orthodox district – 207). They in-cluded all kinds of people, from councillors to craftsmen and simple agri-cultural labourers (who accounted for most of the vineyard owners of theouter districts). The council protected Buda wine and regulated early theselling of wine: they prohibited the import of foreign wines as well aswine selling for non-citizens and for those who did not have vineyards.35

Beginning with the late eighteenth century, the selling of Buda wine wasalso compulsory when city-owned inns were rented out.36

There were few opportunities for agricultural work other than tend-ing vineyards after the leases on the farms in Örs and Csík (components of modern Budaörs) were relinquished in 1701. A few Catholic peasants in Tabán sowed wheat and barley, and the planting of rye was even rarer.37

The value of pasture in the late eighteenth century was diminished by the fact that it consisted of somewhat widely scattered patches in the outskirts of the city.38 In the early years of the following century, the area of ploughland increased, but that of meadow and pasture further de-creased, the latter disappearing from Buda altogether after 1820. In addi-tion to natural features, the cause of this was that viniculture completely squeezed out animal husbandry. In 1828, there were only 697 horses, 313 cattle, 32 oxen, 500 sheep, 27 pigs and 20 goats in the city.39

Buda had thirteen mills at the time of the 1702 census, nine in Tabán and the rest in Víziváros.

3. How natural disasters changed the face of the city

An important focus of research into the history of the city in recent dec-ades has been how the built environment and the population were af-fected by natural disasters and changes in extreme weather conditions.40 The consequences of the 1810 fire in Tabán are widely known, and an extensive fire that started in the Castle District and spread to Halászváros in 1723 is the subject of an extended article published recently by the present author.41 The fire on Easter Sunday 1723 devastated nearly all of the major buildings, and most houses, built since 1686. The city hall, the arsenal and other military buildings were all destroyed. Rebuilding im-posed an enormous burden on the already straitened means of the city and its inhabitants.42 There were also quite frequent smaller fires, affect-ing smaller areas of the city.43

Just as fires could break out suddenly and consume entire districts, floods caused severe losses within a short time. In the first great “ice flood”, eight years after the recapture of Buda, the Danube waters stopped just short of the street marking the boundary of Víziváros (now Donáti Street and Medve Street), and in 1695, the street was accordingly named Truckene Gasse.44 In the next flood, of February 1712, the water inundated buildings beside the Danube in Újlak, Víziváros and Tabán up to first floor level. A flood of similar proportions struck the outskirts of the city twenty years later, and another one in 1744.45 The worst flood of the century was the ice flood of 16 February 1775, perhaps of greater extent than any except the flood of March 1838. These are the two floods commemorated on plaques marking the highest level of the water at many points in both Pest and Buda. Considerable damage was also caused by floods due to drifting ice in 1799 (7 March) and 1813.46 In 1838, the flood in Pest started with a devastating wave that started from a breach in the levees beside the river and lasted from 13–15 March. Buda, how-ever, had been struggling with the water since January. Víziváros was the first to be affected, on 4–5 January, after which people needed a boat to get along its streets, and in 5 March, the water inundated Óbuda and the suburbs along the Danube – Újlak, Országút, Víziváros and Tabán.47 None-theless, preparations by the municipal authorities and by the inhabitants prevented the March flood from causing as much damage as in Pest (there were no fatal casualties of the flood in Buda, for example).48 Nearly half of the houses collapsed in village-like Újlak, where people used less dura-ble building material than in other districts, and most of the houses in Víziváros were severely damaged. Viktória Czaga and István Gajáry have made a detailed analysis of the damage.49

Other natural catastrophes and extremes of weather caused damage on a lesser scale. I have already mentioned the cloudburst of 1837. Light-ning and earthquakes mainly caused damage to single buildings.50 Ex-tremes of weather devastated harvests and threatened buildings and, in-directly the population. High winds tore off roofs, and in 1714, destroyed the Kneissel kilns, one of two civil brickworks in the city.51

4. The built environment

4.1 Buda eliberata – and the price of recapture

After a long siege and much sacrifice, a coalition of Christian armies re-captured Buda from the Ottomans on 2 September 1686 (Fig. 1). It cost the lives of many people on both sides and the cannon fire severely dam-

Megfelelô méretû föld híján az állattartás lehetôségei korlátozottak voltak,33 ezért már a 18. század elején viszonylag kevés volt a város állat-állománya. Lényegében csupán a legnépesebb, ám falusias Tabán lakossá-ga körében tekinthetô számottevônek. A Várban 1702-ben mindössze négy lovat írtak össze, mindegyik Adam Marx fuvarosé volt. A Víziváros nagy lóállománya kevés kivételtôl eltekintve szintén a fuvarosokhoz tar-tozott (a tizenhat lótulajdonos között a fuvarosok mellett mindössze egy-egy péket, fogadóst és cserzôvargát találunk), akik átlagosan négy lóval rendelkeztek. Az Országúton és Újlakon szintén fuvarosok tartottak a munkájukhoz szükséges lovat, míg a Horvátvárosban és a Tabánban fôleg a kapások, parasztok. A lovak mellett szállítómunkára használt ökrök szá-ma fejenként kettô vagy hat volt, tulajdonosai a város délszláv parasztjai voltak, és kevés fuvaros mellett szintén a kapások, parasztok háztartá-saiban voltak tehenek, borjak. Birkát kizárólag néhány tabáni tartott a 18. század elején (14 háztartásban, 8–40 közötti számban), s körükben a kecske is kedvelt és elterjedt háziállat volt (50 családban, a parasztok mellett szabónál, szatócsnál, szûcsnél, átlagosan 2–3 példány). Sertést ek-kor csak egy vízivárosi péknél jegyeztek fel (egyet). Noha az adózási céllal készített felmérésben nem feltétlenül tüntethettek fel minden állatot, baromfit, a városrészek közti különbségeket, valamint az állattartás ará-nyát az adatok jól szemléltetik (1. táblázat).

A gazdaság legjelentôsebb ága a külföldi utazók által is csodált bor-termelés volt. A város határában lévô földeket hivatalosan 1696-tól osz-tották ki, de a lakók, különösen a rácok már korábban is vettek maguk-nak szôlôket, akár önkényesen is.34 1702-ben a városlakók mintegy har-madának, 627 családnak volt kisebb-nagyobb szôleje (a tulajdonosok te-rületi megoszlása: Vár – 113, Víziváros – 94, Horvátváros – 41, Országút – 1, Újlak – 10, Tabán, katolikus rész – 145, Tabán, görögkeleti – 207), a tanácsosoktól kezdve kézmûveseken keresztül az egyszerû kapásokig (a külvárosok tulajdonosai nagyrészt az utóbbiak közül kerültek ki). A tanács védte a budai bort és korán, már a 18. század elején szabályozta a bormérés rendjét is: megtiltotta idegen borok behozatalát, valamint a bormérést a nem polgároknak és a szôlôvel nem rendelkezôknek.35 A 18. század végétôl a városi tulajdonú fogadók bérbe adásakor is elôírták a budai bor kizárólagos mérését.36

A szôlômûvelés mellett Örs és Csík (ma Budaörs és annak része) pusz-ták bérletének 1701-es felmondása miatt kevés lehetôség volt egyéb, számottevô mezôgazdasági munkára. Néhány tabáni katolikus paraszt vetett búzát és árpát, de az elvetett rozs és árpa mértéke még ezeknél is jelentéktelenebb volt.37

A legelôk jelentôségét tovább csökkentette, hogy a 18. század végén meglehetôsen elszórtan helyezkedtek el a város külterületén.38 A kö-vetkezô évszázad elején a szántóföldek területe növekedett, a réteké és legelôké viszont tovább csökkent, utóbbi 1820 után nem is volt Budán. Ennek oka a természeti adottságok mellett, hogy a szôlômûvelés teljesen háttérbe szorította az állattartást. 1828-ban mindössze 697 ló, 313 tehén, 32 ökör, 500 juh, 27 sertés, és 20 kecske volt a városban.39

Budának tizenhárom malma volt az 1702-es összeírás idején, kilenc a Tabánban, a többi pedig a Vízivárosban.

3. A természeti csapások hatása a város arculatára

Az utóbbi évtizedek várostörténeti kutatásai során került elôtérbe a ter-mészeti csapások, extrém idôjárási viszonyok változásainak, és azoknak az épített környezetre, valamint a lakosságra gyakorolt hatásainak vizs-gálata.40 Az 1810-es tabáni tûzvész következményei közismertek, az 1723-as, a Várból kiinduló, és Halászvárosra is átterjedô tûzrôl és hatásai-ról pedig nemrég jelen sorok írója közölt hosszabb ismertetôt.41 Az utób-bi, húsvétvasárnapi tûz a lakóházak többsége mellett tönkretette szinte az összes jelentôs 1686 utáni középületet, így például a városházát, a ka-tonai épületek közül pedig a fegyvertárat. A károk helyreállítása óriási terhet rótt az anyagilag amúgy is nehéz helyzetben lévô városra és lakói-ra.42 A város ilyen nagy területét érintô tûzvész mellett nem voltak ritkák a kisebb tûzesetek sem.43

A gyorsan kipattanó és terjedô, városrészeket felemésztô, emberéle-teket követelô tüzekhez hasonlóan az árvizek is okozhattak rövid idô alatt nagy veszteségeket. Az elsô nagyobb árvíz Buda visszafoglalását követôen nyolc évvel pusztított, vízivárosi határát jelezte a mai Donáti és Medve utca 1695-ös Truckene Gasse elnevezése, idáig ugyanis már nem ért el a jeges ár.44 Ezt követte az 1712. februári árvíz, amelynek során Új-lak, Víziváros és a Tabán Duna menti házait egy emelet magasan elöntöt-te a folyó. Hasonló volumenû áradás érte húsz év múlva, valamint 1744-ben a külvárosokat.45 A század legnagyobb árvize az 1775. február 16-i jeges áradás volt, amit nagyságban csak az 1838. évi márciusi múlt felül (nem véletlen, hogy e két eseményre emlékezô vízszintjelzô táblákat számtalan helyen állítottak mind Pesten, mind Budán). Jelentôs anyagi károkat okozott továbbá az 1799-es (március 7-i) és az 1813-as jégzajlás is.46 Míg az 1838-as árvíz Pesten a part menti gátak átszakításával tudott hirtelen hatalmas pusztításokat végezni március 13. és 15. között, addig Budán már januártól küszködtek a vízzel, ami január 4–5-én a Vízivárost támadta meg. Utcáin csak csónakkal lehetett közlekedni, március 5-én pedig Óbuda mellett Buda Duna menti külvárosait (Újlak, Országút, Vízi-vá ros, Tabán) is elárasztotta.47 Ennek ellenére, a városvezetés és a lakos-ság felkészültségének köszönhetôen, a márciusi áradás kevesebb kárt

12

aged most of the city’s buildings. Enormous breaches made in the city walls were subsequently named after the troops invading troops who passed through them: the Császárrés or Kayserliche Preche around today’s Kapisztrán Square in the north and the Bajorrés or Bayerische Preche in the south).52 The fire that raged for three days following the recapture consumed many more houses and other structures. This was the damage in the most highly defended parts of the city, and the suburbs, with the exception of Víziváros (then also known as Judenstadt), were practically obliterated.53 Víziváros and Tabán, lying to the south of the Castle Dis-trict, had already fallen under cannon fire during the siege of 1684. By autumn 1686, by a curious turn of fate, all that remained of Turkish Tabán were the most characteristically Ottoman buildings, the baths, and the Mustafa Pasha Mosque, which would later provide the foundations for St Catherine’s Church. The district between Víziváros and Óbuda, named Zi-geunerstadt after its Ottoman-era inhabitants, was completely destroyed. The suburb that grew up in its place in the early eighteenth century – and was itself ravaged again during the Kuruc incursion of 1705 – was fit-tingly named Neustift (Újlak) or Neustadt (Újváros, “New Town”).54

Since there seemed to be a realistic threat of an Ottoman attempt to take back the city, the most urgent task was to restore the fortifications of the Castle District and provide accommodation for the large garrison required. A report of 1688 mentions major works in progress on the forti-fications: counterscarps, walls and palisades had been built between Wa-ter Gate and Vienna Gate; a stretch of wall had been built between St Leopold’s Bastion and the Papal Bastion; the “Bavarian Gap” had been repaired; and a hornwork had been built in front of the south rondella of the Castle District. Even greater fortifications were carried out following the capture of Belgrade in 1690, with ramparts in front of the castle walls, city walls and bastions.55 The former royal palace was also taken over by the army.

The civil population also had to find places to live. The Buda Chamber Administration (Ofner Cameral Administration) carried out a detailed sur-vey of houses of Víziváros in 1695 and in the Castle District the following year. (The survey actually concerned house plots, even if these were emp-ty.) A similar survey was carried out in Újlak in 1702, but a survey of Tabán,

the most populous suburb in the early eighteenth century, was broken off in 1709 owing to an outbreak of plague.56

The Castle District, in addition to the stationing of the army, was where most of the first civilian settlers lived. A survey by Joseph de Haüy in 1687 counted 388 plots, but there were only 290 house plots following the first regulation of property ownership at the end of the century. At the same time, a promenade was laid out on the west of the Castle Dis-trict, the dead ends among the blocks were eliminated, and the buildings in front of the Church of Our Lady were demolished so as to open up what later became Szentháromság (Holy Trinity) Square.57

The detailed Zaiger land survey of 1696 conveys the after-effects of wartime destruction. It records the dimensions and owners of the 290 plots and the condition of the building (or ruins).58 A third of the plots – 104 – had not yet been assigned to new inhabitants. For the properties where Zaiger entered remarks on the vaulting, masonry and cellars, only one of the buildings may be assessed as “excellent”, 60 were good, 84 were moderate and 95 were very bad. Nine had been destroyed to the foundations. Half of the houses – 141 – had a useful cellar or cellars and a fifth – 61 – were buried in rubble (in which case the ruined condition of the house prevented an assessment of whether it even had a cellar).

Nearly all of the few buildings which had been satisfactorily restored or newly built were in the possession of the Castle garrison. The Buda Chamber Administration had put the houses serving as barracks or other military buildings in usable order.59 The main buildings assigned to reli-gious orders were in acceptable condition, but the properties they re-ceived other than the religious houses themselves were still in need of repair.

The 1695 survey of Víziváros tells of a similar condition.60 There, a to-tal of 284 house plots were recorded (together with some plots of Halász-város, there were 296 numbered and 22 unnumbered properties in this part of the city in 1696). A fifth – 53 – of the properties were empty plots in 1695. The surveyor, Mathias Greischer, considered nearly half – 122 –

okozott itt, mint testvérvárosában, Pesten (Budán például senki nem halt meg az áradás következtében).48 A kevésbé jó anyagokból építkezô, falu-sias Újlak házainak majdnem fele romba dôlt az árvíz miatt, míg a leg-több ház a Vízivárosban rongálódott meg. Czaga Viktória és Gajáry István részletesen elemezte a veszteségeket.49

A kisebb volumenû károkat okozó természeti csapások, idôjárási je-lenségek közül az 1837-es felhôszakadásról fentebb már esett szó. Legfel-jebb egy-egy épületben tettek kárt a villámok, földrengések.50 A szél-sôséges idôjárás a termés mellett az épületeket és közvetve a lakosságot is fenyegette, a szélvész letépte a házak tetejét, 1714-ben pedig tönkre-tette a városban akkor mûködô két polgári téglaégetô egyikét, a Kneissel-félét.51

4. Az épített környezet

4.1 Buda eliberata – és a felszabadítás ára

Közismert, hogy Budát hosszan tartó ostrom után, nagy áldozatok árán foglalta vissza a törököktôl a keresztények serege 1686. szeptember 2-án. (1. ábra) A mindkét féltôl sok emberéletet követelô esemény mel-lett a város épületei is megsínylették a történteket. A Vár falain hatal-mas rések keletkeztek (északon az ún. Császárrés, Kayserliche Preche, amai Kapisztrán tér környékén, délen pedig a Bajorrés, azaz BayerischePreche, az adott falszakaszon benyomuló csapatokról elnevezve),52 azépületek döntô többségét szétlôtték, a visszafoglalást követôen a Várháromnapos égésének köszönhetôen pedig még több ház, építménylett a tûz martalékává. Míg a város leginkább védett részén ilyen károkkeletkeztek, addig a külvárosok – az akkoriban még Judenstadtnak isnevezett Víziváros kivételével – gyakorlatilag elpusztultak.53 A Vízivárosés a Vártól délre elhelyezkedô Tabán már az 1684-es ostrom idején iságyúk kereszttüzébe került. 1686 ôszére a sors fintoraként a török Ta-bánból épp a jellegzetesen török emlékek, fürdôi, valamint a késôbbiSzent Katalin-templom alapjául szolgáló Musztafa pasa dzsámi marad-

tak meg. A Víziváros és Óbuda közötti terület, amit a török korban lakó-iról német nyelven Zigeunerstadtnak is hívtak, teljesen megsemmisült. Nem véletlen, hogy a 18. század elején újjáépülô – majd a kuruc betörés-nek köszönhetôen 1705-ben ideiglenesen ismét lerombolt külváros – 1686 után újjáépítôitôl a Neustift, Neustadt azaz Újlak, Újváros nevet kapta.54

Mivel egy esetleges török visszafoglalási kísérlet reális veszélynek tûnt, a legsürgetôbb feladat a Vár erôdítéseinek gyors helyrehozatala és elegendô haderôvel történô ellátása volt, valamint utóbbiaknak lakhely biztosítása. Egy 1688-as jelentés komoly erôdítési munkálatokról tanúsko-dott: a Vízi kapu és a Bécsi kapu között ellenlejtôket, falakat és paliszádot építettek, kiépítették a Szent Lipót- és a pápai bástya közötti falszakaszt, helyrehozták a fentebb is említett ún. Bajorrést, a Vár déli rondellája elé szarvmûvet emeltek. Belgrád 1690-es elfoglalását követôen szintén na-gyobb erôdítési munkákat végeztek, a várfalak, városfalak és bástyák elôtti sáncoknál.55 Maga az egykori királyi palota szintén a hadsereg ke-zébe került.

Az erôdítéssel kapcsolatos elsô munkálatok után röviden ki kell tér-nünk a civil lakosság lakhelyeire. A Budai Kamarai Adminisztráció 1696-ban részletes felmérést készíttetett a Vár, elôzô évben pedig a Víziváros házairól (pontosabban telkeirôl, mivel nemcsak az épületeket, hanem az üres házhelyeket is számításba vették). Újlakot 1702-ben írták össze hasonló módon, a 18. század elején legnépesebb külvárosnak számító Tabán felmérését pedig 1709-ben félbeszakította az ekkor kitört pestis-járvány.56

A Vár nemcsak a hadsereg, hanem az elsô betelepülôk számára is a város legfontosabb része volt. Az 1687-ben készült Joseph de Haüy-féle felmérésen még 388 telket számoltak össze, a század végén, az ingatlan-viszonyok elsô rendezése után már csak 290 házhelyet. Ugyanekkorra a Vár nyugati oldalán sétányt alakítottak ki, megszüntették a háztömbök-be vezetô zsákutcákat, elbontották a Nagyboldogasszony-templom elôtti épületeket, és ezáltal kialakították a késôbbi Szentháromság teret.57

5. ábra. Buda látképe 1728-ban – részlet F. L. Rosenfelt Csepel-szigetet ábrázoló térképérôl, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténeti Térképtár B IX a 674/7Fig. 5 View of Buda in 1728 – detail of the map of Csepel Island by F. L. Rosenfelt. Military Institute and Museum, Map Collection B IX a 674/7

Magy

ar Vá

rostör

téneti

Atla

sz

Magy

ar Vá

rostör

téneti

Atla

sz

13 MAGYAR VÁROSTÖRTÉNETI ATLASZ HUNGARIAN ATLAS OF HISTORIC TOWNS

of the houses to be badly built or built out of poor material. A third of them – 91 – used old foundations and walls, and he was fully satisfied with only 17 houses. Some were in such ruinous condition that instead of being restored, the plots were converted to gardens or farms.61

The number of streets and their names also give indications of the ex-tent and nature of building in the various districts. In the Castle District, which had largely inherited its street grid from the Middle Ages, there were 27 named streets and squares at the end of the seventeenth century. Some retained their names from the Ottoman era, such as Juden Gasse, (derived originally from the fifteenth century), some alluded to the 1686 siege and the garrison (Kayserliche Preche, Parade Platz, Waffen Platz), and a few streets were named after one of their inhabitants or newly-settled religious organizations. The 25 street names in Víziváros also display di-verse origins. Some were named after inhabitants, such as Krawaten Gasse, Fischergässel and Schlosser Steig, while others were linked to buildings, such as Mauthgässl and Baad Gasse. In the other suburbs, near the main streets and through-routes (such as the north-south Hauptstrasse and Land-strasse), people identified their houses by reference to notable buildings or structures in the district in the first half of the eighteenth century. For ex-ample, in Országút, where registration of plots started only in 1707, the expression ausser der Ringsmaur was used instead of street names.62

I have already mentioned some Ottoman-era remains in Tabán, also known as Rácváros (Raitzenstadt).63 Visitors in the years following the recapture report of some caravanserais having survived the siege and be-ing in use for a few years. They disappear from all subsequent sources, presumably having been demolished and their masonry used for other buildings. There was a caravanserai beside Rudas Baths, for example, which appeared in de la Vigne’s survey of 1687.64 In Víziváros, what is now the Király Baths (at that time Spittal Baad or Sprenger Baad) was one such surviving building.65 The former Toygun Pasha Mosque was acquired by the Capuchins and rebuilt as St Elizabeth’s Church, and the Sokollu Mustafa Pasha Mosque was acquired by the Bosnian Franciscans and con-verted into St Francis’s Church. The “Saltpetre Mosque”, a gunpowder store formerly bearing the name of Osman Beg, stood until 1785 (moreo-ver, it had a little minaret beside it) (Fig. 5).66

The Jesuits converted the tomb (türbe) of Gül Baba into St Joseph’s Chapel, and several small chapels were built on Kálvária Hill beside it (Holy Tomb, Holy Cross, and Mater Dolorosa).67 Other Turkish remains were the Császár Baths in Országút and the partly medieval building of the Császár Mill beside it. During the period of the Buda Chamber Inspec-torate, the latter was converted from a gunpowder mill to a flour mill.68 Finally, one of the most remarkable surviving buildings was the former Pasha Mosque, where the Carmelites of the Castle District set up their monastery.69 The Turkish past of the city thus left visible traces and in-deed characterized the cityscape of Buda (as may be seen on the engrav-ing of Leopold Franz von Rosenfelt) right up to the second half of the eighteenth century, when there were major reconstructions of several churches. One of these was St Catherine’s Church in Tabán, which – to the satisfaction of their Catholic superiors – lost its mosque character when it was given a nave. Another notable development was the construction in 1762 of St Anne’s Church in the upper market place of Víziváros, whose

Az 1696-os Zaiger részletes telekfelmérése még a háborús pusztulás utóhatásairól tanúskodik. A 290 telek méreteinek és tulajdonosainak fel-tüntetése mellett az épület (vagy épületmaradvány) állapotát is leírták.58 Ezek harmadát, 104 helyet ekkor még nem osztottak ki az új lakosok kö-zött. A Zaiger boltozatra, falazatra és a pincére vonatkozó megjegyzése-inek értékelésével – már ahol feltüntették ezt – elmondható, hogy csak 1 ingatlan volt „pompás”, 60 épület jó, 84 közepes, a maradék 95 pedig meglehetôsen rossz állapotban, 9 ház az alapokig megsemmisült. Mind-össze a házak felének (141) volt használható pincéje vagy pincéi, míg ötö-dének (61) be volt temetve törmelékkel (egy esetben az épület romossá-gától még azt sem lehetett látni, hogy tartozik-e egyáltalán pince hozzá).

A kevés megfelelôen helyrehozott vagy újonnan épített épület szinte kivétel nélkül a Várban állomásozó katonasághoz kötôdött. A kaszárnya-ként és egyéb katonai célokat szolgáló házakat a szükséges mértékben használhatókká tette a Budai Kamarai Adminisztráció.59 A szerzetesren-deknek juttatott fôbb épületek elfogadható állapotban voltak, ám a ko-lostorok mellé kapott egyéb ingatlanok még javításra szorultak.

A Víziváros 1695-ös felmérése hasonló állapotokról tudósít,60 ahol ek-kor 284 házhelyet írtak össze (1696-ban részben a Halászváros telkeivel már 296 számozott és 22 számozatlan ingatlan volt ebben a városrész-ben). 1695-ben az ingatlanok hatoda (53) üres házhely volt. Az összeírást készítô Mathias Greischer értékelése szerint a meglévô házak csaknem fele (122) rosszul vagy rossz anyagból lett felépítve. Harmaduknál (91) régi alapokat és falakat használtak fel, és mindössze 17 épülettel volt kifejezetten megelégedve. Néhol olyan rossz állapotúnak találták a ma-radványokat, hogy azok helyrehozatala helyett inkább kertet vagy major-ságot alakítottak ki.61

A városrészek kiépítettségének mértékére és milyenségére utal utcáik száma és különbözô elnevezései. Az utcaszerkezetét nagyrészt még a kö-zépkorból öröklô Várból a 17. század végén 27 utca- és térelnevezés ma-radt fenn, melyek részben még a török korból hagyományozódtak to-vább (így a 15. századi eredetû Juden Gasse), részben az 1686-os ostromra és az itt állomásozó katonaságra utaltak (Kayserliche Preche, Parade Platz, Waffen Platz), néhány utca pedig egy-egy lakójáról vagy az újon-nan megtelepedô egyháziakról kapta nevét. A Víziváros ekkori 25 utcane-ve szintén sokféle eredetrôl tanúskodik (lakókról elnevezett utcák, példá-ul Krawaten Gasse, Fischergässel, és Schlosser Steig; épületekhez köthetô elnevezések, mint például Mauthgässl és Baad Gasse). A többi külváros fôbb utcái, útvonalai mellett (így az észak–déli irányú Hauptstrasse, Landstrasse) a 18. század elsô felében még inkább az adott városrész egy-egy nevezetes épületéhez, építményéhez való viszonyítással határozták meg házaikat a lakosok, például az Országút esetében, amelynek a Vízi-városétól külön telekkönyvezését csak 1707-ben kezdték meg, utcanevek helyett szívesebben használták az ausser der Ringsmaur kifejezést.62

A Tabánban, vagy más néven Rácvárosban (Raitzenstadt)63 fennma-radt török kori emlékekrôl már esett szó. A visszafoglalást követô évek-ben itt járók tudósítása szerint még néhány karaványszeráj is átvészelte az ostromot, és pár évig használták is azokat (utána nyomtalanul eltûnnek a forrásokból, feltehetôen lebontották és anyagukat más épületekhez használták fel, így például a Rudas fürdô mellett álló karavánszerájt, amely még szerepel de la Vigne 1687-es felmérésén).64 A Vízivárosban ilyen volt a mai Király fürdô (akkoriban Spittal Baad vagy Sprenger Baad),65 míg az egykori Tojgun pasa dzsámit a kapucinusok szerezték meg és építették át Szent Erzsébet tiszteletére. Szokollu Musztafa pasa dzsámiját pedig a bosnyák ferencesek kapták meg, s lett belôle Szent Fe-rencnek szentelt templom. 1785-ig állt az ún. „Salétromos mecset”, az Oszmán bej egykori dzsámijában berendezett lôportár (sôt, lebontásáig állt a kis minaret is mellette).66 (5. ábra)

Gül baba türbéjét a jezsuiták alakították át Szent József kápolnává, s a mellette lévô Kálvária-hegyen több kisebb kápolnát hoztak létre (Szent

6. ábra. A vízivárosi Szent Anna-templom alaprajza és homlokzati terve, 1740Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára T 18 No. 53.Fig. 6 Ground-plan and facade plan of St Anne’s Church in Víziváros, 1740Hungarian National Archives, National Archives of Hungary T 18 No. 53

7. ábra. A Nagyboldogasszony-templom a Schulek Frigyes-féle átalakítás elôtt,1874 körül, fotó: Zograf és Zinsler, Fôvárosi Szabó Ervin Könyvtár BudapestGyûjtemény, 081227Fig. 7 The Church of Our Lady before its alteration by Frigyes Schulek, around 1874photo: Zograf and Zinsler, Metropolitan Ervin Szabó Library, Budapest Collection,No. 081227

Magy

ar Vá

rostör

téneti

Atla

sz

Magy

ar Vá

rostör

téneti

Atla

sz

14

parish church had formerly been accommodated in a tavern (Fig. 6). The splendid Greek Orthodox church of St Demetrius in Tabán was also built in 1751, as the second stone church of the Rascian population in Tabán (the first one was built in the end of the seventeenth century).70

Echoes of the medieval glory of the city are apparent in accounts by contemporary travellers in the first half of the eighteenth century, mention-ing the former royal palace, a marvel even in its ruined condition, the Church of Our Lady re-established out of the Old Mosque (whose Gothic character was completely obliterated in the late seventeenth century, Fig. 7) and Mary Magdalene’s Church, by then in the hands of the Franciscan Order. The Castle garrison used the ruins of the Dominican monastery as a gunpowder tower, food store and military bakery (Backhaus Casserne).71

From the surveys, one can discern the main forces that shaped the Buda cityscape following the Ottoman era to have been the Catholic Church and the presence of the military. The church owned many properties in the city in addition to the churches and the houses of religious orders. It also had gardens and farms in the outskirts. The religiosity of the new settlers is ap-parent from the many privately-founded chapels and crosses along the roads. The most famous was the Chapel of Rosa Mystica, the predecessor of the Church of Our Lady of the Snows in Krisztinaváros, founded by a chim-ney sweep, Peter Paul Franzin. It soon became popular as a place of pilgrim-age. Another was the Chapel of St Francis Xaver, erected in front of the Vienna Gate after the turn of the century. Also notable was St Joseph’s Chapel, the türbe of Gül Baba which was converted after 1686, and the other chapels in its vicinity. There were also chapels beside some institu-tions from the 1730s on (St John Nepomuk Chapel – Poor House, St Florian’s Chapel – civilian hospital, St John Nepomuk Chapel – Császár Baths), on the Országút timber market (dedicated to Our Lady of Perpetual Succour), and another Our Lady of Perpetual Succour Chapel founded by Baron Kurtz beside Császár Baths in 1701. A chapel was built on the top of Gellért Hill before 1756 (to St Sebastian) (Fig. 8). Most of these minor chapels were closed during the reign of Joseph II and their endowments dispersed.72

The influence of the military on life in Buda was comparable to that of the church. With the passing of the direct Ottoman threat after the signing of the Peace of Karlóca and the Peace of Passarowitz, it was not worth undertaking the enormous cost of fortifying the Castle District to modern standards, and Buda gradually lost its importance as a fortress. A garrison was stationed there in 1688, and new military buildings built af-ter the end of the seventeenth century, mainly to house soldiers and pro-vide other services.73 Two barracks were built at the Császárrés (“Kaiser’s Breach”), and the area from Vízi and Fehérvári gates to the royal palace,

Sír, Szent Kereszt, Fájdalmas Szûzanya).67 Török emlék volt továbbá az országúti Császár fürdô, és a mellette álló, részben középkori eredetû Császár-malom, amelyet a Budai Kamarai Inspektorátus idején lôpor-malomból lisztôrlô malommá alakítottak át.68 Végül, de nem utolsó sor-ban megemlítenénk, hogy a várbeli karmeliták is az egykori Pasa dzsámi-ban rendezték be kolostorukat.69 A város egykori török múltjának tehát látványos nyomai voltak és meghatározták Buda városképét (mint ahogy az Leopold Franz von Rosenfelt 1727-ben készült metszetén is látszódik), egészen a 18. század második feléig, amikor több templomon is jelentôs

8. ábra. Buda térképe egyházi épületeinek rajzaival, 1740, Országos Széchényi Könyvtár, Térképtár 316Fig. 8 Map of Buda with the drawings of its ecclesiastical buildings, 1740, National Széchényi Library, Map Collection 316

9. ábra. Az 1901-ben lebontott Fegyvertár,képeslap, 1929, Országos Széchényi Könyvtár,Plakát- és Kisnyomtatványtár Bp 678Fig. 9 The Arsenal that was demolished in 1901,postcard, 1929, National Széchényi Library, Posters,small prints, reproduced graphics Bp 678

Magy

ar Vá

rostör

téneti

Atla

sz

Magy

ar Vá

rostör

téneti

Atla

sz

Magy

ar Vá

rostör

téneti

Atla

sz

15 MAGYAR VÁROSTÖRTÉNETI ATLASZHUNGARIAN ATLAS OF HISTORIC TOWNS

i.e. from today’s Szent György Square, except for the Carmelite monastery and the ruined medieval Provostal Church of St Sigismund, was complete-ly taken over for military purposes. This was the site of the Main Guard-house (Hauptwacht), the Arsenal (Zeughaus, Fig. 9) and the barracks be-hind the Guardhouse, on the site of today’s Sándor Palace. There was also an artillery barracks for a brief period (1731–1749) at Fehérvári Gate, and there were also guardhouses, bastions and powder magazines. The Back-haus Casserne was set up in the ruins of the medieval St Nicholas’s Church, and opposite, a hospital for the military wounded was set up in the mid-dle of the eighteenth century (St Nicholas’ Hospital, Militair Spital). Also serving the military was a foundry and provisions store (Proviant Haus) in Halászváros. Travellers in the second half of the eighteenth century described the Castle as insignifi cant as a fortress.74

Many of the houses built of stone on medieval foundations in the Castle District soon became the residences of the city elite. A high propor-tion of houses in Víziváros were also stone built, as recorded by the Zaiger survey of 1695. The diverse nationalities and fi nancial standing of the in-habitants of Rácváros were refl ected in buildings made of different mate-rials. Many of the poor Serbs lived in hovels carved out of the rock of Gellért Hill, or in adobe houses.75 After his visit in 1701, Edmund Chishull noted that private houses in Tabán and Víziváros had been nicely re-paired, but work had only just begun in the Castle District.76 Buda’s most northerly suburb, the small, narrow, village-like Újlak beside the Danube, was closer in character to the neighbouring market town of Óbuda than to the other parts of Buda.77

The most spectacular change in the life of the city during the eight-eenth century was the demolition of the medieval royal palace and the construction of a new Baroque palace (Fig. 10). This work went on through-out the whole century. Maria Theresia took up residence there on one single occasion, in 1764, but between 1766 and 1770, it was the seat of the Governor of Hungary, Archduke Albert, and his wife Maria Christina, who later gave her name to Krisztinaváros. In 1791, it became the seat of the palatine. In the meantime, it served educational purposes and there was even a proposal – in 1736 – to use it as a military hospital.78 In 1770, a school for noble and bourgeois daughters was run there by the Sisters of Loreto (later moving to Pest and Vác) and from 1777, it accommodated the university that had been moved from Nagyszombat (now Trnava, Slo-vakia), although teaching was also conducted in the former Jesuit build-ings and Buda’s civilian hospital. The university moved again – to Pest – in 1784 (Fig. 11). An observatory was built for the university between 1777 and 1779, and it dominated the Danube frontage of the royal palace until it was demolished in the 1830s (Fig. 12).79

From the university we turn to the schools. Elementary education for the children of the fi rst settlers following the recapture of Buda was or-dered by the Chamber Administration in 1692. Teaching – in German – started in City Hall, but the school moved a few years later into the build-ing opposite the Jesuit college (later the site of the university printing house, Egyetemi Nyomda), and the Jesuits also provided elementary teaching in Latin in the Castle District.80 These were followed by the mu-nicipal school of Víziváros and, in 1722, by the German-language elemen-tary school in Tabán. The school in Horvátváros, where teaching was probably in Hungarian, was set up in 1726.81 In the middle of the eight-eenth century, teaching in the Víziváros elementary school was in both Hungarian and German, while the Bosniak Franciscans taught in Serbi-an.82 By the end of the century, there were separate elementary schools in Kroatische Gasse and Johannes Gasse. The latter, the “Jánosiskola”, subsequently (in the nineteenth century) moved into a new building de-signed by one of the most sought-after architects in Buda, József Dankó the Younger.83 There was also a German-language elementary school in the courtyard of the presbytery of St Anne’s Church in Víziváros in the

átalakításokat végeztek. Így például az egyházi elöljárók megelégedésére eltûnt a hosszhajóval ellátott tabáni Szent Katalin-templom mecset-jelle-ge, és 1762-re felépült a vízivárosi felsô vásártéren – a korábban fogadó-ban helyet kapó plébánia és temploma – a Szent Anna-templom (6. ábra). Szintén a század közepén, 1751-ben épült fel a tabáni görögkeletiek pompás temploma, a Szent Demeter-templom, felváltva a rácok 17. szá-zad végén épült elsô tabáni kôtemplomát.70

A város letûnt középkori dicsôségére utalt a 18. század elsô felében a korabeli utazókat még romos állapotban is csodálatra késztetô egykori királyi palota, az Öreg mecsetbôl ismét keresztény templommá váló Nagy-boldogasszony-templom (és amelynek gótikus jellegét a 17. század végén teljesen eltüntették, 7. ábra), és a ferences rend gondozásába került Má-ria Magdolna-templom. Az egykori domonkos kolostor romjait a várbeli katonaság lôportoronyként, élelmiszertárként és katonai sütödeként vet-te használatba (Backhaus Casserne).71

A felsorolásokból is kitûnik, hogy a török idôk után újjáépülô Buda városképi szempontból meghatározó elemét alkotta a katolikus egyház, valamint az itt állomásozó katonaság. Az egyháznak a templomok, rendházak mellett egyéb jelentôs ingatlanjaik is voltak a város terüle-tén, így a külterületeken kertek, majorságok. A betelepülôk mély vallá-sosságát jelezte számtalan magánalapítású út menti kereszt, kápolna, melyek közül a legnevesebb a mai krisztinavárosi Havas Boldogasszony-templom elôdje, a Peter Paul Franzin kéményseprô által alapított, s rö-vid idô alatt népszerû búcsújáró hellyé váló Vérehulló Mária-kápolna, de többek között volt már a század elején közvetlen a Bécsi kapu elôtt is kápolna, Xavéri Szent Ferencnek szentelve. Kiemelnénk továbbá az 1686 után Szent József tiszteletére kápolnává átalakított Gül baba türbét, valamint az annak szomszédságában álló kápolnákat, amelyekrôl már fentebb is esett szó. Az 1730-as évektôl kápolna állt a különbözô intézmények mellett (szegényház – Nepomuki Szent János-kápolna, pol-gári kórház – Szent Flórián-kápolna, Császár fürdô – Nepomuki Szent János-kápolna) az országúti fapiacon (Segítô Szûz Mária tiszteletére emelt), valamint Kurtz báró létesített 1701-ben egy kápolnát Segítô Szûz Mária tiszteletére a Császár fürdô mellett (8. ábra). A Gellért-hegy tetején már 1756 elôtt kápolnát emeltek (Szent Sebestyén-kápolna). Ezen kisebb kápolnák többségét II. József idején felszámolták, alapítvá-nyaikat szétosztották.72

Az egyház mellett a katonaság is jelentôs szerepet játszott Buda éle-tében. Mivel a Várat egy esetleges tüzérségi támadás ellen csak óriási rá-fordításokkal lehetett volna modern erôdítménnyé tenni, a közvetlen tö-rök veszély pedig a karlócai, majd a pozsareváci békével elhárult, ezért a 17. század végétôl Budán – ahol 1688 után már helyôrség mû ködött – az erôdítés helyett a katonák elszállásolását és egyéb ellátását biztosító épü-letek létesítése került elôtérbe.73 Két kaszárnya épült az ún. Császárrés-nél, míg a Vízi és Fehérvári kaputól a királyi palotáig tartó területet, azaz a mai Szent György teret a karmelita kolostor és a középkori romos Szent Zsigmond prépostság kivételével gyakorlatilag teljesen katonai célokra vették igénybe. Itt volt a Fôôrség épülete (Hauptwacht), a Katonai Szertár (Zeughaus, 9. ábra), kaszárnyákat alakítottak ki a Fôôrség épülete mö-gött, a mai Sándor-palota helyén, és rövid ideig (1731–1749 között) mûködött egy tüzérkaszárnya a Fehérvári kapunál is, nem beszélve az ôrházakról, bástyákról, lôportornyokról. A középkori Szent Miklós-temp-lom romjait felhasználó Backhaus Cassernével szemben a 18. század közepétôl katonai rokkantkórház is mûködött (Szent Miklós Kórház, Militair Spital). Szintén a katonaságot szolgálta a halászvárosi öntôház és élelmiszertár (Proviant Haus). A 18. század második felének utazói a Várat mint erôdítményt azonban már jelentéktelen építményként írták le.74

A lakóépületeket tekintve a sok esetben középkori maradványokon felépülô várbeli kôházak rövid idôn belül a városi elit lakhelyévé váltak. Emellett a Vízivárosban volt még nagyobb arányban kôépület, amirôl a fentebb is említett 1695-ös felmérés, a Zaiger is tanúskodik. A Rácváros lakosságának tarka összetételét a különbözô nemzetiségû és vagyoni hát-térrel rendelkezô lakók más-más anyagból készült épületei is jelezték, így a szegény rácok közül sokan a Gellért-hegy szikláiba vájt viskókban, vá-lyogházakban laktak.75 Az 1701-ben itt járt Edmund Chishull úgy látta, a Tabán és a Víziváros magánházait szépen kijavították már, míg a Vár-ban épp csak elkezdték a munkálatokat.76 Buda legészakibb külvárosa, a Duna mentén kialakult kicsiny és keskeny Újlak pedig falusias jellegét tekintve közelebb állt a vele szomszédos Óbuda mezôvárosához, mint Buda többi részéhez.77

A 18. század egyik leglátványosabb változása a város életében a kö-zépkori királyi palota lebontása, és az új, barokk palota felépülése, mely az egész századon végighúzódott (10. ábra). A palota mindössze egyszer, 1764-ben szolgált az uralkodó Mária Terézia lakhelyéül, azt követôen 1766–1770 között Magyarország helytartója, Albert herceg és neje, a késôbbi Krisztinavárosnak nevet adó Mária